JAJVESZÉKLŐ

A MAGYAR ROMOKON Jaj, merre menjek? Jaj, merre nézzek? Jaj, mit rebegjek? Jaj, mit hazudjak? Jaj, tán loholjak? Jaj, tán feküdjek? Jaj, mért akarjak? Jaj, mért pihenjek? Jaj, régi kertünk? Jaj, versek álma? Jaj, drága fajtám? Jaj, bús vidékem? Jaj, hogy sziszegjek? Jaj, hogy üvöltsek? Jaj, hogy kigyózzak? Jaj, hogy harapjak? Jaj, hol az arcom? Jaj, hol a multam? Jaj, hol az ágyam? Jaj, hol a sírom?

SZÉNRAJZ Most gondolok az őszi vándorokra, Kik az országúton sóhajtva mennek, Hátukon egy batyúval, tántorogva, Vágyuk feszítve a vak végtelennek. Eső szitál és hervad már a nyárfa, Csak pár levele inog még fehéren A holt galyon, oly búsan, mint az árva Halott mellén a vitézségi érem. Minek is élni? Halni már a célja, Elég, elég volt küzdeni idáig. A tompa csöndből hallani alélva Az elvonult nyár aranytrombitáit. Ki tegnap állt, az fekszik most a földön És sírni is erőtelen ezentúl. Köröskörül a köd akár a börtön, A hangtalan és ájult őszben elnyúl. De jajgatnak sírjukban a halottak, Kik élni vágytak volna, jajveszéklő Szóval kiáltanak és felzokognak. Ti értetek bor… álom… pálma… szép nő… Itt járnak ők sötét, halálra sértett Arccal közöttünk és rázzák az ajtót, Bitangoló sok millió kísértet, A sírból az élet felé sóhajtók. A katona tanyák körül bolyong most, Hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt, Csak nézi az égboltot, a borongóst, Szíve üres, tarisznyájába bánat. Hideglelős szemét feszíti tágra, És óriás fantasztikus alakja, A mint reá mered e bús világra S lelkét, szegény lelkét a semmi lakja. Az ablakon lesi, a mint a polgár Dunyhák között vetköződik az ódon Hálószobában, puffadt vánkosoknál S libeg-lobog gyertyája furcsa módon. Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak Kárognak útján, gyengelábu, részeg És átkozódva búsan tovaballag, Mint a középkori lándzsás vitézek. (1918)

VIDÉKI ÉJ Milyen közeli most a nyári ég S mily messzi-kék Alatta az alvó, beteg vidék. A csillagos ég – fényes sírlepel – Reád lehel S a mindenséget kézzel éred el. Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz, Jó, égi túsz Ó messzeség őrültje, Sziriusz. Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt, A halmokig Halkan motoz, az éjjel álmodik. Egy távol mozdony hortyog valahol, Mert áll a tor, Vértől zabáltan lassan zakatol. Az ablakok lehunyják a szemük. Csend mindenütt. A toronyóra zengőn egyet üt. De felviláglik a mély éjszaka Kigyullad a Kis patikának kormos ablaka. Egy gyógyszerészlány – hadi, fiatal – Felkel hamar, Márványcsészében álomport kavar. Az élet és a felleg eluszik. Olyan bús itt. Élő, halott egyformán aluszik. Egyszerre a kis utcák dörgenek, Egy szörnyeteg? Nem, vas, halál, szij, Éji őrmenet. Elhangzik a dobaja. Semmi más, Egy surranás. Most két erős, gyors puskadurranás. Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény Fáradt szegény. Csókolja a földet. Egy szökevény. Körötte senki. A vidék kiholt. Nem is sikolt. Ki volt az anyja, istenem, ki volt? A haja dús, még minden szála ép. A szája szép S harminckét foga büszke, drága ék. Sápadt fejéből csörgedez a vér – S ki tudja mér? – Bámulja őt a vén Göncölszekér. (1918)

