HARMADIK RÉSZ. POLITIKA.

MESE HÁROMÉVES KISFIÚKNAK.

Tedd félre a kis önműködő gépfegyvereket, kicsi fiam és a szürke hadi-autót és a katonákat és negyvenkettes ágyút – vigyázz, ne akadj bele a drótakadályba, amivel telehálóztad a szobát, gyere ide, apuka mesélni szeretne. Tudom, apuka jobb szeret mesélni, mint te hallgatni a mesét – de apuka ehhez már hozzá van szokva, hivatásánál fogva. Nem, nem a gorlicei áttörésről mesélek ezuttal, se a vörös ördögökről, – ma egy egészen különös mesét mondok, tulajdonképpen nem is mese, hanem útleírás, kérlekalássan – én tudniillik fiatalkoromban sokat utazgattam és láttam egy-két vidéket.

Többek között például – és erről akarok beszélni neked – egyszer, mikor még te nem voltál a világon, hosszabb időt töltöttem egy országban, nem is ország volt, hanem egy egész földrész – nevezzük röviden Operenciának.

Hát, kérlek alássan, ez egy nagyon különös ország volt, azt mondhatom neked. Isten bizony, nem hazudok, ebben az országban olyan repülőgépeket láttam, amikbe nem ült ember és nem lövöldözött lefelé, hanem a gép magától repült – ennek az országnak a különös nyelvén ezeket a repülőgépeket madaraknak nevezték. Az ég ott ugyanolyan kék volt, mint nálunk, de voltak rajta olyan kis pamacsok, olyan könnyű, dunyhaformájú bodrok – nem, dehogy, nem szétpattanó srapnell volt az, Pistika, hanem úgynevezett felhő, tudod, könnyű felhő, olyan könnyű, mint a hab, – hogy mi az, hogy hab? Ja, persze, ezt nem érted. Hát kérlek, az olyan friss, könnyű micsoda, amit Operenciában a kávéra tettek az emberek és kiflivel mártogatták – hogy mi az, hogy kifli?

Na jó, akkor majd mást mondok, amit megértesz. Sok csodálatos dolgot láttam ám Operenciában, elhiheted!

Ebben az országban egészen különös, fantasztikus emberek éltek, olyanfélék, amilyenekről például a Gulliver utazásaiban meséltem neked.

Akár hiszed, akár nem, ebben az országban – de ne nevesd ki apukát! – láttam például egy szerbet, aki nem volt összeesküvő és nem akarta meggyilkolni más országok uralkodóit.

Továbbá láttam ott egy olyan angolt, aki nem volt perfid és nem akarta szétdarabolni Németországot.

Továbbá láttam egy oroszt, aki nem szított évek óta gyűlöletet és nem fúrt aknát, hogy megtámadja a Monarkiát.

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem szövetkezett régi és természetes ellenségeivel, Anglia nyomása alatt és kiszolgáltatva Amerikának, hogy Németországot tönkretegye.

Továbbá – ezt hallgasd meg! – láttam ott egy olyan olaszt, aki nem árulta el a szövetséget és nem tört rá gyanutlan államokra.

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem köszörült kést, hogy titokban hátbatámadja az ezer sebből vérző monarkiát.

Szóval a legfantasztikusabb állatok és növények hemzsegtek egymáson ebben az országban. Mit mondjak neked, ott például össze lehetett téveszteni egy oroszt meg egy magyart, mert volt olyan magyar, amelyiken orosz ruha volt és olyan orosz, amelyen magyar. Egyszer például – úgy-e furcsa? – láttam egy franciát, meg egy németet egyforma ruhában, – egészen jól emlékszem rá, egy magas, szőke német volt, meg egy kis fekete francia.

Kérlek szépen, ez egy egészen különös világ. A hegyek, meg a völgyek, meg az erdők, meg egyebek, egészen olyanok, mint nálunk, – de az a furcsa, hogy sehol sem lehet észrevenni, hogy egy országnak vége van és kezdődik egy másik ország – nincsen az egyik pirosra festve, a másik meg zöldre, hanem a hegy, ami az egyik országban kezdődik, folytatódik a másik országban, úgy hogy át lehet menni, gyalog, egyikből a másikba és észre se veszi az ember. Ugy-e, milyen furcsa, mintha azt mesélném, hogy a falon keresztül lehet menni. Továbbá ott a házakat alulról fölfelé építik és nem fölülről lefelé rombolják le.

Sokáig nem lakott ebben a világban apuka, nem neki való világ volt. Nagyon vad és műveletlen emberek éltek ottan, abban az időben – még most is végigmegy a hideg a hátamon, ha rágondolok. Tudod milyen vakmerő stiklikben lelték a kedvüket? Ilyen kis fiúknak, mint te, tulajdonképpen nem is szabadna még effajta idegrázó rémtörténeteket hallani – de a halálmegvető bátorság példájául mégis elmesélem neked, hogy ebben a világban, ha két ország határán találkozott egymással két ember, egyik az egyik országból, másik a másik országból – nagyon gyakran megtörtént, hogy nem lőtték le egymást, hanem kezet fogtak és bátran eldiskuráltak egymással és mikor elváltak, anélkül, hogy bántották volna egymást, még a kalapjukat is le merték venni egymás előtt.

A VIZCSEPP ÉS A GYUFASZÁL.

A gyufaszál fellobbantása után egy pillanatra mindenki meghökkent. Néhányan izgatottan fordultak a tető felé, mások elhúzódtak: nyugtalanság támadt. Az elnök hangosan csengetett és kinyitotta száját, de mielőtt szólhatott volna, csendes és hajlékony mozdulattal felállott a jobboldalon Gróf Vízcsepp, megnyugtató kézlegyintéssel intett és meggyőző hangsúlylyal halkan szörcsögni kezdett.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam, Doktor Gyufaszál – szörcsögte enyhén gunyos árnyalattal – szerény nézetem szerint kissé túlságosan belemelegedett a napirenden levő javaslat taglalásába, belemelegedett és fel is lobbant: ezt a fellobbanást tudjuk be az ő temperantumos és – hogy is fejezzem ki magam – gyulékony természetének, de korántse vonjunk le belőle olyan következtetéseket, mintha e fellobbanásnak valami különösebb jelentősége, vagy következménye lehetne. Mi ketten, tudom, két homlokegyenest ellenkező politikai felfogást képviselünk, de nézetem szerint nem kérdéses, melyik a reálisabb, melyiké a jövő. Tisztelt barátom, Doktor Gyufaszál nagy tömegekről beszél, amik állítólag mögötte állanak: ezekre alapítja terveit, ezeknek nevében akar beszélni: – nyers, mozdulatlan és tehetetlen tömegek ezek, uram, melyek nem nyilatkoztatták még ki eddig, hogy Doktor Gyufaszált támogatni óhajtják-e egy esetleges kenyértörés órájában, hogy vajjon melléje állanak-e, rábiznák-e magukat s ha igen, merné-e ő vállalni a felelősséget azért, ami történne. Én ezt nagyon kétségesnek tartom, én a magam részéről ebben a Dr. Gyufaszál által annyit emlegetett nagy tömegben semmi nyugtalanságot nem látok, semmi elégedetlenséget, semmi vágyat arra, hogy helyzetén változtasson: semmi vágyat arra, hogy mögötte sorakozzék.

– Hát maga kinek a nevében beszél? – lobogott közbe pirosan és hevesen Dr. Gyufaszál.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam – szörcsögött tovább óvatosan Gróf Vízcsepp – azt kérdi, kinek a nevében beszélek. Az a dicső és óriási szervezet, melynek egyik szerény tagja és, önök előtt, képviselője vagyok, az a szervezet, mely hivatva van a rendet és nyugalmat fentartani a világon, lesímítani a fölösleges dudorokat, kivájni a köveket…

– És megfojtani az embereket – lobogott közbe tüzes gúnnyal Gyufaszál.

– Ez a szervezet – folytatta rendületlenül Gróf Vízcsepp, – megbonthatatlan, fegyelmezett és szervezett sorokban áll mögöttem, hogy őrködjék a rend és fegyelem fölött, ott teremjen azonnal, ahol baj van, megvédje határainkat, visszaszorítsa az állam alapjait veszélyeztető forrongó és zavaros elemeket…

– És megfojtson bennünket – ismételte lobogva Gyufaszál. – Az igaz, a víz alatt rend van!

– Az a fenyegetés tehát, – szörcsögött tovább nyugodtan Gróf Vizcsepp, – amivel tisztelt barátom és képviselőtársam akar nyugtalanságot kelteni, egészen fölösleges aggodalmat kelt néhány tájékozatlan rajongóban. Nekem módomban állana, tisztelt uraim, hogy a fenyegetések elejét vegyem: törvényadta módom volna hozzá – de én azt nem akarom, én érvekkel szeretném meggyőzni tisztelt barátomat, hogy fölforgató törekvés merő képzelődés, gyermekes agyrém.

– Majd meglátjuk! – lobogott közbe Gyufaszál – még fenyegetőzik? Az urak tanúk, hogy fenyegetőzött!

– Nem fenyegetőztem, – szörcsögött tovább szeliden Gróf Vízcsepp, – csak arra figyelmeztetem tisztelt képviselőtársamat, akivel szeretném magam megértetni, akit, ismétlem, meggyőzni szeretnék, hogy kart karba öltve, szorosan egymás oldalán kell munkálkodnunk, – csak arra figyelmeztetem, hogy nekünk módunkban áll…

– És ha én felgyujtom a házat? – ordított magánkívül Gyufaszál.

– Ez esetben ki fogom vezettetni, – szörcsögött nyugodtan és derülten Vízcsepp.

Az elnök csengetett, most doktor Gyufaszál felugrott és a padot verte.

– A napirendhez kérek szót! – ordította magánkívül. – Azt mondotta, hogy ki fog vezettetni! Rendre! Rendre!

A baloldalon nagy nyugtalanság támadt.

Az elnök a gyorsírók jegyzeteit kérte, kijelentvén, hogy a nagy zajban nem hallotta a sérelmes kifejezéseket. A jegyzetek átvizsgálása után, tekintettel a két hónap előtt hozott és az immunitást szabályozó újabb házszabályrevizió erre vonatkozó szakaszára, felszólította gróf Vízcseppet, vonja vissza kijelentését.

– Eszemben se volt – szörcsögött Vízcsepp, – tisztelt képviselőtársamat megsérteni. Kijelentésemet ünnepélyesen visszavonom.

– Akkor én is visszavonom elhamarkodott kijelentésemet, hogy a házat felgyujtom – jegyezte meg dr. Gyufaszál.

Erre különben se került volna a sor, mert e pillanatban a gyufaszál tövig égett és elaludt. Ugyanekkor egy utolsó szörcsögéssel gróf Vízcsepp is elpárolgott.

ÖTÓRAI ZÁRÓRA.

Mint megrögzött lump, már megint délután öt óra után vetődtem haza, pedig hányszor fogadtam már meg, hogy új életet kezdek és délután háromkor ágyacskámba térek.

Volt időm gondolkodni, míg kinyitották a kaput – van szerencsém tehát gondolataimat a közüdvi minisztérium szíves figyelmébe ajánlani.

Az ötórai záróra minden várakozáson felül bevált: az a cél, hogy öt óra után csak nagy nehézségek árán lehessen bemenni a kapun a házba, minden vonalon biztosítva van.

Továbbá várhatók a következő újítások:

Február elsejétől kezdve hajnali háromtól délután félkettőig mosdáshoz csak szappant lehet használni, vizet nem, a vízkímélés szempontjából – félkettőtől hajnalig pedig csak vizet, szappant nem, a szappankímélésre való tekintettel.

A gyufakímélésre való tekintettel a kormány kibocsát olyan gyufaskatulyákat, melyeknek, az eddigiektől eltérően, nem az egyik oldalán, hanem a másik oldalán van a foszfor, hogy ily módon az egyik oldal kímélve legyen.

A padlásra délután félháromtól este negyednyolcig csak a pincén keresztül lehet bemenni, a lépcsőkímélés céljából.

A betörések és fosztogatások csökkentése céljából a kormány új mosdótálakat bocsát ki, melyekre február tizenötödikétől kezdve tartozik mindenki becserélni saját mosdótálát. Az új mosdótálak úgy vannak szerkesztve, hogy ha a betörő, miután kifosztotta a lakást, esetleg meg akarja mosni a kezét, a lavor azonnal csöngetni kezd, felkelti a lakás tulajdonosát, aki tartozik az esetet azonnal telefonon bejelenteni a rendőrségen.

A telefon reggel nyolctól másnap reggel nyolcig nem használható – beszélgetést hivatalos esetben csak a postaigazgatóság engedélyezhet, ha a két fél, aki beszélgetni akar egymással, minden esetben együtt megjelenik a hivatalban és igazolja, hogy sürgős ügyben kell érintkezésbe lépniök egymással. Délután félháromkor tartozik mindenki telefonját kikapcsolni.

A vízfogyasztás szabályozását célozza az a rendelet, mely szerint délelőtt féltizenegytől délután háromnegyedötig vizet csak lapos tányérban szabad felszolgálni. Háromnegyedöttől hajnali negyedháromig mély tányérból is iható víz, de a tányérba néhány tárgyat kell tenni, mely annyit veszít súlyából, mint amennyit az általa kiszorított víz nyom. Ezt a súlyfölösleget tartozik mindenki bejelenteni az előljáróságnál.

Kiterjed az új rendelet a bútorok kímélésére is. A szekrényeket tartozik mindenki fölül is ellátni lábakkal, reggel nyolctól délután félhétig az ekként felszerelt szekrény felfordítandó, hogy a teteje addig a portól kiméltessék.

Hangkimélés szempontjából tartozik mindenki házi csengettyűit hangfogóval ellátni este hétig. Ugyanez áll az ébresztőórákra is, melyeket felhúzás után azonnal be kell takarni, sötét és csukott helyen tartani, hajnalban, egynegyed órával azelőtt, hogy csöngetnie kellene, kivenni és elzárni.

A papirkímélést célozzák azok az újfajta villamoslámpák, melyeket január huszonkilencedikétől kezdve mindenkinek be kell szereznie s melyek váltakozó árammal dolgozva, állandóan hunyorgatnak, hogy ne lehessen mellettük olvasni.

Február negyedikétől kezdve déli egy órától esti félötig a konflislovak két hátsó lábát össze kell kötözni és csak úgy lehet hajtani őket. Amennyiben így is előfordulna, hogy egyik-másik jól tud futni, a zsineg végét tartozik a kocsis a jobb mellső kerékre erősíteni.

Legközelebb forgalomba kerülnek az új lekvárzsibbasztók is, tucatonkint ötven koronáért, aluminium-reteszszel.

Akinek fülszeletelő dugattyúra van szüksége, igényét jelentse be február negyedikétől kezdve a kerületi hadügyminisztériumban.

E hónap végén kezdik forgalomba hozni az újonan rendelt cukorkeserítő gépeket. Minden mészárszékben kapható lesz villamoslámpa ellenében mézsavanyító süveg, tucatonkint.

Gyomorpiszkálót, valódi angol tükörzúzót (szabad zárral), cipőtalpsorvasztót és kétoldali orrtűket igazolvány nélkül csak jövő hónap közepétől, hajnali négy és öt között árusíthatnak a pékek.

Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.

OKTATOM A KISFIAMAT.

– Ne lármázz, Pistike, hagyj olvasni, ülj le szépen a kis lócára a barackfa alá, nézd a képeskönyvedet, nesze, itt van a képesujság is, abba is van mindenféle érdekes kép a nagyvilágról.

– Ha nem értesz valamit, kérdezd meg szépen, egy négy éves kisfiúnak már érteni kell a dolgokat.

– Ezt nem adom, ebben nincs kép, ezt én most olvasom, érted? ez egy levél, a Lajos bácsitól, – emlékszel még a Lajos bácsira?

– Hát persze, a Lajos bácsi, akinek olyan szép forgó volt a sapkáján, nem emlékszel?

– A Lajos bácsi most nem jöhet haza, ő most a háborúban van és csatázik az ellenséggel – és éppen azt írja nekem, hogy mostan a kórházban volt egy hónapig.

– Egy hónap, az harminc nap és azért volt, édes fiam, mert megsebesült. Ja, az úgy volt, hogy egy nagy gránátot dobott az ellenség szegény Lajos bácsi felé és az szétpukkant, így – brr… u… u… m!! – és ekkor a Lajos bácsinak belement a vas a hátába és felszakította a hátát.

– Jaj, te csacsi, az nem azért volt, mert a Lajos bácsi félt az ellenségtől, – dehogy is félt, inkább nagyon is bátor volt és nekiment az ellenségnek.

– Hogy jól megverte-e az ellenséget? hát persze, biztosan jól megverte, azért voltak rá olyan mérgesek.

– Bizony, a Lajos bácsi jó katona, meg is dicsérték őt, – mit mondsz? kapott hát, kapott olyan szép aranypénzt a mellére, mert jól megverte az ellenséget.

– Hogy mivel? hát persze puskával is, meg karddal is, meg olyan szuronnyal is… bizony… ágyúval? hát ágyúval is… meg revolverrel is… bizony…

– Hogy levágta-e a fejét az ellenségnek? Azt én nem tudom, kis fiam… hát, ha akarod, levágta… hogy hánynak vágta le?… Azt én nem tudom… tíznek? lehet, hogy tíznek… ugyan hagyj már békén, olvasni…

– Jó, jó, te is katona leszel… hát persze, hogy jó katona leszel, ha jól viseled magad… Majd ha nagy leszel, kis fiam… Most hagyjál olvasni, nézegesd a képes ujságot…

– Ez?… ez ágyú, olyan nagy, tengeri ágyú, kisfiam… igen, igen, ezzel lőnek az ellenségre… ez azért olyan hosszú, kisfiam, hogy jó messzire menjen a golyó, hogy ha az ellenség messze van, akkor is odaérjen… hogy mér érjen oda? hát hogy lelőjje az ellenséget…

– Ezek? ezek katonák, magyar katonák, amint éppen rárohannak az ellenségre… ez itt a kezükben? ez szurony, kisfiam… hogy miért? hát ezzel szúrják az ellenséget…

– Szabad, szabad, persze hogy szabad, majd ha katona leszel…

– Ezek? ezek is katonák, de ezek nem magyarok… franciák, ez az ellenség, tudod?… ezek is rohannak… hogy ez mi a kezükben?… ez kézigránát, fiacskám… hát ezt el kell dobni, mikor közel van az ellenség… akkor felrobban és humm!! mindenki a levegőbe repül…

– Te is, te is… persze hogy te is, majd ha katona leszel… akkor neked is szabad dobni…

– Ez?… ez torpedó… ez belemegy a hajóba és akkor felrobban…

– Ezek, szegények, sebesült katonák… látod, vonaton szállítják őket… most majd a jó doktor bácsik meggyógyítják őket…

– Ez?… ez olyan álarc… ez arra való, hogy a gáz, amit az ellenség fúj, ne menjen be a szájába a katonának, mert akkor meghalna…

– Ez?… ez egy olyan ágyú, ami letépi az álarcot, hogy mégis bemenjen a gáz…

– Bizony, ennek a szegénynek nincs lába… mert elvitte az ágyúgolyó… ez egy derék katona…

– Ezek itten tüzérek… ez meg egy olyan nagy szárazföldi ágyú… látod, ezek a derék, bátor katonák éppen most sütik el… nem félnek, bizony, pedig nagyot durran, így: bumm!!!!…

– Mit csinálsz? Nem hagyod azt a cserebogarat? Azt hiszed, annak nem fáj épp úgy, mint neked, ha kitéped a lábát?

SZINHÁZI TIMES.

A Világegyetem-Kabaré bemutatója.

Hónapok óta tartó kilencven fokos láz emésztette az egész ország közönségét lihegő bizonytalan ságban, vajjon a külsőrigómezőuccai Világegyetem-Kabaré bemutatóját nem halasztja-e el az a legmélyebb idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker, ami a mult műsor estéit tombolta keresztül a tapsviharban gomolygó közönség eszeveszett tetszésrikoltozásában.

Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel ragadjuk kezünkbe a tollat, hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a Világegyetem-Kabaré kitűzte a bemutatót, mely a legközelebbi napokban le is zajlik már. Immár ott tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak ennek a szinházi eseménynek néhány részletét.

Mit mondjunk?!… A szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a tények beszélhetnek!!

Annyit előre megsughatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató ígérkezik, még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan művészet, amivel ezt a kis színházat sikerült a népszerűség vakító díszkörébe hajhászni, olyan példát fog statuálni a szinház világtörténetében, amihez csak egy halálsikolyban fetrengő, kacagástól megőrült szörnyeteg vérbenforgó szemei hasonlíthatók.

Sikerült beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas lihegéséből ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit mondjunk a közönségnek!

– Jőjjön be és nézze meg maga, – ennyit mondott csak, de kellett nekünk több?

Megnéztük az egyik próbát. Mit mondjunk?

Kell-e többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta, ifol-e muftot?“ a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor csillogó elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író, aki eszményi módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott csillog a magyar kuplé-irodalom géniuszának elérhetetlen jeges hócsúcsán, ahonnan a nagy-nagy kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny emberkékre. De mit szóljunk Mafla Sándorról, amit ez a szinész csinál a legújabb Kampós-darabban, az már nem egyszerű szinjátszás és humor többé, az mindennek a tetézett teteje, amit ez a század művészetben, irodalomban, külpolitikában és numizmatikában produkált. Azt már nem lehet nézni többé, ahogy ő a Pifta ifol-e muftot címszerepét adja – azt tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és agydaganatot és Basedow-kórt lehet kapni. Na de nézzék meg maguk.

Nincsenek szavak, amivel a műsor második sláger-számát, a „Sváb-bogár a tejben“ című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk róla, hogy méltán fölibehelyezhetjük mindannak, amit valaha a világirodalom legnagyobbjai e nemben alkottak, igazán olyan keveset mondtunk, hogy a föld alá kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb hasonlatot nem találunk. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot jellemezzük: megelégszünk vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét: Klagenfurt Boldizsárt. És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a darabban – hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen jól játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit az ilyen szinésznek, nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól játszana, ahogy még soha a világon szinész nem játszott, hát az ember azt mondaná, na, na, jól van, – de ilyen istentől rugaszkodott fertelmetesen képhetetlen őrületes mértékben jól játszani, ez már arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura, sőt indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk, hogy a Világegyetem-Kabaré előadását dicsérjük, dehát ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a viharzó művészi tökély kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a siker legkáprázatosabb naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából kiokádhat magából a világ.

*

– Tessék, szerkesztő úr, a Világegyetem kommüniké.

– Mutassa csak, fiam… Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit melegebben, melegebben… Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dícséret… Nehogy megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a pausálét.

KIVÉGZÉSEM.

– Nagyságos úr! Nagyságos úr!

Átfordulok a másik oldalamra.

– Nagyságos úr! Hét óra! Tessék már gyorsan felkelni.

– Ugyan, hagyjon, mit akar… Minek?

– Nyolckor van a kivégzés, megint el tetszik késni.

Nyolckor kivégzés? Persze, erről megfeledkeztem. Brrr, ilyen korán felkelni, a szoba még hideg… és tulajdonképpen minek is? No igen, a kivégzésem… Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.

Mit vegyek fel? Szmokingot, délelőtt? Á, jó lesz egyszerű fekete…

– Halló! Halló!

– Tessék…

– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet váratni az urakat.

– Jó, jövök már.

Na, csakhogy az utcán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják. hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?! Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.

Villamosra üljek? Merre is van az a vesztő hely? Ni, a Milán.

– Szervusz!

– Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztőhely?

– Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?

– Kivégzésem van.

– Ja igaz, persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazan… Fogadd részvétemet.

– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?

– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod, milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra elveszi a kedvem…

– Ugyan, ugyan Milánkám… majd jobbra fordul…

– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt percig foglalkozni a bajommal.

– Ne haragudj, édes Milánkám…

– Nem, nem… szervusz.

– Szervusz.

Biztos, elkések. Nem jön villamos. Na végre.

– Oda-vissza tetszik jegy?

– Csak oda.

Megint valaki.

– Csakhogy utólértelek… Fiacskám, mit irjunk a félhivatalosba?

– Miről?

– Hát… izé… erről a mai… izédről…

– Ja, a kivégzésemről? Bánom én, amit akartok.

– Jó, már megint könnyelmű vagy… Nincs egy kis lámpalázad?

– Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.

– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni… tudod, nagy tisztelőd…

Na, itt vagyunk. Ugy látszik, ez az… Elég sokan vannak, ahhoz képest… Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.

– Szervusz, Ince. Sokan vannak?

– Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.

– Jó, megyek már.

Brrr! De csunya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.

– Kedves mester… egy autogrammot…

– Tessék.

No, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem, báró úr, nem? Szervusz Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot A Szemlének? Ugyan, hagyd el, nem megigértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.

– Kezét csókolom, tisztelendő úr.

– Gyónjon meg, édes fiam.

Letérdelek, esküre emelem a kezem.

– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit el követtem, nem tehetem jóvá. Nem és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.

Vigyázz – kész – tűz!

Na, ez a hét jól kezdődik.

AZ IDEÁLIS POKOL.

Jaj Istenem, de gyönyörűet álmodtam! Talán harmatos mezőben bárányt legeltettem? Dehogy. Avagy talán piros szamócát szedegettem szőke leánykával? Fenét.

Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam: annak is a fészkes fenekén.

Vergilius mester, aki szíves volt kalauzolni, elnézően mosolygott, mikor téveteg szavaimból azt vette ki, hogy holmi tüzes kemencéket, lávafolyókat rotyogó szurok-fazekakat várok. Jóakaratuan figyelmeztetett, hogy csak tartsam fent a felöltőmet, nem kell aggódnom váratlan hőváltozástól. Ezeket a híreket, mondta mosolyogva, egy olasz ujságíró terjesztette, valami Dante nevű, aki néhány év előtt itt volt riporton.

Az egész intézmény inkább valami nagy szállodához, vagy szanatóriumhoz hasonlít, hosszú folyosók mentén szobákkal, a szobák ajtaján szám, esetleg a páciens névjegye.

– Talán – kezdte a mester, egy oldalépületbe érve – az új szállítmány fogja érdekelni szerkesztő urat. Csak Budapestről ezerkétszáz urat kaptunk kezelésre aznap, mikor a háború váratlanul véget ért.

– Hát véget ért? – csodálkoztam.

– Még pedig olyan hirtelen, hogy senki se számított rá. Alig volt helyünk, egyszerre olyan tolongás lett. De most már, hála Istennek, rendben vagyunk, mindenki lehetőség szerint külön szobát kapott és rendszeres kezelésben élvezi a tíz-húszezer évig tartó rövid kis kúrát. Találomra nézzünk be valamelyikhez.

Orrfacsaró szappanszag ütött meg, amint az első szobába beléptünk; de a füleimet is be kellett fogni, olyan ordítás fogadott. A szoba közepén alacsony széken meztelen ember ült, az ordított. Két ápoló fogta, másik kettő pedig óriási szappandarabokkal dörzsölte megállás nélkül, eszeveszett gyorsasággal. Köröskörül a szoba tele volt szappannal: a földön méter magasan állt a szappanhab. Percek mulva ismertem csak rá.

– Blau, maga az? – kiáltottam csodálkozva.

– Ő az, – felelte helyette a mester – egyik kedvenc páciensünk. A kúra különben elég hosszadalmas lesz. Ez az úr szappant vásárolt össze, még pedig kilenc vagonnal: mind megvolt, mikor a bessz lecsapott. Gondolhatja, eltart néhány évig, míg ezt a sok szappant lemossuk rajta.

– Hát ebből áll a kúra?

– Nagyon természetes. Ezen az osztályon csupa összevásárlók vannak, akik készleteikkel spekuláltak s akiket váratlanul ért a háború vége. Most úgy kezeljük őket, hogy mindegyiknek magának kell elfogyasztania, elköltenie, felhasználnia a kis készletecskéjét, amit összevásárolt.

Hideg futott végig a hátamon, a szívemben pedig valami édes öröm.

Másik szobába nyitottunk: a szoba felét egy rettenetes hústömeg foglalta el, mely kínosan vonaglott, lihegett. Csak tüzetesebb vizsgálat után ismertem fel a tömegben egy kereskedő-ismerősöm körvonalait. Két ápoló tömte bele a zsírt, amit összevásárolt. Megnyugtattuk, hogy jó pár száz métermázsa még hátra van.

Annál soványabb volt a következő szoba lakója. Viaszsárga arcán rettenetes torz-fintorban táncoltak a lemart vonások. Kiégett szemeiből száraz savó folydogált. Már a második hektoliter ecetnél tart. Udvariasan köszöntöttem és válaszra nem várva, megkérdeztem tőle, adná-e olcsóbban a tíz krajcáros ecet literjét három korona hatvan fillérnél? Emlékeztem rá, hogy ennyit kért érte legutóbb, mikor találkoztunk.

Óriási, lejtős deszka állt a másik, tágas szoba közepén. Ebben a szobában több vendég tartózkodott, mindegyik tetőtől-talpig bőrbe öltözve: bőrcipőben, bőringben, bőrharisnyában, bőrkalapban fetrengtek, izzadtak és kínlódtak a túlfűtött helyiségben, verítékes homlokukat bőrzsebkendővel törölgetve. Egyik-másik a lejtős deszkán csúszkált fel és le, hogy hamarabb kopjék a bőr, mert addig nem eresztik őket, míg el nem kopott rajtuk minden bőr, amit összevásároltak.

Ennek a szobának tőszomszédságában lihegve szaladgált körbe-körbe egy leromlott, lesoványodott úriember. Blazsek volt, a cipő-összevásárló. Nem állt meg kérdésemre felelni, még csak a huszadik cipőt tudta eddig agyonszaladgálni és még tízezer volt hátra.

Elkeseredett munkában találtam a szemközti szoba lakóját is. Aprópénzt számolt. Minden falatot, amit lenyelt, óriási áron kell megfizetnie; de csak fillérekben fogadják el tőle és ha egy fillérnyi hibát követ el, újra kell kezdenie az egész számítást. Ez az ember aprópénzt vásárolt össze, hogy rézgálicot csináljon belőle, kétezerháromszáz százalékos haszonra. Ujjairól vér csorgott és szemében őrület lobogott.

Egy másik szobából megint fültépő ordítás szakadt ki ajtónyitásra. Műtőasztalon feküdt a paciens és javában dolgoztak rajta: lábait vágták le éppen. Az illető úr művégtagokat vásárolt és most mindegyiket rajta próbálták ki és neki kellett elhordania. A különböző hosszúságú műlábakra való tekintettel már huszadszor vágtak le lábaiból egy újabb és újabb darabot, hogy a megfelelő műlábat felvehesse. Hasán, mellén, nyakán sérvkötők feszültek.

És így tovább, mindegyik szobában más és más összevásárló tünt elém, – a fejem zúgott, forgott velem a világ. Kértem a mestert, hagyjuk abba.

– Itt már úgyis vége van, – mondta ő – ez az utolsó szoba üres.

Szép, tiszta, magános szoba volt, kényelmes nyugágy az ablak mellett. Az ablakon távoli, üres mezőkre nyílt kilátás, – kék ködbe vesző, festői, de kopár hegyek meredeztek a távolban.

Kértem a mestert, tartsa fenn nekem ezt a szobát: itt zárkózom majd be a világ zajától távol, hogy elnyűjjem és elviseljem a megismerések, tanulságok és gondolatok meddő, rengeteg anyagát, amit a háború alatt összegyűjtöttem magamnak.

