← Table of contents
Mi erősebb a halálnál?

A mult velünk él! (continued 2)

Reading edition

– Nem haragszom, – feleltem örömmel.

S mind a ketten a tenyerünkre néztünk. Az én tenyeremen valami vastag zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból juttattam Lukácsnak.

– A fojtás leve az, – magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a csepü.

Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német gyönyörű redengotján.

Hát hogy lehetett az?

Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi golyót tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős viaszt, vagy tudj’a a kefe mit.

Dehát akkor egyikünk se gondolt arra.

Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon részegen ahogy megszabadultam az áldomás-ivástól, bementem a Szent-Márton templomba, és hálálkodtam az Istennek.

Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó embert választhattam főelintézőnek.

S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is teljesítettem: én voltam az első jelentkező a püspöki irodában.

Nem is bántam meg.

De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az embernek az élete sorsa…

Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom felejteni. Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink elenyésznek.

És nem tudom elfelejteni.

Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a leány. És eltünődök rajta:

… Ha Lukács nem jött volna görög jegyzetért…

… ha véletlenül nincs ott a kertben az a leány…

… hátha mégiscsak… hátha mégiscsak én vettem volna el?

… Vajjon milyen életem lett volna vele?…

… Örökölt-e vajjon az öreganyjától?…

… Milyen gyermekeim volnának? Hány évesek volnának?…

… Mi volna a foglalkozásom?…

… Boldogabb volnék-e mint most? vagy épp oly igavonó állata volnék a házasságnak, mint más ezerek, milliók?

*

Egy fiucska zavarta meg a beszélgetésünket, – a szomszéd asztalnál söröző molnárnak a gyereke. Az asztalunk alá bujt. Valami üvegcserepet kapott fel onnan, – sörös üvegnek a cserepét.

Ahogy kivonta a fejét, ránk-mosolygott, hogy szólunk-e a tolakodásáért? Aztán visszasompolygott a bátyjikájához. Adott neki is egy cserepet. Mind a ketten a szemükhöz illesztették, és mosolyogva forgatták a fejöket.

– Mily kevéssel boldog az ember! – mondottam rájok-gyönyörködve.

– S lásd, hogy csalja magát, – felelte a pap. Hogy csalja magát az ember akarva is. Ez a gyönyörüsége az embernek.

A kisebbik gyerek ekkor a papra nézett, és nevetett.

A pap is elmosolyodott:

– Mit nevetsz lurkó?

– Azt, hogy milyen sárga a pap bácsi.

Kedves, tiszta arcu kis gyermek volt, s boldog a játékában.

Fölvettem két perecet s nekik-nyujtottam.

– No gyertek ide.

És a molnárnak is szóltam:

– Ugye megengedi?

A molnár vállat vont:

– Ha köll nekik…

A nagyobbik fiu a fejét rázta:

– Köszönjük már ettünk.

– Nem perec köll ezeknek, – mondotta a pap. Cukor kell, igaz-e? No gyertek hát…

S belenyúlt szinte könyékig a zsebébe. Elővont egy kék papiros-csuklyát. Az iránt már a gyerekek több érdeklődést mutattak.

Odaálltak a pap mellé, és várakozással nézték, hogyan bontja elő a mályva-cukrot.

Adott vagy tiz szemet mindeniknek, s megsimogatta a kisebbiknek az arcát:

– Hogy hínak?

– Jancsinak, – felelte szemérmetesen mosolyogva a kicsi.

– Hát a másik neved?

A gyerek a vállát vonogatta:

– Jancsika.

Nem tudta a nevét.

Ahogy ezen mulatunk ottan, a kocsma udvarán azt a falusi urat látom megjelenni, akiről Zeller beszélt.

Keresőn jártatta körül a szemét az udvaron ülő népen, aztán felénk nézett, és elmosolyodva jött hozzánk:

– Nini Répácskám! – mondotta örvendezve.

És megölelte a papot, ráveregetett a hátára.

– Hogy kerülnek ide ezek a porontyok?

– Tán a te gyerekeid?

– Éppen. Kezet csókoljatok hamar a pap bácsinak! Ez a két legkisebb fiam.

– Hát nagyobb is van?

– Van, kettő is. Egyik már a hetediket végzi, a másik, a Lukács meg az ötödikben bukdácsol.

A pap bámulva nézett a gyerekekre.

– Mingyár olyan ismerősök voltak nekem ezek… Hiszen éppen olyan a szemök, mint az anyjoké.

Horváth leült kissé hozzánk. Nyájasan, kedvesen, szeretettel beszélgettek. Elkérdezték egymást, hogy vannak? Zeller őnagyságát is kérdezte.

– Köszönöm, – felelte Horváth meleg tekintettel. Hízik, és mindig jókedvü. Olykor egyet gondol, és szül egy-egy fiucskát. De most már ritkán teszi. Hiába, gyerekből se jó a sok. No, megmondom neki, hogy találkoztam veled, éshogy megemlékeztél róla.

Aztán bocsánatot kért, hogy több időt nem tölthet velünk. (Négy óra járás kocsin.) Velem barátságosan kezet szorított, Zellert pedig megölelte, meg is csókolta, – balfelől.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings