HARMADIK RÉSZ.
Reading edition
XI. FEJEZET. Egy valaki csöndes emberré lesz.
Szép márcziusi reggel volt. A fekete barázdák a napfényen hosszú, végetlen árnyék-sorokkal kisérték a könnyű kocsit és a mellette ügető lovast, kik a bogádi szőlők mellett a kálozdi útra tértek. Az útszélen itt-ott egy-egy piczi bokrocska már csinosította magát a csicsergő madarak és czifrálkodó lepkék közeledő látogatásaira; tiszta zöld ruhát öltött a fejére feltüzdelte ragyogó kék-színű nefelejts-ékeit. A sürün sárgálló szalmavirágok rikító irígységgel versengettek velök, hogy ők hamarabb elkészültek az öltözködéssel, és vígan himbálózva, csöppet sem bánták, hogy innen-onnan hitvány pihe lesz belőlük. A kis tó körül rügyeztek a füzek és ébresztgették szomszédaikat, a jávorfákat. A nyárfák apró, sápadt levelei is, alig hogy megszülettek, már megkezdték örök, reszkető félelmöket. A többiek még mind kopaszok voltak, csak gyökerükben, törzsük és ágaik belsejében kezdett pezsdülni az élet, mely a lármás, ugrándozó röpködő madaraknak nemsokára barátságosabb otthont hajt. Még most csak a pipiskék szökdöstek és csiripeltek a barázdák közt; ők alacsonyabb szállással is beérik. Mosolygott, örült, ébredezett minden a vidéken.
A kocsiban Eufrozina néne (a kisasszonyságnak és menyecskeségnek egy a vége: a néne) és Ágnes ültek. Az öreg kisasszony örök fürtjeit egy csinos, őszi-rózsás kalap, ez alatt meg egy jó meleg fekete kendő takarta; karcsú derekának titkait, melyet annak idejében áradó gyönyörűséggel karoltak át a tánczos jurátusok, egy pár kiszenvedett róka puha bőre rejtegette. Arczának mosolygó méltósága minden nappal és minden ránczczal öregbedett. Ágnes deli alakján és nemes arczán nem sok változás nyomát hagyták az utóbbi évek. Sem pirt nem hozott rejtegetett szerelme, sem meg nem sápasztotta a hiábavaló várakozás. Hódító volt, mint mindig s mint a hogy ezt százszornál többször bevallotta a mellettök ügető Ivánfi báró, kire egy-egy okos, nyugodt és fürkésző pillantást vetett. Az őszinte báró sem vénült; megmaradt negyven évesnek, mint megmaradnak ők valamennyien, habár minden hajukszála megfehéredik és minden foguk kihull. No, de ő még messze volt ettől.
A beszélgetésben már negyedszer segítette ki a tavaszi nap.
– Minden fakad, nyilik körülöttünk, – mondá. Csak az nem, a mit legjobban óhajtanánk. Az az egyetlen egy nem. Egy költő mondta, egy valóságos költő, – már elfelejtettem a nevét, – hogy mit ér neki a tavasz minden pompája a nélkül az egy virág nélkül, melyre vágyik!
– Ah, báró úr, – fordult hozzá futó mosolylyal Ágnes, – tehát ön költőket is olvas?! Vigyázzon, mert az fiatal szivekre igen veszedelmes társaság.
– Nem lehet veszedelmesebb, – folytatta egy keserűt nyelve a lovag, – mint a magam gondolatai. Mert ezek, higyje meg Ágnes kisasszony, igen szomoruak. Én nem tudom ugyan olyan szépen kifejezni érzéseimet, mint a költők, – mert nem vagyok lángész, épen nem; – de bizonyosan rosszabbul érzem magamat azoknál, a kik verseket képesek irni.
– Ugyan, báró! Hát Bucephalus, a Szellő, meg a puska nem elég vigasztalók-e?
– Hagyja a csufolkodást kisasszony. Mit tegyek én egyebet annál, a mit teszek?! Ha Pestre megyek, ott a barátaim rövidnek tartják az eszemet magukhoz és kinevetnek. Bucephalus meg a Szellő ezt sohasem teszik, azért vagyok szivesen velök. De már nem tartom ki soká és gondolkodom rajta, hogy itt hagyok mindent és elutazom Párizsba. Követem Mágócsi Ernő példáját, – hisz ön ismeri őt, – a ki szinte bánattal ment ki és most olyan tréfás leveleket ír, akár egy nevető Demisztokles. Vagy hogy is hívták azt a régi bölcset, kinek vigságában mindenesetre több esze volt, mint nekem. Ön ezt nálamnál bizonyosan jobban tudja.
– Ah, és Mágócsi Párizsban van? – szólt rövid szünet után Ágnes. Mondja csak, mit ír onnan? Jár társaságokba? Ismerős a magyarokkal?
– Oh igen, – fűzte odább egy hálaadó lélekzettel a kerékvágásba jött beszélgetést a báró. Legutóbbi levelében egész elragadtatással ír Béla barátunk szerencséjéről. Ez, gondolom, érdekli önt. Elmondjam mit ír?
– Inkább köszönje meg magának ezt a gondolatot és folytassa, – sietett válaszolni könnyű türelmetlenséggel Ágnes.
– Tehát nagy szerencséje van, – folytatta a lovag. Egy irigylésreméltó kis grisette-re akadt s igazi paradicsomot rendezett be számára a… Ejnye! már elfeledtem, hogy hol. Valóságos idylli életet élnek.
A fukar felvilágosítás után a báró látható zavarral hallgatott el, mely az utóbbi szavaknál egyszerre erőt vett rajta, lovagostorával tánczoltatni kezdte Bucephalust, mintha a nyeregben nem találná helyét, és akadozva folytatta:
– De most jut eszembe, hogy nekem ezeket nem kellett volna elmondanom. Vetélytársamat, szerencsés vetélytársamat rágalmaztam velök; ez nem való nemes emberhez. Igazán ostoba vagyok és sohasem tudom meggondolni, mi következése lesz szavaimnak. Igazán kisasszony – tette hozzá halkan és egészen elszomorodva – ez nem volt tőlem nemes cselekedet. De mikor a finom eszközökhöz oly kevéssé értek. Ah, a Kálozdy-kastély! Életemben sohasem tettem meg ilyen gyorsan ezt az útat, pedig Bucephalus mindig csak Bucephalus volt.
Valóban, már ott fehérlettek a völgyben a falu házai. A könnyű, reggeli ködből bontakoztak ki a nagy épület körvonalai s a vékony, kis torony felágaskodott, hogy minél előbb lássa őket. A sugarak egész özönnel borították a szűrke, ősz tetőt s a fenyőliget örökzöldje távolból köszöntötte az érkezőket. Eufrozina kisasszony elővette himzett zsebkendőjét és kecses mozdulatokkal kezdte lobogtatni a kastély felé, mintha épen ő lenne az, a kit ott legtürelmetlenebbül várnak. A zavarba jött báró a mély megilletődés, szinte az önvád hangján búcsuzott.
– De nem haragszik rám, úgy-e, Ágnes kisasszony? Kérem ne gondoljon semmi rosszat, ne tegyen föl semmi nemtelent felőlem. Egyszerüen csak nem értem föl ésszel, hogy mire lehet magyarázni azt, a mit mondtam. Későn jutott eszembe, mint rendesen minden. Megérdemlem, számüzzön magától. Izenje betegnek magát, tagadtassa el, hogy otthon van, és ugyanakkor tekintsen le az ablakból s én neheztelés nélkül fogok visszafordulni, csak azt ne higyje, hogy a szivem nincs helyén.
– Nem, báró, nem. Szivesen látom önt akármikor. Jőjjön holnapután, vagy jőjjön holnap! Csak egyet kérek: hagyja otthon költőit és jőjjön egyedül.
– Köszönöm kisasszony. Csókolom kezüket. A viszontlátásig! – búcsuzott a lovag és Bucephalus szivességéből elvágtatott. Oly sebesen ment, mint a szél s vissza sem tekintett.
A kocsizörejre mind kifutott a cselédség a kastély elé s Eufrozina kisasszony méltóságos bicegetéssel fogadta a keze körül tolakodókat; olyanformán biceghet a verebek közt a vénségére megkopaszodott szarka. Ott volt Mihály huszár, kinek az utóbbi esztendőkben valamennyire meg kellett tágítania a nadrágszíjját; Zsuzska leány nagyon jól tartotta. Kata asszony magasra tartott főzőkanállal kegyeskedik megjegyezni, hogy már jobban nem is számíthatták volna ki, hogy mikor jőjjenek: tegnapelőtt késelte le Mihály az utolsó disznajukat. Pirók-gyerek a skatulyák és táskák körül sürgölődik a vigyori Palkóval és ennek hármonikán szerzett életepárjával Sárikával, kinek ujján most is ott ragyog az a bizonyos gyürü, a mint kapta, és a mint akkoriban hiven meg is mutatta kisasszonyának. Ágnes valamivel halaványabban száll le a kocsiból, mint a hogy útnak indult, és egykori szobaleánya kezét nem engedi a magáéhoz érni. Istók is künn terem és nagy mosolygás közt szakítja el egypár féltős csomag zsinegét. Eufrozina kisasszony módos főhajtással köszöni meg a szolgálatot.
– Nyujtsa karját, kedves Pallér, – mondja és lila-selyem ujjait beleakasztja a foltos kabátujjba.
A mentor csupa öröm és elragadtatás.
– Hozta isten, méltóságos kisasszonyom, hozta isten, – kezdi. Sohasem jöhettek jobbkor. Tegnap kaptunk levelet Párizsból. Bélánk mulat, pénzt kér és nemsokára indul hazafelé. Elég is volt már a mulatságból. Az én mélyen tisztelt barátomnak oly jó kedve van, hogy ha nem lenne tőlem tiszteletlenség, azt mondanám rá: madarat lehetne vele fogatni.
A hosszú, földszinti folyosón gyér volt a világosság. Csak a hajdani feszület helyén szökött be egy-egy sugár, de nagyon egyedül találván magát, félénken huzódott meg az egyik fal mellett. Ágnes magában haladt fölfelé a beszélgető pár mögött úgy, hogy arczát nem láthatta senki. Nem e finom és szabályos vonások torzító nyugtalanságát, melyen valami keserű határozottság kifejezése vett gyorsan erőt. Szögletekbe szökött szemöldei alatt ugy nézett maga elé, mintha kérlelhetetlen daczczal hivná ki mindazt, a mit lát: e folyósok háborítatlan nyugalmát, a visszhang mogorva szellemét, a szűk ablakok komoly tekintetét, a szivesen nyíló tölgyfaajtók barátságát, a falakon függő czimerek méltóságát, a szent atyák áldását, azt az egyetlenegy sugarat, mely élete titkán úgy hat keresztül, mint ez a másik a folyosónak örömtelen sötétén. Összeszorított ajkai, büszkén fölvetett és tágra nyílt kék szemei, ki-kipiruló homloka tudtára adták mindazoknak, hogy szivében immár megért a határozat: búcsut venni tőlük. Könnyű léptei tán utólszor érintik e korhadt falépcsőket és e nehéz, zajtalan, nyomott lég tán utólszor öleli át szép alakját. Csak képüket fogja magával vinni ma este; csak annyit belőlük, a mennyinek multjával van köze; élete a mai napon el fog távolodni tőlük. Minden, minden reménye oda van! Gyürüjét cselédje viseli; közel két éve hiába vár a távolból egyetlen sorra, mely olajágat hozott volna; azt a kis részt, a mi megmaradt Béla szivéből s a melylyel ő örömest beérte volna, már szétszórta fizetett szeretői közt! Ha rémséges terhével ráomlik e sötét ház, akkor sem tud várni tovább, hogy isten és ember és mindenki előtt végkép elszakítsa magát egykori vőlegényétől, ki csak kínt és gyalázatot hozott fejére.
Bizonyára sok, igen sok panasza volt a sors ellen; de e pillanatok alatt mégis azt erősíté magában, hogy adott szavának beváltását már nem tehette könnyebbé a végzet. Ő hazajön nemsokára, itt lesz, elfoglalja helyét a vén házban és bátyja szivében, köszönti mind az övéit. De neki ne legyen már akkor semmi köze hozzá. Így igérte, így lesz. Nem kényszerítve mond le róla, nem áldozatot hoz nyugodalmáért, hanem széttépi kötelékeit, mert nem szereti többé. Nem, nem, nem szereti. Hány költő mondja el dalban, hogy nem dalol többé! Ugyan kicsoda látja, kicsoda bírálhatja magát tisztán a felindulás ily perczeiben?! Ágnes sem tette. Sietett föl a lépcsőn, végig az emeleti folyosón amaz ajtó felé, melyen belül egy erőtlen, beteg, zsémbes és boldog ember várta.
Benedek úr. Igazán az egykori Kálozdy Benedek-e, ki domború mellére szép leányokat ölelgetett, erős karjával rettentő csapásokat osztott az ütközetek viharai közt, és dörgő szavával, vas akaratával rémületbe tudta ejteni és igában tartani egész környezetét?! Igazán ő az? Romja csak. Az a furfangos mester, az a láthatatlan ellenség, a leghalálosabb valamennyi halálos között, mely születésünktől kezdve folyton folyvást sarkunkban jár, hogy vidám szinünket meghervassza, mint a tél, szemeinket elhomályosítsa, mint a sötétség, kezünket-lábunkat elzsibbassza, mint a bilincs, s dobogó szívünkre tevén hideg kezét, gúnyos vigyorgással kapja le csont-fejéről a titkolózó leplet és adja tudtunkra, hogy ő a halál, – ez a gonosz mester Béla távozta óta mind mélyebbre vágta a korán megaggott férfi életébe gyilkos karmait. Azoknak a borus napoknak rejtélyes izgalmai, melyeket Béla utóljára töltött a kastélyban, a vihar, mely reményének épületei körül dühöngött és ezt hosszú időre eltakarta szemei elől, a soká tartó kétely, habzó méreg, sürűn járó szelek, ritkán sütő nap, hiába várt levelek, léhűtő cselédek, terhes lépcsők, mind mind híven szolgáltak a csont-fejű mesternek. És Benedek úr roskadt, mindig összébb-összébb. A nagy, fekete karosszéket csak ritkán hagyta el. Naphosszat ott üldögélt sárga, kopasz homlokával, csöndesen pislogó, beesett szemeivel, vékony sasorrával, sürű ránczaival, szintelen ajkaival, ősz és kusza szakállával, reszketeg kezeivel és nehéz lábaival. Egy bő, kék köpenyeggel volt betakarva. Háta mögött a mester, ki nagy, üveges szemeivel egyet-egyet vágva adta Kurz doktornak az utasításokat, miket kelljen tennie, hogy legjobban fején találja a szöget.
A mult télen még nem volt ilyen rosszul Benedek úr; de komorabb a komorabbnál és veszekedőbb akármiféle vénasszonynál. A kulcsárné már több ízben le akarta tenni főzőkanalát, melylyel közel harmincz éves gyakorlat alatt nem sikerült annyi becsülést kivívnia, hogy most a süket Puliszkáné füle hallatára nap nap után kegyetlenül le ne szólassék. A félénk kertész számtalanszor bizonyította, hogy az ő gyönge alkotásának még egy ilyen ijedséget, a milyen ez a mai volt, rá emelt bottal, lehetetlen kiállania. A Pirók-gyerek üstöke akárhányszor csak annak a véletlenségnek köszönte épségben maradását, hogy a dühös ujjak gyöngék, az ő kóczos bozontja pedig erős volt. Csak Palkó, az izmos, hizásnak indult, vigyori Palkó nem igen vette föl a maga részét, félrehuzogált arczával bölcsen fontolgatván valami olyan formát, mint az a deák közmondás, mely haszontalannak állítja az erő nélkül való haragot. Az Istók türelme is nem egyszer volt szakadó félben; genealogiájába bele-belekezdett és eloszlott reményeinek elsorolgatásába; de rendesen a közepén elvágta a szót és megkérdezte Benedek úrtól, hogy nem akarna-e egy vánkost a feje alá? Megigazgatta a zsámolyát, székét, köpönyegét és – a mester hátul az egész háznál erre az élhetetlen emberre volt legdühösebb.
A gazdát Béla elutazása óta mérges tűz emésztette; nem csoda, ha kíméletlensége minden határon tulcsapott. A zavar, kétely, tépelődés, bizonytalanság, melynek közepébe kerűlt, elviselhetlenűl nyomta lelkét. Egész elhibázott, igazi öröm és nemes munka nélkül töltött életének terveit Bélához kötötte, kinek adott szívet és észt a sors, hogy betöltse azokat a kötelességeket is, melyeket ő maga elmulasztott, kiemelje a homályból családjának azokat az emlékeit, melyeket ő feledésbe ejtett. Meg fogja neki adni az eszközöket hozzá: ez ódon kastélyt, e réteket és erdőket körűl; csak egyet követel tőle viszont, hogy mindezt ossza meg Ágnessel, családtalan gyermekét vigye be a családba, melyhez tartozik. Igaz, törvényesíthette volna leányát, ráruházhatta volna nevét, letétethette volna jövendő férjével a magáét; de mégis csak idegen sarj ült volna be akkor a kastélyba, lehet, hogy léha, hiábavaló, ő nála mivel sem külömb, s az egyetlen, kiben tiszta Kálozdy-vér foly és gazdag remények sarjadnak, apjához hasonlóan nyomorban vész el. Nem, nem; nem fakaszt szégyenkönnyet leánya szeméből születése titkának fölfedezésével. Ők egymásé lesznek s így minden, minden érdek kiegyenlíttetik és neki valamennyi vágya teljesűl. Ennek a kedve szerint megalkotott, hosszú évek során kiformált, kiszépített, megszeretett épületnek egyik sarokkövét ingatta meg a dunaszögi történet. Sokáig bizonytalan volt az öreg gyöngülő szemei előtt, hogy nem porlott-e az végkép szét, nem lett-e homokká vele együtt Bélának és családjának egész jövendője s neki minden édes számítása. Az egykori kisvárosi gavallér s a világtól elzárkozott murmutér bizonyára nem igen ismerte a szív finomabb, titkosabb redőit; de azért nem kisebb sulylyal nehezedett rá a kétség, – vajjon kiheveri-e Béla baját, – mintha a legélesebb szemű és legkiműveltebb tapintatú lélekbúvár lett volna. Eh, ugyan miért ne heverné? Nem volt-e neki is az oldalán egy szörnyű mély sebe, s immár csak olyankor érzi, ha igen nagy a szél. Az összehasonlítást azonban nem találta mindíg kielégitő vigasztalásnak. Bizonytalanság, aggodalom, türelmetlenség s fel-felzudúló harag közt sok magányos órát töltött a kanczellária lobogó kandallója előtt; a hozzá hasonló erőszakos természetek szokása szerint sohasem jutott eszébe valami új tervet kovácsolni arra az esetre, ha a régi netalán füstbe menne. Ideges szívóssággal ragaszkodott ennek bomladozó köveihez, melyeket törik-szakad egymáson kell tartania. Istók rendesen biztatta, hogy minden jóra fog fordúlni; Benedek úr megtörülgette kihevűlt homlokát és egy-egy káromkodással könnyített lelkén. A mai fiatalság ellen való kifakadásaiban nem ritkán annyira ment, hogy még a kerek, szürke fejű mentort is ama kifejezés alá foglalta, hogy haragjának legyen valami szemmel látható tárgya. Istók csak ritkán vesztette el béketűrését s mindíg bizonyos félelemmel nyúlt a levél után, mely Bélától érkezett. Az öreg karjára hajtott fejjel, becsukott szemekkel hallgatott rá, míg olvasott. Isten tudja, hol járhattak gondolatai; de akárhányszor megesett, hogy a levélnek rég vége volt (rendesen igen röviden) s ő még mindíg hallgatta. Csak egy idő múlva kezdett el veszekedni, hogy mióta Istóknak kiesett az első két foga, oly nyomorúságosan motyog, hogy nincs ember, a ki megértse; kezdje újra a levelet. A mentor egyet nyelt és újra kezdte. A levelek sokáig hol egészen szárazak, hol egészen erőltetettek voltak. Egyszer megtörtént, hogy Benedek úr türelmének fonala végkép elszakadt és kemény, kegyetlen sorokat mondott mindenesének tollába. A mentor hosszú küzdelem után szétszaggatta és nem küldte el Bélának a levelet. Az öregen csakhamar rendkivűli nyugtalanság tört ki; lelkendezve, remegve várta a választ. Levél jött; de egy szó nélkül ama kegyetlen szavakra; világos, hogy elvesztek azok. A póstát, mióta a Thurn-Taxisok a német birodalom területén berendezték, olyan mérgesen nem káromolta senki, mint Benedek úr; de lelkében teljesen meg volt nyugodva. Egy idő óta Béla vídámabb leveleket írt és mindúntalan pénzt kért. Bátyja szörnyű fukarnak mutatta magát, pedig örömében reszkető kezekkel adta a kulcsot mindíg Istóknak. A tegnapi levél meg épen megkoronázta reménységeit. Béla kigyógyúlt, egészséges, mulat és nemsokára hazaindúl. A terhes, zivataros felhők egyszerre elvonultak ama bizonyos épület felől, mely soha szilárdabban nem állt szemei előtt és soha kedvesebb nem volt neki, mint most a kiállott vészek után.
Meg volt ugyan viselve nagyon s háta mögött a mester nem látszott sokat törődni szíve ritka vendégével, a megelégedéssel, hanem az örökös keserű mérgelődés megkövesűlt kifejezése arczán – mint a zordon, kemény, fagyos föld a tavaszi sugárra – fölengedett. A roskatag, megtört, kék köpenyegével betakart lakó ellenére volt valami derűlt e napon a kanczellárián. A kandallóban néhány vékony szilánk égett csak s nagy ritkán felcsapó lángjok fényét elhalványították a beözönlő tavaszi sugarak. Az ablak zöld függönye félre volt húzva s a künn és benn egyenlően csillogó verőfény jelentette, hogy igaza van az iró-szekrény oldalára akasztott karámosi kalendáriumnak, mely e hétre «tiszta, derűlt, szép időt» jövendöl.
Míg Eufrozina kisasszony dobozaival, tégelyeivel, skatulyáival és bőröndjeivel azonnal szobájába vonult, hogy átöltözzék, Istók pedig rendezkedni járt a konyhában és istállóban: a lázas indúlat, mely Ágnes szívét az úton Ivánfi báró hireire hatalmába kerítette, nem engedett egy pihenő perczet sem. Érzelmeit mérsékelni, mederben tartani, leplezni és eltagadni tudó természete minél óvatosabb és zsarnokibb volt irányukban, annál tehetetlenebb ama kevés perczben, midőn szenvedélye kerűlt felül akaratán. Ezek közé tartozott a mostani. A mint nénjétől elvált, azon felöltözötten sietett Benedek úrhoz, kinek gyönge szemei megnedvesedtek, mikor erőtlen karjait eléje nyújtotta e szép és minden jót igérő napon.
– Csak te kellettél, hogy egészen türhető napom legyen, – mondá tört, ércztelen hangján s gyönge mosoly kiséretében ültette maga mellé egy kis zsámolyra Ágnest.
A szép, kicsiny, forró kezeket a maga csontos, száraz tenyereibe fogta és megindító volt igyekezete, hogy hangjába annyi meleget, szeretetet öntsön, a mennyi csak tőle telt. A régóta rettegett szerencsétlenség elvonulása mintha egyszerre megértette volna vele az életet megmérgező, aprólékos pörlekedések haszontalanságát. Hasonlított a könnyei közt nevető gyermekhez, mikor eltört s már veszendőnek hitt játékszere kerekét sikerűl neki régi helyére visszailleszteni; az egész világ egyszerre rózsaszint ölt előtte. De a szegény öreg tört, rekedt hangja már egyszer olyan volt, hogy minden törekvésének ellenére is úgy tetszett, mintha most is pörölne a sorssal, hogy minek készít számára annyi boldogságot.
– Tudod-e már, Ágnes? – beszélt és a nagy kék köpenyegen reszketve simogatta leánya kezét. Tudod-e már, hogy Bélának kutyabaja és haza készül? Minek tagadjam, hogy nagy kő esett le szívemről?! Különben én mindíg mondtam, hogy ez lesz a vége és semmi okunk a félelemre. Csak Istók zavarta meg, a vén bolond, kacskaringós beszédeivel fejemet. Nincs valami bajod Ágnes? Nem fáztál meg az úton? Pápista színben vagy, leányom.
És megütődve nézett Ágnes sápadt arczára s égő szemeire. A lány vértelen ajkai mozogni kezdtek s remegő hangon suttogták:
– Semmi, bátyám.
– De isz mindened reszket. Csak az örömben? Úgy, úgy. Az ördögbe is, nem tréfaság addig várni a vőlegényre, mint te vártál. Csitt, csitt, gyermekem; légy békén, mert minden rendén van. Én mondom neked, a ki sok mindent láttam már a világon. De hát hol is az a levél? Az a vaksi Istók úgy össze-vissza kever mindent. Megjön, itt lesz és közöttünk marad. Ezt az ócska házat kicsinosítjuk. A képes szobából erkélyt nyittatunk, mint a Péterfiéké, hogy kiláthassatok rajta az erdőre. A falakat kivül befestetjük sárgára vagy zöldre, a melyik neked jobban fog tetszeni. A folyosókon töretünk még majd valahol ablakot, mert csakugyan nagyon sötétek. Igaza van a tiszteletesnek, klastromba valók. Csak ezt a vén szobát hagyjuk így, a hogy van. Én már megmaradok ebben a nagy székben; majd ti jöttök be hozzám és bevezetitek az apróságokat. Mire kereszteltetitek? Ha nem lesz ellenetekre, az első legyen Benedek. Ágnes!
Az ijedt kiáltást, melyben az öreg szép tervei végén kitört, nem a mögötte álló mester csöndes mosolygása fakasztotta. Leánya kebléből egy mély, kétségbeesett jajszó szakadt föl s arczát a kék köpönyegbe rejtve, félig kiáltó, félig suttogó szóban tört ki:
– Bátyám, bátyám, édes bátyám!
Az aranyos sárkányok által őrzött és liliomokkal ékes vén, szürke óra sietve lármázta: csitt, csitt, csitt, csitt. De senki sem hallgatott rá.
– Mi az? Ágnes, Ágnes! Elájultál? Mi baj? – kiáltott megréműlten Benedek úr. Előrehajolt és kezei reszketegen mozogtak, míg az egyikkel megfogta és fölemelte a leány fejét, a másikkal megragadta széke karját, mintha nem érezné magát bizton benne.
Ágnes keblében atyja tervezgető gyönyörűsége egyszerre életre ébresztette kegyetlenségének érzetét. De már hiába. Keservében nem volt ura magának és egy hangot sem hallott a vén óra csititó beszédéből. Fölemelt tekintete atyja felé volt fordúlva. Szemei tágak és meredtek, ajkai vonaglók. A kiaszott kezet megkapta, szorongatta és majdnem kimerülten szólt:
– Bátyám, beszélni akarok veled.
– Beszélni velem? – csodálkozott akadozó lélegzettel az öreg. Mi lelt, leányom? Inkább pihenj le. Becsöngetem Zsuzskát. Isz most sem tudod, mit beszélsz.
– Bár ne tudnám, bátyám! – rebegte a leány. Én nem akarlak megsérteni, én rettegem haragodat; de tudom, tudom, hogy mit beszélek. Szeretlek, bátyám. Sohasem tudtam hízelegni neked; de ha óhajtottad valaha, hogy szeressen egy szív, az enyim értett. Nem tudom, mások hogy szeretnek, de jobban senkisem szerethet, mint én. Kérlek, esedezem előtted, hidd el, mert úgyis nagyon boldogtalan vagyok.
Mint mikor egy rózsát leszakítva és megtépve dob elénk a vihar, mely mi ellenünk is zúdulhat, úgy tekintett fuldokló leányára az öreg; gyönyörűséggel, részvéttel és félelemmel.
– Mit, mi mindent, miket beszélsz te nekem itt? – mondá, a kezével sárga, ránczos, vén homlokát simogatva.
E perczben a szomszéd szobából nehéz, csöndes lépések közeledő nesze hangzott.
– Istók jő! – kiálltott fel egyszerre az ajtó felé intve Ágnes, küldd el, küldd el, bátyám. Veled, egyedül csak veled akarok beszélni.
Benedek úr, mintha csak valami fenyegető ellenség elől kellett volna megvédelmeznie gyermekét, karjával átölelte ennek hófehér nyakát, s éles, türelmetlen, régi hangján kiszólt:
– Maradj a pokolban, Istók! Nekem dolgom van idebenn.
A mentor bizonyosan magasra húzta volna bámulatában szemöldeit, ha lettek volna neki. Így csak tétova léptekkel és ámuló meglepetéssel fordult vissza, hogy Benedek urnak dolga van. Ezt sem érte meg harmincz esztendeje.
Az aggastyánnak egész felzavart, megijedt, rosszat sejtő lelke újra leányánál volt, kinek nyakát még mindig védőleg átfogva tartotta erőtlen karjaival.
– Beszélj leányom, csak beszélj, – mondá és szabad kezével mindíg erősebben fogódzott székébe.
Ágnes hátravetette szemébe csüngő aranyos haját, megcsókolta atyja kezét s egy kebléből feltörő elcsuklott sóhajtással erőt véve, tompa, csengés nélküli, de nem ingadozó hangon kezdé:
– Bátyám, bocsáss meg nekem, ha vétettem ellened. Annyi bocsánatot kérek, a mily nagyra tartod bűnömet. Vagy taszíts el magadtól és tagadj ki! Már nem segíthetek sem rajtad, sem magamon. Én visszaküldtem Béla gyűrűjét, mert nem szeretem és nem leszek nejévé. Ivánfit szeretem és hozzá fogok menni. Ennyi az egész, bátyám.
Igazán, csak ennyi volt az egész. Benedek úr – jobbját otthagyva Ágnes összekulcsolt kezeiben – mozdulatlanul és mereven bámult rá szemeinek mély üregeiből, mintha az óra nagy, tolakodó zaja miatt (csitt, csitt, csitt, csitt!) nem értette volna, a mit mondott. Az esdő ajkak még soká, soká mozogtak hangtalanul; bizonyára ama keserű szavak lebegtek rajtok; de ezeket nem hallhatta senki atyján kivül. Ennek pedig sokszor el kellett mondaniok, míg megértette.
Tekintete úgy változott, borult, sötétedett, mint mikor felhők tornyosulnak az égre. Még itt-ott volt egy kis szabad sarok, melyen káprázatos, csodás összevisszaságban menekültek a sugarak; ajka széle, szemei alja meg-megrándult valami végtelenül keserű mosolygásra. De a rémes felhők feltartózhatlanul közeledtek. Sötét kék, hamvas, ijesztő szárnyaikkal már elborították sárga homlokát, beesett arczát, rángó ajkait; mintha a keringő vér egyszerre gyász-ruhát hozott volna neki. Csak kis nyilások maradtak a két mély szemgödörben, melyeken a vér-erek, mint villámok, czikáztak keresztül-kasul. Az öreg ember már mindent értett, csak egyet nem: hogy miért élt hát eddig? A mentő gondolatok, új tervek mindíg messze voltak tőle, most talán legtávolabb. És, mint az égnek hosszu, gyötrelmes küzködése után, megjelent az első csöpp is. De egyszersmind az utolsó. Indulatosan dörzsölte szét s káromlásban törve ki, ellökte magától leánya fejét.
– Istók! – kiáltá, mintha régi erejét összeszedné s egy kétes csata sorsa függött volna parancsoló hangja hatalmától. Istók, Istók!
Az eltaszított leány visszacsuszott hozzá s az eltorzult öreg arcztól és saját ifjú lelkétől egyaránt megréműlve, megriadt, dobogó szívének egész megváltó szeretetét egy meggondolatlan, suttogó, hatalmas szóba öntötte:
– Atyám!
– Ki mondta neked, hogy én atyád vagyok? – riadt rá bősz haraggal, hol összeroppanó, hol kidülő mellel Benedek úr. Ki mondta? Mondd meg, ki csalt meg vele! Hogy mered azt hazudni, hogy leányom vagy?! Nekem!
– Atyám szeretlek, nem ugy érzek. Leányod vagyok. Hisz csak, csupán csak…
– Csupán csak, – kapott lihegve leánya szavába az öreg – igen, én csupán csak tehetetlen vén ember vagyok és semmi más. Istók, Istók! Az ördög vigyen el benneteket. Mind, mind elcsaplak egytől-egyig. Magam fogok itt élni, magam fogok meghalni. Nem kell senki, senki. Istók!
Végre nyílt az ajtó és nagy sietve, lelkendezve dugta be rajta szürke fejét a mentor. De ijedsége a szomoru jeleneten egy perczig odaszegezte a küszöbhöz. Kezeit összecsapta és apró, szelid szemeit értetlenül jártatta körűl. Benedek ur kék ajkakkal, véres szemekkel, hamuszín arczczal, kapkodó kezekkel előtte. Ágnes némán átkarolva tartja atyja térdeit és fejét székének karjára hajtja.
– Barátom, – sietett oda megrendülve és elfogódva Istók, – mélyen tisztelt barátom, mi baj? Leküldjek Kurzért? Talán eret vágjon? Gondold meg…
– Ne prédikálj most nekem, – kiáltott rá el-elfogyó lélegzettel gazdája, hanem nyisd ki ott a titkos fiókot. Ott a legalsót. Add ide a végrendeletemet és vigyen el az ördög.
Istók kezében reszketett a kis kulcs. Forgatta, nyikorgatta a zárban előre-hátra, míg kinyílt és ujjai közül majd kiesett a papir, mikor átnyujtotta. Benedek úr ledobta magáról a köpönyeget és vissza-visszaroskadva ülésébe, lassan fölemelkedett. Ágnes összekulcsolt karjai lehullottak a földre.
Az öreg óra a szekrény fölött egyre lármázott: csitt, csitt, csitt! minek veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! De a vén ember kitörő, féktelen indulata elnyomta hangját.
– Nézd, háládatlan, – mondá, – ebben volt gondoskodva rólad. De te telhetetlen vagy és mindent magadnak akartál, tudom. Nézd. Ime, ebben gyökereztek a te szerelmeid… És most, most már senkim sem vagy… Most már senkim sincs…
A papir darabokra szaggatva hullongott a földre. De a kihez ama szavak intézve voltak, nem látszott hallani, mert meg sem mozdult. A vén ember lecsüngő karokkal soká bámult maga elé. Szemei lassanként kidüledtek és el-elfordultak. Lélekzete megakadt és csuklani kezdett. Kezeit mellére kapta és megtántorodott.
– Istók, – hörögte, – jőjj ide… Add a kezedet. Ne félj… Jobban fogj meg! Az ördögbe, hát már ennyit sem tudsz?!… Mióta megvénültél, semmi hasznodat sem veszem…
És egyszerre összeomolva, a földre rogyott s feje hátrahanyatlott a székre. A csontfejű mester vállára akasztotta kaszáját, hátravetette köpenyét és tovább indult. Itt elvégezte dolgát.
Kálozdy Benedek meghalt. Valósággal meghalt. Üveges, kimeredt szemei nem látnak semmit és senkit. Tükörré lettek, melynek hiányzik világossága. Csak két üveglencse, semmi több. Nem látják, mint viszik el mellőle ájult leányát. Nem látják Istók arczán a megfoghatatlansággal való reménytelen küzködést, midőn egyszerre lepi meg lelkét minden, de minden elgondolni valója, s valamennyinek az a vége, hogy: semmik, semmik, semmik vagyunk. Nem látják a cselédek összedugott fejeit, kiknek együgyü elméjére bizonytalan homálylyal nehezedik ama hatalmas úr sejtése, ki most az ő perlőjükkel perel. Nem látják Kurz doktort, ki régi ködös emlékeiből igyekszik egymásután felidézni a rögtönös halálokat s végre is csak abban állapodván meg, hogy contra vim mortis etc. meg van győződve róla, hogy fején találta a szeget. Nem látják az élczes asztalost, ki a halottak építőmesterének nevezi magát és módosan kiugratott mérőjével széltében hosszában végigméregeti, mert neki ezutánra épen csak akkora ház kell. Nem látják a süket Puliszkánét, ki nagy nehezen belebujtatja urának meredt tagjait fekete atillájába és selyem nyakkendőjén hosszú babrálás után csokrot köt.

Kálozdy Benedek meghalt.
De hogyan is látnák?! Az üveges szemeket már lefogta Istók és súlyos rézpénz-darabokat rakott rájok, hogy a világnak semmiféle komédiájára föl ne nyíljanak többé. Azután fölemelte szépen, gyöngéden a merev testet, karjain vitte be a képes szobába és tette le a nagy, szomorú emelvényre csipkék és koszorúk közé, melyek kötése közben a kertész kisértetektől borzadozott. Letette és csukló, félig elnyelt szavakkal sóhajtott föl:
– Így, épen így vitt ő engem siheder koromban, mikor a dunaszögi mészároslegények holtra vertek. De én csak föltámadtam aztán halottaimból!…
A szegény mentor bezárkózott a prior-szobába, melynek falán egy nagy térkép függött. Magyarország térképe. Azon tévedezett szomorú tekintete keresztűl a Dunán, a Duna-Tisza közti sikságon, a Tisza vizén, a nagy alföldön egész addig a kicsike kis pontig, hol az ő hite szerint a Pallérossi Pallérok régi nemzetsége virágzott. Az egész távolság nem volt több egy-két arasznál, mégis olyan mély bánattal sóhajtott föl:
– Csak messze vannak azok ide nagyon! És ki tudja, lesznek-e majd olyan jók hozzám, mint az én mélyen tisztelt, néhai barátom volt?!
Még vármegyei esküdt korából maradt egy fekete atillája; az akkori divat kettős ujja megvolt rajta, de mindakét könyöke kilyukadt. Azt kiadta Kata asszonynak, hogy foltozza meg a temetésre; azután bezárkózott ujra. Ládája fiókjait kihúzogatta egymásután; ez egyikből leveleket szedett elő, – egy meghidegült szívnek egykor szilaj dobogását hallgatta bennök; a másikból régi, iskolai penzumok kerültek napfényre, össze-vissza firkált, hiba hátán hiba, téntával telefecskendezett haszontalanságok, melyek helyett ő annak idején sohasem mulasztotta el jókkal és tisztákkal szolgálni, – ezek voltak barátságuk legelső kötéslevelei. Istók nagy, kerek fejét lehajtja a könyökére asztalán s a barna tölgyfa-lap előtte lassan-lassan megnedvesedik. Mélyen tisztelt barátjának egész tudatlan, kicsapongó, vitézi, semmittevő és becsületes élete elvonul kivörösödött szemei előtt és ezer aprólékos visszaemlékezés, bánat, öröm, szégyen, harag, jóság emléke – mind fekete fátyollal letakarva – szorongatja élhetetlen szívét. Az alkony leborúl és a hajnal is hasad már. A vigyori Palkó hiába kopog a reggelivel; Istók úr nem hallja.
A halottas házak képében van valami álomszerű. Mintha minden csak álomban történnék. Nincs tiszta külömbség a nap fénye és az éj feketesége közt. Mindegyik csak szürke. A hajnalok észrevétlen tetszenek föl és az alkonyatok is így borúlnak le. A beköszöntő éjek nem hoznak álmot, ébren kisérik végig a háznépet, mintha nappal lenne; a világos napokon át pedig lábujjhegyen jár és suttogva beszél mindenki, mintha valami hatalmas alvónak éjjeli nyugalmát félne megzavarni. Aztán a szünetlen járás-kelés, a változó képek homályos alakulása és tünése. Úri kocsik és paraszt szekerek suhannak, dübörögnek, jönnek, mennek; ezen Ivánfi báró érkezik, amazon Péterfi gróf komornyikja jön tudakozódni a szomorú eset felől; a medve is bedöczög őserdeivel és néma megindulásával egy múlt századbeli csézán. A parasztgyerekek seregestül tolakodnak a sötét folyosókon és a kis torony csengetyű-kötelétől kezdve a halottig mindent szörnyen megbámulnak. A pap a rendesnél kétszerte torzonborzabb arczczal jelenik meg tudakozódni, hogy nem volt e a boldogúltnak a szentirásban valami különösen kedvelt mondata, a mit a gyászbeszéd textusául választhatna. Nem volt semmi. A karámosi festő piszkos fazekai közt pipázgatva dolgozik a szükséges czímereken. Fáklyákat hordanak, gyujtogatnak, próbálgatnak. Egy lakatos a sírbolt nehéz vasajtajának berozsdásodott zárával vesződik. Három szekéren megérkezik a dunaszögi deákok kántusa s egyik földszinti szobában reggeltől estig a «Keresztyének sirjatok» nótáját próbálgatják, míg a jó ebéd után vígabb dalokra is kedvök lenne rágyujtani.
Már a temetésre gyülekezett vendégek mind együtt vannak, mikor az öreg János, ki évtizedek óta várja mindennek végét, befordúl az udvarra Bélával, kit a táviró szólított haza a gyönyörök városából. Haloványan, megviselten, elgyötrötten fog kezet mindenkivel, mintha nem is az örömök piaczát, hanem a temetőket járta volna két évi távolléte alatt. A kántus-prézessel, ki tanulótársa volt, alig ismernek egymásra; az igaz, hogy az énekművészet is borvirágokat termett azóta. – Könyörgöm alássan, én is itt vagyok! – nyujtja feléje kezét a gadóczi rektor. Mind, mind sajnálják és irígylik őt. Hideg borzongással lép a képes szobába, hol a halottak építőmestere már várakozik, hogy a szűk épületre rászögezze födelét. A ravatal előtt elhallgat szívében a kaczagó bölcsesség és igaz fájdalommal csókolja meg a halott hideg kezét. Csak e kéz jósága van most előtte, melylyel őt a porból fölemelte… De az építőmester szegei és kalapácsai már várnak.
A fáklyák lobognak, a vörös orrú karmester intésére rázendül a «Keresztyének sírjatok!» s tiszteletes Molnár Ábrahám úr – mögötte a környékből egy pár kálvinista pap – köszörüli a torkát. Nem zokog fel senki, a hogy stentori hangján felolvassa a Prédikátor könyvében megírt igéket: «Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orczának szomorúsága által jobbá lészen az embernek lelke.» Ékes szónoki virágokból fűz hervadhatatlan koszorut az előtte emelkedő koporsóra. Bátran és búsan kérdezte meg, hogy volt-e az elhunytnál gyöngédebb apa, noha nem vala gyermeke; volt-e vallásosabb ember, noha jó cselekedeteiben is elbizakodhatott volna; és volt-e a hazának nála utolsó lehelletéig hívebb fia, noha szép hazánk, mikor a kard kiesett immár megmerevült, hősi kezeiből, talán mindörökre elveszett? Senki sem mondott ellent. Béla ama mély megindulás nyomása alatt állt jótevőjének nyitott sírja előtt, mely nem képes válogatni a dicséret igaz és hamis szavai közt. Istók nedves szemei a távolban jártak és könnyei közt mosolyogtak ifjú, délczeg barátjára. A szent beszéd legjobban meghatotta a süket Puliszkánét és vele a parasztasszonyokat, kik kék keszkenőikkel vörösre dörzsölve szemeiket, számtalan isten-áldásokat kértek érette a papra. Az énekes deákok türelmetlenül topogtak s a kántusprézesnek minden tekintélyét fel kellett használnia, hogy a gyászprogramm ellenére bele ne kezdjenek az utolsó énekbe, mikor alkonyat felé szerencsésen kimutattatván a szomorú orczának kétségtelen előbbvalósága a nevetőnek fölötte s eldördülvén a rég várt amen, egyszerre csak előáll fakó, vöröses palástjában a reszkető kezű, fogatlan, vén gadóczi pap és még egy imádságba kezd, melyből egyetlen szót sem lehetett megérteni.
Kálozdy Benedek úr már lenn nyugodott örökös pihenő helyén. A vendégek mind elszéledtek, csak a deákok öblögették kiszáradt torkukat másnap reggelig. A tavaszi nap búcsúzott a szép, halmos vidéktől s Béla szobája ablakából nézte búcsúját. Az udvaron még sok jele maradt a szomorú ünnepélynek. Tele van csöpögve minden kormos fáklyacsöppekkel. Bálint mindenes épen jő fel a roppant kriptakulcscsal. Laboda János, az egyházfi, a féleszű Péterrel épen most czepeli ki a szent Mihály lovát.
Béla el volt merülve a rideg képekbe: és a lemenő nap aranyos világosságából semmi, de semmi nem volt arczán; egészen beborították ezt az alkony árnyai.
Ajtaján már ismételten kopogtak; de ő csak harmadszorra hallotta meg. Egy furcsa alak lépett be hozzá, melyben az esti szürkület alig engedte fölismernie Istókot. Széles, gyürődött szürke kalapját, melyre dús gyászfátyolt varrott Kata asszony, kezében tartogatta; két zöld folttal ékes kék kabátja bokáit verdeste s a hosszú szárnyak alól csak alighogy kipislantottak tisztítatlan, lyukas csizmái. Csöndesen jött és megállt Béla előtt.
– Öcsém, szerelmes öcsém, – kezdé, – ha meggondolom a forgandó sorsot, már alig merlek így nevezni. Minél előbb el akarom végezni, a mi számadásunk van együtt, nehogy nagy fejű prókátorod szokása szerint kéretlenül beleüsse az orrát. Neked számolok, mert immár te vagy itt mindennek ura, a mi az én nézetem szerint azt jelenti, hogy senkinek sincsen itt jussa egy fillérhez sem te rajtad kívül. Boldogult bátyád halála előtt néhány percczel összeszakította végrendeletét, melyben kötelezettségekkel terhelt. Fájdalmasan esik szívemnek, de nem levén soha az igazság eltagadásához szokva, most sem akarok semmit ferdíteni s bevallom őszintén, hogy utolsó szavaival elégedetlenségét fejezte ki fogyatkozó erőm fölött. Mindezeket tekintetbe véve…
– De ülj le hát, bátyám. Mit állsz itt előttem? – vágott szavaiba Béla, kinek csak nagy nehezen sikerült az öreget egy székbe tuszkolni. Hanem csak a legtiszteletteljesebb egyenes ülésben maradt és a világ minden kincseért meg nem támaszkodott volna.
– Köszönöm, köszönöm, – mondogatta. Én rám úgysem várakozik pihenés és nem tenném alaposan meggondolva, ha kényeztetném magamat. Íme itt van minden átadni valóm. (És kabátja oldalán az egyik zsákból kulcsokat, a másikból irásokat húzott elő.) A számadások eddig az óráig vannak vezetve. Bocsáss meg, hogy írásom egy kissé kuszált – mélyen tisztelt barátom szarkalábaknak szokta nevezni; – de szemeim egy-két napja még gyöngébbek, mint rendesen. Azt hiszem, két tétel fel fog tünni a számadásban. De tudakozódjál csak utána és mindenki egyértelműleg oda fog nyilatkozni, hogy a mi asztalosunk, a ki a koporsót készítette, általánosan ismert nagy csaló. A másik a kántistáknak kiszolgáltatott bor nagy mennyisége lesz. De a deákok mind részegesek és követelők. Fogd kérlek a kulcsokat is, és vedd figyelembe abbeli kérésemet, hogy a tételeket azonnal vesd össze a pénzes ládával, mert nem szeretném, ha úgy tekintenének, mit a ki megszökött a kastélyból, hova utóvégre nagylelkű barátsággal fogadtatott.
– Hogy-hogy? Mit mondasz, Istók? – kérdé Béla nagy szemeket meresztve az öregre, ki minden ellenzése daczára fölemelkedett helyéről, és így folytatá:
– Mélyen… azaz szerelmes öcsém, igen, én megyek és még ma szeretnék benn lenni Karámoson. Mert, ha meggondolom, mire magyarázhatnák az emberek tovább itt tartózkodásomat, okvetlen arra kellett határozni magamat, hogy távozzam e házból. Eddig csak volt mit tennem, hogy senkise vethesse szememre kenyeremet. Az én mélyen tisztelt, boldogult barátom kissé hiányos volt a klasszikusokban, a jusban és a theologiában, melyek nélkül az életben sok lépésünkben fennakadunk. Az én kötelességem volt e hiányosságokat tőlem telhetőleg kipótolni. Mostanában pedig, hogy a szobához kötötte a betegség, gyönge tehetségeimen kívül lábaimmal is igyekeztem szolgálatára lenni. Minderre azonban a te fényes elmédnek és fiatal erődnek semmi szüksége s ennélfogva énnekem ebben a házban semmi tennivalóm.