BARÁTOM, A NÉMET.

Barátom, a német, reggel nyolckor érkezett meg a pályaudvaron, ahol már vártam reá. Frissen szorította meg a kezem, csúfolt, hogy milyen álmos vagyok. Mondtam neki, hogy menjünk reggelizni.

– Az ember reggel megfürdik, tornázik egy kicsit, akkor aztán ilyen friss lesz, mint én, – mondta.

Ajánlottam, hogy üljünk kocsiba. A német térképet vett ki, megnézte, milyen messze megyünk, kiszámította, mennyibe kerül az taxaméter szerint és előre oda akarta adni a kocsisnak az összeget. A kocsis azt állította, hogy neki ezért az útért több jár. Én már szerettem volna menni, de a német ragaszkodott hozzá, hogy a kocsisnak ennyi jár, egy fillérrel sem több. Rendőrt hívott és felíratta a kocsist, aztán gyalog megindultunk.

– Megérdemlitek, hogy úgy éltek, ahogy éltek – mondta a német, – mert mindent eltűrtök, nem törődtök a rendeletekkel, tűritek a jogtalanságot! Ha mindnyájan úgy viselkednétek, ahogy én ezzel a kocsissal, már régen rend volna itt.

Igazat adtam neki, nagyon igaza van, rémes, hogy nálunk hogy bánnak a közönséggel. Csupa ilyen ember kellene nekünk, mint ő – gondoltam magamban lelkesen.

Fáradtan, de felvillanyozva ültem le a kávéházban. Kávét rendeltem magamnak, ő várt. Elhozták a kávémat.

– Mi ez? – mondta a német. Mutasd csak.

Egy kis csövet vett elő, beletette a kávémba, aztán megnézte a csőben levő folyadékot. Gúnyosan bólintott és egy lepecsételt üveget szedett elő.

– Ezt a kávét azonnal elvisszük a rendőrségre, hamis tej van benne és nem az előírt mennyiség. Majd én megmutatom neked, hogy kell rendet csinálni.

Beöntötte a kávét az üvegbe, odahívta a kávést, felírta a nevét, aláíratott vele egy nyomtatott blankettát, hogy a kávét ő szolgáltatta fel és felállt.

Csodálattal követtem a rendőrségre, ahol meg állapították, hogy a németnek igaza van, a kávést azonnal beidézték, ott előttünk megbüntették öt napi elzárásra, a kocsist, aki közben már szintén odakerült, szintén elítélték, velünk kezet fogott a fogalmazó, megköszönte, hogy figyelmeztettük a rendőrséget és kért, hogy máskor is így tegyünk.

Ez már igen, mondtam magamban, ezek a németek értik a módját. Közben dél lett, éhesen és megelégedetten azt ajánlottam, menjünk be egy vendéglőbe.

Bementünk egy vendéglőbe, főzeléket rendeltem feltéttel, utána egy tésztát. A német várt. Elhozták a főzelékemet.

– Mutasd csak – mondta a német.

Kis mérleget szedett ki a zsebéből, rátette a húst és lemérte. Aztán egy kis, e célra készült dobozt vett elő, betette a húst és hívatta a vendéglőst.

– Ez a hús másfél dekával kevesebb, mint ahogy elő van írva – mondta. Irja alá ezt a blankettát, hogy itt szolgálták fel, mert magammal fogom vinni.

Ugyanígy járt el a tésztával is. Elszörnyűködve kelett elismernem, hogy félannyit adtak, mint amennyi elő van írva a rendeletben, de mindjárt láttam, hogy milyen kicsi, mikor hozták, még gondoltam is, hogy na, ezzel ugyan nem lakom jól.

– Majd én megmutatom neked, hogy kell ezekkel elbánni, – magyarázta a német. Gyerünk a rendőrségre.

A rendőrségen nagy örömmel fogadtak bennünket, megdícsérték buzgóságunkat, azonnal beidézték a vendéglőst, elítélték ötszáz korona pénzbüntetésre.

– Nahát, – mondtam lelkesen – ezt nem hittem volna, hogy ez így megy. Hiszen itt lehetne élni, csak az emberben annyi energia volna, mint ebben a németben. Hiába, nem lehet legyőzni őket!

És utópisztikus lázálmomban már láttam a rabszíjra fűzött árdrágítókat, felhalmozókat, rendeletmegszegőket.

Hazafelé menet a vásárcsarnokon jöttünk keresztül. Míg a német az árszabályt olvasta a táblán, én felhasználtam az időt és vettem két forintért egy szafaládét. Már éppen bele akartam harapni, mivelhogy a gyomrom korgott egy kicsit, meg néhány kisebb szikrát is láttam a levegőben, a szemem előtt – amikor egy erélyes kéz kikapta a szájamból. A német szigorúan nézett rám.

– Mennyiért vetted ezt?

– Két… eee… egy forintért – hazudtam, magam sem tudtam, hogy miért.

– Úgy! De hiszen az árszabály szerint ennek az ára egy korona ötven.

Zsebrevágta a szafaládét, előszólított egy rendőrt, felszólította, hogy a kofát azonnal hozza be velünk a rendőrségre.

Kocsiba ültünk és mind a négyen a rendőrségre mentünk, ahol mint régi ismerősöket fogadtak. A német díszoklevelet kapott, mint a közügyek lelkes munkása. Kicsit késő volt már, mikor a kofa elítéltetése után ismét lekerültünk az utcára.

– Azt hiszem, – mondtam némiképen elgyengült hangon – legjobb lesz, ha egy szállodába megyünk aludni, én, őszintén szólva, nem tudom, miért de gyengének érzem magam, hogy hazáig menjek.

A szállodában nem volt szoba. Már el akartunk menni, mikor az egyik pincér félrevont bennünket, hogy dupla áron adna egy szobát. Ki akartam venni az erszényemet, de a német lefogta a kezemet. Felírta a szállodás és a pincér nevét és felszólított, hogy menjünk a rendőrségre.

– Kérlek szépen, – mondtam – egy kicsit fáradt vagyok. Nem mennél egyedül? Én majd itt a kapuban megvárlak.

Igéretemet vette, hogy megvárom és még egyszer biztosítva róla, hogy majd ő rendet csinál, elment. Én leültem a kapu előtt a lépcsőre, elgondoltam magamban, hogy ez hiányzik nekünk, ez a szervező erő, ez a rendszeres, lelkiismeretes energia, akkor majd nem lehet velünk így bánni, kéjjel festettem magam elé, hogy fogják elítélni a gyalázatos szállodást és pincért, rajongva üdvözöltem magamban barátomat, a németet, kinyújtottam a lábam, lehajtottam fejem a küszöbre és csendesen éhenhaltam, mivel egy kicsit éhes voltam.

IDŐGÉP.

H. G. Wells kitünő találmánya, az időgép megállt a ház előtt. Gyorsan belepattantam és megindítottam a motort visszafelé. A kerekek zúgva lendültek neki: eszeveszett gyorsasággal forogni kezdett a légcsavar. Egy helyen álltunk, de én tudtam, hogy utazunk: az időjelző óra sebesen zörgött, órák és napok pár pillanat alatt futották körül a kört: egy perc mulva az évjelzőmutató 1916-ot, majd 1915-öt mutatott. Még egyet csavartam a kormánykereken… 1914… október… szeptember… augusztus… július… 28… 26… 24… stop! Helyben vagyunk. Egy nyekkenés, a gép megállt.

Kiugrottam a gépből és körülnéztem. Ugyanazon a helyen álltunk, ahol az imént – – de milyen változás! A Köruton ragyogva égnek az ívlámpák, szaladnak a félig üres villamosok. Egy kávéház ablakából flanellruhás úr bámult ki felém kiváncsian: előtte kávé, dupla habbal, két császárzsemlye az asztalon és egy pasztrána – ki emlékszik még a pasztránára?

Egy percre elkábultam a rámzuhogó emlékek hatása alatt – de aztán eszembe jutott, hogy nem merengeni jöttem az időnek ebbe az elmult tartományába. Nekem itt fontos és sürgős dolgom van és egy óra mulva utazom vissza, a gépet csak hatig kaptam kölcsön.

Munkára hát, gyorsan! Gyerünk csak: szedjük össze az eszünket, hol lehet most az az illető úr, akit én keresek? Otthon aligha, most félöt lehet – négy évvel ezelőtt én ilyenkor az Abbázia-kávéházban szoktam ülni, hátul, az egyik páholyban.

Villamosra ültem és perc mulva leszálltam. Jól sejtettem: már az ablakon keresztül megismertem magamat. Ott ültem a rendes helyen: a hajam valamivel sűrűbb és arcom tíz évvel fiatalabb. Valamit írtam éppen.

Lihegve futottam be és leültem, szemben magammal, az asztalhoz.

Én 1918-ból: Szervusz! Kérlek, ne csodálkozzál sokat, kevés időm van. Sürgősen beszélnem kell veled.

Én 1914-ből (felnéz, kissé meg van lepetve, nem nagyon): Ejnye… hol láttam én már magát?

Én 1918-ból: Sehol. Te nem ismersz engem, én jól ismerlek. De most nem erről van szó.

Én 1914-ből (vállat von): Nekem mindegy. De, de talán jöhetnél későbben, kérlek, látod, most dolgozom…

Én 1918-ból: Mit dolgozol, szerencsétlen?

Én 1914-ből: Egy humoros krokit írok. Őrült vicces dolog, kérlekalássan. Hallgasd csak. (Olvas.) „Az idén télen olyan kevés a szén, hogy egy országgyűlési képviselőt láttam, aki maga hajtotta a szeneskocsit hogy biztosan berakhassa a pincéjébe.“ (Röhög.) Őrült jó, nem?

Én 1918-ból (csodálkozva): Ez egy vicc?

Én 1914-ből: De ez még semmi! Itt alább azt írom, hogy ezt már nem lehet kitartani, tizenkét koronát kérnek egy spulni cérnáért. (Röhög.) Jó?

Én 1918-ból: Ez egy humor?

Én 1914-ből: Hát akkor ezt hallgasd meg: A kroki végén szerepel egy zsidó, mint… hahaha… mihint… hö… hö..: hö::: mint::: orosz… jaj az oldalam… mint orosz miniszterelnök… (fuldoklik a röhögéstől).

Én 1918-ból (szánakozva): Na fiam, mondhatom, én nagyon sokat fejlődtem négy év alatt. De nem ezt akartam mondani. Hagyd abba az írást.

Én 1914-ből: Ugyan!

Én 1918-ból: Hát nem tudsz a hadüzenetről?

Én 1914-ből (legyint): Tudom! Bevonulunk Szerbiába és kész. Három hét alatt minden rendben lesz.

Én 1918-ból: Azt hiszed? Nekem nem az a véleményem.

Én 1914-ből: Ugyan ne nevettesd ki magad. El tudsz képzelni a huszadik században olyan háborút, ami két hónapnál tovább tart? A teknika mai vívmányai mellett? A negyven centiméteres ágyúk korában? (Fölényesen.) Egyébként gazdaságilag se birná ki Európa a háborút félévig.

Én 1918-ból (nyelek egyet): Na jó. Hát akkor talán ne politizáljunk. Fontosabb dolgot akarok mondani neked. Vegyél zsírt.

Én 1914-ből (rámmered): Megbolondultál?

Én 1918-ból (lázban): Vegyél zsírt, tíz kilót, ha többet nem és tedd el! Vegyél bőrt! Vegyél cérnát! Vegyél szappant! Mit bánom én, vegyél mézgát! Vegyél firniszt!

Én 1914-ből (idegenül): Őrült vagy? Ugyan hagyj békén!

Én 1918-ból (síráshoz közel): Ó te szamár! Hát nem akarsz érteni? Vegyél babot! Vegyél citromot! Vegyél patkószeget!

Én 1914-ből (haragosan): Na most már igazán erigy innen és hagyj engem dolgozni! (Fogja a tollat.)

Én 1918-ból (kétségbeesve, kirántom a papírt a a keze alól): Szerencsétlen, tönkre akarsz tenni? Legalább akkor ne irkáld tele ezt a papírt – hanem tedd el, gyűjtsd össze tisztán – többet fogsz, akarom mondani: fogok keresni rajta 1918-ban, mintha te most teleírnád!

Én 1914-ből (dühösen): Alászolgája! (Felugrik és el.)

Én 1918-ból (lemondóan): Jól van, nyavalyás! Soha se törődtél velem! Megyek vissza 1918-ba, szegény embernek.

PAPIRHIÁNY.

Meglehet, hogy csütörtöktől kezdve nyolc oldalon jelennek meg a pesti lapok… és hogy azután mi lesz, azt senki se tudja. Ha a hiány fokozódik, el lehetünk készülve rá, hogy egy hónapon belül két, azután egy oldalon jelenhetünk csak meg: a papírközpontot utasítani fogja a kormány, hogy olyan papírt gyártson, aminek csak egy oldala van. A mi dolgunk, hogy a lap minden rovata megmaradhasson, kicsit meg lesz nehezítve – szűkebbre kell vonni a kereteket, a lényegre szorítkozni. Mint lelkiismeretes és előrelátó ujságírónak, úgy illik, hogy gyakoroljam magam ebben a stílusban: van szerencsém a szerkesztő úrnak a következő dolgozatot azzal a szerény és alázatos megjegyzéssel átnyújtani, hogy forrón szeretett kollégáimnak a lapnál egészen bátran felmondhat, sőt esetleg önmagát is elküldheti a laptól, mert, mint alábbiakból látható, magam is meg tudom majd csinálni az egészet.

Előfiz. néhány korona Egyes szám nincs Hirnök Szerk és kiad Budapest, I. emelet Mikro-hirdetés

VEZÉRCIKK

Magyar gondok

A sz. és pap. hiány egyált. nem olyan fenyeg. mint ahogy sok. pénz. A korm. mindent megt. hogy ezek az állapotok minélel. megsz. Kormányunk azzal a bölcs és mind. dics.-re érdemes előrelátással gondosk. mindenr. ami őt annyira jellemz. A következő nagysz. és fontos intézkedések történtek a hiányok megsz. Ugymint.

Már ebből is látsz. hogy ez a korm. mindent megt. Eddigi mulasztásait azzal indok. hogy.

Egészen nyug. leh. Nem l. semmi baj. Hogy miért nem lesz? Csak.

TÁRCA

Egy élet

Irta: S. K.

A tudós asszony mosolyogva jött ki a másik szobába.

– Fiú! – mondta vidáman.

Kurt Pál felsóhajtott.

– Hálaistennek! – kiáltott. – Legyen a neve Péter!

Kurt Péter panaszosan gőgicsélt a bölcsőben és néhány év mulva szép bársonykabátját mindenki megcsodálta. Gyönyörű, szőke fiucska volt.

– Peti! Peti! – kiáltott rá az anyja.

Peti, aki éppen a gyerekszobában játszott, e hangra felkapta fürtös fejecskéjét és tíz év mulva letette az érettségit.

Az egyetemi évek úgy teltek el, mint egy álom. Egy napon Péter szomoruan üldögélt hónaposszobájában. – Ej mit, az élet, – suttogta maga elé, legyintett kezével és tizenöt év mulva elfogadta a körorvosi állást Tapolcán. A leány remegve tépdeste az akácfa suttogó levelét és ránézett Péterre. Péter lassan magához húzta a leány fejét, megcsókolta és gyermeküket, Károlyt, tizenötéves korában katonai iskolába iratták.

– Tudniillik azt akarom mondani – jegyezte meg erre Péter, de elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy két évvel ezelőtt meghalt.

KÜLPOLITIKA

Japán megtámadta Délamerikát. Még nem győzött egyik fél se.

Hadat üzentek: Amerika, Spanyolország, Norvégia, Dánia, Svájc, Uruguai. Az irányzat lanyha.

