HARMADIK RÉSZ. (continued 2)

Az általános örömben Vincze bácsi csibukja mögül sietett kiadni Mukinak a rendeletet, (egy nagy fülü, csámpás pinczér, ki tükrös kabátjában pompásan odaillenék egy hollandi képre), hogy a legeslegfinomabb somlaiból hozzon fel.

– Ne olvasd, hány üveggel, – mondá rekedt méltóságával, – csak hozz, a mennyi a kezedbe akad. Abból hozz, a melyikről többször mondtam, hogy nincs párja a világon. Lódulj Muki és hozd, a mit mondtam. De valahogy meg ne találd olvasni. Mert olyan gavallérok nem igen vannak, de nincsenek is messze földön, mint mi vagyunk. Ezt tudd meg, Muki.

Muki azonban nem lévén teljesen fölvilágositva az iránt, hogy a páratlan gavallérok közül ki fogja az olvasatlan legfinomabb somlait megfizetni, egy kis ideig tétovázott.

– Mégis itt ácsorogsz? – rivallt rá Vincze. Nem tudod, milyen nagy nap van ma? Nem tudod-e, hogy az én Bencze barátom föltámadott halottaiból és egy olyan gavallér érkezett közénk, a milyen még nem volt és a ki mindent az utolsó krajczárig… Nem, nem, fiúk, ma meg kell engednetek, hogy minden az én… Hát mégis itt hallgatózol, Muki? Ebben a szempillantásban eltakarodj innét!

A somlai megérkezett s Vincze bácsi – teljesen megelégedve magával, hogy a gavallérságnak is sikerült eleget tennie, és kibuvó ajtókról is kellő számmal gondoskodott, – olyan felköszöntést rögtönzött hirtelenében az egész társaságra, de főleg a legfiatalabb, bár érdemekben épen nem utolsó tagra, hogy csakugyan párját kellett keresni. Az ismeretlenek összeismerkedtek, az ismerősök megbarátkoztak s a barátok összeölelkeztek, szóval a legjobb kedvben volt mindenki, mikor az asztalvégen magasba emelkedett a «türt» vándorszerkesztő közepén szétugratott hajéke, melynek gazdája némi torokköszörülés után így kezdett szólani:

– Azt hiszem, uraim, sőt egész valómból meg vagyok győződve róla, hogy a mai szép napot nem fejezhetjük be méltóbban, mint ha most…

– Ki beszél itt befejezésről? – kiáltott közbe Gencsy Laczi, kinek szemei már jócskán csillogtak s kellő önérzettel tekintettek szét a társaságon, ha ugyan valami hozzá méltó ellenfél magáévá tenné az imént hangoztatott véleményt, mert azzal a mihasznával csak nem ereszkedhetik szóvitába. Miután azonban a csak félig kidobott eszmét senki nem fogta föl, haragosan morogta maga elé: – Mivelhogy már mi nekünk most nincsen sem nap, sem éjszaka!

– Bocsánatot kérek, – folytatta Bige, – ha nem egészen szabatosan fejeztem ki magamat. Meggyőződésem az, hogy ha ifjui sziv dobog ereinkben, vagy akarom mondani ifjui ér dobog sziveinkben, mely minden szépért és nemesért hevületbe tör; (Vincze bácsi nagy, kövér tenyerével veregetni kezdte a vörös mellényt,) ha van hatalma fölöttünk a tündöklő szemek bájos mosolyának… Uraim, méltóztatnak megengedni, hogy folytassam? (A lárma és türelmetlenség nem csöndesül; Gál Andris szép lassan kihuzza a széket szónok alul.) Mert ha nem, úgy egyszerü szavammal felhivom önöket, hogy együtt maradván az egész szép koszoru, siessünk föl az emeletre a szinházba, hol Muskotai Györgyike k. a. jutalmára a halhatatlan Schillernek Ármány és szerelem czimű szomorújátéka adatik.

Vincze bácsi azonban, ki épen egy palaczk halandó schillernek járt a végére, nagy zajjal adta ki a jelszót, hogy innen egy tapodtat sem mozdulnak. Gencsy Laczi találóan magyarázta el, hogy miután nekik e nagy napon (ölelj meg, Béla!) nincsen sem éjjelök, sem nappaluk, eszerint estéjük sincs, minélfogva szinház ő rájok nézve ma nem létezik, ámbár igen jól esnék neki, ha Muskotai Györgyike, Falvay Piroska és főként a szépséges szép Ilona kisasszonyok a társaságot megtisztelnék. Mindenki maradni akart s Vincze bácsi kétesnél kétesebb kifejezésekkel küldözte le ujra meg ujra a pinczébe Mukit. Az Andris sikerült tréfája folytán pórul járt szerkesztő balesete rendkivüli derültséget okozván, csak fokozta a maradó kedvet. Együtt maradtak hát mind; csupán csak Dacsó Artur tünt el egy rövid órára, miután ő – mint Vizaknai Gyuri mindenkinek hiresztelte – a mai estére egy, két vagy háromszáz pengős karpereczet vett, melyet egy fehérbe öltözött kis leány fog a jutalmazottnak átnyujtani a karámosi műszerető közönség nevében. Időközben megérkezett a társasághoz Tuzok Szaniszló, a hires vadász is, lábszáraknak nevezett oszlopaival, bajusznak nevezett tüskebokraival, fogaknak nevezett agyaraival, zekének nevezett köpönyegjével és a Kóficznak nevezett czigányprimással. A mint a vonó rikatni kezdte a hurokat, a kedv mindig magasabb hullámokba csapott; Vincze bácsi homályos kifejezésekkel pezsgőt rendelt; Artur visszaérkezett s az általános ostromban szokott nagyuri nyugalmát tetette ugyan, de igazában szólni sem tudott az elragadtatástól; talán mondnom sem kell, hogy a vigasság reggelig tartott. A jókedv emez itélőszéke elibe sokan megidéztettek: a város és vidék szép asszonyai s leányai, különösen a múzsa ama szegény vándor gyermekei, kik az emberszólástól besározva kapják koszoruikat; kiknek hivatását csak szép arczukban keresik s mosolyukat mindenki külön követeli magának; kik védő nélkül keltek kalandos utjokra s egy-egy szál hervatag babérlevélért sok-sok virágot kell elhullatniok; kik mind fölfelé indultak és gyakran lefelé mennek; kiket a világ szemei elől, a lámpák fényétől kis kamaráikba és szük koporsóikba kisér a festett arcz átka. Bélát megismertették valamennyivel. A mulatság folyamába vidám változatosságot hoztak az együgyü Andris tréfái, melyek közül legtöbb hahotát idézett elő az, hogy két zsidó elől, kik a szomszéd asztalnál néma bölcsességgel valami fejtörő játékba voltak elmerülve, minduntalan elfujta a gyertyát. Nem kevésbbé kedvező fogadtatásban részesültek Gencsy Laczi pajzánkodásai is, ki az asztalvégi szegény Mátéfi Ruditól mindig az idő állását tudakolta, akárhányszor adatott is értésére, hogy Rudi otthon felejtette az óráját. Ez azonban kétségkivül kisebb baj volt, mint Vincze bácsi feledékenysége, ki szokása szerint a döntő pillanatban vette észre, hogy nincs nála a bugyellárisa. Szerencsére Béla épen kezénél volt.

Béla, a legjobb uton indult, eltévedt, elbódult s a nemes czélokról immár le is mondott Béla kifizette a korhelység leczkediját és fizeti, csak fizeti mindegyre az élet iskolapénzét. Fizeti és meg akarja vele vesztegetni a mestereket, hogy engedjék könnyedén keresztüluszni a nagy tanfolyamon, melynek végén majd jól kikaczagja őket. A mint kocsija robog hazafelé a hasadó hajnal szüzi világosságában, bortól nehéz, álmoktól sanyargatott feje hátradől a vánkoson s az erdei reggel tiszta, derüs, hasonlíthatatlan képeire be vannak csukva szemei. A fölébredt szárnyasok mind betekintgetnek a kocsiba. A fülemüle csattogó dalába kezd s a kelő nap sugaras fénye a lombok homályos rejtekéből fel-felcsalja a magasba. Egy kóbor sas nagy, nehéz szárnyakkal szeli az üde levegőt és röpködi körül birodalmát. A fecske sebesen csap el fölötte s piczi szájában az ételt viszi kicsinyeinek. Az ég felé való emelkedésnek, a dicsőséges uraságnak és a szeretetteljes gondnak e képeit mind nem látta ő. Nem emlékeztették rá, hogy valamikor ő is próbált hangokat adni, melyek az eget és az örök harmoniát keresték; ő is élesítette karmait és erősítette mellét, hogy szabadon szeghesse át a dicsőség levegőjét; ő is akart fészket rakni. Lelkét betöltötték a nagy jövő ábrándjai; vagy a megnyilandó közpálya békés asztalánál, vagy ama legszentebb oltár előtt, ha áldozatot követelne. De czéljai, melyeket kitüzött, emelkedtek, távolodtak tőle s végre eltüntek a messzeségben, mint az a madár ott. Eszméi egy örök, elhagyhatatlan körben kóvályogtak, ép oly sebeket vágó karmokkal és vérszomjas csőrrel, mint a sas. Hová lett a fiatal, ábrándos deák, ki pajtásaival a haza javára köszöntött és tett titkos fogadásokat; ki remegve csüggött minden jelen, melyből elhivatása közelgését magyarázta; ki magányos óráiban jövője lépcsőit építette, ébren töltött éjtszakákon keresztül tanulva egyebet, mint a mit tanárai számon kértek tőle; ki istent érzett magában, melynek engedelmeskedni tartozik akkor is, mikor áldozatokat követel tőle?! Engedelmeskedett; de egyben csalódott: az az isten sohasem követel nemtelen áldozatokat. Hol van ma ez az ábrándos fiu? Kereshetitek széles e világon és nem fogjátok megtalálni sehol. De hány, oh hány ilyen ábrándos fiut, kit nagy kék szemeivel könyve fölé hajolni, vagy szerelmes levelet irni, vagy örök barátságra kezet fogni, vagy egy rejtegetett lobogót csókolni láttatok egykor, – hányat kereshettek az élet nagy vásárában, a pénz után futkosók, a gazdag feleség szeszélyei alatt görnyedezők, a könnyüvérü élősdiek, a lelkiismeretes hivatalnokok seregében és hányat fogtok közülök megtalálni?! Hol van hát, hova lett Kálozdy Béla? Mig a kocsi körűl zizegnek, suttognak az ágak, melyek örökké büszkék fognak maradni rá, hogy egy győzelmes honvédsereg az ő leveleikkel ékesíté csákóit; míg a madár panaszosan énekli, hogy mindent, mindent elfelejtett, a mit egykor tőle tanult: ő félreszegett nyakkal alszik kocsijában és zavaros álmaiban egy szép, sugár, barna alak ingerkedik vele, kit ő nemrég az éj királynéjának nevezett magában.

E szép alak nemcsak Bélát foglalkoztatta, hanem úgyszólván az egész karámosi fiatalságot, melynek tagjaiban szintén megvolt az a hiuság, hogy szivesen hallották, ha a városi pletyka nevüket egy-egy általánosan ismert nőével hozta forgalomba. Az arany ifjuság mindjárt első este szerencséjének tartotta Hollaki Pető direktor úr egész társaságát vacsorára hivni meg, melyről nem hiányzott senki, kivéve a kis Babérosira váró urhölgyet és Ilonát, kit az uton legnagyobb baj ért. A vacsora mellett, melyről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy az valóságos «lukullusi dőzsölés» lett volna, könnyen ment az ismerkedés s a tehetősebb tagok, Dacsó Arturral élükön, mindjárt ki is választották a magukét. Muskotai Györgyikének ez este töltötte be szive mélyén régesrég táplált vágyát, mely szerint ellenállhatlan vonzódást érzett egyszer életében szemtül szembe nézni egy valóságos szarvasgomba-pástétommal. Artur a föld alól is előkerítette volna s a mint Muki letette az asztalra a tálat, melynek tartalmára vonatkozólag Durák Péter és neje többször megesküdtek, hogy az igazi szarvasgomba-pástétom, Hollaki Pető ur nem állhatta meg, hogy a csodálatos eledelt meg ne forgassa és ismételve fel ne kiáltson: – Uraim, ez lukullusi dőzsölés! Falvay Piroska vágyai sokkal szerényebbek és gyakorlatiabbak voltak; ő egy kucséber-kosárra vágyott, melyre nézve, miután Vizaknai Gyuri tizszer egymásután hiába próbált volna szerencsét, a direktor odaütvén hegyes keselyü-orrát, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy: – Honfitársam, ön a szerencsének kiválasztott kegyencze, mert jegyezze meg szive mélyén: a jós jelek sohasem csalnak! Piroska elpirult s Gyuri felbuzdultában kifizette a kosár árát, melyből Kálmánka úgy teletömte magát fügével, hogy egyszerre csak elállt a lélekzete, elkékült s csak miután anyja, az utolérhetetlen szende, egész erejét megfeszítve kezdte volna hátba bufálni, tért ismét annyira magához, hogy érthető szóval ki tudta fejezni, miszerint most már datolyával óhajtana kisérletet tenni. Mátéfi ur mellé a direktorné jutott, kinek lovagja a megviselt arcz mosolyának fénye alatt annyira megfeledkezett élete szomoru körülményeiről, hogy Mukinak félszemével csipve intett egyet. A hollandi pinczér azonban nem emlékezvén, hogy az ő idejében efféle történt volna, sehogysem értette el az intést, míg Mátéfi ur némi habozás után ki nem jelentette, hogy puncsot óhajt. Bige Géza is bemutatta magát a társaságnak s miután Hollaki ur e szavakkal rázta volna meg kezét: – Légy üdvöz üldözött testvérem a muzsákban! – kritikusi szemei azonnal felfedeztek egy kis drámai tehetséget, kinek kék szemei, hosszu szempillái és sok kopott piros szalagja volt. Nehány jelentéktelenebb szőke és barna szintén megtalálta a magáét s a közeledés annyira ment, hogy egy piros-pozsgás kisasszony, kit a direktor könnyen megfogható okokból szivesen alkalmazott férfiszerepekre, egyszerre a legélesebben felsikoltott. E feltünő sikoly különben úgy magyaráztatott, hogy a masinakészítő Fekete uj találmányu gyufatartóját mutatván be neki, ez a piros-pozsgás kis ujjat úgy oda találta csiptetni, hogy az áldozatot csak Tuzok Szaniszló ur volt képes megszabadítani, illetőleg visszaadni müvészi pályájának. Mindent összevéve azonban, a vacsora fényesen sikerült, az arany ifjuság minden tagját jövőre a legszebb reményekkel kecsegtette, s Hollaki Pető ur, mikor piszkos fehér sálját nyaka körül tekergette, méltán kiáltott fel: – Úgy látom én, uraim, hogy mi a vészektől hányatott óczeánról egy megvihatatlan kikötőbe jutottunk! Muki, az én vacsorámhoz számíts még egy pohár sziverősítőt és mindjárt hozd is el magaddal. Uraim, holnap: Miczbán és fiai!