– Istók bátyám! – csitítá a már-már elérzékenyülő öreget Béla, megragadva kezeit. De ez alig figyelt rá és megindúltan beszélt tovább:
– Igen, öcsém, én megindulok innen, hol ennekutána mindenki csak ingyenélőnek tartana. És méltán. Tisztán állok előtted; ha hinni akarsz nekem, elhiheted, hogy semmit sem szereztem és egy garas nélkül távozom. Nemzetségem: a Pallérosi Pallérok a Tiszán túl virágzanak; majd azok szereznek nékem valami kenyeret. Nézd, ebben az öltözetben állítottam be először – már több harmincz esztendejénél – a karámosi vármegyeházán az én mélyen tisztelt barátomhoz, kinek akkor egy reprezentácziót kellett készítenem. Ugyanezek a csizmák, ugyanez a kabát, ugyanez a kalap volt rajtam. Ugyancsak azokban indulok most meg, – csupán csak a kalapomra varrott Kata egy gyászfátylat. Ha meggondolom… Már össze van kötve odalenn a batyum; a könyveim is mind akkorról valók. Ha eszembe veszem… De nem. Mit mondjak egyebet? Iszen te sorra meg tudsz gondolni magad is mindent. Íme, ezekben óhajtottam eléd terjeszteni nyomós okaimat, melyek arra az alázatos kérésre bátorítottak, hogy a számadásokat és a pénzes ládát minden további haladék nélkül vizsgáld át.
A mentor, erőt véve magán, ismételt csuklások és fennakadások között valahogyan bevégezte szavait, melyek sajátságos keveréke voltak a beszámoló előadásnak, védbeszédnek és a búcsúszónoklatnak. Béla félrelökte maga elől a kulcsokat és papirosokat, s borús szívének igazi, meleg elérzékenyedésével szólalt meg:
– Nem úgy, nem úgy, hajdani pártfogóm te! Az én lelkemet sok teher nyomja már s nincs kedvem még a hálátlanság vádjával is megszaporítni őket. Kinek köszönök én mindent, a mim van? Ki mentette meg egykor szegény anyámat az éhenhalástól? Ki hozott engem ide? Ki szerezte meg nekem bátyám derék szívét? Csak törüld meg szemeidet, Istók. Akkor lenne okod a fájdalomra, ha most hálátlanúl elfogadnám búcsúra nyujtott kezedet s kivezetnélek az utczaajtóig, hogy vén napjaidra szélnek eresszelek.
– Te mester vagy a logikában, Béla, – akadozott Istók, könnyei közt gyönyörködve kedvenczében. Akaratod ellenére is azt bizonyítja minden szavad, hogy itt én rám és az én gyönge tehetségeimre semmi szükség. A hálát ne emlegesd, mert abból csak a te éles okoskodásod tudja azt a következtetést vonni, hogy maradjak. A mi neked igazságnak tetszik, az csak látszat. Ha meggondoljuk, hogy az én mélyen tisztelt barátomnak (halála óta mindig a legünnepélyesebb formában emlékezett meg róla) tulajdonképen nem is volt mást mit tennie, mint a mit tett, egészen más eredményre jutunk. Mert Ágnes… no de nem fizetem rosszal a jót. Most egy kenyéren vagyunk vele, pedig mindig igen büszke volt hozzám. Neki sincs semmije a rajta valón kívül, csakhogy az ő viselője még divatos, az enyém meg már ócska. Bekövetkezett, hogy íme, csak ez a különbség köztünk. De nem is panaszkodom rá, inkább beismerem, hogy a mi boldogult jótevőnk nagyon hirtelen indulatú volt. Nem hiába keveset törődött a klasszikusokkal.
Istók beszédközben észrevette, hogy egészen eltávolodott a tárgytól, melyről tulajdonképen szólani akart. De a jó vitatkozó szokása szerint hamar összeszedte magát s egy ugrással helyén termett.
– Ne emlegesd a háladatosságot, Béla. Mert kisértetben vagyok, hogy azt a kérdést intézzem magamhoz: nem alacsony számítás vezérelte-e eleitől fogva lépéseimet, hogy helyemet napjaim végeig biztosítsam? És ha valami kételkedés maradna bennem, vagy ha mások is azt hinnék – pedig a ti gyanakodó prókátortok mindenkiről maga után itél – az még rosszabb lenne, mint ha ingyenélőnek tartanának. Azért csak nézd át gyorsan, pontosan és kímélet nélkül számadásaimat s engedd meg, hogy a kis Pirók utánam hozza a batyut.
Béla azonban az iratok helyett újra az ő vonakodó kezeit ragadta meg.
– Nem hallottad-e soha, öreg barátom, – mondá, – hogy a hű tiszt, életének derekasan végzett munkája után, nyugalomba tétetik. Ki meri mondani, hogy nem érdemli meg a kenyerét? Te harmincz esztendeje töröd fejedet, őrködől híven és sáfárkodol becsületesen; ki érdemli meg nálad jobban a pihenést? A mivel csak elláthatlak, a mit kedvedre tehetek, azt te mind-mind sokszorosan megszolgáltad. Míg ez a ház áll, te úr leszel abban, akár én. Ez az utolsó szavam, Istók, és nem várok rá feleletet.
Pallérosi Pallér István izgatottan mozgott ide-oda, elővette meg zsebre dugta kék tarka keszkenőjét és Béla kezét szorongatva, mondatait be nem fejezve, dadogta:
– Mégis, ha meggondolom… ha megfontolom…
És meggondolta, hogy a klasszikus irodalom, a jus és theologia terén való harmincz esztendős működésével bizonyára elég fontos és terhes szolgálatott tett e családnak arra, hogy kénytelen nyugalomba lépését a világon senki se hányhassa szemére.
XII. FEJEZET. Frank és Kordélia.
Hónapok teltek el s Béla eléggé unta magát a nagy, barátságtalan kastélyban, mely gazdáját gyászolta. A temetés után még egy-két napra ott maradt nála hajdani tanulótársa, a kántus-prézes s tőle telhetőleg igyekezett fölvidítani egyhangú óráit. Dunaszögön esze ágába sem jutott volna valakinek kétségbe vonni, hogy hét vármegyén Mányóki Bertalannál különb mulató akad. A híres Győri Mikének te-tu pajtása volt, ki – mikor negyvenhárom esztendős korában végre sikerült megválnia a kollégiumtól és elszakadnia Szlavoniába lévitának, (mire nézve nem kívántatott meg a papi cenzura,) – minden dicsőségét Bertalanra hagyta. Az utód nem volt méltatlan nagy nevű mesterére, ki a kálvinista deákmulatságok hahotára keltő fűszerének hosszú időn keresztül legünnepeltebb szállítója volt. A tanítvány más agyagból gyuratott; de nem kisebb szerepre és hírre hivatva. Mike halavány, puffadt, örökkomoly arczát nála borvirágos, örök-nevető kép helyettesítette; a komoly méltósággal elkövetett csínyeket víg meggondolatlanság; a szónoki páthoszt a versíró könnyelműsége. A Mányóki-féle hiteles és apokryph versek gyűjteménye ma is megvan sok, Dunaszögről került lelkipásztor titkos fiókjában, honnan a szentlélektől kevésbbé bolygatott órákban elő-elővétetik a megbecsülhetetlen kézirat. Víg czimborák közt poharazva, vagy a kollegiumban pipájával az ágyra heveredve, neki egy-egy vers csak annyi volt, mint másnak egy jóízű nevetés. Egy tekintetben hasonlított a nagy vallásalapítókhoz, noha a papi vizsgán már három ízben megbukott. (Mondják ugyan, hogy csak készakarva, mert Mike példája elrettentette a Bergengócziába meneteltől.) Ez a hasonlatosság abban állt, hogy maga nem igen írt le semmit; gondolatait, rímeit és tréfáit a körüle sereglett tanítványok tették papirra és adták kézről-kézre. Még az a komoly versezet is, melyet nagys. Kálozdi Kálozdy Benedek úr halálára készített és Béla megvígasztalására magával hozott, idegen kézírás volt. A többit aztán estéről estére úgy rögtönözte az ebédlő nagy asztala mellett, melyen négy különféle pohár állott előtte s egyiknek sem igen volt hosszú pihenője. Istók kedvét a tréfás poéta – különösen a Biró Eulália kisasszonyra készített versezettel, (ő jelent meg Bogádról egyedül a temetésen,) – szinte könnyekre fakasztotta. Került mindenre vers, csak a pohár tele legyen előtte. Adomáinak, iskolai tréfáinak sem volt vége-hossza. Egyszer előhozakodott Hajós professzorról is, kit az ő kedves barátja, Mátyás, a faképnél hagyott s már tovább is akarta fűzni a beszédet, mikor hirtelen csak eszébe jutott valami és félbeszakította. Egy késő este Mihály huszárral volt valami koczódásuk, melynek oka alig lehetett más, mint Zsuzska menyecske. A poéta kétségkívül igen jól érezte magát a kastélyban s nem épen kellemesen érintette a szénior sürgető levele, melyet nagyobb nyomaték kedvéért a kollégium pecsétjével is ellátott. Hivatalos tekintélylyel hivatott föl ebben Bertalan a haladék nélkül való hazatérésre, miután a dunaszögi kántusban olyan fejetlenség tört ki, hogy legutóbbi fellépéseik már inkább macskazenéhez, mint műelőadáshoz hasonlítván, az iskolai hatóság figyelmét is magokra vonták. Mit volt mit tennie a poétának?! Összeszedte holmiját, rímekben vett búcsút a fenyves madaraitól és a kis ér békáitól s hazafelé indúlt, a vendégszerető kastélynak egyebek közt ezeket kívánva:
Fala romlást soh’se lásson, Idő foga rajt’ elvásson. Földindulást, vakandturást Föl se vegyen, – ugy legyen.
Béla magára maradt s a tisztesség úgy parancsolta, hogy még egy ideig magára maradjon. Tétlenül hevert pamlagán, únottan és ásítva forgatta könyveit s a kényszerű magány már-már visszaterelte melanchóliájába. Az emlékek, melyeket párizsi kedvesétől vett, azok is csak emlékek voltak, melyeknek ama régibbekkel, tisztábbakkal, szíve szerint valóbbakkal folytatott küzdelmökben háttérbe, a ködös, távoli, hatástalan háttérbe kellett vonulniok. Az első emlék egy nem jelentéktelen összegről szóló adóslevél volt, melyet be kellett váltania. A vasasláda nem volt tele s Istók nem tudott jobb módot, mint Landsman Emánuelhez folyamodni, ki az egykori Péterfi-jószágok nagy részét kezére kerítette. Az új földesúr mindig tiszta fehér mellényt viselt, fénymázas magyar csizmákban járt, paripát tartott, hazai bajuszpedrővel élt és mindenben gavallért adott. Egyszerüen átnyújtotta Bélának tárczáját s a tárczával együtt tenyerét is, hogy barátok között az efféle írás nélkül is megeshetik. Béla nem volt ósdi gondolkodású ember, felcsapott az eléje nyújtott tenyérbe s ajánlotta Landsmannak, hogy változtassa meg a nevét Hazafira. A kölcsön nagy része Párizsba vándorolt. No, de nem hiába. Megérkezett érte a másik emlék: a Vénus-kép. Béla elragadtatása fölötte korántsem volt akkora, mint vágya utána, mikor Párizstól búcsút vett. Fölakasztatta ágya fölé a legelésző tehenek és ebédvivő parasztasszonyok idylljei közé. De nem igen állt meg előtte s szó sem volt róla, hogy elmélázott volna rajta, mint ama kis haszontalanságok fölött nem egyszer tette, melyeket íróasztalának fiókjai rejtegettek. Erélyesen megvédelmezte azonban a szép jövevényt Istók ellen, ki Kata asszony, Zsuzska és Sára által felbujtogatva, s teljesen megfeledkezve ifjúságának sikamlós emlékeiről, a legpuritánabb szempontból fejtette ki, hogy: ha meggondoljuk, miszerint az, ki ilyen paradicsomi meztelenségben kész volt a piktornak megmutatni magát, semmiesetre sem lehet tisztességes személy; egy jófélének arczképe pedig nem méltó arra, hogy Kálozdy Béla szobáját ékesítse, minek folytán vagy a kulcsárné által nagy kitartással sürgetett tűzhalálra, vagy legalább örökös számüzetésre lenne itélendő. Béla mosolygott, egy tekintetet vetett a rózsaarczra, nefelejts-szemekre és liliom-tagokra s Vénus a helyén maradt.
A hogy a környékbeli ismerősök elvégezték részvét-látogatásukat, nem igen jött vendég a kastélyba; kivéve a papot, ki a hazafias társaságnak s patrónusai iránt való tisztelet köteles kifejezéseinek sohasem szokott ellenállani, s a doktort, ki ütemdorongjával igen gyakran megjelent, miután éles szemei a messze földeken járt Béla társaságában a legjobb alkalmat fedezték fel arra, hogy a földleírásban magát az olvasás fáradsága nélkül és lehető legjutányosabban tökéletesítse. Mások nem igen jöttek, különösen mivel Béla a vidék fiatalsága előtt tudós hírben állt. Így hát sokáig egyedül barangolta be a környéket, puskáját vállára vetve s Flóra csaholó, kéznyaldosó társaságában vizi szárnyasokra leskelődve. De e magányos, merengő, vadászgató séták nem igen voltak jó hatással zavart kedélyére. A gazdasággal mitsem törődött; az ingó kalászok, megdőlt rendek, gondosan kötözött kévék, sorjába rakott keresztek, telő magtár nem igen érdekelték. Hanem meg-megállította a buzavirág rejtőzködő mosolya s a pipacs messze rikító színe; elhallgatta az aratók nótáit, s ki tudja, mi fölött mosolygott olyan keserűen, mikor az örökké egy körben járó nyomtató lovak végetlen munkája előtt álldogált. Csak mámorra és gyönyörökre áhító, mindent lemosolygó szíve ismét és ismét benne volt ábrándjai kellős közepén. Minden, a mi körülötte mindenki számára élet volt, neki romokat jelentett. Íme, a maga ura végre, senki parancsa alatt nem áll, emberi hatalom szíve vágyainak nem állhatja útját, vagyonáért ezer az irígye; és íme mit ér neki mindez?! Ama királyok boldogságára gondolt, kik leszálltak trónjaikról és harczba indúltak az ismeretlen ellen. Az ő élete kardvillogás, sebek és dicsőség nélkül fog eltelni: egyetlen sebben vérzik el. Nem az ismeretlen áll vele szemben, hanem a lehetetlen, mely ellankasztja, kineveti, semmivé teszi. Egy halálos bűn, melyet semmiféle harcz nem tehet erénynyé; egy, csak neki látható virág, melyet sohasem szakíthat le; egy ki-kiújuló fájdalom, melyet sohasem gyógyíthat meg; egy vég nélküli szerelem, mely sohasem találhatja fel többé tárgyát. Minden, minden haszontalan; ha küzdelmében a világ minden hatalma oldalán lenne is, az is haszontalan. Kivel, kivel ossza meg uraságát? A mezei virágokból kötött bokrétát kinek adja? Hol van legalább a sír, melyre letegye? A szőllőlugasban a kert végén ki mellé üljön? E régi családi ékességek a szekrényben: a grófnő függői, karpereczei, igazgyöngyei kire várnak? Hisz semmi, semmi egyéb nincsen belőle, mint az a kis arczkép. Micsoda menedéke van egyéb a kaczagás bölcsességénél, melyet Párizsban tanult? A sok ködképben előtte mi az igazság? Eh! – és Flórának füttyentve hazafelé indult.
E czéltalan és emésztő merengés azonban kénytelen volt nemsokára más gondolatoknak engedni helyet. Béla semmi részletet nem tudott, nem is tudhatott azok felől, a mik bátyja halálát a kanczelláriában megelőzék. Csak annyit tudott, hogy Ágnes minden nélkül maradt s betegen fekszik Bogádon. A hányszor Mihály huszár odaát járt, mindig azzal a hírrel jött haza: a kisasszony azt izeni, hogy egészen jól van, csak gyönge egy kicsit. De mikor Kurz doktor hallotta ezeket az üzeneteket, a doronggal igen sokáig egész határozottsággal ütött a markába és azt erősítette, hogy ha ő most is élet és halál közt lebegőnek állítja Ágnes kisasszonyt, meg van győződve róla, hogy fején találta a szeget. Suum cuique etc. Béla nem tudta ráhatározni magát, hogy átlovagoljon Bogádra. A későbbi hírek nem kevésbbé szomorúak voltak. A szegény Ágnest, kinek immár senkije és semmi reménysége az ég alatt, a két vén kisasszony csak társalkodónőnek és mindenesetre nem csekély tehernek nézi. Eufrozina csípős és türelmetlen iránta: fürteit minden reggel vele fésülteti, sütteti, bodoríttatja, pakoltatja és bámultatja. Eulália kegyesen kijelentette, miután az első gyászruhája elkopott és másikat akart varratni magának, hogy sajátképen nem is lehet tudni, kije volt neki a boldogult; hogy továbbá az ő fiatal korában nem hónapokig, hanem esztendőkig tartott egy ruha; hogy végül az igazi keresztyén lélekben és szívben gyászol, nem pedig ruhában és czifrálkodásban. Mindaketten pedig igen nagy igyekezettel csalogatnak egy szegény, félszeg, nevetséges, koravén falusi embert, valami Biró Mártont, (ágról-szegről rokonuk is,) hogy nem tenne rosszúl, ha Ágnessel megpróbálkoznék.
