MÁSODIK RÉSZ. BESZÉDES KÉP.

SZEMLÉLTETŐ STATISZTIKA.

Azt a bizonyos amerikai lapot olvastam az ágyban, amelyben azok a bizonyos ábrák vannak minden héten, például áll egy kis ember és mellette áll egy óriási nagy tojás, tízszer akkora, mint az ember, mire aztán az van aláírva: „how many of eggs does a man eat in his life“ (mennyi tojást eszik az ember életében). Vagy egy nagy ökör áll egy kis ember mellett, akkora, mint egy ház és a lap azt állítja, hogy én azt az ökröt megettem. Vagy egy akkora köröm, mint a Bazilika kapuja és az van róla, hogy az ember annyi körmöt vág le életében az ujjairól.

Ezután nagyot ásítottam, magamra húztam a paplant, behunytam a szemem, felébredtem, nagyot ásítottam, kimásztam az ágyból és bementem a fürdőszobába mosakodni. Egy kicsit nehéz volt, mert a szappantartóban egy akkora darab szappan feküdt, mint egy síremlék – öt méter széles és nyolc méter vastag. Az a szappanmennyiség volt, amit életemben elfogyasztottam. Egy balaton-nagyságú mosdótálban vad vihar korbácsolta azt a vízmennyiséget, melyet életemben már elhasználtam mosdásra. Oldalt, a mosdótál kies partjain az életemben elfogyasztott paszta- és krém-hegyek meredeztek. Ideje lesz borotválkozni, dünnyögtem magamban, hat méter hosszú szakálamat simogatva, – ennyi volt, amit eddig leborotváltam magamról.

Borotválkozás után leültem dolgozni. Gondolkodva mártogattam tollamat a tintatartóba – csak az volt kellemetlen, hogy minden bemártáskor fel kellett másznom a tíz méter magas létrára, mely a tintatartó szájához vezetett. Letéptem egy darabot a négy méter széles papirtekercsből, mely az életemben általam teleírt papirmennyiséget tartalmazta.

De nem lehetett dolgozni: rettenetes csöngetés rázta meg előszobám ajtaját. Tizenkét méter hosszú számlát hozott egy komor külsejű óriás: felszólított, hogy legyek szives és fizessem ki ezt a csekélységet – az életem folyamán kifizetetlenül hagyott számlák lisztája volt az.

Megigértem, hogy majd legközelebb, gyorsan fejemre tettem az Erzsébet-tér nagyságú kalapot és lesiettem a százmilliónégyszázezerhatszázhuszonkét lépcsőfokból álló lépcsőn, a kávéházba reggelizni.

A kávéház előtt mintegy tízezer főből álló sokaság fogadott. Különféle fiatalemberek voltak, abban a pillanatban, hogy odaértem, egyszerre, mint valami jól betanított hadtest, felémfordították arcukat és karban, oly menydörgéssel, hogy a budai hegyek visszhangzottak tőle, így kiáltottak rám:

? Szervusz, nem ismered meg az embert? Én vagyok a (itt hatezer név következett), akivel együtt jártál a hatodik bébe. Emlékszel (itt hatezer név), tanár urra? Hehehe. Hogy vagy, hogy vagy? Hova mész? Reggelizni mész? Na, nem bánom, jövök én is, úgyse diskuráltunk már régen.

Bódultan értem be a kávéházba, a sokaság utánam. Körülülték asztalomat és fülsiketítő menydörgéssel kérdezték karban:

– Hogy vagy különben?

Közben a pincér már elébem tette a párolgó gőzkazánt, amibe húszezer hektóliter kávé fortyogott. Kérdésemre, hogy mi az a tehénnagyságú és csodálatos őskori szörnyeteghez hasonló állat, amelyik a fejem körül kóvályog, nyájasan felvilágosított, hogy az egy kis tüdővész-bacillus – ennyit szíttam be életemben. Két kilométer hosszú és négy méter vastag cigarettát dugtak a szájamba. A pincér edénybe csurgatta a hat liter nyálat, ami a kávéscsésze szélén jelképezte azt a nyálmennyiséget, amit életemben a rosszul tisztított csészék széléről lehörpintettem.

Émelyegve ugrottam fel és kirohantam az uccára. Az iskolatárs-sokaság utánam és az ajtóban ágyúbömbölésszerű hangon suttogták karban a fülembe:

– Kérlek, adj egy koronát holnapig, de úgy, hogy senki se vegye észre.

Szétosztottam tizenkétezer koronát. A sokaság elszéledt, de nem sokáig maradtam egyedül. A mellékuccából mintegy tizenkétezer főből álló csapat rontott elő, egyenesen arcvonalomnak irányitva a támadást.

– Kérem szépen – mondta a tizenkétezer ember egyszerre, kicsit sértett hangon, csodálkozóan kifordított tenyérrel és felemelt szemöldökkel –, kérem szépen, miért nem felelt ön arra a levélre, amit hat hete írtam önnek?

Elvörösödtem és kapkodva dadogtam:

– Ejnye! Bocsássanak meg! ilyen bolond szórakozott vagyok! Elfelejtettem feladni, pedig meg volt írva! Ilyesmi még sohasem történt velem, ez az első eset, higyjék el, hogy nem feleltem levelére.

– Na és éppen velem? – mondta sértődötten a tizenkétezer ember egyszerre és egyszerre a mellükre mutattak mutatóujjukkal – éppen velem?

És hűvösen meglebbentve kalapjukat, sietve átmentek a másik oldalra, mind a tizenkétezren.

A következő, mintegy hétezer emberből álló csoporttal a Körút sarkán találkoztam.

– Jó, hogy találkozunk – fordultak felém hirtelen –, beszélni akarok magával. Már régen elhatároztam, hogy magával csinálni kellene valamit. Maga egy tehetséges, de élhetetlen ember, kell, hogy valaki, mint én például, aki a hóna alá nyuljon. Majd én beszélek holnap (hétezer név)-vel, ne féljen semmit, amíg engem lát.

És barátságosan megveregették a vállamat, mely félméternyire megdagadt.

– Én embert csinálok magából! Én vagyok az egyetlen ember, aki csinálni tud magából valamit! – kiáltották lelkesen.

Elfordultam, mert mintegy ötezer főből álló nőcsapat közeledett felém. Lelkesen és szenvedélyesen ragadták meg a kezemet. Mélyen a szemembe néztek és halkan, bensőséges hangon mondták, úgy, hogy legföljebb akkora zajt ütöttek, mint ötven hajótülök:

– Olvastam… ugy-e tudja, hogy olvastam… – ugy-e tudja, hogy megértettem, hogy az a cikk nekem szólt… hogy én vagyok az a nő, akire gondolt?

– Hát megértette – mondtam én szomoruan és bensőségesen mosolyogva és mélyen a szemükbe néztem. De a választ már nem hallottam, mert tízezer kéz ragadta meg a galléromat.

– Szervusz! – kiáltott tízezer hang.

– Szervusz! – mondtam én örömmel. – Egyetlen barátom!

– Egyetlen barátom! – kiáltott tízezer ember hangosan, hogy tőlük és magamtól megundorodva, szobanagyságú könnyet törültem ki szememből és felébredtem.

TEGEZÉS.

(Két úr találkozik az úccán. Tíz év óta ismerik egymást, soha nem voltak valami nagy barátságban, ha néha találkoztak, néhány hideg és udvarias szót váltottak és gyorsan elváltak. Öt nappal ezelőtt valami banketten kerültek össze, pezsgőzés közben pertut ittak. Most mindkettőnek azonnal ez jut az eszébe, de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajjon csakugyan pertut ittak-e vagy csak úgy rémlik. Mindenképpen baj van, mert ha igen, akkor megsértődik a másik, ha az egyik nem emlékszik rá és azt hiszi, hogy megbánta – ha pedig nem, akkor pláne mit szól, ha most egyszerre csak tegezni kezdi. Viszont beszélni muszáj mert már megálltak mindaketten! Mindaketten elhatározzák hirtelenében, hogy megvárják, míg a másik megszólal és ahhoz igazodnak majd.)

Egyik (barátságosan szorongatja a másik kezét és biztatóan néz rá): Áá…

Másik (ugyanúgy néz rá): Áá… no lám… (nem eresztik el egymás kezét.)

Egyik: No lám… ez már aztán kedves izé… találkozás… (mosolyogva és sürgetően néz rá.)

Másik: Hát – merrefelé mégy… mégyegetünk errefelé?

Egyik: Én csak úgy errefelé mégyegetek… megyengetek itten. Hát… őő… hogy vagyunk?

Másik (boldogan, hogy magáról beszélhet; sajátmagáról egyelőre nincs kétség, hogy első személyben kell szólni): Ó, én megvolnék valahogy. Csunya egy meleg van, különben jól érezném magam. Nagyon megérzi izé… az ember a meleget – nem?

Egyik (mohón): Bizony rettenetes. És még hozzá, hogy süt a nap!

Másik: Az! nem elég, hogy olyan meleg van, még hozzá a nap is süt.

Egyik: Ilyenkor nyáron minden összejön.

(Kínos szünet. Mindkettőnek sürgős dolga van, de nem mernek elválni, mielőtt nem tisztázódott a tegezés kérdése: mert elválni vagy „szervusz“-szal lehet csak vagy „alászolgájá-val“ – teritum non datur).

Másik: Hát a… izé… a család micsinál? Sok a baj ilyenkor a családdal, mi?

Egyik (bután): Milyen családdal?

Másik: Hát a… (tréfásan) a családunk? A nagyságos asszony, meg a gyerekek?

Egyik: Az én gyerekeim?

Másik: A – persze, persze. A gyerekek.

Egyik (nem érti még mindig): Hja, hogy az én gyerekeim – vagy…

Másik: Na igen – csak úgy mondtam, hogy a „családunk“, ahogy mondani szokták tréfásan, hehehe.

Egyik (kacagva): Hja, tréfásan! Hehehe! (Hosszú szünet, mialatt melegen szorongatják egymás kezét és nevetgélnek. Egyszerre az egyik észreveszi, hogy a másik ruháján egy bogár mászik.)

Egyik: Vigyázz – vigyázzunk… egy bogár mászik itten – a…

Másik: Hol?

Egyik: A izén… a kabáton.

Másik: Melyik kabáton?

Egyik: A… ezen itten… a (tréfásan) nem az enyémen, hehe.

Másik: Hát kién? (Mereven néz rá.)

Egyik (kínosan viccelve): Nem mondom meg.

Másik: Az enyémen? (Merően nézi.)

Egyik (gondolkodik): Igen.

Másik (rezignáltan lefricskázza a bogarat): Köszönöm. Nagyon kedves, hogy… hogy az emberek így figyelmeztetik egymást…

Egyik: Ó, szót se érdemel.

Másik: De, nagyon köszönöm.

Egyik: Nincs mit, igazán csekélység.

(Hosszú szünet.)

Másik: Hát – én mostan erre megyek majd…

Egyik (ijedten): Máris?… Ugyan, olyan sürgős? Nem – nem beszélgethetünk még egy kicsit?

Másik: Csak nem tudom, hogy… hogy nem alkalmatlan-e… az ember…

Egyik: Dehogy, dehogy! Igazán annyira örülök, hogy látha… láthattuk egymást…

Másik: Én is nagyon… hogy… hogy az ember láthatja egymást.

Egyik (elszántan): Én fölfelé megyek a körúton. Nem tart – tartunk együtt?

Másik (ellenkező irányban van dolga): Dehogynem, szívesen…

(Minden ok nélkül együtt mennek és mindenféléről beszélnek, politikáról, filozófiáról, versekről, üzletről, csupa általánosságokról, csakhogy ne kelljen egymást megszólítani. Mindkettő kínosan várja, hogy a másik megszólítsa egyszer.)

Egyik (tizenkettőkor, miután mindent bezárnak): Hát – merre lakunk, merre lakunk?

Másik (dühösen): Ki? Kicsoda?

Egyik (megadással): Én.

Másik: Hát én azt honnan tudjam?

Egyik: Hja – persze… (rálép a lábára).

Másik: Hu!

Egyik: Mi az?