Diplomáciai viszonyt szakítottak: Belgium, Arkanzas, Madagaszkar, Kina, Elő-India.

Nap kél: 6 óra 25 perc.

Elpusztultak: Szerbia, Montenegró, Alaska.

A Múzeum egész nap zárva.

Hadijelentés

Angliát elfoglaltuk. Suergoeny valaszt, mit csinaljunk vele Hoefer.

NAPIHIREK

Öngyilkos mázoló. Kovács P. mázoló szerelmes volt G. Jolánba. Tettét nem okolta meg, levelet nem hagyott hátra.

Elgázolás. Fischer G. munkás sietve akart átmenni a kocsiuton a 827-es villamos előtt. Temetése holnap délután lesz a Rókus-kórházból.

Elitélt árdrágító. Bauer Katalin drágán adta a tojást. Rá fog fizetni.

Csaló hivatalnok. S. Samu sokat akart keresni. A rendőrség keresi.

A szálloda tolvaja. Fuksz Béla azzal okolta meg tettét, hogy beteges kabát-gyűjtő-szenvedélye van. Bevitték a gyűjtőfogházba.

Őrült az uccán. Az orvos szerint megfigyelőtehetsége csorbítatlan. Megfigyelőbe vitték.

Osztálysorsjegy. Főnyereményt az egyik hosszú szám nyerte.

Tarka krónika

Eljegyzésen.

– Gratulálok.

– De kérem nem én vagyok a vőlegény.

(Poen a jövő számban.)

IRODALOM

Ábránd Leó: A háború éposza. Vacak.

SZINHÁZ

Hamlet

A Nemz. Sz. ma mutatta be Shakespeare Hamlet c. darabját. A darabban egy fiatalembert leszúrnak, nem kapják meg egymást. Beregi, Márkus, Paulay, Pethes. A helyzet változatlan.

TÖRVÉNYSZÉK

A törvényszék Kovács Jánost, Botlik Zsuzsánnát, Molnár Alajost, Pucák Gergelyt, Krakauer Bélát, Életkopf Ádámot és Pénzmutter Árpádot összesen 89 évi fegyházra itélte. Az elitéltek belenyugodtak és felebbeztek.

Versek

VIZÁLLÁS

Az akadémia ma délután ülést tartott.

INNEN-ONNAN

A bolha. A bolha erősebb az elefántnál, mert ha az elefánt bolha volna, nem tudna akkorát ugorni.

(Havas-ügynökség.)

NYILTTÉR

A megpofozott Korsay Gézával nem vagyok azonos.

Ónody Malvin.

SPORT

FTC, MTK; BTC, XYZ. 4:7, rek. O. log 2.325 21 V826. Biró: P. G.

SZERK. ÜZENET

P. N. – G. H. – „Kislány“ – „Baltimore“ és a többiek: 1. Nem. – 2. huzták. – 3. ki.

HIRDETÉS

E lap a legtartalmasabb, legkimerítőbb és legrészletesebb tudósításokat, fejtegetéseket, tárcákat, regényeket, verseket és cikkeket közli.

CASUS BELI.

(Szin: Elnök dolgozó szobája. Kopognak.)

Elnök: Szabad!

Tomkins Paly (fegyencruhában megjelenik).

Elnök: Á, maga az, kedves izé… hogy is hívják!

Tomkins: Tomkins Paly.

Elnök: Ja, igen, tudom már… Foglaljon helyet, kedves Tomkins… nem oda, ide a bőrfotelbe. Mit szokott szívni? Jó lesz egy havanna? Várjon, majd innen… Egy kis likőrt talán?…

Tomkins (értetlenül néz).

Elnök: Na üljön le, gyermekem. Szeretnék magával eldiskurálgatni… Honnan jön?

Tomkins: Nem jöttem, hoztak. A Sing-Sing fegyházból.

Elnök (könnyedén): Hja, igen, tudom… Nem tesz semmit (Kedélyesen.) Komiszkodtunk, mi? Aztán dutyiba kerültünk, mi? Hehe.

Tomkins (lesüti szemét).

Elnök (megveregeti a vállát): Hehe. Nem tesz semmit. Fiatalság, bolondság? Én is voltam fiatal. Én meg tudom érteni az ilyesmit…

Tomkins (zavartan): Elnök úr…

Elnök: Nevezzen Vili barátomnak, gyermekem… Hiszen az apja lehetnék…

Tomkins (ámulva): Vili bácsi… (Körülnéz).

Elnök: Ugy bizony, édes fiam. Na, még egy pohárral. Hát, Tomikám, hogy megy sora mostanában. Csak egészen fesztelenül. Meguntuk már kicsit a jó öreg Sing-Singet, mi? Hehe.

Tomkins (lesüti a szemét).

Elnök: Hány éve ül?

Tomkins (halkan): Nyolc.

Elnök (ragyogva): Nagyszerű. És azóta nem tud semmit a világról, – nem olvas semmit… lapokat, vagy ilyesfélét?

Tomkins: Nem én.

Elnök: A háborúról se?

Tomkins (bámulva): Háború van?

Elnök (gyorsan): Semmi, egy kis félreértés… nem is háború épen… egy kis csetepaté… a singalézek megtámadtak egy öreg izét… de már el is van intézve… szót se érdemel, ne is beszéljünk róla… Beszéljünk magáról, édes fiam. Hát szóval, unjuk az öreg Sing-Singet. Mondja csak, volt már maga Európában?

Tomkins: Tizenöt évvel ezelőtt, egyszer.

Elnök: Nagyszerű. Hát aztán, – volna kedve egy kis kéjutazást csinálni Európába?

Tomkins (ámulva): De hiszen…

Elnök: Hogy magának még hátra volna egy pár éve, azt akarja mondani… Ugyan, gyermekem, nem vesszük mi azt olyan komolyan… Hiszen maga már megbánta azt az izét…

Tomkins: Elnök úr!

Elnök: No persze. Hiszen nyilvánvalóan nem jót tesz magának ez az élet… Lám milyen sápadt… Magának levegőváltozásra volna szüksége, gyermekem. Felül egy szép hajókára, tudja, majd mi adunk magának pénzt, mindent… Elsőosztályú fülkét… Aztán hopp! sanzsé passzé! Na, hol van Tomika? Európában.

Tomkins (zavartan): De miért éppen…

Elnök: Hogy miért éppen Európában?… Mert magának az nagyon jót fog tenni… Aztán meglátogatja a rokonait…

Tomkins: Nincs ott nekem senkim.

Elnök: Vagy az ismerőseit… Biztosan van valaki ott, aki felé a szíve húzza… Valami jó barát… vagy talán más… mi? Hehe! (Megcsiklandozza a hónaalját, hamisan néz rá.) Valami jó kis tyuk… Mi?!

Tomkins (vigyorog).

Elnök (pajkosan böködi): Akivel egyszer valahol összejött odaát… Aztán nem tudta elfelejteni… Mi?! Hehe. Na, nem tesz semmit, majd meglátogatja. Mikor akar menni?

Tomkins (kitörve): Elnök úr… én igazán…

Elnök: Csak semmi hálálkodás… A Vili bácsi jó bácsi… Hát mikor utazik a Belluska?

Tomkins (csodálkozva): Belluska?

Elnök: Vagy Tommika, pardon… Egy nőismerősömre gondoltam, a Kázusz Bellyre. Na, szóval, holnap már utazik is…

Tomkins (könnyek közt): Elnök úr…

Elnök: Csak semmi hálálkodás…

Tomkins: Elnök úr… Én egy egyszerű, szegény bűnös vagyok… De én nem voltam rossz ember… (Elcsuklik a hangja.) Az elnök úr megment engem… Köszönöm… (A keze után nyul.)

Elnök (meghatva): Csak hagyja, fiam…

Tomkins: Én igérem… Én nem születtem gazembernek… Nekem meg volt a foglalkozásom… De rossz társaságba kerültem… Könnyelmű voltam, elkezdtem sülyedni…

Elnök (ragyogó szemmel): Sűlyedni? Nagyszerű!

Tomkins: Egyre mélyebbre sülyedtem…

Elnök (elragadtatva): Egyre mélyebbre… Nagyszerű… Maga az én emberem!… Holnap utazik Európába! Mindjárt intézkedem! (Leül, levelet ír. Irás közben.) Mondja csak, fiam, mi volt magának a foglalkozása? Ezt be kell jegyezni.

Tomkins (boldogan hadarva): Híres ember voltam én, kérem… Műúszó… A Wild West sampionja úszásban… (Dicsekedve): Egyszer egy hajótörésnél nyolc tengeri mértföldet úsztam, a nyilt vízről ki a partra, három napig úsztam… (Vigyorogva): Kutya bajom lett…

Elnök (leejti a tollát és az állát): Mi-i-i?

Tomkins (élénken): Bizony! Híres legény voltam én valamikor! Ujjé!…

Elnök (csönget. A belépő őrhöz): Vigyék vissza ezt a gazembert a Sing-Singbe… Hozzanak egy másikat… Egy ilyen megátalkodott rablógyilkost küldenek az embernek… Vissza!

Tomkins (rémülten): De, elnök úr… hiszen…

Elnök (menydörögve): Kuss! Rablógyilkos…

Tomkins (megsemmisülten): Nem is gyilkosság miatt ülök… Gyujtogatás…

Elnök (menydörögve): Hát aztán! Gyujtogatni talán szabad? Azt hiszi, aki gyujtogat, az kikerülheti a törvény sujtó kezét? Mars a Sing-Singbe! Fel fogjuk emelni a büntetését… Hatóság félrevezetése miatt… Vigyék!

DALCROZE.

Lipótváros, 1916 január 8.

Édes Polifóniám,

nagyon sajnáltuk, hogy tegnap nem voltál ott a Dalcrozén és miután nem akarom, hogy a jövő órára készületlenül jöjj el, megírom Neked, hogy mi minden volt és mit tanultunk újat. Különben Pallas Athene kérdezett Rád, hogy mi esett beléd, nem voltál te mindig olyan wehleidig, hogy egy kis influenza miatt elmaradj és hogy te nem egy Polifónia, hanem egy Palifónia vagy, hogy ingyen fizeted az ötven korona óradíjat és nem jössz el.

Hát kérlek, új tagunk van, a doktor Bodola, akit most szabadságoltak félévre, mivel – saját állítása szerint – egy orosz golyó félméternyire a szemöldöke fölött ment be és három méternyire a füle mellett jött ki egy varjú combjából, aki éppen arra repült. Ez lesz most a Leonidas, nagyon szépen táncol és gyönyörű tógája van, a „Hősi halál“ figurát ő kreálja most, gyönyörű mozdulatok, ezt is meg kell tanulnod, mi félóráig mind ezt gyakoroltuk. Féltesttel háromszor derékszögben hátra kell hajolni, kézfejjel négyszögletesen fejet lóbálni, erre három féllépés előre, balláb kicsit kijebb, aztán derekat csavarni, oldalt, megint két lépés hátra, aztán az egész derék becsuklik, két ujjheggyel érinteni a padlót és percekig úgy maradni, aztán újra előlről. Nagyon szép figura, de még csak Bodola tudja és Alkibiádesz, aki pedig csak negyedóráig gyakorolhatta, mert át kellett szaladnia a Bankba a szállítás végett.

Hanem a direktrisz kezdi nagyon szigorúan venni a dolgot és ma félóráig csupa elméletet adott elő. Elmagyarázta, hogy tulajdonképen mi a célja a Dalcrozénak, hát csak úgy hevenyében tudom reprodukálni a szavait, pedig nagyon figyeltem. De valami olyasfélét mondott, hogy a Dalcroze célja a testet úgy képezni és olyan mozdulatokhoz szoktatni, mintha a táncoló egy negyed méter széles és fél méter magas kőkockába volna befalazva, tehát minden táncmozdulatot úgy kell végrehajtani, mintha ezek a falak volnának körülötte és így az eredeti széles táncmozdulatokat különféle csavarulatokkal és behajlásokkal és szögbetörésekkel és visszafordításokkal addig kell tompítani és egyszerűsíteni, míg az egész test, a derékhoz símuló karokkal és lábakkal, körülbelül felveszi ennek a kockának az alakját és betölti. Ugy-e gyönyörű! Mindnyájan el voltunk ragadtatva ettől a művészi elmélettől, csak az a hülye Achilles bökte bele a magyarázatba, hogy csak azt nem érti, hogy lehet valakinek ausgetippelt táncolni kedve, aki egy negyed méter széles és egy fél méter magas kőkockába van befalazva.

A direktrisz aztán néhány nagyszerű figurát mutatott be, amiket a jövő órán sorra veszünk majd. A „Rémület egy kanál vízben“, a mi nagyon nehéz, arcjáték is kell hozzá és csuklóforgatás, aztán a „Fábaszorult szúmadár“ figura, egészen egyszerű, stilizált mozdulatokkal, nagyon szép, csak egy kicsit nehéz, mert a ballábat egészen vissza kell húzni a gyomorba, hogy helyet adjon az ember a jobbvállnak, úgy hogy az ember a fejét át tudja húzni a hóna alatt és így teljes ötszögalakot vegyen fel, amire azért van szükség, mert a régi asszir-emlékeken ilyen alakú kabalák vannak és a táncolónak ezt kell szimbolizálni stilizált anyagszerűséggel.

Nagyon szép figura a „Rohanó elefántcsonttorony“ is és Hóra, aki nyakába tudja szedni a lábát, meg is csinálta, én még nem tudom. De majd együtt fogjuk gyakorolni, jó?

A „Dervis szakállában párolgó azaléa“, amit mult órán átvettünk, már elég jól megy, de nem ebből feleltem, hanem a „Csikorgó csigolyatéboly“-ból, tudod, aminél a két tenyeret úgy kell összetenni, mintha az ember egy stilizált virágokkal kirakott római edényt tartana a feje fölé, amiből a bokára csurogna valami, de a fejjel visszatartja az ember.

Na, szóval sok minden volt, kérlek szépen, sajnálhatod, hogy nem jöttél, édes Polifóniám. Hogy vagy, elkészült már az új tógád? Nekem a sarummal van baj, nem tudják megigazítani és kicserélni meg nem akarják, tudod, milyen drága a bőr.

Hát jövő órára feltétlenül jöjj el, édes Polifóniám. Mi ujság nálatok? Ja igaz, hallottam, szegény öcséd elesett. Nagyon csodálkoztam, de a Dolfi bácsi aztán mondta, hogy valami háború van valahol.

Viszontlátásig ölel

Terpszikéd.

RÉGI HUSVETI SZOKÁSOK.

(Kiollózva a Hirnök 2232. évi március 31-iki számából.)

Őseink husvéti mulatságairól és szokásairól, melyekkel a nap szimbólikus jelentőségét fejezték ki tréfás kedveskedésekkel, igen sok adatunk maradt fönn, részben följegyzések, részben kevésbbé megbízható szájhagyományok alapján.

A tizenkilencedik század homályos éveit derűs fénnyel ragyogják be ezek a szokások. Európaszerte örömünnep volt már akkor is a husvét: jelképe, a fehér nyulacska és a piros tojás. A bécsi múzeumban ma is látható néhány ásatag, megkövült példány. Husvét hétfőjén szagos vízzel locsolták meg egymást az emberek, a tavaszi termékenységet ábrázolva – a locsoló ajándékot kapott és vidám mulatozással töltötték el a délutánt.

A huszadik század hatalmas ipari és teknikai lendülete, úgy látszik, e kedves szokások eszközeinek fejlődésében is éreztette hatását. Ha e pontban az egykori hírlapokat áttanulmányozzuk, meglepő adatokat és utalásokat kapunk: szinte hihetetlen, hogy ezekben az években mekkora fontosságot tulajdonítottak a husvéti mulatozások és kedveskedések kultuszának és milyen apparátussal hajtották végre.