E hírek, melyeket Palkóné, Ágnes egykori szobaleánya, kegyetlen és hajmeresztő részletekkel színezett ki, gyakran foglalkoztatták Béla lelkét. Emlékei, melyekben egykori menyasszonya mindig sötéten és visszataszítólag jelent meg szemei előtt, epesztették ugyan rossz óráiban, de keserű végük rendesen az volt, hogy egy vén kastély víg czimborák és szép asszony nélkül ép oly unalmas, mint maga az élet. Mindig többet és többet forgott fejében Ágnes sorsa, kivel szenvedéseinek hírei napról-napra jobban kiengesztelték tévútakon járó, de nem romlott szívét. Sárának minden méltatlankodó, panaszkodó, síró-rívó szava érdekelte, foglalkoztatta, bántotta. Megemlékezett a leány igéretére, hogy mire hazatér, minden kötelezettsége alól fel fogja szabadítani és atyjának egész haragját kész a fejére venni. Istók elejtett, összefüggetlen szavaiból azt kell hinnie, hogy épen ezt tette ama gyászos, márcziusi napon. Ha hatalmában áll, bizonyára nem fogadja el az áldozatot; de a haragos ég gyorsabban vetette magát közbe nála. Sokszor, mind gyakrabban, egyre kevesebb megszakítással nehezedett lelkére a sejtés, hogy Ágnes egész szerencsétlenségének ő az oka. Az útszéli bokrokat keservesen megvagdosta vesszejével. Ez a szerelem, Béla, ez a szerelem! E lány, e bátor szívű és elszánt teremtés, kit te megvetettél és gyűlölsz, tiszta lelkének nyugalmát és életének minden reménységét feláldozza érted. Mit tehetsz érette, hogyan szabadíthatod meg? Béla megszégyenülve hallgatta a sok mendemondát, mely hol gúnyolódó, hol szánakozó hangon jutott füleihez s az utolsó hírre, mely már Ágnes jövőjével játszott, látható zavarba jött. Míg a tarolt mezőkön bolyongott s a nyugvó nap bearanyozta mögötte a kastélyt, szívének legnemesebb húrjai rezdültek meg s tétova, kóválygó, alaktalan gondolatai férfias elhatározássá szilárdultak. Az út, melyen idáig jutott, kanyargó, mocsáros, csalékony volt; de mégis csak odavezette, a hova jutnia kellett. Miért legyen ő rosszabb a frank királynál, ki egy miatta megátkozott menyasszonyt vitt udvarába?! És még hozzá áldozat-e az, a mit hozni szándékozik? Hisz neki nincsen semmi, de semmi terve az életre, melyet lerontana. Mindegy, valóban mindegy, asszonynyal tölti-e el napjait vagy asszony nélkül. Egészen egyre megy, hogy vele vagy egy mással. De nem, mégsem. A kéz, mely után nyúl, hű, feláldozó, szerető kéz, és ez is valami. Levette kalapját, hogy a föllebbent szellő fujja ki egy kissé fejét. A csöndesen folydogáló ér mellett megállt és körültekintett. Régen mosolygott rá oly jó szívvel a természet, mint ez este. Egy vidám dallamot fütyörészve ért haza.
– Bátyám, – mondá Istóknak, – a tizenegyedikiből hozass fel ma estére. Bátorságot kell szereznem valahogy, mert holnap leánynézőbe indulok.
Nem mondhatott volna semmit a mentornak, a min akár jobban elcsodálkozzék, akár jobban megörüljön. Egy darabig némán nézett rá, azután csöndesen emelni kezdte két foltos karját és gyöngéden Béla vállára nyugtatta.
– Értelek, fiam, – mondá és kis szürke szemei boldogan mosolyogtak. Tudom, kire gondolsz, és tudom azt is, hogy meg akarod szabadítani a nyomoruságtól. Egyetlen pillanatra sem ingadoztam soha abbeli meggyőződésemben, hogy te (ne vedd sértésnek) a legnemesebb anyagból vagy formálva. Ha eszembe jutott, hogyan jártál a parasztgyerekekkel együtt betlehemezni meg háromkirályozni, hogy egy-két fillért vihess haza szoronkodó szülédnek, nem mondhattam egyebet, mint hogy ennek a ficzkónak (bocsáss meg,) helyén van a szive. Ime, most is ott látja és egész életében ott fogja látni maga előtt a betlehembeli csillagot s az után indul. Az én áldásom… de ha fontolóra veszem, egy ilyen szegény ember áldjon meg, Béla.
– Köszönöm, öreg barátom, köszönöm, – mondá az ifju és megrázta Istók kezeit. De a mentor, a mint kiszabadithatta jobbját, megint csak átölelte kedvenczét.
– Úgy, úgy, Béla, – folytatta. Már-már tartottam tőle, hogy az ilyen magamféle magányos életre adod a fejedet. Pedig én is csak azért maradtam így, mivel az én mélyen tisztelt néhai barátomtól sohasem tudtam elszakadni. Mint Pallérossi Pallér István, kinek jogi és theologiai bizonyítványai egészen rendben vannak, kaphattam volna én leányt eleget, talán kedvemre valót is. A leányok sokat adnak a nemeslevélre, meg a végzett emberekre. A te jövendőbelid, az igaz, egy kicsit büszke hozzám; de azt hiszem, ha a te fényes logikáddal megmagyarázod neki, hogy ki vagyok, és megérteted vele, hogy eddigi szolgálataimmal kiérdemeltem mostani nyugodalmamat, akkor meg vagyok győződve róla, hogy a szíve jobban fog felém hajlani. Hát a tizenegyedikiből mondtad ugy-e?
– Abból, bátyám. Hanem megállj egy perczre. Hivasd fel a papot is, meg az ispánt s hozass kártyát. Az éjszaka úgysem tudnék aludni s nem szívesen maradnék szobámban. Töltsük vigan az időt reggelig.
A vigan töltött éjre következő hüvös, szeles reggelen már híre ment a dolognak a kastélyban, a mikor Béla föl akart lépni a könnyü kocsiba, lelkendezve szaladt feléje Sári ifjasszony egy frissen szakított rózsával, hogy azt tüzze gomblyukába; isten őrizz, hogy a nélkül meginduljanak, mert nem lesz szerencsés az utjok. Az öreg János is lám megegyengette, kiigazgatta kalapja mellett a bokrétáját és vigan hajtattak Bogád felé.
Már bámultak rájuk a Biróék sárgára festett kastélyának magas oszlopai, e sok kapitulácziót kiszolgált strázsák; a tágas udvar egész rideg tisztaságában terült el előttük; a kút körül a három szomorúfűz bólintgatva köszöntötte őket. Míg a kapunyitással vesződtek, a két házi kisasszony kisietett Béla elé, kinek hazaérkezte óta ez volt első látogatása Bogádon. Eufrozina fürtjei kifogástalan rendben rezegtek ránczos arcza körül, Eulália kegyes kezei szokás szerint összekulcsolva.
– Mikép vigasztaljuk fájdalmában mi, világtól elzárkódott szegény leányok! – mondá az első s csókra nyújtott kezével finoman és uriasan szorongatta az ifju jobbját.
– Ilyen csapások megpróbálják a hitet, – szólt a második. De a mai világ oly keveset törődik a vallással!
– Köszönöm kegyességöket, kedves nénéim, – mondá Béla, – nagyon köszönöm. Remélem, semmi bajt nem találok a háznál. Ágnes is bizonyára már egészen jól van. Vele szeretnék egy-két szót szólani minél előbb.
– Azonnal, kedves öcsém, azonnal, – biztatta Eufrozina, miközben befelé indultak. Szegény gyermek, mily nagy öröme lesz, ha önt viszontlátja! Ivánfi van nála épen, azért nem jöhetett ki. Mi igazán nem szeretjük, sem én, sem Eulália, hogy ez az úr annyit jön ide, mióta Ágnes árván maradt. Nincs modorában semmi finomság és olyan ügyetlen, akár egy deák. És senki sem tudja látogatásainak okát. Mit akar ő egy vagyontalan leánynyal? Ha szegény gyermekünk nem lenne annyira eszes és vigyázó, már komolyabb aggodalmak is ébredtek volna bennünk.
– Mert a világ rossz, – egészíté ki az ájtatos testvér. Foglaljon helyet, Béla. Ágnes egy pillanat mulva itt lesz.
A vendég egy perczre magányosan maradt a sárga szobában. Kissé fel volt indulva s izgatottan jártatta körül tekintetét a sárga társalgóban. A dusan megrakott pipere-asztal ezüst sárkányai fogaikat mutogatták neki s a copfos porczellán-khinaiak jóizüen mosolyogtak rajta. A szél zirgett-zörgött odakünn s Béla minden neszre összezörrent.
Egyszer csak kinyilt előtte csöndesen, zajtalanul a szemközti ajtó s egyszerű, fekete ruhában előtte állott Ágnes. Szintelenül, nyugodtan, mozdulatlanul állt ott. Mintha tegnap, tegnapelőtt s mindennap látta és sohasem szerette volna Bélát. Semmit, egy hangot sem hallhatott ez, a mint eléje sietett, a kéz, az arcz, a kebel, a szemek meleg beszédéből. Csak ajkai szólaltak meg:
– Jó napot, Béla.
– Jobbakat kivánok neked, Ágnes, mint az enyimek.
Leültek. Béla soká nézegette a szőnyeg rózsáit lábainál, megfordult tekintete a csufondáros khinaiakon is, csak a leánynak nagy, okos, megtört szemeit kerülte, melyek rajta nyugodtak. A csöndet utoljára is Ágnes törte meg.
– Eufrozina néném azt mondta, hogy beszéded van velem. Áteshetünk rajta?
– Igen, Ágnes. Elfeledtem, hogy vendéged van s perczeidhez előbbvaló joga van másnak, mint nekem. Rövid leszek, pedig sok mondanivalóm van. Ágnes!
Kezét nyujtotta Béla a lány elé, de ez visszahúzódott tőle. E vonakodás, e váratlan hidegség, e meglepő nyugalom még nagyobb zavarba ejtette a kérőt, ki kesztyüjét tépve s akadozva beszélt:
– Fogadd, fogadd el kezemet. Nemcsak e pillanatokra nyujtom. Megértem, megcsodáltalak, megismertelek és nőül akarlak venni. Nemesnek tudlak, szépnek látlak, enyimnek óhajtanálak. Megvan még a gyűrüm? A régi még a szíved? Feledd el azt a sebet, mely az enyimen van; hisz az csakis az enyim, s te talán boldog is lehetsz miatta. Nem voltam mindig az, – Istenem, nem voltam; – de most jó vagyok. Becsülj meg, Ágnes és fogadj el.
A lányt nem lepte meg kérőjének izgatott, heves beszéde. Arczáról nem kergette el a fájó nyugalmat, nem volt képes megnyitni szívét. Meggondoltan és hevülés nélkül adatott meg a felelet:
– Ismerlek, Béla, jobban ismerlek, mint te engem. Tudom, hogy nem szeretsz. Tudom, hogy bátyám rettentő halála – bocsássa meg nekem az ég – meghatott és rövid pillanatokra kijózanított mámorodból. Tudom, hogy szívednek egy nemes hangja hitt ide, hogy összeilleszd az elszakított iratot, leródd háládat jótevőd iránt és megmentsd egy szegény leány jövendőjét. Azt hiszed, hogy ma könyörülettel is beérem, mert szíved mást semmit nem adhat nekem. Ez pedig nagyon kevés ár azokért a rettenetes éjtszakákért, melyek a kálozdi kastélyban várnának rám. Maradj meg te utadon. Hagyd a földön a gyűrüt, melyet elhajítottál és keresd az örömeket azoknál, kikhez nem irgalommal közelitettél, mint hozzám.
– Ágnes, hát remény nélkül bocsátasz el?
– Maradj hű magadhoz, Béla, és ne akarj senkit megcsalni remények emlegetésével. Neked nincsenek reményeid. Ennyi volt, a mit kelletlenül mondtam. Most itt a kezem, melyet azért a perczért megérdemlesz, mikor reám gondoltál. Fogd meg, egy pillanatra a tied. Így. És most bocsáss engem is a magam utjára. Hadd imádkozom le vétkemet és tegyek jóvá a mennyit lehet, egy minden izében derék ember boldogításával, kinek önzetlen szerelme meghatott.
Kinyitotta az ajtót és bevezette Ivánfit. A báró sugárzó arczczal köszöntötte Bélát. A sok elpazarolt esztendő bizonyítványa mind eltünt homloka pergamentjéről. Boldog és fiatal volt, mintha csak most kezdené az életet.
– Legyenek jó rokonok, – mondá ujolag fölcsendülő hangon Ágnes. A régi barátságot kössék atyafisággá. Béla, ki majdnem testvérem volt, – és leendő férjem.
– Im, itt a kezem, Béla barátom, – szólt a báró s minden pillanatban Ágnesre szökött a szeme. Sokat beszélnek róla, hogy ön milyen tudós. Én nem vagyok az; de tudomány nélkül is boldog, igen boldog ember vagyok. Nem kivánok egyebet, mint hogy önt is ennyire segítse bölcsessége. Ejnye, ez nem is volt épen rosszul mondva. Szorítsunk hát még egyszer kezet. Iszen olykor a tudósoknak is szükségük van ilyen magamféle egyszerű barátokra.
A hosszú ebéd, melyre a nénék Bélát erőnek erejével ott fogták, nem igen izlett neki. Szerelmi nyil nem törött szívébe; de hát a minap a kis kertész – kinek fiatal lelkesedése sokáig kerülgette a ránczos, vén Sörösné pénzes ládáját – mikor kikosarazták, világgá akart bujdosni. Béla a nélkül, hogy nyugtalan vagy bánatos lett volna, kedvetlenségét nem tudta egészen legyőzni. Híven megtette kötelességét; nemesnek érezte a sugallatot, mely után indult; becsületesnek a kezet, melylyel kényszerítetlenül akart aláírni egy kötelezőt. Ezen a napon bizonyára semmi oka elégedetlennek lenni magával. De a kudarcz mégis csak kudarcz marad s várakozó házanépének, mely rózsával bocsátotta el, kosarat visz haza. Össze-összekoczintotta poharát a boldog vőlegénynyel s a kisasszonyok mind a husz fogás étel után újra kezdték az ámulást-bámulást a dolgoknak nem várt fordulata fölött.
Már estére járt az idő, hogy az öreg János kifordult a bogádi kastély udvaráról, melyben minden kavics a maga helyén volt. Az idő egyre gonoszabbul viselte magát. Az ég egészen szürkés sárgába borult, mintha a kavargó förgeteg telehordta volna porral. A szél esze nélkül nyargalt jobbra balra; rohanó paripáját verte, csapdosta s füttyögetett neki. A völgyben, szántóföldeken, réteken, a halmok oldalán, a szőllők közt mindent összetiport s valósággal tébolyodottan csapkodta hol erre, hol arra óriási porköpönyegét. Nem vetett rohanásának határt az erdő; a szélső fáknak hajába kapott, tépte, czibálta őket, mig sikerült neki kiszakítani gyökerestől és lehajigálni az árokba. Aztán tüszkölve, jajgatva, tombolva befurakodott a sűrűbe, ott törte-marta magát, dühöngött, pusztított, féktelenkedett és mikor a tulsó oldalon nagy-nehezen ki tudott szabadulni a kelepczéből, melybe maga keverte magát, megkönnyebbülten és nagyokat sóhajtozott. De csak ujra felhangzott szilaj füttye s a szabadban folytatta veszett tánczát. A lenyugvó nap széles, vörös karikáját, mocskos, sárga köd homályosította s az egész láthatárt letiprott áldozatok, hajlongó tehetetlenség, messze siró jajszavak, erőszakos dulakodás és lomhán hullámzó, nehéz, szürke felhők töltötték be.
