IRÓI TEKINTÉLY A BÖLCSELET TERÉN.34)

IRÓI TEKINTÉLY A BÖLCSELET TERÉN.34)

Korunkban oly feltétlen tekintélye van a régi világnak, hogy az akkor élt középszerű tehetségek mondásait is csalhatatlan igazságok gyanánt szokás hirdetni; senki sem meri koczkáztatni valamely új tételének napfényre hozatalát, mivel a legtisztább okoskodást is könnyen megdönthetné a régi íróknak egyetlen egy talán véletlenül odavetett szava.

Nem akarok meglévő hibát más hibával elűzni; nem akarom azt, hogy a régi kort, melyet érdemén felűl méltányolunk, teljesen megszünjünk becsülni.

Nem szándékom az ókor tekintélyét megsemmisíteni, hogy helyébe a szabad okoskodás korlátlan uralmát tegyem; csak az ellen szólalok fel, hogy napjainkban már az ókor szellemét a szabad gondolkodás rovására dicsőítik.

Hogy helyes állapotot foglalhassunk el, nézetem szerint különbséget kell tennünk az egyes tudományok közt, nevezetesen azok közt, melyek kizárólag történelmiek s melyeknek tárgyát épen az képezi, hogy mit mondtak, mit írtak mások, és azok közt, a melyeknek igazságait az elmélkedés alkotja meg.

E szempontból kell az írói tekintély kérdését eldönteni.

Oly tudományok terén, a melyeknél azt kutatjuk, hogy mit írtak, mit mondtak mások előttünk, mint a minő a történelem, a földrajz, a tételes jog, a nyelvtudományok és főképen a hittudomány, a melyek tehát az isteni, vagy emberi cselekedeteket, állapotokat, az egyes tényeket tárgyalják, ily tudományoknál szükségképen elő kell keresni a korábbi írók könyveit, mivel ezekben mind azt feltaláljuk, a mire szükségünk van.

Ha azt akarjuk megtudni, ki volt a francziák első királya; hova helyezik az első délkört; mily szavakat használtak valamely holt nyelvben: csak a könyvek adhatnak utbaigazítást. És ki tudna még itt valami újat is mondani, olyant, a mi nincs meg az illető könyvekben?

Csupán az irói tekintély vezethet itt nyomra. De legkiválóbb szerepe van mégis a tekintélynek a hittudományok terén, a melyeknek igazságait örömest elfogadjuk, ha a szent könyvekből olvassuk; mivel a hit elvei az emberi természeten és okoskodáson felül állnak, az emberi szellem sokkal gyarlóbb, semhogy saját erejéből felérjen magaslatukra, és csakis úgy juthat a hit igazságainak megismerésére, ha valamely természetfeletti hatalmas erő viszi fel oda.

Másként van ez oly tárgyakkal, melyek érzékeink alá esnek s okoskodásunk hatalmába keríthetők: a tekintélynek itt nem veszszük hasznát, csupán az ész, a tiszta gondolkodás vezet czélhoz. A tekintélynek és az észnek megvan a magok hatalmi köre: itt az ész uralkodik. És mivel az ily tudományok az emberi szellem nagyságának arányában nagyobbodnak, az észnek tág tere nyílik itt az érvényesülésre, az ész egész nagyságában szétterülhet e tudományok mezején, kimeríthetlen termékenységével szakadatlanul alkothat és újabb találmányai végtelenek és folytonosak lehetnek.

A mennyiségtan, a zene, a természettan, az orvostudomány, az építészet és egyéb oly tudományok, a melyek alá vannak vetve a tapasztalat és az emberi okoskodás befolyásának, folyton gazdagodnak, hogy elérjék a tökéletességet. A régiek az előttük élt nemzedékektől kezdetleges alakban vették át e tudományokat; és mi is tökéletesebb alakban akarjuk az utánunk következő nemzedékeknek átadni azt, a mit átvettünk.

Mivel ezeknek tökéletesítése sok időbe és fáradságba kerül, kétségtelen, hogy a mi összes fáradságunk kevesebbet hozhat létre, mint a már előttünk lefolyt idő, s az előttünk élt elmék okoskodása; szükséges megismernünk a tudomány addigi vívmányait, de csak azért, hogy ezen az alapon aztán tovább fejleszszük azt; az előttünk élt írók alkotásaival karöltve kell előre haladnunk.

E megkülönböztetést jól átértve, sajnálkoznunk kell azok vakságán, a kik a mennyiségtan terén mások nézetét hozzák fel bizonyítékul, a helyett, hogy az ész okoskodásaival, vagy tapasztalati tényekkel igazolnák tételeiket; s viszont megvetéssel kell elfordulnunk olyanoktól, a kik a hit birodalmában a szent írás szavai helyett puszta okoskodásokkal lépnek fel. El kell itélnünk azok gyávaságát, a kik a mennyiségtan terén nem mernek valami ujat felfedezni s le kell álczáznunk azok vakmerőségét, a kik a hittudomány mezején újításokkal lépnek fel.

