A GYANU. (continued 2)

Levetkőzött minden szemérmet. Összeadta magát tudakozódó intézetekkel, detektiveket fogadott a szolgálatába, kihallgatott cselédeket, és bizalmaskodott házmesterekkel. Nem tudott meg semmit.

A mi kétségtelen volt, abban nem talált olyat, a mit ép észszel hibáztatnia lehetett volna. De egy-egy betett ajtó mögött el-elveszett előtte a bizonyosság, s az ilyen fölfedezések után, gyanuja uj tüzet fogva pusztított tovább.

– S ő ne sejtené ezt a nyomorúságot?! – tépelődött magában. – Lehetetlen! Hisz félig már meg vagyok őrülve, s magam sem ismerek többé magamra! Ne vette volna észre, hogy árnyéka vagyok annak, a ki voltam, hogy egy vampir tehetetlen áldozata vagyok, hogy ez a vampir kiszívja a véremet, lebilincseli a karomat, megbontja az agyvelőmet, megmérgezi a lehelletemet, ha a gyermekeimhez közeledem?!… Ne vette volna észre, hogy mindez azóta, mióta azt az átkozott haldoklót meglátogattam, ne találta volna ki, hogy ki volt ez a rettentő haldokló?!… Ne tudná, hogy folyton kémlelem, hogy szemmel kisérem minden lépését, ne sejtené, hogy meglesem minden mozdulatát s latra vetem minden szavát?!… De hát mért nem szól akkor?! Mért nem védi magát?!… Azt gondolja, hogy: ne fujd, a mi nem éget, s remegve húzódik meg fészkén, mint a tyúk, ha róka jár a szárnyas-ól körül?!…

És azután is csökönyösen ismételgette magában:

– Ha ártatlan volna, nem félne kérdezősködni, nem félne hozzáérni a sebemhez…

Nem félt hozzáérni. Egy este, mikor Károly ügyiratcsomója mellől kimerülten hanyatlott hátra a karosszékébe, szép csendesen fölkelt a munkaasztalka mellől, a melynél dolgozott, s oda könyökölt az ura elé.

– Zavarlak, Károly?

– Nem. Már készen vagyok.

– Megharagudnál, ha valamit kérdeznék tőled?

– Mire ezek a gyerekes bevezetések? – szólt Károly ingerülten. – Ne játszd a rabszolgát, hanem mondd, a mit mondani akarsz.

– Csak azt akartam kérdezni…

– De hát mit? Ne várd, hogy harapófogóval húzzam ki a szádból a szót.

– Ostobának fogod találni a kiváncsiságomat. De azelőtt nem titkoltál el előttem semmit, és ez a hosszú, makacs hallgatás… Hisz én is asszony vagyok!

– Megtudhatom végre…?

– Mondd, édesem, de igazán ne haragudjál meg… hogy hívták azt a haldoklót, a ki nemrég magához hivatott?

Megdöbbent, és habozás nélkül hazudott:

– Ruff Péternének. Miért?

Irén a legtermészetesebb hangon felelt:

– Azt kezdtem képzelni, hogy Barcsiné volt.

– Miért lett volna éppen Barcsiné?

– Hogy olyan feltünően hallgattál erről a látogatásról, az a gondolatom támadt, hogy talán engem is érdekel a dolog, s csak gyöngédségből nem szólsz. S így természetesen csak Barcsinéra gondolhattam.

Károly nem volt oly nyugodt, mint Irén, s hirtelenében nem tudott egyebet mondani, mint ezt a pár szót:

– Nem. Nem Barcsiné volt.

Aztán nem beszéltek többet erről a tárgyról.

– Vajon mit gondol magában? – tünődött Károly, mialatt Irén nyugodtan hozakodott elő a maga apró házi dolgaival. – Csakugyan beérte a válaszommal? Vagy ez is színlelés?

S akkor is egyre emésztődött, mikor egyedül maradt.

– Tehát, ime, őt is nyugtalanítja ez a rettentő név!… Miért nyugtalanítja? Ha ártatlan, mért nem felejtkezett el róla tökéletesen? Ó, ha ártatlan volna, nem járna a fejében szüntelen ez a név, ez az átkozott név!…

Majd eszébe jutott, milyen ellenmondásba keveredett önmagával.

– Igazán elvesztem az eszemet!… Hisz szegény nem szólhat egy szót, nem léphet se jobbra, se balra, nem mosolyoghat, nem szomorkodhatik, nem hallgathat és nem lehet beszédes, hogy mindezt rosszra ne magyarázzam, hogy mindebből ne a bűnösségét olvassam ki, hogy azt ne higyjem: mindez csak áltatás, hazugság! Ó, ez az átok!… Meg fogok őrülni, bizonyosan meg fogok őrülni.

*

Koronkint voltak nyugodtabb órái is. Ilyenkor, mintha szükségét érezte volna, hogy jóvátegye, a mit gondolatban vétett, majd megfullasztotta Irént a csókjaival.

Irén nem tudta mire magyarázni ezeket a rohamokat. De egyre jobban félt valami határozatlan, valami titokzatos veszedelemtől, s rémülten tűrt és hallgatott.

Ennek az érzéki láznak a váltsága volt a leggyötrelmesebb.

– És ha ezeket a karokat más is csókolta, ha ezeket a karokat egy vén ember ajka is érintette!… – gyötrődött, mialatt mosolyogni próbált.

Majd nem akart többé tudni semmit, s csak egy vágya volt: a rém-álmot elfelejteni.

XII.

Egyszer, késő éjjel, Irén arra riadt fel, hogy a sötétségben megragadják a kezét, kirántják az ágyból, s kivonszolják a másik, a világos szobába.

– Gyere, Gyere!

– Károly! Meg vagy őrülve?!…

Amaz hirtelen elbocsátotta a karját, s a terhes asszonynak meg kellett fogóznia, hogy el ne essék.

– Károly! Károly! Az istenért!

A férfi felragadott egy levelet az asztalról s elébe tartotta. A balkeze görcsösen fogta a virágos papirlapot, s remegő jobbja ütéseket mért a megfakult írásra. Az arcza ólomszínü volt, s egy ismeretlen ember hangján üvöltött:

– Mondd: a szeretője voltál ennek az embernek?! A szeretője voltál?!

– Károly, én félek tőled! Károly, én nem láttalak így soha! Az istenért, térj magadhoz!

– Te írtad ezt a levelet?! Te írtad, igen vagy nem?!

Végre megismerte a papirlapot. A kolostorból írta egyik barátnőjének.

– Persze, hogy én írtam. De nem értelek…

– A szeretője voltál?! Mondd: a szeretője voltál?!

Nagynehezen megértette.

– De az istenért, olvasd tovább, s látni fogod, hogy tréfa az egész! Olvasd tovább, olvasd tovább… Ó, be megrémültem!

A szeme káprázott, a keze reszketett, de hisz épp ezt várta: a mentséget, a mentséget!

Kibetűzte az írást, s a pirosság lassankint visszatért arczába. Istenem, hát ennyire őrült volt!

Letérdepelt feleségének a lába elé.

– Bocsáss meg! Elment az eszem, meg vagyok őrülve, a gonosz szállott meg, nem tudom: mi lelt! Ó ha tudnád, hogy mennyit szenvedek!

És elsírta a felesége előtt minden nyomorúságát. Elmondta, minő átok ül rajta, elbeszélte a kétségeit, gyötrődéseit, elmondta, hogy ez a féreg folyvást rágódik a szívén, s érzi, hogy nincsen menekvése, hogy bele fog őrülni ebbe a vergődésbe.

Valami csodában reménykedett. Abban, hogy a felesége egy szavával meg fogja törni a varázslatot. Vagy legalább el fogja altatni, el fogja hitetni vele, hogy mindez csak rémkép volt.

Irén csak nézte, halotthalaványan.

Mi volt az előbbi rémülete ehhez képest!

Ez az ember, a ki előtte maga volt a férfiasság! Mily ébredés!

S mint a ki a lángok közt elhamvadni látja mindenét, gépiesen ismételgetett egy pár szót, ezt a pár szót:

– Ó, én szegény asszony! Ó, én szerencsétlen asszony!

Majd hozzátette:

– Szegény gyermekeim! Szegény kis gyermekeim!

Amaz pedig könyörgött a csodáért.

– Mondd, hogy mindez csak rémkép volt, mondd… ó, mondj hát valamit!

– Mit mondjak? Esküdözzem? De hisz, szegény ember, nem fogsz te hinni se az esküimnek, se a könnyeimnek!

– Esküdjél meg gyermekeink életére!

– Esküszöm gyermekeink életére!

– Úgy lásd őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagy?

– Úgy lássam őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagyok!

Megcsókolták egymást. Aztán bementek a másik szobába s megcsókolták a gyermekeiket is.

– Félek magamban. Maradj itt.

– Itt maradok. Hiszek neked. Imádlak.

És hitt, a míg ott maradt.

De reggel, a mikor betette maga után az ajtót, s ismét egyedül volt, azon kezdte, hogy leroskadt a székébe.

– Megcsalt! – hörögte. – Hazudott, most is hazudott! Hisz én is hazudtam volna – irgalomból!

Aztán eszébe jutott az eskü, és összeszorította az öklét.

– Megesküdött a gyermekeink életére! A gyermekeink életére!…

Fel s alá járt a szobában, aztán vagy kétszer végigsimított a homlokán.

– Addig, míg nem vagyok egészen őrült – hebegte – addig, míg nem vagyok egészen őrült… Mert akkor talán megölném őt is, és mi lenne szegény kis gyermekeinkből?!…

Elővette a revolverét s a szívének irányozta.

*

Szombathy Károlynak az esete azok közé az öngyilkosságok közé tartozott, melyeket az ujságok sehogy se tudnak megmagyarázni. A vagyoni viszonyai rendben voltak, boldog családi életet élt, ép, egészséges ember volt. Vajon mi bírhatta rá az öngyilkosságra? A Werner-pörre nem gondolt senki. Az a kérdés, hogy Wernert ki gyilkolta meg, már rég el volt temetve.