DOSZTOJEVSZKIJ.

«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross!»

Goethe.

Előhang.

Dosztojevszkijről és lelki világunkra való jelentőségéről hozzá méltóan írni nehéz és felelősséggel teljes, mert ennek az Egyetlennek nagyságához és erejéhez új mértékre van szükség.

Azt hisszük, mikor a költő közelébe érünk, hogy zárt életműre találtunk s íme, végtelenségre bukkanunk, világrendszerre, melynek külön bolygórendszere és éterének külön muzsikája van. A lélek bátorságát veszti, hiszen lehetetlen ezt a világot valaha maradéktalanul bejárni, bűvereje nagyon idegen első megismerésre, gondolatmenete nagyon messze, végtelenbe felhőzik, híradása túlságosan szokatlan ahhoz, hogy lelkünk úgy pillantson fel erre az égre, mint a megszokott égboltra. Dosztojevszkij nem jelent semmit, ha nem belőlről éljük át. Vele együttérzésünk s együttszenvedésünk erejét önmagunkban kell előbb megvizsgálni s megacélozni mélyen, hogy megérzésünk új és fokozott legyen: lényünk legzártabb, legtitkosabb rétegéig, gyökeréig kell leásnunk, hogy felfedezzük humanizmusának első pillantásra fantasztikus, majd csodálatosan igaz kapcsolatait. Csak ott remélhetjük, hogy Dosztojevszkijbe kapcsolódhatunk: egészen a mélységben, gyökerünket gyökerébe eresztve, lényünk örökkévaló, megváltozhatlan talajában, hiszen ez az orosz vidék oly szokatlan földi szemnek, ez az orosz tájék, mely oly úttalan, mint hazája pusztái s mily más világ, mint a mi világunk! A barátságtalan láthatáron semmi kedves, ritkán int szelíd óra pihenőre. Az érzés villámokkal terhes misztikus borulata a lélek fagyos, sokszor jeges világosságával váltakozik s az égbolton nem melegítő nap süt, de titokzatosan vérszínű északi fény lobog alá. Dosztojevszkij világába lépve, ősvilági tájra, misztikus világra találunk, mely ősrégi és szűzies egyben, s mint örök elemek közelében, az embert valami édes borzalom remegteti meg. A csodálat szeretne sokáig hívőn itt időzni és mégis valami sejtelem inti az elfogódott szívet: itt nem szabad magunkat örökre otthonosan érezni, vissza kell térnünk a mi melegebb, barátságosabb, bár szűkebb világunkba. Szégyenkezve érezzük, túlságosan nagy ez az ércből való tájék a hétköznapi látásnak, túlságosan erős, fojtó a lihegő lélegzetnek ez a majd nyomasztóan jeges, majd szikrázó levegő. És a lélek elmenekülne ekkora borzadály fensége elől, ha nem volna kifeszítve e könyörtelenül tragikus, megdöbbentően földi tájék felé a jóságnak végtelen, csillagvilágos égboltozatja, amely a mi világunknak is égboltja, de e lélek éles hidegétől sokkal magasabbra boltozott a végtelenbe, mint a mi mérsékelt égtájainkon. Csak a nyugodt pillantás érzi meg először ennek a végtelen földi gyásznak végtelen vigasztalását, ha e tájról annak égboltjára tekintünk és akkor sejtjük borzadályában a nagyszerűt, sötétségében az Istent.