ÓDA1) E dobogón roppant neved köszöntöm Petőfi Sándor, én az új poéta Szegényes kincseim lábadhoz öntöm S hívom emléked, mely ma újra néma. Szóljon neked, ki biztos erő vagy, E tétova és új-ideges ének S halld meg szavát, a szomszédból jövőnek Az alföld árva, koldús gyermekének. Kezembe nincsenek arany kalászok, Se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett. Vetésem a hold zöld vizében ázott S egy vak szóbában sírtam, mint a gyermek. Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok Igéztek engem az alföldi porban, A bús vidéken és a betegágyról, Az orvosságról és lázról daloltam. Ám nagyapám, ki honvédszázados volt És verekedett a császári haddal, Még látta arcod és hallotta hangod Tűzben remegni, amikor a vad dal Fölreszketett és még mesélt felőled Olyant, amit mi álmodni se tudnánk, Mély téli esten, a gyerekszobában, Mikor a findzsán reszketett a rumláng. Igy látlak én még mostan is. Hatalmas, Kiben az élet vére tüzesen vert, Ifjú, kiben a magyar ég tetőzött És meghaltál és nem láttad a tengert, Elnémulok, csak hírmondód idézem, A nagyapám árnyát e törpe, kalmár, Sötét időben, aki még szabad volt S dacolni is mert, régi forradalmár. Ő is bolyongott, hosszan, számkivetve Az óceán hullámának eredvén, Negyven napig vergődött új hazába – Szegény emigráns – rozoga dereglyén. És sírt, hogy a newyorki kikötőbe Hajók tolongtak és nem várta senki, A kéményerdő rámeredt sötéten, Lármázott a víz és rohant a yankee. Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi Ágoston itta könnyeit hiába, Szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba, Selyemre festett Philadelphiába. Göndör fejét ereszté este búnak És arra gondolt, vajjon haza ér-e, Gondolt reánk, kik még meg sem születtünk Az unokái távoli fejére. Mert azt akarta, ott a tengeren túl, Hogy ne legyen rongyember soha többet És unokája, ki költő leend majd, Magyarul áldja az eget s a földet. Most ime éneklek ő róla, híven, Ki homlokod láthatta glóriásnak S emléket állítok a kedves aggnak, Ki szenvedett s te néked, óriásnak. Méltatlan költő, én, ki a neveddel E pillanat tüzében összeforrok, Ereklyéim adom, mik megmaradtak A gyermekkorból s könnyeimtől forrók. Iker nevetek fontam koszorúba – Két drága honvéd – az én új dalomba: És a küszöbön várom, hogy megilless, Alázatosan, a porig hajolva.

ANYÁK Már a szemük oly szörnyű nagy, Hogy megijed, ki belenéz S szemük alatt sovány gödör, Amelybe rémek alszanak. Oly vékonyak, akár a rongy, Tejadó mellük elapadt, Könnyes szemük kiszáradott, Kezük, mint a kardpenge oly Éles, határozott, kemény, S uruk sóhajtva néz reá, A kézre, amely puha volt, Az álmok lágy párnája volt, S nem ismeri fel a kezet. Nem is nők többé, férfiak, Álmos, sebesült katonák, Fejükön fekete sisak, A szenvedés, a vassisak. Mind egyformák ők: az anyák. S ha lenne egy találkozás, Leülnének a földre ők, A föld anyái szeliden. S azt mondanák: igen, igen. Bólongnának: igen, igen, Vádolnának: igen, igen. Igy csak járkálnak szótlanul, S nem tudják merre, mért, hová, Nem tudják soha, mi a hír, Nem tudják, éj van-e, nap-e. Csak néha emelik kezük, Hogy megállítsák, ami megy, A szörnyűséges valamit, Miről remegve hallanak, Ha ujságot olvas uruk. Csak néha kelnek fel búsan, Ebédidőn s berontanak Oda, hol a fiuk lakott S az üres ágyba keresik Eltávozott kisfiukat, S az üres égbe keresik Az istent, aki nincs sehol.

KATONA A VILLAMOSBAN Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát, Ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban És olvasom a szenvedést, amit e háborún át, Titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan Mert minden itt van, ami volt – csak győzd lajstromra venni – Tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó Halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó, Tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi. Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány, Oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik felőled, A végtelent sejdíti meg és ijedez te tőled, Amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel árván. A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod, Mely a bús arcok völgyein szökell, magasba törve, Két mély mocsár a két szemed és elhagyott, beomlott, Ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.

IDEGES RÍMEK Reménytelen, Ki él, az mind reménytelen, Csak könnye van, teménytelen. Ezt dúdolom, Egy téli éjjel dúdolom S szorítom ájult homlokom. Mit sirjak én? E vad kornak mit sirjak én? Mit jajgassak, mit irjak én? Száz év se kell, Még annyi se, száz év se kell. Sírunkon a szél énekel. Ki könnyet ont, Bibor vért, halvány könnyet ont, Egyforma lesz, mind görbe csont. A katona, Vidám polgár, bús katona, Nem tudja, mért járt itt, soha. A versiró, Cenzor, szedő és versiró Aludni fog s aludni jó. Menj, árva, zord, Szegény dalom, te árva, zord, Dalold a semmit és a port. Reménytelen, Ki él, az mind reménytelen, Csak könnye van, teménytelen.

GYÁSZKAR Megölték őt. Megölték. Nagyhangon elkiáltom Világnak embereknek. Hegyeknek és folyóknak. Megölték őt. Megölték. Gyászolni igy tudunk ma. Orditó fájdalommal. Elbóduló szavakkal, Elbődülő haraggal. Mert jaj, nem azok ölték, Kiket szegényke látott, Hogy a földet harapta És verte azt a földet Irtózatos ököllel, Mely nem lehet övé már. Mert jaj, nem azok ölték, Kiket szegényke gondolt, Hogy életét kereste Rövidlátó szemével, Ugy mint a kertje földjén Szemüvegét kereste. Mert jajjaj, mások ölték, Kiket sohase látott, Mert jajjaj mások ölték, Kiket sohase ismert. De én ismérem őket, Én tudom, mit csinálnak, Én tudom, merre laknak, Én tudom, hogy mit esznek. Bujakór koszorúzza A homlokuk pirossal, És verje meg az isten Őket sokféle jóval, Élettel, hosszu-hosszu Évekkel, pénz sokával, Ásitó unalommal. Hadd tolják őket édes Ringásu párna-széken És tágranyilt szemükben Halkan égjen a téboly.