Pedig századunk egyik baját épen az képezi, hogy a hittudomány terén új nézetek keletkeznek, melyeket a régi kor nem ismert35), melyeket makacsul állítanak az illetők s a melyeket a tömeg tapsok kiséretében fogad el; míg az a valóban kevés új vivmány, melyet a mennyiségtan, vagy a bölcselet valamely ága hoz létre, ellentállásra lel, mihelyt az elfogadott nézetek legkisebbikébe is beleütközik: mintha a régibb kor bölcsei előtt kötelesség volna feltétlenül meghajolni, mig a hit eredeti tiszta forrásainak elfogadásához bizonyos kegyes, leereszkedő jóakarat volna szükséges!

E visszaélések teljesen megbontják a tudomány rendjét; a hit terén minden újítás téves, mig ott, a hova korunk nem mer nyulni, nagyon is helyén való lenne újabb vivmányok létesítése.

Alkalmazzuk igazságosabban hiszékenységünket és kételyeinket és szorítsuk kellő korlátok közé az ókor bámulatát. Az ész hozta létre a régi kor okoskodásait, az ész mérlegelje tehát értéküket, az itéljen felőlök. Gondoljuk meg, hogy ha a régiek semmit sem mertek volna ahhoz hozzátenni, a mit elődeiktől átvettek, utódaikat megfosztották volna az ő új felfedezéseik gyümölcsétől.

Mivel azonban ők az elődeiktől átvett ismereteket csupán eszközül használták fel újabb ismeretek gyűjtésére, és mivel e szerencsés merészségök megnyitotta előttök azt az utat, melyen nagy alkotásaikhoz eljuthattak: mi is úgy fogadjuk el az ő szerzeményeiket; az ő példájok nyomán mi is csupán csak eszközül, nem pedig végczélul fogadjuk el az ő vívmányaikat. Követve példájokat igyekezzünk őket túlszárnyalni; utánozzuk őket, hogy majd elhagyhassuk.

Igazságtalanok lennénk, ha nagyobb hódolatot tanusítanánk irántok, mint a milyennel ők elődeink iránt viseltettek; igazságtalanság volna részünkről a feltétlen hódolat, a melyre őket csupán azért tartjuk érdemeseknek, mivel ők elődeik iránt nem viseltettek ily vak hódolattal, hanem elfogadva és felhasználva vívmányaikat, újabb alkotásra törekedtek!

A természet elrejti előlünk titkait. Szakadatlanul működik a természet; de alkotásait nem mindenkor ismerjük fel. Az idő, korról-korra haladva, fokonként leplezi le az egyes rejtélyeket. És habár a természet mindenkor ugyanaz, az ember nem mindenkor ismeri ugyanannak.

Az ész mindig több tapasztalat birtokába juttatja az embert; és mivel a mennyiségtan tárgyát a tapasztalatok képezik, ez utóbbiakkal együtt arányosan sokszorozódnak az ezekből levont következmények, az új igazságok is.

Mindezt meggondolva szükségképen más nézetre kell térnünk, a nélkül, hogy kicsinyelni akarnók a régieket, vagy hogy hálátlanok lennénk irántuk, a kik megadták nekünk az alapismereteket, a melyek segélyével mi tovább haladhatunk és a melyeknek nagy jelentőségét épen az képezi, hogy túlszárnyalásukra képessé tesznek minket. Felvittek bennünket egy bizonyos magaslatra, a hol már csak csekély erőfeszítést kell tennünk, hogy még magasabbra haladjunk s hogy – kisebb fáradsággal és kétségkivül kisebb dicsőséggel is – feléjök emelkedjünk. És innen már megláthatjuk azokat a dolgokat is, a melyeket nekik lehetetlen volt felfedezniök. Látkörünk szélesbedett; és ha ők mind azt, a mi az ő látóképességök körébe esett, szintoly jól megértették, szintoly jól tudták is, mint mi: mégis többet tudhatunk mi, mint ők, mivel többet és messzebb láthatunk.

Különös, hogy mégis mily elfogultan szokás rájok tekinteni. Bűnnek tartják azt, ha valaki ellentmond nekik és merényletet követ el az, a ki csak egy szót is hozzá tesz az ő szavaikhoz; mintha ők már kimerítették volna az emberi tudást.

Méltatlanságot követünk el az észen, ha egy rangba helyezzük az állati ösztönnel, a mely mindig változhatatlanul ugyanaz marad, míg az emberi okoskodás szüntelenűl tökéletesebbé válik.

A méhek ezer év előtt is ugyanoly mézsejteket készítettek, mint ma; s az egyes sejtek az elsőtől az utolsóig mind egyformák. És így van ez mindazzal, a mit az állatok titokszerű ösztönükkel létre hoznak. A természet szükségleteikhez mérten tanítja meg őket arra, hogy mit kell tenniök; de e mulékony tudományuk azonnal elenyészik, mihelyt megszünik az a szükségszerűség, mely létre hozta: mivel könnyen, gondolkodás nélkül szerezték képességeiket, meg vannak fosztva attól az örömtől, hogy meg is tarthassák azokat; s valahányszor megadja nekik a természet a szükségleteik kielégítésére szolgáló képességet, ez mindenkor új nekik; mert a természet ugyan egyfelől felruházza őket azzal a képességgel, a mely szükséges létezésük fenntartására, másfelől azonban nem engedi, hogy a számokra kijelölt korlátokat átlépjék.