Dosztojevszkij művei iránti hódolatunkat izzó szeretetté átváltoztatni csak végső értelmébe való bepillantás képes, csak egyéniségébe ható legbelsőbb meglátás tárja fel előttünk ennek az orosz embernek mélységésen testvéri, örök emberi voltát. De mily végtelen és mily labirintusos e hatalmas szív legbensejébe leszállás, mert az a páratlan életmű, amely kiterjedésében hatalmas, messzeségében ijesztő, abban a mértékben lesz titokzatosabb, amint végnélküli távolából végtelen mélységébe behatolni akarunk. Mindenütt át van itatva titkokkal. Alakjainak mindegyikétől akna vezet le a földi élet démoni mélységébe, a lelkibe való minden fellendülés szárnycsapásával Isten arcát érinti. Munkájának minden lapja mögött, alakjainak arca mögött, álruháinak minden redőjében, minden hajtásában örök éjszaka pihen és örök fény sugárzik: mert Dosztojevszkij élete rendeltetése és sorsa alakulása által az emberiség minden titkával maradéktalanul testvérisült. Halál és őrület, álom és égetően nyilt valóság között áll az ő világa. Egyéni problémái mindenütt az emberiség egy megoldhatatlan kérdésével határosak, minden egyes bevilágított felület a végtelenséget tükrözi vissza. Mint ember, mint költő, mint orosz, mint politikus, mint próféta, lénye mindenütt az örökkévalóságot sugározza. Végére járni nem lehet, nem visz út szíve legeslegmélyebb szakadékához. Csak lelkesedés közeledhet hozzá és ez is a szégyenkezés alázatában, hogy érezzük, kicsinyebbek vagyunk, mint az ember misztériuma iránti odaadó szeretete.

Ő maga, Dosztojevszkij, sohasem nyujt kezet, hogy magához segítsen. Korunk hatalmas épületének többi építőmesterei kinyilatkoztatták akaratukat. Wagner műve mellé programmagyarázatot, vitázó védekezést adott, Tolsztoj felszakította hétköznapi életének minden ajtaját, hogy minden kíváncsi beléphessen és minden kérdést megválaszoljon. Dosztojevszkij azonban sohasem árulta el terveit, csak magában a befejezett műben, a terveket elégette a teremtés kohójában. Hallgatag és félénk volt egész életében, még külsőségeire, testi mivoltára is alig van tanunk. Barátai csak az ifjúnak voltak, mint férfi magános ember volt, az egész emberiséghez való szeretete fogyatkozását látta volna abban, ha egyeseknek adja magát. Levelei is csak existenciájának végszükségét, megkínzott testének szenvedéseit árulják el. De bármennyire is panaszok és segélykiáltások, mégis mintha csukott ajkuak volnának. Életének sok esztendeje, egész gyermekkora homályba borult és már a Ma előtt is, Ő, akinek tekintetét felgyúlni még sokan látták a mi korunkból, emberileg valami egész távolivá és érzékfölöttivé vált, legendává, hőssé és szentté. Az igazságnak és a sejtelemnek az a félhomálya, amely Homér, Dante és Shakespeare fenséges arcait körülfogja, az Ő képét is földöntúlivá emeli előttünk. Sorsát nem dokumentumokból, hanem egyedül a megértő és tudatos szeretetből lehet megformálni.

Így egyedül és vezető nélkül kell tapogatóznunk e labirintus szívéhez és Ariadne fonalát saját életünk szenvedélyeiből kell legombolyítanunk. Mert minél mélyebben szállunk alá Benne, annál mélyebben érezzük önmagunkat. Csak akkor, ha igazi, örökemberi lényünkhöz eljutottunk, akkor érünk közel Ő hozzá is. Aki sokat tud önmagáról, sokat tud Ő róla is, aki mint senki más, minden emberinek legvégső mértéke volt. És ez az út művei felé átvisz a szenvedélyek minden tisztító tüzén, a bűnök minden poklán, a földi szenvedésnek minden lépcsőfokán: az embereknek kínja, az emberiség kínja, a művész kínja és a végső, a legkegyetlenebb: az Isten-kín. Sötét az út és belülről kell felizzani szenvedélyeinknek és igazságszeretetünknek, hogy el ne tévedjünk, saját mélységeinken kell először átvándorolunk, mielőtt az Övébe merészkednénk. Nincsenek hírnökei, egyedül az élmény vezet Dosztojevszkijhez. És nincs más tanuja, csak a művésznek testben és lélekben misztikus Szentháromsága: Arca, sorsa és művei.

Az arc.