KÖNNYEK KOLDUSA Én voltam egykor szent edény. A fájdalom lakott szivemben S a boldogok Poétának neveztek engem. Mostan vagyok koldus, szegény, Mert elveszett, mi az enyém volt. S a könny, a könny A nagyvilágra szerteszétfolyt. Zokognak a föld kerekén Mindenki sír, mindenki költő, Vak jajgató, Fájdalmát az égig üvöltő. De legnagyobb jaj az enyém, Ki állok itt e bús özönben, Sírók között S nincs semmi búm és semmi könyem.

MAGYAR KÖLTŐK SIKOLYA EURÓPA KÖLTŐIHEZ Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már, Nincs is magas és nincs számunkra mély. Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz, Mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal, Ha jő az éj? Ti messze költők, akik távol innen Emelkedtek az isten szivihez, Mi földön ülünk már s szavak hamúját Kapargatjuk és felzokogva kérdjük, Mi lesz, mi lesz. A versünk is már csak segélysikoltás, Mely ki se hat a tűzön-poklon át, Mint gyenge csecsemőé, kit megölnek És mint a szűzé, akit meggyaláznak A katonák. (1919)

RAPSZÓDIA Nincs ahova hazatérjek, Ténfergek, mint a kisértet Éjszaka. Süt a verő, mégse látnak, A magyar a nagyvilágnak Árvája. Megy az élet, jő az élet, Ebek vagyunk és cselédek. Bolondok. Jajgatok, de nincs ki hallja, Vizes a kalapom alja A könnytől. Jaj, ha szám egyet kiáltna, Kitűzném a kapufára Szívemet. Csak csöndesen szivem, aludj, Jó nekem így, jó nekem úgy, Akárhogy. Igy végezték bús hatalmak, Olcsó víz a magyar harmat, Sárba hull. Mit bánják ők? Nevetnek ők, Várnák ákácos temetők Mi reánk. Édesanyám minek szültél? Elhervadtál, megőszültél Hiába…

IMA HARC ELŐTT Belőlem majd bús lobogó lesz, Mit összetép idők viharja, Emlékemet is elsodorja S nem kisér lárma, suttogó nesz. Belőletek lesz cafra dísz tán, Bankár-kisasszonyoknak éke, De az enyém a jó, a béke, A becsületnek gyolcsa, tisztán. Mert odaadtam mind a kincsem, Szivem jobbik felét a nőnek, Felét zálogba a jövőnek, És a kezembe semmi sincsen. A sorsomat adtam agyarnak, Fognak, körömnek és tusának, S mindent a földgömb koldusának, A vak mártirnak, a magyarnak. Ő az Apa, a mondhatatlan, A Nemző, aki sir a földön, És most mit kaptam tőle kölcsön, Az életem is visszaadtam. Csak gyújtsa más reá a tüzvészt, Én sirva borulok nyomába, Csörgesse a rongy és a gyáva, A hirt, ezt a harminc ezüstpénzt. Nyirettyüjük mások rikassák, Úri szalonba, úri bálon, Én titkos arcod látva-látom, Fajom, mert föld vagy, vér, igazság. Belőlem, majd bús lobogó lesz, Mit sárba dobnak, elfelednek, Árnyéka eltűnő nevemnek, De becsűletbe bukni jó lesz. (1920)

SZONETT AZ ÖREG KIRÁLYRÓL Mily meghatottan gondolok ma rája, Hogy nyavalyatörősen és bután Fekszünk a sárban, annyi könny után S szájunk a tébolyt és jajt kiabálja. Ezüstösen hullt a tél zuzmarája, S öregapóként ült nagy trónusán Az agg király, mi kávéztunk Budán S a végtelen békére nyilt a pálya. Én ekkor voltam boldog. Aranyak Bújtak rongyos zsebembe hallgatag És fájt az élet, a rejtélyes-édes. Diadalmas tüzével vert a nap. Sirtam, daloltam lombos kert alatt. Mert költő voltam és huszonöt éves.

SZABADKA Szülőföldemnek bús határa, hajh, Elér-e még a bánat és sóhaj? Mert hozzád többé nem visz a vonat, Csak igy emelhetem rád arcomat. Gyermekkorom, áldott gyermekkorom Te hontalan, hozzád kiáltozom. Bölcsők, koporsók, temetői por És templomok ormán az estbibor. Kis iskolánk, amelybe a harang Oly édesen beszélt, akár a lant. Lombok, virágok és szines kavics A sinek mellett. Hullámos Palics. Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég S a szélbe – karcsú lányok – jegenyék. Szivembe húsz év gazdagsága s lágy Édes-halálos méz: a vágy, a vágy. Fejemre kulcsolom a két kezem És koravénen rád emlékezem. Vagyok szegény, ki semmit sem akar, Harmincnégy éves, elfáradt magyar. S nem kérdezem az ég ragyog-e még. Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?