A GYANU.

I.

– Hölgyeim, uraim! Engedjék meg, hogy édesanyám helyett, a kinek ebben a pillanatban nincsenek szavai, csak örömkönnyei, én köszönjem meg szíves jókivánataikat. A mai emlékezetes napon, most, hogy az én kis húgom elsuttogta a »holtomiglan«-t – mert a pap szerint csakugyan elsuttogta; én, megvallom, nem hallottam – a Szerencse hosszu idő óta először mosolyog be ezek közé a falak közé, melyek annyi gyászt és szomorúságot láttak; és mi mindnyájan megilletődötten, szinte meglepetten tekintünk erre a rég látott vendégre. Nagy a mi meghatottságunk, s nagy a mi boldogságunk, mert hisz a mi beczézett gyermekünk ahhoz megy férjhez, a kit választott, ahhoz a derék emberhez, a kit mi is régen szeretünk. Azért ne csodálják, hogy megindulásomban alig tudom ezt a pár szót eldadogni; hogy képtelen vagyok egyebet mondani, mint hogy: köszönjük, nagyon köszönjük az önök barátságát. Ez a nap elfelejtet mindent: rossz éveket, tengernyi megpróbáltatást, csak azt nem felejteti el, hogy az önök barátsága volt az egyetlen jó, mely soha se hagyott el bennünket. Házunk legrégibb barátjára emelem poharamat, s kivánom, hogy az én kedves Móricz bátyámat, atyai barátomat az Uristen sokáig éltesse!

A felköszöntő jó hatást tett. Nagyon kedvesnek találták, hogy a híres védőügyvéd otthon úgy beszél, mint egy félénk diák. Móricz bácsi végképpen el volt érzékenyedve, s fiatal barátja kezét semmi áron nem akarta elereszteni. Károly megelégedetten ült vissza a helyére, s a mint a beszélgetés ismét megeredt körülötte, egy pillanatig a semmibe bámult. Úgy tetszett neki, mintha az apját ott látná Móricz bácsi mellett, a hogy régen, a jó napokban látta, s mintha az az elfelejthetetlen szelid kék szempár ezt mondaná neki:

– Elég jó fiu vagy. Megtetted a húgodért és az édesanyádért, a mit tőled vártam; hosszú életü lészsz e földön, legalább a jobb cselekedeteidben hosszú életü.

Egyszerre megérintették a vállát, s valaki oda hajolt a füléhez.

– Tekintetes úr, kérem, tessék kijönni egy kicsit…

Az öreg Gyuri tudta, hogy ki fog kapni; meglátszott az arczán.

Károly bosszankodva kelt fel, s a türelmetlenség egy mozdulatával hívta félre a vén cselédet.

– Mi az már megint? Nem megmondtam, hogy ma senkinek se vagyok itthon?

Gyuri lenyelte a szemrehányást, s rátért a dologra.

– Tekintetes úr, az az asszony van itt.

– Miféle asszony?

– A fekete ruhás, a ki már vagy négy napja itt volt mindennap.

– És ti nem tudtátok megmondani neki, hogy ma micsoda napom van? Mikor a szájatokba rágtam, hogy ma a szenttel sem értekezem…

– Megmondtuk mi, kérem alásan, de az asszony nem tágít. Azt mondta, hogy vár ő reggelig is. Várt is legalább egy órát.

– No, és? Tovább már nem akar várni?

– Hát, kérem, a Levetinczy úr elszólta magát, hogy estére el tetszik utazni. Mikor ezt megtudta, elkezdett könyörögni, előbb neki, aztán nekem…

– És te elég szamár voltál mindjárt berontani hozzám.

– Úgy mondta, hogy ha ma nem beszélhet a tekintetes úrral, a lányát elítélik, talán ki is végzik. Megesik rajta az ember szíve, tekintetes úr. Úgy sír szegény, mint a zálogos tehén.

– Jól van hát, megyek.

Egy pár percz mulva csakugyan követte Gyurit s átment az irodájába. A mint a kis szobán végighaladt, gyilkos pillantást vetett a szorgalmasan körmölő Levetinczy úrra, de Levetinczy úr okos ember volt s eltemetkezett az írásaiba.

A feketeruhás asszony ott ült az elfogadó-teremben, s nézte, hogyan játszik a napsugár a szőnyeg apró koboldjaival.

Károly kedvetlenül állt meg előtte. Az asszony megrezzent.

– Édes nagysád, én nagyon értem az ön fájdalmát, s higyje el, mélységes részvéttel vagyok a szerencsétlensége iránt. De, a mint mondtam már, igazán fölösleges, hogy hozzám fáradjon. Én a legnagyobb gonddal tanulmányoztam át az ügyet, s legyen meggyőződve, hogy lelkiismeretesen fogom teljesíteni a kötelességemet. Nem fogok elfelejteni semmi csekélységet, a mi mellettünk szól, s mindent el fogok követni a kisasszony érdekében…

Az asszony könnyben úszó szemmel nézett rá, s egyszerre csak oda borult a lába elé. Károlynak úgy kellett fölemelnie.

– Ó, ügyvéd úr, bocsásson meg nekem, hogy háborgatom! De nem tudok hova lenni a nyugtalanságtól, s mióta megtudtam, hogy ön ma este elutazik, halálra vagyok rémülve. Nekem már csak önben van reményem, és szerencsétlenségünkre, ön maga se hiszi, hogy a lányom ártatlan. Pedig csak még egyszer kellene beszélnie vele, s meggyőződnék róla, hogy az. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer a szemébe nézne látná… Egy ilyen kedves, édes kis gyermek, s az a sötét, irtóztató gonoszság, a mivel vádolják!… Ó, hogy is tudja elképzelni?!… Nem, ügyvéd úr, ön nem fogja megtagadni egy kétségbeesett anya utolsó könyörgését! Beszéljen vele még ma, legkésőbb holnap! Hisz a végtárgyalástól már csak három nap választ el! Ha ön elutazik, ha csak a tárgyalásra jön haza, ha addig nem beszél vele még egyszer, akkor végünk van, végünk van!

– De kérem, nagysád, higyje el, ez az ujabb találkozás édes-keveset lendítene a dolgunkon. Ismétlem, módomban volt beszélni a kisasszonynyal egy teljes óráig. Fájdalom, olyan felvilágosítást, mely a vádat akár csak részleteiben is meggyengíthetné, nem csikarhattam ki tőle. A kisasszonytól se szerezhettem több felvilágosítást, mint nagysádtól. Nagysád ennyire szorítkozik: »Én nem tudtam semmiről semmit. A végrendelet bennünket lepett meg a legjobban. Sejtelmem se volt róla, hogy az öreg úr nem természetes halállal mult ki. Most se tudok semmiről semmit, csak azt tudom, hogy a lányomat végrendelet-hamisítással és gyilkossággal vádolják, pedig az én lányom olyan ártatlan ezekben az iszonyatosságokban, mint a ma született bárány.« A kisasszony se tájékoztat jobban ennek a – mondjuk – homályos ügynek a részleteiről. A vállát vonja, s kér, hogy hagyjak neki békét. »Tudom – szólt hozzám – hogy a látszat ellenem szól. Azt is tudom, hogy el fognak ítélni, s azért nem is védekezem. Csak annyit mondhatok önnek, hogy ártatlan vagyok.«

– És ön ezt nem hiszi.

– Én fölteszem a legjobbat, de sajnos, ha még úgy meg volnék is győződve a kisasszony ártatlanságáról, ez nem sokat változtatna a dolgon. Elképzelheti nagysád, hogy tudni fogom a kötelességemet, s a törvényszék előtt nem a kételyeimmel hozakodom elő. Ellenkezőleg, minden módon igyekszem bizonyítani, hogy a védenczem ártatlan. De szerencsétlenségünkre, mert ez a szerencsétlenségünk, édes nagysád, bármily ékes beszéddel állanék is elő, s bármily lelkes meggyőződés fog is kisugározni a védőbeszédemből, mindez szörnyen keveset használ, mert a tények, fájdalom, ellenünk beszélnek.

– A tények? Micsoda tények? Csak nem tartja »tény«-nek ügyvéd úr azt az undok mesét, melyre ez a szörnyü fúria a vádját alapítja?

– Kérem, én nem a Barcsiné előadására czéloztam. A vádlevélben csakugyan sok a vastag valószinütlenség, s hiszem, hogy ennek az iratnak a megszerkesztésében a gyűlöletnek is volt szerepe. Csakhogy nem erről van szó, hanem másról. Nézze, kérem, ebben az írásban, melyet a kezemben tartok, nincs egyéb, csak a száraz tényállás; az ügyész nem szenvedélyes ember és nem gyűlölködik. S ő a következőképpen foglalja össze a tényeket… Azaz, bocsánat, akarja, hogy felolvassam a főbb pontokat?

Az asszony, felelet helyett, ismét sirdogálni kezdett. Károly, a ki a könnyekkel szemben nem igen tudott érvelni, úgy vélte, hogy legokosabb lesz megcselekedni, a mit felajánlott. Vannak felek, a kik mintha teljesen ki akarnák élvezni a szerencsétlenségüket, csak a percsomójukkal tudnak mulatni; talán ez is azok közül való.

És olvasta, a mint következett:

»1882. novemberében Werner Frigyes budapesti lakos, nőtlen magánzó (régebben építő-vállalkozó), összezördülvén testvérével, özvegy Reinhold Ferencznével, háztartása vezetését özvegy Bojti Pálnéra bízza, a kivel kishirdetések útján ismerkedett meg«…

A feketeruhás asszony fölemelte a fejét, s csodálkozva nézett Károlyra.

– Nem értem – szakította félbe – miért neheztelik olyan nagyon ezeket a szerencsétlen kishirdetéseket? Istenem, hát nem természetes, hogy kaptam az alkalmon, mikor olvastam, hogy egy gazdag ember gazdasszonyt keres?!… Mit tehettem volna egyebet, mint hogy elmenjek cselédnek?! Hirtelen özvegységre jutva, fedél és kenyér nélkül, egy felnőtt szép leánynyal a nyakamon?!…

– A kishirdetésekből csak azt állapítják meg, hogy Werner és nagysád közt nem volt semmi régibb ismeretség, a mely azt a bizonyos végrendeletet kellőképpen megmagyarázhatná. De ha úgy tetszik, menjünk tovább:

»A nevezett Werner Frigyes régibb idő óta súlyos idegbetegségben és szervi szívbajban szenved, s 1884. ápril 28-án már ágyban fekvő beteg. Kezelő orvosa: Palay Emil doktor a baj uj tüneteinek semmi jelentőséget nem tulajdonit. A beteg azonban május 6-áról 7-ére virradó éjjel meghal, s a kezelő orvos – a ki a tanuvallomások szerint »sokat forgolódott a kisasszony körül« – megállapítja, hogy a halál közvetetlen oka szívszélhüdés, melyet a szívbillentyűk működésében beállott zavar idézett elő. A halál okának ezt a magyarázatát a halottkém is magáévá teszi (a ki, mint az egyik cseléd vallja, a halottra rá se tekintett).

Az elüljáróság átveszi a hagyatékot, s az elhunyt iratai közt egy végrendeletet talál, mely 1883. deczember 17-én kelt, s mely Reinholdné tökéletes kitagadásával, általános örökössé Bojti Irén kisasszonyt teszi. A végrendeletet átteszik a bírósághoz, a mely ezt forma szerint ki is hirdeti; ekkor azonban előáll Reinholdné, s bűnvádi feljelentést tesz Bojti Irén ellen, a kit nem kevesebbel vádol, mint végrendelethamisítással és gyilkossággal.«

Én hiszem, édes nagysád, hogy mi csak szerencsétlenek vagyunk, de minő lánczolata a szerencsétlenségnek! A végrendeleten mint tanúk Csányi ügyvéd és Fritze borkereskedő szerepelnek, az elhunyt két barátja. És íme, mikor arra kerül a sor, hogy helytálljanak az aláírásaikért, egyik sincsen többé.

Csányi még 1884 februárjában meghal, Fritze pedig ugyanakkor, mikor Werner kiterítve fekszik, eltűnik Budapestről, s kijátszsza a törvényt, mely őt hamis bukás miatt üldözi.

A törvényszék elrendeli a vizsgálatot, s a vizsgálat során az írás-szakértők megdöbbentő véleményeket terjesztenek elő. Az egyik nem tartja lehetetlennek, hogy a végrendelkező írása s az aláírások valódiak, a másik még határozottabban szól, s úgy véli, hogy egyes jelekből a hamisítás tényét meg lehet állapitani. S a kisasszony ezekkel a sujtó véleményekkel szemben nem tagadhatja, hogy valóságos művésze a kalligrafiának…

De ez még nem minden. A vizsgálat kiterjeszkedik a haláleset körülményeire; a sírt felnyittatják. És ime, az autopszia megállapitja, hogy Werner opiummérgezés következtében múlt ki; nem a szív billentyűi mondták fel a szolgálatot, hanem meggyilkolták.

– És ha megmérgezték, meggyilkolták, más nem mérgezhette, nem gyilkolhatta meg, csak az én tizennyolcz éves leányom, a ki most két esztendeje jött ki a zárdából, a ki…

– Ó, kérem, hisz ebben a glóriában van az összes erősségünk. De, fájdalom, ez kevés. Láttunk gonosztevőket madonna-arczczal, és czukorbaba-szerü szépeket, a kik csak úgy gázoltak a vérben.

– Elhiszem, s úgy látszik, azóta minden madonna-arcz gyanús. De ez magában véve, talán még sem elég a vádra. S akkor hát miért vádolják éppen őt? Miért nem vádolnak engem s miért nem gyanusítanak valaki mást?

– De hát kit? Ki az, a kit csak a legtávolabbról is gyanusíthatnánk? Mióta a törvényszék a kisasszony védőjévé rendelt ki, folyton ezt kérdezem nagysádtól is, a kisasszonytól is. Nagysád a kezét tördelte, s azt mondta, fogalma sincs róla. A kisasszony meg azzal fizetett ki, hogy: »Mit tudom én?! Hagyjon nekem békét. El fognak ítélni, s azzal vége.« Pedig hát a dolog csakugyan nem tréfa. A végzetes nap története óráról-órára meg van állapítva, s mondhatom, édes nagysád, a tényállásnak ez a része sokkal terhelőbb ránk nézve, mint gondolja.

– Nem tudom elképzelni, mi volt a lányom viseletében, akár ezen a napon, akár máskor, a min fenn lehet akadni?

– Mindenekelőtt meglepő az a rendkivüli önfeláldozás, a melylyel a beteget ápolja. Hisz ez a beteg nem volt se apja, se férje, még csak rokona se…

– Meglepő az, hogy felváltott, mikor én már tökéletesen ki voltam merülve?…

– Nagyobb jelentőséget csakugyan nem tulajdonít senki a dolognak. De végre is ezen az emlékezetes napon folyvást ő van a beteg körül. Reggel tíz óra felé megérkezik az orvos. Nem talál semmi nevezetesebb változást, s azt rendeli, hogy a beteg szedje tovább az ismert orvosságot.

Ráírja a reczeptre, hogy megismétlendő, aztán eltávozik. Délután négykor Barcsiné vagyis igazi nevén: özvegy Reinholdné látogatja meg a beteget, a haragvó testvérek kibékülnek, s a későbbi vádló még hat óra előtt elhagyja a házat. Ettől fogva másnap reggelig senki se lép a házba; senki, még csak egy koldus se. Az ujra megcsináltatott orvosságból öt órakor adják be az első kanálnyit, hétkor a másodikat; a kisasszony maga ápolja a beteget. Fél kilencz tájban a beteg elszunnyad, nemsokára azonban fölébred, fájdalmakról panaszkodik, s a kisasszony beadja neki a harmadik kanál orvosságot is. Ekkor már csak a kisasszony meg az ápolónő vannak körülötte; nagysád a saját lakosztályában pihen, a cselédek rendes dolgaikat végzik. A betegszobába reggelig nem lép be senki. Tizenegy felé az egész ház alszik a kisasszonyon kivül. Elalszik az ápolónő is, később ugyan többször fölébred, de mindig csak perczekre, legfeljebb negyedórákra. Az ápolónőnek úgy rémlik, hogy a kisasszony éjféltájban ismét beadott a betegnek; a kisasszony azt vallja, hogy az ápolónő rosszul emlékszik.