Bármily szép remények szövettek, szarvasgomba-pástétomok, puncsok rendeltettek, narancsok, fügék és datolyák nyerettek is ez este, a következő napok mindazonáltal sokat összeromboltak az édes számitásokból. Megjelent Ilona. És jóllehet Muskotai Györgyikének a legfinomabb izlése és legcsengőbb hangja, Falvay Piroskának a legszerényebb vágyai és legapróbb lábai, az utolérhetetlen szendének legellenálhatatlanabb mosolya, a piros-pozsgás kisasszonynak férfiszerepekre legalkalmasabb formái, az új drámai tehetségnek legselymesebb szempillái voltak, mindez azonban elhomályosodott ama bájos, hódító, fejedelmi jelenség előtt. Sötét hajának illatos erdejében eltévedt, szemeinek sugaraiban megvakult az egész fiatalság. A mint Vincze bácsi először meglátta, önkénytelenűl szaladt ki a száján, hogy szeretné látni, van-e ilyen szép leány még egy a világon?! És káromkodott, mint a jégeső, hogy ember még úgy elámítva nem volt, mint ő, mikor az este azt a kiéhezett asszonyságot megvendégelte, kinél hamisabb szemei, hamisabb fogai és hamisabb haja nem igen hiszi hogy lennének valakinek. Vincze bácsinak valamint tegnap esti számlája, úgy mai elragadtatása sem állt egyedül. Tuzok Szaniszló oly óriási éljent kiáltott a hasonlíthatatlan szépségnek, hogy mellette egy érdekes állapotban lévő asszonyság (kinek már-már a legszebb reményei voltak, hogy kicsinye a megcsodált Ilonára fog ütni,) görcsöket kapott s ha el nem távolítják, a legroszabbtól lehete tartani. A fiatalság egytül-egyig megbánta tegnap elhamarkodott szavát és hirtelenében választottjának felmondta a hűséget. Előttük különösen érdekes szinben tüntette fel az új jelenséget a fiatal Mágócsi gróf bizonyos hajótörést szenvedett törekvéseinek hire. Azonnal lakomát rendeltek Durák uramnál a tündér tiszteletére; de Ilona a meghivást, mindnyájuk közös csodálkozására s az utolérhetetlen szendének harsány és mély jelentésű gúnykaczaja közt visszautasította. A színfalak mögött ácsorogva, egyre kérdezgették egymástól, hogy vajjon lehetséges-e ez? Bár e visszautasítás homlokegyenest ellenkezett minden eddigi tapasztalatukkal, kénytelenek voltak elhinni, mert Ilona, czifra szinpadi ruháit belerakosgatván kosarába s az ott ólálkodó Miska inas gondjaira bizván, (kinél Kálmánkának nem vala nagyobb bámulója, különösen ha feltette arany színű parókáját s oldalára övezte gyiklesőjét,) haza felé indult. Hasonlóképen ellenállt a szép leány ama kisérleteknek is, melyek szerint néhány fényesebb sikere után a Fekete Sas-beli fiatalság tömegesen és tüntetve hazakisérni óhajtotta. Vincze bácsi biztatta őket, hogy csak ne csüggedjenek; az egész világon nem volt több bevehetetlen vár, csak egy, s azt ő már ezelőtt harmincz esztendővel meghódította; a többi mind lárifári! Az arany ifjúság azonban ez általánosságokban szóló biztatások ellenére sem tudta egy darabig, mihez kezdjen már most.

A töprengés e napjaiban látott világot a Karámosi hiradó hasábjain B. G. aláirással a következő kis költemény:

VÁR ÉS SZIV.

A rövidke dal, melynek új és eredeti életbölcsészeti csattanójára a költő-szerkesztő méltán volt büszke, nem merült el a hatástalanságnak ama mély tengerébe, melynek fenekén kétszáz és néhány testvére várakozott rá. Miután a szerző az illető számból kiosztogatta volna a megkivántató mennyiségű tiszteletpéldányokat, melyek után az iszonyúan befont könyvnyomtató minden héten sírva nézett, a kevés eredeti eszmével dicsekvő Gál Andris meglepetve kiáltott fel: – Biz ez igaz lehet; már ezután csak a magam kezére dolgozom én is Ilonánál! Az eszme hatott s a tömeges megrohanások abban maradtak.

Dacsó Artur azonban egy esős, viharos este a Fekete Sas kis hátulsó ajtajánál nagy titokban leskelődött a leglengébb lépések után s nagy hévvel ajánlotta föl odaállított hintaját, úgy fejezvén ki magát, hogy: végtelenül boldog lenne, ha a kisasszonyt lakására ragadhatná s így némileg helyrehozhatná az idő udvariatlanságát. Jóllehet azonban, nagyobb dísz kedveért mind a kocsis, mind az inas vörös posztó sapkájáról az udvariatlan idő ellenére le volt húzva a viaszos vászon; jóllehet Miska egy élénk nyikkanással már ki is fejezte örömét, hogy a kosárral majd ő is felkap a bakra: Ilona igen szépen megköszönte a szivességet és kifeszített esernyőjével a hulló esőben megindult gyalog. Artur azonnal kiadván személyzetének a parancsot, hogy a viaszos vászon újból felhuzandó sapkáikra, ez este nagy bankót dobott Kóficznak, csupa szomorú nótákat huzatott és új terveken törte fejét. Másnap egy drága karpereczet vásárolt, melynek értékét Vizaknay Gyuri utóbb két-háromszáz pengőre tette, s tekintve, hogy az ékszer közepén egy nagy zafir ragyogott, e körűl meg számtalan kisebb rubin fényeskedett, lódítása ez alkalommal még szerénynek mondható. De a rubintos karperecz sem járt különben, mint a mult esti udvariasság; az inas, kinek sapkája ez alkalommal szinte lehető tüzesen vöröslött, a levéllel együtt visszahozta. Erre már egy Arturnál kevésbbé híres gavallér is haragra lobbant volna: s nincs rajta semmi csodálnivaló, ha aznap este már – egész tüntetéssel – Muskotai Györgyikét szállította haza híres hintaján s a két vagy háromszáz pengős karpereczet az ő csuklóira szánta, melyek egy már említett ünnepélyes alkalommal törvényes birtokába is jutottak a zafirnak és rubintoknak. A zsák e szerint megtalálta foltját; de úgy látszott, a kaland hagyott egy kis tövist Artur lelkében, mert ha Ilona szóba került, mindíg elborította arczát a vér s egyszerre az elkeseredés hetykesége csendült meg hangjában.

A többiek ostromgépei nem voltak olyan fényesek, mint a vásznatlan sapkáju huszár és a két-háromszáz pengős karperecz. Gencsy Laczi, kinek otthonát a kétely eloszlathatatlan homálya takarta, válogatott virágokat küldött «családi parkjából.» Fekete Mihály egy saját találmányu kesztyűhuzóval kedveskedett, melylyel azonban, mint levelében megjegyezte, kissé «óvatosan» kell bánni. Gál Andris tömérdek koszorút vásárolt, tömérdek szallagot kötözött rájok és tömérdek csizmadia-inast vitt föl a kakasülőre, kiknek kipróbált torkuk és tenyerük volt. Bige Géza kedveskedései teljesen a szerencsétlen könyvnyomtató rovására mentek, miután e kiváló képességű fiatal ember az erdők magányos daláráról való gondolatát egészen komolyan vette és ha a Karámosi hiradót zöld erdőnek képzeljük, úgy ez erdő valamennyi lombja zengett szívekhez szóló daloktól. Bizonyos tekintetben ilyen módon próbálkozott a sanyarú vagyoni viszonyok közt élő Mátéfi Rudi is, ki családi gitárjával éjjelenként meg-megjelent a megyercsi utczai tündérlak előtt mindaddig, míg egy lantos tisztelgése alkalmával az ablakból valami vasorrú bába nyakon nem öntötte. Vincze bácsinak többi, meg nem nevezett fia is (finom urak és goromba ripőkök) mind sürgölődött egygyel-mással a körűlrajongott szépség lábainál. Minthogy ez utóbb elsorolt kedveskedések kevésbbé voltak tüntetők, zajosak, (noha a keztyűhúzó a kellő óvatosság elmulasztása mellett rettentőket szokott csattani,) költségesek és kihívók, nem is vonták magok után a bukást oly gyorsan, mint Artur vörös sapkái és ékszer-doboza. Ilona itt-ott: az angol kertben, az utczán, a szinházban szivesen szóba állt velök; ha nem voltak nagy csapatban, meg is engedte, hogy elkisérjék; királynéi tekintetét jó kedvvel nyugtatta gárdáján s egyiknek-másiknak olykor egy-egy fenséges mosoly, vagy leereszkedő kézszorítás is jutott; de a tündérlak kis szobája, bármilyen hangos, vagy akármilyen gyöngéd kopogtatásra soha senki előtt nem nyílt meg.

Nem volt e szerint mást mit tenni, ha az imádók minden áron közelébe óhajtottak férkőzni, mint a csizmadia-műhelyen keresztűl próbálni szerencsét. Ha valakinek kedvese ablaka alatt árul egy virágárus leány, bizonyára nem fog másutt venni bokrétát. Szikra István uram lett egyszerre a legkeresettebb csizmadia a városban. Míg eddigelé inkább csak válogatós és fillérkedő paraszt-emberek számára varrott nagy idomtalan, hájra szomjazó bőr-ladikokat, most egyszerre a legeslegfinomabb munkával árasztották el. Minden valamire való gavallér hozzá járt csizmát szabatni, tudakozódni, kérdezősködni s valóban egy kis időre úgy látszott, mintha Rácz Mihály csillaga végképen hanyatlóban lenne. Még Vincze bácsi is odavetődött s hosszan magyarázván, hogy azt a tömérdek fiatal embert mind egy szálig ő utasította ide, a miért is nem hiszi, hogy nála valaki nagyobb elismerést érdemeljen a világon; egyelőre azonban csak egy pár kordován csizmára lenne szüksége. Szikra uram sugárzott a boldogságtól s már-már azon járatta eszét, hogy a télre bizonyosan fénymázas bőrre is szüksége lesz. Két legényt tartott s a Miska gyerek mellékes művészi foglalkozása mellett nem győzött elegendő fonalat szurkolni. E hirtelen szerencse, melynek okaira nézve a keresett majszter különben nem volt kétségben, végzetesen döntött az 1. és 2. számmal jelölt Szikrácskák jövő sorsa felett is. Apjok, ki eddig kezük letörésével fenyegetőzött, ha egy gyönge pillanatukban eszükbe jutna csizmadiákká képeztetni magukat, egyszerre megváltoztatta véleményét s fenyegetéseinek kegyetlen végrehajtását arra az esetre igérte, ha hütlenek lennének atyáik mesterségéhez. Diadaltól ragyogó arczczal emlegette, hogy: ime, minő csodálatos eredménye van a művészetnek és milyen szerencsét hozott házukra az a dicső fehérszemély, ki az este is «keserű könyvhullatásra» ragadta az egész publikumot. A zöld szemű sárkány azonban egyet toppantott, megránczigálta Miska üstökét, (kit a kosárhordozásnál fogva bűnrészesnek tartott) s hátba ütvén a 3 és 4-et, így felelt: – Azt mondom én te neked, ember, hogy ebül gyült pénz, ebül vész el és még ha sokat csavarogsz, előbb-utóbb áristomba kerülsz és mindnyájan elmehetünk koldulni és én, ha lehetséges volna, boldogult első uramat tíz körmömmel is kikaparnám síri földjéből és meg vannak számlálva a napok, a meddig én ezt a komédiás fehérszemélyt itt a háznál megtűröm.

Akármilyen kevéssé szokott rendszerint előrelátó lenni a szenvedély, a bekövetkezett körülmények egymásután igazat szolgáltattak a majszternének. A megrendelők serege lassan-lassan kezdett elmaradozni. A fiatalok kezdtek meggyőződni róla, hogy a fenséges mosolyok és leereszkedő kézszorítások ellenére minden igyekezetük hiábavaló. Rájok sem vár semmi egyéb, mint a mi Rábaváron az ifjú Mágócsi gróffal, itt Karámoson pedig Dacsó Arturral történt. Ilona valóságos kőszent, kinek nincsen szíve. És minden további lépés: új meg új csizma-rendelések, bokréták a családi parkból, keztyűhúzók, kakasülői dijjak dús fizetése, érzelmes költemények, rezgő hangú gitár, mind mind hiábavaló! Miután ekként számot vetettek volna multtal és jövővel, legczélszerűbbnek találták Artur példáját követni s első választottaiktól megkérdeni, hogy: «mi lenne, ha visszatérne a régi istenasszony s az elváltakat összehajtaná újra érczigába?» Muskotay Györgyikénél nem voltak kegyetlenebbek sem Falvay Piroska, sem az utolérhetetlen szende, sem a férfiszerepekre különösen alkalmas piros-pozsgás kisasszony, sem a hosszú pilláju drámai tehetség, sem ama bizonyos szőkék és barnák. Ekkép Ilona egyszerre magára hagyatott.

Így álltak a dolgok azon a késő estén, melyen újra együtt ült az arany ifjúság a Fekete Sas kis külön éttermében, hol egy vidéki tag: a sokat járt-kelt Ivánfi Gyula báró, ki tehetségeire nézve még szerény és boldog bátyjának is mögötte maradt, születésenapját tartotta. Muki kölcsön vett pitykés zekéjében oly kevéssé illett be hollandi mintának, mint még alig valaha s Durák Péter legalázatosabb mosolyával forgolódott az ünnepelt fiatal úr és Vincze bácsi körül. A czigány húzta s a neszmélyis, somlais, pezsgős palaczkok olvasatlan sora és velük a felköszöntések árja már régen megindúlt; Vincze úr legalább egy tuczat egészen páratlan dolgot hozott elő s Gál Andris nagy kaczagás közt már a harmadik tizest gyömöszölte be Kóficz hegedűjének száján. A milyen bőven folyt a bor, olyan gyorsan röpült az idő. A nagy ingás óra, melyet a gazda bizonyítása szerint havonkint csak egyszer kellett felhúzni, éjfélt mutatott s a legkicsapongóbb vidámság ölelgette puha, meleg karjaival a mulató czimborákat. Kóficz legmesteribb és fájdalmasabb fogásait túlrikoltotta egy-egy rekedt torok s az ifjú szemek és szívek olyan tűzben égtek, melyben az élet minden kételye, a multnak minden fájó emléke, a bölcsességnek minden meggondolása felolvadt. A lárma, ölelkezés, ember-szólás, élczek, nóták annál fesztelenebbekké lettek, minél inkább gyérült a társaság a nagy, külső szobában, melynek ajtaja a czigány kedvéért tárva volt. Végre rajtuk kivül a vendégek mind eltávoztak s vagy a jó magyar vért dicsérve, vagy a késő muzsika ellen zugolódva hazafelé baktattak, vagy épen ágyukban horkoltak. Csak egy vékony és kopott alak (azt mondták, szinész) ült makacsul az ajtó mellett s vetett be a mulatókra mérges pillantásokat.

Béla ez este csöppet sem volt jobb a többinél; ajkai csakugy hahotáztak, arcza csakugy tüzelt, szemei csakugy révedeztek, nyakkendője csakugy kioldozódott s öklei csakugy verték az asztalt. Mindebben természetesen rendkivüli öröme telt Vincze bácsinak, ki figyelemmel kisérvén egyébkor nem ritkán el-elfanyarodó arczát, valamit nyugtalanul kereső szemeit, hátrakapkodott fejét, (mintha mindig állna valaki a háta megett,) el-elhallgató szavát és megrettenő kifejezését: már-már kétkedni kezdett benne, hogy méltó utódja ama páratlan öregnek. Ez az éjtszaka azonban tökéletesen megvigasztalta, jóllehet Béla jókedvének rózsaszín fátyla alól most is vetett egynéhány fürkésző pillantást a vékony muzsa-papra. Könyökére dülve nézegetett feléje. – Nem az, nem az, – gondolá. Szemei sokkal világosabbak voltak, haja meg sötétebb s szoronkodó, örökös panaszra álló arcza, hol vette volna e vad kifejezést?! Nem, nem lehet az.

Béla töprengései közben az ünnepelt báró kinyilatkoztatta, hogy beszédet kivánna tartani. Tuzok Szaniszló az óhajtást parancsnak vevén, azonnal rendelkezésére bocsátotta vállaknak nevezett bástyafokait, melyek segítségével a szónok fölemelkedvén s a körülményekhez képest megkettőzvén szokott homályos beszédmodorát, így kezdé:

– Izé… fiuk! Én láttam izében egy izé… hogy is mondjam csak? Igenis, egy izét… egy képet. Egy holt ember volt lefestve rajta, ki a míg élt, rémítő fukar volt, mint az én izém… a bátyám. Mikor aztán meghalt, hát felbontották.

– Pompás! – tört ki a hazátlan Gencsy Laczi, kinek visszatarthatatlan lelkesedése azonban a legroszabb hatással volt a már-már kerékvágásba csapó szónokra, ki gondolatmenetében egyszerre megzavartatván, újra a legsűrübb homályban kezdett tévelyegni.