Ha például az 1918-ik év hirlappéldányainak március 30-i számába belepillantunk, kiderül, hogy egész Európa valóságos lázában élt az örömünnepnek és egyébre se gondoltak az emberek, minthogy külön-külön és csoportosan emlékeztessék egymást a Feltámadás nagyszerű gondolatára.

A tizenkilencedik század szerény és igénytelen husvéti piros-tojása ez évben óriási, úgylátszik, acélból készült hosszúkás tekék formájában jelentkezik, amit hatalmas emelőgépek és e célra készült hajítószerkezetek segítségével dobáltak át egymásnak németek, franciák, angolok, olaszok s mindama emberfajták, akik akkor még, mint tudjuk, külön, úgynevezett állami közösségben éltek. Az óriási tekék úgy voltak szerkesztve, hogy a levegőben szétpukkantak s ezer apró husvéti tojást szórtak szerte.

Az egyik őspéldány feljegyzi, hogy Párisra, az akkori fővárosra, husvét napján legalább száz ilyen tárgy esett – pazarul és nagylelküen hajigálták őket, jutott belőle mindenkinek, aki akart.

A locsolás kultusza is óriási módon fejlődött teknikailag: egyik husvéti jelentésből kiderül, hogy gépekből, úgynevezett gépfegyverekből (a szó eredeti jelentését ma már nem ismerjük) locsolták egymást az emberek – a régi szagos víz helyébe tüzes folyadékok és szagos gázok lépnek.

Ezen a napon tisztálkodtak és mindent símára tisztára mostak őseink, hogy ájtatos érzéseiket s a lélek tisztaságát jelképezzék – így azt olvassuk egy másik jelentésben, hogy március 31-én még a földet is megmosták: „a Scarpe mindkét oldalát megtisztítottuk az ellenségtől“ (utóbbi avult szó jelentését nem ismerjük, úgy látszik, férgeket vagy rozsdát jelent).

Áldozatokat is mutattak be: úgynevezett csapatokat vagy seregrészeket, ami francia jelentésekből derül ki, – ezek nyilván afféle csecsebecsék vagy élelmiszerek voltak.

Voltak ezenkívül szokások, amik ma már szinte érthetetlenek, de jellemzőek naiv és kedves formáik révén – ilyen volt például a vonaláttörés, amit, úgylátszik, óriási köteleken végeztek; – ilyen volt az olló és a spanyol lovas, nemkülönben a gőzhenger. De a legmeghatóbb s a husvéti kedélyre és arra a tömegérzésére az emberszeretetnek, ami minden szívet elfogott, legjellemzőbb talán az volt, hogy ezen a napon tömegestül dőltek egymás keblére és ölelték át egymást az emberek – legalább erre mutat a nagy átkarolás kifejezés, ami minduntalan felbukkan a husvéti jelentésekben s ahogy a leírásokból ki lehet venni, abból állott, hogy egy népfajta polgárai tömegesen felkeresték egy másik népfajta polgárait és mindegyik csoport azon versengett, hogy előbb karolhassa át a másikat.

Kedélyes, szép idők voltak ezek!

BIBLIAI TÖRTÉNETEK HÁBORÚS ALKALMAZÁSBAN.

I. Ádám és Éva.

És mondá Éva: Azon kígyó azt ajánlja nekem, hogy szakítsak azon fának gyümölcséből.

És mondá Ádám: Mi módon tenném azt és vétenék az Úr parancsa ellen, ki megmondá, hogy elkerget a Paradicsom kertjéből és az én testemet más helyre helyezendi.

És mondá Éva: Én bizony mégis szakítok és az én kezemet meg nem tartóztatom ama gyümölcstől.

És mondá Ádám: Na és mi lesz velünk, ha tényleg kikergetnek a Paradicsomból és mi nem élvezzük annak jótéteményeit?

Hiszen éhen veszünk és elpusztulunk és a mi testünk és egyetlenegyünk meg nem menekszik a vadállatok és unikornisok fogaiktól.

És mondá Éva: Te pali vagy és én téged ezentúl nevezlek Pálnak és nem Ádámnak.

Mert nem gondolsz az almának micsodás árára, mely vagyon maximálva és amelyet el lehet adni a városnak.

Mert azon almát elültetvén, almafát növelek a Paradicsomon kívül és annak gyümölcseit eladván, olyan konkurrenciát csinálok a Paradicsom-kertnek, hogy egy év múlva kisajátítom és Ő belép részvényesnek az én üzletembe.

Akiknek füleik vagynak, hallják.

II. Egy tál lencse.

És látván Jákób Ézsaut a pitvarban, ki is egy tál lencse előtt ül vala.

És mondá neki: Add nékem azon tál lencsét és tőlem azt meg ne tagadjad.

És felele Ézsau, mondván: Mit adsz érte?

Az pedig ajánla neki összegeket és mondá neki: Neked adom érte az én elsőszülöttségi jogomat.

És Ézsau odaadá neki a tál lencsét.

Az pedig méne az ő atyjához, Izsákhoz és mondá néki: Áldj meg engemet.

Izsák pedig mondá: A hang Ézsau hangja, de a kéz Jákóbé.

És mondá Jákob: Eladtam elsőszülöttségi jogomat egy tál lencséért és az én örökségemet eladtam a lencsefőzelékért, mely egy tálban foglaltatik.

És mondá neki Izsák, te vagy az én szerelmetes fiam és én mondom neked, hogy a mai árak mellett őrült jó üzletet csináltál.

És megáldá őtet.

Akiknek szemeik vagynak, lássák.

III. A tékozló fiú.

Egy atyának vala két fia, az egyik szorgalmatos volna és mindenben gyarapodék, a másik pedig eltékozolá vala az ő vagyonát és elhagyván atyját, útra kele.

És évek multával s hogy sok év eltelt vala, megjöve a tékozló fiú és térdre esvén a külső udvarban, nagy hangon síránkozva vala, mint a koldusok.

És kijövén az ő atyja a külső udvarba, kérdé tőle, mi módon kerülsz ide és micsodás ember vagy. Mert meg vagyon írva, tiszteld atyád és anyád, hogy hosszú életű légy e földön és mikor mosakodsz, a kezedet lefelé tartsad és ne felfelé, mert különben a víz befolyik a te kabátod ujjába és meg nem kíméli a nedvesség a te inged ujjának elejét, mely mondatik Manzsettának.

Az pedig felelé: Szerencsétlen vagyok én a szerencsétlenek között, mindenfélével spekuláltam vala és most mint koldus jöttem ide, hogy adassad nekem a moslékot, melyet eszik a te disznaid közül egy.

Az ő atyja pedig karjába vevé őt és megölelé és mondá: Te vagy az én egyetlen gyermekem.

A másik fiú pedig háborogván az ő szívében mondá: Mi módon mérsz te a te mérő kezeddel: megöleled őt, ki mindenét eltékozolta és engem, ki jól sáfárkodtam vala, meg nem áldasz.

És mondá az ő atyja: Bizony mondom néked, jobb üzletember ő, miként te vagy, mert jól tudja ő, hogy mit ér ma a moslék, maximális áron.

Akiknek ujjaik vagynak, tapintsák.

EGYSZERŰSÍTENI A FORGALMAT.

A villamos-megállóhelyek csökkentésével kapcsolatban, mely intézkedés, mint ahogy megmagyarázták nekünk, a forgalom egyszerűsítése céljából történt, néhány újabb reformról beszélnek, melyek a forgalom és általában az életformák egyszerűsítését célozzák.

Mint értesülök, a Dunagőzhajózási Társulat átírt a Közvágóhíd igazgatóságának, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján intézkedjék az új egyszerűsítések végrehajtásában.

Legközelebb várhatók a következő egyszerűsítések:

A villamos kerekeket leszedik, ehelyett a villamos padlójába lukakat fúrnak. Ezekbe a lukakba a közönség beleáll, egy e célra alkalmazott fogóba belekapaszkodik. Az áram így egyenesen a közönségbe megy bele, mely is az áram hatása alatt felvillanyozva, felemeli a kocsit és megindul vele.

Ha ez az egyszerűsítés sem bizonyul elégségesnek, akkor először beszüntetik a villamosok tetejét, majd a villamos vázát, oly módon, hogy csak a lukak maradjanak meg, amibe a közönség beleáll. Esetleg a villamos áramot is meg lehet takarítani: a társaság közgyűlésén valamelyik szakelőadó kimutatta, hogy az a villamos áram, amelyet a közönség sistergő istennyila formájában a Társaság gyomrába kíván, teljesen elégséges ahhoz, hogy az ily módon megkönnyített és leegyszerűsített forgalmat kellőképpen ellássa.

A forgalom egyszerűsítését célozza a földalatti villamosok megállóhelyeinek beszüntetése is. A közgyűlésen elhatározák, hogy a földalatti villamosnak csak két megállóhelyét hagyják meg, az egyiket, ahol be lehet szállni, a másikat, ahol ki lehet szállni. De ezt ravaszul úgy csinálják majd, hogy a beszálló megállóhelyet harminc méternyire attól a helytől állítják fel, ahol eddig le lehetett menni a föld alá, úgy hogy aki be akar szállni, előbb ártézi kutat kell fúrni magának, hogy a föld alá jusson – ami lényegesen egyszerűsítené a forgalmat. Ugyanígy a kiszállásnál is.

A papirkereskedelmi központ iniciativájára a káposztásmegyeri vízművek szociálpolitikai bizottsága is felszólította a marhabelsőrész-kidolgozók békekonferenciáját, hogy azonnal szüntessék be a járdákat. A város uccáin fakorláttal elzárják a járdákat, az egész forgalom a kocsiutakon bonyolódik le, ami ugyanazt lényegesen egyszerűsíteni fogja.

A belügyminisztérium a tüzoltófőparancsnoksággal egyetértve nagyszabású tervet dolgozott ki a város víz-ellátásának egyszerűsítésére. A vízvezetékeket és csatornákat elzárják: ily módon a víz-szükséglet kielégítése a Dunára korlátozódik, ami lényegesen egyszerűsíti a vízellátást, mert így mindenki annyi vizet merít csak, amennyire szüksége van. A város biztosítja a közönséget, hogy ily módon a Duna még évekig elég vizet szolgáltat. Az ilymódon szükségképen létrejövő torlódás elkerülésére és egyszerűsítése céljából különben azzal is foglalkoznak, hogy a Dunát is elzárják.

A dohányzás egyszerűsítése úgy fog történni, hogy beszüntetik a gyufaárúsítást. Szakértők megállapítása szerint a szivar, a cigaretta és pipadohány sokkal tovább tart, ha az ember nem gyujt rá, hanem csak úgy szívja.

Ugyanez vonatkozik a levegőre is, amelyből az oxigént beszüntetik. Erről különben jóelőre értesíteni fogják a közönséget, hogy mindenkinek módjában legyen kopoltyúkat beszerezni. Az oxigénmentes levegőben ugyanis nem lévén lehetséges lélegzeni, vízzel töltött légmentesen elzárt üvegburákat hordunk majd a fejünkön, amiben azután egész egyszerűen kopoltyúval lehet lélegzeni.

Az étkezés egyszerűsítése céljából legközelebb rendelet jelenik meg, mely a síkfedelű asztalokat beszüntetve, helyettük homorú-felületű asztalok alkalmazását rendeli el, hogy a tányérok egyszerűen lecsúszhassanak az asztalról, ne kelljen őket lehordani.

Ezután következik a világosság beszüntetése, mely a látás, a hallás beszüntetése, mely a hallás; a szagok beszüntetése, mely a szaglás, az ízek beszüntetése, mely az ízlés és a nők beszüntetése, mely a tapintás egyszerűsítését célozza.

Volna egy szerény javaslatom, mindezen egyszerűsítések egyszerűsítésére. Minek ez a sok fejtörés, ez a sokféle intézkedés és rendelet? Egységesen kell a dolgokat intézni. Mondja ki a Tanács, hogy mondjuk május 21-étől kezdve mindenkinek, mindennap lakhely és illetőség szerint meghatározott órában jelentkeznie kell az előljáróságnál, ahol egy nagy pofont kap. Aki nem jelenik meg, elveszti jogát, utólagos felszólamlások nem vehetők figyelembe.

ESZEM ADTA MENYECSKE.

(Népszinmű.)

Balaton-Nyúz, julius.

Nyaraló (borjúszájú fürdőtrikóban, félrecsapott kis cilinderrel). (Dal):

Ha a Krémer elküldte volna azt a fél liter petróleumot, amiért a helybeli borbély negyedkiló cukrot igért, hogy adjam oda a Kéjkávéház főpincérének, aki egy pakli dohányt lett volna hajlandó cserébe adni, abban az esetben

Menyecske (kikiabál a kunyhóból): Mit ordít az úr? Menjen vissza a telepre ordítani. Hogy a rosseb égesse le a bőrt a pofájáról!

Nyaraló (alázatosan), (dal):

vaj és három tojás és egy darab szalonna van.

Menyecske: Na és mondja, hogy már van. Mi baja vele?

Nyaraló (hízelegve): Eszemadta kis magyar menyecske, bokorugró kökényszeme, huncut a bíró!

Menyecske: Hallja, a Bíró Lajost ne szidja, az a kedvenc íróm. Mit kíván?

Nyaraló (kacsint): Hát hogy ityeg a fityeg? Hogy vesztegetjük azt a kis tikmonyt? (Kacsint).

Menyecske: Mit mond?

Nyaraló: Tikmony, az tojás. Népiesen.

Menyecske: Ja, a tojás. A tojásnak két korona darabja.

Nyaraló (dal):

Hát a vaj hogy, lelkemszottya? Mert a tojás ekkissé derága!

Menyecske: Drága? Ne vegye meg. Ne búsuljon, nem marad a nyakamon.

Nyaraló: Búsuljon a ló, mely fejének nagyobb térfogata folytán erre alkalmasabban van berendezve. Mán csak annak a vajnak az árát firtatnám, ha tűzről-pattantságod nem nehezményezné megmondani.

Menyecske: Száz korona kilója.

Nyaraló (dal):

(Kacsintva.) Hát a Maxi hogy van? A maxika? A maxika nem járt erre?

Menyecske (fenyegetően): Mi…i? Miről beszél maga? Csak nem a…

Nyaraló (ijedten): Dehogy, kérem! Ugyan minek néz engem? Én a Miksáról beszéltem, a Nordau Miksáról, arról a híres publicistáról.

Menyecske: Azér! Mert ha maximált vajat akar kapni, menjen a keresztanyja vajközpontjába, ne Balaton-Nyuzra.

Nyaraló (dal):

Menyecske: Hát kell vagy nem kell? Én nem érek rá, ki akarok menni a strandra fürdeni.

Nyaraló: (dal):

Menyecske: Na, isten áldja meg, most már annyiér nem adom.

Nyaraló (dal):

és akkor legalább maga se eszik belőle, ehetünk mind a ketten káposztát.

Menyecske (dal):

Együtt (dal):

Nyaraló (mohón): Alma? Alma? Lehetne egy kilót kapni? Mennyibe kerülne egy kiló?

Menyecske (folytatva): ötven ko… ko… ko… ko… koroni,

Nyaraló: Me… me… me… mennyi? (Ájultan összeesik).

Együtt (dal):

(Tánc, függöny.)

PLAKÁT.

Igen tisztelt Nyomdaigazgató úr!

Kérem, alább következő plakátszövegeket holnap reggelre elkészíttetni és kiragasztatni. Ma csak ennyit küldök, mivel alkalmazottaim közül többen sztrájkolnak, holnapra reméljük munkába áll az egész üzem. Kérem, tessék vigyázni a példányszámra.

1. Munkások! Elvtársak! Katonák!

A rettenetes ököl ismét lecsapni készül szorongatott fejünkre. Utolsó perce következik a döntő pillanatnak. Ne nézzük ölbetett kézzel, hogy vijjog a saskeselyű.

Fel! Fel!