– De kérem, ügyvéd úr, az orvosságos üveg megkerült és…

– Igen, megállapították, hogy az orvosságból nem hiányzik több, mint három-négy kanálnyi. Fájdalom, ez ránk nézve közönbös, mert a kisasszony nagyon könnyen hozzáférhetett boldogult atyja kézigyógyszertárához: és különös, ebben a kézigyógyszertárban minden megvan, s minden érintetlen, csak éppen a mi szerünk hiányzik.

– Bocsánat, ügyvéd úr, de hisz még azt se tudhatni bizonyosan: volt-e egyáltalán a kézi gyógyszertárban ilyen szer…

– Morfium-szolúczió?! Ugyan kérem! Az ön boldogult férje, a ki, kevéssel a halála előtt vállalkozott rá, hogy elmegy orvosnak nem tudom melyik fürdőhelyre, egy rendes kézi gyógyszertárt vásárolt be, s tessék elhinni, az ilyen kézigyógyszertárakat egészen egyformán szokták berendezni. Olyan az, mint egy kelengye: ennek sem, annak sem szabad belőle hiányozni. Mondhatom, édes nagysád, menthetetlen könnyelműség volt, hogy ezt a veszedelmes készletet megtartotta.

– Mit csináltam volna vele? Házalni nem vihettem el. Bár túladhattam volna rajta! De ha nem sikerült?!

– Elég az hozzá, ilyen körülmények közt az orvosságos üveg nem ment meg bennünket. S ebben a nagy szükségben nem találjuk meg a bűntett magyarázatát. Nem találunk még csak egy elfogadható föltevést se. Annyi kétségtelen, hogy Wernert tizenegy és három óra között mérgezték meg. S ebben az időpontban senki, egy lélek sincs a házban, a kibe a gyanunk belé kapaszkodhatnék. Nem is rejtőzhetik ott senki, mert később, a reggeli órákban se hagyja el a házat senki, semmiféle gyanus alak. A betegszobában a halálra ítélten kívül nincs senki, csak a kisasszony és az ápolónő. Ha véletlenül egy gonosz cseléd, vagy egy elrejtőzött bérgyilkos, gonosz cselédek czimborája, lopóznék be a beteg szobájába, a zárak és kilincsek egész seregével kellene elbánnia. Odabenn az ápolónő alszik, mint a bunda; csak akkor él, ha fölkeltik. Nincs senki ébren, csak a kisasszony, a ki a vizsgálóbíró előtt azt vallja, hogy legfeljebb perczekre aludhatott el. Ezek után kit gyanusítsunk? Az ápolónőt, ezt a magával is jótehetetlen öreg teremtést, a kit az ápolónők közül már ki kellene mustrálni, s a kinek a bűntettből semmi haszna, vagy…

– Engedelmet kérek, ügyvéd úr, hogy félbeszakitom, de ma reggel megtudtam valamit, a mi ellentmond ennek a képzelt tényállásnak. Úgy tetszett mondani, hogy később, a reggeli órákban se hagyta el a házat senki, semmiféle gyanus alak. Azt hiszem, ezt soha se tudhattuk volna meg teljes bizonyossággal, mert hisz egy nagy házból, melynek két utczára két kapuja van, különösen felfordulás idején, mikor házmester, cselédek, mind elvesztették a fejüket, s jobbra-balra futkároznak, észrevétlenül kisurranni nem is olyan nehéz dolog. De most már éppen bizonyosan tudom, hogy reggel hat óra tájban olyan valaki ment ki a malom-utczai kapun, a ki nem tartozik a házhoz. Csakhogy attól tartok, hogy az ügyvéd úr semmit sem ad a házmester- és vénasszony-beszédekre.

– Ki látta azt az idegen alakot?

– Egy cseléd a szomszédból.

– Vajon mindez nem csak szó-fia beszéd?!… Kész az illető ezt a bíróság előtt is erősíteni?

– Azt mondja, megesküszik rá, ha kell.

– S nagysád ezt most mondja? Egy jó félórai kölcsönös kesergés után?…

– Nem tudtam, hogy az ügyvéd úr ekkora jelentőséget tulajdonít majd a dolognak…

– Hogy az ördögbe ne!… Hisz eddig a pillanatig… De a dologra. Mit állít a cseléd: ez az idegen, nő volt vagy férfi?

– Nő. A cseléd hozzáteszi, hogy úriasan öltözött nő.

– Látta az arczát?

– Látta.

– De nem tudja, hogy kicsoda?

– Nem.

– Megismerné?

– Azt mondja: meg, ezer közül is.

– Tud róla valamelyes leírást is adni?

– Ó, elég részleteset. Fekete szem, haj; egy kis sebhely a jobb arczon, közvetetlenül a szem alatt. Éppen szembe találkozott vele. Az asszony elfordult, de már későn.

– Nagysád talán gondol valakire, a kire ez a leírás illik?

– Hogyne! Az idegen csak Barcsiné lehetett. S én esküszöm, ügyvéd úr, hogy ő volt a gyilkos!

– Kérem, mondjon nekem egyet-mást erről az asszonyról. Először is, hány éve annak, hogy Reinhold meghalt?

– Nyolcz-tíz éve lehet.

– S az asszony attól fogva, hogy özvegy lett, mindig a testvérénél lakott, egészen addig…

– A mig a háboru ki nem tört, s én el nem foglaltam a helyét.

– A Barcsival való viszony már régibb, vagy csak az ujabb időből való?

– Úgy mondják, hogy a férje még élt, mikor ez a viszony kezdődött. Werner már akkor is tudott a dologról, de mig Reinhold élt, addig hallgatott. Később azonban örökös csatáik voltak egymással Barcsi miatt. Barcsit egyszer ki is kergette a házból a szegény öreg.

– A háboru is Barcsi miatt tört ki?

– Igen, s mikor végképpen összevesztek, az asszony mindjárt Barcsihoz ment lakni.

– Werner hogy fogadta ezt az ujságot?

– Egy beteg ember szertelen dühével. Eleinte hallani sem akart az asszonyról. Egyszer, mikor megtudta, hogy a testvére Barcsinénak nevezteti magát, olyan rohama volt, hogy azt hittem, mindjárt megüti a guta. Hanem utóbb, mikor hallotta, hogy rosszul élnek, mégis csak megenyhült a testvére iránt.

– Hogyan? Barcsiné rosszul élt a választottjával?

– Úgy éltek, mint a kutya meg a macska. Azt beszélték, hogy Barcsi akárhányszor félholtra verte az asszonyt. Hanem egyszer ő húzta a kurtábbat. Az asszony egy féltékenységi rohamában leöntötte vitriollal. Barcsi még idején észrevette a veszedelmet, s hirtelen eltakarta az arczát a két kezével. A szeme világát tehát nem veszítette el, hanem a vitriol levitte az egész fejebőrét.

– És ezután szétváltak?

– Dehogy váltak szét! Ellenkezőleg, kibékültek, s megint imádták egymást egy darabig. Mindig úgy voltak. Össze-összevesztek, késsel, méreggel fenyegették egymást, de a vége mindig az lett, hogy megint csak összekerültek. Én azt hiszem, hogy szerették egymást. Furcsa szerelem volt az igaz, de úgy látszik mégis csak szerelem.

– Vannak emberek, a kik csak veszekedve tudnak szeretni.

– Ezek olyanok voltak. Néha hetekre is el-elhagyták egymást, de aztán mégse tudtak meglenni egymás nélkül.

– S az ilyen harczok alkalmával az asszony sohase kisérlette meg kibékülni a testvérével?

– De igen, csakhogy nehezen ment a dolog. Az öreg ugyan gyönge ember volt, a ki könnyen hajlott a szóra, hanem ebben az egy dologban megbicsakolta magát, mert Barcsit nem állhatta. Csak akkor kezdtek ismét közeledni egymáshoz, mikor Barcsi elhagyta az asszonyt. Még nem is akkor mindjárt. Egy szép nap Barcsi eltűnt; nyilván megunta az idillt. Hanem az asszony egy cseppet se nyugtalankodott; hozzá volt szokva az efféle kirándulásokhoz, s bizonyosra vette, hogy Barcsi vissza fog jönni. Csak akkor vette észre, hogy igazán elhagyták, mikor már hat hét is elmult, s Barcsi csak nem akart visszatérni. Ettől fogva aztán megint közeledni kezdett a testvéréhez, de végképp csak azon a napon békültek ki, a melyet bár ne értem volna meg.

– Jól van, köszönöm. Még csak egy kérdésem van. Mikor küldheti el hozzám azt a cselédet?

– A mikor parancsolja.

– Úgy küldje még ma, legkésőbb holnap reggelig. De bizonyosan, mert ha holnap reggelig nem jöhetne, inkább magam megyek oda.

– Igen, de ha ma este el méltóztatik utazni…

– Nem utazom el. Megváltoztattam az elhatározásomat.

– Ó, ügyvéd úr, ujra kezdek lélekzeni…

– Ne áltassuk magunkat, édes nagysád. Ez csak egy szalmaszál, de ebbe is belekapaszkodunk.

Kikisérte a hálálkodó asszonyt, s elmenőben odaszólt Levetinczy úrnak:

– Sürgönyözzön Kelemennek, hogy jelenjék meg helyettem a Winter-féle pörben és értesítsen azonnal: számíthatok-e rá? A folyó ügyeket, kérem, intézze el ön. Három napunk van a végtárgyalásig: ezen a három napon én csak detektiv leszek.

Azután átment a mulatók közé. Azok már a vad felköszöntőknél tartottak, s Károly úgy találta, hogy Guszti, az öcscse, a családi ünnephez semmiképp se méltó, tulipiros hangulatban van. A többiek is láthatóan szabad pórázra engedték a kedvüket. Móricz bácsi azzal áltatta magát, hogy énekel, s a hangja egyet-egyet nyekkent, mint egy húsz év óta nem hangolt zongora, melynek a billentyüit Liszt-kézzel verik. Az ó-divatu enyelgéseket harsogó derültségek kisérték; a tánczkedv mind sűrűbben s hangosabban kért eget, s az egyik nyoszolyóleánynak végre is le kellett ülnie a zongorához.

Károly nem tudta utólérni ezt a jókedvet. Hiába erőködött, sehogy se találta bele magát abba a hangulatba, a melyből kiverték, s józansága idegennek érezte magát a vidám környezetben. Ha szóltak hozzá, derült arczczal válaszolgatott, mint az előbb; de már nem volt jelen.

Úgy tetszett neki, mintha egy árnyék vonult volna el az ablak előtt, a melyen kitekintett. Egy szőke lány árnyéka, azé a lányé, a kivel csak egyszer beszélt, s a kit meg se nézett jól a biró szobájában.

Hogy eddig mért nem törődött vele, s hogy most egyszerre mért jár folyton a fejében, maga se tudta volna megmondani. Talán mert hirtelen titokzatos alakká változott át és izgató talánynyá lett előtte?

De minduntalan rajta kapta magát, hogy keresztül nézett a körülötte mozgó kiveresedett fejek közt, s a tekintete ott maradt, a hol mintha a méregkeverőnőt látná. Csak egy mozdulatára emlékezett, de ez az egy mozdulat kisérteni kezdte, s ujra meg ujra maga előtt találta, a mint a biróra pillantva, hátraszegte szép szőke fejét és így szólt: »Ne faggassanak engem. Tudom, hogy elitélnek. Jó; nem bánom. De hagyjanak békében.«

Károly lehajtott egy pohár pezsgőt, és ezt az észrevételt tette magában:

– Hát nem bolond az ember?!…

Izgatott volt. Valami furcsa nyugtalanságot érzett. A napja el volt rontva.

Egy gyönyörü májusi reggel kint járunk a szabadban… A természet temploma tele van áhitattal; a levegő csupa fény, s a madársereg ezeregyéji dallamokat zeng tiszteletünkre. Áthat bennünket az a névtelen, boldog érzés, a melynek nem tudunk nevet adni. Egyszerre azonban elszomorodunk, s nem tudjuk, miért. Csak később veszszük észre, hogy egy felleg jelent meg a fejünk felett.

II.

Károly egy óra mulva elbúcsúzott a testvérétől meg a sógorától, s átment az irodájába, kihallgatni a mentő tanút, a ki már várakozott rá. Aztán becsukta a boltot, és elment hazulról.

Csak későn került vissza, a mi a házban némi feltűnést keltett. Az ügyvéd úr nem szokott éjszakázni.

Mikor megjött, az volt az első dolga, hogy előkereste jó előre elkészített védőbeszédét, elolvasta, és aztán széjjeltépte.

– Mi mindent mulaszt el az ember – tünődött magában – csak úgy, szent meggyőződésből! Ki hitte volna?!…

Az eredmény, a melylyel útja járt, határozottan megzavarta. Egy kissé szégyelte is magát. Mindezért csak le kellett hajolnia, és ime, majdnem elmulasztotta lehajolni.

S aztán ez a csúfos vereség, melyet a lélekbúvár szenvedett! Károly, mint mindenki, emberismerőnek, sőt lélekbúvárnak képzelte magát.

A kép, melyet erről a lányról alkotott, egyik mesterműve volt az elbizakodott lélekbúvárnak. Olyan büszke volt rá, hogy czimet is adott magában ennek az erkölcsi képnek; ezt a czímet, hogy: »A sellőalakú szép kis falánk állat«. S megállapította, hogy állatkája valami közbülső lény a rágcsálók és a ragadozók között.

Még tegnap is sajnálkozott magában, hogy nem ő tartja a vádoló beszédet. Minő anyag volna a vádhoz ez az erkölcsi arczkép, melyet annyi tárgyszeretettel rajzolt meg – magamagának!… Ime:

Egy szegény vidéki orvosnak a leánya; egyetlen leány, szép és elkényeztetett. Az anya nagyon közönséges lény; az apa csupa jóság és gyöngeség.

A leány korán fejlett, éles elme, és ördögnek való véralkat, a melylyel nem lehet birni. Mint gyermek, a rombolás beteges szenvedelmének bámulatos eseteivel gazdagítja a kisvárosi Lombrosók ismereteit; később olyan rossz, hogy, bár egyetlen leány, tekintettel a jövőjére, be kell adni egy zárdába, hogy megjavítsák. Ott, ő az osztály rossz szelleme; a macskazenék és a kolostorkertben rendezett pajkos mulatságok fő-fő rendezője.

Tanulni ellenben nem tanul semmit, kivévén, hogy megtanulja a kalligrafiát. Csodálatosan rajzol és ír. Felejthetetlen torzképeket rögtönöz a jó nénékről, s a legnagyobb hőstette az, hogy öregebb leányoknak, szivességből, meghamisítja a keresztleveleit. A tizenhat éves kamasz lányok ezeknek a hamisításoknak a segítségével letagadhatnak az éveikből egy vagy két esztendőt.