Másik: Semmi… véletlenül… hehe… ráléptünk a lábamra…

Egyik (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve): Kicsoda?

Másik (révetegen): Nem tudom…

Egyik: Nem? (Pofonvágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)

Másik (boldogan): Persze, hogy tudom!… Szervusz!… Te, te, te…

(Egymás nyakába borulnak.)

ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG.

(Szin: Szerkesztőség, két asztal.)

MIMÓZA (a „Beteg színek“ szerzője, az ünnepelt költő az egyik asztalnál ül és ír. Hatalmas, tagbaszakadt rattanatas ambar).

MÉSZÁROS (a „Férfilelkek“ szerzője, az ünnepelt drámaíró és publicista. Borongó, komoly, csondos ombor. Szeliden, hangtalanul lép be, összehuzódva megy az asztala felé. Mekegő szelídséggel): Megengeded kérlek, hogy itt írjam meg a cikkemet?

MIMÓZA (felkapja a fejét. Bömbölve): Mit ordítsz? Megőrültél? Mit ordítsz? Nem tudsz ordítás nélkül bejönni? Muszáj az emberre ráordítani, mikor látod, hogy dolgozom? (Ir).

MÉSZÁROS (mekegve): Ne haragudj kérlek, muszáj gyorsan megírni… (Papirt, tollat húz maga elé, hosszan nézi a tollat, egy porszemet lepiszkál róla, bemártja a tintába, kihúzza a tintából, megint megnézi, a fölösleges tintát a tintatartó szélén visszacsurgatja óvatosan, hogy a toll nyílása szabadon maradjon, megint megnézi, lassan közelíti a papirhoz, mielőtt érintené a papirt, előbb párszor tempót vesz a tollal, kóvályog fölötte, azután csendesen, mint egy galamb leereszkedik rá és egyforma, apró betűkkel, oldalthajtott fejjel, írni kezdi):

… Hadd vesszenek hát, bűzükbe rohadva, a férges pipogyák – hadd jőjjön hát a zabolátlan, a Tajtékzó és Megfontolatlan! Forgasson viharban bennünket, törje össze csontunk, tépje ki szájunkból a sima nyelvet, hogy torokból üvölthessünk fel végre az égre, – üvölthessünk és bőghessünk, mint a vadállatok, míg a tüdőnk kiszakad és csontunk összeroppan… (a tollat nézi, halkan maga elé, csendesen csóválva a fejét.) Ejnye, ejnye, ez a János… hogy megkértem, hogy tisztogassa a tollakat egy kicsit… már megint megakadt egy haj szálon… (tovább ír).

MIMÓZA (felugrik): A kutya teremtésit annak a brantos képeteknek, hát mi ez, szerkesztőség vagy kaszárnya? (Bömbölve.) Nem érhetem el, hogy egy pillanatra befogjátok a szájatokat? Az istennek nem tudom ezt a rohadt vackot lekenni… (belevágja a tollat a papirba, tinta szétfrecscsen.)

(Az összetört tollat odavágja, rikácsolva): Hogy dögölne meg, aki kitalálta… ilyen tollakat dugnak az ember csülkébe… most meg összetörött, a dög! Ez egy szerkesztőség? Csak ilyen részeg marhák bírják ezt ki, mint ti vagytok, akik a szájukba hagynak köpni…

MÉSZÁROS (szeliden): Türelem… türelem… nem kell idegeskedni… az ember szépen odamegy a fiókhoz, kivesz egy friss tollat… (ír).

… és most elég volt a megalkuvásból, a mindig-mindent-elsimítókból – elég volt a Türelmesekből! Elég volt a Kihelyezőkből, a Pótlókból, akik a rozzant házat csak tatarozzák, csak kenegetik – ököllel bele! ököllel és koponyával!

MIMÓZA (visszaül, öklével masszirozza a fejét, fuj csuklik, egyik kezével óriási vörös zsebkendőt vesz ki, bombardó-hangon fújja bele az orrát, miközben másik kezével ír):

(Kifujta az orrát, egy percre leteszi a tollat, belenéz a zsebkendőbe, aztán összehajtja és zsebregyűri, tovább ír.)

MÉSZÁROS (leteszi a tollat, nézi az egyik ujját, észrevesz rajta valamit, zsebéből kis spongyát vesz elő, másik zsebéből kis üveget, a spongyát bemártja az üvegbe, megmossa az ujját, aztán lenyalja, utána a spongyával megtörüli a nyelvét. Ir.)

Hadd jőjjön egész dühével, támadjon ránk a Sors – egész dühével és ne tűszúrással, mérgező kis döfésekkel – itt van, itt van, kitárom mellemet, zuhanjon rá a szikla inkább, pusztuljak el egyszerre… ha kell…

Ejnye itt cug van… (Az ablakhoz megy, ír.) Mimóza: (ír).

(Felordít.) Az ablakot!! Az ablakot!! (A tintatartót Mészáros fejéhez vágja.)

MÉSZÁROS (szeliden): Milyen ideges vagy. Milyen ideges vagy! Hiszen be akartam csukni! (Meghal).

UGYANEZ FÉRFIBEN.

(Kis novella.)

Az igazgató úr megállt az ucca közepén és ragyogó szemekkel, majdnem hangosan monologizált.

– Nem… ez igazán nem közönséges szerelem, – mondta ellágyulva maga elé. – Mindig megvetettem azokat, akiknek elég volt egy csinos kis arcocska, hogy bedőljenek… Én ennek a lánynak a lelkét szeretem, az egyéniségét, az egész titokzatos és gyönyörű lényét, ami a szavaiból árad felém… A lelkét ismertem meg, a lelke tárult föl előttem beszélgetésünkben és én egészen megfeledkeztem róla, hogy másnemű teremtéssel ülök szemben… a lelkeink egyesültek… Milyen gyönyörű dolgokról beszéltünk… hogy megkaptak a szavai… mit is mondott? föl kellene jegyezni, olyan mély, olyan igaz dolgok voltak… csak én értem őt meg, senki más, csak én érdemlem meg őt… csak én fogom fel ennek a léleknek a szépségeit… Hogy is mondta?… hogy ő néha olyan különösen érzi magát… igen, igen, szórul-szóra ezt mondta… néha csak úgy néz maga elé és nem gondol semmire… istenem! milyen szép ez, milyen költői, de hány ember érti ezt meg, ezer közül? Hát mikor azt mondta, hogy sokszor úgy érzi, szeretne valahol máshol lenni, nem itt, ahol van… nem is tudja megmondani, hogy hol, valahol, ahol még soha se volt… milyen igaz ez, milyen csodálatos, hányszor éreztem ezt én is, csak nem tudtam, nem mertem így kifejezni… vagy mikor azt mondta, hogy az emberek nem arra születnek, amivé lesznek… ó, hogy beleláttam a lelkébe ezen a gyönyörű igazságon keresztül, amit csak én értek meg… vagy mikor sóhajtott és én megkérdeztem… most mondja meg, mért sóhajtott… és ő csak szomorúan mosolygott erre és azt mondta: ki tudja? magam se tudom… milyen mély és finom és csodálatos válasz volt ez, nem is kérdeztem tovább, csak éreztem, hogy ezt a lelket megértettem és csodálom…

Az igazgató úr szemei megnedvesedtek, gyorsan megtörülte, mert közben beért a hivatalba és vigyáznia kellett, hogy ne vegyék észre.

Az első dolog, amit az íróasztalán észrevett, az a bizonyos Schwarcz-akta volt, amit tegnap adott ki elintézés végett! Egy pillantást vetett rá és nagyot ordított:

– Fuksz!

Fuksz a másik szobából, ijedten ugrik be. Sápadt nagyhajú fiatalember.

Igazgató: Hallja Fuksz, ez már mégis türhetetlen. Hiszen maga megint nem vezette be ebbe a nyavalyás aktába a mellékleteket.

Fuksz (elpirul, lesüti a szemét, hebeg): Pardon… igazgató úr… bocsánatot kérek… kiment a fejemből…

Igazgató: Kiment a fejéből? Hát mivel van tele a maga feje, hogy egy ilyen egyszerű dolog kimegy belőle… Hát mit csinál maga itt egész nap a pénzemért? Hülye maga?

Fuksz (hebegve): Én igazán nem tudom igazgató úr… én sokszor olyan furcsán érzem magam…

Igazgató: Furcsán érzi magát? Miféle buta beszéd ez?

Fuksz (síránkozva): Igen… én magam se értem… néha csak úgy nézek magam elé és nem gondolok semmire…

Igazgató: Néz maga elé és nem gondol semmire? Akkor menjen el barátom a hülyék intézetébe, ott kezelik az ilyesmit… és ne álljon be irodába…

Fuksz: Ne tessék rám haragudni igazgató úr… én is sokszor úgy érzem, hogy szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok…

Igazgató: Máshol? Ugyan! Talán nincs megelégedve a szövet-osztálylyal? Talán a gummi-osztályba szeretne kerülni? Csakhogy ott nem kellenek ilyen hülyék, mint maga, aki még a szövet-osztályban se felel meg.

Fuksz: Nem is tudom hol… hová… ahol még soha se voltam…

Igazgató: A Frimmbe, fiam, a Frimmbe. Odavaló maga.

Fuksz: Az emberek nem arra születnek, igazgató úr, amivé lesznek…

Igazgató: Ne mondja. Tud még egy pár ilyen hülyeséget? Nem szégyeli magát, ahelyett, hogy mentegetné a lustaságát, mindenféle marhaságot dadog…

Fuksz (nagyot sóhajt).

Igazgató: Mit fuj? Mit fuj? El akar fujni?

Fuksz (szomorúan mosolyog): Ki tudja… Magam se tudom…

Igazgató (dühbejön): Maga se tudja? Hát majd meg fogja tudni! Elsején mehet a fenébe, akkor majd fogja tudni! Vigye ezt a piszkot! (Fuksz fejébe vágja az aktát. Fuksz el. Maga elé, dühösen.) Ilyen félkegyelműt küldenek a nyakamra.

VIZSGÁLAT.

Beteg: Tudniillik arról van szó…

Dr. Modern: Hogy miről van szó, azt most még nem lehet tudni.

Beteg:… nekem itt a mejemben…

Dr. Modern: Mejjemben, gyomromban, lépemben, az semmi. Igy nem lehet diagnózist csinálni. (Erélyesen): Totális vizsgálatnak fogom alávetni. Addig nem lehet gyógyításról beszélni.

Beteg (hápog): Tudniillik…

Dr. Modern (erélyesen): A szubjektiv panaszok nem világítanak meg semmit. Át kell vizsgálni alaposan a szerveket. Magának szerencséje van, hogy Európa egyik legmodernebbül felszerelt klinikájára került, ahol egyesítve megtalálja a legújabb műszereket. János!

(Három szolga lép be, megragadják és meztelenre levetkőztetik a beteget.)

Beteg: Azaz, hogy bocsánatot kérek…

Dr. Modern: Most ne beszéljen, mert a légzőszervek vizsgálata következik. János: a capillációs villanyakkumulátort!

(Villámlás, mennydörgés. A szoba elsötétül, majd vakító kék fény robban fel. A fal kinyílik és egy bonyolult gépezet fordul ki dörögve a középre. Piskóta alakú ágyféle, forgatható gőzdugattyúval, két oldalt üveghengerek, felül szivattyú, alul regulátor, elől táviró-készülék, hátul Telefon Hírmondó. Az egész kisértetiesen zúg és reszel.)

Beteg (sápadtan): Jézus Mária…

Dr. Modern: Üljön ide…

Beteg (rémülten): Erre a három szögre?

Dr. Modern: Ne beszéljen, csak üljön rá, az acélszögek a test súlya alatt benyomulnak és felhajtják a kémcsöveket a forrasztó készülékbe. Üljön le.

Beteg (leül. Abban a pillanatban az ágy háromrét hajlik, két kampó megragadja a beteg két lábát és felemeli a plafon felé, a hasát lenyomja egy szelep és a fejét lefelé kifordítja valami. Szája fölé egy hosszú üvegcső ereszkedik, végén két méteres kaucsuk csővel, amiben sziszegve duruzsol valami rémesszagú folyadék.): Jajajaj, segítség…

Dr. Modern: Ne ordítson… Nyissa ki a száját… gyorsan, mert a protoplazma befolyik a tüdejébe és cianózist kap…

Beteg (rémülten kitátja a száját. Abban a pillanatban a kaucsuktű benyomul az orrába, egy kis üveglámpa pedig a torkán keresztül átszalad az orrüregbe és bekapcsolódik a kaucsukcsőbe. A villanylámpa bent, a gége fenekén, kigyul. Hörög.)

Dr. Modern (a cső nyílásán keresztül, ami a beteg torkában van, négy méter finom acéldrótot dug be, aminek a végén horgocskák vannak. Az egészet máslira köti, aztán távcsövet vesz elő, homlokára égő magnéziumos lámpát erősít, kis acéllétrát vesz elő, beengedi a beteg orrlyukába és valami piros folyadékot csöpögtet a talpára. A beteg hörög.): Csönd! Tartsa a lábát egyenesen, a tüdejét szorítsa fel, a gégeporcot nyomja vissza a mandulákra, az Eustach-féle csövet a füljárattal fogja be, mert különben nem látok be a bárzsingba!

Beteg (szeretné megkérdezni, hol van a füljárat, de nem tud mozdulni.)

Dr. Modern (óvatosan kihúzza a drótokat, kiveszi a létrát, a kanalakat visszadugja és eloltja a lámpákat): Hát, kedves barátom, a tüdejének és a gégéjének semmi baja. Mehetünk tovább. Álljon fel!

(Két szolga lekapcsolja a félig ájult beteget a székről. A tüdővizsgáló gép kigurul.)

Dr. Modern: Következik a gyomorvizsgálat. János! (Villámlás, mennydörgés. A plafon kettéválik és hosszú gummicsövek ereszkednek le. A földből villamos-szék emelkedik ki.) Üljön le!

Beteg (leroskad a székbe. Abban a pillanatban két kampó szétfeszíti a száját és összeszorítja az orrát.)

Dr. Modern: Fülen át lélegzeni. Fülen át lélegzeni! (Két gummicsövet leereszt a beteg gyomrába, aki öklendezni kezd.) Ahá! Jön már a jó kis gyomorsav! Lehet analizálni! (A csöveken át kicsurgó folyadékot beereszti egy bonyolult retortába, amibe különböző folyadékokat önt.)

Beteg: Ö… ö… ö…

Dr. Modern (számol): Két rész klórsavas káli… négy százalék sósav… az annyi mint… huszonnyolc… (megveregeti a beteg hasát). Maga egy boldog ember, barátom, pont huszonnyolc százalék sósava van… kutyabaja a gyomrának… Mehetünk a szívre… János! A Röntgen-inkvizitort!

(A szoba elsötétül. Túlvilági kék fény, kisérteties zugás. A beteget megragadja egy acélkéz és felemeli a levegőbe, két karját kifeszítve. Előtte sebesen forgó acélkorongon lila villamok sisteregnek. Földalatti moraj. A sötétből egyszerre rémes, vigyorgó csontkoponya közeledik, vigyorgó fogakkal. Szemben, egy higanytükörben felemelt karokkal bólogat egy élő csontváz, üres szemgolyóit forgatva és fogait csattogtatva.)

Beteg (zokogva): Isten legyen kegyelmes, bűnös lelkemnek! (Elájul.)

Dr. Modern (a sötétből, diadalmas hangon): No látja, barátom – csak a totális vizsgálatnak van teteje! Magának kutyabaja, semmi elváltozás nincs. Csak a szívidegek vannak meglazulva. Egy kis billentyű-neurózis az egész – magának nem szabad sok feketét inni, sok szivart színi – és ami a fő: tartózkodnia kell minden izgalomtól! A legkisebb izgalom végzetessé válhat!

REGÉK BOLDOG VILÁGA.

Te három esztendős vagy csupán, ó gyermekem, az élet játszi virány számodra, te még virágot szedhetsz minden ágról, nem tégedet büntetnek meg húsz koronára, amiért a növényeket rongálod, hanem engem – te még nem ismered a rettentő életet, mely csupa bűn, mocsok, szenny… a te számodra az élet egy boldog tündérálom, regék boldog világa, mintahogy fentebb jelezni szerencsém volt… Hallom, anyád mesél neked éppen – ó hallgasd csak a tündérmesét, hidd el, hogy az élet ilyen tündérmese – az élet, mely számomra kegyetlen Zola-regény, szertelen, durva valóság, bűn, szenny, mocsok és izé, hogyhíjják, szóval olyan mosdatlan.

Anyád mesél neked… hadd figyelek én is, hadd fürösztöm lelkem a rege boldog aranyködében, hadd felejtem el, hogy férfi lettem, cserepéldány, sárga cserepéldány… Igen… már ugyis elfelejtettem a tündérmeséket… hadd hallom, miről is szólnak…

Éppen Hófehérkét meséli… a királyné ül a tükör előtt és nagyon haragszik Hófehérkére, hogy az szebb nála… Nono. De csunya egy hiú nő ez a királyné – aféle negyven éves lehet, „veszedelmes életkor“, ilyenkor szoktak ezek féltékenykedni. Karin Michaelis kancellár – akarom mondani írónő. Kellemetlen téma. Hadd hallom csak – mi!? Megmérgezi Hófehérkét? No de ez már… ez már egy kicsit… mérgezés, női féltékenység miatt… hiszen ez egy detektiv-regény… Édes fiam, meséljen valami mást annak a gyereknek, hiszen én se tudnék ettől elaludni, ha komolyan venném.

Hamupipőke… az már igen… az egy finom dolog, ahogy emlékszem… hallom csak. Aha, hát mégis eljut a bálba… de hazaszökik… a királyfi csak a cipőjét találja meg… kijelenti, hogy csak az lesz a felesége, akié ez a parányi cipő… a mostohatestvérek levágják a lábujjukat, hogy felmenjen a a lábukra… Hallja, kérem, hagyja abba azonnal, hisz ez hajmeresztő! Tudja miket adott be ennek a szegény ártatlan gyereknek?! Cipő után beleszeretni egy nőbe!! Tudja mi ez? hisz ez a legperverzebb szerelmi elfajulás… fetisizmus. Miért nem olvas fel neki mindjárt Kraft Ebingből? vagy Blochból? Fetisizmus, halmozva öncsonkítással… a legborzalmasabb deliktumok… hiszen tönkreteszi azt a gyereket… fogjon gyorsan valami másba.

Jancsi és Juliska – na hát persze, ilyesmiről kell beszélni, kedves, ártatlan gyerekekről, tündérekről… Mi?! A szülők ott hagyják az erdőben a két gyereket? Gyerekkitevés? No de mégis… Hja igen, a vasorrú bába, az ám… hogy is van csak? Beteszi Jancsit a ketrecbe… hizlalja? Mi?! Hogy majd megeszi aztán?!… Jézus Mária, hagyja már abba, hisz nekem hideg megy végig a hátamon – ez már mégis elvetemültség, hisz ez közönséges antropofágia, emberevés, olyan rémség, amiről nekünk törvényünk sincsen, amihez a legádázabb rémregényíró se mer hozzányúlni… hagyja abba, gyorsan…

Az már igen, a királykisasszony, meg az elvarázsolt királyfi… Ilyesmiről kell mesélni, ez az igazi tündérmese… Bár egy kis jogtalan hipnózis szerepel, úgy látom itt is… node sebaj, ennek a mesének legalább tanulságos vége van, ha jól emlékszem. Igen, tudom már – a királyfi disznóvá változik… de a jószívű királykisasszony azért nem undorodik tőle… megsimogatja… meg is csókolja… Elég! Elég! Végképp meg akarja mételyezni a fiamat?!… Tudja, mi ez, amiről itt szó van!… hisz ez szodomia! a legmélyebb posvány… a fertő mélye… a társadalom elfajulásának történetében a legsötétebb lapok… Sodoma és Gomorha… kéneső… Marquis de Sade… Retif de la Bretome… titkos kiadások… rendőrség… rákfene… borzalom…

Dehát ez mégis hallatlan, hát ilyenek ezek a tündérmesék? Ez a regék boldog világa? És micsoda fordulatok. Amit eddig hallottam, lépten nyomon a legsötétebb bűnök, gyilkosság, bosszú, ármány, irígység lopás… Micsoda emberek ezek… micsoda világ, ahol még a vénasszonyok is hiúak és bosszúállóak, „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben menten zöldbékává változtattalak volna“ aszongya; – micsoda világ, ahol a munkaadó szerződési csalásra szólítja fel a bérmunkást, amikor ravasz fondorlattal tudtára adja, hogy nála „három nap egy esztendő“: – micsoda világ, amelyben zsarnok, gonosz királyok a felelős parlament és diplomácia megkérdezése nélkül holmi személyes előnyökért nyakra-főre odaigérgetik a „fele királyságukat?“

Édes fiam, – vegyen elő, kérem, egy francia regényt és mesélje el azt a Gabinak: – az egy erkölcsös történet, ahol a bűn elveszi bűntetését.

A DRÁMA.

A nagy drámaíró (egyedül sétálgat az úccán. Magában): Hja, bizony, bizony. A terminus egyre jobban közeledik. Jövő hónap közepén szállítani kellene azt a nyavalyás darabot, amiből még egy sort se írtam meg, annál az egyszerű oknál fogva, hogy halvány dunsztom sincs róla, miről szóljon a darab. A címet még csak bemondtam a legutóbbi hatezer korona előlegnél, de erről a címről semmi nem jut az eszembe… Én nem tudom, mi van velem, az utóbbi időben, ha gondolkodni kezdek, mingyár megfájdul a fejem, itt hátul… ha meg drámatémákat próbálok kitalálni, akkor elől is fájni kezd… Hja, ja… azok meg azt hiszik, már kész is vagyok vele… én nem értem, némely ember honnan szedi azt a sok témát… azt szokták mondani, az élet, az egy nagy drámaíró… adhatna nekem kölcsön egy vázlatot…

Ifjú rajongó ujságíró (meglátja a nagy drámaírót. A szíve elkezd dobogni, vakmerő ötlete támad… Micsoda nagyszerű szinházi riport lenne, ha most ki tudná venni az öregből a legközelebbi drámájának a témáját! Harminc koronát úgy megadna érte a „Szinház és Lósport“ főszerkesztője, mint egy krajcárt… Sietni kezd, darabig kerülgeti a mestert, köszörüli a torkát, végre rászánja magát): Alászolgája, kedves mester…

Nagy drámaíró (gyanakodva): Jónapot, jónapot…

Ifjú (boldogan hadarva): A mester biztosan már nem is emlékszik rám… Az öltözőben voltam bátor bemutatkozni… a „Más felesége“ bemutatója után…

N. D.: Ahá, emlékszem, emlékszem… (Nem emlékszik.)

Ifjú: Egy nagy-nagy kérésem volna a mesterhez… egész életemre boldoggá tenne…

N. D. (leereszkedően): Na, csak bátrán, ki vele. Autogramm?

Ifjú: Nem… nagyobb dologról van szó… A Szinház és Lósport küldött a mesterhez… már két napja hajszolom… A szerkesztőm azt mondta, kétszeresére emeli a havi fizetésemet, ha interjút tudok csinálni a mesterrel… amelyben a mester elárulná legközelebbi darabjának a tárgyát, amit senkinek nem akart eddig elárulni…

N. D. (idegesen): Nem is… nem is árulom el… Erről tegyen le, fiatalember… Ismeri az elveimet… egy szót se a bemutató előtt…

Ifjú (leverten): Ó, istenem… pedig már hetek óta próbálom kitalálni… Ismerem a mester grandiózus stilusát… és a cím után már gondoltam is mindenfélét…

N. D. (megáll, ránéz): Ugyan! Megpróbálta kitalálni, a cím után? Na, ez érdekes.

Ifjú (felbátorodva): Bizony! Tegnap egész éjszaka azon törtem a fejem, hogy mit jelenthet a titokzatos smaragdgyűrű?

