A mult velünk él!

Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya! Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból, tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád, talicska, s másefféle szükséges hitványságok.

A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe. Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.

Nini! – mondok Répa Pál atyámfia!

Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb, fakóbb, de a szem ugyanaz marad.

Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak. Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarositó pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.

Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült, szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek. Én csak falusi tanitó.

Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:

– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!

Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig végre megszólalt:

– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!

És beszélgettünk.

– Hát milyen az élet Pali?

– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea?

– Nem vagy tán beteg?

– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg?

S kérdőn forditotta rám a szemét.

– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy talán gyomorbajos vagy?

– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.

Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu, felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló ostor.

Rábámultunk.

– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve.

– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg.

– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.

És fanyaran mosolygott.

A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert látni!

– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól.

– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni.

Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.

Oda tértünk be.

Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.

A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem:

– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan választottad.

– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.

– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed.

– Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet…

– Nincs társaságod?

– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te nem unatkozol?

– Soha.

– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát mindenki tud.

A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett. Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették a sört boldogan.

– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily egyformák!

– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a jóegészség!

Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven tekintetüek.

A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:

– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.

– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt akarsz pihenni, adok még egy ezrest.

– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia.

Akkor még mondanom se kell, forint járta.

A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is.

Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.

Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa, kiesik a kezéből.

A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a szemének: az ő kedves Lukács fia.

Poros volt a fiu nyakig.

Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.

– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak?

A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az ebédlőbe.

Az apja még mindig azt hitte, álmodik.

– Hát te…

– Hazaérkeztem.

– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü…

– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem. Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?

– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.

Ilyen tulok.

De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is elmondom:

Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)

Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az iskolát.

Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni. Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami görög fordítás kellett neki.

Körülpillant a szobában, és azt mondja:

– Hogy lehet ilyen lyukban lakni?

Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét.

– Hogy lehet ilyen lyukba lakni?

Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott négy éven át?

Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka, meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.

És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás.

De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye, Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.

Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony. Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett, rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni. Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a házban tanulnom.

Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek. Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt. Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor gondolkodott marokba fogva simogatta.

A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett, és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:

– Óh te nagy furfangos!

Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott, és a fejét rázta:

– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve. Minek bántják őket? Hadd éljenek.

Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.

– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc.

De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani.

Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.

Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.

Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög fordítás diktálásába.

Egyszercsak Lukács visszaszól:

– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés?

Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a leányát.

Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a lányok iránt. Ki ez? Vagy: De csinos! – Aztán a következő percben elfelejtjük.

Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.

A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az: húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem, hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.

A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt gereblyézte.

Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.

Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy tanuljak.

Cili megjelenik a kertben.

Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?

Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt. Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze, lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú, közönséges, mint a gyári kanál.

A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a tulsó felét tartotta meg a kertnek.

Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké szokott lenni.

A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is, – egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és ott aludt.

Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az imént ültetett pelargóniáit.

Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:

– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni.

Lukácsnak a szava.

Cili ránéz. Elpirul.

Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.

– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás!

– Nagy gondolat?

– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy gondolat ez? nem jó ötlet?

Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem is gondoltam abban a percben.

Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.

– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam. Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.

Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan drága, mint az enyém.

– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn.

– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg neki.

– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket.

– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám minden kívánságomat teljesíti most már.

– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít.

E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott.

– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt?

– Cilinek.

– A fináncnak a lánya?

– Nem. Egy özvegy asszonyé.

– Aki a másik házban lakik?

– Azé.

– Nincs vele valami… izéd… barátságod?

És nevetett.

Megvetőn legyintettem.

Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:

– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem!

Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről.

Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát.

– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács.

– ?

– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon a padon tanuljunk. Jó?

– Nem bánom.

– És mutass be engem annak a leánynak.

Vállat vontam:

– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.

Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.

Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk kezében könyv.

A leány megint elpirúlt.

Lukács meglökött.

– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács a neve, Horváth Lukács.

A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.

Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:

– Sáros…

– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden levél.

Cili hitetlenűl nézett reá:

– Igazán?

– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?

– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.

(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan beszélnek!)

– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike, milyen virágai vannak még?

– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk van. De azt csak később tesszük ki.

– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor eljövök Palihoz.

– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a mama megengedi-e, hogy elfogadjam?

– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?

Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés.

A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.

– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem…

És kacérkásan mosolygott. No lám!

Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leűltem.

– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. Vagy ha nem akarsz, hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.

Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét. Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen elkészültünk.

Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják. Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte.

– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után.

És megölelt.

– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig elkészülsz.

Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították, ritkán birt kiverejtékezni egy-egy elégségest. Akkor meg az kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.

A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.

Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni.

Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az ígéretének.

– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, – meglátod mennyire javadra válik.

Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.

Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába. Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én Lukácsom nem jelentkezett.

A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili kis szalmaszéken az anyja mellé.

– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül: maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.

S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják. Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.

A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.

Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:

– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához járogat?

– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a neve.

– Miféle családból való?

– Gazdálkodó az apja.

Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám:

– Vagyonosak?

– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől.

– Hány holdjuk lehet?

– Nem tudom. Lehet ezer is.

– Hm. És sokan vannak testvérek?

