ŐSZI KONCERT

ŐSZI KONCERT PRAELUDIUM: Sírj őszi vers… Sírj mindakét szemem, Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny. Most itt az ősz és én vagyok az ősz És régi bútól vemhes újra versem. Beteg az arcom s beteg a dalom És a múlást sápadva szomjazom, Az életet, mely már csak félig-élet, A hervadt holdat és a sírt S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb. Beteg vagyok, szépségektől beteg, Nem is vagyok más, egy beteg poéta. Ha egyet nézek, elfakul a fény És ferdül a nap, mint a hold karéja. Ha kettőt nézek, hullik a levél, És feltámad az, aki rég nem él, Ha hármat nézek, az erdőn keresztül Szél száll és kiszakad a köd És a világ fázlódva összerezdül. Most a ligetbe bolygok délután És úgy jövök meg, mint egy temetésrül, Talpig fekete gyászoló ruhám S vörös szemem a könnyektől sötétül. Fekete kalap és egy lomha bot, S én révedten, álmodva ballagok. Levelük a fák az aszfaltra sírják És csengenek és zengenek Az utolsó neszek, az őszi trillák. * INTERMEZZO: Most tetszenek nekem az üvegek: Mély délutánban oly mélyen tüzelnek. Most tetszenek a sárgahajú nők Sugárzásán szeptemberi tüzeknek. Most tetszenek nekem a temetők, Az elborult szobák bús, barna színben, A haldokló fák szörnyü kórusa És tetszik a föld és mindenki, minden. Most dalol az ősz s én is dalolok, Lalláz az ősz lassú litániát. Most dalol az ősz, dalol a szivem, Dalolni kezd most az egész világ:

Mult este kezdődött a rékviem. Poros és szürke volt az alkony A görbe fénybe mentek hazatérők És béna vágyak mentek lomha mankón. Mult este kezdődött a rékviem. Mult este volt, igen, igen.

Mult este volt, Elbújt a hold És megfagyott a csendtől a vizem. Mult este kezdődött a rékviem.

Hazátlanul fütyültek A ködben a hajók. Keresve egymást sírva jártak, Mint a kisértetek, az árnyak S az ég, a föld úgy hallgatott. És habjaim remegve összebújtak, Akár a félő gyermekek És sírdogáltak hajnalhasadásig, Mind könnyezett, mind könnyezett.

És a víz a piciny hajókon Olyan nehéz lett, mint az ólom.

És délután járt itt egy beteg ember S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.

A lég is megfeszült, mint egy üvegfal És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel

Mi is elbújunk a homályos égbe És összeszorulunk, mint a csigák És alkonyórán, alvó ablakokban Fellobban a langyos lámpavilág. Most a cseléd is elborulva nótáz S az emeleten égő vasalót ráz Vöröslő tűz-körökbe És aki megtér elhagyott szobánkba, Itten marad örökre. A nő imádkozik, a férfi bámul És jeleket les a jós éjszakábul. Ügyetlen újjon bukdácsol a skála, Az eső is skálázik egymagába És a diák fönn egyedül Egész éjszaka hegedül.

Mi is siratjuk őt, Siratjuk, aki itt lakik, A nyárt, a nyári álmait. Mi is siratjuk őt. Gyászoljuk őt és dobolunk, A szél, az éj üvegdobunk. És sírnak rá az üvegek.

És az eső is megered.

Már vérzik a nyár, A vénülő asszony. Szél a haraszton. Kár érte, be kár. És rebben a sóhaj, Jaj várjatok, ne még. És lombtakaróval Takarja tar fejét. Haha, haha, Hull a haja És vézna arca hóka. Fején vörös paróka. Jó éjszakát. Minden csupa árnyék És ő, a világszép Már festi magát.

Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.

Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt, S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt. Jóéjt virágok és jóéjt világok, Lázas lányok, halotti húgaim. Jóéjt testvérek, őszi rózsa, Bús rezeda, dús kankalin, Buja thuja, szegény beteg ciklámen Most haljatok meg. AZ ESŐ: Kip-kop. A FELLEGEK: Ámen, ámen.