Csak az iskolaszünet idején megy haza, de ez a két hónap tökéletesen elég arra, hogy ugyancsak kinyilt szeme észrevegye, mint válik a szülői házban egyre és egyre otthonosabbá a nélkülözés, sőt a tisztes nyomorúság. Apját üldözi a balsors. A szerencsétlen ember, holmi közegészségügyi érdekek miatt, háborúságba keveredik hatalmasabb orvostársával, s az egyenlőtlen harczban lassankint minden elvész: a kis megkuporgatott vagyon, a már megszerzett munkakör s a megszokott jövedelem, a hasznos összeköttetések, még az egy-két utolsó jóbarát is. Irén megismeri a létért való küzdelmet egész meztelenségében, s apja csatavesztései azt a világnézetet érlelik meg benne, hogy a küzdelmekben gyöngébb félnek maradni: ostobaság.

Egyébként maga is belébocsátkozik a küzdelembe s megkezdi a harczot természetes vetélytársaival. Meg van győződve róla, hogy ebben a világban ő az erősebb fél.

A küzdelem színtere a kisvárosi tánczmulatságok, a színkör, s a nagyobb ünnepélyek, a honnan senkit se lehet kiszorítani. Irént a zártkörű mulatságok közűl csak a batyubálokba viszik el, a hova nem kell drága öltözet; a színházba is csak olyankor jut el, a mikor ajándék-jegyeket osztogatnak, de a szinkör olcsó előadásait, meg a kis batyubálokat az Irén puszta jelenléte ünnepekké teszi. A hol Irén ül, ott ütnek tábort az összes katonatisztek, ott van a fiatalság színe-java, s az ellentábor vőlegényei, ha egy kissé mulatni akarnak, átszöknek Irénhez. A magasabb körök kisasszonyai, a kik ott vannak a díszelőadásokon s részt vesznek az előkelő összejövetelekben, nem kicsinylik ezt a sikert, s megpukkadnak mérgükben.

Irén térdig jár a rózsában, királynőként szemeli ki és dobja el az imádóit, győzelmet győzelemre halmoz, s tudja élvezni apró diadalait. De lassankint észreveszi, hogy sikerei tökéletlenek. Imádói seregében ott van az egész világ, de kérői csak azok, a kiket szeretne kirostálni a többiek közül. Azok, a kikre ő is kegyes volna rápillantani, sorvadnak érte, térden állva esengenek a mosolyáért, de lassankint eltünedeznek, és sorra kérik meg, nem őt, hanem az ellenfeleit.

Irén nem arra született, hogy megadja magát, s hogy beérje a kevesebbel, a hitvány alkuval is. Irént a balsiker csak edzi s ujabb küzdelmekre bátorítja. Neki diadal kell minden áron; nem nyomorult félsikerek, nem egy-egy vetélytársnőnek ideig-óráig való legyőzése, hanem a rendkivűli siker, a melyet a többiek csak irigyelhetnek, a teljes, tökéletes győzelem.

Most már nem elhomályosítani, hanem eltiporni akarja a versenytársait; esküt tesz, hogy a káröröm mosolyait egy császárné megvetésével fogja visszafizetni.

Nem is csinál belőle titkot, hogy csak olyan emberhez fog feleségül menni, a ki meg tudja adni a szépségéhez illő kivételes, minden fényűzésre feljogosító jómódot, s a kinek a gazdagságával felülemelkedhetik minden versengésen, minden hozzá nem méltó, kicsinyes küzdelmen.

Ekkor hirtelen, váratlanul, meghal a jó bolond apa, s ők koldusbotra jutva, egyedül állnak a világon.

Minő bukás az álmok világából!… Megjelenik előttük a dísztelen, a szörnyü nyomorúság réme is, és nem tudják, hogy mittevők legyenek. Milyen csalódás! De Irén még most sem adja meg magát, s ámbár a kolostorban nagynehezen letette volt a tanitónői vizsgálatot, eszében sincs, hogy ennek hasznát is vegye, még mindig vár, s ujabb diadalokról álmodik.

Megérkezik a végzetes kishirdetés. Az özvegyasszonyban feltámad a reménység, s Irén talán mosolyog magában.

A többi szinte magától következik. Beköltözködnek az öreg nyárspolgár házába, s Irén, mintha kicserélték volna. Szerény, gyöngéd, figyelmes, s maga a megtestesült igénytelenség. A vánnyadt, vén gyerek, a ki csak most, az Irén lágy pillantásaiból s mesés fogsorából tudja meg, hogy létezik egy másik világ is, a mely nem téglából van, ismeretlen pezsdülést érez rozzant testében, s egyszerüen elolvad. Egy hónap multán már olyan engedelmes rabja a szép leánynak, mint egy beteg gyík a kígyóbűvölőnek.

De ujabb balsiker. Irén elsieti a dolgát. Csak azt veszi észre, hogy Werner nem tud többé meglenni a dédelgetés nélkül, a mely körülveszi, s nem számol betegének ravaszságával. Tudja, hogy sietnie kell, s a türelmetlenség lázában idejekorán süti el az öreg ágyut. A vén sváb, a ki a szemétről küzdte fel magát a malom-utczai pompás villába, s a kiben megkövesedett a gyanu és a bizalmatlanság, felocsúdik és észbe kap. Azután mosolyog. »Mindent, csak ezt nem.« Esze ágában sincs lemondani azokról a kellemességekről, a melyeket ez a kivételes ápolás nyujt neki; természetéhez képest pazarul igéri meg az apró kárpótlásokat, de abban a bizonyos pontban hajlíthatatlan.

Irént elfogja a düh és elkeseredés, de uralkodik magán, s továbbra is az a szelid, szives képmutató, a ki eddig. Az idő azonban múlik, az agyonéheztetett falánkság követelni kezdi, a mit jogának vél, s lassankint megérlelődik benne az a pokoli gondolat, mely a Werner halálos ágyán bontja ki sötét virágait.

Attól fogva, hogy egy pár félrecsent, titkos pillantással elszédítette a fiatal háziorvost, s ekképp elaltatta az egyetlen ellenőrt, tökéletes biztonságban érzi magát. Mindamellett még habozik egy kissé. Babonás feje sokáig idegenkedik a legutolsó eszköz és a hazajáró árnyékok gondolatától; a hamis végrendeletet talán úgy készíti el, hogy még maga se tudja, vajon hasznát fogja-e venni? De mért ne szórakoznék ezzel a kis játékkal?! Reméli, hogy a fekete szárnyu angyal segítségére jő. Az orvos egy félesztendőt adott a betegének, de a szívbajos ember minden perczben meghalhat.

Csakhogy most már a balszerencse kezdi sürgetni: az ingatag vén ember szép lassan kibékül a testvérével. Nincs többé vesztegetni való ideje. Holnap már kicseppenhetnek a házból, vagy a legjobb esetben is, egy rettentő szempár fog vigyázni a kezére: a Gyűlölet. S ekkor vége mindennek. Nem, egy perczet se veszíthet többé.

És győzedelmeskedik benne az Akarat, mely aztán elaltat félelmet, babonát, irtózatot.

Ki gyanakodnék rá, ha az orvos nem gyanakszik? S hogy gyanakodnék ő rá ez a szerelmes legény? Kinek jutna eszébe, hogy a beteg egy kissé sokat talált kapni az orvosságból, mikor ebből egy cseppnyi se hiányzik? Kit lepne meg, hogy az öreg Wernernek vége, mikor a lélek már csak hálni járt belé, s mikor az egész ház alig várta ezt a megígért pillanatot, mely mindenkit nagy nyűgtől szabadít meg.

Igen, nincs egyéb hátra, mint a már elkészült végrendelet alá oda kanyarítani két olyan nevet, a mely soha se lehet alkalmatlan, és aztán… Aztán munkára.

Talán még egy utolsó kétség az elhatározó pillanatban. Az ápolónő, véletlenül, igen rosszkor talál felébredni, s a halál tündére megrezzen. Majd még egyszer és utóljára összeszedi magát. Fel kell használni a legelső perczeket, mikor mindenki alszik.

Így alkotta meg Károly magában a gyilkosság magyarázatát, s ezzel a magyarázattal a jelen óráig fölöttébb meg volt elégedve. A lélekbúvár büszke volt a munkálatára. Micsoda is az olyan ügyvéd, a kinek főhivatása a védelem – emberismeret és képzelem nélkül?!

Hát ez a munkálat valóban szép és elfogadható magyarázat lehetett, de úgy látszik, volt egy kis hibája. Az a kis hibája, hogy az erkölcsi arczképnek mégis csak hamisnak kellett lennie, s azok a tények, a melyekre támaszkodott, nyilván nem igazak. Mert ime, kezében a bizonyítékok, hogy Wernert nem a szőke leány, hanem Barcsiné gyilkolta meg.

Miért? Mert, úgy látszik, féltette bátyja vagyonát a szőke leánytól, s attól tartott, hogy Werner feleségül veszi a leányt, vagy legalább is végrendeletet csinál a leány javára, s őt ki fogja tagadni. Bizonyára, a hogy körültekintett a házban, melynek régente úrnője volt, már tisztában volt vele, hogy a helyzet legalább is veszedelmes, s talán még ki se fujta magát, mikor már rajta volt, hogy kitudja, vajon nem csinált-e bátyja végrendeletet a szőke leány javára? Akármilyen ügyesen foghatott is a dologhoz, a ravasz öreg okvetetlenül átlátott a szitán, s békéje és kényelme érdekében elhitette az özvegygyel, hogy: nem, még nem. És ezzel ki is mondta a tulajdon halálítéletét. Barcsiné úgy gondolkozhatott, hogy sietni kell; ha ebben a perczben még nincs végrendelet, holnap ilyenkor már lehet. S elment, de csak azért, hogy alibit szerezzen, s hogy a mire hónapok óta készült, végrehajthassa. Este, nyolcz óra felé, mikor az egész ház a vacsorával volt elfoglalva, észrevétlenül osonhatott be a malom-utczai kapun; a cselédek, a kik meglephették volna, csak a szív-utczai bejárót használták.

Majdnem kétségtelen, hogy az Irén szobájában kellett elrejtőznie; Barcsiné ismerte a dörgést, s tudta, hogy itt senki se fog rányitni, mert hisz Irén lenn alszik a betegnél. Hogy mikor szállhatott alá sötét munkáját végrehajtani: azt csak Irén tudná megmondani; a dolognak mindenesetre azokban a perczekben kellett történnie, mikor Irént is elnyomta az álom. Valószinü, hogy Irén téved, s tovább aludt, mint képzeli: a gyilkosnak okvetetlenül volt vagy öt percznyi ideje. Az ápolónő vallomása szerint egy óra tájban lehetett, hogy az árnyék végigsuhant a homályos szobán, s így Barcsiné még teljes hat órát tölthetett az Irén szobájában. Alkalmasint nem mert kimenni rögtön kapunyitás után, s meg akarta várni, míg mindenki hozzá fog rendes dolgához. De épp ez volt a veszte, mert ime, össze kellett akadnia egy közönbös személylyel, a ki jó sokáig nem ád életjelt, de végre is nyomára vezet a gyilkosnak.

Persze, Barcsinét a guta környékezhette, mikor megtudta, hogy mégis csak van végrendelet, s így ő a szörnytettével csak a halálos ellensége érdekét mozdította elő. Hiába, a bűnhödés mindig ott nyargal a gaztett nyomában.

Annál rosszabb rá nézve, hogy nem éri be ezzel a bűnhödéssel, hanem kihívja maga ellen az igazságszolgáltatás szigorát is, megtévén azt a merész sakkhúzást, hogy bűnös létére vádlóként lép fel, s boszut állva, vagyont akar szerezni. Így teljes lesz a bűnhödése; de hát – legyen igazság!

Milyen szerencse, hogy az a cseléd rászánta magát és beszélt! E nélkül megadták volna magukat a látszatnak, és Barcsiné diadalmaskodik. Hála az égnek, ez a veszedelem elmult; a bizonyítékok itt vannak a zsebében.

De egy pont most is homályos maradt; a végrendelet dolga. A szakértők tévedhetnek ugyan, de az e fajta tévedés mégis csak meglehetős ritkaság. S ez az egy kis homályos pont tovább is aggasztotta Károlyt. Végre is, nincs kizárva, hogy ha Irén tökéletesen ártatlan is a gyilkosságban, nem az a hamisításban.

Alig várta, hogy még egyszer beszélhessen a szőke leánynyal. Bízott benne, hogy a jó ujság épp olyan közlékenynyé fogja tenni, mint a milyen zárkozott volt előbb.

S egyik czigarettát a másik után dobva el, hajnalig el tudott tünődni azon a talányon, a melyet ez a hallgatag szép leány adott föl neki. Még nem sejtette, hogy egykor bele fog pusztulni ebbe a kis játékba. A talányfejtegetők, mint az a mesékből ismeretes, nem szoktak sokáig élni.

III.

Másnap fél tízkor már ott volt az ügyésznél, s a tíz órát még nem ütötte el, mikor már türelmetlenül leste a rabot a bíró szobájában.

– Önt kezdi érdekelni az ügy. Vagy talán nem is az ügy, hanem a vádlott?! – szólt a bíró.

– A vádlott? Hisz még jóformán meg se néztem!

– Azt rosszul tette. De remélem, most ki fogja pótolni a mulasztását. Majd meglátja, az embernek szinte kedve támad elkárhozni vele.

A szolga jelentette, hogy a foglyot felhozták. A bíró mosolyogva fordult Károlyhoz.

– Fájdalom, teljesen szabad kezet kell engednem önnek, mert nekem itt rögtön tárgyalásom van. Nem hinném, hogy ön ezt zokon venné. A viszontlátásra és – igyekezzék elcsábíttatni magát; ez hasznára lehet mind a kettőjüknek.

Károly úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utóbbi szavakat.

– Nem értem – házsártoskodott magában – hogy lehet mindig, mindenféle vádlottban, örökkön csak az asszonyt keresni. Mintha nem volna elég leány és asszony a világon.

Aztán átment a szomszéd terembe. Sokszor megfordult a palotában, s tudta, hogy a védettjének itt kell rá várnia.

Csakugyan ott volt.

Az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Úgy látszik, most látja először ezt az uj városrészt, melyet mintha gnómok építettek volna mesés hirtelenséggel.

– Kisasszony!…

Csak most vette észre, hogy másvalaki is van a szobában. Lassan, álmos mozdulattal fordult meg, mint a kit legkevésbbé sem érdekel, a mit végig kell hallgatnia. A hogy megpillantotta az ügyvédet, pár lépést tett előre, közönbösen, mint a kinek egy hivatalban éppen most kiáltották a nevét, hogy átvegye a régi írásait.

– Kisasszony – ismételte Károly – az elnöklő bíró úr tárgyalással van elfoglalva, de felhatalmazott rá, hogy a távollétében is értekezhessem kegyeddel. Bocsásson meg, hogy ujra zavarom, de elkerülhetetlen szükség még egynehány kérdést intéznem önhöz.

Széket mutatott neki. Irén leült, de olyan mozdulattal, mely világosan ezt mondotta, hogy:

– Legyen. A hatalmatokban vagyok. Azt tehettek velem, a mit akartok. Tűröm.

Károlynak úgy tetszett, hogy kissé megsáppadt első találkozásuk óta.

– Mindenekelőtt egy igen örvendetes ujságot kell közölnöm önnel. A szerencsés véletlen kezünkbe adta – édes anyjának és nekem – a rejtély nyitját. Fogom a gyilkost, s ez a gyilkos: maga Barcsiné.

– Ah!

Irén oly meglepetten emelte fel a fejét, s ez a hosszú »ah« oly különösen hatott Károlyra, hogy az első pillanatban összerezzent.

De aztán az a pár szótag, melyet Irén szinte gépiesen ismételgetett, eloszlatta ezt a kellemetlen hatást.

– No lám, no lám, no lám.

Károly, ki az imént szinte megdöbbenve nézett fel rá, rajta felejtette a tekintetét, de ez a tekintet már nem volt fürkésző, mint előbb; ellenkezőleg, »a beteg gyík« nézhetett így »a kígyóbűvölő«-re.