– Nem, csak ketten: ő meg egy leány.

Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.

Erre már elmosolyodtam.

– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét, hanem zsákban.

Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.

Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta az igért tajtékpípát. Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki.

Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz, deazért jó fiu.

A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s ki-kipillantott az ablakon.

– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén elnyujtózkodva.

Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott lenni.

Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható. Bizonyosan bent járt a városban.

Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent. Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.

A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat, otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.

Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.

Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra.

Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és alá.

Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni se.

Hát mondom csak néztem őket.

Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.

Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa.

No lám: pípázik a kedvemért!

Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett.

Erre én is csatlakoztam hozzájok.

Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony mellé.

Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre összekelhettek. Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek. Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…

Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett. Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte, hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától elmérgedt a sebe, s belehalt.

Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.

Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony… erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.

– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, – mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili örökölte…

S a leányára pillantott.

– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban. Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat, vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.

A leányára nézett.

Cili mosolyogva bólintott.

– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta, csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:

– Ki!

Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie.

Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is fáradt.

– No én bemegyek, – mondotta a végén.

S a leányára nézett:

– Te még kint maradsz?

– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács.

És a leánynyal sétáltunk tovább.

Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában forgott volna.

Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott Lukácsnak:

– Jóéjszakát.

– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.

– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.

S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.

Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk végéig, s barátságosan elváltunk.

Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt. És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a természeti oka.

Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal foglalkoztam.

Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes. Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány! Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.

És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami finomabb matéria ez, mint a többi leány…

Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.

De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes gondok, csak mézes kenyér…

Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony, akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk, reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal, álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a kávédarálót.

Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.

Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg.

– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk.

Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.

De Lukács nem akart bejönni.

– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk barlangba?

Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról éltető fuvallat járta az útcákat.

Fel és alá sétáltunk a ház előtt.

Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép:

– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.

A leány válaszát nem hallottam.

Lukács folytatta:

– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.

Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány ezrediket.

Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott:

– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok.

Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.

Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.

Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta, hogy szívesen van velünk.

Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:

– Micsoda édes kis állat!

Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta: féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az arcához szoritotta:

– Kis gyönyörűm!

– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon!

Aztán sétálgattunk tovább.

Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán csak magunkban beszélgettünk.

– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna mondani ez a leány a szemével!

És elgondolkozva nézett a kapura.

Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké.

Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi után?

– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség. Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.

– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem.

– És a birtok?

– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a földdel való eggyütt-élés.

És sohajtott.

– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek társasága…

– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik. Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást, érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi irodaférgek.

Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta:

– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az apámmal csak nem ellenkezhetek.

Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot meglátta, meglassúdott és szalutált.

– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács.

S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett:

– Hallám, hány a csillagod?

– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát félrevonva.

Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta, hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.

Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.

A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján, mintha mondaná:

– Mily bölcs vagy anyácskám!

S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott.

Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke a homlokán!

Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök.

– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom vele!

De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad, mikor már a szemünk elaludt.

Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek.

– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség, mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset, tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.

A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az őrmesterről meg Lukács.

Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz?

Ez a kérdés nyugtalanitott.

Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom, nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.

Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára gondoltam.

A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog reánk.

Mennyi szeretet van a női szívben!

De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe: „Ezt kellene hímezni paravánra!“

Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:

– Sétáljunk Cilike.

És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom neki:

– Cilike, édes Cilike…

Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.

De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.

Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.

– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás!

Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy selyemruhás bestia miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés, az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista leányról. Lopás miatt elzárták.

Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az életemet egy szoknyáért!

Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen köszöntem neki, s rá se néztem.

Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el. Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!

És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a professzoraimat.

Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal árnyalt fehér rózsa.

Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.

A rózsát bizonyára Lukács adta!

… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán azért is jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt?

Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel?

És mégis rágta a belsőmet!

Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, szabadúlnom!

S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:

Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!

Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam. A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott homlokkal folytattam a tanulást.

Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró gondolatok:

… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek? Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már meg is kezdte? Talán épp ebben a percben…

Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok még csapatosabban tértek vissza.

Végre is azt mondtam:

– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem, hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.

Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.

Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal.

A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan… Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?

A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:

– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül.

Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam iránta?

Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak, ami nekünk a bor. Részegek tőle.

De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.

– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács.

– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány.

– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri.

A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe is, s beillant az ajtón.

Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.

– Furcsa leány!

– Mért?

– Csak. Furcsa.

Gondoltam: a levegőbe beszél.

Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.

Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik. Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.

De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.

Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb egy könnyen ejtett szóval.

Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy húsz évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.

Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is. Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is mozgékonyabbá vált.

Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál. Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy forintért nem is lehetett többet várnom.

Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.

Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között. Segitett sütni-főzni a fináncnénak.

– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud?

– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a főző-iskolába?

Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.

A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették.

No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a fejemben!

Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja. Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az ő kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja, hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból, pirosan mosolygóból.

Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is mondottam:

– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat… példás férj… a magyar humor képviselője, stb.

A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult.

– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember! Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!

Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát méltóságosan simogatta.

A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és fölemelte az ujját:

– Ezt hallgassák meg…

Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva röhögött.

– Hát mikor egyszer ihihi… paraszt lakodalomba voltam mihahahihi… egy mosonyi faluba ahhahahahuhuhu…

S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle:

– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk…

De nem bírt a röhögéstől beszélni.

Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott, Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.

Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.

– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba.

– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát szorongatva.

– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is.

Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte. Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és gyémántos hajtűzők tartották össze.

Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt.

Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi lakadalmon?

Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez:

– Nohát most a hölgyek egészségére!

Persze én is siettem kocintani Cilivel:

– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia.

Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed fintorodás futott át.

Nekem még az is tetszett.

Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca átlátszó.

– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten.

– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan.

De azért boldogan pillantott.

És magunkban beszélgettünk tovább:

– A költészet is valóság Cilike.

– De nem a tárgya.

– A tárgya is lehet valóság.

– Szépitett valóság. Irt már maga verset?

– Eddig nem.

– És eztán?

– Minden nap írok egyet.

Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:

– Miről ír?

– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?

– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva.

Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.

– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen.

A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak:

– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.

S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:

– Igazán kedves fiu.

Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte követelőn.

S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt:

Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, mint valami színész. Mindenki ráfigyelt.

Mink folytattuk a halk beszélgetést.

Cili szólalt meg annélkül, hogy rámnézett volna:

– Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya.

– És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya?

– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól őelőtte, hogy elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr szívesen adja; bizonyára jut azért a menyasszonyának is. Akkor mondta az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz?

– De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallották?

– Nem. Pedig kérdezte.

– Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakitottak. De mért érdekli ez magát?

Cili mosolyogva vont vállat:

– Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha menyasszonya van.

– Dehát… csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából?

Cili rám-csodálkozott:

– Mit?

– Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél?

A leány elkomolyodott:

– Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle gondolata.

Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit.

– Maga igen kedves nekem! – susogtam mámoros nézéssel.

Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bizonyára megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy hogy megneszelte a mi titkos beszélgetésünket. Elbúcsúzott a társaságtól.

Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma is emlékszem még:

Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok, amiket csak úgy képzeltem el.

Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány, hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a papirost. S ha másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt vélem, más irányt vált az életem folyása.

De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó!

Egy tanulótársam, Fazekas nevü megszólít óra közben:

– Hallod-e, te tudsz németül.

– Tudok, – feleltem félvállról.

Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja:

– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, de németül is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában.

– Mit fizet?

– Tíz forintot havonkint.

Majd a falnak estem örömömben.

– Hát hány órakor menjek?

– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak neki.

Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam Fazekashoz.

A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari ajtóra igazítottak.

Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan, boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól vörös két szemét:

– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!? Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam…

– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz jöttem.

– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy nincs itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem.

Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg.

Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. Négyágyas szegény szoba; egymás mellett a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott politúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska. S valami kábitó rossz szag a szobában.

Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.

Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné bodros fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérakat, a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi rosszat.

De azért rá is gondolt:

– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam mindent! Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok… hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a házasságunkat. Szembe szállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél. De tőlem nem tágitott. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a tekintetben karakter, igazi karakter!

Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet vállalni!

Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög is, mintha ezt sóhajtotta volna:

– Nyomorúság! nyomorúság!!!

Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék élettörténete félbe-szakadt.

– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az útcára kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!

– Ronda hely? – kérdezte csodálkozva. Én bizony eddig nem ügyeltem rá.

Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a váróterembe vezetett bennünket.

Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges, bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pőrölylyel egy nagy harang mellett. A harangon a szokásos latin mondat: Vivos voco, stb.

Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a pőrölyt, és zomm-zomm… négyet vert a harangra.

Nagyon tetszett nekem.

Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakállas úr, körülbelől harminc éves nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s magunkra hagyott.

– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a zsebórájára pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást.

Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét pészelt már motyerúl.

Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt vastag vörös szőnyeg.

Csupa művészet és kényelem volt ott minden.

– Bámulom a szobáit, – mondottam magyarul. Érti mit mondok, doktor úr?

– Értek.

– Igy mondja: értem. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen szép szobák nem tudom kinél lehetnek.

– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy szög se, amely nem az én szerzeményem volna.

Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves, figyelmetes, és csupa ész.

Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte papirosra.

S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, – ilyenféléket:

… Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… Tessék a fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… Tessék valami kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!

Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis jegyzőkönyvbe.

A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.

Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az írnokék lakását az övével.

Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a négy évet… Mily marha! S azért a lompos üresfejü bagolyért! Minden szépleányból vénbagoly válik idővel.

– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz szőnyeges szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pípád, dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással, csak tanulj!

Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen szerencsés vagyok.

– Hát tíz forint sok pénz, – mondotta elgondolkodva.

Aztán megint nevetőre fordult a kedve:

– Vígyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul!

– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom az éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a folytatása.

Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanúl hallgatott.

– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az ember bele ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, korán házasodik. Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb!

Lukács mosolygott:

– Hogy érted ezt?

– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A házasság különben is bolond találmány!

– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, – nem bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg könyv. A könyvet éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet.

Vállat vontam:

– Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a földtúrásra!

– Én meg azt gondolom, hogy visszatér.

– Hát akkor minek jársz iskolába?

– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot.

Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az? Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök. A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De még az árnyékuk is ott volt a falon.

– Remek! Gyönyörű kép! – hallatszott jobbról-balról.