N. D. (nagyon érdeklődve): Na és?

Ifjú: Na és mindenféle jutott az eszembe… elgondoltam, hogy vajjon milyen hallatlanul érdekes, titkos vonatkozása van ennek a kőnek a főhőssel, ahogy mi a mester óriási ötleteit ismerjük…

N. D. (könnyedén, de figyelemmel): Na és… hát mit gondolt ki, fiatalember?

Ifjú: Ugyan… a mestert úgyse érdekli!

N. D. (kegyesen): Dehogynem… Ha el tudja találni a témát… nem fogom letagadni, hogy eltalálta…

Ifjú (boldogan): Igazán?

N. D. (bólint): Miért ne? Hiszen ha eltalálta, úgyis rá fog jönni a bemutatón…

Ifjú: (ragyogva): Hát akkor…

N. D. (kegyesen mosolyog): Hát csak rajta…

Ifjú (tapogatózva): Hát azt gondoltam, hogy a hős nem lehet más, csak egy világhírű…

N. D.: Világhírű… na… na?

Ifjú: Mérnök…

N. D. (elfintorítja az orrát).

Ifjú (mohón): Orvos…

N. D.: Aha… aha… közeljár…

Ifjú (boldogan hadarva): Tudtam!!… Tudtam… És annak az orvosnak van egy felesége, aki… (kutatva néz).

N. D.: Na? Na?

Ifjú: Aki nem szereti az orvost…

N. D.: Aha… aha… maga nagyon ügyes detektiv lenne, fiatalember…

Ifjú (boldogan): Ugy-e, eltaláltam? Nem szereti az orvost és meg is akarja csalni valakivel…

N. D. (türtőztetve magát): Na, nem éppen…

Ifjú (aggódva): Vagy nem akarja éppen, de kisértésben van…

N. D.: Igy már inkább közeljár…

Ifjú: Mire az orvosnak egy különös, groteszk ötlete támad… amilyen csak a mesternek juthat eszébe…

N. D. (megáll, izgatottan): Na?… Na?

Ifjú (sápadtan gondolkodik. Kutatva): Hogy… próbára teszi… a feleségét…

N. D. (drukkolva): Na? Na?

Ifjú (boldogan): Közeljár? Óriási! Tudtam! Még pedig úgy teszi próbára… hogy… hogy…

N. D. (izgatottan): Hogy?

Ifjú (tapogatózva): Hát… mondjuk… hogy például azt állítja, hogy megvakult… pedig nem is igaz…

N. D. (egy pillanatig áll. Aztán sápadtan, de türtőztetve magát): Fiatalember… maga nagyon ügyes… Biztos, hogy magától jött rá, mert még senkinek nem beszéltem a témáról…

Ifjú (kitörve): Eltaláltam!? Eltaláltam!?

N. D. (ünnepélyesen): Eltalálta. Gratulálok.

Ifjú: Óriási! Gyönyörű téma! Ilyen igazán csak mesternek juthat az eszébe!

N. D. (kegyesen): Ugy gondolja? Én is azt hiszem.

Ifjú (félénken): És… és… megírhatom az intervjut…

N. D. (kis habozás után kegyesen bólint, gyorsan kezet fog a fiatalemberrel, megbillenti a kalapját): Na, isten vele…

Ifjú (boldogan): Mester… hogy köszönjem meg…

N. D.: Csak hagyja… nem tesz semmit… (gyorsan elmegy. Magában izgatottan.) Óriási! Remek téma… Az orvos vaknak tetteti magát… De mindent lát… és az asszony nem tudja megcsalni, mert… (lihegve megáll.) Óriási! Ilyen jó témám még soha nem volt… Rohanok a dirihez… azonnal felveszek még hatezer előleget… (Elrohan a szinház felé.)

Ifjú (ellenkező irányba siet. Magában, boldogan.): Óriási! Ilyen jó riportom még sohasem volt… Mi az, hogy harminc? Negyvenet fog adni érte a szerkesztő… Rohanok, felveszek rá még husz korona előleget… (Elrohan a Szinház és Lósport szerkesztősége felé.)

FILMGYÁRTÁS.

Szin: igazgatói szoba, személyek: az igazgató, a rendező, az operatőr, két szinész, három szinésznő, egy szabó, egy borbély, egy oroszlánszelídítőnő, egy főhadnagy, két néger, egy kinai óriás, két összenőtt gyerek, egy kellékes, két egypúpú és egy kétpúpú teve, egy lírai költő, mint az éppen szóban forgó „Álom“ című filmdarab szerzője.

Igazgató: Nem bánom, akkor az maradjon, de legfeljebb tíz-tizenkét méter.

Operatőr: Húsz.

Igazgató: Tíz. A bankár kijön az ajtón, körülnéz. Felirat: Húsz év mulva. Meglátja Laurát, idill, vizió, az a jelenet, mikor húsz év előtt lemászott a hágcsón.

A költő: Ez nem jó lesz, igazgató úr, hiszen neki nem is szabad tudni, hogy Laura már nem akar…

Igazgató: Ne beszéljen nekem ostobaságokat. A bankárnak muszáj benne lenni a harmadik felvonásban.

A költő: Miféle bankárnak?

Igazgató: Mifélének, hát neki, Lux Pálnak.

A költő (kétségbeesetten): Bankár? De hiszen az nem bankár, az csillagász…

Igazgató: Csak volt. Nem lehet csillagász, honnan veszek én csillagász tornyot, nem mondaná meg? Bankár lesz.

A költő: De hogy fedezhet fel egy bankár egy új csillagot?

Operatőr: Nagyon szépen. A csatorna végén kibujik, körülnéz, most panorámát csinálunk, utána premier plan, amint észreveszi.

A költő: De…

Igazgató: Ne beszéljen mindíg bele, Alanyi. Ne zavarjon bennünket, holnapután reggelre nekem kész kell lenni a külső felvételekkel. Tyü, a propellercsavarról egészen megfeledkeztem! Sipos, megvannak a propellercsavarok?

Kellékes: Hogy lennének meg? A lakatos harminc koronát kér letétbe.

Igazgató: Maga vadállat, most jut eszébe? (Telefonál.) Hallo, hallo!

Tevehajcsár (arabul): Kérem, én nem várhatok, tessék megmondani, jőjjünk, avagy ne jőjjünk.

Igazgató (a telefonba): Kösse le annyiér, de nekem délutánra szállítani kell a negativokat… (Maga elé teszi a kagylót, kifelé beszélve): Megvan, tudon már, hogy csináljuk: Elemér már akkor beleszeret a táncosnőbe, mikor még csak álmában látja…

A főhadnagy: Az nem lehet.

A szinész: Dehogy nem. Egy degenerált grófról van szó, arról el lehet képzelni!…

Az oroszlánszelidítőnő:… hogy egy álomszerű árnyékba szeret…

Operatőr: De az húsz méterrel több és virazsirozni kell… és két Wolframmal több…

Igazgató: Ha álomszerű szerelem, akkor kettővel több? (A telefonba): Halló… halló… szaladjon át Vereshez küldjön két Wolframmal többet…

Szinész: Igy jó lesz.

Igazgató (habozva): Hát legyen degenerált?

Szinésznő: Á, fenét legyen.

A költő: De igazgató úr, hiszen a gróf…

Operatőr: Ugyan, hallgasson.

Igazgató: Nem bánom, legyen degenerált. Hm, de ha degenerált, akkor nekem holnap fél kilencre itt kell lenni a csőnek, beforrasztva… Sipos! telefonáljon a káposztásmegyeri vízművekhez…

A tevehajcsár (arabul): Ejnye, a fűzfánfütyülő rézangyalát, meddig várjunk még?

Szinésznő: Kérem, igazgató úr, azt a nagy jelenetet, amikor le akarok lépni a trambulinról, de valami titokzatos erő visszatart, nem lehet megcsinálni.

Igazgató: Hogy a micsodába ne lehetne megcsinálni?

Szinésznő: Mert én azt nem tudom megcsinálni, azt nem lehet kihozni.

Igazgató (felugrik): Nekem akarja beadni, hogy azt nem lehet kihozni? Ide nézzen, itt áll a teve, jobbra – itt áll maga, már mint én – egy szerelmes nő, aki éppen leszáll a tevéről, a trambulin szélére lép… sötéten maga elé néz… (megjátssza)… kitárja a karjait… (megjátssza)… a keblei pihegnek… (megjátssza)… egyszerre eszébe jut minden, maga elé néz sötéten, de nőies kacérsággal… (megjátssza)… nekem akarja beadni, hogy egy ilyen nőt nem tarthat vissza valami titokzatos erő? Ne vegyen engem palira, fiam.

Operatőr (meggyőződéssel): Látja, hogy lehet.

Rendező: Csak bizza ránk.

Tevehajcsár (arabul): Hát mi lesz?

Operatőr: Harminc méteren kihozom a titokzatos erőt.

Kereskedősegéd (bejön): Alásszolgája.

Igazgató: Kitől jön?

Segéd: A papirgyárból. Elhoztam a műszalámit.

TEHETSÉG.

Az öltözőben ültünk és vártuk a felvonás végét. Egyszerre taps hangzott fel kívülről.

– Mosonyi nyiltszini tapsot kapott – jegyezte meg Palló, az intrikus gúnyosan. – Megint nem lehet majd bírni vele, a tehetségtelen hülyével. De utálom.

– Jó, jó, – csak hülyézd! A háta mögött mersz csak beszélni róla – mondtam neki, – te is félsz tőle, mint a többiek, mert tudod, hogy elbizakodott és hirtelen haragú. És erősebb is nálad.

Palló csöndesen mosolygott. Aztán egyszerűen ezt mondta:

– Hát tudod mit. Figyelj ide. Én, aki csakugyan gyöngébb és gyávább vagyok ennél a Mosonyinál, most, öt percen belül, itt előtted, ezt a Mosonyit kékre-zöldre verem, agyba-főbe püfölöm, hülye és piszkos gazembernek nevezem: – és ő nemhogy bántani nem fog engem, de boldog lesz és legjobb barátjának nevez.

Nem volt időm felelni, mert kívülről felzúgott a felvonásvégi taps. Pillanat mulva kipirult arccal jelent meg Mosonyi hatalmas atléta-alakja.

– Őrület, – lihegte, – már harmadszor hívnak ki…

Ebben a pillanatban felugrott Palló, odaugrott Mosonyihoz és teljes erővel mellbevágta.

Egy pillanatra megdermedtünk. Mosonyi is rámeredt Pallóra, nyitvamaradt a szája.

Palló azonban szélesen vigyorogva nézett rá és mégegyszer felemelte az öklét.

– Te disznó! – kiáltotta vidáman és lelkesen ujjongva és még egyszer mellbevágta – ördögöd van! Hogy csináltad ezt? Óriási voltál!

Mosonyi elvigyorodott.

– Úgy-e? Úgy-e jó voltam? – mondta boldogan.

– Mi az, hogy jó voltál! A kulisszák körül néztelek!… Hogy sütötted ki ezt a hatásos trükköt?!… Te… te gazember… (és teljes erővel vállbarugta az öklével) úgy-e mindig mondtam, te disznó, hogy egyszer még megmutatod… (újabb box).

Mosonyi boldogan tántorgott.

– Igazán drága vagy – mondta ragyogó szemekkel, – hát észrevetted?

– Mi az, hogy észrevettem? Ahol művészet van, öcsém, azt én észreveszem…

– Milyen kedves vagy…

– Ne ugass közbe, barom! Te tehetség vagy és punktum. Disznó tehetség vagy, csirkefogó, ami igaz, az igaz! Te… te… te nyavalyás… (hasdöfet) te dög… (szügyetupa) csak azt szeretném tudni… (ököllel a szemgödörbe) honnan a csudából szeded ezt a fene nagy büdös tehetséged?

Mosonyi, kék foltokkal a szeme alatt, hebegett a boldogságtól.