– Ne izélj közbe, Laczi. Hát izé… felbontották és… hogy is mondjam csak? Igenis, a szíve helyett egy izét… egy darab követ vettek ki belőle és azt most is mutogatják. (Itt már a diadal örömével kezdett mosolyogni, de mint látni fogjuk, nagyon korán, mert a folytatása így hangzott:) Legyünk izék… nagylelküek fiuk és miután… hogy is hívják csak? Igenis, miután Vándor Ilona szíve helyett is egy ilyen izét találnának, hát… hát… miután… izé… na…

– Ilona egészségére! Az ő egészségére! A bevehetetlen várért! A márványszűzért! – kiáltozott és koczintott a fiatalság, megszabadítván az ünnepeltet amaz áthatatlan sötétségtől, melybe utolsó szavaival mélyedt. Béla is ivott; mintha vállára ütött volna láthatatlan kisérője, a «köd előttem – köd utánam» czimbora; ragyogó szemei előtt meg újra felmerült a bájos alak, mely a meghódíthatatlanság csábjával régen ingerelte. A zaj egy kissé csillapulván, Vincze bácsi büszkén vágott az asztalra.

– Megmondtam már, fiuk hogy mihasznák vagytok és egyiktek se tud a csizióhoz. Te se Artur, te se Gyuri, te se, te se. Egyetlenegy márványszűz élt csak a világon és az Angelika volt, kihez hasonló nőszemély még nem játszott komédiát. Hej, fiúk, mikor Angelika Griseldist ábrázolta! (Balkezének kövér mutatóujjával csettentett egyet.) De most már az sincs. Csak én kellettem – és azután nem volt egyetlen egy sem.

– Hiába dicsekszel, öreg ficzkó! – kiáltott Vizaknay Gyuri, felvéve a keztyüt. Itt próbálnád meg a szerencsédet! ’Sz én is ismertem egy gazdag zsidó-leányt Pesten jogászkoromban, a kiről az volt a hír, és igaz is volt, hogy apáczává akart lenni. A mennyi valamirevaló fiatal ember csak volt akkor Rábaváron, mind csapta a levet körülötte.

– Vigyázz, pajtás, vigyázz! Előbb Pestet mondtál, – figyelmeztette a gáncsoskodó Laczi.

Gyuri méregbe jött, és egy rövid percznyi szünet után ráförmedt ellenfelére:

– Hát nincs neked egyéb dolgod, mint hogy engem itt hazugságba keverj? Hát hazudtam én valaha életemben fiuk? Mondjátok ki bátran a szemembe, kaptatok engem eddig hazugságon?

Mély, kínos és nyomasztó csönd lett, melyet Gyuri a maga részére kielégítő bizonyságul elfogadván, így folytatta:

– Nohát! Olyan szemei voltak, mint az egeken ragyogó csillagok és olyan szíve volt, mint a felolvaszthatatlan jeges tenger. Hanem a mint én közelitettem hozzá, úgy fölengedett, hogy mindjárt feleségül is vehettem volna, ha lett volna neki valamije.

– Vigyázz, Gyuri, vigyázz! Most mondtad, hogy gazdag volt.

A hazug lehető nyugalommal adta meg a felvilágosítást:

– Az volt, de mire én megismerkedtem velük, már elszegényedtek. Hanem ismertem én egy másik ilyenforma szép istencsodáját is. Annak már aztán ugyan kijutott az áldásból! Gazdag zsidó leány volt Pesten és erőnek erejével apáczává akart lenni.

– Vigyázz, pajtás! Ebben a pillanatban beszélted, – hahotázott a hontalan kötekedő, jókedvével a legszélesebb körökben viszhangra találván.

– Laczi, azt mondom, ne ingerelj! – rivallt rá a vérig boszantott előadó. Azt mondom, ne ingerelj, mert ha engem valaki felbőszít, akkor oroszlán lakik bennem. Oroszlán! Inkább állj elő és mondd el, mire mentél a te tündér Ilonáddal? No fiuk, ha hazugságot akartok hallani, most hallgassatok!

A gáncsoskodó czimbora előbb egy lenéző mosolylyal felelt. Aztán nem tartotta eltagadhatónak a «családi parkból» került virágok sorsát; hanem szeretné látni, hogy ugyan kicsoda ment, vagy ki megy nála többre. Annak az egészségére emeli föl poharát.

Ittak. Bélát megint vállon ragadta a néma czimbora s egy szédületes és ellenállhatatlan örvényt tárt fel szikrázó, véres, kihevült szemei előtt. Egy pillanat műve volt az egész; ama végzetes pillanatok egyikének műve, melyek nem tartanak tovább, mint az égi villanás s vagy megfoghatatlan és nem sejtett fényt terjesztenek maguk körül, vagy elkápráztatnak és hosszu időre szóló pusztulás forrásai. E pillanat alatt lehatolt Béla lázas tekintete az örvény fenekére. Ragyogó csillagseregtől körülvéve látott egy igézően szép arczot, mély sötétségü fürtökkel, eddig meg nem vítt korlátokkal előtte, a küzdelem izgalmaival, a diadal mámorával s bódulatával. A nevetve összeütött poharak csengésében a Loreley csábító énekét hallotta s maga sem tudta, hogy mint, (oly kevéssé volt már ura magának!) csak elkiáltotta nagy büszkén:

– Az én egészségemre ittatok, fiuk! Mert ha egyikőtöknek nem hajolt, fogadom, hogy az én számitásomat nem húzza egy könnyen keresztül.

A késői éjjeli óra, az olvasatlan ugyan, de megszámlálhatatlan üres palaczk, a sikoltozó hegedűszó ellenére, (melyek közt igen ritkán látszik valami kivihetetlennek, csodálatosnak és hihetetlennek,) a víg társaság asztalának kellős közepére nem közönséges meglepetés volt e szavakkal odadobva. Az egyik szája nyitva maradt rá bámultában, a másik ajkán feledte kiivott poharát, a harmadik szemeit meresztette tágra, a negyedik metsző s szünni nem akaró hahotába tört. Vincze bácsi az ámulat első percze után méltóságosan emelkedett fel ültéből és Béla vállát megveregetvén, ily lelkesedett szavakra fakadt:

– Ember vagy a talpadon, öcsém! Ehhez fogható ficzkót mutassatok nekem, ha tudtok! A páratlan öreg feltámadt. (A vén korhely e szavaknál könnyeket, valóságos könnyeket morzsolt szét szemeiben és kiterjesztette karjait.) Ide, Béla, hadd avatlak fel egy sokat tapasztalt ajak csókjával! Meglásd, még szerencsét hoz.

Mig Béla a félszázados vörös mellény fullasztó szomszédságában nyögött, a többiek nyelve is megeredt és sorra újrázták a derék áldomást. Csak a biborszinre vált Dacsó Artur szegezte Bélára szemeit, merőn, hunyorítás nélkül, egyenesen és komoran, mint az ugrásra készülő tigris. Egyszer csak – a mint a vörös mellény nagy nehezen elbocsátotta áldozatát – tömött tárczáját e szavakkal vágta az asztalra, melyen a legszeszélyesebben kigondolt tó- és csatorna-rendszerek valának tanulmányozhatók:

– Itt van, Béla! Ha szavadnak akarsz állni, dobd oda mellé a magadét és azután próbálj szerencsét. Adok egy hónapot; elég annyi?

Béla egy kissé zavarba jőve rázkódott össze. De ez csak egy szempillantásig tartott. (Ennyi idő tökéletesen elég volt arra, hogy láthatatlan tanácsadója a fülébe sugja: Egy víg hónap, fiu! Gondold meg jól, mennyit ér neked egy vigan töltött hónap!?) Azután hatalmába keríté arczát az az elbizakodott, megvető, reménytelen mosoly, melyet évek óta egyedül ismert. Zsebébe nyult, kivette tárczáját ő is s a másik mellé dobta.

– Áll a fogadás – mondá.

A czimborák mind felugráltak az asztal körül, hogy ki messe el a páratlan fogadást, (Artur úgy megszorította Béla kezét, hogy ez majd felszisszent), melyet Vincze bácsi epokhálisnak nevezett a hanyatlani indult magyar gavallérság történetében.

– Ez aztán valami, fiuk! Hol találtok ehhez fogható lelkesedést? – kiabált a vén legény. Te sokat láttál már Gyula, hát mondd meg, láttál-e ennél a fölbuzdulásnál felségesebb valamit?

Az ünnepeltnek akadozó nyelve már csak a legnagyobb erőfeszítéssel volt képes egy kis jelentéktelen szolgálatot teljesíteni, mely mindössze is ennyiből állt:

– De ott izében… iszen ti közületek senki sem volt még izében… hát hogy mertek itt izélni?

Vincze úr megvető pillantást vetvén az est elázott hősére, jobbját felemelte s egy keresztet intett feléje, mely annyit szokott jelenteni, hogy: már ennek mára vége. Azután nagy kezeit rátette az asztalon fekvő bőr tárczákra és borizü, rekedt hangján tovább lelkesedett:

– Mondjátok még, hogy én nem tudom megválasztani barátaimat?! (Soha senki nem mondta eddig, a ki ismerte.) Mondjátok, hogy akad még egyetlenegy ilyen kompánia a hazában?! Jer, jer ide Artur te is a keblemre! A fogadás áll. El ne felejtsétek: ma október 30-ika van és mához egy hónapra november 20-ika lesz. Vagy akarom mondani: november 30-ika. Nem volt ilyen október azóta fiuk, hogy a kiterjesztett erősség megteremtetett! Ilyen nem volt.

Itt egy kis időre gondolatokba mélyedt az öreg korhely, még pedig nem azon, hogy csakugyan október hónapban teremtetett-e a kiterjesztett erősség, a mi legalább is kétes, hanem egész más plánum villant meg az agyában.

– Artur, – mondá – tudod-e, mennyi van a bugyillárisodban?

– Nem vagyok én zsidó, hogy pénzt olvassak, – felelt méltatlankodó visszautasítással a kérdezett. Ha kiürül, megtömöm.

– Az igaz, hogy neked csak úri tempóid vannak, – nevetett Vincze. Persze, hogy úgy van. Ha kiürül, megtömöd! Hát te tudod-e Béla?

– Olvasd meg bátyám, ha tudni akarod.

A korhely-mester ravasz baráti intésre emelte mutató-ujját s hamis, vörös szemei úgy elkezdtek villogni a két egybehangzó válaszra, mintha csak sziporkáztak volna.

– Nem, – riadt föl, hatalmas markaiba rejtve a tárczákat, – a világért sem olvasom. Igazi gavallér nem adja arra a fejét soha. Nem olvasom; ti látatlanba fogadtatok. Hanem őrizetem alá fogom venni a pénzeteket. És becsületemre mondom nektek, hogy pénz még úgy megőrizve nem volt halandó ember által, mint a tietek lesz én általam. De nem olvasunk meg semmit! A ki megnyeri, annak én ezen a helyen november 30-án kezébe fogom szolgáltatni. Nézzétek csak: horkolt-e valaha ember fia ilyen szörnyen, mint ez a mihaszna báró!?

A sovány, komor alak, ki egész eddig sötétben üldögélt a külső szobában és figyelemmel kisért minden szót, egyszerre eltünt. A hold fehér világa megsápasztotta ugyan beesett arczának lobogó tüzét; de az éjjeli csend annál borzasztóbban visszhangozta fuldokló kaczagását, mintha maga is gyönyörködnék benne s amaz emberek módjára, kik a mástól hallott jó élczeket szeretik ismételgetni, újra meg újra utána mondogatná.

– Nem ismertél rám, Béla? – beszélt csukló nevetés közben. Nem ismert rám! Még annyi lelkiismerete sincs, mint a kutyának, melynek összevaczog a foga, mikor megmart ellenségét megpillantja! De rám fogsz ismerni, nyomorult, keservesen fogsz rám ismerni, mielőtt őt érintenéd! Még ezt is, ezt is! Hát az egész világ szépségére és ártatlanságára éhes vagy? Hát azt hiszed, hitvány pénzeddel mindent megvásárolhatsz? De mit lármázok én itt az éjtszakában, mint a bolond, mikor háladatosnak kellene lennem irántad!? Mert te fogod fölnyitni Ilona szemeit valósággal, hogy nektek nagyuraknak, kiknek kezére vágyik, csak teste kell és semmi más; hogy ti csupán a sötétben akarjátok birni és künn a világosságon soha sem fogjátok ismerni őt; hogy csókjaitok nem kastélyokban, hanem kórházban fogják megvetni halálos ágyát! Te fogod mindezt megmagyarázni neki és te veted meg végre az én nászágyamat. Hahaha!

Mindezt sokszor elmondta, a mint a néma, kihalt utczákon bolyongott. Elkeseredett, durva, szilaj szivében, mely régesrégtől boszut rejtegetett és készített testvére gyilkosának, bősz, kaczagó kín tombolt, hogy oltárképére megalkudtak s az neki, épen neki jutott. Oly rongyos és tehetetlen koldus volt ahhoz képest! Nem volt testében ideg, mely ne reszketett volna e hideg őszi éjtszakán égő gyűlölettől, féktelen szerelemtől, kitörő szégyentől és maga ellen intézett vad szemrehányásoktól. Majd őrült remények, majd bukásának borzongató sejtelme futották át egész valóját, mig az elhagyatott, sötét házak csöndes sorai mellett kóválygott. Sokszor elment és sokszor megállt a Szikra István házának ablaka alatt. Úgy tetszett, mintha a hold mindenüvé beható sugarai áttörték volna a vékony foszlányos fehér függönyöket s ezeken belül a tündérvilágból mutattak volna képet az ablak alatt ácsorgó komédiásnak. Egy alvó királynét, kinek keble nyugodtan piheg, mig ágyát rémalakok: vigyorgó törpék, lólábu ördögök és tánczoló manók kiterjesztett karokkal veszik körül. Pedig lázas fejét a falhoz támasztva semmit, semmit nem látott egyebet a göröngyös, hideg, fekete földnél. Bámult, mig a bakter galléron nem fogta és rá nem mordult:

A mint a néma, kihalt utczákon bolyongott…

– Ha felöntöttünk a garatra, jobb lenne ám odahaza az ágyban nyujtózkodni, mint a más becsületes ember háza előtt!

Miklós (mert ő volt az éjjeli csavargó) nagy, értetlen szemeket meresztett a dárdás emberre s egy szó felelet nélkül tovább indult. Alig ment azonban egy-két lépést, az utcza tulsó végéről egy kurjogató csoportot látott és hallott közeledni. Meghuzta magát egy gémes kut mellé. A víg sereg széles jókedvvel közeledett s a lármában, melylyel az egész megyercsi utczát fölverte, bőven volt része mindegyik tagjának. Mig az ébredő kutyák szörnyű ugatással köszöntötték őket és ostromolták két oldalt az utczaajtókat, egy recsegő hang különösen kivált a zsivajból:

– Mutassatok nekem ilyen gavallérokat, mint mi vagyunk! Kóficz, tégy ki magadért, mert olyan urral van dolgod, a ki szinaranyból csináltathatna hegedüt az egész pereputtyodnak! Na fiuk, halt! Itt volnánk.

A Szikráék háza előtt álltak meg s Kóficz olyan mély érzéssel rántotta rá a Cserebogarat, a minő csak két szál hurjától kitelt. A megfélemlített kutyák iszonyú vonítással kisérték a nótát, melybe a tisztelkedők a legkeservesebb hangon beleénekeltek, mig a tulsó oldalon a bakter, dárdájára támaszkodva, rendkivüli gyönyörüséggel hallgatta az egészet.

Miklós a kút mögött dühösen rázta ökleit feléjök.

– Csak kurjogassatok, muzsikáltassatok – mondá – hogy siketüljön meg bele az egész utcza! Bolondok, eszeveszettek vagytok egytül egyig, ha nem tudjátok, hogy minden hangotok engem emel előtte és engem fog czélhoz vezetni! Csak szórd a pénzedet és ordíts, Kálozdy Béla; a te szégyened és az én boszum közeledik! Már fogy a rovásom s a számadás napja hamarabb itt lesz, mint várnád!