Egy asszonyi hang:

– Édes kis picinyek!

– Lásd, – szólott Lukács diadalmasan, – a házasság szimbóluma.

Gondoltam: makkal álmodol!

S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a művész, vagy kitömött madarakról?

– Mindegy az, – mondotta Lukács. A fő a gondolat!

Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol zörögve kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a földből, s vele együtt robogott világgá.

Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó nyelvvel vitte tovább a terhét.

– Lásd, – mondottam nevetve, – ez is a házasság szimbóluma.

Nevetett ő is.

Aztán jött velem tovább.

Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára méltóztatik bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit csinálnak!

Kezet nyujtottam Lukácsnak:

– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok.

S ott-hagytam.

Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam az udvar puha földjén. Benéztem.

Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb, mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése.

A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyiákoló pocos macskájoknak.

Ime, gondoltam, kávé a vacsorájok. Micsoda koldús nép!

Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban. Csak négy év! csak négy év!…

Vacsorázás alatt mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés:

Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… Mosolygott-e reá a leány olyan bizalmas-kedvesen, mint rám a névestén?… Talán még bizalmasabban is… Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy megszorítsa a kezét… Talán többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét az ajkához…

Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!?

Nem, itt nem szabad erőtlenkedni!

És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen, gondoltam, azért beszélgethetek vele.

Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki rajta.

A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.

Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.

Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. Azalatt elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.

Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is.

No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem, akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!

Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt hozott. Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a rossz dohányt is. Beszélgettünk, tanakodtunk a jövőnkön. Megint azt gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi jelentősége.

Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba.

S esett az esső, esett.

De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő nélkül jött el, s hat óra tájban letette a pípát:

– No gyerünk ki tán a levegőre.

– Nem, én ma nem megyek.

Rám-bámult.

– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat is.

S Lukács ment, én pedig maradtam.

Elővettem a világtörténelmet. Gondoltam, az legjobban leköt.

De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az eszem. Láttam a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek, meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség.

Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis marcangolt.

Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza mehet juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én nyilvánitok érdeklődést, akkor a kalendárium összes szentjei se mentenek meg a Szepesi sorsától!

Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az udvar közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én csak elléptem mellettök, s lesétáltam a városba.

Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam minden kísértéstől.

De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az embert!

Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.

Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem tudom miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont, mint amennyit varr.

A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszin ruha varratait fejtegette.

Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt a szobámnak, s kellett a világosság.

Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem.

Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján láttam azt az előbbi nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott. Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig.

Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad teltségét, nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, és rásütött. A szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, fínom kis leheletszerü árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyilt fehér rózsa. S a nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte aranyos szőkének tüntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem sötétes gesztenyeszin.

A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és elmosolyodott.

Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén elmosolyodtam.

Az ablak szimpla volt. A leány féloldalt hajlitotta a fejét, s beszólt:

– Tudja-e mi ujság Zeller úr?

Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem urazta, csak Horváthnak szólitotta.

Kinyitottam az ablakomat.

– Mi az a nagy ujság Cilike?

– Megszaporodtunk.

– Hogy-hogy?

– A Miókának négy kis fiókája van.

És nevetett.

– No ez csakugyan szaporodás, – feleltem, – hol vannak az uj lakók?

– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc nap mulva. Milyen helyes kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a kosárban…

Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog; a keze-járása nem olyan könnyü.

És ismét megmámorosodtam.

– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpilláju mosolygó szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!!

Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vivódott, hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni, ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, nekem-valót?

És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, bizalmasan, őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát szólj, mondd ki, amit a szived gondol!

Azon az egy percen fordult meg minden.

Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili mellett. Lapos volt, mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cili lábához.

Cili nevetett:

– Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya!

Azzal fölvette az ölébe, és a macska fejét az arcához szorította:

– Te kismama te!

S behúnyta a szemét.

Igy fogja az ura fejét is az arcához ölelni, – gondoltam.

De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes macska, a lomposság, a szobájok, szegénységök…

Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a pipámmal. Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben szállitották haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton. Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és keserűen sohajtozott.

Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.

Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A szalmaszín ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony.

A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és utána bámult.

Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az elrakott régi ruháit, és azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is az anyja cipői.

De mi lesz, ha elfogynak azok a ruhák, és elkopnak azok a cipők?…

Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál.

– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán majd kitisztúl az idő.

Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. Azt a szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.

Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a felhők szakadékain.

A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka előtt, akaratlanul is bepillantottam.

Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány mellette állt. Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan. Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a szemébe, de oly mámoros áhitattal, mint ahogy a jelenést látó Szent Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács arcához…

Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.

Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! semmi! semmi! – úgy éreztem, mintha valami féltett kincsemet rabolták volna el orvúl, gonoszul!

Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a filozófia, a sok hátha mégis elvehettem volna? – azt csak a martírok történetében lehetne elmondani.

Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember sorsa legnagyobbat kanyarodik!

A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb. Valami hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap akar lenni, jelentkezzen az érettségi bizonyítványnyal.

Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek rajta:

– Legyen pap az ördög!

Lukács meglátott, és rámcsodálkozott:

– Tán beteg vagy?

– Dehogy is, – feleltem félvállról, – csak rosszul aludtam.

Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy szórták a könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; csak nekem jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges feleletekre.

Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát. Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, kürtös-bajszu testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka.

– No, széna-e vagy trágya? – kérdezte dongó basszus-hangon.

– Széna! – felelte Lukács diadalmasan.

Akkor aztán az apja megcsókolta.

Lukács hozzám fordúlt:

– Gyere, ebédelj velünk.

S bemutatott az apjának:

– A legkedvesebb, legjobb barátom.

Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi embertől nem lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát szoktak teperni a mészárosok.

– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má illyen ünnepen nem eresztem el!

A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.

Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült egynehány társunk a szülőivel.

Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én vagyok bágyadt, kókadt fejü, szótalan.

Az öregúr ragyogott a boldogságtól, hogy a fiát érettnek láthatta.

– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél rá. Node itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, – szólt hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat.

– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek: magyarosítok egy németet.

– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját nézegetve. Ma délután ötkor megkoszorúzzuk az elhunyt tanáraink sírját; este búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is.

– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az öt hatos, amit adott.

Lukács nevetett:

– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd keresek.

Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az ott űlő barátainkhoz.

Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott:

– Pedig az anyja ugyan várja.

Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá az embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.

Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam:

– Jó lenne pedig, ha haza vinné.

Az öreg kérdőn nézett rám:

– Hát nincs neki dolga?

Vállat vontam:

– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember…

Az öreg pislogva nézett rám:

– Hát nem dógok erányába marad?

– Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai vacsora.

– És a jogi akadémia?

– Ráér jelentkezni ősszel is.

– Hm. Hát mér marad akkor?

Rejtelmesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet:

– A virágnak megtiltani nem lehet…

Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára.

– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. Dehát csak nem komoly az a história?

– Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám?

– Jó öt óra, kocsin.

– És Lukács tud lovagolni?

– Mindig lovon űl, mikor otthon van.

– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, és csak éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.

Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarja hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte:

– Miféle perszóna?

– Csinos, fiatal.

– Asszony?

– Nem. Leány.

– Úri?

– Úri. Úrinak lehet mondani bizonyára.

– Tisztességes?

– Tisztességes.

– Vagyonos?

– Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát…

Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal mellé.

Aztán ismét rámfordult, és elborúlt szemmel kérdezte:

– Fogták úgye? Fogták, mint a halat!

– Nem tudom.

– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy hijják?

Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett visszacsinálni.

Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán hozzátettem:

– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná… hogy…

– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek maga iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a fiamnak. Remélem még nem késő…

– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik magától, ha a két fiatal nem látja egymást.

Már bántam, hogy aláfütöttem Lukácsnak. De az a fene pezsgő volt az oka!

Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott:

– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszü fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt.

– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi jelentősége.

De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé.

Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből.

– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben folyik az élet!

S kocintottunk.

– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, – hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába.

Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni kezdett a kabátom.

A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – bizony még csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán megehetem, amit főztem.

– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több szerencsétlenséggel.

Azzal az öreg elhallgatott.

Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót:

– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára lépek.

– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögetve. Ott két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy pénzes leányt, birtokot vesz, úr.

– Bölcsen beszél, – bólogatott rá az öreg.

Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál, összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. Azután lekapta a sapkáját és kezet csókolt az öregnek:

– Hallottam, hogy bent van tekintetes uram…

– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki Lukács. Ülj le Marci fiam.

Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán ült le, csaknem háta mögé az öregnek.

– Hogy vannak a juhok? – kérdezte alázatosan.

Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez.

Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem, egynegyeddel múlt öt óra.

– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy kötelességemről.

– Mi az? – kérdezte a német.

– A temetőbe kellett volna kimennem.

– Oda mindig jókor eljut az ember, – felelte mosolyogva.

Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az élőktől.

Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, mintha nem is ő volt volna, aki tegnap…

Hidegen billentettem meg a kalapomat, s el akartam mellettök menni szótlanul.

De az asszony megállitott:

– Nos, hogy sikerült? – kérdezte családiasan.

– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket, de azért nem rontottak a bizonyitványomon.

– És Horváth?

– Neki mindig nagy a szerencséje.

És Cilire pillantottam.

A leány szemében szinte lángot vetett az öröm.

Azzal tovább akartam menni. De a leány megállitott:

– Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset.

Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy szakajtó-kosárral tért vissza.

A macskák voltak benne.

– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd meglátja hogyan dőzsölnek!

Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért vissza.

Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya macska, és hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz.

Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban belé ütődik az orrocskája.

Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást.

Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó szélére helyezkedtem.

– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet állatban, emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már a fiai jóllaktak.

E pillanatban megnyilt az utcai ajtó, és az öreg Horváth lépett be rajta.

A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.

– Dormándynét keresem.

– Én vagyok, – felelte az asszony űltön maradva.

Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba, de ólomnak éreztem a lábamat.

Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is rápillantott.

– Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok.

Az asszony erre fölkelt. Cili is.

A Cili arca elpirosodott. Az asszony arca elhalványult.

Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére mutatott:

– Tessék leűlni.

Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó szerszámmal, s rágyujtott.

Mink hallgatva, szinte dermedten néztük.

– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy az én fiam… sűrűn tapossa itt a küszöböt. Azér jöttem.

Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá. Nem felelt.

Az öreg folytatta:

– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru is lesz egykét év mulva.

Megszivta a szivarját, és a macskákra nézett.

Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.

– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – hanemhogy megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjon más tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisasszony szép leány, látom, igazán szép leány. És bizonyára jól is van nevelve. Neki is jobb, ha tudja, mihez tartsa magát.

Ismét csend és szivarozás következett.

Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara felé.

Nekem a hátamba állt a meredek.

– Bocsánat, – fakadt ki végre az asszony, – nem tudom… nem értem…

– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok. Másnak is úgy nyujtom. Hát azér jöttem én, hogy megtudjam: kötelezte-e magát a fiam valami igérettel? mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára, vagy halálom utánra?

– De kérem… – hebegte sértődötten az asszony.

Az öreg szigorú nyugalommal folytatta:

– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban, tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… Ámbátor hát tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy?

Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre:

– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt semmiféle egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal kérdezősködik.

Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden szava egy fricska volna az öregnek az orrára.

Meg is zavarodott az öreg, – látszott a szeme rezdülésén.

– Hát nem szokott ide bejárni?

– Nem.

– Hm.

– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, hogy az esső esett. Akkor is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne lucskosítsa el a ruháját.

Az öreg az állát vakarta:

– Hát nincs semmi… köztük?

– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a leányomat ládába zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és ne az én leányommal!

Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a fülébe.

– Nono, – mondotta csillapítón.

És fölkelt.

– Hát nincs semmi… vekszli? vagy másefféle?

– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén és a kardján nem volt folt soha.

Az öreg rám-pislogott. Azt hittem, a guta rögtön megüt.

De mégse szólt. Ismét az asszonyra emelte a szemét:

– Nono, iszen tisztáztuk az ügyet.

Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. Némán köszönt, és elballagott.

Dormándyné lázas-pirosan és fáradtan ült vissza a székére. Cili szemében könny csillogott.

– Micsoda nap ez! – szakadt ki a szó az asszonyból.

És a leányához fordúlt:

– Nyilatkozott neked az a fiatal ember?

Cili a szeméhez emelte a zsebkendőjét, s bólintott.

– Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit mondott? Igérte, hogy elvesz?

A leány szomorún lecsüggesztette a fejét:

– Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek… senkinek. Még magának se. Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná… Ő majd lassankint rábírja az apját. Én nem értem, hogy történhetett…

Nem tudom mit beszéltek tovább. Ott-hagytam őket.

Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem, hogy micsoda álnokság lakik abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjü emberek a legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti szeretetből, s a végén kitudódik, hogy engem csak vasuti állomásnak használt: felszállásra. Ki tudja hol és hány szor találkoztak ők ketten, külön!

Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a kertbe és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek akkor siet be az útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a velencei tűkör. A hóna alatt egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfücsokor. Köszön és megáll Cili előtt. Nyujtja a csokrot.

Cili ránéz búsan. Nem nyúl a csokorért.

Látom Lukácson, hogyan döbben meg. Néz a leányra, néz az anyjára.

– Mi történt?

Az anya felel:

– Nem szabad öntől a leányomnak elfogadnia semmit.

– Miért?

– Mától fogva tekintse idegennek. Mink is idegennek fogjuk önt tekinteni.

Lukács arca hasonlatossá vált a Laokon ábrázatához.

– Annyit csak kérdezhetek, – szólt egy percnyi idő után, – hogy magyarázzák meg…

– Az ön atyja az imént ment el tőlünk.

– Az én apám?

– Az ön atyja. Vallatott bennünket, mint valami vizsgáló-bíró.

– Az én apám??

– Súlyos szavakkal illetett bennünket.

– Az én apám???

– Azt mondta, hogy mink önt… Azt mondta, hogy az ön ígéretei semmisek. Ő rendelkezik az ön vagyonával és sorsával.

Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, mint a főtt ponty.

Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják Lukácsot kidobni?

Lukácsnak akkorát fordult a szeme, mint a malomkerék:

– Ki lehetett az a gazember?!

S a szeme rajtam állt meg.

Ez a kegyetlen szó megrázott.

Lángba borultan toppantam eléje, és a szeme közé néztem:

– Válogassuk meg a szavakat! – harsogtam. Vagypedig fordítsuk vissza arra, aki ártatlan leánykákat hazug ígéretekkel akar megtántorítani!

A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy írígy kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart csapott, hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál ingben szaladt ki közibénk.

Csúnya egy petek volt az!

Még azon órában elrobogtam a németemhez. Kértem, hogy legyen segédem.

– Embert ölök ma! – lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de mindegy: vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit!

A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és csak azután kérdezte, hogy mi történt?

Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem nevezhetek, egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de olyan színnel udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint a ma-esett hó. Ámbár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek ismertem, hogy második Margarétát megmentsem az elbukástól.

– Szép. Helyes, – bólintott rá az orvos.

Azzal elmondtam röviden, hogy mily ovatosan, kíméletesen figyelmeztettem az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily durva paraszt volt a fia.

– És most idejöttem, – folytattam, – önhöz, úri emberhez és tartalékos tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen ügyekben tapasztalatlanok és szamarak.