Egészen másként van ez az embernél.

Az ember a végtelenre van teremtve. Életének első éveiben ugyanis teljes tudatlanságban van; de a mint fejlődik, ismeretei szűntelenül gyarapodnak, mert nem csupán saját tapasztalataiból szerzi meg tudását, hanem elődeinek tapasztalataiból is és mert az egyszer már megszerzett ismereteket emlékezetében tarthatja; elődeinek tudományához pedig azok könyveiből mindig hozzáférhet.

És a mig egyfelől magáévá teheti az előtte élt emberek ismereteit, másfelől ez ismereteket folyton bővítheti is; úgy, hogy azt lehet mondani, az emberek a tudásnak oly állapotában vannak, a milyenben a régi bölcsészek lennének, ha mostanáig éltek volna és akkori ismereteiket századokon át folyton gyarapították volna.

Nem csak az egyes emberek haladnak előre a tudományokban, hanem a mily mértékben vénül a világ, az emberek összessége is szakadatlan haladást tesz előre; mivel az emberiség életében ugyanoly fejlődési korszakok tapasztalhatók, mint az egyesek életében.

Az emberiség, ha a lefolyt századokon át tekintjük, egy embernek tünhetik fel, a ki mindig létezik s mindig ujat is tanul. És már csak ezért is igazságtalanok vagyunk a régi bölcsészek iránt; az öreg kor a gyermekkortól legtávolabb álló időszak és azért az emberiség öreg korát nem volna szabad születéséhez oly közel keresnünk. Azok, a kiket mi általában «régieknek» nevezünk, közelebb állnak az emberiség bölcsőkorához; és a midőn mi az ő ismereteiket az azóta lefolyt századok tapasztalataival gyarapítjuk, inkább mi vagyunk «régiek», mi vagyunk öregebbek.

Csodálnunk kell mindenkor azokat a meglepő nagyszabású következményeket, a melyekre ők az akkor rendelkezésökre állott csekély alapismeretekből eljutottak és ott is elnézést érdemelnek, a hol tapasztalatok hiányában puszta okoskodással fejtették ki nézeteiket.

Szivesen megbocsátjuk nekik, hogy pl. távcsövek nem léte miatt a tejutat egy nagy égitestnek vélték, a mely fényét erősebben sugározza ki.

De már részünkről ily tévedés megbocsáthatatlan lenne, mikor a mi tökéletes távcsöveinkkel tisztán kivehetjük, hogy a tejút számos apró csillagból áll, a melyeknek élénk fénye teszi feltünően fehérré az egész csillaghalmazt.

Azt is joggal mondhatták a régiek, hogy térbeli üresség nem létezik a természetben, mivel kisérleteik mind e mellett szóltak. Egy oly eset nem merült fel, melyből az ellenkezőre lehetett volna következtetniök.

Oly tárgyaknál, a melyeknél egyes tények igazságát tapasztalatokkal, nem pedig szemléletileg vagy következtetésekkel kell kimutatni, általános szabályt csak az esetben lehet kimondani, ha minden ismert esetet elősorolunk. Ha azt mondjuk, hogy a gyémánt a legkeményebb az összes testek közt, azt értjük ez alatt, hogy a legkeményebb az összes ismert testek közt, s azon testekre, melyeket nem ismerünk, természetesen nem gondolhatunk; hasonlóképen ha azt mondjuk, hogy az arany a legnehezebb az összes testek közt, vakmerőség volna az összes, netalán még létező, de általunk nem ismert tárgyakra gondolni.

Így ha a régiek azt mondták, hogy a természetben nincs üres tér, nincs megszakítás, ezt úgy értették, hogy az ő kisérleteikben sohasem jöttek ily ürnek a nyomára. Ha csak egyetlen egy esetben is tapasztalták volna az ellenkezőt, ők is elfogadták volna azt, a mit most állítunk; és az ő elfogadásuk által megnyerte volna e tan azt a tekintélyt, melylyel ma kizárólag csak a régi kor nézeteit akarják felruházni.

A tudományok mai fejlettsége mellett bátran állíthatjuk az ellenkezőjét annak, a mit ők mondtak, a nélkül, hogy ezért ellentmondanánk nekik; mert hiszen ha több tapasztalatuk és szélesebb látkörük van, ők is ugyanarra a következtetésre jutottak volna, mint mi.

Mindenkor elismerjük a régi kor nagyságát; de azért az igazságnak, ha ujabban fedeztetett is fel, előnyt kell adnunk a régiek ellenkező nézeteivel szemben; mivel az igazság mindenkor régibb, mint a régi kor, mint a régiek tévesen megalkotott nézetei; az igazság, habár nem ismerték, létezett már akkor, a mikor a helytelen vélemények megalakultak; és az igazság lényegének félreértésére mutatna, ha valaki azt hinné, hogy az igazság csak akkor kezd létezni, a mikor az emberek felismerik.