Kaál Samu.

Fent a hegyen Fedémesen polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, munitióval, mindennel kivonultak az exerczirplaczra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sürüen hányták magukra a keresztet s az asszonyok – ámbár csak szerda volt – töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység – nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is – változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kiskaptósy fiu egyszer… Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csuffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomoruan:

Öreg asszonyoknak kiesett a könyje…

A tisztek – kapitány volt köztük a legfőbb – megtanultak valamelyest magyarul, s ugy tudtak kaczagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sirni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor egy-egy kis heccz nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró – a hadnagy – nem tágitott, egyedül. Fogta a czigányokat, s ment egyesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhuzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

– Távozzanak! – Szólt ki az orvos röviden.

– Marrad! – Szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott s egy pár percz mulva az orvos ott állott a katona előtt.

– Báró ur, egy szóra.

A hadnagy nevetett, s intve a fiuknak, hogy: «Mars», kardjára tette kezét és szólt:

– Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

– Báró ur, ön nem ismeri családomat.

– Nem.

– Mit jelent hát ez a különös tisztelet.

– Akarom.

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből.

– Tessék közel jönni!

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán – négyszer is nekiugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgó pisztoly csövéből – karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, a mint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvitett el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve haza tántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta derekát. Kaál Samu felugrott:

– Parancs!

Bort kellett felhoznia a pinczéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt oda tette az asztalra.

– Mehetsz! – szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

– Maradj! – szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

– Igyál!

Kaál Samu széles matyó arczát hol félelem huzta össze, hol kiszélesitette az öröm.

Aztán ittak…

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: «gyű!»

Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szivébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

– Kaál Samu mit tettél… Mit tettél? – kiabáltak utána, a mint a közkatona eldobva fegyverét, neki futott a partnak…

*

Kaál Samut vitték a miskolczi brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort között. «Bolondok» gondolta magában, «ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!»

Nevetett, a mikor vigasztalták:

– Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre…

– Busuljon a ló!… Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

– Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszoritotta a vékony pittyét, felhuzta a ritkássárga szemöldeit s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbiró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt ugy sandalitott az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: «Jó, jó!»

Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte a markával a nyúlszemeit. A vén profósznak majd kiesett a könyü a szeméből.

Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:

– Tudom, nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

– Vallok.

Vallott.

– Kedden volt, a lovat becsméltem – megütött az ostorral… Meg kell halnod ezért…

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sirják ki magukat! Sirt is az öreg asszony az egész falu helyett. A fiu vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

– Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett…? – szólt fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öreg asszony még jobban nekibusulta magát.

Kaál Samu fütyörészett, a mikor a birósága elé vitték. A tiszta uj ruhája, csizmája, orczája, nagy kajla fülei ugy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek, olyan haptákba vágta magát.

– Helyes fiam! bátoritotta néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a biróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra itélték. Orvul lőtt, – akasztófa-halálra.

Sárga arczát a szolgának hirtelen árny boritotta el. De megint csak kiderült, peczkesen szalutált, elvezették.

*

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették a szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Óh hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt – ha két év alatt megszáradt is – az a két szál rozmaring… Ott volt, az volt…

Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az isten… Elkapta a kezét a gazdájának – mert meg-meg csak bejött az hozzá – s csókolta hevesen.

– Csak okosan, okosan! Nem félni! szólt az s magára hagyta – a siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

– Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öreg asszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: ugy rázta a hideg…

Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával. Csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Czivilek mozgolódtak körülte.

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! – gondolta magában. De azért fázott. Bátoritotta magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se szivta ki a virgóniát – azt is a gazdája küldte – elvették a szájából. Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polczra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában, czakonpakk. Intett nekik a fejével, sandalitott rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: «fiuk ne féljetek!»

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt.

Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel – kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arczból, a hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arczczal a bajtársak felé forditották. A hadbiró őrnagy mormogott valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

– Csak okosan… nem félni!…

… A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elorditotta magát:

– Hadnagy ur, ne hagyjon…! Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.