– Helyes, – mondotta komolyan az orvos. Az ügy kétségtelenül súlyos természetü, sú-lyos ter-mészetű. Tud vívni?

– Nem tudok.

– Baj. És az ellenfele?

– Az se tud.

– Még nagyobb baj. Hm. Hát lőni tud-e?

– Sohse volt pisztoly a kezemben.

– Hát az ellenfele?

– Annak bizonyára volt puska is.

– Baj.

És az állát fogdosva, töprenkedve járt fel és alá a szobában.

– A sértett fél maga, – mondotta végre. Tehát mink választjuk meg a fegyvert. Mármost mit válaszszunk? Ha pisztolyt választunk, maga még három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasba lövi, vagy mellbe, az kétségtelen.

Ez nem tetszett nekem.

– Hát akkor kardot…

– A kard meg pláne veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem ismerik a vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a testet: metszenek bőr, metszenek izmot, metszenek fület, orrot, de csontot nem vágnak soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká változnak át a viadal színhelyén: teljes erejökkel nekihuzakodva sujtanak, vágnak, kaszabolják egymást, s nyomorékot szabnak egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást.

És a fejét rázva nézett reám,

Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pőrölyét. Hatot ütött szép rendben a harangra.

… mortuos plango…

Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné férje. Az tudott vívni, mégis…

– Nem lehetne-e, – mondottam, – az ügyet valahogy másképp elintézni?

– Másképp? Hogyan?

– Talán… talán békésen…

– Békésen? – hörkent meg az orvos. Pofont? Békésen?

És hidegen nézett reám.

– Hiszen nem volt az pofon, – mentegetődztem. Mondtam, hogy a légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal ütött. Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal ütött volna. Azt nem lehet pofonnak nevezni.

Az orvos a fejét rázta:

– A légycsapó önt arcon érte. Hiszen most is fel van dagadva a bal arca.

– Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. Ha nem kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak nevezni doktor úr… A magyarországi fogalom szerint…

Az orvos megint a fejét rázta:

– A pofon internacionális fogalom. De nézzük tisztára: Mi a légycsapó? A légycsapó nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag készített eszköz, amely arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége meg legyen hosszabbitva, s a tenyér körülbelől egy méterrel távolabbra működjön, csapólag. A légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy vele a pofon indirekt pofon, s hogy direkt pofont csupán az igazi kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A jelző nem változtatja meg a tárgyat, csak minősiti. De ha önnek más a felfogása, akkor tisztelt uram, keressen más segédeket.

S oly hidegen nézett reám, hogy szinte megfagyott a velő a csontjaimban.

– Hát kérem doktor úr, – rebegtem megtörten, – intézze el ahogy lehet. Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én szeretnék mihamarabb túl lenni ezen a rút ügyön.

Az orvos erre megint becsüléssel pillantott reám:

– No csak bízza rám, – mondotta. Én jártas vagyok az efféle ügyekben. Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihivjuk a frátert.

– Kardra?

– Azt majd mink elvégezzük. Egyébiránt én azon leszek, hogy ne kardra.

– És mikor kell…

– Talán holnap reggel már megverekedhetnek. Rajta leszek, hogy sokáig ne húzódjon ez az ügy.

Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott akartam kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam:

– Még valami doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem ismerem a szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani?

Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy legalább is ingre.

– Fekete szalonruhában, – felelte az orvos. A nadrág is fekete legyen.

Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt egy bökkenője: nem volt szalonruhám. Egy téli fehér-pontozott szürke ruhám volt, meg egy nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna szerezni a finánctól, de már kabátot… a fináncnak csupa aranyzsinóros galléru volt a kabátja.

– No min gondolkodik? – kérdezte az orvos a vállamra téve a kezét.

– Azon, hogy más ruhában nem lehet-e ott megjelenni?

– Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a gallért is felhajtjuk, hogy az ing fehére ki ne lássék.

– Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak most kölcsön fekete kabátot. Mindeniken rajta van ma, s talán reggelig…

Az orvos elmosolyodott:

– Hát majd küldök én egyet. Hol lakik?

Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. Elmondtam neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen föl azonnal az orvoshoz.

Életem legkülönösebb estéje folyt le aznap.

A bucsuzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten voltunk a legvidámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek tárgyalása is. Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; egy-egy lövés; huszonöt lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő.

Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász Józsi, énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, ünnepieskedtek.

Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az egyik tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. Figyelmeztetett bennünket, hogy az iskola együtt-végzése valamennyiünket éltünk hosszáiglan testvéries szeretetre kötelez. Szeressük egymást kint az életben is. Mert az iskola közös anyánk volt: éveken át azonegy gondoskodásban, lelki nevelésben részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni az élet sok hideg küzdelmében, hogy a szeretet a földi embernek eggyetlen nemessége, kincse, világossága, melegsége.

Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A fiuk fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. Csak mi ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem érintkezett.

Mintha jeges szél fuvalt volna át a szivemen, mikor közelébe értem.

De a többivel én is ölelkeztem és fogadkoztam, hogy szeretni fogom őket.

– Holtig, – mondta az egyik.

– Holtig, – feleltem eldobbanó szívvel.