– Nézd, nyáron azt mondtam magamba: De szép lesz ősszel, ha beteg leszek. Jő valaki, ki csendes és beteg S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház S a szél bongó telefondróton hárfáz. Behull a meseházba a verőfény És fűtjük arcunk bibor téa gőzén. Vagy hintázunk a csendes hintaszéken, Vagy álmodunk az elhagyott verandán. Te hímezel s sötét arcomra bámulsz, Amit tűzfénybe von nehéz havannám. – Nézd, nyáron azt mondtam magamba: Majd jő valaki, ki szeret talán És sárga fák közt járok lábbadozva, S járni tanulok egy nő oldalán Tipegek és ha félek hazamenni És kertjeinkben árnyra árny oson, Hazavezet és megcsókolja számat, Gyógyítva csókol a mély folyosón. És félti szám, mint egy szelíd sebet És csendben eltol, ha csókot adok És tiltva teszi ujját ajakára, Mert betegnek árt, jaj árt a csók. Most itt vagy és vagy betegápoló, Csókkal gyógyító beteg-apoló. Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes – Csak sose lenne a csóknak szünetje – Hajh nyári láz, hajh bús delirium, Csókok szüretje, életem szüretje. * A NŐ SZÓL: De én szeretlek édes emberem, Az életem gyógyítja a tiédet. Gyógyítja egyik száj a másikat, Gyógyítja egyik kéz a másikat, Gyógyítja egymást két szegény kis élet. Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat, A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat. Gyógyítja a vak éjszakát a nap, Gyógyítja a sziklákakat a patak. Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég, Ha ráborul a tűz-gyötörte főre, Gyógyítja a fű a beteg sebet S a fekete hajat – a szőke. * FÉRFI SZÓL: Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed Az ördögi cérnák között motoz. Bukfencező csel, kínai kötés És távoli, és titkos, és gonosz. Egy kis manócska mindegyik kötőtű S cikázó újjaid iramja gyors. Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz, Te vagy a sors, a sors. Makrancos munka, női mánia, Valami baljós, balos, ördögi. Mit nem tudok, csak félve bámulok És távolságunk tűkkel tükrözi. Oly messze vagy te s e galambi játék. Fehér fonál puha pamutba tőr. Ki hal meg itten és miért e háló? A tű az öl, az öl. Makrancos munka, bújtó babona, Alattomos, hisztérikus-merész. Most sunnyogó, huncut, s igénytelen, Mint lassu cica, hogyha egerész. Játék a seb, játék a kacagás is S komoly halál a díj egy kacajér. És csillogó tűk, csillogó szemek közt Hull-hull a vér, a vér. * A NŐ SZÓL: Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint? Mit lát szemed az üres levegőbe? Mit énekelsz? Miért siránkozol? Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle? Mért nézed úgy két dombos melleim, Mint temetőben a sírhalmokat, Mily könnyeket törölsz szegény hajamba És éjidőn micsoda riogat? Miért beszélsz mindig feketeségről, Mért látod szőke fürtöm feketén? Most sír vagyok és egy halotti urna – Mondd, kit temetsz belém? * A FÉRFI SZÓL: Én eltemettem, édesem, beléd, Kit most borzongva hívok újra vissza, Mint halvány lángnál bomló spiritiszta Halottjai kisértő szellemét. Én eltemettem, édesem beléd, Vidám szemedbe az ő bús szemét, A te hajadba az ő dús haját, Karját karodba S most mind a pompa A te szegény testedbe suhan át. De lásd, fejemen most a mult cikáz És lelkem száll, a végtelenbe túl, Száz idegem megint feléje nyúl S mint beteget elönt az esti láz.

Pokoli éj: Iszonyú, iszonyú Az éjszaka mi mély, Csupa láng és ború, Halálharag, lég-háború. Iszonyú, iszonyú.

És most megint elémbe jő – Egy pillanatra – s régi minden, Hervadtan és halotti ingben Kopog-kopog az ősz, meg ő.

Ó jaj, te félsz, Kiről beszélsz?

Idézem őt! Gonosz, hazug kezét idézem. Idézem őt! Ezen a poklokszülte éjen. És kék szemed fekete lesz. Hajad sötéten csergedez. Hozzá hasonlít gyenge főd S a levegőben érzem őt. Parancsoló árny, félig szent valóság, Félig szeszély. Most párka, végzet s a kezében orsó. A NŐ SZÓL: Beszélj, beszélj! A FÉRFI SZÓL: Ó, hogyha láttad volna egyszer Amint könyezve, mereven, Imádkozó, áldott kezekkel Letörte én áldatlan életem. Ó, hogyha láttad volna egykoron, Mint mostan én az arcodon. Igen, ilyen volt: festék és hamis máz, A szája egy kis rózsaszínű szinház. Villanylámpácskák gyultak a fejében, Ha nevetett, Rózsásvilágos lett a levegő is Feje felett. Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát, Mély tükrök mélyiben És az ezüstmámortól szertepattant A tükör és szivem. Megfeketült a mellemen a rózsa, Amit adott És ráncos lett, mint egy vénasszony arca S halott, halott. És megvakult kezében Az ezüst és arany…

Csitt-csitt, elég. Mostan belép S közénk ül szótalan.

Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja És nem mint én, ki tőle idegen, Ki férfi-fejjel komorlok a létbe, Dult csillagokba nézve mereven. Te szent vagy és dal és harmónia. Én a természet mostoha fia. Nekem beszélni kell és sírni, sírni, De a te némaságod szónokol. Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor. Te bútora vagy elhagyott szobámnak, Én gondolatkaosz. Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek S nem vagy se jó, se rossz. Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy És hordozója százezer tavasznak. Én kincseim közt nesztelen didergek, De te mezítlen vagy királyi-gazdag. Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló Ovális tested a kereveten, Mint egy gömbölyű, forró, eleven Tengermorajt százszorzó, drága kagyló. * A NŐ SZÓL: Nézd őket… Ah, míg várunk a vonatra Hogyan cicáznak kormos árnyaink. A kavicsok közt, a fényes sineknél Zöld csillagunk meddő sugára ing És úgy folyik a fénye arcainkra, Mint beteges, halványzöldszínű tinta. Folyik a holdfény, A rég kiholt fény S lenn összesímul két alak Sötét tagokkal, hallgatag. Nézd, most húzódva messze távolodnak, Most összeér árnyék-kezünk. S ölelkeznek – szegény, szegény bolondok.

Ó jaj, mi is ölelkezünk.

Ez itt a korzó. Itt egy hervadó kert, Mely érzi már a gyilkoló októbert És sejtelmétől is oly halovány. És fái közt olyan betegen illan Az őszi nap, a sárga, őszi villany, Bágyadt villanyfény haldokló szobán. Lábujjhegyen járjunk most mindaketten, Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve Bámulva nézi önmagát az ősz, Mint egy kisérteties, mély tükörbe. Ez itt a korzó. Most tekints körül S nézd a parázsló brilliántot, édes. Nyiltan közönnyel, bátran, ahogy illik Egy hypermodern költő kedveséhez. Ott vannak még a nyártól züllött ernyők, Halványpirossal, kiszíttan, fakón. A kánikula sok-sok martaléka, Egy kerti szék az őszi udvaron. Rongyok, remények, megpörkölt rakéták És cigarettavégek és szivek. Fölöttük az árny, a halál, az éjjel És a hideg, a szomorú hideg, Itt egy kávéház fázó publikummal, Ott meg az irodalmi emberek, Kik szivarozva, szigorú szemölddel, Szegény hullám fölött veszekszenek… * A NŐ SZÓL: Én odamegyek és megkérem őket, Hogy tégedet nagyon szeressenek És értsék meg vívódó éneked. Én odamegyek és megkérem őket, Pajkos kacajjal, mint egy éji tündér, Hogy lássanak be fátyolos szivedbe S szeressenek elátkozott szivünkér. Általkarolom csendesen a lábuk, Az életed szelíden elmesélem, Hogy megriadjanak és tág szemekkel Bámuljanak reám az őszi éjen. Mert szép a lelked régi bánatoktól, Oly édes és jó, mint a tiszta óbor. Ó én tudom ki vagy te és mi vagy te, A te dalod rezgő rezedaillat. Pünkösd a kedved, templom a szived És hogyha szavad néha elijed, Előtted szellemek és árnyak ingnak. Én láttalak és nagy vagy és hatalmas, Ha néha álomlátón hátra-hajlasz, Én láttalak a kulcslyukon keresztül, Hogy átölelt sok lenge látomány És egy tekintetedre Halványan és remegve Bús angyalok röpültek a szobán.

Gyümölcsös ősz – – Te vérző, koszorús – Én hódolója vagyok a gyümölcsnek. Szeretem a virágok táncait, De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb. Ő már a cél, a szín, a hervadás. Nyarak alusznak benne s cukrok íze S remény, öröm, valóvá semmisítve Ő már a vég, az állomás, a nász. Én szeretem az égő-fiatalt, De várva-várom a bús diadalt, Az utolsó-halálost, szomorút, Mely lelkemet te hozzád igazítja Tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra És életemre komoly koszorúd.

Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat. Szavaid sokszor félve hallgatom, Csodálkozom az elröpült dalon S idézem a világgá szállt siralmat, Mely a szivedből jött – érintve szádat – És mély, mint a halál, a jaj s a bánat. Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek, Gyümölcs s öröm közt édes a halál. És szép a gyász, a félő suttogás, A dal, ami remegve tétováz És azután szédűlt magasba száll. Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál. E pirossárga, őszi karnevál. * A FÉRFI SZÓL: Boldog, pogány nő, boldog százezerszer, Ruhák között is százszor meztelen, A hervadásba nyúló buja csókfa, Megrészegűlő bíbor levelen. Örült menád – kavargó fürteidben A régi lázak láza szálldogál. Szüretre zendül minden táj körötted Csiklandja orrod erjedt muskotály. Ó örökegy, – ó ősi titkot érző – Ó változó kép – táncos tünemény – Te látod még a régi, részeg istent Őrjöngve párduc-szekerén. Én másra leltem. Isten s ember nélkül Daloltam ezt a férfi-éneket, Hogy hallottam szívemben s a bokorban A csendet, amely rajta lebegett. A végtelenség bús hárfája lettem És összegyűlt minden jaj a szivemben S mostan viszik-viszik e kis dalok És belezüllnek, meghalnak sóhajtón

Tücsökcirippelés egy régi ajtón, Amit mindenki elhagyott.