A szőke leány elragadó volt ebben a pillanatban. Szép, fehér, finom arczbőre alatt ujra felcsattant a vér, a szeme csupa mosolylyá változott át, s a lélek ismét kiült az arczára. Az öröm, ez a nagy bűbájos, felszínre hozta szép arczának összes kincseit, mint a hogy a napsugár megvilágítja néha a tenger minden csodáját.

– Beszéljen, beszéljen.

Most már érdeklődve hajolt előre, s összekulcsolva karjaival a két térdét, lázasan leste a szót az ügyvéd ajkáról. A tekintete, mint két parázs égett, s mindenüvé követte a Károly szemét, mint a hogy a lámpák követik a kémkedő őrjáratot.

Károly alig tudta, mit beszél. Egyébre gondolt, nem a detektív-sikereire.

A leány mindinkább fokozódó érdekkel hallgatta. Felkönyökölt az asztalra, előbb az egyik karjával, aztán a másikkal is, és le nem vette a szemét Károlyról.

– De hisz ez nagyszerü! – szólt aztán, mikor Károly bevégezte.

Felugrott a székéről, s pár perczig izgatottan járt fel s alá a hivatalszobában.

– Ezek a bizonyítékok – szólt Károly – rám nézve tökéletesen meggyőzők, de rajta kell lennünk, hogy a törvényszékkel is elfogadtassuk a mi felfogásunkat, s eloszlassunk minden, de minden kételyt, a mely még ránk nehezedik. Azért…

Mintha nem hallgatott volna rá. Mintha a saját gondolataival lett volna elfoglalva.

És csakugyan. Nem vette észre, hogy Károly nem fejezte be a mondatát.

– Azért meg fogja engedni, hogy még egy pár kérdést intézhessek önhöz, jelentéktelen, mellékes kérdéseket, pusztán azért, hogy a beszédemben ne legyen semmi hézag, s hogy a végtárgyalás világot vessen a legapróbb részletekre is…

– Mi az? Vagy úgy? Igen, igen, csak kérdezzen.

És megállt előtte.

Károly hamarjában nem tudta, hogy miképpen fejezze ki az első kérdését. Csak most jutott eszébe, hogy kételyei tulajdonképpen nem a tényekre, hanem a kisasszony jellemére vonatkoznak. De ez is hozzátartozik a közvetett bizonyításhoz.

– Kegyed, mint édesanyja mondja, sokáig nem akart beleegyezni, hogy a hirdetésre hivatkozva, megirják Wernernek az ajánlkozó levelet?

– Természetesen. Engem kisasszonynak neveltek. Képzelheti, semmi kedvem se volt hozzá, hogy cselédnek lássam az anyámat is és magamat is. De, hiába, meg kellett adnom magamat a sorsomnak. Nem volt más választásunk.

– Igazán nem? Kegyed letette a tanítónői vizsgálatot.

– Ugyan sokra mentem vele! Higyje el, egy fél esztendeig egyebet se tettem, mint hogy fűnek-fának kínálgattam a tudományomat; nem kellett senkinek. Egyszer, hosszas és alázatos levelezés után, végre elértünk annyit, hogy egy előkelő hölgy alkudozásba bocsátkozott velem, s magához hívatott. Szegény anyám ujjongott örömében, de a boldogsága nem tartott sokáig. A nagyúri hölgy, mihelyt meglátott, tüstént le is mondott rólam. Elég őszinte volt megmondani: miért. Neki elve, magyarázta bizalmasan, hogy nem tart a háznál se szép komornát, se szép nevelőnőt. Igazat adtam neki, és tovább álltam.

– S aztán lemondott minden ujabb kisérletről?

– Aztán bejártam a fél várost, hogy állomást szerezzek. Sorra látogattam mindazokat a hatalmasokat, a kik az efféle irígylésreméltó állásokat osztogatni szokták. Ezek az úriemberek kétféleképp fogadtak. A legtöbben kijelentették, hogy örülnek, ha a tulajdon leányaiknak, húgaiknak szerezhetnek helyet; mások viszont mindent megígértek, de cserébe egy kis szivességet kértek tőlem. Köszönöm szépen! Ha eladom magamat, nem adom el magamat semmiért. A kedves jó öreg urak! Dobjam oda nekik a becsületemet, aztán kegyesen kiutalványoznak egy kis állomást, a melyből nagy kínlódva megélhetek, ha élni való vagyok. Nem kértem ebből a kegyből; inkább elmentem cselédnek.

Károlyra nagyon kellemetlenül hatott ez a kéretlen nyiltság. Gyanakodva nézett a szőke leányra: vajon nem hallgat-e el valamit. Különösnek találta, hogy a leány most sokkal nyugodtabban beszél, mint előbb. Vajon, eszébe se jut, hogy kisasszonyok efféle dolgokat nem szoktak tárgyalni?

Mintha eszébe se jutott volna. A haját igazgatta.

Az ügyvéd úr egyszerre rosszkedvü lett, maga se tudta, miért. S minthogy fölöttébb emberi dolog, firtatni mindazt, a mi rossz kedvet okoz, nem állhatta meg, hanem tovább kérdezősködött.

– Milyen volt a viszony kegyed és Werner közt?

A leány vállat vont.

– Istenem, elképzelheti. Ez a haldokló a fejébe vette, hogy szerelmes belém, s nekem el kellett nyelnem az udvariasságait. Végre is jobb volt, mintha durvaságokban lett volna részem. Különben kevés jobb embert ismertem, s én nagy hálával voltam iránta, hogy megmentett a nyomorúságtól.

– Tudott kegyed a végrendeletről a Werner életében?

– Nem tudtam, hogy a végrendelet megvan, de sejtettem, hogy a vagyona egy részét rám fogja hagyni. Említett ilyesmit egynehányszor.

– Hanem… igazán különös… miért nem vette el önt feleségül?

Irén bámulva nézett rá.

– Mert nem akartam hozzá menni!

Olyan hangon mondta, mint ha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon. Károlynak földerült az arcza.

A kellemetlen érzés, mely előbb elfogta, hirtelen eloszlott. Tetszett neki a felelet, s kezdte másképp megítélni a bizalmasságot, mely az imént oly visszásan hatott rá.

– De végre is… – bolygatta tovább a dolgot – önök nagyon nehéz helyzetben voltak. Kegyednek gyakran eszébe juthatott, hogy ha elfogadja a Werner kezét, egyszerre megmenekül minden gondtól, s az édesanyját is megszabadítja attól, hogy öregségére nélkülöznie kelljen. Míg így… Werner minden órában meghalhatott, s nagyon könnyen a nélkül, hogy intézkedett volna az ön javára… a mikor ujra kezdhették volna a rossz napokat.

– Igaza van, mindez gyakran megfordult a fejemben. Többet mondok, egy rossz órában haboztam is… De, isten tudja, babona volt vagy efféle… Szóval, nem akartam végképp lemondani róla, hogy egyszer azé legyek, a kit szeretni fogok.

Károly oda sandított a leány arczára. Meg akarta lesni, hogy a szem nem hazudtolja-e meg a szavakat?

Nem talált ott semmit. Ha a hangja egyszerü volt és természetes, a tekintete nem árulta el a gondolatát. Az ablakpárkányon egy csíz ugrándozott; azt nézte.

– Ismerte ön közelebbről a végrendeleten szereplő két tanút?

– Az egyiket igen: az öreg Csányit. Ez mindennapos volt a háznál; ott volt a halála előtti napon is. A másikat alig láttam kétszer. Azt hiszem, meg se ismerném, ha úgy véletlenül előkerülne – a miért mindennap imádkozom.

Károly hamarjában nem tudta, mit gondoljon erről a mindennapos imádságról. Vajon csak szóbeszéd-e, vagy olyan valami, a mit, ha tetszik, komolyan is vehet?

És ámbár ehhez már semmi köze se volt a védőügyvédnek, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Szokott imádkozni?

A szőke leány meglepetve nézett a szemébe, és azt felelte neki:

– Természetesen.

Vagy ez a szó, vagy a tekintet, mely kísérte, de egyik a kettő közül nagyon megtetszhetett Károlynak, mert ettől fogva egészen más hangon szólt a leánynyal, mint előbb. Károlynak volt egy gyöngéje: szerette a vallásos asszonyokat.

IV.

Három nappal később, este kilencz óra tájban, a Flórencz-kávéház legnagyobb asztalánál egy kisded, de annál előkelőbb társaság szorongva várta Levetinczy urat.

Egy felkapott védőügyvéd első segéde mindig nevezetes személyiség, de Levetinczy úr meg éppen nagy ember volt a Flórencz-kávéházban. Itt szokta ugyanis jogi és politikai fejtegetéseit előadni a fiatalabb ügyvédbojtároknak, a kik a Flórencz-kávéház látogatóinak a zömét alkották, s szavának súlya volt, mert tudták róla, hogy az irodában nap-nap után érintkezik a közélet összes előkelőségeivel.

A vacsora után ülésező szűkebb körben a Levetinczy úr érdekes személye volt a középpont, s ebben a meghittebb kis társaságban mindenki meghódolt a népszerü ifju jogász szellemi felsőbbségének.

A szava döntött, s quos ego-ja elcsendesített minden vitatkozást. Adomáit a pinczérek is kiderült arczczal hallgatták, s ha Levetinczy úr gondokba volt merülve, mindenki tudta, hogy a politikai helyzet feszült, s hogy már a legközelebbi jövőben nagy események várhatók.

Levetinczy úr nem is igen maradt el a Flórencz-kávéházból, s igazán csak itt érezte jól magát. A nap fáradalmai után jól esett neki ez az esti pihenő, s a hogy a vacsoráját elfogyasztotta, hűséges törzskarával sietve vonult be a kis feketekávék és a nagy eszmék füstös otthonába.

Ahhoz, hogy Levetinczy úr esti kilenczkor még ne legyen a Flórencz-kávéházban: igen nagy dolognak kellett történnie; s úgy látszott, ez a nap csakugyan az események napja volt, mert az összes vendégek csak úgy kapkodták egymás kezéből az esti lapokat.

A törzsasztal vendégei égtek a türelmetlenségtől, s egyre sűrűbb és egyre aggodalmasabb pillantások röpködtek az ajtó felé. Hiába, Levetinczy úr nem jött.

Végre, kevéssel tíz óra előtt felpattant az ajtó, s Levetinczy úr, kalapját a kezében tartva és folyton törölgetve a homlokán gyöngyöző izzadságot, de olimpusi arczczal, belépett a terembe. Justinianus két ifju tanítványa volt a nyomában, a kik a fogadtatás alkalmára siettek ünnepies arczot vágni.

A várakozók fölugráltak a székeikről s körülfogták Levetinczy urat.

– Nos? Nos?

– Győztünk! – szólt Levetinczy úr.

– Brávó! Éljen a nap hőse!

A nap hőse alig győzte a sok kézszoritást elfogadni. Az egész kávéház sietett üdvözölni. Egy pár hatalmas basszus még egy pár éljent röpített a fejéhez; s a kávés boldogan mosolygott az ünnepi csoportozat mögött.

– Hanem meleg nap volt – kezdte közléseit az ünnepelt – ugy-e, Czipár?

Czipár erősítette, hogy úgy van, s Levetinczy úr még egyszer megtörülte a sugárzó homlokot, melyen most egész Flórencz tekintete csüngött.

– Az idegeim meg vannak törve, le vannak szerelve. S bizony szerencse, hogy a tárgyalásnak vége, mert ha csak egy félórával tovább tart, engem mentők visznek haza. Nem igaz, Kucsera?

A megszólított nem késett csatlakozni a hírneves szónok összes kifejtett és kifejtendő nézeteihez. A többiek hallgattak, s a nap hőse felhasználta a beállott szünetet, hogy egy dísz-feketét hozasson.

– Tehát fel vagytok mentve? – tért át a napirendre a társaság egyik tekintélyesebb tagja.

– Hogy fel vagyunk-e mentve? – mennydörgött Levetinczy úr. – Ne azt kérdezd, barátom, hogy fel vagyunk-e mentve, hanem azt: miképp állunk bosszút a vádlóinkon, hogyan morzsoljuk őket össze, s a viperát mikor törjük kerékbe? Nem fölmentettek bennünket, barátom, hanem bocsánatot kértek tőlünk. Az elnöklő bíró sírt, mint egy gazdátlan krokodil, s az ügyész nem elejtette a vádat, hanem földhöz csapta. Ugy-e, Czipár?

Czipár némán intett igent, s a nap hőse, felhajtván feketéjét, folytatta a szót.

– Hanem azt meg kell adni, hogy a Princz pompásan viselte magát. Minő ember! Micsoda hidegvér! Mindjárt az az első összetűzés az ügyészszel! De hisz ezt olvasták az esti lapokból. Aztán a szóvita az írásszakértővel, melynek a végén a szegény ember kénytelen megvallani, hogy az ő szakértelme, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. S végre a nagy jelenet! Nem, urak, nem képzelik, hogy ennek a nagy jelenetnek micsoda óriási hatása volt!

A »nagy jelenet«-et a hallgatóság nem értette; ez már nem volt bent az esti lapban. A közvélemény részleteket követelt, s Levetinczy úrnak engednie kellett. Csak Czipár és Kucsera mosolyogtak a jól értesültek felsőbbségével; Czipár és Kucsera tudtak mindent.

– Tehát figyeljenek, urak – szólt a nap hőse – következik a vádló kihallgatása. Türelemmel hallgatjuk végig az elnök és az ügyész összes kérdéseit; aztán következünk mi. Ekkor fagyosan azt kérdezzük Barcsinétól:

»Mit keresett ön a gyilkosság reggelén hat és hét óra közt a Werner-ház molnár-utczai kapujában?«

A vádló természetesen mindent tagad. Nem volt ott soha, azelőtt se, sehol, nem is létezik.

Úgy; megköszönjük a feleletet. Aztán másra térünk át, s kifejezzük igénytelen kiváncsiságunkat, mely megkérdezni indít: mi szüksége volt a vádlónak másodika és negyedike közt annyi morfium-szolúczióra, hogy három különböző orvostól három különböző baj czímén szerzett be morfint rendelő reczepteket?

A vádló hebeg, mindent tagad, a Princz pedig, be nem várva a felvilágosítást, gúnyosan folytatja a kérdéseit, és kifejti, hogy semmiképp sem érti, mért kellett ezeket a gyógyszereket három különböző gyógyszertárban csináltatni meg.

Barcsiné nem tud semmiről semmit a világon. Erre mi bejelentjük Simon Júlia, Löffler Johanna, Krisztics, Langer és Kovács tanúinkat. A törvényszék meg van illetődve, s az ügyész elkezd fészkelődni.

Természetesen a tanúk úgy vallottak, mint a parancsolat. Simon Júlia, cselédleány, látta vádlót a gyilkosság reggelén, a mondott helyen, s ráismer határozottan. Löffler Johanna, vádló elcsapott szakácsnője, hit alatt vallja, hogy Barcsiné a gyilkosság éjjelét nem töltötte odahaza, a mire véletlenül jött rá.

A többi három tanú tisztán emlékszik a reczeptekre, s részben a reczept alján jelzett névre, részben a vádló személyére. És – most jön a nagy jelenet – vádló a Princz keresztkérdései között megvallja, hogy Simon Júlia valóban őt látta, hogy a gyilkosság éjjelét csakugyan nem otthon, hanem a vádlott szobájában töltötte, hogy a szóban forgó reczepteket mind ő csináltatta meg, egy szóval, hogy a tanúk igazat beszélnek.

Általános elképpedés. Mindezekre a rejtelmes dolgokra vádló, a ki immár vádlottá változik át, csak nevetséges magyarázatokat tud adni.

Előadja, hogy idegbajos, hogy a kérdéses időben is beteg volt, s hogy fájdalmait, melyek a betegséggel járnak, csak ez az egy szer tudja csillapítani; végre, hogy ezért kérte volna meg a háziorvosát az első reczept kiállítására.

Azután a következő tündérregét ereszti meg a három orvosról s a három gyógyszertárról:

Abba a tévedésbe esett volna, hogy – mert a szokott adag ezúttal nem hatott, a háziorvosa pedig, a ki az első reczeptet írta, időközben elutazott valahová – más, idegen orvoshoz fordult, még pedig olyan baj ürügye alatt, melynél könnyebben rendelik a morfint, mint az ő bajánál. De ezzel sem ért czélt, s még folyvást szomjazta a morfium-szolúcziót. Most azonban már nem mert ehhez az idegen orvoshoz fordulni, attól tartva, hogy ez gyanusítani találja, s így nem maradt egyéb hátra, mint elmenni egy harmadikhoz. A rendes gyógyszertárához is ezért lett hűtelen; nem akarta, hogy az idegen és különböző orvosok reczeptjei feltűnést keltsenek.

Még ennél is silányabb lovagtörténettel áll elő, mikor arra kerül a sor, hogy fölöttébb gyanús éji látogatását magyarázza meg.

Állítólag egy fenyegető levélért lopózott volna be a vádlott szobájába, melyet régebben írt ügyfelünknek, s mely aggasztani kezdte. Ott aztán megrekedt, hosszasan magyarázgatja, hogyan. S mert tudta, hogy ide nem jön utána senki, czélszerünek találta megvárni a hajnalt és a kapunyitás idejét, s csak azután menni el.

Képzelhetik, tisztelt uraim, miképpen bánik el a Princz ezekkel a nyomorult mesékkel! Kiforgatjuk a vádlót minden állításából, szembe állítjuk összes ellentmondásait, sorra álczázzuk le az egybevágó gyanus jelenségeket, és végre az utolsó ítélet harsonájaként dörögjük fülébe a megsemmisítő kérdést: miért titkolta el mindezt olyan mélységesen, hogy a vizsgálatnak az egész dologról még csak sejtelme se volt?!…

S a vádló kénytelen megvallani: azért, mert attól tartott, hogy ha szól, őt fogják vádolni a gyilkossággal is…

Te mondád! – mennydörögtem volna én a Princz helyén, de a Princznek már más járt a fejében.

Egyre feszültebb érdeklődés közepett a Princz egy uj tanut jelent, s a tanut a hallgatóság közül kell előczitálni.

A tanu Bárdosi, bornagykereskedő, a meggyilkolt egyik legjobb barátja. Csak egy kis dolgot tud, de ez a kis dolog most már sokatmondó, sőt világosságot gyujtó. Werner, három nappal a halála előtt, titokban elmondta neki, hogy végrendeletet csinált ügyfelünk javára, s hogy ezt a végrendeletet Csányi és Fritze írták alá, mint tanúk.

Ha látták volna, tisztelt uraim, a szakértőket! A szakértők egyszerűen tönkre voltak silányítva. Már nem is mosakodtak, csak azon erőködtek, hogy a tévedést egymás nyakába sózzák. Ez volt a tárgyalás egyetlen derüs részlete. De ekkor nagyon sokat nevettünk; annyit nevettünk, hogy Kucsera valósággal belebetegedett a mulatságba.

A többit kitalálják. Az ügyész feláll, elejti a vádat, a törvényszék fölmenti a vádlottat, az iratokat átteszik az ügyészséghez az uj vizsgálat megejtése végett, ügyfelünk elájul az izgatottságtól, s mi diadalmaskodunk, mint mindig.

– Különben – fejezte be Levetinczy úr az áhitattal hallgatott előadást – tessék elhinni, mindebben az a legkülönösebb, hogy a milyen mesteri, magasztos és remek volt a védelem, ügyfelünk tisztára nekünk köszönheti, hogy fölmentették. Mert előttem az ő dolga még most se tiszta munka. Nagyon becsületes képe van, s higyjék el, uraim, az ilyen nagyon becsületes arcz mindig gyanús.

– S a gonosz arcz kevésbbé? – kérdezte valaki.

– Gyanús ez is, az is. Előttem mindenki gyanús, a ki él – felelt Levetinczy úr, egy ellenállhatatlan pillantással tisztelvén meg a feliró kisasszonyt.

Levetinczy úr fene gyerek volt.

– Hogyan? – szólt közbe valaki, a ki felfogta a jelentős nyilatkozat egész értékét – ön, a védelem jobb keze, kételkedik akkor, mikor az ügyész és a törvényszék már megadták magukat?

Levetinczy úr mosolygott.

– Én mindig kételkedem – válaszolt. – Kételkedem mindenben, végső lehelletemig. Az igazi jogász soha se szűnik meg kételkedni.

– Lássák, uraim – folytatta a nap hőse, elégedetten tartva szemlét figyelmes hallgatóin – hogy a szóban forgó esetnél maradjunk, ennek a mi dolgunknak még most is van egy kis bibéje. És pedig az, hogy Fritze, a ki az egyetlen képzelhető komoly tanú – volt, nincs. Ha Fritze visszatérne, bizonyára minden kiviláglanék, de attól tartok, Fritze soha se fog visszatérni. Ki tudja, hogy a rejtély kulcsa nincs-e örökre eltemetve az atlanti óczeánban? Ha nincs is, Amerika nem könnyen adja vissza a vendégeit. Kívánom ügyfelünk érdekében, hogy ezzel az egygyel kivételt tegyen, s hogyha majd Fritze megkerül, akkor, akkor én is megadom magam. Addig azonban engedjék meg, tisztelt uraim, hogy azt kiáltsam: »Éljen a védelem!« S talán nem szerénytelenség hozzá tennem, hogy ha az ügy folyvást homályos is, mi, mi megtettük a kötelességünket.

Dörgő éljenzés volt a válasz az ünnepelt szavaira. Egy úr szomorodnit hozatott, s minthogy a kávéházból a legutolsó idegen is kivonult, a védelem jobbkezét számos szónok éltette. Levetinczy úr meghatottan fejezte ki köszönetét, s szerényen hárította el magától a siker felét, megemlékezvén távollevő főnökéről, a »Princz«-ről.

Aztán másról beszéltek. Megeredtek a szokott szőrszálhasogató jogi vitatkozások, melyeket Levetinczy úr elnézéssel vegyes jóakarattal hallgatott. Nem szólt többé egy szót se, csak mosolygott. Így mosolyoghatott Zeusz, Érosz és Hébe kedves kötődésein.

Később azonban elkomolyodott, s annak az embernek a bánatosságával, a kit immár untatnak sikerei, átengedte magát a merengésnek. Elnézett a vitatkozók feje fölött, s a régi jó időkön mélázgatva, halkan dudorászni kezdett: »Mikor dédem ifju volt…«

*

A déd ifjusága s a Levetinczy úr későn kelése szerves összefüggésben állottak egymással, s másnap már fél tiz felé járhatott, mikor az irodában megjelent. Egy kissé tartott tőle, hogy fogadtatása nem a legszivesebb lesz, de – legnagyobb meglepetésére – Károly sugárzó arczczal jött eléje, s azzal fogadta, hogy:

– Tudja-e, mi ujság?

– Nem én.

– Az, hogy a mi Fritze barátunkat Hamburgban elfogták, s pár nap mulva szerencsénk lesz színről-színre látni. Nézze.

És mutatta a sürgönyt, melyet a bíró épp most küldött át hozzá.

Levetinczy úrnak majd leesett az álla bámulatában. Nem tudta, azon csodálkozzék-e inkább, hogy az események ennyire siettek őt megczáfolni, vagy azon, hogy a Princznek ez a sürgöny ilyen gyerekes örömet okoz? Ha a főnyereményt üti meg, nem örülhetett volna jobban.

De hát mi köze ahhoz a leányhoz?!

V.

– Szabad?

– Ki az?

– Én, Szombathy.

– Rögtön, ügyvéd úr… Bocsánat, nem vártuk ilyen korán.

– Ó, előrelátható volt, hogy a tárgyalás nem fog sokáig tartani.

– Egy pillanatnyi türelmet kérek csak, azonnal fel vagyok öltözve.

Alig, hogy mondta, Károly már hallotta is a lépéseit.

A kulcs megfordult a zárban, s Irén mosolyogva nyitott ajtót.

– Ne tessék azt hinni, hogy délig alszom. De ma már harmadszor csinálok toalettet, mint ha nagyúri hölgy volnék. Képzelje, alig használhatom a ruháimat. Kifogytam belőlük a… szóval, mialatt nem voltam itthon.

És kezet nyujtott neki.

– A mama talán elment hazulról?

– Igen, de azonnal itthon lesz. Csak jöjjön be bátran.

– Nini, az én arczképem!

– Képzelje, a mama vette. Tudja-e, hogy a mama beleszeretett önbe?

– Igazán, nem gondoltam volna. Hanem arra emlékszem, hogy egy pár héttel ezelőtt megfojtott volna egy kanál vízben.

– Igen, mikor először találkoztak.

– S megtudta a kételyeimet, vagy jobban mondva: az aggodalmaimat?

– Ó, azóta már nagyon megbékült önnel.

Egy pillanatra elhallgattak. Azután ismét Irén szólalt meg, de halkabban, mint előbb:

– Miért nem mondja, mi történt? Elitélték?

– El.

– Tiz esztendőre? Tizenötre?

– Életfogytiglan.

– Ó, a szerencsétlen! Életfogytig börtönben lenni… Brr!

És idegesen rázkodott össze. Aztán a tükörbe nézett, s ott felejtette a szemét.

– Előrelátható volt – folytatta Károly – hogy ez lesz a sorsa. Mióta a Fritze vallomását felolvasták előtte, maga is tudta, hogy el van veszve. Ettől fogva épp olyan levertté, szinte érzéketlenné vált, mint a milyen féktelenül szenvedélyes és eszeveszetten tomboló volt előbb.

– Emlékszik rá, mikor a házmester esküt tett rá, hogy ő volt az, a kit éjjel a folyosón látott?!… Nem tudom, mennyiért nem adnám, ha ezt a jelenetet nem kellett volna látnom.

– Hát még mikor az ápolónő azzal a fölfedezéssel állott elő, hogy a rejtelmes éji alak sötét ruhában volt!

– Jaj, ne is beszéljünk ezekről a rettentő jelenetekről!

– Az utolsó időben nagyon megszelidült, s ma alig lehetett a szavát hallani. A védője se volt sokkal beszédesebb. A hamis vád dolgában nem is védekezett, csak azt iparkodott kimutatni, hogy a gyilkosság ténye nincsen bebizonyítva. A törvényszék azonban más véleményen volt.

Megint elhallgattak. Irén fölkelt, odament a nagy álló tükörhöz, s megigazította a haját, mely pedig rendben volt előbb is. Aztán, lassan fel s alá járva a szobában, így szólt, mintha magának beszélne:

– És most, miután minden rendben van, üljünk bele a vagyonba, mely két embernek okozta a vesztét. Vagy, ha ez nem tetszik, feküdjünk le és haljunk meg éhen.

Károly nagyon megörült ennek a – nem közönséges érzékenységre valló – keserüségnek, de úgy tett, mintha megbotránkozott volna rajta:

– Mi jut eszébe?! Csak nem kezd el tépelődni, hogy vajon elfoglalja-e jogos tulajdonát!…

– Pedig azt cselekszem. Egy cseppet se tesz boldoggá ez az én jogos tulajdonom. Ugyan szép tulajdon! Hogy egyszer végre valamim lehessen, két életnek kellett elpusztulnia. Mert annyi bizonyos, hogy ha akaratom ellenére is, ezek mind a ketten az én áldozataim. Ha annak a szegény vén embernek nem támad az a szerencsétlen ötlete, hogy belém szeressen s nekem szánja a vagyonát, talán még ma is élne; s ha ez a boldogtalan teremtés nem félti oly szörnyen ezt a vagyont, mely joggal csak rá nézhetett, nem sodródik a romlásba, hanem élne szépen, tisztességben.

– De hát tehet ön minderről?

– Hogy nem tehetek róla, ez meglehetősen sovány vigasztalás. Azért, ha valaha betévednék abba a rettentő emlékü házba, s még egyszer látnám azt a karosszéket, melyben az én szerencsétlen jóltevőm olyan félénken óvta szellőtől, hidegtől, szegény, nyomorult kis létét: csak az jutna eszembe, hogy ha ez a szék üres, azt az én szép szemem okozta. S ha birtokomba venném, a mit a törvény nekem itél, a hányszor hozzányúlnék egy pohárhoz, egy székhez, egy gyertyatartóhoz, mindig arra kellene gondolnom: a kit ez a pohár, ez a szék, ez a gyertyatartó a természet jogán megillet, börtönben szenved, életfogytig, örökkön örökké, én ellenben békén gazdasszonykodom, nem látok bajt, szükséget, rendelkezem, intézkedem s örülök a létnek – mert nekem szép szemem van. Ó, hogy nincs senkim, a ki durva munkát bízna rám, a ki megdolgoztatna reggeltől estig, de megadná az én tisztességes, édes kenyeremet!

Károly elég jó ember volt, de most, kivételképpen, nagyon tudott örvendeni ezeknek a könnyeknek.

– Mit szólna hozzá – kérdezte a leánytól – ha én segítenék önnek megtalálni ezt a kenyeret is?

A leány megállt előtte, s rá függesztette azt az akaratlanul is gonosztevő, rovott multu szempárt.

– Mit szólnék hozzá? Nem szólnék hozzá semmit, hanem megcsókolnám érte a kezét, s örökkön hálás szolgálója volnék.

– Ne felejtse el, hogy ez a kenyér meglehetősen száraz kenyér. Volna bátorsága, s különösen volna kitartása: egész nap robotolni, nehéz munkában, pusztán a betevő falatért?

– Kisértse meg: volna-e kitartásom?!

– S rá tudná szánni magát, hogy napjában nyolcz órát vesződjék maszatos házmester-gyerekekkel, ábéczét oktasson sziklakemény fejeknek, csak azért, hogy ha beesteledik, konyhamunkára fogja ezt a fehér, dologtalan kezet?

– Hogy rászánnám-e magamat? Ó, mily örömmel!… El se tudja képzelni, mily boldoggá tenne, hogy ha meg tudnék élni abból az árva, nyomorult kis tudásból, a mely akármilyen szegényes, mégis csak az enyém!…

– S vissza tudná utasítani az örökölt vagyont ezért a semmiért?

– Már megtettem. Itt a kezem rá. Ez a dologtalan kéz.

– Ne igérjen semmit. Majd meglássuk.

– Majd meglássuk.

– De mit szól mindehhez az édesanyja?

– Kérdezze meg tőle, mert ime, már jön.

VI.

Hat esztendővel később, egy borongós csunya téli reggel, Károly nagy munkában volt. Pakolt.

Nesztelenül, lábujjhegyen sürgölődött egy nagy bőrláda meg két kis táska körül; koronkint, mint egy tolvaj, meg-megállt és hosszan hallgatózott: vajon nem kapják-e rajta?

Nem kapták rajta. Köröskörül mindenfelé mélységes csönd. Károly elmosolyodott, és így beszélgetett magában:

– Mire fölkel, minden be lesz pakolva, s én eldicsekedem vele, hogy: tessék, magam is tudtam boldogulni. Az igaz, hogy nagy munka volt, de ime, mindjárt megvagyok nélküle is. Persze, azért ki fogok kapni, de mindegy. Akármilyen ügyetlen vagyok is, mégis sikerült kijátszanom… Hogy ő ezt nem engedi!… Majd, hogy még beteggé tegye magát!

Leszorította a láda tetejét, s aztán ráült, mint egy zsivány a kincseire. Odakint világosodni kezdett.

Elfujta a gyertyáját s kitekintett az ablakon.

– Teringettét, még elakadok az úton!…

A hó egész éjjel esett, s hajnal óta fagyos szél süvöltözött végig a körúton. A hőmérő a zérus alatt járt, s a műkedvelő utczaseprők, a kik violaszínre gémberedett arczczal fogtak a munkájukhoz, térdig jártak a frissen esett hóban. Károly láthatta, hogy a kutyát is kár volna kiverni az utczára.

– Pedig már olyan régen nem láttam őket!… – tanakodott magában. – S ha most elmaradok, ki tudja, mikor jutok hozzá megint, hogy három napra elmehessek?!… Eh, mégis csak megyek! A legrosszabb, a mi történhetik, az, hogy egy-két órára megreked a vonat. Hát ez se lesz valami rettentő szerencsétlenség.

Körülnézett a szobában: csakugyan kész volt mindennel. Aztán egy pillantást vetett az órájára; hamarább elkészült, mint hitte volna.

– De hisz még szundikálhatok is egy kicsit!… Brávó, annál jobb.

Ledőlt a kanapéra s meggyujtott egy czigarettát.

– Százat egy ellen, hogy ki fogok kapni – nevetett magában.

S előre örvendezett neki, micsoda jelenet lesz abból, ha majd kisül a turpisság. Büszke volt a csinyjére, mint egy merész, hősi elhatározásra.

– Károly! Alszol?

Valaki bedugta a fejét az ajtón.

Károly felugrott a kanapéról.

– Én? Dehogy! Csak titeket nem akartalak felkölteni.

– Már fel is öltöztél?!… De hisz van még elég időd! Nini, hát ez mi? Talán csak nem jutott eszedbe, hogy nélkülem pakolj be?!

Károly nevetve ölelte meg a zsémbelő asszonykát.

– Majd bizony, hogy beteggé tedd magad!… Aztán, hogy mehettem volna el nyugodtan, ha előbb azt látom, hogy te itt hajladozol… Látod, te nem gondolsz eléggé…

– Csitt! És ne fojts meg a csókjaiddal.

– Köhögött még Irénke az éjjel?

– Nem, jó éjszakája volt.

– A többi is alszik még?

– Mint a bunda. Az előbb, mikor csengettek, Jánoska felébredt, de elaltattam megint.

– Hogyan? Csengetett valaki? Nem hallottam.

– Egy levelet hoztak; az van ráírva: sürgős.

– És azzal is téged vernek fel, szegény Irénem?!…

– A leány vette át, s nem tudta, beküldje-e hozzád az öreg Gyurit? A levelet egy törvényszéki szolga hozta, a ki erősködött, hogy keltsenek fel. De én nem engedtem, hogy háborgassanak.

– Igazán, furcsa gondolat hajnalban riogatni az embereket. Hol van az a levél?

– Itt, a szobámban.

Átmentek az Irén szobájába, mely, mióta a gyerekek köhögtek, inkább hasonlított kórházhoz, mint a családi boldogság fészkéhez. Az alvó apróságok előtt hosszú tanácsot tartottak, s Károly végre is megfelejtkezett a levélről. Mikor Irén, a kinek véletlenül a keze ügyébe akadt, figyelmeztette rá, már semmit se tudott róla.

– Miféle levél? Vagy úgy?!

Aztán feltörte és elolvasta. Ez volt benne:

»Kedves barátom!

A minden embertársat megillető szánalom czimén, az emberség nevében zavarom önt, és kérem, bocsássa meg, hogy a legédesebb álomból zörgettetem fel, de nincs más választásom, mert a késő éjjeli órában, mikor ezeket a sorokat irom, még se akarnám zaklatni.

Egy asszony, a ki a rabkórházban halódik, minden áron beszélni óhajtana önnel. Állítólag fontos közölnivalója van. Ez a közölnivaló ugyan aligha fogja önt érdekelni, de mégse tagadhatom meg tőle, hogy értesítsem önt, mert alkalmasint ez az utolsó kívánsága. A tüdővésznek a legvégét járja; s úgy látszik, már csak egy pár órát élhet.

Nagyon meglehet, hogy ön már halva találja; mindenesetre bocsánat az alkalmatlanságért.

Híve

Kálozdi.«

Károly nem volt érzelgős kedvében. Boszankodva nyujtotta át a levelet Irénnek, s azt mondta neki:

– No nézd, micsodákkal nyaggatják az embert.

Irén megnézte az aláirást.

– Kálozdi! Ki ez a Kálozdi?

– Az ügyész. Nem emlékszel rá? Volt nálunk vagy kétszer.

Irén nem emlékezett erre az úrra. Elolvasta a levelet, s azt kérdezte az urától:

– Nos, elmészsz?

– Az ördög tudja, mit tegyek. Ha nem megyek el, egész nap nem lesz nyugtom. Képzelődni fogok, hogy isten tudja, miféle szerencsétlen akart hozzám folyamodni. Pedig fogadok, ez is afféle derék hölgy, mint a multkori rablógyilkos, a ki csak töredelmes gyónást kívánt tenni. Kell is nekem az ő gyónásuk!

Megnézte az óráját.

– Ha pedig elmegyek, akkor biztosan lemaradok a vonatról. Egy óra kocsin oda-vissza, fél óra a gyónásra, hát még, míg a vasúthoz kiérek!… Persze, hogy lemaradok.

– Végre elmehetsz az esti vonattal is.

– Mondjak le egy fél napról, mikor úgyis olyan kevés az időm! Az ember egyszer láthatja az anyját egy esztendőben, s még ilyenkor is fussak-jöjjek! Már úgy örültem ennek a rég várt alkalomnak, s most megakaszt ez a haldokló. Bánom is én a haldoklókat! Haljanak meg békességben, s hagyjanak békében engem is.

– Ó, Károly, hogy beszélhetsz így?!

– Aztán, kérlek, még az is megeshetik, hogy hiába maradok le a vonatról. Fogadni merek, hogy mire oda érkezem a haldoklóhoz, a haldokló már halott…

– De hátha még él?!…

– Te is azt hiszed, hogy el kell mennem? Hogy ez szent kötelesség, vagy micsoda?

– Azt hiszem, nyugodtabban utaznál el, ha teljesítetted a kívánságát. Különben, a mint gondolod.

– Jól van hát, isten neki. Küldj, kérlek, kocsiért. Pedig talán okosabb volna az első gondolatomnál maradni és nem menni el. Könnyen megtörténhetik, hogy valami boszúság ér. S annyi már bizonyos, hogy egy félnapot elvesztettem.

– Marad még két egész napod, meg egy éjszakád. S ezzel a fél nappal is tovább maradsz itthon.

Károlynak volt igaza: csakugyan okosabb lett volna nem menni el. A hindu azt mondja: »Ne menj sehová, mert nem tudod, mi vár rád.«

VII.

Az ajtó megnyilt, s a haldokló, egy utolsó erőfeszítéssel, fölemelte a fejét, hogy lássa, melyik érkezett meg: a pap-e, vagy az a másik?

Mikor meggyőződött róla, hogy: az a másik… – valami soh’sem érzett, pokoli gyönyörüség futott végig hideg tagjain. Egy pillanatig azt hitte, hogy meg fog gyógyulni.

– Végre!

Károly közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja a már nem tiszta beszédet, s az emlékeiben keresgélt: vajon hol, mikor látta ezt a szerencsétlent.

A haldoklókkal is úgy van az ember, mint az ujszülöttekkel: egyik olyan, mint a másik, alig lehet megkülönböztetni őket. Károly nem ismerte meg a váz-alakot.

A rabkórház embere, a ki Károlyt bevezette a czellába, letette lámpáját az egyik sarokba, s az ajtónál várakozott.

– Nem ismer meg? – kérdezte a haldokló.

Károly intett, hogy: nem, nem ismeri meg.

– Nem csudálom; megvénültem egy kicsit. Én vagyok az az asszony, a kit ön hat esztendővel ezelőtt elitéltetett, az úgynevezett Barcsiné. Emlékszik még erre a névre? Igen? Annál jobb. Küldje ki azt az embert.

Valami buta megdöbbenést érzett, talán csak azért, mert nem gondolt rá, hogy ez lehet az, a ki hivatta. Szerette volna ott tartani azt az embert, a ki bevezette; hirtelen úgy rémlett neki, hogy ez a kisérő még megoltalmazhatja valami nagy, nagy veszedelemtől, mely ebben a sötét czellában leselkedik rá. De a hamis méltóságérzet csodákat míveltet még a gyávákkal is; összeszedte minden férfiasságát, s elküldte az embert.

– Tudtam, hogy el fog jönni – kezdte Barcsiné. – Ez a legkevesebb, a mivel tartozik nekem; nekem, a kitől elvette a vagyonomat, a szabadságomat, az életemet. Van isten az égben: a boszúmat már nem vehette el. Tudtam, hogy el fog jönni.

Károly úgy tett, mint a ki türelmetlenkedik; a mint hogy csakugyan szeretett volna már odakünn lenni.

– Nagyon bőbeszédünek talál? Hagyja meg nekem ezt a kis mulatságot; utóljára történik. Holnap, ha szíves lesz ismét meglátogatni, annyit se fogok önnek mondhatni, hogy: jó napot. Különben nem sokáig veszem igénybe az idejét. A mit mondani akarok, rövid.

Károly arra gondolt, hogy talán a legokosabb volna oda se hallgatni, csak egyszerüen helytállni és másfelé gondolni, a mig amaz beszél. De nem tudta megállani, hogy ne hallgasson oda.

– A mit mondani akarok, ügyvéd úr, mindössze ennyi. Dögrováson vagyok, egy-két óra mulva kiköhögöm a lelkemet. Ha eddig nem hitte, most már elhiheti, hogy igazat beszélek. A sír szélén senki se hazudik. S én esküszöm önnek a lelkem üdvösségére, hogy ártatlan voltam abban a bűnben, a melyért elitéltek. Úgy legyen nyugodalmam a sírban, mint a mily igaz, hogy a testvérbátyámat nem én gyilkoltam meg, hanem az a leány, a kit ön megvédelmezett. Ártatlanul itéltek el, s ön volt az, a ki elitéltetett. Ön volt, a ki börtönbe záratott egész életemre, ön volt, a ki megrövidítette ezt a nyomorúságos életemet. Legyen átkozott örökre!

Aztán visszahajtotta fejét a rossz vánkosra, s nem törődött többet az előtte állóval. Nem szólt többé egy szót se, csak nyöszörgött.

Károly nem tudta, hogyan került ki a rettentő czellából. Csak arra emlékezett, hogy majd megfúlt, míg végig tapogatózott a végtelenül hosszú folyosókon. Egyszer el is tévedt, s bele telhetett egy negyedóra, mire a szabadba jutott.

Odakünn azonban rögtön magához tért. Az éles, friss levegő felkorbácsolta már-már megaludt vérét, s a bágyadt napsugár, mely a havas világot itt-ott megaranyozta, mint az élet híradója köszöntötte.

Elküldte a kocsiját és gyalog ment haza.

– Micsoda ostoba boszú! – beszélgetett magában, s nem vette észre, hogy egy ismerőse üdvözölte. – Mintha gyerek volnék, a kit olyan könnyü megriasztani! Persze, az az élelem, a melyet a börtönben kapott, nem ízlett a jó asszonyságnak, s gondolta magában: jó, majd egyszer megfizet érte. Azzal szépen befőzte a boszúját. Elég lelkierőre vall, hogy annak idején fel is tudta tálalni, de az ilyen erős lelkek engem nem ijesztenek meg. Nekem hajókötél-idegeim vannak, tisztelt asszonyság, s a kisértetes jelenetek nincsenek rám semmi hatással. A mit tudok, azt jól tudom, s a tények ellen hiába kapálózik a legagyafurtabb boszú is. Persze, a haldoklók szava! Mintha nem bizonyult volna be akárhányszor, hogy a haldoklók is hazudnak, sokszor mások érdekében is, de a legtöbbször boszúból! Ostobaság! Menjünk tovább.

Megállt, s végig olvasta a színlapot. Nem volt színházban már egy félév óta.

Aztán eszébe jutott, hogy az esti vonattal el fog utazni, meglátogatni az anyját, a ki a leánytestvérénél lakik.

– Annyi bizonyos – szólt magában boszúsan – hogy sikerült elrontania a napomat, s a hitvány boszúállásnak mégis van annyi hatása, hogy az örömömet egy perczre megzavarta. Eh, mit! Holnaputánra már elfelejtem az egész esetet!

Megnézte az óráját.

– Ezért csakugyan nem volt érdemes lemaradnom a reggeli vonatról. De mindegy. Régi dolog, hogy a legnagyobb boszúságainkat a jószívüségünknek köszönhetjük.

Haza ért, s lassan felballagott a lépcsőn. Most vette észre legelőször, hogy anyósának igaza van, az első emelet kissé magas.

– Nos, mi történt? – kérdezte Irén, a mint benyitott hozzá.

– Mi történt volna? A mi máskor. Ostobaság volt elmennem.

– Valami kellemetlenség ért?

– Nem értem, mért vágsz olyan aggodalmas arczot. Miféle kellemetlenség érhetett volna? Láthatod, hogy itt vagyok. Egy közönséges komédiához hívtak, mint már akárhányszor.

– Boszúsnak látszol?

– Csak nem jöhetek tánczolva egy haldoklótól?! Különben, mit érdekel téged ez az egész dolog?!

– Bocsáss meg, azt képzeltem, valami boszúság ért.

– Világos, hogy nem nagy gyönyörüségemre szolgált a dolog. Mintha bizony az ilyen jelenetek akárkit is mulattatnának. Mondom, ugyanaz a komédia volt, mint a rablógyilkossal. A különbség csak az, hogy ez nem jajgatott, hanem átkozódott. És most, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

– A mint akarod.

Aztán egyébről beszélgettek.

De Irén előtt oly különösnek tűnt fel a férje tekintete, hogy nem tudta elfojtani ezt a kérdést, mely már egy óra óta kísértette:

– Mi bánt téged, Károly? Ugy-e, annak a rabnak az átkozódásai?… ki volt az a rab?… Mondd el, édes kis férjem!

Károly egy pillanatig rémülten meredt rá; majd indulatosan pattant fel.

– Mit törődöl vele?! Csak nem fogok neked beszámolni a peres ügyeimmel is?! Maholnap már beleavatkozol minden ügyembe, a számadásaimba, könyveimbe, a periratokba…

Aztán belátta, mennyire igazságtalan volt, s igyekezett jóvátenni az elkövetett hibát. Magához vonta a feleségét és megcsókolta.

– No, ne haragudjál, édes angyalom, de látod, vannak dolgok, a melyek nem arra valók, hogy az asszonynak kellemeskedjünk velük. Te azt nagyon jól tudod, hogy imádlak. Elégedjél meg ezzel a tudattal. Légy szép, légy vidám, légy jó anyja a kis gyermekeinknek. A gondokat, a bajt, a pörlekedést hagyd nekem egészen.

És rajta volt, hogy maga is vidám legyen.

Délig sikerült is a dolog, de ebéd alatt Irén egy ártatlan szava mindent elrontott. Azt kérdezte az urától, hogy rendben van-e a podgyásza, nem felejtett-e ki valamit?

Károlyon hirtelen megint kitört a rosszkedv.

– Ugyan mért akarod olyan szörnyen, hogy elutazzam? Azt képzelné az ember, alig várod, hogy ne legyek itthon!

Majd csendesebben, hozzá tette:

– Olyan bizonyosra veszed ezt az utazást, mint a halált. Pedig most már nagyon habozom, hogy elmenjek-e? Mi ez a harmadfél nap? A jövő héten, meglehet, négy napot is szerezhetek magamnak.