E csúf időben vergődtek hazafelé Béla és az öreg János. A mint az esőmosta fakereszthez értek, hol a kálozdi és karámosi út külön válik, egy furcsa jelenet állította meg őket. Két, szörnyen megrakott és feldült szekér egész csapat szitkozódó, szaladgáló, sántító, fejevesztett embertől, asszonytól és gyerektől körülfogva. Béla kivehetett annyit, úgy a hallottakból, – csak egy-két ölnyire voltak tőle, – mint a látottakból, hogy az első szekérnek egyik igavonó állatja sánta volt, elesett és ezzel minden szerencsétlenség főfő okozójává lett, mert az utószállítmány négylábu vezetői vakok lévén, neki mentek az előttük heverő romoknak, megbotlottak és azon vakon követték előljáróik szomorú példáját. A baj, melyet tétovázásuk és előrenemlátásukkal előidéztek, sokkal nagyobb volt, semhogy joguk lett volna oly nyugodtan, minden további lelkifurdalás nélkül féloldalt elnyujtózni az árokszélen. A tornyokká rakott szekerek kötelei megoldozódtak s a legcsodálatosabb mindenféle hevert és röpült szerteszét. Mintha az egyik valami fejedelmi kincstárból, a másik meg egy zsibárus-boltból rakodott volna meg. Itt egy aranyos trónus egyik lábát keresik a számtalan csónakorru paraszt csizma közt; a szél kaczagva kap fel egy koronát és egész tuczat fehér, fekete, vörös parókával indíttat hajrá-versenyt utána, mely hol a levegőben, hol a földön foly, de mindig távolabb a szekerektől; rettenetes fejező pallosok, ijesztgető gyiklesők, rozsdás kardok és dárdák élére egy szinehagyott, jámbor reverenda került; czifra menték, sárga csizmák, tollas barétek, apró selyem czipők fölött egy kis kutya jajgat, melynek a lábával történt szerencsétlensége; bilincsek, könyvek, puskák, végetlen vászon-végek, óriási és érthetetlen mázolások, nagyszemű gyöngyök, fekete álarczok, rongyos dominók, mindenféle papiros-szörnyetegek, rézgyertyatartók, szemfedők, koporsók, keresztek, félig leégett fáklyák, mindez összevissza martalékául a víg kedvre kerekedett viharnak.

A mint az esőmosta fakereszthez értek, egy furcsa jelenet állította meg őket.
A csoport, mely hol dolgozva, hol lármázva, hol kétségbeesve állta körül a romokat, nem volt érdektelen. Uroknak és mesteröknek egy sovány ember látszott, ki mérges tekintetét egész tragikus vadsággal jártatta körül a pusztulás képein. Kis fejével, csontos, régen borotvált, tüskés arczával, kidüledt szemeivel, nagy, horgas orrával és hosszú nyakán sokszorosan körülcsavart piszkos sáljával rendkivül hasonlított az örves keselyühöz, mely tudvalevőleg szintén hussal táplálkozik, mint a tragikus hősök. A vihar elől kissé védett erdőszélben ült egy fatörzsön s balját méltóságosan térdére illesztve, jobbjával pedig egy pálinkás üveget tartogatva, a szomorujátékokból megszokott erőteljes kifejezésekkel osztogatta parancsait két nyurga és egy, a természet érthetetlen csodája által jócskán meghízott alattvalójának, kik a feldűlt kocsik és szerteheverő ruhatár körül izzadtak, s az elszunnyadt lovakkal vesződő parasztoknak. Mint erős tölgyre a gyönge folyondár, úgy kuszott fel hozzá egy megviselt arczu, de szende szemű nő-alak, kinek főkötőjén ezüstös csipkék voltak s erősen igyekezett szakadt keztyűs kezeivel minél szorosabbra kötni egy batyut, melyből a szél különféle szinű, alaku és tömöttségű bajuszokat és szakállakat ragadozott el. Távolabb egy másik nőt élesztgettek, ki úgy látszott, legrosszabbul járt a balesetben.
– Förtelem és ocsmányság! – kiabált a keselyü, egyet-egyet húzva a butykosból. Bendeguz, jobban húzd meg azt a nyomorult, kötelet, mert porrá omlik az egész trónus! Rajta fiaim, munkához! (Megint egyet húzott s a parasztok felé fordult.) A kendtek gebéi alávaló párák. Kálmánka édes, a szél megint ott viszi a Friczi-parókát! (A sápadt, kis Kálmánka, kinek a paróka-vadászatban már egészen elfogyott a lélegzete, megint futásnak eredt.) Gézenguzok! Mária, te is megerőltethetnéd egy kissé a kacsóidat!
A folyondár úgy felpattant e méltatlanságra, mintha a legerősebb paprika lett volna.
– Azt hiszed, Pető? Hát a kisasszony ellen semmi kifogásod, a ki amott oly édesdeden szunnyad? Mi csak teszünk valamit és segítünk, (egyszerre három bajusz röpült ki kezei közül,) hanem neki úgy látszik, kiváltsága van az ájulásokra. Sohasem hittem, hogy az ő hősnői idegei oly gyöngék, mikor a dolgot kell kikerülni.
Ekkor lépett hozzájok Béla.
– Uraim, – mondá, – úgy látom, önök művészek és bajba keveredtek. Azonnal besötétedik egészen; nem segíthetnék-e valamivel?
– Azok vagyunk, – felelt a keselyű, – művészek. A művészet pedig és a sorsharag egy méhből születtek. A hires Hollaki-társaság vagyunk. Magam lennék az igazgató, Hollaki Pető. Mint hősszinészről bizonyosan hallott rólam az úr; direkczióba még nem régen fogtam. Ez nőm, utólérhetlen szende. A ki ott el van ájulva, az a drámai hősnő, még pedig…
– Az ott vele az intrikus, – vágott férje szavaiba a megviselt arczu szende. Amazok…
– De talán ne vesztegetnők az időt, – mondá Béla, – mert egészen ránk esteledik. Bizonyára szerencsém lesz majd megismerkedni valamennyiükkel. Hisz, a mint tudom, Karámosra készülnek. Talán a nőket bevihetném kocsimon?
– Igen, a nőket vigye be az úr kocsiján, – kapott rajta az igazgató. Az egyik úgyis el van ájulva, a másik meg itt sorba eregeti szélnek valamennyi bajuszomat. Mi megfeszített munkánkkal is úgysem tudom, mikor leszünk készen s kérdés, az új felpakolás után jut-e mindnyájunknak hely a szekereken. Meg Kálmánkát is bevihetné, ha már igazi nagylelküség dagasztja kebelét. Csak a Fekete Sas előtt tegye majd le őket az úr. Hé Miklós meg Bendeguz, hozzátok ide Ilonát!
A folyondár egy percz alatt felkúszott a kocsira, elfoglalta a jobbik helyet és maga mellé húzta a fuldokló Kálmánkát. Az éledező hősnőt is oda szállították s miután a szende állandóan félrefordította volna fejét, elhelyezték a szabadon hagyott sarokban. Kisérője, az intrikus – egy kiélt arczu, sötét szemű ficzkó, – a mint Bélát megpillantotta, szinte hátratántorodva, vadul borzongott össze. De az már kezébe vette az ostort és gyeplüt, közéjük csapott a lovaknak és nem látott belőle semmit, a mi mögötte történt. Útközben tisztulni kezdett az idő s a kóválygó, sűrű fellegek közül ki-kibukkant a teli hold. Béla egyszer hátratekintett világánál s szenvedő vendégében egyikét látta a leghódítóbb nőalakoknak. Fekete öltözetében, hosszas, szenvedélyes és halavány arczával, a két ezüstös csillaggal nagy, fekete szemeiben, a hold titokzatos világánál úgy tetszett neki, mintha az éj királynéja lenne. Azután visszatekintett még többször, sőt egy kerülőt is tett a Fekete Sasig. A hogy beértek a nagy, ronda udvarra és leszálltak:
– Remélem, lesz szerencsénk a holnapi előadáson, – mondá kecses mosolylyal a szende.
– Köszönöm, uram, – szólt a királyné és egy szép, vékony, fehér kezet nyujtott eléje.
XIII. FEJEZET. Az álnevü intrikus és a névtelen filozóf.
«Szikra Istvány, csizmazia-mester». E bemutató szavakat kellett a járókelők fülébe harsogni a pléhtáblán felállított betű-glédának, mely nehéz fejjel és tántorgó lábakkal ugyan, de évtizedek viharainak ellenére egyenlő kitartással végzi feladatát. Nem is említve a koszoruval körülvett ország-czímert, melynek egyik mezejéről leázván a vörös festék, ezzel örök időkre feledésbe merült az illető mester bőkezüsége, ki a négy folyó közül egyet egyszerüen elengedett; csupán egy tekintetre méltatva azt a módos pár kordován csizmát a betű-gléda két oldalán, mely némi nagyítással azt látszik jelezni, hogy Szikra István keze-munkája (ha nem viselik) harmincz esztendeig is eltart: az egész tábla kétségkivül megérte azt a pint bort, melyben a becsülettel megremekelt fiatal mester 1843-ban Gurgó Kelemen szobafestővel megegyezett. Azóta jó és rossz időben esővel, széllel, sugarakkal daczolva, egy korhas póznán ott függ a tábla a megyercsi utczában, bizonyos büszkeséggel fordulva olykor hátra a csinos ház felé, melyről kérdés, hogy ő nélküle megépült volna-e ilyen tisztességes móddal valaha? A rég szolgáló betűk e késő este nyugalomra tértek fárasztó napi munkájuk után s magukra húzták a mindenekkel közös takarót, melyre se holdsugár nem esett a karámosi kalendáriom biztatásának ellenére, sem lámpafény nem vetődött, a városi tanács takarékos határozata szerint. A mély ároknak e szerint, mely a házak előtt végig futott s a padlóknak végetlen sorával hidaltatott át, gazdag aratása volt: minduntalan belebukott egy-egy tele fejjel botorkáló atyafi, ki (épen semmit nem tudván a földfelület alakulására vonatkozó újabb geologiai vivmányokról) sohasem mulasztotta el kifejezést adni elavult nézeteinek a hegyek és völgyek megszemélyesített alkotójáról. Szikra István uram nagy házának egyik apró ablakán hatolt csak ki – keresztül a lilababos függönykén – a hosszú udvarra egy kis világosság, mely a mellett tanúskodott, hogy odabenn még ébren vannak.
Csakugyan ébren voltak: a majszterné meg az inas. Szikráné asszonyom apró nadrágokat, apró mellényeket és apró janklikat foltozott egy serczegő faggyugyertya vöröses világánál a már elnyugodott 1. 2. 3. 4. és 5. számára, kik soha becsületes nevükön nem neveztetvén s az ezeknek pótlására használt «sumesz», «kamasz», «mamlasz» és a többi czimek is folytonosan felváltva alkalmaztatván, biztosabb megkülönböztetés okából kénytelen vagyok számokkal látni el őket. Az anyai gond tehát egy bodratlan és fodratlan hálófőkötőben, fakó arczczal, zöld szemekkel és ránczos ujjakkal virrasztott fölöttük, mig Miska nagy sóhajtozás közt és minduntalan elbóbiskolva fonalat szurkolt. A tisztes asszonyság szemmel láthatólag rossz kedvű volt; czérnája gyakran elszakadt, tüjével sokszor bökött az ujjába, egyre izgett-mozgott, képzelőtehetségének erősebb föllendülései alkalmával rápaskolt tenyerével az apró nadrágokra, gorombán meghúzogatta az apró gallérokat és Miskának egy pillanatra sem hagyott békét.
– Hova bámulsz, Miska? Úgy áll az a fonál a kezedben, mintha te is a komédiába kivánkoznál. Hanem várj csak, majd adok én a te hátadra komédiát.
Miskának nem kellett sokáig várakoznia, hogy megkapja, a mi igértetett neki. Ez a megintés pedig tulajdonképen nem is az ő hátára volt szánva, hanem Szikráné asszonyomnak már az szokása volt, hogy azon töltötte a haragját, a kit legközelebb ért.
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én – tiltakozott az inas és oly buzgón húzta, nyujtotta a fonalat, a mint csak egy komédiába sohasem kivánkozó csizmadia-inas teheti. A tények azonban nem voltak elégségesek védelmére.
– Nem te? – pattant föl Szikráné és négy apró janklit dobott félre, egy kis oldalajtót fedezvén föl, melyen a lelkét szorongató gondolatok napvilágra juthatnak. – Nem te? Hát talán a majszterodat akarod csúfolni, hogy az kivánkozik a teátromba?
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én!
Semmisem használt.
– Ne, te mihaszna, ne! Megérdemled, a mért itt vernyogok miattatok, mint az éjtszakai bagoly és várlak haza a korhelykedésből, mint egy becsületes feleség és tűröm, szenvedem a sorsomat, mint egy valóságos mártirom és előbb-utóbb elvesztem a szememvilágát ezen a rémítő foltozáson. (Mindig nagyobb méregbe jövén, ujra beleszúrt az ujjába.) Te, te kamasz, meglöktél!
Az inas feláldoztatásának háromlábú oltárán elszunnyadt és oly csöndesen volt, mint a hal. Ébredése nem volt kellemes.
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én! – sietett tiltakozni a megtámadott; de mindhiába. A kikerülhetetlent nem háríthatta el magáról. Az ő ellensége nem ismert pihenést.
– Tudom én jól, hogy mi lakik a te borzas fejedben és hogy mikor a kutyakomédia itt járt, a te hátadon ugráltak végig a kutyák és nem szebben kefélted-e ki má’ma reggel is annak a komédiásnénak a lyukas czipellőjét, mint az enyimet, te?
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én!
– Te semmiházi te és…
És a többi. A mesterné (egyike azoknak a nem csekély számú hölgyeknek, kiknek lelki egyensúlyát a Karámosra érkezett színtársulat tökéletesen megzavarta) tovább dúlt-fult és haragjában nem kimélte sem az egyet, sem a kettőt, sem a hármat, sem a négyet, sem az ötöt. Az egyiknek a haját czibálta meg; a másikra, ki rettenetesen szuszogott, úgy ráordított, hogy a legrosszabbtól lehetett tartani; a harmadiknak helyzete igen csábító levén, jót húzott rá; a negyediknél bizonyos gyanúokok merülvén fel, kikapta és megfordította; az ötödiket sem kimélte és lett e közben olyan sírás-rivás, hogy a gazda csak hatodszori koczogtatás után bocsáttatott be, miután Miska előbb megszenvedett volna abbeli készségének kinyilvánításáért is, hogy mester urát mielőbb bebocsássa.
Szikra István uram megérkezett. Méltóságos léptekkel, nagy, kampós bottal, kifent, szürke bajuszszal és csöndesen hunyorgató apró, fekete szemekkel jött.
– Adjon isten jó estét, asszony, – mondá, botját a kályha mögé támasztva. – Mi dolog ez, hogy a csemeték most is ébren vannak?
– Igenis ébren vannak, – felelt az asszony, noha a csemeték nem szűnő ordítással maguk is megfeleltek maguk helyett. – Igenis ébren vannak és ébren lesznek eztán már minden éjjel és sírnak és le nem tudják hunyni szemöket, ha te ezt a komédiásnét befogadtad a házadba, a miben az én boldogult első uramnak is ötszáz forintja van és…
– Váltóban – vetette közbe a gazda.
– Igenis váltóban és bár ne lenne sehogyse, ha már te egészen a csavargó életre adtad magadat és a kifestett képű személyek miatt engem szünet nélkül kisebbítesz és ne legyek becsületes asszony, ha azt a komédiásnét el nem zavarom a házamból, a miben az én boldogult…
– No, most csitt asszony – dörgött bele egész nyugalommal és méltósággal a gazda s bajszán egyet pödörve letelepedett. – Ha ott lettél volna a fölséges játéknál ma este a Fekete Sas-ban, bizonyosan máskép beszélnél.
Az 1. 2. 3. eközben elcsöndesedett s csak ketten kisérték anyjok kifakadásait:
– Én beszélhetek, te ember, a mennyit akarok és beszélek is és beszéltem is teljes életemben…
– Azt igen bölcsen tudom, hogy teljes életedben sokat beszéltél, asszony – folytatta a sodrából kihozhatatlan csizmadia. – Épenséggel azért nem vittelek magammal a szinházi előadásra, mivelhogy ott hallgatni illik. Sohasem hittem, hogy annyi becsületet arassak azzal a szépséges kisasszonynyal, a kit lakónak fogadtam vala. Szinte-szinte eszét vesztette az egész néző sereg, mikor ő kezdett szolnokolni és mindenfelől irigykedve tekintének rám, hogy én nálam lakozik. Tiszta drága bársonyba volt öltözködve és arany tű volt a hajába tűzve. Egy megcsalatott királyleányt adott elé. Asszony, hallod-e ezt: tiszta bársony és arany tű!?