Jöjjetek el mindnyájan az

alakuló nagytanácsra.

Majd közlöm, hogy mikor és hol.

Alázatos tisztelettel

Végrehajtó Vérigazgatóság.

*

2. Dolgozó bányászok!

Vigyázzunk!! A korhadó kastély összeomolni készül.

Mi dolgozni akarunk, nem érünk rá fecsegni.

Csak a munka, a megfeszített akarat vérharmatos verejtéke építheti fel egy boldogabb jövő szívbe markoló igazságának elnempusztuló lélekszentségét és nem üres és röpke szavak cikornyás útvesztőjébe bonyolult elmederengés.

Elég volt a beszédből!

Lássunk munkához!

Mindenki jöjjön el ennek megbeszélésére hétfőtől kezdve hajnali öt órától esti nyolcig naponta az Országház-téren tartandó permanens

világkonferenciára.

A rividerci! Szervusztok!

Munkaellenőrző Légvezeték Cárbizottság.

*

3. Zsidó Ecethamisitók!

Hát igy akarnak elnyomni bennünket! Pogromot hirdetnek ellenünk.

Szervezkedjünk!

A gázgyárak átkos permanenciája nem fogja letörni az igazság hatezeréves tüzét.

Életkopf s. k.

*

4. Kerületi kancsalok!

Még mindig nem érzitek hogy egymásra vagytok utalva?

Európai konferenciái követelünk!

Szabadalmazott Alzsarnokság

*

5. Papirt! Papirt! Papirt!

A papirhiány fenyegető réme közeledik! Mi lesz?

Ne írjunk annyit!

Spóroljunk a papirral!

*

6. Na és?

Hová?

Mindent tudunk!

*

7. Halló! Halló! Halló!

Ne csoportosuljunk!

A közbiztonságnak és az ucca rendjének ellensége, aki összeáll és bámészkodik, holmi éretlen és felelőtlen falragasz alatt.

Halló! Halló!

Ne olvassunk plakátokat!

*

8. ?? Hát velem mi lesz? ??

Krakauer H. Ágost, Lágymányos, II. emelet.

*

9. Disznóság!!

Alább következő versemet egyik lap se akarta leadni:

Dr. B. G.-néhez

Alberted!!!

*

10. Jóska!

Már megint elvitted az egyetlen manzsettámat. Hozd be délutánra a kávéházba. Hétkor felmegyek Málcsi nénihez.

11. Embertársak!!

Nagyon kérlek benneteket, ne mondjátok meg senkinek, hogy ezt a cikket én írtam.

(100.000 példány.)

CLÉMENCEAU.

Borzasztó szépet álmodtam megint – apróhirdetés jelent meg valamelyik lapban, hogy kezdő fizetéssel gyakornok kerestetik az „Inferno“ egyesült szurok- és kemenceművekhez. Persze azonnal jelentkeztem – hivatalos helyiségben dr. Asmódi főkályhamester fogadott és elmagyarázta, miről van szó. Egyelőre a magánkemencékhez osztanak be és ha ott megfelelek, mint alördög, bejutok a központba. Azonban lelkiismeretes és pontos munkát kell végeznem – az igazgatóság figyeli a kezdőket és nem riad vissza esetleges előléptetéstől, ha leleményt és ügyességet észlel.

Ezután a segédördög jól fűtött cellácskába vezetett, melynek közepén gőzölgő szurokkal teli kád állott. A kád mellett állt a kemence, amibe nekem kellett rakni a szenet. Figyelmeztettek, hogy új lelket hoznak, aki rám lesz bízva, – a felügyelő a harmadik emeleten figyel és ha a lélek ordítozását odáig lehet hallani, megerősítenek állásomban, ha pedig a vezérördög hallja meg, még fizetésemelést is kaphatok. Tehát úgy csináljam a dolgomat, ha valamire vinni akarom.

Néhány perc mulva két ördöggyakornok hozta is már az új lelket. Mekkora volt meglepetésem, Clémenceaut, a francia miniszterelnököt ismerve fel. Fejjel lefelé befordították a szurokba, rátették a kádra a fedelet, amin csak egy kerek kis nyílás van a fej számára, aztán magamra hagytak vele, hogy vegyem gondjaimba.

Perc mulva megjelent a fej a nyílásban. A miniszterelnök úr arcán annak a mély impressziónak nyomai látszottak amit a szurok meglehetős magas hőfoka keltett nemes lelkében.

– Mi ez? – mondta szigoruan – hiszen ez a fürdő nagyon meleg. Tegye le gyorsan ezt a fedelet, ki akarok jönni.

– Igenis, kegyelmes uram, – válaszoltam, elővéve zsebemből a hirlapot, mely Clémenceau legutóbbi beszédét közli, – igenis, értem. A miniszterelnök úr legfőbb óhaja, hogy végsőkig kitartva a kádban, melynek hőfokát utolsó csepp vérünkig emelni kell. Igenis, értem.

És egy nagy darab szenet löktem a kádfürdőkemencébe.

– Mi ez?… – ordított a miniszterelnök úr – süket maga? Én ezt nem bírom… én ki akarok jönni a kádból… micsoda buta beszéd az, még emelni a hőfokot… hiszen megőrülök… vegye le gyorsan…

– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram, nagyon helyes – bólintottam, újabb municiót dobva a kályhába, – mi mindnyájan el vagyunk tökélve, hogy semmiféle okból nem vesszük le a fedelet mindaddig, míg az egész világ és dicső csapataink ama szent eszme fenkölt koszoruját, a végső győzelem dicső babérja alatt, mindhalálig!!!

– Jézusom, mit karatyol maga – bömbölt a miniszterelnök úr – hogy én ezt ki akarom tartani? Micsoda őrültséget lefetyel maga… jaj… jaj… a fedelet…

– Csak méltóságod beszédét citálom (újabb rakomány a kályhára), nagyon jól tudom, hogy inkább tíz évig folytatja még a fürdőt, inkább utolsó csepp vérét hajlandó, semhogy a nemzet dicső akaratával szemben a gyalázatos ellenség teljes megsemmisítése előtt mindazonáltal, de inkább ámbátor!!…

És egy vödör szurkot öntöttem a fejére.

– Vizet!… Vizet!… – üvöltött a miniszterelnök úr. – Egy korty vizet.

– Úgy van! – mondtam lelkesen, újabb forró vedret ürítve ki az elszánt államférfi fejére, – ön most már nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen visszakapják az elfoglalt területeket. Értem és közölni fogom az igazgatósággal, hogy ön el van szánva bentmaradni a kádban, míg Belgium és Turkesztán méltó elégtételt nem kapott a gaz németektől!!…

– Vizet!… Vizet!… Egy korty vizet!… Egy korty levegőt!… Megdöglöm… Jaj… jaj.:

– Hogy parancsolja nagyméltóságod? A Dardanellákról tetszett beszélni, ha jól értettem? Meglesz. Teljes győzelem? Rendben van. Hogy nem tetszik csüggedni? Tudomásul veszem. Mi egyek vagyunk ama rendíthetetlen akaratban és elszánásban, miszerint, dehiszen, csakazértis! Ne tessék félteni, rakom már a kemencét.

A miniszterelnök úr válaszát már nem tudom szavakba foglalni, az ordításnak és vonításnak olyan szimfóniája volt az, hogy félóra mulva sietve hívtak Belzebúb elé, aki a harmincadik emeleten meghallotta ezt a rettenetes hangot és közölni akarta velem, hogy a legközelebbi közgyűlésen előléptet a második fizetési osztályba.

RÁGALOM.

Háztartási alkalmazott (benyit a szobámba): Hé, izé, hallja csak, valami Állkapocs Samu keresi…

Én: Köszönöm szépen, Marcsa kisasszony… (Magamban.) Állkapocs Samu… Állkapocs Samu ejnye, ki is ez? Ahá, tudom már… tyü, hát ez mit akar tőlem, hogy kerül ez ide? Hiszen ez az uriember, aki azt irta rólam az ujságban, hogy váltót hamisitottam, hogy bigámiában élek, hogy ujszülött gyermekemet vizbefojtottam és hogy kabátot loptam a Ligeti-kávéházban. Vajjon mit akar tőlem?

Állkapocs Samu (belép): Alászolgája.

Én (kissé zavartan): Mivel szolgálhatok?

Ő: Állkapocs Samu vagyok. Ön ismeri ezt a nevet.

Én: No igen, igen, de éppen azért, nem értem…

Ő: Uram, ön rettenetes bajt csinált nekem…

Én (csodálkozva): Én?

Ő: Ön, ön. És önnek meg kell mentenie engem, ha már belevitt a slamasztikába.

Én: De igazán nem értem…

Ő: Dehogy nem érti. (Emelt hangon.) Ön engem feljelentett rágalmazásért. Tudja ön, mit jelent ez? A becsületem forog kockán! A becsületem! (Orditva.) A becsületem!

Én (ijedten): Hát kérem… ön azt irta rólam, hogy izé…

Ő (emelt hangon): Hogy váltót hamisitott, bigámiában élt, csecsemőt ölt és kabátot lopott. Csak tessék egész bátran kimondani, én nem szégyelem magam. Igenis, ezt irtam önről. Ön pedig erre feljelentett engem rágalmazásért…

Én:… No igen, miután…

Ő (felemeli az ujját): Pardon, most én beszélek. Följelentett engem rágalmazásért, holott ön nagyon jól tudja, hogy mindabból, amit én önről irtam, egy szó se igaz. Ön egészen jól tudja, hogy nem igaz, mégis följelentett.

Én (tátott szájjal): Mégis?!!… Hogy érti azt, hogy mégis?!

Ő: Na hallja kérem, hogy hogy értem? Ha igaz volna, amit én önről irtam, akkor még valahogy menteni lehetne az ön eljárását. Akkor tudniillik nem fenyegetne engem az a veszély, ami igy fenyeget. Akkor a tárgyaláson az én ügyvédem bebizonyitaná, hogy mindaz, amit irtam, igaz, tehát nem követtem el rágalmazást – mire…

Én (naivan): Mire?

Ő: Mire fölmentenének engem, ugy-e? Ez csak tiszta sor. Ebben az esetben önre nem háramolna felelősség. De igy? (Fenyegetve.) Tudja ön, hogy igy, ahogy most áll a dolog, mi történhetik?

Én: Hát azt gondolom…

Ő: Ne gondoljon semmit, ön nagyon jól tudja, mi történhetik. Az történhetik, sőt egészen bizonyos, hogy meg is történik, hogy engem rettenetesen elitélnek rágalmazás miatt, talán be is csuknak… de a becsületemnek mindenesetre befütyülnek…

Én: De már megbocsásson…

Ő (emelt hangon): Ne szóljon kérem, nem lehet az ön eljárását menteni. Ön tudta, hogy nem igaz, amit irtam – mégis feljelentett. (Tremoló.) Hát eljárás ez? Hát emberség ez? Hát emberszeretet ez? Engem, akinek öt gyermeke van, akiket el kell tartani… engem, akit ön nem is ismert eddig, kiszolgáltatni a közmegvetésnek, a törvény durva szigorának, talán a tömlöcnek… De eltekintve a rettenetes következményektől, eltekintve attól, hogy gyermekeim koldusbotra jutnak, hogy feleségem megöli magát, ha engem elitélnek… eltekintve mindettől, mi lesz az én tiszta, folttalan, becsületes nevemmel?… Az atyám megfordul, ha megtudja, sírjában… (Zokogva.) A becsületem! A becsületem! (Ordít.) A becsületem!

Én: No, de igazán, én…

Ő: Ne beszéljen, ne mentegesse magát… Lássa be hogy ezt nem érdemeltem öntől, se én, se szerencsétlen családom, – lássa be, hogy meg kell mentenie engem… Ön nem lehet rossz ember, mint a többiek, akik kabátot lopnak, gyerekeket ölnek, váltót hamisítanak…

Én: No no…

Ő (legyint): Tessék csak hagyni, én ismerem az embereket, ilyenek azok! De ön nem tett ilyet soha, ön tehát jó ember… Ön nem tesz olyat, hogy romlásba dönt egy szerencsétlen, jobb sorsra méltó családot… Nem, ön nem képes erre, tudom… Éppen ezért jöttem fel önhöz. Holmi váltóhamisító kabáttolvajhoz nem mentem volna ilyen kéréssel, azt elhiheti.

Én (fejemet vakarva): Hát kérem… egy kicsit bajos a dolog… én szívesen visszavonnám a panaszt… de nyilvánosság előtt történt a dolog és így…

Ő (legyint): Tessék kibeszélni hagyni. Nem arról van szó, hogy a panaszt visszavonja, ezzel nincs segítve rajtam. Biztos felmentésre csak egy módon számíthatok…

Én: És az?

Ő: Úgy, hogy ön elismeri a váltóhamisítást és a többit, – ezt önnek meg kell tennie, csak így maradhat a lelkiismerete tiszta a furdaló vádtól, hogy tönkretett engem és családomat!

NYOMOZOM A DETEKTIVET.

Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy kerestek: – egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom itt mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután.

Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat szinlelnem, közömbösen azt mondtam, hogy jól van, köszönöm, – az előszoba jótékony félhomályában azt sem veheti észre, hogy elsápadok.

Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem, – de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek, aminek kijárata van az udvar felé, – esetleg egy kis álszakáll, az nem árthat. Bár személyesen úgy látszik nem ismer: legfeljebb személyleírása lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás. Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről Ha kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy jelentkezem, mielőtt rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát tudnom, kicsoda a detektiv, hogy a rendőrségről van-e, vagy az ügyészségtől.

A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az utcára. Szerencsémre a harmadik házban lakik egy szinészbarátom. Odamegyek és elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete bajuszt és kis kecskeszakáll: így csak nem ismernek fel.

Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell viselkednem – és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem. Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak meg. Eddig még nem kerestek.

A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat. Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom, majd itt fogok ebédelni.

Valahányszor ismeretlen megy be a kapun, várok öt percet, aztán átmegyek, fölcsöngetek, hogy nem kerestek-e. Csak ne tünjön fel a dolog.

Végre öt órakor délután egy alacsony, sárgafelöltős ember jelenik meg: otthonosan lép be a kapun, nem áll meg a címtábla előtt, fölfelé tart. Néhány perc mulva már jön is vissza. Érzem, hogy ez az. Megnézem, merrefelé tart – átfutok, gyorsan fölcsöngetek. Két perccel ezelőtt keresett ugyanaz az úr.

És most kezdődik a hajsza. Az utca végén látom meg a detektivet. Befordulni készül éppen egy boltba. Megállok a bolt előtt – mikor kimegy, bemegyek, megkérdezem, nem ismerik-e ezt az urat. De igen, szokott ide járni, a nevét nem tudják.

Este, egy vendéglőben, végre rábukkanok. A sarokban húzódik meg, egyedül egy asztalnál. Oldalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi feltünést nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek. Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok tovább.

Fizet, indul. Várok egy kicsit aztán megyek utánna. Sarkában vagyok, sötét utcákon keresztül kisérem. Arsén Lupinre gondolok, a sok detektivregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a régi és kézenfekvő módszer: utánnamenni, megtudni, hol lakik.

Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla, hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafurt emberrel lehet dolgom, precizen és a legmesszebbmenő óvatos sággal dolgozik. Miért éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektivek vidéki borkereskedőknek, kataszteri hivatalnoknak, adóellenőrnek szoktak bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe férkőzni. Rettenetes. Ugylátszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül.

Szobát bérelek a szállodában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn.

Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem. Az önfentartás ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam és utána!

A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tiz éves koromban Pomázon voltam egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia elméletei szerint bünözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka, annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra.

A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek tükröző készülékei, – de lehet, hogy lyukat fúrt a falon keresztül és azon vizsgál. Biztosan.

Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött. Néhány perc mulva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy pillanat és meglát. Hiába minden – elvesztettem a játszmát. Hogy is győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni, hogy ne vasaljanak meg.