Aztán visszatelepedtünk az asztalhoz. A cigány magyar dalokat muzsikált.

Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a cigánynak, hogy hallgasson el.

Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk vallomását terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és ünnepiesen megbékülünk. Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a szivemet.

Lukács azonban arról szólott, hogy minden tíz évben találkozzunk.

Tehát még azzal is henceg, hogy ő tíz év mulva élni fog!

No majd meglássuk.

A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan emeljem fel, hogyan mozdítsam meg egypárszor függőleges vonalban, mielőtt elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a puskapor fölfelé rugja a cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem célozzak inkább a térdére, akkor mellbe vagy vállon találom.

A vacsora előtti percekben a kávéház egyik sarkába történt ez az oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal űltem az asztalnál.

Tizenegy órakor meglökött Fazekas: elosontunk.

Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen tárgyaltak? Lukács másik segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a kaszárnyából. Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: mindent elfogadtak, amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, hogy melyik orvost hivják orvosuknak.

Ez az utóbbi értesités megviszologtatta a hátamat. Hát annyi orvos kell az ilyen ügy lebonyolitására?

– Feküdj le azonnal, – mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos azt mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk.

Hát én le is vetkőztem.

De amint magamra maradtam, egyszerre gyászszínben láttam a világot. Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e vetkőzni?

Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott értem! A testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. Anyám a gyufa-szálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira takarékoskodott. S holnap… talán egyszerre kapják meg az én öröm-levelemet egy idegen kéz írta fekete levéllel.

Illő, hogy irjak nekik, s mentegessem magamat, s hogy legyen a szeretetemről emlékük legalább egy levél.

Irtam könnyezve: Társadalmi kényszerüség… becsület… úri emberhez illő bátorság… köszönet a szülői szeretetért…

Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak akkor éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kíséri át az embert az életén át két szívnek a gondoskodása, ezernyi jósága, aggodalma…

Dehiszen nem bizonyos hogy temetésre jutok!

A temetés szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: A temetőbe mindig jókor eljut az ember!

Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét gondolataimba.

– Uram Istenem, – fohászkodtam az Éghez, – csak most az egyszer húzz ki ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek, holtig imádkozó legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap elvesznem!

Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. A segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában, Fazekas feketében.

– No, maga már fenn van?

– Le se feküdtem, – feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem érdemes.

– Nohát csak tegye fel a kalapot, aztán gyerünk.

Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. Cilindert is küldött a kabáttal.

Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy feltettem, lecsúszott a két fülemig. Papirost nyomtam bele hamarosan, hogy amennyire lehet, rendesen álljon a fejemen.

Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A reggeli nap aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak csicseregtek, pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, csak én voltam fásult. Fáztam.

Az orvos elővont egy kis lapos zsebüveget. Konyak volt benne.

– Igyék, – azt mondja, – igya meg mind.

Soha életemben nem ízlett úgy a konyak.

Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott elő a fák közül, s állott meg a mienk mellett.

Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen Kossuth-szakállas fiatal úr. A másikból az őrmester szállt ki Szél Józsival.

Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult és szalutált.

A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott a kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan szedik elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámot.

Azután az én németem összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésü tokból két pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. Kirakták rá a pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt.

Mink ezalatt Lukácscsal külön-külön ácsorogva cigarettáztunk. Lopva rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca piros volt. Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív.

Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem az arcomra. Összefont karral néztem, mint töltik porral a pisztolyokat. Egyiket az őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy bőrzacskóból golyókat bontott elő, s közben rendelkező szavakat mormogott. Az őrmester mindannyiszor kaszárnyai engedelmességgel felelte:

– Igenis, hadnagy uram.

A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga gyömött fojtást is beléjök. Csak azután nyujtotta vissza:

– Ezt is verjék le.

– Igenis, hadnagy uram.

Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében beszél a pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti.

Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a huszonöt lépést.

Fölállitottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz pisztolyt a kezembe nyomták.

Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a zsebóráját az őrmesternek, s mondta hogy vezényeljen.

– Igenis, hadnagy úr.

A hadnagy hozzánk fordult, és harsányan kiáltotta:

– Felszolitok asz urak kipékelni, ha asz lehet fan.

Egyikünk se felelt. Én a füre néztem. Lukács is.

A hadnagy intett az őrmesternek.

Az őrmester megköszörülte a torkát, és kiáltott:

– Tűz!

Mind a ketten fölemeltük a pisztolyt.

Céloztunk.

Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, ha felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja.

Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte egyszerre vet lobbot.

Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok a sebre. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem.

Elájultam.

Mikor ujra fölnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden mellettem. A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, hogy szinte zöld szinre vált.

– Répácskám! – sírta, – meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak most az egyszer meg ne halj!

A két orvos is mellettem hajladozott.

– Nincs semmi baj, – mondotta a németem az ingemet visszaigazítva, – csak a töltés csapódott a melléhez.

– Nagyon vérzik? – kérdeztem bágyadtan.

– Sehogy se vérzik. Semmi, semmi…

E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, és kezet nyujtottam Lukácsnak.

Lukács megölelt:

– Felejtsünk el mindent! – mondotta érzelmesen. Bocsáss meg nekem, Répa! Ne haragudj rám!