Miután 4. és 5. is horkolni kezdtek, Szikráné hallotta és így felelt:
– Mit nekem a te tiszta bársonyod, Szikra! Azt szeretném én tudni, hogy becsületes úton szerezte-e és minek pingálja pirosra a képit és hol vannak hozzátartozandói? És ismertem én már asszonyokat, a kik azt sem tudták, hogy mit csináljanak a sok aranyukkal és gyémántjukkal és mégsem tudták megfizetni az első uramnak az árendájokat és…
– Az teljes lehetetlenség, asszony – jegyezte meg a bölcs férj – hogy valaki nem tudván mit csinálni aranyával és gyémántjával, ne tudta volna megfizetni a te első uradnak az árendát. A mi pedig a hütelen vitézt illeti, ki a mi kisasszonyunkat csalfa-hitetlen módon otthagyá…
Az utczaajtó zörgetője ismét hangot adott magáról.
– Szaladj Miska, szaladj. A kisasszony érkezék haza – mondá Szikra uram s félbeszakítva elbeszélését, hirtelen fölemelkedett üléséről, felkapta a gyertyát, hogy majd világít ott künn, de – hogyan, hogyan nem – egy szempillantás alatt szuroksötét lett a szobában.
A megcsalatott királykisasszony, a csalfa-hitetlen vitéz és a fekete lelkű gonosztevő ott álltak az utczaajtó előtt. A lány egészen be volt burkolva egy szürke nagykendőbe, mely alól a sötétben csak szép, nagy szemei csillogtak elő. Szegi Miklósnak, az intrikusnak vékony kabátkája a hűvős őszi éjjel szomorúan tett bizonyságot arról, hogy a mai rossz világban még az intrika sem jövedelmez valami sokat. A szerelmes könnyű zekéje az időjárás szempontjából szintén kifogás alá eshetett; de a lángszív mindent kipótol.
– Az átok felséges volt, Ilona kisasszony – beszélt Bendeguz, a szerelmes. Az öltözőben láttam, mikor az igazgatóné felpofozta dühében a szolgálóját. De fölséges is volt! Ha meg nem sérteném vele szegény feleségemet, ki ezóta valószínüleg szenved, azt mondanám, hogy: hasonlíthatatlan.
A hölgy valóságos királyi fenséggel fogadta pályatársának hódolatát, míg az intrikus – egy nagy fokossal kezében – mogorván álldogált a háttérben és várta, míg Miska megforgatja a závárban a kulcsot. Az ajtó már kinyílt s belülről valami távoli küzdelem zavaros hangjai hatottak ki. Miklós búcsura sem közeledett, inkább odább haladt egy-két lépéssel. A lánynak kellett magához inteni:
– Hát jó éjt, Miklós és sok szerencsét! Olvassa meg ma este a gerendákat és beszélje majd el, mit álmodott, mert az beteljesedik. Nyujtsa kezét és térjen eszére.
– Térj eszedre barátom – ismételte komor társának a szerelmes, a mint tovább ballagtak a megyercsi utczai ház elől. Hisz annyi a világon a leány, mint a vetésben a buzavirág! Minek ragaszkodol úgy ehhez az illattalan tulipánhoz? Csak rá kell nézned, hogy nem neked való. Igazi grófné. Hanem hát persze a szerelem olyan, mint a szembekötősdi játék. Hiszen lebegett én körülöttem is elég grófné; de Laura szebb volt a feselő bimbónál és – megtántorodtam. Megyek, megyek is, mert ezóta ki tudja, egyedül vagyok-e még a világon, kit Babérosinak hínak?! A bába már három napja biztat.
– Más, más az én bajom most, Bendeguz – mondá siető barátjának a komor intrikus, kinek fején hátra volt csapva a kucsma, mogorván összevont szemöldökkel bámult a földre maga előtt s dühösen szorongatta kezében fokosát. – Nem az a bajom pajtás! Tudod, hogy én a világon sohasem nyughatom meg. Hiába, már arra születtem, hogy minden lépésemnél utamat állja a sors. Egy halálos ellenségemet láttam a napokban, kinek adósa vagyok. Azt akarom megfizetni, ha úgy metszem is ki magamból. Pedig valami ilyenféléhez kell folyamodni, mert (itt indulatosan fordította ki a vékony, zsinóros kabátka üres zsebeit) így néz ki a kasszám.
– Pajtás, – sietett megvédelmezni magát idejében a reményteljes szerelmes – tudod, hogy és minő költekezésnek nézek elibe. Egy kis síró baba hasonlít a sáskához; mindent föleszik a háznál és senkinek sem hagy semmit. Hanem támadj rá Hollakira; még ott találod bizonyosan a Sas-ban. Rohanj rá, mint az éhes párducz és ne hagyd magad! Fenyegesd, hogy megválsz tőle, ha nem fizet. Azt ugyan nem fogja hinni, de mégis többre mégysz vele, mint szép szóval. Ismerni kell az embereket, barátom. Hanem én csak lopom itt az időt, pedig azóta isten tudja, mi nem történt szegény feleségemmel. Tedd a mit mondtam. Hol is lakom én? A megszámlálhatatlan sok csizmadia közül sohasem tudom, melyik az enyim.
Elváltak s a borús intrikus egyedül, siető léptekkel haladt vissza a sötét utczákon. A kátyus, girbe-gurba utakról a díszesebb utczákba jutott, melyekben már lámpáknak is kellett volna égni. A szűrébe húzódott bakteren kívül nem találkozott senkivel egész a Fekete Sas-ig. A messze hírű fogadónak, melyben a vándor muzsa tanyát ütött, egyik kis földszinti szobájában Hollaki Pető igazgató úr még számlálta az este gazdag jövedelmét és éles, hegyes keselyü-körmeivel egyengette ki a használatban meggyűrődött belépti jegyeket. Halommal állott előtte kis asztalán a bankó s kicsiny arczára s kidülő szemeire olyan elégedett mosoly fészkelte magát, a minő csak valaha fölkeresett egy, a legmagasabb régiókban lakó és mindig éhes orvmadarat.
– Ördög és pokol, – rikácsolta magában – dicső, fennszárnyaló lelkű nép ez a karámosi! Hetven, nyolczvan, nyolczvanegy, nyolcz… Mit akar barátom? Mi járatban van itt éjnek éjtszakáján?
Miklós oly izgatott és durva gorombasággal szólalt meg a hozzá intézett kérdésre, mely finom cselszövőhöz egyáltalában nem illett.
– A fizetésemet szeretném – mondá – a mi még kijár. Ma teli házunk volt.
Az igazgató hátradült székén is kifeszített mellel egy ideig némán meresztette rá szemeit. Gondolatainak hadseregét ezalatt rendbeszedvén, ekként verte vissza a rohamot:
– Miféle elhirtelenkedett és eszeveszett támadás ez, barátom? Egyetlen ádáz csapással akar tönkrejuttatni?
– Semmi egyebet nem akarok, igazgató úr, mint azt a potom pénzt, a miért megszolgáltam. Becsületbeli kötelezettségeim vannak, melyeket ki kell elégítenem.
– Becsületbeliek? – kiáltott föl a direktor. – Jegyezze meg magának, barátom, hogy a becsület mindenek előtt való ezen a nyomorult világon! Jegyezze meg ezt és mondjon le követeléséről.
– Miféle követelésem lenne nekem! – mondá egyre türelmetlenebbül az intrikus. Követelni csak itt követelhetek. Másutt tartozom, adós vagyok.
– Az is nagy kérdés, hogy kinek adós, barátom. Talán lelkes műbarátnak, vagy valami köznapi léleknek? Mert ez mázsányi súlylyal esik a latba.
Bodóné nem sokra ment a csűrés-csavarás ritka művészetével. Miklós fokosa dühösen dorombolt a poros padlón és felelete a lehető legegyenesebb volt.
– Fizessen ki, direktor úr, rögtön, vagy itt hagyom a társulatot.
A keselyű fejében egy pillanat alatt átvonultak mindazok a darabok, melyek előadásához intrikus nem kivántatik. A színirodalom jámborabb fajtájú termékei fölött tartott szemléjének eredménye azonban nem lehetett teljesen örvendetes, mert – miután a kassza-fiókban rejtegetett pálinkás butykosból jót húzott s utána egynehányat a ragadozó madarak hangján krákogott volna, – lehető kedélyes arczot öltve emelkedett föl ültéből és tíz karmát Miklós két vállára nyugtatá.
– Fiatal barátom – szólalt meg minduntalan újra kezdett és egyre érzékenyebb krákogás közt – önnek tapasztalatlan, ifjú lelkét az az alattomos Babérosi galád összeesküvésbe keverte ellenem. Tudom, hogy önnek tiszta öntudatát bűnsúly nem terheli s csupán lelkiismeretlen embereknek szánandó áldozata. Hát mondja meg őszintén, nyilatkozzék szíve mélyéből, mi ellen van alapos kifogása? Nem osztok-e önnek elég szerepet? Nem vagyok-e atyja helyett atyja?
Az intrikus mérgesen csapott fegyverével az asztalra, melyen a felhalmozott bankók és belépti jegyek reszketni kezdtek ijedtökben.
– Kifizet-e vagy nem? – kiáltá.
Nem volt semmi menedék. Hollaki úr még csak azt a legeslegutolsó kétségbeesett kisérletet tette meg, (számítván a homályosan pislogó gyertya szíves közreműködésére) hogy egy-két papiros-forint helyett belépti jegyeket próbált Miklós markába csúsztatni. A hadicsel azonban idejekorán felfedeztetvén s az intrikus nélkülözhetetlensége újabb és újabb meghányás folytán sem vonathatván kétségbe, a direktor – hála a karámosi közönség fennszárnyaló lelkületének! – potom tartozását végre is nagy krákogás közt kénytelen volt teljesen kifizetni, miután a butykosból nehányszor erőt merített hozzá és számtalanszor elmormogta:
– A múzsa és a lelkesedés ma már semmi! Valóban semmi! Hja, a múzsa és a lelkesedés!
Miklós, a mint megkapta pénzét, izgatott, siető léptekkel indult hazafelé. Ez az otthon egy visszataszító kis nedves, földes lyuk volt, festett asztallal, roskatag nyoszolyával, zöld kályhával és oly nehéz, sűrű párákkal, melyeket a gyertyavilág sohasem tudott egészen áttörni s ennélfogva mindig úgy tetszett, mintha a szoba valami végetlen, földalatti üreg lenne. De olcsó volt és ez a fődolog. Az asztalon kis keretben állt Ilona színezett fényképe: fején korona, haja ziláltan lebocsátva, arcza rútul kipirosítva és övében tőr. Kihívó pillantást vetett az érkezőre; de az intrikusnak most sürgősebb dolga volt a sóhajtozásnál. A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a következő levél írásába fogott:

A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a levél irásába fogott.
Uram!
Már évek óta keresem önt; de mindig azt hallottam, hogy külföldön van s nem állhatunk szembe egymással. A napokban elém hozta sorsa. Nekünk igen nagy számadásunk van együtt. Jóllehet ön gazdag úr, én pedig koldus komédiás vagyok, ön véghetetlen sokkal tartozik nekem: testvéremmel, kit ha meg nem gyilkol… Igen, uram, ön gyilkolta meg őt és ha ezt nem teszi, talán lett volna valaki elhárítani rólam a gonoszul agyarkodó sorsot, mely hatalmába kerített. Még nem számoltunk érte; de a mi késik, nem múlik. Előbb le akarom fizetni azt a nyomorult összeget, melyet az ön erszényéből elkártyáztam a Griffben. Törlesztésére itt van az első küldemény. Majd ha az egészet letisztázom, akkor számon kérem az én követelésemet. Engem most máskép hínak, mint a hogy ön ismert s igazi nevemet nem irhatom e sorok alá. De e levélből gondolom rám ismer s ha van lelkiismerete, (az önhöz hasonló gazdag uraknál ép olyan kérdés, mint a magamfajta nyomorultaknál) nem alszik sem az éjjel, sem a következőn rózsás párnákon.
Szegi Miklós.
A levél itt elsietett, ott elmázolt betűkkel volt írva. Miklós nem gondolt vele; beletette pénzét, összehajtogatta, bepecsételte és Kálozdy Bélának czímezte Kálozdra. Azután kirugta maga alól a gyöngélkedő széket és sétálni indult. Földalatti végetlen barlangját nagy és gyors léptekkel méregette, hol felkapva, hol lecsüggesztve fejét. A királyné sugaras szemei szakadatlanul követték útján és soká, soká csalogatták magukhoz, míg végre meg bírták állítani. Lekönyökölt az asztalra és nem ügyelve a rózsás óra rekedt hangú ketyegésére (mely mind hangosabban figyelmeztette a megrabolt éjtszakára) egy darabig nézte a képet. Vad hangok törtek fel kebeléből, vészes, rokonszenvet nem ébresztő sóhajok, melyekben fájdalom és düh jutottak érthetetlen szóhoz, mint a sűrű erdőn tévelygő szél sívása, mely annál hangosabb, minél tehetetlenebb. Egyszer csak megint kezében volt a kesergő intrikusnak a toll s egy új lap telt meg előtte új, kusza sorokkal.
Ilona kisasszony!
Mindig csak önre gondolok. Már elmult éjfél s még nem hasad a hajnal. Az én silány életem fölött is elkongott már a rémséges óra; de isten tudja, elkövetkezik-e rá valaha a nappal! Nevetni való gyerekség! Bizonyára leghamarabb czélt érnék s legokosabban is tenném, ha egyszer-mindenkorra besötétítenék mindent magam körül. Csak azt az egyetlen lánczot vagyok gyáva eltépni, melylyel önhöz kapcsolt a végzet. Hallgasson meg, Ilona! Írnom kell most önnek, mert ezelőtt egy-két pillanattal tettem valamit, a miért egy szemerrel különbnek érzem magamat, mint máskor. Talán nem találok megint, megint, megint… tizedikszer, századikszor süket fülekre. Mindenki azt tartja, hogy ön szívtelen. Nem lehet az, nem lehet, mert megszánt és megvigasztalt egy gonosztevőt. Ha gazságomban részvétet érzett irántam, hogyan taszíthat el őrültségemben?! Ha tudná, milyen határtalanul, vadul és őrülten szeretem önt! Nem akarok hazudni, tudom és megmondom, hogy nem lesz boldog velem; de azt is tudom, a milyen féktelen állat lakik bennem, hogy mással még kevésbbé lesz boldog. Teletöltötte már ürömmel az én életem poharát a sors; ha önt elvesztem, Ilona, ki fog csordulni. Esedezem, mindenre kérem, nyujtsa nekem a kezét, legyen az enyim, mentsen meg, mert még jobban is elveszhetek, mint a mennyire el vagyok. Követni fogom, mint a hű kutya. Önnek szüksége van két védelmező karra. Én már úgyis tele vagyok harapással; hadd marakodjam önért! Követelem, hogy legyen feleségemmé, mert része van önnek is benne, hogy vérem ilyen eszeveszetten fölkorbácsoltatott. Minek engedte magát megcsókolni a szinpadon; mért nem taszított el magától? Minek mosolygott rám; miért nem kergetett el a küszöbéről?…
Itt kiesett kezéből a toll. El sem olvasta, mit írt, csak fogta és összeszaggatta a papirost. Számtalan ilyenféle levelet írt már ő; az egyiket elküldte, a másikat összetépte. Az eredmény csak annyi volt, mintha valamennyit összetépte volna. Eloltotta gyertyáját s levetette magát szegényes fekhelyére. Csontos, sovány, lázasan égő arczát elrejtette és hosszú ideig mozdulatlanul maradt. Majd hánykolódni kezdett és szemeinek meredt, vörös karikái fényleni látszottak a sötétben. Felkönyökölt ágyán s száraz, ércztelen hangján morogta: – Tetthez fogok; mihez, még nem tudom; de rá a földnek is remegni kell! – Miután azonban a Lear részint kívül esett szerepkörén, részint Hollaki Pető dráma- és népszinmű-társulata által sohasem jutott előadásra, nem igen volt kilátás rá, hogy ama földet remegtető tetthez hozzá fogjon egyhamar. Már szobájának udvari ablakán becsillant a mécs gyönge világa, melylyel a korán kelő Évi szolgáló tehenet fejni indult az istálló felé.