– Ó, édes Pallókám… tudod, hogy mindig szerettelek… köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám…

– Mi az, hogy kedves vagyok? Fenét vagyok kedves. Miért legyek kedves? Nem is lehetek kedves egy ilyen utolsóhoz, mint te… de hát mit csináljak, ha egyszer tehetség vagy? Azt nem lehet letagadni!… Hülye állat vagy (újabb püff), de tehetséged az van! Nem is értem, egy ilyen piszok, utolsó analfabéta, mint te… (harsogó nyakleves), egy ilyen tökkelütött, hájfejű gazember… (fültövönvágás, rögtöni daganattal), egy ilyen söpredéke az emberi fajtának…

Mosonyi itt egy percre mégis meghökkent. – Tessék? – mondta.

… honnan veszi azt az istenáldott igazi őstehetséget… folytatta nyugodtan Palló.

Mosonyi arca ismét felragyogott. Mondani akart valamit, de az ügyelő rontott be, hogy siessen a lámpák elé, még mindig tapsolnak.

Mikor visszajött, félrevonta Pallót és ezt mondta neki:

– Pallókám, – tudod, nekem sok ellenségem van itt a szinháznál… de most már látom, hogy egy igaz barátom is van, aki nem irigyel, hanem elismeri a tehetségemet… Köszönöm Pallókám… Mindig számíthatsz rám… Igazán nagyon kedves voltál…

INFLUENZA.

Jaj, doktor úr, én nem tudom, mi ez… mit gondol? Attól félek, kezdődő csúcshurut… nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem meleg, a lábam pedig hideg és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni akarja, ott egyszerre elmúlik és átszalad máshová.

Mondja, ez mi lehet, itten, az oldalamba, nem, lejebb, egy olyan szorító érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha húzódnék valami, vagy mintha az izmokat spulnira akarnák rácsavarni… dehogy kérem, tessék csak engedni, precizen akarom kifejezni magam: olyan igen, mintha az idegeket egy spulnira akarnák rácsavarni, de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? és mondjuk, mintha mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt van a spulni, na már most így elkezdem húzni az izmokat…

Na jó, ha a doktor úr nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan, akkor miből állapítja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat precizen kifejezni, nem úgy, mint valami paraszt, aki azt mondja magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása… Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a torkomban, nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle, tetszik látni, innen idáig – csak nincsen tüdővészem? Mondja, doktor úr, csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében egy olyanféle nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is nyomás, hanem olyanféle érzés, mintha egy kéz kinyúlna a tüdőből a bárzsingon keresztül és megfogná a gégét, de nem szorítaná nagyon, csak úgy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná… nézze doktor úr, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs szükségem rá, hogy kegyes csalással vigasztaljanak és szépítsék az állapotomat – hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és becsületesen, mint férfi férfihez és mondja ki nyiltan: hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi, mintha két csigolya a tüdejében – ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát nem a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár – szóval két csigolya, mintha összenőtt volna és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a vesébe? Jó, jó elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam el mindent és ha a doktor úr nem hallgatja meg az embernek szubjektiv panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? Én nem kérdezek semmit, én nem akarom befolyásolni, én nem mondom, hogy nekem mire van gyanum, én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állítom csak, hogy itt balra egy kicsit, a szív fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami bugyborékolást érzek, így tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szívből indulna ki és nem mindig tesz úgy, csak ha az államat így leszorítom a mellemre és a karjaimat hátracsavarom és behunyt szemmel egy percig visszatartom a lélegzetemet – akkor rögtön úgy érzem, mintha fuldokolnék és a gyomromban elpattanna valami – nem lehetséges, hogy a szívemnek van valami?… nem úgy gondolom kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első tünete szokott úgy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad… és azonkívül a fülembe valami rémes zúgás is van… és ami a legborzasztóbb, doktor úr… amin talán gyors műtéttel lehetne még segíteni… hogy nincs elég levegőm… így, ha nyugodtan fekszem, nem… de mihelyt kinyitom a számat és egy szót próbálok mondani… mindjárt fuldokolni kezdek – ugyan, ne tessék már közbeszólni, azt akarom mondani, de nem jutok hozzá, hogy nem tudok beszélni… nem tudok beszélni…

ÓRÁK.

Gyerekkorom óta élő lénynek tekintem az órát. Ötéves koromban pillanatig se kételkedtem benne, hogy az óra, akár falon függ, akár zsebben ketyeg, akár állványon büszkélkedik, a háziállatok egy fajtája, olyan, mint a kutya, vagy a ló, szelidített állatfaj, csak nagyon elbutult és elfásult az örökös munkában. Meg voltam győződve (már akkor híve voltam a természetes kiváláson alapuló fejlődéselméletnek), hogy őserdőkben, valahol Afrikában talán, vad és szabad állapotban is előfordul, mint a vaddisznó, vagy a vadmacska – persze nem olyan művelt és szelid, mint nálunk, torzonborz ágakról lóg, durva láncon, félelmes hangon ketyeg, percmutatója baljóslatuan csillog, hol vadul siet, hol lustán késik – mint vadwekker esetleg meg is támadja az embert, reggel, mikor éhes. Valószínűen csapatostul fordul elő, öreg vadinga vezeti őket – vannak fajták, melyeknek csak nagymutatójuk van.

Az órák értelmi képességeit sohase becsültem sokra. Általában korlátoltak, fontoskodók és nagyképüek. A szorgalom és kötelességérzés példaképe az óra, de példaképe a szolgai túlbuzgóságnak is. Tehetségtelen fajta. Elve a vak engedelmesség és a rend – meggyőződése, hogy csak a szervezett munka viszi előre az emberiséget, akarom mondani az óraiságot! Minden óra legyen a helyén és teljesítse kötelességét a többit bízza a sorsra. Egyformán járni – ez a legfőbb ideáljuk. Bármi történjék körülötte – első a kötelesség. Iszonyú pillanatokban, melyekben összeszorult szívvel éreztem, hogy hónapokat és éveket élek át, hányszor bántott és sértett tárgyilagos ketyegésük, fontoskodó igyekezetük, amivel tapintatlanul belekotyogtak legnagyobb szenzációimba, el akarva hitetni velem szűklátókörű és földhözragadt világfelfogásukat, hogy egyik perc olyan, mint a másik. Semmi diszkréció nincs egy órában – mikor először öleltem magamhoz a nőt, akire tíz évig vágytam halálosan, a zsebórám pofátlanul és szemtelenül tovább kotyogott a zsebemben, ahelyett, hogy egy pillanatra elhallgatott volna, mintahogy finomízlésű ember elfordul és igyekszik magát elfelejtetni, ha látja, hogy fölösleges. De az óra az eltemetett ember zsebében is tovább jár, a föld alatt – korlátoltságánál fogva mindenre kapható, ami szolgai. Soha nem történt még meg, hogy egy óra ne jelezte volna pontosan a lejárt száz percet, ami az elitélt kivégzéséhez kell.

Normális működés közben a céltudatos és munkája jelentőségével tisztában levő hivatalnok benyomását kelti. Az az érzésed van, hogy vigyáz rád, számol helyetted, ellenőriz és figyel. Ha hármat üt, azért üt hármat, mert jól tudja, hogy háromkor el kell menned – kérlelhetetlen szigorral figyelmeztet erre, olyanvalakinek büszke önérzetével, aki tudja, hogy őt nem lehet megcáfolni, mert mögötte az órák világszervezete áll, csupa szervezett óra, akik a „mindenki egyért és egy mindenkiért“ államfentartó elv alapján szolidárisak vele, amikor hármat üt. De bezzeg mindjárt kiderül korlátoltsága és ötlettelensége, ha véletlenül magára marad a véleményével. Gyerekkoromban direkt elrontottam a faliórát, de úgy, hogy azért tovább járjon. Nincs valami nevetségesebb annál a buta és nagyképű fontoskodásnál, amivel egy elrontott óra hencegve elüti a féltizenkettőt, aztán csodálkozva néz körül, hogy a többi órák nem ismétlik és nem igazolják őt, mert hiszen fél kettő van. Olyan, mint egy hülye hivatalnok, aki pont aznap érdeklődik a főnök úr kedves feleségének a hogylétéről, mikor a főnök úr elkergette a feleségét.

Tehetségtelenségének egyik legjellemzőbb pontja az emberismeret teljes hiánya. Mint wekker, évekig állhat az ember szolgálatában és mindig újra összetéveszti azt az embert, aki lefekszik, azzal, aki felkel. Este a szónak szoros és a szónak átvitt értelmében felhagyja húzni magát, hogy reggel félnyolckor keltse fel azt az urat, aki este lefeküdt az ágyba. Félnyolckor aztán csodálkozik, hogy ugyanaz az ember, aki este megbízta, hogy feltétlenül keltse fel, dühösen a falhozvágja és pofonveri és belelő, mikor fontoskodva és abban a reményben, hogy most majd megfogják őt dícsérni, beleordít a fülébe.

Mint az embernél, egy kis egyéni ízt és tehetséget, néha a betegség vált ki az órából. Néha meghül, vagy náthát kap, ilyenkor sietni kezd, különvéleményt formál. Sajnos, nem igen érvényesül, mindjárt óráshoz viszik, meggyógyítják, megint egészséges és buta stréber lesz belőle.

Mindez persze nem az én órámra vonatkozik, nyájas olvasó. Az én órám a legjobb óra a világon, még a nagyapámtól örököltem, tíz éve nem volt igazítva, – mi? hogy a magáé tíz perccel többet mutat? ugyan, csapja a falhoz azt a krumplit! ez az óra soha még egy percet nem késett, úgy nézze meg!

IDEGKÓRTAN.

(Egy német professzor naplójából.)

Első elemzés.

A páciens, L. kisasszony, igen sápadt, mikor klinikánkra jelentkezik. Nyaka feltűnően meg van nyúlva és igen sovány, arca előreálló, fehér, finom pihével borított – szája helyén – kóros elváltozás – két tompavégű, tojássárga színű kemény képződmény, egymást fedő, mintegy három centiméternyi mekkoraságban. Lábai fejlettek, lábujjai szétállók, az ujjak között hártyaszerű, sárga képződmény. Kezek elkorcsosultak, a törzshöz simulók, fehér tollakkal borítva. Alsótest is tollakkal borítva.

Még mielőtt a kérdéseket betegünknek feltennők, a meglepő eltéréseket hajlandók vagyunk neurotikus hisztériával összefüggésbe hozni. Feltevésünk szerint betegünk fiatalkorában kényszerképzetekkel küzdött, alsó tudatában elnyomott és átalakított traumák szerepelnek s e testi elváltozásokat ezek a lelki tünetek vonták maguk után.

Teendőnk: kikutatni ezeknek a neurotikus képzeteknek eredetét és okát s a tudat felszinére hozni. Legalkalmasabbnak találkozik dr. S. Freud álomfejtési módszere.

Ama kérdésünkre, hogy mit álmodott ma, a páciens első pillanatban nem akar válaszolni. Jellemző tünet: a beteg igyekszik takargatni az álmában megnyilvánuló libidit. Hosszas vallatás után kinyitja a száján kinőtt sárga, csontszerű képződményt s egy első pillanatra artikulálatlannak tetsző szócskát ismétel kétszer, ezt gá. Gyakorlott psikoanalitikus előtt persze nem lehet vitás, mit jelent e szócska: a kisasszony nyilván foglalkozott Freud elméletével s onnan ismeri a Verdrängung, magyarul gátlás szócskát. Ennek két első betűjével akarja jelezni, hogy gátlások akadályozzák álmának elmondásban. A negativ módszerhez folyamodunk: tárgyakat mutatunk fel, hogy melyikre reagál. A módszer hosszas kisérletezés után eredményre vezet. Egy szem kukorica felmutatásakor a beteg hevesen bólint. Nyilvánvaló, hogy kukoricáról álmodott. Természetesen a kukorica szó szimbolikusan értendő – feltehető, hogy egy Rica nevű gyermekkori barátság zavarta meg a paciensnek felforgatott egyensúlyú lelki életét.

Sajnos, a további érdekesnek igérkező elemzést megakadályozta egy parasztasszony, aki ezzel a kiáltással: „hát ide futott be az a rusnya kácsa“ berontott a laboratóriumba és betegünket hóna alá csapva, eltűnt.