XV. FEJEZET. Liber amorum.

Hajnallott. És a Szikra-féle kerítésre támaszkodva, harsány szavával tegnap este óta már ötödször énekelte el legelső versét a bakter:

És Szikra István uram még mindig nincs itthon. Valóban a dárdás emberrel való abbeli állandó egyezségüket, hogy a megyercsi utczának szürben bandukoló éjjeli órája Szikráné asszonyom ablaka alatt mindaddig tizet ordítozzon, mig a majszter úr haza nem tér, a műpártoló csizmadia – tekintve a keleten jelentkező pitymallatot – még ilyen fenékig nem aknázta ki soha s a bakter el is határozta magában, hogy holnap estére semminémü hitegetések által le nem hagyja magát vétetni lábáról és ha Szikra uram vonakodik a rendes itcze helyett a rendkivüli szolgálatnak megfelelőleg egy rendkivüli pintet fizetni a Mihaszná-nál, holnapután esti tiz órától kezdve reggeli négyet fog kiáltozni a háza előtt. Ezzel szüre alá kapta rettentő fegyverét és haza felé indult a temető sornak.

A másik szerződő fél ezt, fájdalom, nem tehette. Már oly tökéletesen kivirradt, hogy teljes lehetetlenség lett volna tovább is a tiz órás politikát folytatni. Szikráné asszonyom méregtől tajtékozva, kezében egy csomó kóczos hajjal, (mely Miska fejének termékeny talajáról került), 1. és 2-nek ábécés könyveiket, melyek mellé nagy buzgón letelepedtek, egészen más czélra használta, mint a mire azok szerzőjük által elkészíttettek és a helytartó tanács által megjutalmaztattak; 3. 4. és 5-nek olyan reggelit osztogatott, a melyről bizonyosan nem álmodtak s szivesen le is mondtak volna; az egész házat össze-vissza forgatta, dúlt-fúlt és az «embert» mégsem tudta előteremteni. Hosszú és az első öt számra nézve különösen gyötrelmes várakozás után megjelent egy hajdu a városházáról és meghozta a hírt, hogy Szikra uram az éjjel csendzavarás miatt letartóztattatott. A rettentő hírre a tomboló asszony két oldalt odakapott fodratlan és bodratlan hálófőkötőjéhez s a hiób-hirnök sietett felhasználni ama bizonyos pillanatokat, mig forgott vele a világ. Mire nagy sokára megállt, Szikráné nem látott maga előtt senkit, kitől bővebb fölvilágosítást kaphatott volna a szomorú eseményre vonatkozólag. Nem tudott e szerint semmi egyebet, mint azt, a mi már hetek óta világos volt előtte, hogy egész családi szerencsétlenségének az első szobában lakó komédiásné az oka, ki az «embert» ingyen-bilétekkel a teátromba csalogatván, minden rosszra csábítja. Egy pár rövid pillanat alatt kész volt határozata. A kis 5-öt jobb karjára kapván, balmarkának egy megfeszített fogásával a 3-at és 4-et üstökénél fogva összekapcsolta és irgalmatlanul vonszolta maga után az első szoba ajtajáig, melyet minden illedelem nélkül belökött, és szikrázó szemekkel (melyek hasonlítottak a sziporkázó zöld görögtűzhöz) megállt a küszöbön.

Ilona épen arany szálakat varrott egy vörös selyem ruhához, melyben ma este rettentő átkokat kellend végighallgatnia. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az esti előadásból kénytelen legyen már reggel leczkét venni. Az elkeseredett majszterné következő beszéddel kivánt jó reggelt neki:

– Egészségére kivánnám az éjtszakai nyugodalmat a kisasszonynak, ha mindnyájunknak lenne azóta pihenésünk, mióta ide betette a lábát és a legfeketébb éjtszakában itt muzsikáltatja magát és mindahárom kicsinyemet fölveri, és két itcze tejre volt szükségem, mig megint el birtam őket altatni – és…

– De asszonyom, – szólt közbe varrását ölébe ejtve Ilona. Az övéhez hasonló gyönge kéznek azonban nem sikerülhet ilyen áradatot feltartóztatni.

– Kikérem magamnak kisasszony, – folytatta a furia, miközben a 4. szabadulási kisérleteket tett az önmegadó 3. mellől, mi Szikránét még nagyobb dühre ingerelte. – Kikérem magamnak és beszédem lenne a kisasszonynyal, mert én minden embert meg szoktam becsülni, hanem egy órát sem türhetem tovább a házamnál. (Lélegzetet vesz.) Az még semmi, hogy a kicsinyeimet éjtszakának idején fölverik, mintha csak korcsmában laknának és maguk is bizonyíthatják. Hát aludtatok-e az éjjel, te mamlasz?

– Nem aludtunk, nyanya, hanem a muzsikát hallgattuk, – felelt a bátrabbik és ezzel megtévén kötelességüket, mindnyájan szabadon bocsáttattak s oly távolságban foglaltak, fejöket tapogatva, állást, a hol némileg biztonságban érezhették magukat.

– Az még mind semmi, – zakatolt tovább Szikráné asszonyom utolérhetetlen tökélyü beszélő gépe, – az még mind semmi, noha én ilyet sem láttam még jóravaló háznál; de tudja meg az ifjasszony vagy kisasszony, vagy magam sem tudom, minek mondjam, hogy épen e minutumban járt itt a városházától egy hajdu. (Lélegzik.) És tudja meg, hogy az uram csendháborítás miatt be lett csukva az áristomba és ennek senki más oka nincs a kisasszonyon kivül, mert én soha semmiféle rosszra nem csábítottam és bizonyságom lehet boldogult első uram, a ki mind e mai napig soha csöndet nem háborított (könnyü annak odakünn!) és kivéve egyetlenegyszer, mikor a fejét beverték, soha törvény elé nem került. És ha van lelke a kisasszonynak, hogyan tudott egy becsületes embert ennyire behálózni és eddigelé nem is volt benne egyéb hiba, mint hogy igen drága bőröket szokott vásárolni. (Fuj.) Már most csak a mindentudó isten tudja, hogy mit vétett és az is meglehet, hogy embert ölt, mert a Rácz Mihályra mindig fente a fogát és felakasztják érte és elliczitálják a házunkat, pedig boldogult első uramnak is van benne ötszáz forintja és ki is kaparnám én őtet, ha lehetne, tiz körmömmel a siri földjéből.

A zajos jelenet, mely félig a konyhában történt (ennek küszöbén foglalt állást Szikráné) már hallgatókat is csábított. A szomszéd udvar kerítésére fölmászott két szolgalegény s onnan hallgatta a lármát, mig a nyitott utczaajtóban a vén Szabóné meg egy sereg gyerek hallgatózott. Növelte a zsivajt, hogy a helyszinén ácsorgó 3. 4. és 5, kikhez időközben 1. és 2. is csatlakozott, hallván, hogy apjukat nem sokára fel fogják akasztani s e szerint temetés lesz a háznál, pokoli jajveszéklésben tört ki, melyet azonban Szikráné asszonyomnak nem került nagy megerőltetésébe túlsivítani.

– Igenis, és a kisasszony lelkén fog száradni, mert ingyen-biléteket adogatott neki és nem szünt meg a teátromba csalogatni. Én sohasem voltam a teátromban és nem is akarok soha elmenni és nem tudom, hogy mérnek-e ott bort is, de az uram, mióta a komédiába jár, minden éjjel részegen jön haza. Azért csak pakoljon össze a leányasszony vagy nem tudom minek mondjam, és jobb lesz, ha mindjárt a korcsmába hurczolkodik, mert becsületes háznál sehol sem fogják megszenvedni, és én…

E pillanatban az utczaajtóban ácsorgó sihederek egyike elkiáltotta magát:

– Hozzák a Szikra csizmaziát!

A furia e jeladásra minden nagyobb megdöbbenés nélkül, hogy az érkező csendzavarót minél hatásosabban fogadhassa, ismét karjára kapta a háta mögött settenkedő kis 5-öst, ki koránál fogva még nem levén eléggé óvatos, igen közel talált simulni hozzá. A pillanatnyi kinálkozó szünet alatt Ilona, ki haragtól és szégyentől sápadtan fogózott az asztalba, mint már annyiszor, ismét megkisértette szólani:

– Jól van, asszonyom, csak annyi szivességgel legyen irántam…

– Még szivességet mer emlegetni! – borította el a szegény leányt szóáradatával ujolag a csizmadiáné. Még szivességet! Nézze meg az ember! Szivességet most, a mikor épen hozzák lánczokra verve miatta az uramat és engem is el fognak vinni bizonyságnak, hogy csakugyan ő volt-e a gyilkosságnak oka és én tőlem semmi legkisebb kiméletet ne várjon a leányasszony vagy… mert olyan igazán el fogok beszélni mindent, mintha felséges mennyei birám előtt kellene vallást tennem. Óh uram teremtőm!

Szikra István uram e szavaknál megérkezett; azonban korántsem lánczokba verve. Hanem inkább még mindig keresztbe álló szemekkel, homlokába csüngő hajjal, összecsukló lábakkal, félrevágott süveggel, leszaggatott gombokkal és egy könyörületes szamaritánussal, kinek több része volt hazaérkeztében, mint neki magának. Az utczaajtó előtt már jócskán meggyülekezett a kis csoport fejcsóváló asszonyokból, röhögő legényekből, szájtátó gyerekekből és lábaik alatt befelé furakodó kiváncsi bundás kutyákból. Az érkező gazdának szivesen nyitottak utat abban a reményben, hogy még aztán következik a java. Felesége csakugyan ki is rohant elibe, karján az 5-tel; de azon való kellemetlen meglepetésében, hogy férje lábain nincsenek békók, e megvető szavakkal fordult el tőle:

– Nem ismerlek, ember! – és dühe a szánandó Szikra uram láttára a legmagasabb fokra hágott. A szenvedély sajátságos logikájánál fogva azonban már egy rövid szempillantás mulva úgy látszott, hogy mégis csak ismeri, mert igy támadta meg a szegény, falhoz támasztott csizmadiát:

– Ember, csak ne is szólj, mert én már a legkisebbik gonosz porczikádat is ismerem, a melyik veled együtt most került ki az áristomból és a törvény urai nem tehettek volna nekem nagyobb gyönyörüséget, mintha mindenkorra ott fogtak volna és most, ha jót akarsz, mondd meg nekem, hogy nem a teátrom volt-e mindennek az oka?

A kóterből kikerült szerencsétlen ember teljesen megszontyolodva, szétvetett lábakkal és majdnem könnyező szemekkel támaszkodott a falnak. Régi méltósága és rendíthetetlen nyugodalma oda volt s zavart állapota ellenére is átlátta, hogy ránézve most legjobb politika a teljes megadás és bűnbánat. Azért hát suttogó, szinte siránkozó hangon válaszolt:

– Igazad van, Sára. Neked mindig iga… iga… igazad van. (Egyet fordult feje a falon.) Mindennek az vala az oka. Az a szörnyüséges szép ária, melyet az utczán is el akartam dallani.

A politika sikeres volt, mert a bősz asszony visszaugrott első áldozatára, ki elrejtett arczczal húzta meg magát kis szobája legbenső sarkában és várt a vihar csillapulására. Mindhiába.

– Azt akarja, ugy-e a leányasszony, vagy minek is mondjam, hogy még egy hétig legyek szives? Nem leszek szives egy minutáig sem és azt mondom, szedje össze a czókmókját és úgy legyek becsületes asszony, a mint itt csak egy óráig is megszenvedem.

– Igazad van, Sára – sóhajtott a csizmadia.

– De asszonyom, ez mégis sok!

– Nem akar tágítani a kisasszony? – dühöngött Szikráné. Te Szikra, Miska, Ferkó fogjátok meg azokat a ládákat és hordjátok ki nekem mind, mind, mind az utczára. Egy minutáig sem tűrök itt egy gombostüt sem a komédiából és azt mondom neked Szikra, ha nem akarsz mozdulni…

– Viszem, Sára, viszem – akadozott a csizmadia és nagy támolyogva fülön fogott egy kosarat.

– Uram, – rimánkodott a leány, – legyen könyörülettel. Ön tudja, hogy én nem vagyok semminek az oka és estig el fogok hurczolkodni.

Hiába. A néző közönség nagy gyönyörüségére a ládák és kosarak egymásután vándoroltak ki az utczára. A mulatság, lárma általános volt s két parasztszekér is épen megállt csodájára, mikor egy könnyü uri hintó arra hajtatott. Béla már az utcza szájában kihajolt a csődületre s a hogy a ház elé értek, kikiáltott kocsisának, hogy álljon meg. Leugrott, félrelökdöste az ácsorgókat s besietett az udvarra, hol Szikra uram egy könnyü táska terhe alatt elvesztette az egyensulyt és hanyatt terült.

– Mi történik itt? – kiáltotta az érkezett.

– Kinek mi köze hozzá?! – rikácsolta az asszony, egy kék selyem ruhát dobván föltápászkodó férje karjai közé. – Kinek mi köze? Ki hitta ide az urat? Azért hogy hintón jár, tudja meg, hogy minden kakas úr a maga szemétdombján és ennek a háznak én vagyok az asszonya és ide senkinek sincs jussa az én engedelmem nélkül betenni a lábát. (Lélegzetet vesz.) Te Szikra, nézz a lábad alá, mert ha még egyszer elvágod magadat, úgy becsuklak a műhelybe, hogy olyan áristomod az éjtszaka sem volt.

Béla csak egy megvető pillantásra méltatva a veszekedő asszonyt, kit férje fölött kivívott győzelme egyre elbizakodottabbá és bőszebbé tett, besietett Ilonához, kinek szobájából Miska épen egy-két régi arczképpel oldalgott kifelé. A lányt könnyek között, kezeit tördelve találta.

– Szóljon, kisasszony, – mondá az ifjú, becsapva maga után a szoba ajtaját s megragadva a színésznő kezeit, – szóljon, miféle durva embertelenség történik itt?

Ilona röviden és szaggatottan elmondott a történtekből annyit, a mennyit maga is tudott s összekulcsolt kezekkel kérte látogatóját, hogy szabadítsa meg a botránytól, mely rá várakozik. Már a szoba kis kerek ablaka előtt is észrevehető volt egy-két vörös pofa, több pár vigyorgó szem és egy rettentő nagy dagadt orr, melyek mind ellenállhatatlan kiváncsisággal behatolni igyekeztek a szobába, mígnem a nagy orr meggondolatlan előretörekvése egy ablaktáblát éles reccsenéssel megpattantván, az egész tömeg egy szempillantás alatt eltünt.

– Legyen nyugton kisasszony, azonnal rendet csinálok s zaj és bámulók nélkül hagyhatja itt e vendégszeretetlen házat, – mondá Béla s egy perczre magára hagyván Ilonát, az udvarra s utczára indult, hol a fölhalmozott kosarak és ládák körül a röhögő, lármázó csoport még mindig ott bámészkodott s részint a majszternének a ház végéről hallatszó rikácsolásait leste, hol Szikra uramnak kellett harmadszori elbukása után új kóterbe vándorolnia, részint egy kis kinálkozó szerzemény után nézett s Ragadósné szoknyájának ránczai közül oldalt egy-két pántlikának a vége ki is kandikált.

– Takarodtok innen, léhütő mihasznák! – kiáltott rájok szikrázó szemekkel az ifjú s lovagostorát megsuhogtatta. Takarodtok innen, vagy mind becsukatlak benneteket!

– Ohó, ifjuram, – tiltakozott két kövér kofa, – ahhoz még nekünk is lenne egy kis szavunk! Nézze meg az ember; becsukat!

Miután azonban Béla vastag végén kezdte fogni a fenyegetést; a vörös hajú Mikének, ki egy ládából kicsillant, aranynak látszó nyakláncz körül különös előszeretettel babrált, végig húzott a hátán; odaszólt kocsisának, hogy Ragadósnét kötözze meg, mire a vén boszorkány egy szempillantás alatt láthatatlanná tette magát; s a láthatáron két városi hajdú kék liberiája tünt fel: a kiváncsi parasztok lovaik közé csaptak, a vörös Mike az általa igénybe veendő igazságszolgáltatás fennhangú emlegetésével tágított s a többiek is elszéledtek, kivéve a kerítésre mászott két szolgalegényt, kik magas polczukon és vasvillájuk mellett biztosan érezték magokat.