S csakugyan nem ment el. Arra gondolt, hogy ezt a makacs rosszkedvet nem viszi haza az édesanyjához. Majd, ha kiheverte az egészet, akkor utazik.

Irén nem szólt semmit, de elgondolkozott egy kissé, s a mint lassankint ő is átengedte magát a férje hangulatának, egyszerre összerázkodott. Félelem fogta el, vad, ösztönszerü félelem, félelem valami iszonyatos dologtól, a melyet maga se tudott elképzelni. Éjjel szorosabban húzódott a gyermekeihez, s csak a hajnal oszlatta el rémképeit.

VIII.

Károly föltette magában, hogy holnapra már el fogja felejteni az egész ostobaságot, hanem azért másnap az volt az első dolga, hogy két tárgyalás között egy kis vargabetüt csinálva, elment oda, a hol tegnap járt, megtudni, vajon a rab nő csakugyan meghalt-e?

Igenis, meghalt, miután jól elvégezte a dolgát. A nagy udvaron kérdezett meg valakit, s az illető rámutatott az udvarnak arra a sarkára, mely a B kapuval szomszédos:

– Éppen ott viszik, ni!

Károly oda pillantott, s csakugyan észrevette a két halottvivő szolgát, a kik ebben a perczben pihenőt tartottak. Egyikük azon erőködött, hogy a nagy szélben meggyujtsa a pipáját, s szorgalmasan dobálta el az elaludt gyufákat; a másik a koporsón ült s egy krajczáros ujságot olvasott.

Károlyt az első pillanatra boszantotta ez a látvány, s a szive rejtekéből ez a pokoli, kénkőszagu gondolat füstölgött elő:

– S micsoda gúnyja volna a sorsnak, ha mégis ártatlanul halt volna meg, míg az igazi…?!

De nyomban elölte ezt az istentelen ötletet, s fellázadva önmaga ellen, valami sötét elégtételt keresett ebben a látványban, mely az imént bántotta:

– Úgy! Dobálják előre-hátra holt tetemedet, hajigálják szét a tagjaidat, tiporják szét a csontjaidat, a mint te széttiportad az én szivemet!…

Majd megrémülve űzte el magától ezt a gondolatot is:

– Mit átkozódom itt magamban, mint egy vén kofa?! Vagy hamarjában elment az eszem?! Mintha bizony ennek a szerencsétlennek a mérgezett nyila fölért volna a szivemig?!… Mintha a vitriol, melyet szememnek szánt, megvakított volna, s nem folyt volna szét a lábam előtt?!… Nem, boldogtalan teremtés, nem volt hatalmad fölöttem! Nyugodjál békén, nekem nincsenek átkaim.

S egyre erősítette magában, hogy esze és szíve szilárd, mint hite az istenben.

Nincs jobb, mint az imádság. Ha az ember sokáig ismétli a szavakat, a lelke is rátér arra az ösvényre, melyet a szó követ. A beszédünk s gondolatunk olyan, mint két régi szerető, a kik összevesznek, sokszor hajba is kapnak, de mégis mindig csak egymáshoz szítnak.

Délben olyan vidámnak és elevennek látszott, hogy Irént helyre vigasztalta. Csak egy-egy perczre komolyodott el, olyankor, mikor az élénksége már majdnem átragadt Irénre is.

Úgy volt, hogy késő estig elmarad, egy olyan ügyben, a melyet már régóta halogatott. De a kúriai bírót, a kihez ment, nem találta otthon, s jóval korábban tért haza, mint képzelte.

A hogy benyitott az előszobájába, nagy zsivaj ütötte meg a fülét. A lárma közepett a felesége csengő kaczagását hallotta, s a mi soh’ se történt meg vele, most megijedt ettől a vidám hangtól.

Micsoda zsivaj ez?

Igaz, hisz gyermekbál van nála! A vendégek négy apróság, a kik a házban laknak, meg szomszédasszonyuk, a szép kis doktorné.

Vajon miről beszélgethet a két asszony, hogy a jókedvük hangosabb a gyerekek zsivajánál is? Mért ez a szertelen vidámság?

Egy csepp híjja volt, hogy a kulcslyukhoz nem hajolt, hallgatózni. De elszégyelte magát, s bement az irodájába.

A hanczurozás víg zaja ide is behatolt hozzá. Máskor ez volt legkedvesebb zenéje, s a tolla vígabban perczegett, míg a zsivaj hangzott. De ma bántotta ez a csengő hang; a reggeli jelenet, úgy látszik, idegessé tette egy kicsit.

– Micsoda boldog léhaság! – dünnyögött magában. – Sejtelme sincs a gondjaimról, boszúságaimról. Ha ezer esztendeig él, akkor se fogja gyanítani, hogy az élet nem tréfa, hanem nagyon is komoly dolog.

De rögtön eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, melyeket Irén beteg gyermekei ágya mellett töltött. A néma, apró önfeláldozások, melyek csak igénytelenebbek, de nem kevésbbé érdemesek, mint a pompázó hőstettek. Eszébe jutottak a meglehet kicsinyes, de annál boldogabb emlékü kedveskedések, melyekkel Irén annyiszor sietett megtagadni a saját kényelmét az övé érdekében, aztán az oly édes szerelmi engedések és az örökkön emlékezetes szerelmi fellobbanások.

És kedve lett volna berohanni hozzá, bocsánatot kérni tőle, s megvallani, hogy megbántotta gondolatban, csókkal borítani el a ruhája szegélyét, és kisírni magát ott a lábánál.

– De hát mi bajom nekem tulajdonképpen?! Mi ütött hozzám, mi rontott meg így?!

– Ez már a kétség! – sípolt el füle mellett egy csúfondáros hang. – A kétség, a rettentő kétség; óvakodjál tőle!

– Nem, nem – biztatta egy másik hang – ez csak idegesség. A képzelődés gonosz játéka, mely koronkint megcsúfolja a munkában elernyedt, fáradt szervezetet. Vannak a képzelődésnek ily rút játékai. Az ember hangyamászást érez a talpában, lehetetlen fájdalmaktól kezd fuldoklani, s elhiteti magával, hogy ez már a halál. Pedig dehogy a halál. Nemsokára elfelejti az egészet, s tíz év multán nevetve gondol arra az időre, a mikor azt hitte, hogy végrendeletet kell csinálnia. Vannak ilyen bajok, de ezek a bajok egy hét alatt elmúlnak. Elmúlik majd ez is.

Igen, igen, mindez csak idegesség. Hogy is lehetnének kétségei?! Hisz ez annyit jelentene, hogy megőrült. Csak bolond hisz a lehetetlenségekben. És ez az. Ki hinné el ép észszel, hogy az, a ki hat esztendeig áldott jó anya és minta-feleség volt, valaha méregkeverőnő lehetett! Méregkeverőnő ez a nyárspolgár asszonyka, a kinek a gondolatai soha se terjedtek túl a gyermekszobán, a ki soha tudni se akart a nagyvilág lármájáról, azokról az élvezetekről, melyek a vétkezőknek örök vágyai, a ki kétségbeesik a szomszédasszony baján, s a ki megsiratja a regényhősnőket! De hisz a ki ezt lehetőnek tartja, azt egyenesen a Lipótmezőre kell szállítani! A dolog még képzelgésnek is otromba, s az ötletét csakis az magyarázza meg, hogy képzeletünk egy sebes, széles medrü folyó, mely minden szennyet magával sodor.

Persze, hogy csak idegesség az egész.

Már pedig az idegességnek csak egy gyógyszere van: az, ha az ember egy cseppet se foglalkozik a bajával. El kell foglalnunk magunkat valami mással, s nemsokára azt tapasztaljuk, hogy az egész baj eltűnt nyomtalanul.

Leült az íróasztalához s hozzáfogott egy feljebbezés megírásához. Mikor elkészült vele, végig olvasta, s kénytelen volt megvallani magának, hogy ennél silányabb munkát soha se végzett világéletében.

IX.

Egyszer, késő éjjel, miután négy vagy öt óráig nyugtalanul hánykolódott az ágyában: az éjszakai feketeségben, a mint nem szégyellte ledobni magáról a takaróját, nem szégyellte leleplezni önmaga előtt azt a titkos gondolatát se, hogy lehetetlenség nincsen, semmi se lehetetlen.

Eszébe jutottak az összes madonna-arczu gonosztevők, a kiket valaha látott, s azok is, a kikről csak hallott vagy olvasott. Eszébe jutottak a szörnyű hitszegések, a felháborító csalások, a gyalázatos és jól eltitkolt házasságtörések, melyeknek valaha bűntársa vagy legalább tudója volt, eszébe jutottak azok az ismerősei, kiknek a szülőiről rémes bűnöket tudott, ezek a gyanútalanságban élő lények, s a vak férjeknek egész serege.

És mindezek az emberek majdnem kivétel nélkül derült, boldog arczczal jártak a világban, árnyéka nélkül a gyanunak, hogy a hozzájok tartozókkal a gyalázat egy pókhálójában élnek, mely társadalmi helyzetöket mindörökre meghatározza, nem sejtve, hogy a kit karjokon hordanak, ocsmány árulást követett el vagy követ el mindennap az ő tisztességük ellen, nem álmodva, hogy egy sötét, lappangó vád kiséri minden lépésöket, akármerre mennek, akárhogy viselkednek. Azok pedig, a kik ennek a gyalázatnak a szerzői voltak, nyugodtan kapaszkodtak ezeknek a falusi ártatlanságoknak az erős karjába, abban a tudatban, hogy a zászló fedezi az árut, s mindig annál többet adtak a tisztességre, minél messzebb volt tőlük ez az elveszett paradicsom.

Soha senki se találkozott, a ki a gyalázat sleppjét, melylyel végigsöpörték az utczát, letépte volna róluk s arczába vágta volna hályogos szemü kísérőiknek. Nem tudott esetet, hogy valaki felnyitotta volna a szemét ezeknek a boldogtalanoknak, a kiknek egyedüli szerencséjök az volt, hogy nem láttak, nem tudtak, nem hallottak.

Ó, igen, minden lehetséges, az ártatlan tekintet csalfasága, a madonna-arczok titokzatos, megérthetetlen árulása, a szent képek gyalázata, minden, minden…

… Aztán tovább kaparta a sebét, hogy meggyógyítsa.

Igen, minden lehetséges, csakhogy az a minden, a mitől ő reszket, az, a minek a gondolatára is hideg verejték ül az arczára, ha lehetséges is, de nem igaz!

Nem igaz, nem igaz. Az esze még ép, és tisztán hallhatólag sugja a fülébe, hogy nem igaz. Szerencsére, van a birtokában valami, a mi nem engedi, hogy az őrülésnek adja át magát: egy halom papiros, melynek minden sora az arkangyalok harsonájával zengi túl a szörnyű agyrém kísértő suttogását. A tények, a tények!

Kilopózott az ágyból, s mezítláb, tolvajléptekkel, vigyázva osont át az irodájába. Az ajtót nesztelenül sikerült betennie; s a kulcs is zörej nélkül fordult meg a zárban.

Aztán meggyujtotta a lámpát, s egy zárt fiókból előszedte azokat a bizonyos iratokat. Megvolt az egész csomó, kék szalaggal szépen összekötve. Nem hiányzott egyetlen papir se; gonosz koboldok nem lopták el a tények egyikét sem.

Olvasni kezdett.

Hidegen, bíráló fejjel, mindent mérlegelve, közönbösen olvasott, mint egy bíró. Ám lássuk hát még egyszer a halott védelmét.

Ó, micsoda valószinűtlenségek! Mennyi ellentmondás, minő durva szövetü mesék, hány szégyenletes, kénytelen beismerés! Igen, a szörnyű némber ismét benne van a páczban, és hiába ficzánkol, sehogy se bir kieviczkélni belőle. Hazugság hazugságra, gyanujel gyanujelre. Minden látszólag csekély dolog az ő személyénél fut össze s az ő bűnében leli magyarázatát. Ég, föld összeesküszik ellene, és minden összecsap a nyaka körül. Minden anyagi bizonyíték őt vádolja, minden tanuvallomás ő ellene szól, minden szó, minden mondat, még az is, a mit ő maga mond egy félórával előbb.

És ezzel ellentétben semmi, csak a haldokló szava. Minő haldokló, és minő utolsó szavak! Világos, hogy már csupán a boszú élteti. Talán nem is csak az a vágy, hogy átkozódjék. Hanem egy ördögi gondolat. Miért ne tudhatta volna meg valamiképpen, uj foglyoktól, a börtönőrtől – a börtönnek is vannak híradói – vagy miért ne tudhatta volna meg utóbb, a rabkórházban, hogy az egykori védőügyvéd feleségül vette az egykori vádlottat. Bizony, könnyen megtudhatta, s óvakodott elárulni a megátkozott előtt, hogy tisztán tudta, mit mond és kinek beszél. Nem is fedez fel semmi uj részletet, körülményt, vagy gyanujelet; nem tesz egyebet, csak – kiaknázva még a halált is, bizakodva abban, hogy a haldoklás rémes látványa mindig hatással van a babonás lélekre – a haldokló súlyosnak tartott szavát dobja a mérlegbe. Egyszerűen tüzet okádik, mint a sárkány, mielőtt elpusztul.

Igen, minden a halott ellen szól, és mellette semmi, csak ez a pár aljas szó, mely a legjobb esetben is a leghitványabb boszú a világon.

Minden azt vallja, hogy a halott volt a gyilkos. A tények hálózata, a tanuvallomások százai, a bizonyítékok logikája, minden emberi értelem és meggyőződés, ügyész, bíró, maga az isten is, a ki hazugságot küld a boszorkány ajkára, s nyomban megbünteti érte.

De lehet-e azt mondani, hogy nem történhetett az ítéletben tévedés, s hogy a vád olyan kétségtelenül be van bizonyítva, mint bizonyos az, hogy kétszer kettő négy?

Nem.

Rendkívül valószinűtlen, hihetetlen, de nincs kizárva, hogy Barcsiné mégis ártatlan volt.

A meggyilkolt ágyánál elvész a fonál. Nem látni, nem tudni többé semmi bizonyosat: koromfekete éjszakában vagyunk.

Ah, ha csak egy pisla fényt fedezne fel ebben a néma éjszakában! De sehol semmi.

Eleinte látni vélt valamit, de utóbb be kellett ismernie, hogy csak a szeme káprázott.

Így gondolkozott: kétségtelenül csak egy dolog bizonyos, az, hogy a végrendelet nem hamis, mint Barcsiné állította, a végrendelet minden bizonynyal valódi. S ha a rettenetes némber vádjából az első rész okvetetlenül hamis, a többi magától következik.

Nem, nem következik magától. Ha kiderült is, hogy hamisításról nem lehet szó: a »többi« még most is sötétségben maradt. Képzeljük, hogy a végrendelet nem volt mélységes titok: a »többi« nagyon érdekében állhatott a várományosnak, mihelyest az ellenség megjelent a házban.

Nem, nem tudni semmit, semmit. És ezeket nevezte volt »tények«-nek!…

Úgy nézett a papirjaira, mint értéktelenné vált bankjegyeire a hajdan gazdag, a kit a devalváczió koldussá tett. Aztán visszalökte őket a fiókba, s hátra hanyatlott a karosszékében.

És sorra jelentek meg előtte az eddig ki nem hallgatott tanuk: a kételkedés ezer apró koboldja.

Eszébe jutott az első találkozás. Az a titokzatos némaság, az a megérthetetlen csüggedtség és megadás. De hát így szokott tenni az ártatlanság?! Nem. Az igazságtalanul vádolt fölháborodik, kapálózik a végzet ellen kézzel-lábbal, s méltó haragjában az égbe kiált. De nem nyugszik bele a végzetbe, s nem teszi össze a két kezét, mint az, a ki már megérett a vezeklésre.