Második elemzés.

Ny. páciens esetét egyik kartársunk említi fel. A kartárs elmondja, hogy a beteget egy mezőn találta, ahol kétségbeesett futással száguldott árkon-bokron keresztül, alig akarván szóbaállani ideggyógyász kartársunkkal, aki azt is megfigyelte, hogy a mezőn egyidejüleg, a páciens háta mögött három agár, két puskás ember, négy lovas vadász és több komondor futott, azonos irányban.

Ezen a páciensen is testi elváltozások észlelhetők: fülei igen hosszúakra meg vannak nyúlva, szája nyitva, szemei forognak és nyelve kilóg. Egész testét, barnás, fakó szőrzet borítja, arca megnyúlt, lábujjai kettenkint összeforrva.

Kérdéseket kartársunk nem adott fel, a beteg rendkívüli módon izgatott állapotára való tekintettel (tartani kellett a fülénél fogva, mert el akart futni, lihegett, egész teste remegett stb.), hanem megelégedett a tünetek pontos megállapításával. A beteg nem akart szóbaállni vele, jóllehet a legszelidebb és leglogikusabb, értelmes kérdésekkel próbálta a diagnózist megcsinálni. Mikor aztán arra próbálta rábeszélni, hogy idejöjjön az ideggyógyintézetbe, ahol meggyógyitjuk, a beteg rendkivül nyugtalan volt, folyton hátrafelé nézegetett a puskások és agarak felé és erővel futni akart.

Barátunk, igen helyesen megállapította 1. az agarakkal és vadászokkal szemben való dementiás jellegű idioszinkráziát; 2. a kifejezetten paranoiás jellegű üldöztetési mániát, amit az összes tünetek igazoltak. Sajnos, nem volt módjában behatóbban tanulmányozni az esetet, mert közben a puskás emberek és az agarak odaérkeztek, kivették kezéből a pácienst és elvitték.

A LEBESZÉLŐBEN.

Reggel levelet kaptam, hogy 131313 számú sorsjegyem megnyerte a 2 K 29 filléres főnyereményt és a 2,000.000 K-ás jutalmat, legyek szíves, vegyem fel. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel a dologgal, én bevallom, nagyon örültem neki, lehet, hogy nem vagyok normális ember, de örültem. Mindjárt el is mentem hogy majd fölveszem de még nem volt nyitva a bank, lementem egy kicsit sétálni a Dunapartra.

Fütyörészve nézegettem a vizet, mikor egyszerre egy kemény tenyér nehezedett a vállamra.

– Térjen magához, szerencsétlen – mondotta hadarva egy magas, bústekintetű férfi.

Mire én:

– Tessék?

– Tegyen le végzetes tervéről, – folytatta a bústekintetű férfi és ásított egyet.

– Ugyan, hát mit gondol felőlem? – szabadkoztam.

A bústekintetű férfi, anélkül, hogy a karomat eleresztette volna, cigarettára gyújtott, megint ásítozott, megdörgölte a fülét, aztán barátságosan megveregette a vállam.

– Na gyerünk, gyerünk.

– Hová megyünk? – jegyeztem meg szerényen.

– A lebeszélőbe. Figyelmeztetem, hogy ne ellenkezzék, mert kénytelen leszek karhatalmat venni igénybe. Ha nyugodtan viselkedik, nem bántjuk.

Karhatalomról lévén szó, kábultan és rémülten követtem. Másfélórás gyaloglás után, mialatt egyetlen szót se váltottunk, egy külvárosi ház előtt állott meg kísérőm.

– Tessék bemenni, – mondta és egy kicsit meg is lökött.

Alacsony hivatalszobába léptünk, a szoba fölött ez állt, fekete betűkkel: „II. számú Kerületi Lebeszélő Osztály és Iktató.“

Hosszú farács húzódott egy deszkaasztal mellett, több nyílással, melyek mögött hivatalnokok körmöltek.

– Menjen oda a harmadik rácshoz, – mondta nekem az egyik. – Kérem főlebeszélő úr…

Egy száraz hang:

– Mi az?

– Tessék felvenni az adatokat.

– Ugyan hagyjon békén nem látja, hogy el vagyok halmozva? Küldje a Kovácshoz.

– Jöjjön ide, – kiáltott rám valaki.

Alázatosan odamentem.

– Neve? – kérdezte a hivatalnok, anélkül, hogy felnézett volna.

– Kérem szépen, én…

– Neve?! – kiáltott rám fenyegetően.

Mondtam.

Ezután egy csomó adatot kért még, kitöltött egy blankettát, ideadta és becsukta a rácsot.

– Hová menjek ezzel? – kérdeztem tanácstalanul.

– A negyedik emeletre, 14. szám alá, Ungemütlich segédlebeszélő úrhoz. Ott lebélyegzik, a lebélyegzett íráshoz kér egy kitöltő-lapot, egy kijelentő cédulát, egy bejelentőt és egy feljelentőt. Ezeket átviszi az összeíró ügyosztályba, ott átvezetik a szelvényt a kihallgató jegyzőkönyvbe, a másolatot megkapja, azt a raktárban aláiratja és visszahozza nekem.

– Igenis.

Két óra se telt bele, ott voltam a Gyűjtő és Ellenőrző Osztály fogalmazója előtt. Nem lehetett elmenni, mert egy rendőr állandóan a sarkamban volt, azzal az utasítással, hogy magamra ne hagyjon, míg el nincs intézve a lebeszélés.

– Tessék, segédlebeszélő úr, ez az – mondotta a rendőr.

A segédlebeszélő rátámadt a rendőrre.

– Már megint tizenkettő után hozzák nekem a feleket? A fene essen ebbe a nyavalyás vircsaftba! Csak én legyek marha, a többiek urizálnak. Legközelebb, ha tizenkettő után jönnek, mindkettőjüket kihajítom.

A rendőr hallgatott, a segédlebeszélő rám kiáltott:

– Mit áll itt? Adja ide az irásokat.

Átadtam a tizenkét cédulát, amit közben összegyűjtöttem. Átvizsgálta őket, ásított, aztán a következőket mondta:

– Tegyen le végzetes tervéről… aoiá… de álmos vagyok… térjenvisszaazélet napsugarasmezejére… öböböböbö… azéletmindenkiszámára tartogatmég örömöket… megértette?

– Igenis, csakhogy –

– Ne feleseljen. Megigéri becsületszavára, hogy soha többé nem tör önnön életére?

– De hiszen én –

– Elég. Megigéri becsületszavára és kész, elmehet. És máskor ilyen ügyekben ne tizenkettő után tessék jönni, mert én nem vagyok a bérese az uraknak, tetszik érteni. Alászolgája.

Elsompolyogtam, de a következő percben képéből kikelve ordított utánam.

– Hé!… Hát az igazolványt én vigyem le az iktatóba?

Rémülten álltam meg.

– Ezeket vezettesse be megfelelő helyeken, iktassa át, bélyegeztesse le és vétesse fel… Majd a biztos úr útbaigazítja.

Kezembe csapta az iratokat és bevágta az ajtót. A rendőr ásított, aztán intett, hogy gyerünk, ő is szeretne már ebédelni. Megköszöntem a szívességét, borravalóul átadtam neki főnyereményt nyert sorsjegyemet, felkapaszkodtam az ablakra és leugrottam a negyedik emeletről.

BARÁTOM, A VÁLLALKOZÓ.

Délelőtt tízkor sürgönyt kaptam, hogy délután egynegyed ötkor jelenjek meg a Nyújork-kávéházban, rendkívül sürgős és számomra életbevágó fontosságú ügyben. Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne egynegyed ötkor, hanem félhatkor jöjjek és ne a Nyújorkba, hanem a budai Filadelfiába. További sürgöny véglegesen és visszavonhatatlanul az Andrássy-kávéházban jelölte meg a helyet, az időt este féltizenkettőkor.

Megjelentem a megjelölt időben és helyen, ahol a pincér egy levéllel várt, a levélben az volt, hogy legyek szíves, fáradjak el azonnal az ujpesti Otthon-kávéházba, ott vár rám a sürgöny feladója.

Elmentem Ujpestre és beültem a kávéházba. Néhány perc mulva alacsony, szőke fiatalember jelent meg asztalomnál, bemutatkozott és leült. Kérdésemre, hogy ő hivatott-e, gyorsan bólintott, hogy igen. Megkérdezte, hogy vagyok és mit szólok hozá, milyen soká tart a háború.

– Hát bizony, – mondtam – éppen hogy eléggé. Már az igaz.

– És ki tudja még meddig tart – mondta.

– Bizony, csak az isten tudhatja – jegyeztem meg.

– Tessék elhinni, már vége lehetne – fűzte tovább.

– Majd csak vége lesz – válaszoltam.

Köhögött és a körmét kezdte piszkálni.

– Hát, kérem, – mondtam én – hát miről van szó?

– Hogy – hogy miről? – kérdezte.

– Úgy értem, a sürgönyök miatt…

– Ja, arról. Hát igen, kérem, egy vállalkozásról lenne szó.

– Értem. Miféle vállalkozásról?

– Hiszen éppen ez az. Ez az, kérem. Nagyon helyesen tetszik kérdezni, hogy miféle. Éppen emiatt akartam önnel beszélni.

– Állok rendelkezésére.

– Mert, kérem, az emberek mindenfélét csinálnak. Mondok, csinálni kellene valamit.

– Nagyon helyes.

– Csakhogy alaposan meg kell fontolni a dolgot. Ezért akartam beszélni önnel.

– No igen… nagyon megtisztelő… tehát…?

– Tudom, kérem, hogy azt nem lehet úgy egykettőre nyélbeütni.

– Mégis… talán nagy általánosságban tessék elmondani – talán lapvállalkozás.

– Azt most még nem mondhatom meg. Nem éppen lap. De esetleg az is. De ezt még meg kell fontolni. Nézetem szerint éppen ezt kell megfontolni.

Szünet állt be.

– Egyelőre az a fontos, – kezdte újra – hogy amig nem biztos a dolog, nem szabad senkinek beszélni róla.

– Kérem, kérem – biztosítottam.

– Mert még nem lehet tudni… az nem megy máról-holnapra… az nagyon veszélyes, ha előre beszél róla az ember… tetszik tudni, ellopják az ötletet…

– Persze – mondtam – és tekintve, hogy pénzről van szó, biztosan…

– Azt éppen nem mondhatnám. Pénz egyelőre nincs. Csak lesz majd, ha a dolog sikerül.

– Mégis, – mondtam óvatosan – milyen természetű dolog ez?

– Hiszen éppen emiatt akartam önnel beszélni, hogy milyenféle legyen. Mert azt elő kell készíteni, azt kell megfontolni. Nem szabad elhamarkodni, ha az ember sok pénzt akar keresni.

– Már az igaz.

– Majd ha aztán már lát az ember egy kis pénzt, – folytatta lelkesen – akkor lehet bátrabban csinálni. Ha nekem együtt lesz egy kis pénz, akkor én nem nézem a fáradságot.

– Oh, bizonyos vagyok benne…

– Majd meglátja, hogy én nem vagyok smucig ember. Én nem fogom eltitkolni ön előtt, ön ellenőrízhet majd, hogy mennyit kerestem a vállalkozáson… nálam lehet keresni, barátom…

– Meg vagyok győződve róla. Mégis, hogy kezdünk hozzá?

– Na, hát helyben vagyunk. Erről akartam önnel beszélni. Én az ön eszét nagyon sokra becsülöm és meg vagyok győződve róla, hogy ön segítségemre tud lenni… Ezért fordultam önhöz és senki máshoz… Nekem nem kell mindenféle ember, nekem maga kell, igenis maga… hozzám jöhet, kérem, Anatole France is, én nem bánom, akármilyen ember, énnekem nem kell…

– Nagyon köszönöm, – rebegtem – hát akkor miben lehetnék…

– Erről van szó, kérem. Én nem vagyok egy lángész, én ezt tudom, – ne tessék tiltakozni, nem restellem én – én magam nem igen tudnám – de ha ön nekem tud mondani valamit, amivel pár százezer forintot lehetne keresni… hát én nem feledkeznék meg önről, azt elhiheti… én nem kivánnám ingyen, mint sok gazember.