– János, – szólt Béla kocsisának, miután a ház eleje megtisztult, – ezeket a málhákat felrakod s a kisasszonynyal együtt a Fekete Sas-ba viszed. Ott szobát nyittatsz és megvársz engem.

– Úgy lesz, uram, – dörmögött János és hozzálátott a munkához.

– Kisasszony, – jelentette odabenn Béla Ilonának, – minden rendben van. Ha úgy tetszik, foglalja el kocsimat s vegyen ideiglenes szállást a Sasban. Meg fogja engedni, hogy rövid idő mulva hogyléte után tudakozódhassam. Semmit se féljen, kisasszony. Gazdasszonya új áldozatott kapott; férjével van elfoglalva. Isten önnel!

Egy kis félóra mulva Béla a Sas egyik emeleti szobájának ajtaján kopogtatott és belépett. Ama vendéglői szobák egyikében volt, melyeknek rideg barátságtalansága visszataszítja a belépőt. Az ablakfák közti réseken minduntalan beszisszen a szél s egyet-egyet fuj a surolatlan padlón összegyült szemétre. Az üres butorokról sok helyt lepattogzott a fénymáz, leestek a zárak s lyukaikban csakúgy lignek-lógnak a kulcsok. Az ágy, szekrények, a mosdó belső deszkái sárga és szürke szemeikkel mereven bámulnak. A pamlag és székek szennyes vászonnal vannak behuzva; de a por azért megtalálta útját. Az ablakfüggönyök zsinórja elszakadt s az ajtó előtt minden perczben megkondul egyszer, kétszer vagy háromszor egy repedt kolomp és a cselédek durván kiabálnak egymásra. Hideg van; de a fáért külön kell csöngetni kétszer; ha kialszik, megint kétszer és ha mindaddig akarsz csengetni, míg fázni fogsz, akkor mindörökké csöngetned kell, mert e szobában, a másikban, a harmadikban mindig hideg volt, hideg van és hideg lesz, melyen a nap legforróbb sugarai ép úgy nem tudnak segíteni, mint a legizzóbb parázs.

Ilona a kerek asztal mellett ül, melyen egy pár életunt légy várva várja utolsó óráját, miután a sors még azt a kegyet is megtagadta tőlük, hogy legalább a légy-papiros édes mérgéből szivhatnák a halált. Az új vendég szép fejét karjára hajtotta, melyről végig aláhullott a bő ruhaujj. Még nem nyult hozzá málhájához; minden ott hevert a szoba közepén, mintha huzódoznék itt valamivel közelebbi ismeretséget kötni. A lány nagy, kerek szemeivel, melyekben igen kevés volt a merengő kifejezés, némi bosszuságfélével látszott messze képekbe mélyedni, melyeknek több, bár nem épen gyöngéd szavuk lehetett hozzá, mint e rideg szobának, mely az arczok oly sűrű változását látja, hogy egész elbódultnak és megnémultnak tetszik bele. Ha igaz az, hogy rendesen arra vágyódunk, arról álmodozunk, a mi legtávolabb van tőlünk, úgy amaz igéző, sötét szemek bizonyára az otthon képeit keresték, melytől oly messze jutott. Annak a nagy rozzant háznak siralmas képét, melyben csak az uraskodó koldusbüszkeség tartotta a lelket; mely azóta kótyavetyére került s valószinüleg le is romboltatott; melynek fübenőtte udvarán, esőjárta fedele alatt s megfogyatkozott butoru szobáiban töltötte gyermekkorát. Bár a vén kapitányra minduntalan jártak a zsidók, hogy kidobják a roskadozó épületből; bár apját-anyját sohasem ismerte s csak rokonoknak ette szükös kegyelemkenyerét; bár csikorgó téli napokon sokat dideregtek ott is mind a hárman: a vén kapitány, a puczczos és bölcs néni meg ő; bár az egész élete sokkal keservesebb volt, mint más gyermekeké szokott lenni: istenem, azért mégis csak otthon volt! Az uzsorások szavuknak szoktak állani s a kapitány és felesége csakugyan nem hunyhatták le szemöket az ősi portán. A könyveket bujó néni tanácsa volt, mikor a nyomoruság keze már utolsókat csavarintott sorsukon, hogy ő színésznővé legyen. Akkor még ott ült két üde arczán a gyermekszépség visszahozhatatlan, rózsás hamva s nagy fekete szemei tapasztalatlan bámészságukban még sokkal szebbek voltak. A vén kapitány nem szívesen egyezett bele; de ez szegény, élete végén abban a mértékben lett egyre szótalanabb, a mint pipájából fogyott a dohány. A néni sokszor elmagyarázta előtte, hogy az meg az a herczeg, ez meg ez a gróf mind színésznőt vett feleségül, kik kastélyokban laktak és négy lovon jártak; hát Ilonát miért ne érhetné ilyen szerencse?! Az urának végtére egészen kifogyott a dohánya s a kis rokonleány isten nevében szélnek eresztetett.

És az örökké vándorló szél vitte tovább, mindig tovább, az ország egyik széléről a másikra. Vitte, vitte és örült, hogy világjáró nagy otthontalanságában ilyen szép útitársra tett szert s eszében sem volt, hogy akármiféle kastélyban is letegye. Mint a madár, mely röptében leggyöngébb tollait, pelyheit hullatja el s csak az erőseket tartja meg, melyekkel fenntarthatja magát a magasban s kormányozhatja légi útját: úgy vesztette el hosszú, pihenéstelen vándorlásán egymásután ama finom pelyheket, melyeknek az életben semmi más hasznát nem veszszük, mint hogy szívünk melegét megőrzik s az idegen világnak sok hideg lehellete ellen megvédelmezik. A nagy szemű, rózsás arczu, reszkető gyermekből bájos, csábító leány lett, ki már csak erejében gyönyörködött, nem találta magát épen rosszul odafenn s gyakran kedvére volt az izgató játék, melybe a sorssal keveredett. A legnagyobb színészeket ép úgy, mint azokat, kik bálványuknak ismeretlen, az éhenhalás utolsó perczéig kitartó vértanúi voltak, kevés kivétellel azok közt kell keresnünk, kik könyvük mellől az iskolából megszöktek, apjok átkával nem gondoltak s anyjuk könnyeivel sok rossz éjtszakán keresztül álmodtak. Ilona azokkal együtt, kik mintegy véletlenből vagy rendes lépcsőkön át jutnak a deszkákra, nem csüggött pályáján benső, feláldozó szeretettel, melynek semmi czélja a dicsőség megfoghatatlan álmain kivül. Sokszor fogadta közönségének tapsait és koszoruit, melyeket néha meg is érdemelt, kihevült arczczal és dobogó szívvel; de egész lelkében felháborodott, valahányszor egy napot koplalni volt kénytelen. Gyakran egész elcsüggedtnek látszott abbeli nagy csalódásában, hogy a szél, mely nevelőszüleinek már évek óta csak a porával vesződik, még mindig nem tartja kötelességének valami ősi kastély vaskapuját felszakítani előtte, hova fején grófi koronával, csábos vállain hermelines palásttal, hódoló szolganép kettős sora közt tartaná bevonulását. Voltak már gazdag és rangbeli imádói, de ezek közül egy sem volt hajlandó tanúk előtt ismételni esküit; a ki legkomolyabbnak látszott közöttük, a fiatal Mágócsi gróf, az is féltékenyebb volt nevére, mint szerelmes bele. És Ilona nem volt olyan gyöngéd, ábrándos lélek, hogy akár valami jövőjét veszélyeztető czéltalan szerelemnek engedje át lelkét, akár mélyebben meghatni engedje magát olyan kutya-hűség által, a milyennel Miklós követte nyomon lépteit. Tükre még szépnek, ellenállhatatlanul szépnek mutatta s mégis oly hosszú és erős ellenállásra talál! Minden bizalmas beszélgetés után, melyet tükrével folytatott, kevesebb oka volt kétkedőnek és több türelmetlennek lennie. Igen jól ismerte czélja elérésének nélkülözhetetlen eszközét is: bizonyos büszke erélylyel taposta a végetlen országutak rögeit; egy-egy útszéli virágért, futó órák muló gyönyöreért meg nem állt, le nem hajlott, el nem bukott; nem akart koczkáztatni soha semmit, hogy a megtántorodásnak még híre se kereshesse föl. Mennyi volt e tartózkodásban erény, mennyi számítás, azt bajos lenne mérlegelni; elég az hozzá, hogy Ernő gróf ostromának eddig ép úgy ellenállt, mint Miklós esdekléseinek. Hasonlított ama délamerikai sziklákhoz, melyeken a legragyogóbb, pompásabb virágok díszlenek a nélkül, hogy valami talajnak nyomát fel lehetne fedezni rajtok; csak sziklák.

A megaláztatás ama perczei, melyeket e reggelen átélt, kétségkivül felzaklatták lelkét; míg egy-két pillanatra megkapta az érzelmesség s gyermekkorának otthonába vezette, addig harag is lobogott benne pályája ellen, elégedetlenség a sors ellen, csalódás nevelő-szülei ellen s egy alak is megjelent előtte, ki egykor mindenesetre vonásról vonásra hasonlított hozzá, de most arcza ránczos, szemei fénytelenek, termete meggörnyedt, ruhája rongyos, kenyere száraz. Összeborzadt és sápadt képpel tekintett föl vendégére. Béla állt elötte.

– Bocsánat, kisasszony, – mondá az érkezett, kinek fátyolos hangja, beesett, sötét szemei s arczcsontjain az élénk vörösség tanúságot tettek a mult éjtszakáról, – bocsánatot, aggódtam hogyléte felől s magam akartam bizonyságot szerezni, hogy az izgalom nem okozott-e komolyabb bajt?

– Nagyon köszönöm, uram, – szólt kissé erőltetett nyugalommal Ilona s izgatottabban tette hozzá: – de semmi bajom. Nézze, itt van a szerepem ma estére s egész nyugodtan tanulom. Egy fiatal leányt fogok játszani, kit az egész világ szeret. Semmi, semmi bajom, uram. Hanem mondja csak, minő köszönetet vár ön?

– Szót se erről, kisasszony, – mondá Béla, még mindig állva a leány előtt. De mégis, van egy kérésem. Remélhetem-e, hogy teljesíteni fogja?

– Bizom lovagiasságában és igent mondok.

– Nem csalódik, kisasszony. A kérés tulajdonképen egy töredelmes vallomáson kezdődik, mely, félek, félszeg helyzetben fog bemutatni önnek. Én nagyon fiatal koromban a múzsáknak is áldoztam és sok-sok rossz verset összeírtam. Van köztük egy drámai költemény is, melynek czíme: A nemtő. Ismerőseim, kik azt az előadást rendezik a szükölködők javára, melyre most az egész város készül, levettek lábamról, hogy költeményemet engedjem át a műsorozatnak. Mindig azt hittem, hogy igen kegyetlen kritikusa vagyok magamnak s valamennyi firkám nem érdemel mást egy lenéző mosolynál; ezt is csak a magam részéről, mert arra épen nem méltó, hogy a más szeme elé kerüljön. De most, hogy egy gyönge percznek, melyben hajdani iskolatársaim egyikével közöltem költeményemet, érzem súlyos következményeit, egyszerre tudatára ébredek egész hiúságomnak. Hatást szeretnék s a hatás eszközeit keresem. Kitalálhatja kérésemet, kisasszony, melylyel a mai kellemetlen események nélkül is fölkerestem volna. Bármilyen kevéssé szokás nők elé legnagyobb gyöngeségeinkkel lépni, megvallom, engem egy kissé izgat e vakmerőség, melylyel önt a nemtő szerepének elszavalására kérem.

– Óh uram, – vágott Béla szavaiba bájos mosolylyal a szinésznő, – valóban nem kivánhatott volna rám nézve kellemesebbet.

– Csak nyugtával a napot, kisasszony, – folytatta az ifju. Verseim hosszúk, nehezek s épen nem gördülékenyek. Azonfelül mondtam már, hogy egyszerre mily nagy mértékben tört ki rajtam a költők közös betegsége: a hiúság. Perczről perczre jobban erőt vesz rajtam. Nemcsak hatást keresek, hanem valósággal féltem művemet. Kérem kisasszony, ne vessen rám ilyen neheztelő szemeket, mert megakadok. Tudja, hogy őrültekkel és költőkkel szemben mindig készen kell tartani egy sereg bocsánatot. Megkapom? Tehát kimondom, a mire készülök. Engedje meg, hogy A nemtő betanulásánál segítségére lehessek.

Ilona egypár pillanatig látszólag szórakozottan tekintett ki az ablakon. Így is érezte, mint gyúl ki erősebb és erősebb tűz Béla szemeiben s visszafordulva, kezet nyujtott neki.

– Legyen. Mikor adja ön az első leczkét?

– Kérem, nem leczkéről van szó, kisasszony, – mondá Béla. Csak egy-egy kis fölvilágosításról, ha valahol tollam eltévesztette volna gondolataim utját. Ennyi az egész. Nehány nap mulva elhozom a szerepet, hogy együtt olvassuk át. Előre is sokszor és szivemből köszönöm, kisasszony.

Az ifju kalapját vette s kezet nyujtott.

– Addig is Isten önnel. Ne adja magát nagyon a borongásnak, ámbár ez otthoniatlan szoba…

– Eh, balgaság, – tört ki Ilona, mintha amaz egyszerű szó szívének nagyon kifeszített hurját érintette volna. Én mindenütt otthon vagyok!

Felkaczagott s elsietett próbára. A szekrények nagy, üres, sárga szemeiket meregették utána. A próba a lehető leggyarlóbban ment, úgy, hogy Hollaki úr haját tépte mérgében. Ilona a végszót minduntalan eltévesztette s oly lenéző közönynyel viselte magát nálánál reményekben szegényebb s foltokban dusabb pályatársai iránt, hogy az egész világ szeretetére, mely dédelgetve fogta körül, igen-igen méltatlan volt. Mig a változáson megdöbbent intrikus egy pillanatra sem vette le róla hiuz-szemeit, az utolérhetetlen szende biráknak hitta föl Hollakit, Bendeguzt, a szinfalakat, a sugólyukat, mindenkit és mindent, hogy vajjon játék-e az, a mivel Ilona előállni merészkedik, vagy csak tehetetlen vergődés?

Egyszersmind az iránt is kifejezte reményét, hogy ma lesz a napja, hogy az elbolondított publikum végre eszére tér.

– De uraim és hölgyeim, – rikácsolt a keselyü, – térjenek önök is eszükre és gondolják meg, hogy a Világ kedvencze nem tréfa! Kálmánka, te mosd meg a pofádat, mert így senki sem fogja elhinni, hogy folytonosan közel vagy a halálhoz. Folytassuk tehát. (Súlytalan lábával egyet dobbant és vékony madárfejét hátraveti.) Mindnyájatokhoz szólok, deli lovagok! Legyen nyugodt Eudoxia, szívem angyala! Nos kinek van bátorsága mérkőzni velem… bátorsága mérkőzni velem… mérkőzni velem… velem… Hát hányszor mondjam még el, hogy: velem, velem, velem?! Hát Ilona kisasszony, az ön kecses fülei minden fogékonyságukat elvesztették a végszók iránt? Sajnálom, de végszók nélkül nincs művészet.

Béla sem a legnyugodtabban lapozott aznap estefelé a kálozdi kastély kis szobájában régi iratai között. Sok apró emlék szele csapta meg a kinyitogatott fiókokból s hüsítette még mindig mámoros, kábult, forró fejét. Régi levelek kerültek kutató kezébe, melyeknek titkát esztendők előtt elárulta a feltört pecsét, s melyek – most úgy tetszik mégis – mintha soha sem hallott dolgokat ujságolnának neki. De nem igen érdeklik. Csak futó pillantásokat vet beléjök. Könnyedén csapkodja egyik levelet a másik után; itt-ott el is reped, le is szakad a papir, a mint gondtalanul dobálja e gyürődött lapokat, melyeknek minden sora gond s minden gondja ő. Ebbe a csomagba versei vannak kötve; ezek kellenek neki. Papirra téve mind a sok édes titok, melyet a dunaszögi kerti lak nyitott ablakán át éjente sugdosott neki a Dunáról odaszökött szellő, vagy azok a puha, barna fürtök, melyek arczához tévedtek, vagy ama régi halhatatlanok, kikkel gyerekkorában kipirult arczczal álmodott. Ki hitte volna, hogy a fennszárnyaló lelkesedés, mely lélegzetét visszatartva hallgatta egykor a minden másnak hangtalan suttogást, oly szolgálatba kerüljön valaha, melynek semmi köze az ideálhoz?!