Miért nem kellett neki ügyvéd? Miért kellett hivatalból rendelni őt a védelmére? Úgy gondolkozott, hogy nem segít már rajta semmi ügyvéd? Csak ennyire bízott az igazságban, az ártatlanok szövetségesében?!

Aztán az a különös meglepetés, mikor előadta neki a fölfedezéseit! Azt vélte volna az ember, hogy nem akarja elhinni a dolgot. Miért? Hisz, hogy ha ártatlan, épp ellenkezőleg, természetesnek kellett volna találnia, hogy végre nyomra jöttek. Majd ugyanakkor az az elfelejthetetlen vad öröm, mely – emlékszik – úgy megdöbbentette!… S mintha egy rejtelmes, sötét mosolyt is látott volna azon a gyönyörü ajkon. Vajon mért mosolygott?

S utóbb az a rideg, ijesztő mondat, mely akkor is oly bántó hatással volt rá! »Ha eladom magamat, nem adom el magamat ingyen«. Azok beszélnek így, a kiknek az élete tiszta, mint a forrás?

Meg az a tekintet, melylyel értésére adta, hogy a vén ember szerelmét tudta, észrevette! Nem azt mondta ez a tekintet, hogy: »A kire én rápillantok, az el van veszve«?! Ki tudja, talán akarta is, hogy a vén ember belébolonduljon, s az a tekintet, melyet akkor nem értett meg teljesen, ezt is bevallotta?!

Meg a többi, meg a többi.

Ó, ha akkor mélyebben nézett volna ezeknek a kaczér pillantásoknak a titkaiba, ha jobban megfigyelte volna ezeket a különös hangokat, ha ügyelt volna minden mozdulatára, minden mosolyára!…

És gyötörni kezdte az emlékezetét ujabb és ujabb gyanus tüneteket keresve. Az Emlékezet pedig egyre küldte rá a gonosz koboldok vijjogó hadát.

De hát vak volt akkor?

Igen, vak volt; a megbűvölt, megigézett ember szemével nézte azt, a kiben csak a vádlottat kellett volna látnia.

Meg volt őrülve akkor.

Vagy most van megőrülve? S mindezek semmiségek, melyeket csak felizgatott képzelete tüntet fel szörnyü dolgok gyanánt? Csak a hitvány Emlékezet hazug tükrében látja így a dolgokat, s valóban nem így voltak? Ha igazán így volt minden, mért, hogy csak most fedezi fel az összefüggést ezek között a semmiségek között, mért, hogy mindezt akkor egy cseppet se találta borzasztónak?!

Nem, nem tudni semmit, semmit.

– Semmit, semmit! – suttogta valami a fülébe, s csak aztán vette észre, hogy a szíve dobogását hallgatja. – Semmit, semmit! – ezt ketyegte a falióra is, egyhanguan, vég nélkül.

Fölkelt, s halkan, óvatosan kinyitotta az ablak tábláit. Odakünn sűrű, kövér pelyhekben hullt a hó, s lassankint elborította a kihalt, széles utczát. Aludt az egész tájék, csak egy vén éjjeli őr oldalgott a szomszéd házak mentén.

Felnyitotta az egyik ablakszárnyat s kihajolt a szabadba. A rosszul égő lámpától megfájdult a feje, s jól esett neki, hogy a hideg bársony-pelyhek lehűtötték egy kissé az arczát.

Egy félóráig is elnézte a hó szállongását. Úgy tetszett neki, mintha ez a sok, sok hó csupa sírdombra szállana le, s eltakarná a multat egészen, egészen.

Egyszerre összerázkodott, s valami démon szavát hallotta, mely így suttogott hozzá:

– S ha én megadnám neked a bizonyosságot?! Ha elárulnám neked a titkot, melyet már senki se tud, hogy: igen, az, a kit oly forrón szerettél, mérget kevert, s mint a halál angyala állott egy szánalomraméltó vén ember ágya mellett, de megmutatnám egyben a multat teljesen, s látnád, hogy a mandragorának ezt a virágát, melyet az akasztófa tövéből szakítottál le, előtted emberkéz nem érintette, s még csak lehellet se fért hozzá: mondd, ó Brutus, mit tennél akkor?!… Azt mondanád, ó Brutus, ezeknek a szállongó pelyheknek: »Hullj sűrűbben, hullj sokáig, sokáig, és borítsd be a multakat áthatatlan, vastag szemfödővel! Ne kutassa, ne bolygassa többé senki, mi történt, hogy történt. A holtak jól el vannak temetve, a mult jól el van földelve, békesség a holtaknak és bocsánat az élőknek!« Aztán könyörögnél az egek urához, hogy küldjön rád felejtést, s talán felejtenél is. A gyilkossággal, ó Brutus, a legnagyobb szörnyüséggel a világon, meg tudnál te békélni. Más az, ó Brutus, a minek a gondolatára is hideg verejték ül ki az arczodra! Megmondjam: micsoda? Az a tudat, ó Brutus, hogy a ki nem retten vissza a gyilkosságtól, nem riad meg a bocsánatos bűnöktől sem. Az a meggyőződés, ó Brutus, hogy ily tökéletes képmutatónak, a ki el tudta ásni a legnagyobb vétket, könnyü volt ellepleznie az apró bűneit. Az a kétség, ó Brutus, hogy a halálnak ez a fehér angyala nem volt-e szerelmi találkozók piros arczu tündére is?!… A mérget még csak megbocsátanád, szegény ember, de a csókok gondolatára minden vércsepped a karodba tódul! És minő képek látogatnak lázas álmaidban! A vén ember tisztátalan érintése… hideg vétkezés aljas számításból… lopott, féktelen szerelmek… rejtett szobák bűnei… Meg akarsz fulladni, szegény ember?! Nyisd ki hát a másik ablakot is.

Kinyitotta mind a két ablakát, s fel s alá kezdett járni a szobában. A démon kísérte.

– Az ilyen multat – suttogott a rossz lélek – nem lehet elföldelni. Az ilyen mult megmarad a sírig, s ha az alvó ajka nem beszéli ki, megtalálod a jelenben. Bizonyosságot akarsz? Keress, kutass, légy százszemü, mint Argus; a míg ő él, a Mult itt van, tőled egy lépésnyire.

X.

– Ella – szólt Irén másnap délután a szobalányhoz – ne menjen sehová, míg haza nem jövök. Nézzen be gyakran a gyermekszobába; ne legyenek egészen az uj dadára bízva.

A szobalány kiment, s Irén a keztyüjét gombolta fel. Aztán menni készült, de visszafordult. Eszébe jutott, hogy levelet írt a sógornőjének; egyúttal azt is bedobhatja a levélszekrénybe. S keresgélni kezdett az iróasztalán.

– Irén!

– Nini, te itthon vagy?

S meglepetten fordult meg.

– Hogy megrezzentél!

– Megrezzentem! Mily különös szavaid vannak! Csak meglepett, hogy itthon vagy. Azt mondtad, elmészsz.

– Már visszajöttem. Egyedül mészsz ki?

– Azt mondtad délben, hogy nem kisérhetsz el. Irénkét pedig még nem vihetem ki.

– Úgy értettem, hogy: Ellát nem viszed magaddal?

– Igazán nem értelek. Mért vinném magammal?

– A hogy gondolod. Mikor jössz vissza?

– Egy fél óra mulva itt leszek, csak Wolfhoz megyek, Irénkének ruhát rendelni. De… mintha ellenedre volna, hogy elmegyek hazulról. Ne várjalak meg, a míg elkisérhetsz? Nincs valami mondanivalód?

– Semmi. Később se kisérhetlek el. Nagyon sok a dolgom.

– Engem semmi se sürget. Inkább csak azért indultam el, hogy járjak egyet. Ne menjünk együtt holnap?

– Nem, csak menj ma. Lehet, hogy holnap sem érek rá.

– Nagyon sokat dolgozol. Az éjjel is fenn voltál.

– Nem tart sokáig. Egy-két nap, aztán vége.

– Valamit akartál mondani.

– Én? Semmit.

– Mikor az imént megszólítottál.

– Csak meglepett, hogy elmészsz.

– Mi lelt téged, Károly?

– Engem? Semmi. Ugyan mi lelhetne?

– Nagyon sáppadt vagy.

– Meglehet, hogy van egy kis gyomorbajom.

– Ne szóljak fel az öreg Vidához? Jó volna, hogyha megvizsgáltatnád magad.

– Nem olyan jelentékeny a dolog. Ha véletlenül rosszabbul lennék, talán majd elhivatom Palayt.

S oldalvást leste, milyen hatást tesz ez a rég nem említett név? Nem tett az semmiféle különös hatást.

– Palayt? Miért Palayt? – kérdezte Irén. – Mikor soha se járt a házunkhoz?!

– Nem szeretem az öreget. A gyerekekkel nagyon jól bánik, de nekem semmi kedvem a szirupjaihoz.

– Akkor sem értem – szólt Irén, kissé elgondolkozva – mért fordulnál éppen Palayhoz? Nem valami kellemes emlékek kötnek bennünket hozzá. Különben, a hogy gondolod.

Minden megzavarodás nélkül, egykedvüen mondta ezt a pár szót, s nem forditotta félre a szemét.

– Nem ragaszkodom az ötlethez – szólt Károly. De ha kimészsz, ne hagyd későre, mert estefelé én is el akarok menni hazulról. Szeretném, ha akkorra haza jönnél.

– Itthon leszek, de mondd, Károly… Igazán nem bánt semmi, a mit elhallgatsz előlem?

– Semmi. Mi bántana?

Aztán elváltak. Károly úgy tett, mintha a dolgozószobája felé menne, de a küszöbnél visszafordult. Majd óvatosan, halkan kinyitotta az üvegajtót, s utána nézett a feleségének.

Irén elgondolkozva s fejét lecsüggesztve haladt végig a széles, zárt folyosón; ernyőjével végig kopogtatta a mozaik-szemeket. Aztán befordult a lépcsőházba, s eltűnt férjének a szeme elől.

Mire leért, Károly is odalenn volt. A cselédlépcsőn szökött le, mint egy zsebtolvaj. Lenn megvárta, míg Irén kilépett a kapun, aztán követte.

Olyan nehezen járt, mint a ki nagy, nehéz betegségből lábbadozik. De azért nem fogadott kocsit a kémjáratra: a szemérmét még nem vesztette el egészen.

Különben számított rá, hogy Irén se fog kocsiba ülni. Mert ha kocsit venne, mikor csak egy kőhajításnyira készül: akkor már eleget tudott meg mára. Akkor kétségtelen, hogy titkos útjai vannak, mindegy, akárhová.

Nem, nem vett kocsit. Abban az irányban haladt, a melyet említett, s csakugyan Wolfhoz tért be. Károly föllélekzett. Úgy érezte magát, mint a játékos, a kinek mindene koczkán van, s a kinek egy szerencsés tétel már biztosította a holnapra valót, az életet még egy napig.

De azért várt türelmesen, s úgy látszott, nem hiába.

Irén vagy tíz perczig maradt az üzletben, aztán folytatta útját, de nem hazafelé, hanem az ellenkező irányban. Károlynak nagyot dobbant a szíve, s tovább leselkedett a falak mellett, elfulva, fáradtan, mintha az Ultima Thuléhoz közelednék, a világ másik végéről.

Meg volt írva, hogy nem tudhat meg semmit. Irén hirtelen visszafordult, s Károlynak alig maradt annyi ideje, hogy egy kapu alá rejtőzzék. A mint leshelyéről kitekintett, látta, hogy Irén gyors léptekkel megy visszafelé, a másik oldalon.

– Észrevette, hogy követik! – átkozódott Károly.

Mintha összefacsarták volna a szivét. Ime, a bizonyosság, a rettegve várt bizonyosság ismét kisiklott a keze közül.

De nem, Irén bekanyarodott az egyik szűk utczába, s egyszerre eltűnt, nyilván az első kapun. Mi volt ez? Eltévesztette volt előbb az utczát, vagy csak meggyőződést akart szerezni, hogy a közelben semmi ismerős?

Csak egy perczig maradt odabenn. Alig hogy Károly ujabb őrhelyet talált, karcsu alakja már ismét kibukkant a kapu alól.

Hogy ez nem lehetett találkozó, látnivaló volt. Annyi idő se telt el, hogy azt mondhatta volna a másiknak: »Figyelnek ránk; egy darabig nem jövök.«

S van-e olyan találkozó, a hol a búcsúzás nem kerül perczekbe?!

Hanem azért megjegyezte a házat, s mikor a kémszereppel fel kellett hagynia – Irén most már egyenesen haza sietett – visszatért oda tudakozódni.

Megtudott mindent, a mit akart. A házban csak négy apró lakás volt, meg egy nagy szabóüzlet az emeleten, a hol egész nap ki és bejártak az emberek. Az apró lakások közül három nem lehetett gyanus. Szegény emberek laktak bennök, a kik negyed-ötöd magukkal voltak egy szobában. Csak a negyedik lakó keltette fel a kémkedő figyelmét. Ez a negyedik lakó egy fehérnemü-varrónő volt, a kinek mintha már hallotta volna a nevét.

Irén csak itt járhatott.

Eszébe jutott a regényekből, hogy a titkolt bűnök szeretik az efféle szomszédságot. Az asszonyok gyanutlanul járhatnak el az olyan házba, a hol egy keresett szabó lakik, kivált ha fehérnemü-varrónő is lakik mellette, a ki meglehet, titokban egyéb mesterséget is űz.

Felment, valami megrendelés ürügye alatt, de akár rögtön vissza is fordulhatott volna. A gyanusított lakás csak egy konyhából, meg egy szobából állott, s a szoba is tele volt gyermekekkel. Az ilyen helyen nem szokás légyottozni.

Nem lélekzett föl s nem örvendett a fölfedezésnek. Voltak perczei, a mikor már nem volt egyéb óhajtása, csak az, hogy valahára vége lenne ennek a gyötrő bizonytalanságnak, akárhogyan, ha összedől is a világ.

Érezte, hogy a mit tesz, épp oly hiábavaló, mint a mily megalázó mind a kettőjökre nézve. S nem tudta belátni, hogy ha ez a kínzó bizonytalanság még sokáig tart, mi fog következni?

Mikor hazaért, Irén szinte mentegetőzve fogadta.

– Nem tudtál bevárni, ugy-e? Pedig siettem. De egy pillanatra felszóltam a fehérruha-varrónőmhöz, s képzeld, alig tudtam megtalálni a lakását.

Meg volt írva, hogy nem fog megtudni semmit.

– Valóságos vigjátéki alakká lettem! – szólt önmagához keserüen, s azzal áltatta magát, hogy még nyugodt is tud lenni. – Igen, valóságos vigjátéki alakká!

Eszébe jutott a nagyon mulatságos Arnolphe, a ki mindig gyanakszik, és soha se tud meg semmit, Arnolphe, a ki kémlelődik, fürkész, kutat, őrködik, lesbe áll, kiront, perel, felsül, ujra nyomoz, és soha se veszi észre, hogy a háta mögött csalják meg: s kedve lett volna sírni.

XI.

Két hónap mult el. Ez alatt a két hónap alatt Károly olyan munkát végzett, a minőre detektiv nem képes.

Megszerzett minden képzelhető adatot, a mi a felesége multjára vonatkozott. Valóságos naplói voltak arról az évről, melyet Irén a vidéken töltött, utána járt, kiknél tett látogatásokat a tanítónői állás érdekében s meddig maradt azoknál, a kiket fölkeresett, tudta mikor, hányszor, kinek a jelenlétében találkozott a fiatal orvossal, még a kolostorbeli iskolatársak bizalmas közléseihez is hozzá tudott férni.