A pincér jelezte, hogy záróra van. Fölálltunk.

– Hát gondolkozzék – mondta.

– Jó, – mondtam – majd gondolkozom.

– És ha tud valamit, irjon rögtön.

– Majd írok – mondtam.

– Hanem egyet: diszkréció! Senkinek egyetlen szót se! Senkinek! Az ilyen dolog nem megy másképp! Mihelyt az ember elárulja, más csinálja meg. Csak bizza rám, maga fiatalember, maga ezt nem érti. Nem akarom, hogy megelőzzenek. Ennyiben maradunk: senkinek egy szót se!!

– Ennyiben.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

Negyed egy volt és én ott ültem Ujpesten.

TUDOMÁNY.

– Kedves kolléga úr, érdekes esetből kifolyólag kerestem fel, mint olyan elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok győződve, mint a magaméról.

– Nagyon kedves és igazságos, kedves kolléga úr. Nekem is az a nézetem, hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk, holtversenyben.

– Bizonyára, kolléga úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért kerestem fel, hogy közösen bizalmas kettesben, a „négy szem többet lát“ elv alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.

– Csupa fül vagyok, kolléga úr.

– Annak a megállapításáról van szó, kedves kolléga úr, vajjon én, aki önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem?

– Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja velem megbeszélni?

– Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt a betegséget magam állapíthatom meg magamról; de aztán eszembe jutott, hogy magamról lévén szó, mégis csak jobb lesz, ha konziliumot hívok egybe, legalább is két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam hát magamat és önt erre a konziliumra.

– Nagyon helyes, kolléga úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a tanácskozást?

– Parancsoljon velem.

– Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről. Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?

– Az én véleményem az, hogy őrült vagyok.

– Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kolléga úr.

– Ön hízeleg, kolléga úr.

– Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban ugy-e mind a ketten megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve.

– Hogyne, hogyne. A fix ideát gondolja, nemde, kolléga úr?

– Természetesen. Kolléga úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell állapítanunk, hogy van-e kolléga úrnak fix ideája. Abban, ugy-e, megegyezünk, hogy mit értsünk fix idea alatt?

– Hogyne. Fix idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk, mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben automatice felvetődött, egy hibás képzetet önmagunkról, teszem fel, hogy valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.

– Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek, fixa ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk, van-e kolléga úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata helyes és logikus, akkor kolléga úr nem őrült.

– Úgy van.

– Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják, kolléga úr?

– Igy és így.

– Helyes. Rendben van. Kicsoda kolléga úr?

– Elmeorvos.

– Helyes. Hol lakik, kolléga úr?

– Itt és itt.

– Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott, az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem őrült.

– Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok.

– De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda.

– Igen. Őrült vagyok.

– Pedig, mint láttuk, nem az.

– Igazán azt hiszi?

– Hát persze. Hiszen bebizonyítottam.

– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme!

– Úgy van!

– De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok.

– Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült.

– Tehát őrült vagyok?

– Miután rögeszméje van, nyilván az.

– Ohó, álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor ez egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát nem rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégis csak gyönyörű dolog a tudomány!

– A leggyönyörűbb, kolléga úr! De legalább annyira kell érteni hozzá, mint mi ketten.

TŰZRENDÉSZET.

(Drámai jelenet.)

(A szinpad sötét, elhagyott színpadot ábrázol, olyan színpadot, amin éppen nem játszanak semmit. Komor kulisszák lógnak le árván a zsinórpadlásról. – Dörgő hang veri fel a csendet, utána fenyegető csönd. Majd nehéz robajjal felnyílik a sülyesztő és egy démoni sziluet emelkedik belőle a színre.)

Démoni sziluet (ordítva): Vandrák! (Csendesebben.) Vandrák! (Halkan.) Vandrák. (Maga elé.) A disznók, már félhat és még nincs itt az ügyelő. (Megnyom egy gombot, kékes, temetői fény önti el a színpadot.)

Egy alak (a rivaldaszegélyről felkapaszkodik a színpadra. Utána két komor árnyék.)

Sziluet: Vandrák, maga az?

Alak: Az igazgató urat keressük.

Igazgató: Én vagyok az. Mi tetszik?

Alak: Tűzrendészeti bizottság.

Igazgató (olvadékonyan): Ó… bocsánatot kérek, parancsoljanak az urak… Miről van szó?

Főtűzrendész: Tűzrendészeti vizsgálatot fogunk tartani. Megállapítandó, hogy a színház tűz esetén veszélyes-e.

Igazgató (elomlón): Ó… hát hogy tetszik gondolni ilyet… Már hogy volna veszélyes… Ebben a szinházban először is nem üthet ki tűz; másodszor, ha kiüt, az egy vicc, egy nevetség, mert a szinház direkt arra épült, hogy tűz üssön ki benne – mert ebben a szinházban ha tűz üt ki, a közönség röhögni kezd és a tűz elkékül és megpukkad mérgében, hogy hiába ütött ki.

Főtűzrendész (szárazon): Köszönöm, majd egyénileg fogom megállapítani. Az a kérdés, hogy tűz esetén kitörhet-e pánik a helyiségben és hogy tud-e menekülni a közönség. Mi ez itten, ahol állunk?

Igazgató: Ez kérem, a színpad.

Tűzrendész: Úgy. Színpad. És ezen akarnak maguk játszani.

Igazgató: Gondoltunk rá eleinte mi is, hogy pincében játszunk, vagy kályhacsőben, vagy egy torony tetején, vagy egy búvárharang belsejében, de aztán mégis csak ráfanyalodtunk, hogy színpadon játszunk.

Tűzrendész: Szóval elismeri, hogy csak üzleti érdekből választották ezt a helyiséget és nem gondoltak a kellő tűzbiztonságra. Hol vannak itt az elő írt biztonsági felszerelések?

Igazgató: Tessék, ez a vasfüggöny. Tűz esetén azonnal leszalad és elzárja a nézőteret.

Tűzrendész: Várjunk csak. Ki ereszti le tűz esetén ezt a függönyt? Miért nem áll itt senki?

Igazgató: Az ügyelőnek kell itt állni.

Tűzrendész: Miféle ügyelő? Én nem látok itten semmiféle ügyelőt.

Igazgató: Még nincs itt. De most nincs is tűz.

Tűzrendész: Nagyon szép. Szóval maguk arra várnak, míg tűz üt ki és majd akkor küldenek az ügyelőért. Majd ezt beveszem a jelentésbe.

Igazgató: De kérem, az előadás alatt itt van az ügyelő, itt áll a függönysodrony mellett.

Tűzrendész: Itt áll, persze hogy áll. Itt lábatlankodik és ugrál, esetleg cigarettázik is és felgyujtja a függönyt. Majd ezt is beveszem a jelentésbe.

Igazgató: De könyörgöm alássan…

Tűzrendész: Bízza csak rám. Ez a színház egy tűzfészek, egy pánikgyár, egy katasztrófatelep. Ebből a színházból tűz esetén nem lehet elmenekülni, itt mindenki bennég, megsül, összepörkölődik, mint egy rossz rerniben a rétes, mert ennek a szinháznak nincs ajtaja, nincs ablaka, nincs rajta egy nyílás, amin ki lehetne menekülni tűz esetén, ebből a szinházból nem tud elfutni egy egér, ennek a szinháznak nincs felszerelése, nincs vízvezetékcsöve, nincs…

Igazgató (rémülten): Már hogy tetszik ilyet mondani? Nyolc ajtaja van, tessék megnézni… mindegyik két méter széles…

Tűzrendész: És maga azt hiszi, hogy ez elég? Előírás szerint ahhoz, hogy ötszáz ember harminc másodperc alatt kiürítsen egy kétszáz négyzetméter mekkoraságú területet, nem nyolc, hanem kilenc és nem két méter, hanem két méter nyolc centiméter széles ajtó kell. Ez a teória, ez ki van számítva és ha ez nincs, akkor nem lehet elmenekülni, mindenki bennég, megsül. Bevenni a jelentésbe, hogy ebből a szinházból tűz esetén nem lehet elmenekülni semerre.

Igazgató (ájultan): Jézus Mária…

Tűzrendész: És ez itten egy vízvezetékcső, ez a szalmaszál, ez a hajcsövesség?

Igazgató: De hiszen harminc centiméter széles…

Tűzrendész: Ez?! Ez?! Ez a hajszálér? Hisz ezen annyi víz se tud bejönni, amivel egy bélyeget le lehet ragasztani. Be fogom venni a jelentésbe, hogy nincs víz, nem lehet oltani és ha tűz üt ki, nem lehet menekülni, előírás szerint…

Egy hang (a háttérben): Tűz!!… Tűz!!

Tűzrendész (egy pillanat alatt eltünik a vízvezetéki csőben s a következő másodpercben már kint van a háztetőn, a harmadik másodpercben már lent szalad az utcán).

Igazgató (a nyitott ablaknál kiabál utána): Főtűzrendész úr! Tessék visszajönni! Tévedés! Az a csirkefogó ügyelő játszott a kulisszák mögött „tüz“-et a súgóval… A súgó bemondja a tüzet…

Tűzrendész (dühösen tovább nyargal): Lárifári! Be fogom venni a jelentésbe.

PÁLYÁZOM A NOBEL-DIJRA.

Egész nyugodtan meg merem írni, hogy pályázom a Nobel-alapítvány költői díjára és azt is, hogy milyen minőségben óhajtok pályázni: A zsüri valószinüleg nem tud magyarul, a zsüri most hinduul tud csak: odaadta a Nobel-dijat Rabindranath Tagore hindu költőnek, akit ezzel a világ legnagyobb költőjének nevezett ki.

Már zsenge gyermekkorom óta a Nobel-dijra pályázom. Költeményeim Petőfi, Heine, Beaudelaire, Maeterlinek és más álnevek alatt jelentek meg. Belevittem költeményeimbe azt az általános, emberi hogyhijjákot, amit a Nobel-díj alapítója feltételül tűzött. Minden élő nyelven megpróbálkoztam: hiába. A Nobel-díjat nem kaptam meg. Megkapta helyettem Rabindranath Tagore, a hindu költő. Miért kapta meg a hindu költő? – kérdi nagyságos asszonyom. – Mennyiben képviseli a a hindu költő az én érzelmeimet, vagy a kegyed érzelmeit, nagyságos asszonyom, vagy azoknak az európai uraknak az érzelmeit, akik mint zsüri odaitélték a díjat? – Hát, kérem, nagyságos asszonyom, mindjárt megmagyarázom. Itt van Rabindranath Tagore egyik csodaszép költeménye, mely így hangzik:

„Mikor a tamarix-fára először felmásztam, gyermekkoromban, akkor az én kis szívem még olyan volt, mint egy akaju-boabob, amelyen a drugho-madár fütyörész.

De most már az én szívemben nem a drugho-madár, hanem a hatalmas Mahadő-Biskája énekel és így tesz: piri, piri.“

Pardon, pardon, nagyságos asszonyom, egy percre. Nagyságos asszonyom azt jegyzi meg kissé felületesen, hogy mi ez a frász, hisz ez nem egy vers, se rim nincs benne, se ritmus, mi az hogy boabob és drugho és általában az egész vacak micsoda légyen. Előre kell bocsátanom, hogy a zsüri ezeket a verseket angol fordításban ismerte meg és hogy a hindu verseket így írják, hát így írják. És hogy ez a vers miért gyönyörű és miért tetszett azoknak az uraknak, akik a díjat adják az embernek? Hát nézze, kérem, nagyságos asszonyom. Ebben a versben az a gyönyörű, hogy ebben a versben exotikus zamat van. Hogy mit értünk exotikus zamat alatt? Exotikus zamat alatt azt értjük, hogy az ember soha életében nem hallotta azt a szót, hogy tamarix és boabob és Mahadő, és hogy ő a verset egészen másképpen szokta élvezni és rá például csak rim és ritmus hat, – mindezekből viszont arra a következtetésre jut, hogy milyen furcsa emberek lehetnek, akik ilyesmin törik a fejüket, ezek a hinduk. Hát nem ütötte meg, nagyságos asszonyom, lelkében a legmélyebb húrokat az a nagyszerű gondolat, hogy amikor a tamarix-fára mászott a költő, akkor még csak a drugho-madár fütyörészett, később pedig maga a nagy Mahadő? Mikor szerelmes volt, mikor bánata volt, mikor örült, nem gondolt lelkesen a baobobra? Nem? Nagyon csodálom.