– Sohasem tudja senki, minek veszi hasznát életében; – mondogatta Béla, hátravetve magát karszékében iróasztala előtt. Verseinek átlátszó hullámai fenekén ott csillog a drágalátos igazgyöngy s ott indult meg ég felé a rózsaszín korallmunka, mely oly ritkán emelkedik ki az életnek soknemű vihara ellenére ama hullámok közül. Béla előbb csodálkozó képpel forgatta a lapokat, mint a hogy régi arczképeinket szoktuk, melyeknek vonásaiban csak nehezen ismerünk magunkra. Majd gúnyos mosolyt váltott tekintete s így nézegettek egymásra soká, hosszan a bús ifjú és a nevető férfi. Hallottuk, hogy a legnagyobb fájdalom: nyomorogva emlékezni régi boldogságunkra; vajjon e mosolygó emlékezés az egykori bánatokra a legnagyobb örömet jelenti-e? A nemtő meglett. Egy kis hímzett könyvjelző hullott belőle a földre és tünt el a szőnyeg fodrai közt, mintha csak azt akarta volna, hogy feledkezzenek el róla végkép. Béla ledült a kerevetre, de álma nagyon nyugtalan lehetett, mert Istók – ki többször elsétált a szobaajtó előtt – folytonosan hallotta hánykolódni s már nehányszor lábujjhegyre is emelkedett, hogy betekint, de azután csak megint meggondolta, hogy Béla már teljesen a víg életre adván magát, nem igen látszik, hogy szüksége lenne a névtelen filozófra. És pipájának csutorájával dörzsölgetvén homlokát, a mindig gondolatokba mélyedt mentor tovább sétált.

Mikor a fiatal úr nehéz álmaiból kikeveredett, már egészen sötét volt szobájában. Kitekintett a folyosóra. Ez egyhangú, rideg, végetlen kőkoczkákon és falak közt is elfoglaltak az árnyak mindent. Egyik ajtó nyilásán szökött ki egy sugár s a mint odabent a gyertyát hordozták, úgy látszott, mintha magányosságában a félelemtől elsápadva, tévetegen és vigasztalanul bolyongana idekünn s nem tudna senkit utbaigazítani. Egyik ajtótól a másikhoz siklott, de a sok faragott oroszlánfő, sárkány és kígyó olyan ijesztő szemeket vetettek rá, hogy csak megint tovább szökött. Az ablakon időről-időre tekintett be egy csillag; de nehéz felhők bujdostak az égen s minden perczben betakarták sötét palástjaikkal. Homály és csönd volt, mint valami nagy sirboltban. Béla összeborzadt és sohasem találta még ily nyomasztónak a kastély magányát.

Komor arczczal lépett az ebédlőbe, hol Istók nagy szorgalommal tisztogatott egy egész regement pipaszárat egy hosszu nyaku boros üveg mosolygós társaságában. Béla szótlanul vetette magát egy székre, egy kis ideig szórakozottan dobolt az asztalon, azután vacsoráért csöngetett. A mentor, bár egész becsületes lelkéből meg volt győződve róla, hogy most neki – nyugdijaztatása ellenére – világos kötelessége lenne némi mulatságos dolgokkal állani az unatkozó, ásítozó, borzongó úr elé, de a szó szoros értelmében semmi okos gondolata nem jött, ha csak azzal nem akart föllépni, hogy a Mihály meg a Zsuzska már verekesznek is. Nem, inkább a legmegindítóbb tűzzel és legfárasztóbb szakadatlansággal fujta, fujta egymásután a megrekedt pipaszárakat, képét felfujva, homlokát összeránczolva és nekivörösödve, mintegy annak bizonyságára, hogy az ő szája most folytonosan el van foglalva. Csak a vacsora végén, mikor a fiatal gazda álmosan nagyokat pislogott s kezeit fázódva zsebre dugta, csak akkor szánta el magát e találó biztatásra:

– Jól teszed, Béla, bölcsen teszed, hogy éled világodat. Ha meggondoljuk, hogy az ember csak egyetlen egyszer él és hogy a halál után úgyis mindennek vége lesz, valamint, hogy az mulasson, a ki teheti és addig szedje az illatos rózsákat, míg tart a szép nyár: bizony Béla, az a bölcs, a ki világát élni tudja.

A mentor – a mint a pufók Palkó az utolsó tányért elvette előle – oly buzgalommal látott ismét a megrekedt pipaszárakhoz, mintha csak az illatos rózsák szedésében menne jó példával elől.

Béla megfogadta szavát és ugyancsak élte világát. Egész Karámos készülődött a küszöbön levő nagy jótékony előadásra, melyet annak rendje szerint tánczvigalom is fog követni. Durák Péter, a feketesasos, soha kiterjedtebb levelezést nem folytatott, mint a mire e vigalom konyhájának érdekében fejét adta. A szabók, borbélyok, kertészek és uzsorások életük egyik legszebb napjának néztek elibe. A három bérkocsis, ki soványságban vetekedett lovaival, és úgy látszott, mintha mindenkorra letette volna az alázatossági fogadást, csak úgy félvállról beszélt az emberekkel, ha a nevezetes estéről volt szó. Hogy a zajos előkészületek a távolban is visszhangot ébresztettek, kitetszik a Karámosi hiradó legújabb számából, melynek Tárogató czimű rovata nagy örömmel jelenti, hogy a közelgő ünnepélyes alkalomra Paróka Gusztáv, jó nevű fodrász és Őszi Rózsa kisasszony, ügyes kezű virágkészítőnő Pestről megérkeztek s a karámosi világnak ajánlják szolgálataikat. A borbélyok dühös lenézéssel fogadták ugyan ezt a hirt, de a hölgyvilág sietett hasznát venni. Ruhák és tervek szabattak finom hálószövetből és durvább kelmékből, hajékek és mosolyok próbáltattak, a természet és művészet mesterileg kombínáltatott, kisebb és nagyobb összegek kölcsönvétettek s mindenki azon volt, hogy minél alaposabban rászedje az irgalom angyalát, elhitetvén vele, hogy mindez egyedül az ő kedvéért történik. Természetesen, a felfordulás azoknál a házaknál volt legnagyobb, a hol valakire az előadásban való részvétel dicsősége is várakozott. A kis Réthi Paula zongoramesterével már negyvenegyedszer játsza végig Chopinnek diadalra hivatott nocturne-jét s a negyedik pár czipőt küldi vissza, miután lábacskáit az emelvényen lehető előnyösen szeretné bemutatni. Godonyi Márta kisasszony szavalna, ha ugyan idejében megérkezik Pestről a ruhája (a szobaleány naponkint hatszor fordul meg a postán tudakozódni), és ha udvarlói vállvetett erőfeszítésének sikerülni fog elhitetni vele, hogy az Élő szobrot nem annyira Vörös Marczi, mint inkább Vörösmarty írta. Bige Géza tükör előtt készül felolvasására, mely a szükölködés alkalomszerű képeiben ki fogja keresni a humoros vonásokat s egy nagy hatásu felszólításon végződik a nemzet leányaihoz.

Mind e készülődések közül a legzajtalanabb, de kétségkívül a legbuzgóbb, leghosszabb és legizgalmasabb az volt, mely a Fekete Sas egyik kis szobájában folyt. Itt tanulták A nemtő főszerepét, mely úgy teljesíti magas hivatását, hogy beleszeret a költőbe s ennek ajándékozza szívét, melyben a haza bánata legmélyebbre metsz s vigasztalására a leggyöngédebb és legmerészebb hangok fakadnak. Hosszú órákat töltött naponkint e kis szobában Béla és mester az oktatásban nem volt fáradhatatlanabb soha. Míg az édes szavakat tanítványának csábos ajkáról ujra meg ujra akarta hallani; midőn saját szívét feltárva, magyarázta neki az ebben született érzéseket és gondolatokat, melyekből költeménye szőve volt; midőn mohó tekintete a szavaló szép leány keblének és kiterjesztett karjainak hullámaiba oda-odaveszett: az arany-háló, melyben vergődött, mindig szűkebbre és szűkebbre vonatott körülötte. A kisérlet, melyre Ilona türelmetlen szép fejét adta, igaz, koczkáztatóbb volt minden eddiginél, de csak annyiban, hogy a bukás, mely rá várakozhatott, mélyebb és örvényesebb vala az eddigieknél. De hogyan bukhatnék, mikor minden kincsét a játékasztalra vetette s ellenfelének szeme már káprázik és keze reszket?! Még hiányai, fogyatkozásai, félszegsége is csak csábítók voltak Bélára nézve. A szépségtapasz feketébb, mint az a felséges himlő volt, melynek eltakarására hivatott s ha nem tetszett volna, bizonyosan nem lesz divattá. A fiatal mester meggyőződött, hogy tanítványa épen nem szenvedélytelen teremtés; csak a termékenyítő, gyümölcsöt érlelő talaj hiányzik belőle; de ezt a szikrát forró nap süti, mely tarka és csodálatos virágokat csal belőle elő. Szenvedélyeinek eddigelé csak a sors parancsolt, mikor vaspálczájával megvonta körüle a kört, melyben mozoghatott. Béla sohasem látott ily elbizakodott szegénységet, ily ügyesen varrott foltokat, ily feltünő öltözékeket, ily parancsoló fellépést; sohasem hallott ily férfias kaczagást, ily megfélemlítő haragot, ily erélyt a magányban s nőnél ily tartózkodás nélküli, lebilincselő szellemet. Mindez eredeti volt előtte s napról napra jobban megvesztegette tiszta látását. A próbák egyre hosszabban tartottak s a hollandi Muki már gúnyos megjegyzésekre is vetemedett. A múzsáknak szentelt perczek titkaiba azonban senki sem hatolhatott be. A kettős jelenetek egyedüli tanui a bután tátogató szekrények voltak, melyekről pedig már elmondtam, hogy meg volt tőlük tagadva a szó s e szerint a látottakból semmit ki nem fecseghettek. Bélát magát pedig a czimborák legtürelmetlenebb erőfeszítései sem tudták mély hallgatásából kizavarni; sem Bige Géza hizelgő pillantásai, sem Dacsó Artur csufondáros és kihívó viselete, sem Vincze bácsi furfangos mesterfogásai.

A vén korhely tulajdonképen két kulacsos volt. Ha Bélát valahol magát keríthette elő, nagy bajusza árnyékában meghúzódó ravasz mosolygással így biztatta:

– Tied a dicsőség, Béla! Már pajtás, kiolvasom én a szemedből, hogy jó úton vagy. Csak azt gondold meg jól, hogy a dicsőség a legdicsőbb dolog a világon és a mellett a többi mind haszontalanság.

Mikor meg Arturral akadt össze, akkor így bölcselkedett:

– Te meg leszesz boszulva, Artur. Jól tudom, hogy a boszú a legédesebb a világon és ki gondolna a boszú mellett még egyébre is?!

Elérkezett a hangverseny napja, egy szép, fényes novemberi nap. Béla utolsó próbára kopogott a jól ismert kis szoba ajtaján. Ilona holló-fekete hajába egy aranyos pillangó volt tűzve, melynek szalagszárnyai kaczéran röpködtek. Soha nem fogadta Bélát csábosabb mosolylyal s puhább, simulóbb kezekkel, mint ezen a nagy napon. Az ifjú egy pillanatra megállt előtte s mélyen fekvő, nagy, merengő szemei azzal a túláradó gyönyörködéssel pihentek a szép alakon, mely oly bőbeszédű, hogy a nyelv vele együtt soha megszólalni sem mer.

– Ma már csak élvezni jöttem, Ilona, – mondá Béla, a leány kezeit nem bocsátva el. Semmi megjegyzésem, semmi mondanivalóm nincs többé. Csak jutalmamat kérem. Szeretném, ha én hallhatnám önt először úgy, a mint ma este szavalni fog.

– Nem, Kálozdy úr – felelt a szinésznő. – Legyen türelemmel estig. Én egyetlen tapstól sem akarom megfosztani magamat.

– Nem tudok türelmes lenni – folytatta hol hevesen, hol könnyedébben az ifjú. – Nem hallott ön semmit arról a szegény bolond marquisról, a ki reménytelenül szerette az isteni Adriennet. Minden ajtó el vala zárva előtte, a szinházét kivéve, hol páholyában behunyt szemekkel leste a szinpadról Adrienne forró szerelmi vallomásait s majd elájult boldogságában. Higyje el ön, az e fajta imádók a leghívebbek. Ez a bolond marquis is bizonyára ott volt az árok mellett, melybe elhagyatott imádottját harangszó nélkül vetették. Ma nem vagyok mester, nem vagyok költő, Ilona; ma csak ez a behunyt szemű imádó akarok lenni, ki egy-két boldog perczért sóvárog.

A szinésznő elkaczagta magát.

– Sohasem láttam olyan fekete gerlét, – mondá – mint ön, marquis úr. Turbékolása megindít. Kész vagyok engedni óhajtásának és szemét sem lesz szükséges behunynia, mert nézze, nem térdel lábaimnál a szerencsés vetélytárs.

Ilona szavalni kezdett. A nemtő kigyúlt arczczal, lángoló szemekkel fogadott a költőnek örök szent szerelmet. Minél messzebb jutott, hangja annál jobban reszketett, csuklott, fogyott. Arcza el-elsápadt, szava akadozott. És ime, nemcsak a nagy monológot mondja el, hanem a költő esküit is meghallgatja, melyeket estére Bendeguz fog eldörögni. Most Béla helyettesíti. A nemtő meghallgatja s nem egészen szoborszerű állásban tördeli kezeit. De ha igazán szereti a költőt, miért akar ennek ölelő karjai közül oly lázas erőfeszítéssel megszabadulni?! Már ez a jelenet a sokat látott szekrényeknek is tetszik, mert hosszú nagy unalmak után jókedvűen megroppannak rá.

Ha e nagyon is korlátolt tehetségű tanúkon kívül véletlenül valaki más is hallja és látja ez akadozást, készületlenséget, oda nem való taglejtéseket, rossz hangsúlyozást, hamis érzelmességet és egybe nem vágó ellenjátékot, az utolsó próba után semmiesetre sem merte volna azt a fényes sikert megjósolni, melyet a kis dráma a karámosi közönség színe-java előtt aznap este aratott. De mintha ki is cserélték volna Ilonát, ki lebocsátott hosszú fekete hajával, mély tűzű sötét szemeivel és csábos idomain ingerlően leomló lenge fehér öltözetével – a diadémján vakítva ragyogó igazi gyémánt-csillag ellenére – épen nem látszott égi jelenségnek; de a karámosi műkritika nem tesz ily finom megkülönböztetéseket. Tetszik, vagy nem tetszik neki valaki; szép, vagy rút. Ilona ugyancsak szép volt. Pillanatok kellettek hozzá, míg a hölgyvilág magához tért meglepetéséből s a kisvárosi szépek írigy fejecskéikben, (melyeknek Paróka úr és Ősz k. a. működése folytán kétszeres joga volt rá) újra rendezhették a hosszú s most egyszerre megbomlott sorozatot, melyet az ok nélkül magasztalt komédiásné szépséghibáiból összeszerkesztettek. A visszautasított fiatalság tenyere is előbb járt boszujánál s Ilona csak a tetszésvihar lecsöndesülte után kezdhette el verseit. Más, egészen más volt itt Babérosi Bendeguzzal szemközt, mint szobájában az imént. Az epedő költő ölelését a sok-sok csillár s száz meg száz vizsga szem előtt sem utasította vissza. Nem is akadozott; piros ajkairól mint a hibátlan gyöngysor folytak a szavak s árasztották el kedvesét, ki leomlott előtte a drága teher alatt. A nemtő kiterjesztette feléje hófehér, telt és puha karjait s nem feledkezett meg az esküvések édes pecsétjéről sem. A távolba tűnve gyöngéd, odaadó, feledhetetlen tekintettel búcsuzott el a felavatott költőtől, ki egymásután lelkesítette a katonát, békítette a testvéreket, leplezte le az árulást, bélyegezte meg a gyávaságot, ostorozta a bűnt, bátorította a csüggedőket és vigasztalta a szükölködőket.