Elébetoppanok. Megáll. Rámnéz.

– Megadom magam, – mondjuk mindaketten egyszerre. Aztán ő folytatja:

– Nem birom tovább detektiv úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak.

Leveszem az álszakállamat. Ő is. Felderül az arca.

– Kovácsik úr? Hát nem emlékszik rám?

– Várjon csak…

– A Pomázi Könyvterjesztőtől… Két évvel ezelőtt hoztam azokat a detektivregényeket… Gondoltam, már kiolvasta őket és vesz egypárat az újakból. Már kétszer kerestem a lakásán…

Most aztán itt állok és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a detektiv, ha csakugyan detektiv lett volna és keresett volna.

IGAZGATÓ ÚR.

(Ábránd.)

Igazgató (bejön a helyiségbe. Mindenkit ünnepélyes izgalom fog el, áhítattal hallgatnak el az emberek és szívdobogva várják, hová fog leülni. A kártyások szórakozottan dobálják a lapokat, legjobb szeretnék abbahagyni és odasompolyogni valahogy az igazgató úr közelébe, de restellik bevallani. A kiszolgáló személyzet halk jelszavakban intézkedik. Az igazgató nem néz se jobbra, se balra, szigorú és megközelíthetetlen arccal, összehúzott szemmel egyenesen egy sarokasztalhoz megy, leül, gyors fejbiccentéssel honorál néhány mézédes mosolyt, aztán egy ujság olvasásába merül, jelezve, hogy ezért jött ide és semmi más óhaja nincs)

Első Oszlop (habozás után feláll, megnézi az óráját, mintha menni akarna, aztán meggondolja magát és odalép az Igazgató úr asztalához. Rosszul palástolt izgalommal): Megengeded, kérlek?

Igazgató (felkapja fejét, megnézi. Aztán kegyesen): Tessék.

Első Oszlop (leül. Ordítva): Pincér! Nem látja, hogy az Igazgató úr itt van? Micsoda rend van itt?

Pincér: Azonnal, kérem alássan, már megrendeltem a rendes italt.

Második Oszlop (a másik szobából, ahol kártyázott, kisompolyog és lassan odaódalog az asztalhoz. Fesztelenül az első oszlophoz): Szervusz.

Első Oszlop: Szervusz. Ülj le.

Második Oszlop (az Igazgató úr felé): Megengedi?

Igazgató (szigorúan megnézi. Aztán egy kemény mozdulattal): Tessék.

(Most komplett a társaság, a terem minden részéből irigyen és áhítattal nézik őket, nem mernek közeledni, mert tudják, hogy az Igazgató úr legföljebb a két Oszlopot tűri meg maga mellett, másokat egy fagyos és lesújtó tekintettel szokott elintézni, ha meg merik szólítani, vagy kérdezni merik. Igy szoktak ők ülni azokon az estéken, mikor az Igazgató úr megtiszteli a helyiséget, hármasban, megközelíthetetlenül, a hírnévnek és tekintélynek és komolyságnak szigetén.)

Első Oszlop (torkát köszörüli. Könnyedén): Beszéltél a miniszterrel?

Igazgató (kis gondolkodás után): Beszéltem.

Második Oszlop (könnyedén): Nevetséges, amit akar tőled, – természetes, hogy csak úgy lehet a dolgot elképzelni, ahogy te méltóztattál mondani. A miniszter hamar be fogja látni ezt. (Legyint és óvatosan nézi az igazgató urat.)

Igazgató úr (gondolkodás után, röviden): Remélem.

Első Oszlop (könnyedén): Természetes.

Második Oszlop (szintúgy): Hát persze.

(Szünet. A terem feszülten figyel, de egy hangot nem hallanak a szigetről.)

Én (bejövök a terembe. Meglátom a szigetet. A szívem dobogni kezd, hirtelen elszánom magam és lábujjhegyen, észrevétlenül, oldalról megközelítem az asztalt. Egy darabig szívdobogva és félénken álldogálok, aztán mekegve az elfogultságtól és kínosan vigyorogva megszólalok): Pardon – szabad?… (Tétova mozdulattal mutatok az egyik székre).

Igazgató (elhűlve a merészségen, meredten bámul rám. Nem is felel.)

Első Oszlop (kínosan): Tessék?

Én (fülig pirulva): Hát… hogy szabad egy percre… helyet foglalni… úgy gondoltam… (Vigyorgok.)

Második Oszlop (lesujtó tekintettel, egyben csodálkozva, felhúzott szemöldökkel): Ja – leülni? Tessék. (A két oszlop egymásra néz. Az igazgató mereven maga elé, keresztül a fejemen.)

Én (leülök az ülés legszélére, mint aki minden percben hajlandó felállani, ha szólanak. Tisztelethelyet hagyok az ülésen, mint a kérvényekben szoktak, ahol a papirt majdnem üresen hagyják csupa tiszteletből.)

(Kínos szünet. Ülök és zavartan vigyorgok.)

Első oszlop (az Igazgató úrhoz): Bizonyos vagyok benne, hogy a miniszter nem is gondolta azt komolyan, hogy másképp is lehet, mint ahogy mondani méltóztattál.

Igazgató (fagyosan): Remélem.

Én (udvariasan nevetek, mintha az Igazgató úr egy nagyszerű viccet mondott volna): Hát persze… nagyon jó… már hogy is gondolta volna… nagyon jó… (Nevetgélek, de aztán elhallgatok, mert senki se nevet. Hosszú, kínos szünet.)

Második Oszlop: Nem arravaló ember a miniszter. Nem gondolod, kérlek alássan?

Igazgató (szünet után): Esetleg. (Nagy szünet.)

Én (hogy valamit mondjak): Én is úgy gondolom, hogy nem arra való. Másféle hivatáskörben megfelelne… a képzettségénél fogva… (Szünet. Alázatos mosollyal): Nem tudom, igazat tetszik-e adni ebben… (Szünet.) hogy más hatáskörben… képzettségénél fogva… (Szünet. Köhögök.)

Igazgató (az Első Oszlophoz, határozottan): A miniszter más hatáskörben sem felelne meg, mivel rossz államférfinek tartom.

Második Oszlop (legyint): Természetes.

Én (pirulva és alázatosan): Pardon. Nem úgy értettem, hogy milyen államférfi… hanem, hogy a képzettségénél fogva…

Igazgató (az első Nagymesterhez): – Sehogy sem felelne meg, mert…

Én (zavartan mosolyogva): Pardon… félre tetszik érteni… nem azt kérdeztem, hogy milyen államférfi… hiszen ezt… (szerényen és kedvesen) Igazgató úr, mint teljesen korlátolt és hozzánemértő ember nem állapíthatja meg – hanem, hogy a képzettségénél fogva…

Igazgató (rámnéz, nem hisz a fülének, azt hiszi, tévedett. Keményen): Hogy tetszik mondani, hogy a miniszter korlátoltsága?…

Én (pirulok-pirulok zavaromban, alázatos mosollyal): Jaj. Istenem, dehogy… nem tetszik érteni, olyan bután fejezem ki magam… (előzékenyen magyarázva): úgy értem, hogy izé… hogy az Igazgató úr… hogy ön; (meghajtva magam felé zavaromban) mint teljesen korlátolt és tehetségtelen ember nem is itélheti meg azt, hogy a miniszter milyen államférfi… hanem hogy a képzettsége…

Igazgató (az Első Oszlophoz): De hogy mondja kérem? Nem értem. Hogy a… miniszter…?… Pardon, nem értem… hogy ki a teljesen…

Én (egészen odavagyok zavaromban. Hebegve és vigyorogva): Hát izé… az Igazgató úr… úrnak tetszik lenni… úgy gondoltam… nem tetszik érteni?

Igazgató (sápadtan emelkedik, megdermedve néz rám): Hogy én – hogy mi vagyok én?

Én (felállok. Zsebredugom a két kezem, hangosan): Ja, maga! Hogy maga mi? Egy egészen ostoba és tehetségtelen, nagyképű fráter. (Megfordulok és zsebredugott kezekkel, ráncigálva indulok a másik asztal felé, mire hangosan a pincérhez): Tóni – egy feketét!

„SZUBJEKTIV LELET“

I. Dr. Ugyanaz, délelőtt, a sorozáson.

Dr. Ugyanaz (megtört tekintetű, bús, tönkrement emberi roncs, elgyengült férfierő, beesett szemek, tétova mozdulatok. Hajlott háttal, köhögve lép az orvos elé. Halkan suttogva beszél.)

Orvos (miután az objektiv leletet felvette): Most következik a szubjektiv lelet, az egyén saját bevallása alapján. Hány éves?

Dr. Ugyanaz: Öreg vagyok… nagyon öreg…

Orvos: A nacionálé szerint harminckét éves.

Dr. Ugyanaz (fájdalmasan): Nem az az öreg, doktor ur, aki messze van a bölcsőtől, – de aki közel van a koporsóhoz.

Orvos: Szülei élnek?

Dr. Ugyanaz: Élni éppen élnek, ha élet az, éjjel-nappal lelkiismeretfurdalások között fetrengeni, hogy ilyen szánalmas beteg korcsnak adtak életet, amilyen én vagyok, magamnak és az emberiségnek gyötrelmére.

Orvos (a szívet vizsgálja): Vegyen lélegzetet.

Dr. Ugyanaz (akkora lélegzetet vesz, mint egy kis kolibri).

Orvos: Nem tud nagyobbat lélegzeni?

Dr. Ugyanaz (rémülten): Még ennél is nagyobbat? Szent Isten, hiszen megreped a tüdőm. Még soha ennyi levegőt nem ettem egy harapásra.

Orvos: Mutassa a nyelvét.

Dr. Ugyanaz (legyint): Ne is nézze meg, doktor úr – a doktor úr érzékeny lelkű embernek látszik – nagyon szomorú látvány az én nyelvem, doktor úr… megmondom őszintén.

Orvos: Volt valami szervi betegsége?

Dr. Ugyanaz: Nekem? Tudtommal nem volt, – ha csak féloldali agyrák nem számít szervi betegségnek – tudniillik mindig arra volt gyanuja az orvosomnak…

Orvos: Szokott szédülni?

Dr. Ugyanaz: Csak a szédülést ne emlegesse, doktor úr, mert mindjárt összeesek. Kénytelen vagyok állandóan a kocsiúton járni, mert ha a járda széléről lenézek, mindjárt elszédülök.

Orvos: Különben semmi panasza nincsen?

Dr. Ugyanaz: Különben semmi. Ha így tartom a fejem, féloldalt, akkor valami tompa nyomást érzek a derekamban. Ha a derekamat mozgatom, ugyanazt a tompa nyomást a fejemben érzem. Néha olyan érzésem van a mellemben, mintha a fájós lábam sajogna, néha meg percekig nem tudok lélegzetet venni a fülemen keresztül. A vesetájon szaggató nyílalást érzek olyankor, mikor az orromat fúvom – néha meg úgy szeretnék sírni, magam sem tudom, hogy miért. Esténként, mikor hálni jár belém a lélek, sokszor olyan állapotban vagyok, hogy már alig találom meg az ágyat. Különben nem tudok semmit, ha csak azt a veszett kutyát nem, aki egy órával ezelőtt megharapott.

Orvos: Ezek a foltok a karján mitől vannak?

Dr. Ugyanaz: Ez? Ez semmi, egy pár hullafolt. Bizalmasan megsughatom a doktor úrnak, hogy már két hónappal ezelőtt meghaltam. Csak nem akarok elhencegni vele.

Orvos: Jól van. Frontdiensttauglich.

II. Dr. Ugyanaz, délután, a biztosító-társaság orvosánál.

Dr. Ugyanaz (kihúzott derekú, délceg, villogó szemű fiatal atléta. Döngő léptekkel méri át a szobát. Érces bariton, ringó csípők.)

Orvos: Hát kérem, amint mondtam, a díjszabás meghatározása attól függ, hogy milyen sánszai vannak önnel a társaságnak. Ha a vizsgálat kideríti, hogy egészséges ember, aki megéli a biztosított összeg lejárását, természetesen kisebb díjakat állapítunk meg. Hány éves?

Dr. Ugyanaz (szégyenlősen): Jaj, Istenem, – szinte restellem… olyan bohó vagyok…

Orvos: De hiszen a nacionálé szerint harminckét éves…

Dr. Ugyanaz: Nem az a fiatal, aki közel van a bölcsőhöz, hanem, aki messze van a koporsótól.

Orvos: Szülei élnek?

Dr. Ugyanaz: Apám korelnök a „Matuzsálem“ című aggastyán-klubban.

Orvos (szívét vizsgálja): Vegyen lélegzetet.

Dr. Ugyanaz (akkora lélegzetet vesz, amekkorából szükség esetén egy-két hétig eléldegélhetne a tenger fenekén.)

Orvos: Ne olyan nagyot…

Dr. Ugyanaz: Még ennél is kisebbet? Hiszen megfulladok.

Orvos: Mutassa a nyelvét.

Dr. Ugyanaz (félméternyire kilógatva a nyelvét): Nézze meg ezt a nyelvet, doktor úr, nem azért mondom, – csak tessék bátran megtapogatni – ilyen nyelvet nem egyhamar lát a doktor úr Pesten – direkt gusztusom van rá néha, hogy leharapjam és megegyem, olyan friss és gusztusos. (Megveregeti a nyelvét.)

Orvos: Volt valami szervi betegsége?

Dr. Ugyanaz (sóhajt): Sajnos… be kell vallanom, hogy volt. Gyermekkoromban súlyos orrviszketésen mentem keresztül, de még idejében megvakartam az orromat és elmult. Azóta jól érzem magam.

Orvos: Szédülni szokott?

Dr. Ugyanaz: Sajnos, elég gyakran. Valahányszor repülőgépen ülök és a gép darabokra törve zuhan fejjel lefelé. Különben nem.

Orvos: Egyéb panasza nincs?

Dr. Ugyanaz: De igen… Nem merek disznók közelébe menni, mert gyakran megtörtént, hogy makknak néztek. És egy állandó szorongás van bennem, hogy annak idején, két-háromszáz év mulva, mikor már meguntam az életemet, nem tudok majd meghalni.

Orvos: Jól van, köszönöm. (Megírja a biztosító-társaságnak a jelentést, melyben nem ajánlja fölvételre a jelentkezőt, mert a vizsgálat arra enged következtetni, hogy néhány év mulva tökéletesen meghülyül és munkaképtelen lesz.)

A BURDONBENGHI BUMERANG.

Monstre-film huszonkét részben, 316 felvonásban.

Az ausztráliai „Ultrahyper“-cég felvétele.

Az első felvonás rövid tartalma:

Kentudey, az ausztráliai elefántgyár igazgatója haragos viszonyban él legjobb barátjával, Ram-Ram bánya-kapitánnyal, aki évek óta üldözi szerelmével a szép Mág Maryt, a „prerik nősténybikáját“, ahogy őt egész Előindiában nevezik a vállain átvetett két pofaszakáll miatt, melynek titkát csak Ecrlton ismeri, aki egy buvárszállítmány menetleveléről lenyalt egy bélyeget, amit a vakmerő Tsinfu mérgezett cián-tortába kevert, a Kékfenekű Emberhangyász visszakaparítja és ezzel megmenti Ázsiát a fenyegető katasztrófától.