De mit magyarázzak sokat: megyek haza dolgozni. A feleségem úgyis nagyon furcsán néz reám, mióta ez a Rabindra… dranath Tagore megnyerte a Nobel-díjat; szárazon és figyelmeztetően kijelentette, hogy jövő évben, éppen abban az időben, mikor a Nobel-díjat adják, neki sürgősen szüksége lesz kétszázezer koronára, hát úgy osszam be magamnak. Különben is ifjú költőink, mint hallom, máris gyakorolják magukat az exotikus lírában, most ez az irány, mióta ez a Rabindra… na, nem akarom előlről kezdeni.

Ezek itt… ez néhány kisérlet, néhány pályamunka… Ez itt a Pápua álmok sorozat, amit holnap szándékozom beküldeni a Nobel-akadémiára. Ha megengedi, felolvasom az egyiket.

Na jó, így marhaság, ha hallja az ember és tudja, hogy én írtam. Csakhogy én ezt patagóniai levélbélyeggel fogom küldeni és Bua-buo-Tsingula pápuai költőnek írom magamat alá, – majd meglátja, milyen gyönyörü lesz akkor mindjárt és hogy fog tetszeni azoknak a Nobeléknak! Mennyi báj, mennyi primitiv erő, mennyi exotikus tűz és nyers poézis lesz benne… ha én azt mind el tudnám mondani magának. Mondja, hogy én mondtam, ezzel a verssel még találkozunk angol fordításban és angolból lefordítják még magyarra is… és akkor talán még nekem is tetszeni fog.

VITATKOZÁS.

Én most megmagyarázom nektek, hogy mi az oka a háborúknak.

A háborúknak az az oka, hogy az emberek mind nagyon okosak és értelmesek és nem szeretik a nyers, durva erőszakot, hanem mindent szellemi fölénnyel, értelemmel, meggyőződéssel és meggyőzéssel szeretnek elintézni.

Mert ha a háború oka a nyers erőszak volna, akkor már régen kiderült volna, hogy ki az erősebb, az erősebb már régen átvette volna uralmát a Földön, a gyöngébb elpusztult volna és helyreállott volna az egyensúly.

De az emberek nagyon okosak és értelmesek és a felmerült ellentéteket elvont, szellemi tornában, úgynevezett vitákban szeretik elintézni. Ebből származott az egész irodalom, a sok könyv, a különféle világnézletek, a diplomácia, a sajtó és egyéb hadifelszerelés.

Aki ebben kételkedik, annak számára határozzuk meg pontosan és szabatosan, hogy mit értünk vita, vitatkozás alatt.

Vita alatt, úgyebár, két egyformán felkészült, értelmes és gondolatait helyesen kifejezni tudó embert értünk, akiknek egymással ellenkező felfogásuk van egy bizonyos dologról, és akik mindenáron azon vannak, hogy a másikat meggyőzzék arról, hogy nem a másiknak a felfogása helyes, hanem az övé. Ennek a célja nyilvánvaló: miután cselekedeteinket világfelfogásunk irányítja, a megváltozott világfelfogással megváltoztatjuk cselekedeteinket is, és ebből jön ki az egész történelem. Például, tegyük fel, hogy két hatalmas úr, aki dönthet nagyfontosságú kérdésekben, esetleg abban is, hogy legyen-e háború, vagy ne legyen: mondom, tegyük fel, hogy ennek a két kitünő eszű és okos embernek kétféle felfogása van az élet céljáról. Az egyik úgy véli, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, a másik, hogy az élet célja a fajta érvényesülése. Ehhez képest az egyik óhajtja a háborút, a másik nem, amiből nyilvánvalóan háború lenne, mert aki óhajtja a háborút, az rá tudja erőszakolni arra, aki nem óhajtja, s végeredményben azon tör ki a háború, hogy legyen-e, vagy ne legyen. Már mostan, úgy-e, ez a két egyformán kitünő eszű ember szeretné szellemi tornában, úgynevezett vitában elintézni a kérdést: összeülnek hát, hogy egymást a saját felfogásukról meggyőzzék.

De mi lesz ebből? Mind a kettő egyformán okos és kitünő ember és egyformán helyes és átgondolt, kipróbált érvekkel bizonyítja a saját igazát. A vége tehát nem lehet más a dolognak, mint hogy a céljuk sikerül és tényleg meg tudja győzni egyik a másikat, a másik pedig az egyiket.

Az amelyiknek az volt a meggyőződése, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, meggyőzve a másiknak helyes érvelésétől, a végén meghatva és boldogan elismeri, hogy a másiknak igaza van, – az élet célja tényleg nem az, hogy egyes emberek jól érezzék magukat, hanem hogy a fajta, az utódok boldogok legyenek. Ezzel szemben a másik, aki az elején erről az egyiket meggyőzte, a vita végén kénytelen elfogadni ugyanannak az egyiknek abbeli kitünő érvelését, hogy az ördög vigye el az utódokat, az még kétséges, hogy azok lesznek-e igazán, az ellenben biztos, hogy én már vagyok: hiszen az orvosok is nehéz szüléseknél az anyát mentik meg inkább és nem a gyermeket, ha az egyiknek pusztulni kell.

Igy aztán, hogy egymást meggyőzték, ismét csak különböző véleményen vannak és egész nyugodtan megüzenhetik a háborút.

Nézetem szerint ez a háborúnak az oka. Aki más nézeten van, csak jöjjön ide, győzzön meg, én szívesen meg hagyom győzni magam, – de a keservit neki, akkor aztán én is meggyőzöm őt, úgy, hogy arról koldul, vagyok olyan jól vitatkozó, mint az úr. Mert a háborúnak az az oka, hogy Belzebub fiatal ujságíró korában, egy karácsonyi körkérdés alkalmából felvetette a kérdést: mi az oka a háborúnak? Ezen vesztünk össze aztán annyira, hogy a végén már csak a háború maradt hátra.

GYERMEKFOGLALKOZTATÁS.

A miniszterium, mely a helyes nevelés törvényeit keresve, ankét formájában fordult a legkiválóbb és legderekabb emberekhez, nyilatkoznának gyermekkori élményeikről, hogy e nyilatkozatokból leszűrje a nevelés helyes elveit (kiindulva abból a feltevésből, hogy a derék és kiváló emberek azért olyan derekak és kiválók, mert helyesen nevelkedtek), – multkori, a gyermektáplálás kérdésében közölt nyilatkozatomat nagy örömmel vette tudomásul és folytatólag felszólított, beszélnék valamit most már arról a korszakról, mely három éves koromtól négy éves koromig tartott, hogy mivel foglalkoztam ebben az időben, melyek azok a jelek, melyekből következtetni lehetett a későbbi kiválóságokra s melyeket mértékül lehet venni egy hozzám hasonló emberpéldány kitenyésztésében.

Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van, kezeim és lábaim, mindenféle furcsa, részben ismert, részben ismeretlen rendeltetésű alkatrészek, amikkel – persze, csak olyankor, ha magamra hagynak – azt tehetem, amit akarok. Bevallom, hogy azoknál a játékoknál, amiket adtak, ezek sokszor jobban érdekeltek. Hogy az egész játékszer, fejestül, nyakastul, mire való és mit kell vele csinálni, azt nem igen tudtam, csak gyanítottam, hogy a nagyok saját szórakoztatásukra szerkesztették és ajándékozták meg vele egymást. Erre kellett következtetnem abból, hogy egymásnak adogattak, felemeltek, letettek, lóbáltak, dobáltak, törülgettek, fésültek, – mindez, engem, a játékszert, sokat boszantott, de viszont fel is keltette érdeklődésemet.

Főként az arcom és fejem érdekelt, miután ezeket nem láthattam, eleinte fejetlen törzsnek hittem magam, csak később győződtem meg róla, tapintás útján, hogy nekem is van valami a nyakamon, mint – másoknak. Ezután nagy igyekezettel kisérleteztem, hogy lehetne ezt a puha labdát megmásolni valahogy, levenni, vagy kinyitni, vagy megfordítani.

Két ujjamat bedugva a szájamba, szétfeszítettem és megpróbáltam a két szélét ráakasztani a fülemre. Miután ez nem sikerült, a füleimet próbáltam lehúzni és begyömöszölni a szájamba – ez se ment.

Egyik barátom, aki ilyen irányban szintén buzgón kísérletezett, érdekes játékra tanított meg. Hirtelen szét kell húzni a két marokrafogott fület (kérem a nyájas olvasót, pontosan csinálja utánam, mert csak úgy sikerülhet) ugyanakkor tövig kiölteni a nyelvet és a szemet behúnyni. Ha helyesen hajtjuk végre e műveletet, a mozdulat úgy hat, mintha a két fül, mint fogantyú, automatikusan lökné ki a nyelvet, ami igen mulattató és egyben hasznos dolog is. Ezután két újjal megfogja az ember a bőrt az álla alatt és hirtelen lerántja, egyben gyorsan bekapja a nyelvét – ez meg olyan, mintha az ujjammal rántottam volna vissza a nyelvemet, belülről.

Ugyanettől a barátomtól tanultam meg az úgynevezett „halálkezet“ is, ami abból áll, hogy egyik kezemet lefelé lóbálom gyorsan, a másikat fölfelé – hirtelen összetéve, az egyik fehér lesz, a másik piros.

Magamról jöttem rá ezzel szemben a „verő verő“ játékra, amivel üres óráiban, szintén kitünően elszórakozhat az ember. Ez úgy megy, hogy az ember mutatóujját igen gyorsan és ritmikusan, sokszor egymásután felülről lefelé végigpöcköli a két kissé nyitott ajkon és hozzá zúg – ebből egy sajátságos hang származik, fonetice leírva így hangzik: „verő, verő verő“. Nagyon mulatságos kísérlet.

Ehhez hasonlít elvben az is, mikor az ember két tenyerét erősen rátapasztja a füleire és ritmikusan nyitogatja és megint elzárja azokat, gyorsuló iramban – a külvilág zaja igen mulatságos, értelmetlen zagyvalékká válik ez uton. Főként olyankor szoktam játszani, mikor az erényről beszéltek nekem vagy szidtak – később, hat éves koromtól kezdve, az iskolában, magyarázat közben. Mélyhangú emberek előadása nagyon alkalmas erre a játékra.

Reggelenkint, a tükör előtt, soha nem mulasztottam el, hogy a törülközőt a nyakamra csavarjam és szorítsam – ettől az arcom kék lett és a szemem kiugrott, ezt a szórakozást épp úgy nem engedtem volna el, mint csuklómnak erős spárgával való leszorítását és különféle madzagoknak ujjaimra tekerését, amitől a vér elállt.

Érdeklődésemet a fentemlített kitünő játékszer iránt tizenkét éves koromban vesztettem el, mikor az első kislánnyal megismerkedtem. Azóta tőlünk független kezekkel, szájakkal és fülekkel, még sokkal mulatságosabb dolgokat lehet játszani.

MINDEN MÁSKÉPP VAN.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük, – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámítsa, mennyivel görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár művészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemű, akkor ostoba, és rosszhiszemű, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is, aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel, – holott bizonyos, hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igaz ember, az legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen, mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt, amíg nem tudnak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez hasonlítom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom eltorzította a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de tisztában van egygyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő embert? A becsületes gondolkodó úgy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, úgy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfeszíti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit így foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, míg ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképp nem lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre a Logika, a Törvényszerűségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény és másképpen van a Darwin-féle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel, mint ahogy mi hisszük, és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik. Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyűlöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És – hihetetlen, de így van – másképpen vannak az események is, mint ahogy a hirlapok megírják.)

Minden másképp van.