A szegény özvegy áldó szavai elhangzottak, a függöny legördült. A taps egyszerre riadt föl minden oldalról s az egész közönség erőnek erejével látni akarta Bélát. A tót főispán, a vármegye mostani pünkösdi királya, hogy a túlnyomó számú elégedetlenek előtt hazafias érzületéről tanúságot tegyen, első volt a tapsolók közt. Az első zártszéksorokon a vidék arisztokrácziája foglalt helyet: a mindig komoly Péterfi gróf pompásan öltözött nejével, kinek háta mögött a külföldről mostanában érkezett Mágócsi Ernő adta jeleit teljes kiábrándultságának; a büszke és hideg Péterfiné mellé nevelő-anyjai, a Biró kisasszonyok jutottak, kikre szép leányuk mindig valami megmagyarázhatatlan ideges ellenszenvvel tekintett; itt volt az ifjabb Ivánfi báró, kihez foghatóan az elbámészkodás mesterségét nem értette senki s ezeken kívül még egynehány méltóságos és nagyságos, kik társaságuk költő-tagjának ez első föllépését kegyesen biztató mosolylyal fogadták, nagy s e mellett hanyag és értéktelen szavakkal dicsérték, keztyűik kellő kimélésével s inkább példaadás okáért tapsoltak is neki és egyikük jobban örült, mint a másikuk, hogy valami leereszkedő kegyet tanusíthat az iránt, ki eszére valamennyiöknél különbnek tartatott. Az arany fiatalság jobban el hagyta ragadtatni magát; nemcsak keztyüi iránt nem tanusított semmi óvatosságot, hanem tombolása még a nemzeti zászlókkal felékesített falakat is veszélyeztetni látszott. Csak Dacsó Artur nem tapsolt szívéből és volt oly szórakozott, hogy hirtelen szőke és hirtelen haragú kis szomszédja minduntalan megbántódva fordított neki hátat s csupán mamája rettentő pillantásaira fordulgatott megint vissza-vissza. Vincze bácsi vörös mellénye kevés ilyen ünnepet ért félszázados pályáján; a vén róka azonban lelkesedése legmagasabb fokán is annyira meg tudta őrizni higgadtságát, hogy keztyüje legelső repedésénél rögtön elhatározta, miszerint a hitvány portékát nem fogja kifizetni, jóllehet olyan veszett munkát végzett vele a barátság szolgálatában, a milyen egy valóságos bivalybőr keztyünek is sok lett volna. A legkövérebb s az elszenderülésre leghajlandóbb asszonyságok sem feledkeztek meg eladóik érdekeiről és arczuk verítékével járultak Béla diadalához. Még Szikra uram is odahátul olyan rakonczátlanul vett részt a tombolásban, hogy egy hajdu már kétszer kereste föl a szokásos fenyegetésekkel. Mind e zaj, taps, kihívás azonban annyiban mégis eredménytelen volt, hogy az est hőse nem vala jelen. Bige Géza (roppant inggallérokkal s egy szörnyű török szablyával) értesítette erről a közönséget, mely azonban nem hitt neki és ismét nem hitt neki s csak követelte áldozatát.

Valószinüleg harmadszor sem hitt volna neki, ha meg nem ijed attól a rengeteg iratcsomótól, melyet a vándorszerkesztő zsebéből előhúzott s a zenekar helyén izzadó gyereksereg szemét teleszórta belőle porzóval. A felolvasás által előidézendő humoros hangulatot nem igen szerencsésen vezette be az általános sivalkodás, melyben a karámosi gyermekkar kitört legdrágább kincsének, szemevilágának megtámadtatására. Az előadás folyt. Az első sorok érdekes csevegésbe merültek s a felolvasó buzdítására a komolyabb helyeken nem sajnáltak egy kis hangos derültséget. A fürge lábú kisasszonyok alig várták a tánczot, a mamák pedig kezdték egymás között gőzfürdőnek találni és nevezgetni az egész élvezetet. Vincze bácsi és Gencsy Laczi tökfejű ficzkónak mondták Bigét, mikor legtalpraesettebb ötleteit pattogatta. Szikra uram fenhangon mást követelt, miután már ezt megunták és ott hátul nagy a meleg. A vándorszerkesztő végre megelégelte a hatást, iszonyú kardjára csapott, mintha bosszút esküdnék az egész világ ellen és kecsesen meghajtotta magát. Ének, szavalás és zongora, fehér, rózsaszín és kék ruhák, szőkék és barnák, elszántak és reszketők váltották fel utána egymást a szinpadon s a közönségnek ugyancsak volt mit szenvednie, míg addig juthatott, hogy a székeket kezdték kihordani a teremből és a barna Kóficz rárántotta az első csárdást.

Béla még mindig nem volt jelen, pedig sokan várták. Péterfiné (kinek lila selyem ruhája oly nehéz volt, mintha kőből lett volna faragva) drága csipkéi közül lorgnette-jével folytonosan a bejárást kémlelte s szokott ideges modorával minden ismerősétől tudakozódott, vajjon nincs-e talán valami baja Kálozdynak? Mások is sokat tünődtek rajta, hol maradhatott el az est hőse s Vincze bácsi nem emlékezett rá, hogy életében lett volna valaha ilyen ölelhetnékje, a milyennel azt a fránya poétát várja. De mindeniknél jobban, türelmetlenebbül, égőbben, dobogóbb szívvel várta Ilona, ki suhogó, vörös selyem uszályával és fényes fekete haj-koronájával elhagyatott, száműzött királyné volt. A fiatalok bosszújának órája ütött. Mind, mind hidegen megy el mellette, senki sem közelít, senkinek nincs egy szava hozzá, mindenki máshoz siet. Még Ernő gróf is, kit hosszú-hosszú idő után ma látott viszont, még ő is csak öt lépésnyi távolban hajtja meg előtte gyöngén fejét s odább halad. A mint magában üldögélt, – nem ügyelve egy sipogó kis deákra, ki erővel ki akarta csikarni kezéből óriási csokrát, mely a kálozdi parkból került – egy-két irigy, vaskos, gyűrűkkel megrakott, neveletlen ujj mutogatott is feléje, sok szem és szemüveg gúnyos elégtétellel pihent rajta s felbiggyesztett ajkak is vonultak el előtte. A fiatalok kitörő kedvvel tánczoltak előtte. Büszke volt; de nem vala hatalmában eltitkolni sápasztó szégyenét.

Végre! Az ajtó nyilt s tiszta feketében öltözve, kezében könnyű kucsmájával belépett Béla, ki azt hitte, ha ilyen későn köszönt be, talán kikerüli a terhes közfigyelmet és azé lehet, a ki mellé vágyott. Nem számított egészen helyesen. A hol megjelenik, a merre megy, onnan üdvözlő kezet nyujtogató csoportok szorítják félre a tánczosokat. Szórakozottan, mosolyogva fogadja a sok köszöntő jobbot és már érzi két szép szemnek égő, hívó sugarát, mely legelső esett rá, pedig legmesszebbről jött, a mint a terembe lépett. Béla siet végezni barátaival, igyekszik átsiklani ismerősei előtt s csak a kis társaság tartóztatja egy pillanatra, mely különösen a magáénak számítja őt. A szép Péterfiné azzal az örök mosolylyal nyujtja eléje finom, illatos kezeit, mely a hozzá hasonló nagyvilági dámák arczán olyan örökös, mintha kőből lenne faragva s ép ilyen meleg.

– Jőjjön, jőjjön – suttogja a grófné. – Hát azt is meg akarja tagadni tőlünk, hogy megköszönjük? Ah, pompás, gyönyörű volt! Kálozdy, ön maga-magát múlta felül benne. Az a kis pásztorleány, az valami idylli volt! Én sírtam, valóságos könnyeket sírtam. Örülök, örülök, kedves Kálozdy. De nézze csak, az én jó nénéim nem tudták rábírni szegény Ágnest, hogy eljőjjön. Mit szól már ehhez?

Béla sem többet, sem kevesebbet nem szól, mint hogy rendkívüli örömére szolgál a grófné kegyessége és rendkívüli sajnálkozására a szegény Ágnes távolléte. Ezzel meghajtja magát és tért enged Ernőnek.

– Ejnye, de fránya egy gyerek vagy öcsém! – fogja el a másik lépésnél Vincze bácsi, ki már lélekszakadva keresi, mióta hallotta, hogy itt van. – Az már igaz, hogy ilyen legényt keresni kell. Ugyan kinek a műhelyében tanultad te a poéta-mesterséget? Hogy ezzel nekünk nem is dicsekedtél! Pedig hát ide nézz: a keztyüm mind oda van miattad. Olyan vivátot nem hallottál még életedben, a milyet én kiáltottam. Te, te Béla gyerek (teszi hozzá suttogva és szemével csiptetve) hallom, hogy már hát minden jól is lenne, mi?

Béla köszöni Vincze bácsi szívességét és tovább siet.

– Nagyságos úr, könyörgöm alássan, tetszik még ismerni? Hát hogyne, ugyebizony? Engem is elhívott a hazaszeretet. Hanem az már igaz…

A rohanó Béla a hajdani mendikással is kezet fog és faképnél hagyja.

– Ah Ilona, milyen elragadó szép ma kegyed!

Végre hát legyőzve minden akadály és együtt vannak. Ilonának keblén függő medaillonja, ha megértette szíve heves dobogását, e szavakat érthette benne: Ő az enyim; mindenkit otthagy miattam, ő az enyim! Béla mellének izgatott lihegése is azt susogta: Az enyim vagy már, az enyim vagy! Nem távoztak egymás mellől egész éjjel egy perczre, egy tapodtat sem. Hadd szóljon másnak a zene, hadd ürítse más a poharakat; ők andalítóbb hangok közt és részegítőbb társaságban vannak egymás mellett! Hadd csillogtassa előttük a kevély grófné gyémántjait; hadd sziszegjen rájok fulánkjával a csalódott irigység; hadd vaczogtassa fogait haragjában az ellene fordult bosszú fölött Artur; hadd bánassék meg egyszerre a sok taps, éljen és elragadtatás, mely Bélára rövid órák előtt biztató reménynyel pazaroltatott; hadd nézzék le őket gúnyos mosolylyal mindazok az eladók, kik se nem szépek, se nem eszesek, de aztán nem is komédiások ám! Mit törődnek ők velök?! Mit törődnek azokkal a hűséges szeretteikkel, kik már régesrég láthatatlanok a világnak s csak nagy veszélyek perczeiben keresik fel őket! Nagy, igen nagy lehet a veszedelem, hogy ők, kik csak esti homálylyal és csöndben szoktak el-eltévedni a földre, megjelennek e lármás vigalomban, a feledkezés ez órájában, fényes csillárok között, a sűrű, nehéz, párás levegőben. Megjelennek, hogy összekulcsolják előttük szellem-ujjaikat, átfogják őket árnykarjaikkal, légi ajkaik erejöket vesztett igéreteket suttogjanak nekik és megfeszítsék minden erőtlen erejöket elszakításukra. Mindhiába, mindhiába! Ők már egymáséi. Mi lenne annyi mondanivalójuk, ha a rég lesett szót ki nem ejtette volna ajkuk!? Ime, be sem tudják végezni a tánczteremben; éjfél után, hogy egy veszett csárdás lázába volt merülve mindenki, kart karba öltve, otthagyják a vigadókat. Nem vette őket észre senki két hiuz-szemen kívül, mely a terem egyik homályos zúgából egész e perczig rajtok pihent. A szerelmes intrikus szemei voltak.

A zene áthangzott Ilona szobájába, mely a nagy terem szomszédságában feküdt. Béla a szép leány lábainál ült s nehéz fejét ölébe hajtotta. Egy olajlámpa tejfehér golyója gyér világosságot árasztott körülöttük. Forró kezeik szorították egymást s a lázas izgalom akadozó hangján kergették gyöngéd emlékeiket, melyek nem akartak tágítani. Egyedül szerettek volna maradni.

– Az enyém vagy végre Ilonám! – suttogta Béla. – Édes szerelmem, mindenem, akarsz-e hinni nekem? Nem, nem szerettem soha…

E pillanatban nagy robajjal szakadt be a szoba ajtaja s egy rekedt, lihegő hang ordított az esküdözőre:

– Hazudsz, hazudsz, silány csábító.

A szerelmesek ijedten ugrottak föl. A másik, a koldus szerelmes, a komédiás jelent meg a pásztorórán. Egy őrültet láttak maguk előtt, ki szikrázó szemekkel, kusza hajjal, ökölbe szorított kezekkel kiabált:

– Hazudsz, hazudsz, hazudsz, akármit mondasz és akárhogy esküdözül rá! Ilona, az égre kérem, ne nézzen így rám! (Hangját maró kínok süketíthették el, a mint a szinésznőhöz fordult.) Én megmenteni jövök önt. Letérdelhet előttem, ha még nem késő; mert megérdemlem, hogy úgy köszönje meg. Titkolni akartam, a mit tudok, míg nincs szükség rá; de már látom, hogy kigyúlt fejem felett a ház. Tudja meg hát, hogy e derék úrfi itt pénzben… hallja, Ilona?… piszkos pénzben, nyomorult pénzben fogadott az ön becsülete ellen. Hallotta, hallotta ezt?

Egy őrültet láttak maguk előtt…

A lány összerázkódott. Büszkén emelte fel fejét; de hanghoz nem tudott jutni. Szemeit Béla sápadt arczára szegezte. Ajkai, a felindulástól színöket vesztett ajkai mozogtak; de szavaiban nem bízott. Két csábító szemére bizta mindenét. Nem tett velök szemrehányást kedvesének, nem árasztotta el a harag villámaival; a kellő perczben mindig szinésznő tudott lenni. A holtra sebzett őz pillantása volt ez, melylyel attól könyörög megmentést, kit abban a perczben ismert föl halálos ellenségének. Elérte czélját.

– Hallgass és takarodjál innen, tolakodó! – mondá Béla megrettent, ércztelen hangon, mely parancsoló kiáltás akart lenni, de inkább volt kérő suttogás. – Hordd el magad ebben a pillanatban! Akárki légy, ez órában és ily módon nem lehet jogod menyasszonyom szobájába törnöd.

– Menyasszonyod? – ordította Miklós és dühében olyat vágott fokosával az asztalra, hogy a folyosó hosszú és rémes viszhangot adott rá. – Menyasszonyod? Igaz ez, Ilona? Hát mégis az lett a vége, hogy eladtad magadat, szerencsétlen? De te csalódol; mert ő holnap meg fog szökni tőled és magadra hagy a szégyennek és halálnak, mint az én szegény, szép hugomat magára hagyta! egyszer már, Kálozdy Béla!

Hajós Mátyás, az eltévedt fiu volt a szerencsétlen. Éhes gyönyörűséggel, vad kaczajjal nyugtatta vérben forgó szemeit áldozatán, ki elfordította tőlük arczát, megroskadt s karjainak görcsös mozdulataival ismeretlen rémek ellen látszott küzdeni. Mátyás, a mint tekintetét Béláról ujra veszendőbe indult imádottjának reszkető alakjára fordította s teste remegésében, kezei tördelésében, két szép orczája lángjában, szeme könnyében szerelmet gondolt a csábító iránt, kaczagó gúnyja új dühbe tört s fölemelt öklökkel rohant a leány felé.

– Segítség, segítség! – kiáltozott Ilona. – Béla, mentsen meg! Segítség!