Már-már sikerül a csel, midőn Teddy, aki az Eiffel-torony tetejéről lecsüngő tengeralattjáró biztosító szelepeit átharapta, a medencében összegyült vizet ráereszti arra a gyorsvonatra, amelyen Burdon és Harry utaznak a biztos halál felé. Mag Marynak annyi ideje van csak, hogy elkapja a gőzharangot: de a gyémántgumit már nem tudja megmenteni, az a gaz cselszövők kezére kerül. A szép Ellen, aki magához ragadja a hatalmat, levelet ír Parlton-nak, amelyben értesíti, hogy öt és fél perce van még hátra, amíg a dugattyú eléri az emeletet. Parltont a szerelem se tudja visszatartani, látván, hogy minden ellene fordul, felfedi Kentudey előtt az egész összeesküvést. De már késő: a két elefánt nem birja tovább a majomhajszeszt, amit Link, a kémikus, ki csak cselből állt a Vasmirígy szolgálatába, hogy a cselszövők számára kikémlelje Parlton terveit, a pincéből fejlesztett Hipperittel összeforrasztott csőben bocsát rendelkezésére a végső haláltusáját vívó szerelmes pár védelmezőinek.

Ugyanott megtalálják a tojásokat is: most hát nyilvánvaló, hogy Gertrúd nem a nevelő kisasszony volt hanem maga Ten, a „korvettevő“. Lifi nem ismeri fel azonnal ellenségét, úgy tesz, mintha álruhában akarná megtéveszteni apját, de csak azért, hogy Poll, aki be van avatva a szalámigyilkosok tervébe, azt higyje, hogy Mag Mary volt a páncélszekrény tokjában, mikor a Frásztörő Álarc lenyúzta a bőrt fivére könyökéről, hogy a rejtelmes írás birtokába jusson. Marynek nem sikerül Allan hasüregében megtalálni a szelencét, de annyi ideje még van, hogy értesítse a vezetőséget. Egy kis intermezzó után, melyben a két szerelmes végre megpihenni látszik a kéményben, amelyből nyugodtan lóghatnak fejjel lefelé, mert Ten visszaigazította a csontpalack mutatóját s így a kígyók nem mászhatnak fel; Mag Mary döntő lépésre határozza el magát. Úgy tesz, mintha már megkapta volna a titokzatos lekvárzsibbasztót és színleg leugrik a cseremiszeket szállító repülővonat lőportartályából – de Poll, aki már várja a ballonban, elkapja a csolnakot, épen akkor, mikor a csapot kinyitották és a lovasok elérték a holdfogyatkozást.

Ebből nyilvánvaló, hogy ki volt a gyilkos és a fiatalok egymáséi lehetnének, ha az ősi kastély gázfejlesztőjében nem találnák meg a levelet, melyből kiderül, hogy Mary születendő gyermeke tudhatja csak a titkot. A következő felvonásban erről is megtudhatjuk az igazságot.

A HAJÓHINTA

Ha jól emlékszem, mindahárman egyszerre szálltunk be, mikor a hajóhinta még állott. És hogy én a középre kerültem, ennek se valami különösebb törekvés vagy ambíció volt az oka, se mérséklet vagy szerénység – egyszerűen a középre kerültem, mivel ott szálltam be és mivel alapjában véve soha nem nagyon törődtem vele, hogy jól legyek elhelyezve külsőségekben: én egyszerűen hintázni szerettem volna, ringatózni és lebegni, mert ringatózás és lebegés közben szépeket szoktam érezni és gondolni a hintázásról. És mivel tudtam, hogy a hinta mindenkit meghimbál, aki felül rá, nagyon mindegy volt nekem társadalmi elhelyezkedésem.

Balra tőlem, a hajóhinta farába, szálas, derék legény állott: kovács lehetett vagy vasesztergályos; nem tudom biztosan, de úgy rémlik, mintha kalapács is lett volna a kezében. Nyugodtan állt és fütyörészett és nézte a kék eget és a tarka földet. Jobbra, bricseszben és tollas vadászkalappal a fején, napbarnított arcú, csinos szőke fiú helyezkedett el: afféle földbirtokos, rokonszenves úriember, nekem ő is nagyon tetszett, nem tehetek róla, meg az esztergályos is tetszett és arra gondoltam, hogy milyen jól fogunk úgy hintázni, hármasban.

A hintást, szakállas és szemüveges öreg zsidót, nem tudom miért, az esztergályos érdekelte jobban: talán kevésbbé félt tőle vagy tervei voltak vele – talán ingyen házimunkát remélt vagy azt hitte, hogy az jobban érti a nyelvét. Kézzel-lábbal magyarázott neki valamit, ahogy félfüllel hallottam, a hinta szerkezetét magyarázta, azt állítva, hogy a hintát nem ő hajtja, mintahogy hiszik, akik látják őt kivülről rángatni a kötelet: hanem hogy a szerkezet hajtja a hintát, bonyolult rendszer, aminek külön törvénye van. És unalmasan és hosszan magyarázta a szerkezetet: az esztergályos, akit inkább a lányok érdekelték, nem igen figyelt oda. Csak akkor fordult feléje egy pillanatra, kíváncsi tekintettel: mikor az öreg szemüveges, belemelegedve, azt kezdte bizonyítani, hogy a hinta törvénye szerint neki, aki balról van, egészen különös hivatás jutott osztályrészül: fel fog repülni magasra, egészen magasra, talán a ponyváig is, onnan aztán ő intézi a dolgokat, ő kormányozza az egész mindenséget hintástul, hajóstul, mindenestül együtt.

Én mindjárt éreztem, hogy egy kis baj van ezzel a megállapítással, hogy valamit elfelejtett közölni az esztergályossal: de már nem volt időm szólni, mert a hinta közben megindult. Gondoltam, így is jó, legalább nem kell sokat beszélni. Én egy tisztességes, rendes hintázásra gondoltam akkor, kéremalássan, ami mindhármunknak nagyon jó lesz, néha az esztergályos löki majd a hintát, néha meg a vadászkalapos, ahogy illik, aszerint, hogy melyiken van a sor: én szépen ülök majd középen, nem bántok senkit, legfeljebb énekelek valami vídámat, vagy kurjongatok egyet-kettőt, hogy jobb kedvünk legyen. A kormányzást úgyse értem, csinálja, aki szereti.

Eleinte jól is ment minden, szépen ringott a a hinta és én már bele is akartam fogni a dalolásba. De az öreg szemüveges, fene egye a dolgát, nem hagyott bennünket békén, azt hitte, neki is okvetlenül csinálni kell valamit, neki, aki a földön maradt, pedig egészen jól meglettünk volna nélküle mindhárman, ha szomszédaim nekifeszülnek kicsit a lábukkal. Ő azonban nem maradt békén, hogy asszongya, majd ő segít, őrá szükség van, hogy ő jobban érti a dolgot, hogy mi nem jól csináljuk. És elkezdte össze-vissza húzni meg rángatni a kötelet, fontoskodott, járt a szája, kézzel-lábbal magyarázott, a hintázás elméletét fejtegette.

Erre kezdődött aztán a kalamajka. Az esztergályos meg a vadászkalapos nem hallották jól, mit akar az öreg: az öreget én hallottam csak, aki középen ültem és hiába integettem neki, hogy hagyja abba. Ők ketten csak azt látták, hogy a hinta nem jól jár, csikorognak a sodronyok, kifelé fordul az alattság, mindjárt kifordul valamelyik. Mindkettő azt hitte, hogy a másik rontja a tempót: mérgesen csavargatták a nyakukat, hogy a fejemen keresztül meglássák a másikat. Az esztergályos méregbejött, nagyot rugott előre – a hajóhinta kilendült, szédítő ívben fölugrott jobbra, majdnem a ponyváig. Az esztergályos nekiesett a hajó farának: csúnyán káromkodni kezdett és szidta a vadászkalaposnak az anyját, hogy így csúffá tette, meg fenyegetőzött. Én feléje fordultam, hogy megértessem vele, hogy egyikünk se az oka a dolognak, de nem jutottam szóhoz, mert közben a vadászkalapos, aki meg az esztergályost szidta, egész testével ráesett a hátamra, mivelhogy én voltam középen.

Nagyot nyekkentem és csutkástul leszaladt a torkomon, amit mondani akartam. Közben a hajóhinta elérvén a holt pontot, már zuhant is visszafelé – örültem, hogy majd lélegzethez jutunk végre, ha megínt földet érünk. De a hinta persze nem állt meg, iszonyú erővel, féktelenül robogott át a sineken és most balfelé rohant fel a magasba, áttörve a szabályozó lécet. Mindjárt láttam, hogy ez így nem jól lesz: ordítottam az öregnek, hagyja abba a karatyolást, inkább fékezzen. De az elvesztette a fejét és még jobban rángatta a kötelet. Pillanatok alatt az esztergályos érte el a ponyvát – a vadászkalapos sziszegve és káromkodva alul került – az esztergályos ordított, hogy aszongya megállj, ugye, kellett az neked, minek húztad úgy magadfelé, majd adok én neked – én a vadászkalapos felé fordultam, hogy fölemeljem, de közben az esztergályos egész súlyával rámeredt és betörte két bordámat, mivelhogy én voltam középen.

És ez most így megy és én hiába kiabálok és integetek a nagy zajban, hogy hó, hó, álljatok meg senki se hallgatott rám: és rohan a hinta, eszenélkül fölfelé, majd mindketten lefelé és én vagyok a puffer, rám esnek, aki középen vagyok és nem kormányzok és nem húzom a kötelet. Az öreg szemüveges megtébolyodottan karatyol, közben összefüggéstelen szavakat, mint egy agyalágyult: szerkezetről beszél meg törvényről, meg hogy mi a teendő… csak egyes tört szavakat kapok el az egészből… termelés, aszongya épen… történelmi szükségszerűség… aszongya… osztályharc, aszongya…

Puff, most megint kaptam egyet az oldalomba. Gyerekek nekem elég volt, hagyjuk abba az egészet, én ki akarok szállni.

BABUSKA, A VÁROSLIGETBEN.

Nagyérdemű közönség,

itt látható a csodálatos világrejtély, melynek magyarázatát senki megadni nem tudta még eddig, bár a legnevesebb tudósok foglalkoztak a kérdés megoldásával.

Itt látható Babuska, aki eszik, iszik, mozog és harcol, Babuska, orosz katonai egyenruhában, vállán fegyverrel, derekán szíjjal, fején csákóval.

Vajjon élő ember-e, vagy csak tökéletes mechanizmus?

Erre fog válaszolni Babuska, ha a nagyérdemű közönség nem resteli a csekély beléptidíjat és végignézi előadásunkat.

Babuska nyolcszáz éves mindössze és elég jó színben van. Tessék megnézni, bárki meggyőződést nyerhet róla, miszerint ez nem csalás, nem ámítás, hanem tény és való.

Ha itt a hátán megnyomok egy gombot, amint látni méltóztatik, felemeli kezét és szalutál. Ha a mellét megnyomom, pukkedlit csinál és keresztet vet.

Másik nyomásra lekapja válláról a puskát és hasrafekszik.

Ismét másik nyomásra Babuska felugrik és előreszalad. De vigyázni kell, hogy út legyen előtte, mert beleugorna a Dunába is, ha a gombot megnyomjuk.

Vajjon élő, eleven ember-e, vagy csodálatos gépezet?

Tessék megnézni, meggyujtom ezt az „Emberi jog“ feliratú gyufát és a szeme elé tartom.

Babuska szeme meg se rebben, bárki meggyőződést szerezhet róla, ez nem csalás, nem ámítás, tessék meggyőződést szerezni róla.

Most megint egyhelyben áll Babuska, mint a cövek és nem mozdul.

Nagyérdemű közönség, tessék besétálni, az előadás azonnal megkezdődik.

Nagyérdemű közönség, itt látható tehát Babuska, az orosz katona, a huszadik század rejtélye, – vajjon ember-e, vagy élő mechanizmus?

Tessék idefigyelni: megnyomok egy gombot és Babuska engedelmesen felemeli egyik kezét.

Most tessék figyelni: most megnyomok egy gombot és Babuska felemeli fegyverét és megindul.

(Babuska megindul a sugólyuk felé.)

Jól van, Babuska. Hogy hínak engem, Babuska?

(Babuska merev fa-hangon: Bru-szi-lov.)

Jól van, Babuska. Menj tovább, Babuska.

(Babuska a sugólyuknál megáll.)

Na mi az, Babuska, nem mész tovább?

(Babuska: Me-gyek. – Egészen halkan, a foga közt: Hallod, Samu, ne marháskodj, hiszen beleesem az orkeszterbe.)

Ugy látszik, valami elromlott a gépezetben, majd mindjárt megigazítjuk. Úgy, most megcsavarom ezt a csavart és minden rendben lesz.

Most tessék idefigyelni, elsütök egy pisztolyt Babuska füle mellett és Babuska arca meg se rándul. Puff.

(Babuska idegesen összerázkódik. Fogai közt: Samu, ne marháskodj, mi bajod velem? Hiszen ez nem volt a programmba!)

Amint látni tetszik, Babuska meg se rebbent. Most hátul beleszúrok Babuskába és észre se veszi. Így ni!

(Babuska nagyot ugrik kínjában. Félhangosan: Megőrültél, Samu? Hát ez mi? Ez nem tartozik a mutatványhoz, én mindjárt abbahagyom.)

Amint látni tetszik, teljesen érzéketlen. Most meglököm Babuskát és orra vágódik, mint egy darab fa. Vajjon élő ember-e, vagy a technika csodája? Tessék nézni, belerugok a hátába.

(Babuska földhözvágja a sapkát, nagyot kiabál és pofonvágja a kikiáltót. Bömbölve: Hát, te disznó, csuffá akarsz tenni a közönség előtt? Kirohan a szinpadról.)

Amint látni tetszik, Babuska minden intésemre engedelmesen reagálva, mint tökéletes gépezet, rendben és zavartalanul kivonult a szinpadról. Legközelebbi előadásunk egy óra mulva. Köszönöm hölgyeim és uraim, éljen a haza!

CSEKÉLYSÉGEM TIZENNÉGY PONTJA.

Van szerencsém a következőkben közzétenni azt a tizennégy pontot, melyeknek teljesítése esetén hajlandó vagyok valamennyi ellenségemmel, úgymint a kiadókkal és azok szövetségeseivel, valamint a Telefon-központ és kapcsolt Részeivel, nemkülönben azokkal a kollégáimmal, akik, mikor találkozom velük, mézédes mosollyal azt mondják: te, milyen jó volt ez a legutóbbi cikked izé, mi is volt a címe; – végre Theisz tanár úrral, aki a harmadikban megbuktatott franciából, kibékülni – illetve, amelyeknek előzetes biztosítása mellett hajlandó vagyok Európa békés és boldog fejlődése érdekében tárgyalni azokról a lehetőségekről, amiknek alapján békejobbot nyujthatunk egymásnak.

1. Ne legyen többé titkos diplomácia. Ha valakinek valami kifogása van, tessék a szemembe mondani, ne olyankor jusson az eszébe, mikor éppen egy harmadik segíteni akar rajtam.

2. A tengeri hajózás legyen egészen szabad. Ha szólok a konflisnak, hogy álljon meg és véletlenül nem állhat meg, mert valahol dolga van, vagy mert nincs kedve engem vinni, vagy mert nem tetszem neki, annyit mégis megtehet, hogy szóljon valamit legalább, hogy így-úgy, ne haragudjak, most nem ér rá, majd legközelebb!

3. Szünjenek meg a gazdasági korlátozások. Ha kalapot veszek valahol, ne forgassa meg a boltos gúnyos mosollyal a fejemen lévő kalapot, hogy hol tetszett ezt venni? ja, a Blaunál, akkor nem csodálom.

4. Csökkenteni kell a fegyveres felkészültséget. Ha én X-ről viccből mondok valamit, egészen jóindulatúan, hogy nem tudom, mi az vele, az utóbbi időben úgy viselkedik, mint egy paralitikus és ez neki a fülébe jut – azért nem muszáj, hogy legközelebb azt terjessze rólam, hogy kabátot loptam.

5. A gyarmatok ügye rendezendő. Mikor én a cselédemmel találkozom a kapu alatt és éppen beszélgetek vele, ne szakítson félbe minket a házmester, hogy aszongya, a cselédek csak a hátsó lépcsőn mehetnek fel.