A két levél közül csak az egyik veszett kárba. A másikat idején megkapta a kálozdi kastély fiatal ura. Épen tiszteletes Molnár Ábrahám úr volt nála látogatóban s azt fejtegette előtte, hogy a megátalkodott fejű parasztok ebben a sanyarú esztendőben sehogysem akarnak könyvet venni az iskolás gyerekeiknek, pedig kétségbevonhatatlan igazság, hogy sem az írás-olvasás tudományát, sem az igaz hazafiszellemet (mely kettőnek a zsenge szívekben való megfészkeltetésére törekszik tulajdonképen az iskola) az ujjából szopnia senkinek nem lehet. Béla sápadva olvasta a levelet, melyből néhány rongyos bankó a padlatra hullott. Nem nyult hozzájuk; némán intett Palkónak, hogy vegye föl s adja át a tiszteletesnek: szerezzen könyveket rajta az iskolások számára. Azután olyan mosolylyal bocsátotta el vendégét, melyről ő maga valósággal nem tudott semmit, mint a hogy nem tud a kopár, hideg, fekete föld arról a bágyadt sugárról, mely játszani tévedt föléje.
– Ez is, még ez is! – sóhajtotta Béla és hosszan függesztette szemeit a kezében tartott levélre. Azt hittem, már idegen világban vagyok, s nem ül többé sarkamban ama fiatalkori bolondság emléke. És ime, a hogy eldobtam a kantárszárat, megint visszajutottam bűvkörömbe, melyben táltosok, boszorkányok, kisértetek és hazajáró lelkek idézgetnek maguk elé. Te is egy vagy e félig meghaltak és félig feltámadottak közül, Mátyás! Kikivánkozol a sirodból, mert egyszerre eszedbe jutott, hogy életedben még elfelejtettél valamit. Hadd nézzem csak, hol a pokolban is kóborolsz? Ah, nem látom, nem tudom; de minek is lenne tudnom?! (a postabélyegen olvashatatlan volt a helynév.) Tán egészen közelemben jársz, mint a középkori bosszuálló lovagok, kik halálos ellenségük vára alatt építettek gunyhót. Pihenj, szerencsétlen! Azt hiszed-e, hogy ha véresen, szétzúzott fejjel, vagy átszúrt szívvel fekszel le koporsódba, az én lelkem terhe elviselhetetlenebb lesz? Van még bor, czimbora is, elég szép a világ. Vagy engem akarsz megölni s győztes kardoddal törni magadnak utat a fertőből kifelé? Hát azt hiszed, hogy nekem valami nagyon nehezemre esik meghalni?! Csak jőjj, jőjj! Addig is köszönöm figyelmeztetésedet. Letelt a nehéz gyász ideje, mely kastélyom fölött borongott s idején látom ajánlani magamat kisérteteimnek, kik szívesek voltak megosztani velem magányomat. Isten veled bátyám, szegény, megcsalatott vén bátyám, ki éjjelenkint oly durva szavakkal kértél tőlem számot gyávaságomért, melylyel átkodat egy ártatlan főre sujtani engedtem! Isten veled te édes, szép, feledhetetlen leánya a haboknak… Nem, nem; ha rád gondolok, jobb vagyok. Fényes fekete fürteiddel játszottak a holdsugarak s az ár ezerszer ragadott tőlem el és ezerszer hozott vissza nekem. Szeretlek, szeretlek, szeretlek; de hagyj el engem, mert ha látlak, csak nyomorult vergődésnek érzem azt, a mit az emberek életnek neveznek. Isten veled, isten veled! Hadd éljek én a magam módja szerint. Hadd nyittatom ki a kapukat czimboráimnak, hadd megyek közéjök!
Így tépelődött, merengett, őrjöngött e boldogtalan ember. Nem tartozhatott ama szerencsés szerencsétlenek közé, kik hasznos munkában keresik a «bus lelkek enyhe örömét.» Erős, nyugtalan, rajongó képzelete olyan volt, mint a magas lobogó, mely szünet nélkül, éjjel-nappal száll, libeg, reszket, forog; de örökké csak póznája körül, a szél járása szerint és utat nem mutat senkinek.
Istók ott állt Béla ajtaja előtt és hallgatózott. Egy nagy elhatározás bátor kivitelére készült. Ifjú gazdáját már jó ideje nagyon búsnak, szórakozottnak, megérthetetlennek látta; de egy-két napja meg már épen nem tudta, mit gondoljon felőle. Igaz, kosarat hozott haza Bogádról; de mi egy kosár olyan embernek, ki a világot csaknem egyik végétől a másikig bejárta?! A napokat magában, némán, embereket kerülve tölti! Leveleit és hirlapjait csak épen, hogy fölszakitja s alig váltott egy-két szót azzal az elhagyatott állapotban levő nevezetes emberrel is, kit Bárándy Gáspár úr úgy mutatott be, mint egyenesen Kossuth-tól érkezettet; a hogy reggel, puskával vállán, elindul, úgy tér vissza déltájt és nincs rá eset, hogy csak egy árva foglyot hozna magával valaha; ablakát este kinyittatja és órákig bámul a sötétbe szótlanul; a kis Pirók harmonikáját, melyen egész éjfélig gyönyörü nótákat tudott muzsikálni, harmadnapja összetörette; Hazafit, ki pompás ajánlatokat tett neki a gabonájára, meg sem hallgatta, hanem nyitva tartja a granáriumát, és a mennyi éhen haló koldus három vármegyéből összeverődik, az itt mind ingyen életet kap s a hogy hálálkodni akarnak, úgy leszidja őket, hogy annak van jó dolga, a ki – tele zsákjával vállán – hamarább odább állhat. Uram fia, ha meggondolja, minő hét vármegyére szóló gavallér, széptevő, verekedő volt ilyen korában az ő mélyen tisztelt barátja! Nem, ilyen csodálatos, észszel fölérhetetlen állapotba nem kerülhetett ő egyetlen kosár miatt, mikor az egész házasság inkább csak becsületbeli dolog lett volna.
Az oknak mélyebben kell rejtőznie valahol. Istók nem állapodott meg egyszerre benne, hanem elülről-hátulról bölcsen megfontolgatott mindent, mig hosszas küzködés után megért benne a gondolat, hogy: Béla filozófiájában kell valami hibának lenni. Ez ugyan jóformán semmi az ő megszámlálhatatlan tökéletességei mellett, (különösen a logikája, az valami utolérhetetlen!) hanem hát mégis csak egy kicsike kis hiányosság. Nem tehetett róla a mentor, de sárga, ránczos arczán egy rövid, titkolt mosoly futott át erre a gondolatra. E mosoly azt jelentette: ime kiderült, hogy mégis jó az öreg a háznál.
Ettől kezdve szakadatlanul azon törte fejét, mikép adhatná legilledelmesebben és czélravezetőbben értésére, hogy ő – noha már nyugalomba van helyezve – a legkészebb szivvel bocsátja Béla rendelkezésére életfilozofiáját. Hisz akárhányszor megesik, hogy egy-egy régi penzionátus katonatisztet szolgálatra szólitanak. Utoljára abban a tervben állapodott meg, hogy úgy fogja mondanivalóit Béla elé terjeszteni, mintha ő mostanában egy uj könyvet olvasott volna «a bánatos lélekről,» melynek ismeretlen autora tulajdonképen az ő álarcza lesz. Istók ugyan mostanában semmiféle könyvet nem olvasott s így olyat sem, mely a bánatos lélekről szól; de ha valahol, úgy e jézsuita-épületben, tán meg vannak engedve a jó czélhoz vezető, bár nem egészen kifogástalan eszközök is.
Ez elhatározásának kivitelére sompolygott Béla ajtaja elé a mentor, ki önfeláldozólag ki akart lépni nyugalmas helyzetéből kedvencze érdekében. Barna bársony mellénye alatt, melyen mind szürkévé kopott az arany sujtás, (Bencze parádézott még benne jurátus korában!) nagyot talált dobbanni a szive és egy perczre megállt. Elgondolkodott:
– Mégis csak hazugság az, a mihez fogni akarok. Egyébiránt, ha meggondolom a dolgot, nem vagyok-e én filozófus, nem vagyok-e névtelen és nincsen-e egész könyv a fejemben?! Eszerint pedig nem lesz hazugság, a mihez folyamodom. Hogy is akarom csak kezdeni? Igen, ilyenformán: Ha látom ezt a sok könyvet itt szobádban szerteszét heverni, Béla, mindannyiszor megszáll elmaradottságomnak nyomasztó érzete. A minapában azonban nekem is került egy gyönyörü könyv a kezembe. Egy kitünő, hasonlithatatlan könyv, Béla! Szerzőjére már nem emlékszem, (csak el ne pirulnék e pontnál! de czime az volt: «Bánatos lelkek vigasztaló kalauza.» Ha megengednéd…
Valami zaj szakította félbe a monológot. Belülről jött, pedig Béla egyedül volt. Istók hallgatózott. Kaczagás, valóságos kaczagás volt. Hála istennek! Eszerint talán az ismeretlen auktor közremüködése nélkül is jóra fordul minden baj. A nyugalmazott filozóf visszatért a prior-szobába és megkönnyült lélekkel gyujtott pipára.
XIV. FEJEZET. Arany ifjúság.
A karámos-vidéki arany fiatalság főhadiszállása a Fekete Sas volt, melynek vendéglőse a legcsinosabb szobaleányokat tartotta, elzárt kártyázó helyiségeket rendezett be, kávéházában és éttermében különös tekintettel volt a nemes ifjuságra s mindezeken felül szigorú alkotmányos érzést tanusitott a Schmerling-provizórium e napjaiban, mély megvetéssel szólván a vármegye urainak mostani paródiáiról, kik – azonfelül, hogy az alispánt Mutuszkának, a főbirákat Nikacseknek, Putzelbergernek és Wolframnak hivták – a Steiner-kávéházba jártak, miután ott a fekete kávé s tekejáték egy krajczárral olcsóbb volt és hazaellenes ujságok is valának olvashatók. Durák Péter, a «fekete sasos», tisztán a magyar nemesi elemre, az ügyvédi karra s a hazafiasabb kereskedőkre támaszkodott és szerencsésnek érezte magát, hogy Vincze bácsinak hitelezhetett, ki mindennap megveregette a vállát és sohasem fizetett.
Vincze bácsi volt az arany fiatalság ama tiszteletreméltó, vidám társaságának korelnöke, melynek törzse Karámoson lakott ugyan, de tagjainak legnagyobb száma vidéki volt. Vincze bácsi nem titkolta korát, s mikor a Kálozdról érkezett uj tagot félszázados vörös mellényére ölelte, csak úgy áradt belőle a visszaemlékezés Benedek urra.
– Ide közénk, Béla! Ugyan soká várakoztattál magadra; de tudtuk, hogy benned van a jó vér! Tudtuk, hogy előbb-utóbb miközénk kerülsz. Szegény Bencze pajtás, mintha csak téged látnálak az öcsédben! Nem volt az öregnél a világon jobb czimbora, fiuk! Csakhogy persze a maga idejében. Sugár, nyalka legény volt. Nem, nem született olyan igazi magyar mulató ficzkó azóta sem! Jobb idők is voltak azok a mostaniaknál! Tudja isten, mintha még éjtszaka is sürübben járt volna akkor, hogy az ember kedvére kimulathassa magát. De ki is mulattuk, már az igaz. Hol én vendégeltem meg a czimborákat…
– Az is igaz, Vincze bácsi? – vágott közbe a kötekedő Gencsy Laczi, mig Durák Péter ur és a pinczér Muki markukba nevettek a háttérben.
– Fogd be a szádat, öcsém, ha okos ember beszél! – utasitotta rendre az akadékoskodót a dicsekedő vén legény, mialatt Bélát folytonosan oda szorítva tartotta a vörös mellényhez. Hol én vendégeltem meg a czimborákat, a mint mondom, hol Bencze. Mikor aztán reggelenkint végig mentünk sarkantyus csizmánkban az utczán, nem volt ablak, a melyik ki ne nyilt volna utánunk. De azt mondom ám fiuk, – folytatá, – hogy egyetlen egy sem. Azt hiszem, annak a két legénynek a világon sehol sem lehetett volna párját találni. Ha Bencze kipödörte kaczkiás bajszát, ahhoz fogható csakugyan nem volt.
– Még a bátyámé sem? – tudakolta Gencsy Laczi.
– Mi közöd hozzá? – förmedt rá Vincze ur s az elérzékenyedés bizonyos árnyalatát vegyítve hangjába, a szokottnál még sokkal rekedtebben folytatta: – Ime, annak a páratlan czimborának mai napon megjelent közöttünk öcscse és örököse! Nézzetek ide, méltatlan-e ő hozzá, kinek emlékezete megmarad közöttünk, mig a világ világ lesz. Punktum. Ide a kezedet, öcsém! Én kivettem belőled a részemet, most itt van, netek.
És ezzel Béla, megszabadulván a félszázados vörös mellénytől, közprédára bocsáttatott. Egyik karból a másikba, egyik szivről a másikra került. A kávéház füstös levegője harsogott az üdvözlő kiabálásoktól. Gál Andris, ki együgyü tréfáiról és mindennek hitelt adó bárgyuságáról volt hires, mikor nyakába borult, mély részvéttel kérdezte tőle: vajjon igaz-e, hogy legközelebb megérkezett párizsi felesége? Vizaknai Gyuri, ki nem érezte magát egészen ártatlannak a hir költésében, mely ez alkalommal Bélának tudomására hozatott, harsány hangon a leghazugabb koholmánynak nevezte az egészet és hitvány szószátyárnak azt, a ki Andrist felültette vele. A jó lelkü fiu szájtátva és szemmeresztve bámult rá s a legszomorubb gondolatok szállták meg emlékezőtehetsége felől, miután eddig neki még mindig úgy tetszett, mintha épen Gyuri beszélte volna a dolgot. Magába is maradt mélyedve sokáig, mig körülötte folyt az üdvözlés, ölelkezés, lelkesedés. Nyakába estek Bélanak egymásután: Dacsó Artur, kinek legszebb lovai, legpompásabb fegyverei és legjobb legénykonyhája volt a vármegyén s uri szenvedélyei közt hires volt fogadási dühe; a kötekedő Gencsy Laczi, kiről senki sem tudta hol lakik és miből él; Fekete Miska, ki örökké valami uj masinán törte a fejét s legközelebb talált ki egy sajátságos gyufacsaptatót, melynél azonban a legéberebb vigyázatra volt szükség, hogy az illetőnek ujját is el ne csapja. Voltak még egynéhányan ezeken kivül; az egyik hires széptevő, a másik hires ivó, a harmadik hires kártyás; de mindegyik belekontárkodott a másik mesterségébe. Csak imént keltek föl a teritett asztal mellől s tették át az ülést a kávéházba; valamennyinek a fejében volt még a neszmélyi. Lármáztak, ujjongtak; csak az asztal végén a két «türt tag» viselte némi illedelemmel magát. Az egyik Mátéfi Rudi volt, Bélának szegről-végről atyjafia. Ez nemcsak testileg, hanem vagyonilag is egész eltünően sovány fiatal ember – utolsó sarja egy régi, elszegényedett családnak – ügyvéd mellett irnokoskodott Karámoson, minden mellékes foglalkozás nélkül, ha csak saját csizmáinak reggelenkinti kitisztogatását nem akarjuk annak nevezni. A társaságot azonban, melyhez születésénél fogva tartozott, naponkint fölkereste s ruházatának kopottságát azzal akarta jóvá tenni, hogy mindig volt rajta valami feltünő darab; majd övig érő aranyos nyakkendőt kötött, majd zászlónak is beillő darutollat tűzött lyukas kalapja mellé, majd csizmájának bojtjai a sarkát verdesték. Ő volt az egyik «türt». A másik Bélának iskolatársa volt: Bige Géza, valami vándor-ujság-szerkesztőféle, ki nemrég költözött ide Rábavárról és hallatlanul befonván az idevaló könyvnyomtatót, meginditotta a Karámosi hiradó-t. Ezek is megkötötték, vagy felujitották mindaketten – noha általános lenézés között – Bélával a barátságot s a szerkesztő nem mulasztotta el lapja legutolsó számának egy, zsebéből előhuzott tiszteletpéldányával kedveskedni.