A nagy teremben épen elhallgatott a csárdás harsogó zenéje s a féktelen kurjogatás. A csengetyű zsinórja elszakadt Ilona kezében; de a nagy robaj, vad ordítás és éles sikoltozás a folyosókon keresztül utat találtak a pihenőkhöz. Egy pillanat alatt megtelt a kis szoba báli vendégekkel, kiknek élén Bige Géza közeledett szörnyű török szablyájával. Felvilágításokra nem volt idő. De hiába is kértek volna a meglepetések, ijedtség és szégyen miatt földre omlott Ilonától s ama mozdulatlan szobortól mellette, kit Kálozdy Bélának hívtak. A segélykiáltások oka világos volt. Vincze bácsi hatalmas markaival megragadta a dühöngőt. Mátyás, a mint összekötözve vitték ki, egyre kiáltozott:

– Menyasszonya! Az ő menyasszonya! Az én hugom is menyasszonya volt!

És fuldoklott, tajtékzott, csuklott és sírt.

XVI. FEJEZET. A vén tölgy lábánál.

Az előbbi fejezet végén leirt eseményekre harmadnap jelent meg a Karámosi Híradó legközelebbi száma. Jól tudom ugyan, hogy nem mondok vele már senkinek ujságot, ha a Tárogató czímű rovatnak első hírét közlöm; de maga Bige Géza, a vándorszerkesztő kétségkivül még jobban tudta, mégis megírta a következő sorokat:

*Hymen. A legőszintébb öröm elragadtatásával értesítjük olvasóinkat az érdekes ujságról, mely már Karámoson ma szájról szájra jár s egész városunkat örvendetes izgatottságban tartja, Kálozdy Béla, megyénknek köztiszteletben és szeretetben álló előkelő fia ugyanis néhány napja jegyezte el magának szinházi műértő közönségünk kedvenczét, a testi és lelki bájakban dus Vándor Ilona kisasszonyt. Míg egyfelől sajnálkozásunknak adunk kifejezést, hogy hűtlen lesz a muzsákhoz a laresek kedveért, másfelől újra és újra köszöntjük, mint a megyénkben oly fényes állásu család jövőjének reményteljes letéteményesét. Az ég leggazdagabb áldását kivánjuk az önzetlenül szerető szívek e szép frigyére, melyre vonatkozólag alig győzik a boldog jegyesek fogadni barátaiknak és ismerőseiknek jókivánatait. A nász napja még nincs határozottan megállapítva. A mint azonban tudomásunkra jut, erre vonatkozólag sem mulasztjuk el olvasóinkat pontosan értesíteni.

Mióta a már említett szerencsétlen könyvnyomtatónak befonatása lehetővé tette a karámosi hirlap megindulását, annak bizonyára egyetlen száma sem fogadtatott oly nagy zajjal, mint az, melyből a föntebbi hír ki van nyírva. Sokan rázták rá a fejüket, sokan haragudtak, sokan kaczagtak fölötte, s tán a boszuságnak egy-egy hirtelen könnye is áztatta a kegyetlen ujságlapot. De mélyebb, háborgóbb, tartósabb gondolatokat alig ébresztett valahol, mint a Vörös Bika-szállónak abban a hosszú kamarájában, melyben a gadóczi előljáróság szállott meg, mely valami pörös ügyben járt Karámoson s irástudónak magával hozta a rektor urat.

Gida úr, a hogy azon a bizonyos reggelen elolvasta az ujságot, egy rövid félórára magára hagyta az eklézsiát, mert ellenállhatatlan vágyat érzett magány után. A Vörös Biká-ban pedig a baromfi udvaron kivül semmiféle magány nem lévén kéznél, a világ zajától futó rektor kénytelen volt itt végezni borongó sétáját. A kakasok kukorikoltak ugyan a fülébe, a tyukok kotkodácsoltak, a macskák nyávogtak, a malaczkák röfögtek s ezenfölül a disznó-ólból egy részeg ember neki-nekikeserűlő dudolása hangzott; de Gidát mindez nem zavarta sötét gondolatainak bús szövésében.

– Bizony, bizony valamennyien megtalálják már a magukét. Az a hájfejű Dudás Miska is nótárius lett és a mult hónapban esküdött meg a Haluska Évivel. Hivatalos is voltam; de nem szeretek lakodalmakra járni. Ime most meg Kálozdy úr áll be a sorba! Mintha csak most lenne, mikor a csizmáját tisztogattam! Nem egészen a kedvem szerint választott ugyan, mert már csak találhatott volna magához valóbbat! Pedig Dunaszögön milyen rátartó egy úrfi volt; még a szegény Mariskával is csak félvállról beszélt! Hó, könyörgöm alásan! (egy mérges gunár förmedt neki, az elől tért ki.) No, de mi közöm nekem hozzá; maga tudja legjobban mit csinál. Hess, hess az utamból! A mi tiszteletesünk fia is házasságfélén töri a fejét és nem igen hiszem, hogy tovább várjon a farsangnál. Hát én hol maradok? A papság is késik, a láda sem telik, feleségre sincs kilátás. Eh, dehogy úgy van, dehogy úgy! Iszen minden vasárnap délután én végzem az isteni szolgálatot; az már csak annyi, mintha pap lennék. Aztán meg… aztán meg… mintha már özvegyember lennék. Örökös özvegyember. (Neki támaszkodott a galambducznak és nagy, kék zsebkendőjével csöndesen elkezdett mindent törülgetni maga körül, míg lassan fölért a szeméig.) Csak valami emlékem maradt volna tőle, akármiféle haszontalanság, a mi rá emlékeztessen. Csak valami, valami a Duna hullámain kivül.

Ezeket a gondolatokat űzte-fűzte azután Gida tovább. Valamennyi kosztos deák vitt haza valamit az ő keze munkái közül; az egyik óratokot, a másik nyakravalót, a harmadik himzett erszényt, melylyel kit nevenapján, kit búcsuzása alkalmával lepett meg. Csak épen őtet bocsátotta el üres kézzel. Persze, azt hitte, hogy az ő szívének nincsen szüksége semmi afféle hiábavalóságra, hogy mátkájára gondoljon. Azt senkisem hitte akkor, hogy jöhet idő… hogy még ilyen idő is jöhet valaha!

– Emlékszem rá, – mondogatta magában a tépelődő rektor és újra megindult – emlékszem rá, Kálozdy úrnak is varrott egy finom kis könyvjelzőt, melyről hosszu kék pántlika lógott le s kék gyöngygyel az volt ráhímezve, hogy: «Eddig.» Vajjon megvan-e még valamelyik fiókjában?! Én tudom, hogy ez a kis haszontalanság ő neki már annyi, mint a semmi; neked meg Gida, milyen drága kincs lenne! Nem, ezt a kínálkozó jó alkalmat nem fogom elmulasztani. Még jól eszemben van, hogy Sási Dani felesége új asszony korában milyen patáliát csapott egy pár tuczat kivarrott pipa-foszlányért, a mit az ura fiókjában talált! Bár meg vagyok róla győződve, hogy Mariska csak tiszta szent barátságból hímezte azt a könyvjelzőt, mégsem hiszem, hogy Béla úr valami nagyon örülne neki, ha jövendőbelije szeme elé kerülne, mikor ez a fiókokat fogja kikutatni. Mert ilyenkor az asszonyok annyi, mintha süketek és vakok lennének. Még meg is fogja köszönni, ha figyelmeztetem rá és elkérem tőle. Megyek, megyek; csak ezektől az atyafiaktól tudnék valahogy megszabadulni.

Az elhatározott akarat gyakran leküzdi a legnagyobb akadályokat s ebéd után Gidának is sikerült lerázni a nyakáról az előljáróságot. Miután a Sasban megtudta, hogy Béla még tegnap hazarándult, neki indult az egy órai gyalogsétának Kálozd felé. Noha az őszi szél hidegen fujdogált a szántóföldek közt, minduntalan le-levette báránybőr-süvegét, mert valósággal izzadt s az erdő szélen a fakó, rohas feszület előtt hosszu stácziót tartott és a pihenő után visszafelé, Karámosnak indult meg. Szerencsére azonban még jókor észrevette tévedését és végre is eljutott a kálozdi kastély kapuja elé, hol Mihály huszár a falnak támaszkodva pöfékelt és nagy játékba volt merűlve a Flórával. Gida meglehetős bátortalan hangon tudakozódott a gazda után.

– A nagyságos urnak most sok a dolga, rektram, – felelt a huszár. Abban van, hogy házasodik.

– Tudom, könyörgöm alássan, – alázatoskodott a vendég. Azért épen csak egy szempillantásig szeretnék beszélni vele.

– No, ha olyan röviden végzi a rektor úr, – utasította Mihály, – hát csak fáradjon föl és várja meg, míg rákerül a sor.

Gida várt abban a kis előszobában, mely a kanczelláriába vezetett. Sok mindenféle ember járt-kelt ki s be, míg a rektor a fapadra letelepedve, mozdulatlan türelemmel várt sorára. Hazafi úr, a gavallér tőkepénzes, kétszer is benn volt s mikor másodszor kijött, hallotta Gida, hogy a gazda utána kiáltott: ne menjen már haza, maradjon itt éjtszakára. Nagy lármának, panaszkodásnak, szabódásnak ment végire odabenn az a nagy fogu asztalos, ki az egész környéken mint híres csaló ismeretes. Még Venyige-zsidót, a lókupeczet is látta kijönni, leszakadt ellenzőjű sipkájában, mosolygó elégültséggel simogatva az orrát, mely az éretlen paradicsom almához hasonlított.

– Ön az, Bihari? fogadta Béla, ki a kanczellária régi butora előtt ült és észrevehetőleg kihevülve jegyezgetett valamit. – Nos, mi szél hordja erre mi felénk? Ott vannak a pipák, töltsön meg egyet, gyujtson rá és mondja el, mi jót hoz?

– Köszönöm alássan, igen alássan köszönöm a kegyességét, – szabódott Gida; de utoljára sem tudott ellenállni a csábító glédának. Nagy vigyázva kivett egy selmeczit a sorból, a hatalmas márványmedenczéből megtömte és füstölni kezdett. Az első szünet alatt, melyet Béla tartott jegyezgetése közben, a rektor elkezdett akadozni: – Semmi jót nem hoztam, könyörgöm alássan, nagyságos uram; semmit, a szerfölött való jó kivánságomon kivül. Adjon az egeknek ura erőt, egészséget, áldást, békességet a nagy lépéshez, melyre rá méltóztatott határozni magát, és a jövendőbeli nagyságos asszonynak is a legalázatosabb tisztelettel csókolom kezeit. Ez a fő, a miért alkalmatlankodom. Meg aztán… pi, pi, pi (A pipa megrekedt.) Meg aztán egy könyörgésem is lenne.

– A legjobbkor jött, rektor úr, – biztatta Béla és félredobta tollát. – A legjobbkor. Nem kérhet olyat, a mit meg ne adjak.

– Tudtam, könyörgöm alássan. A nagyságos úr kegyességét ismerni az embernek annyi, mint megnyerni pörét.

Ellenére azonban ennek a rendkivüli biztosságnak, a szegény Gida oly akadozva, izegve-mozogva, szemlesütve, pipát szeleltetgetve adta elő mondókáját, mintha valami rettentő furfangosságban törte volna árva fejét. És Béla is, – noha oly jó kedvvel biztosította vendégét, hogy jobbkor már nem is jöhetett volna, – Béla is lassan-lassan úgy elborúlt, mintha legvidámabb perczeit örökké a legszomorubbak szomszédsága fenyegetné. Egy kis tollkéssel játszó jobb keze hirtelen megállt s fejét lecsüggesztette. Az egykori mendikás már rég elvégezte könyörgését s ő csak a koppanásra látszott összerázkodva magához térni, mikor a kis kést leejtette.

– Az isten tudja, hova lett azóta az a kis jószág, rektor úr! – mondá tompán s valami fölsemvevést erőtetve. – Rég volt, én messze jártam azóta, holmim sok kézen megfordult; isten tudja, hova lehetett!

Míg a vendég csüggedten támasztotta vissza a kiszítt pipát régi helyére s búcsuzni készült, Béla szótlanul, nagy lépésekkel járkálni kezdett a szobában. Majd megállt az ablaknál, dobolt az ujjaival s egyszerre csak visszafordulva, köpenyegét leakasztotta a szögről, a nyakába kerítette s így szólt Gidához:

– Ha visszakészül, rektor úr, elkisérem egy darabig. Szeretnék szabad levegőt színi s az úton elbeszélgethetünk egyről-másról.

Az elbeszélgetésből nem sok lett. Egyik sem adott hangot, míg ki nem értek a faluból. A hegy lábánál, a mint az út fölfelé kanyarodott, Béla szólalt meg elsőnek:

– Hát semmi… semmi levelet, vagy írást… semmit sem hagyott?

– Egy árva sort sem. Ki tudná, ki sebezte meg annyira lelkét! Barkó doktor úr csak azt állította, hogy beteg volt, nagy beteg, az keserítette el. De az isten tudja, így van-e; mert azelőtt meg mindíg azt bizonyítgatta, hogy semmi baja.

– És hiába keresték? – tudakolta a megpirkadt szőllőskerteket vizsgálva oldalt Béla.

A rektor elkezdett motozni zsebében s előhuzta a nagy kék keszkenőt. Különböző porolások után oly szörnyű orrfuvásnak és trombitálásnak ment végire, hogy az erdőszélen egész visszhangot keltett vele. Aközben alig birta kicsuklani:

– Hiába azt… hiába szegényt… Talán csak úgy ment az égbe, könyörgöm alássan, a mint volt.

Már beértek az erdőbe. Alkonyodott. A tölgyek árnyakkal népesítették meg a sürűt, melyeket a fütyülő szél tánczra kapott. Zizegve lebbentgette a vastag, száraz levélszőnyeget, mely ropogott és roskadt lábaik alatt. A két vándor közül egyik sem szólt; csak Gida melléből szakadtak föl időről-időre hangok, melyeket hol orrfuvással, hol köhögéssel akart szépíteni. Egyszer csak, a mint már nagyon sűrűn jelentkeztek, s megint kénytelen volt elővenni a kék kendőt, hirtelen odafordult kisérőjéhez s következő szavakkal vetett véget a furcsa beszélgetésnek:

– Igen nagy tisztesség… volt rám nézve, hogy eddig… eddig együtt jöhettem a nagyságos úrral… de engem a Vörös Bikában várnak a gadóczi előljárók… és ha nem sietek, könyörgöm alássan, hát még… Azért istennek ajánlom és megujítom minden jó kivánságaimat.

Elbúcsuztak. A hajdani mendikás sietni kezdett a keskeny erdei ösvényen, a mint csak rövid lábai birták. A kék keszkenőre minduntalan szüksége volt. Csak szép lassan – mintha maga előtt is titkolni akarná – elő-elővette, azután indulatosan gyürte zsebre. A mint így megy, mendegél, egyszer csak éles, átható, rémes kiáltás üti meg füleit háta mögül. Hallgatózik, hogy nem csalódott-e? A hörgő kiáltás újra áthasítja a levegőt. Gida gyors léptekkel fordul vissza s arra tart, a honnan a hangot hallani vélte.

Egyszer csak zörög előtte a levél-süppedékes út s mint a villám, oly gyorsan csap el mellette egy vad kinézésű alak, kit ő már látott Karámoson. Egy ziháló mellű, véres szemű, ágról szakadt kinézésű, nyurga siheder, ki hasonlít valamit a Hajósék elszökött, korhely fiához. A mint mellette eliramodott, világosan látta, fokos volt a kezében. De úgy sietett, hogy egy pillanat alatt a neszét sem hallotta.

A rémes jelektől felizgatva, Gida is futásnak eredt s kiáltozni kezdett, hogy hol van rá szükség?

Az erdei alkony csöndes volt; nem jött felelet sehonnan. Csak a szél sírt és a haraszt zörgött lába alatt. Segítsége már nem kellett senkinek. Ajánlkozását visszadobták a hegyek s visszahozta a viszhang.

Gida rohant, keresett, kutatott, kiabált tovább. Az alkony szárnyai mind mélyebbre ereszkedtek az erdő fölé. A legutolsó sugarak jöttek segítségére.

A ritkás lombokon átszürődve, odavezették egy vén tölgy lábához, melynél vérében, mozdulatlanul, életjel nélkül feküdt Béla.