Arca először úgy néz ki, mintha egy paraszté volna. Agyagszínű, szinte szennyesen ráncos, beesett arc, melyet felszántott sok esztendő szenvedése, a felmart bőr szomjasan és elégetve feszül ki, mert húsz esztendei nyomorúság vámpirja kiszívta vérét és színét. Jobbra és balra, mint két hatalmas kőtömb, merednek ki a szláv arccsontok, a kemény szájat, a törékeny állat ellepi a szakáll kúsza bozótja. Föld, szikla és erdő, tragikusan elementáris tájék, ezek Dosztojevszkij arcának mélységei. Minden sötét, rögös és szépség nélkül való ebben a paraszti, majdnem koldusarcban; laposan, színtelen, sugárzás nélkül sötétül: egy darab sziklára tévedt orosz pusztaság. Még a szemek, ezek a mélyen beesett szemek sem tudnak üregeikből e szikkadt agyagra fényt sugárzani, mert előretörő fényük nem kifelé su gárzik tisztán és vakítóan, hanem mélyen be, magába a vérbe süti pusztító, önmagát fogyasztó, éles tekintetét. Ha bezárulnak e szemek, az arcon rögtön elterül a halál, – és az az ideges magas feszültség, amely különben összetartja a széteső vonásokat, alábukik a letargikus élettelenségbe.

Amint művei, úgy arca is az érzések körtáncának borzongását kelti fel, amelyhez lassan félelem és azután szenvedélyesen növekvő elbűvöltségben csodálat társul. Mert arcának csak alsó része borul el e komoran fenséges természetes gyászba. Mint egy kupola, vakító fehéren és boltozatosan emelkedik a zárt, szűk paraszti arc felé kimagasulva a homlok feltörő domborulata. Árnyékból és sötétségből, fehéren és kikovácsolva szökken fel a lelki dóm; kemény márvány a húsnak puha agyaga és a hajzatnak zilált őserdeje fölött. Ebben az arcban minden fény felfelé süt és ha az ember rátekint képére, akkor mindig csak ezt az egyetlenegyet érzi, ezt a szélesen hatalmas, királyi homlokot, amely mindennél sugárzóbban ragyog és úgy tetszik, mintha kiszélesülne, mennél inkább komorul és pusztul a betegségben vénülő arc. Úgy áll magasan és megdönthetetlenül törékeny testének esendő volta felett, mint az élet, mint a lélek dicsfénye, mint mennybolt a földi gyász felett. És egyetlen képen sem ragyog a győzelmes lélek szent palotája dicsőségesebben, mint azon a napon, a halottaságyon, ahol a szemhéjak ernyedten hullnak a megtört szemek felé, ahol a megsápadt kezek fakón és mégis erősen, mohón ölelik körül a keresztet (azt a szegényes, kis fakeresztet, amelyet egyszer egy parasztasszony ajándékozott a fegyencnek). És ekkor, mint reggel a kelő nap a még éjszakai tájék fölé, reásugárzik az arcra, amelyből elszállt a lélek és fényességével ugyanazt hirdeti, mint minden munkája, hogy a lélek és a hit megváltották a tompa, alsóbbrendű, testi életből. A végső mélységben van mindig Dosztojevszkij végső nagysága és sohasem szól hozzánk hatalmasabban arca, mint halálában.

Életének tragédiája.

«Non vi si pensa quanto sangue costa.»

Dante.

Dosztojevszkijről első benyomásunk mindig a borzadály, és csak második a nagyszerűség. Sorsa is első, futó pillantásra oly kegyetlen és közönséges, amint arca paraszti és mindennapi. Először, mint valami érthetetlen mártiriumságot érezzük, mert a kínzásnak minden eszközével gyötri hat évtized ezt a törékeny testet. A nyomorúság reszelője ledörzsöli fiatalságáról és aggkoráról az élet minden édességét. A testi fájdalom fűrésze csikorog csontjaiban, a nélkülözések csavarja keményen belefúr egészen az életidegéig, az idegek égő drótjai folytonosan vonaglanak és összekúszálódnak tagjain keresztül, az élvezetek finom fullánkja izgatja telhetetlenül szenvedélyeit. Nem menekül meg egy kíntól sem és nem feledkezik meg róla egyetlen gyötrelem. Ez a sors első pillantásra érthetetlen kegyetlenségnek, vakon dühöngő ellenségeskedésnek látszik, csak visszapillantva értjük meg, hogy azért kovácsolódott oly kemény kalapáccsá, mert örökkévalót akart belőle sulykolni, azért volt oly hatalmas, hogy méltó legyen ehhez a Hatalmashoz. Mert semmit sem mér kényelmesen ennek a Megmérhetetlennek, sehol sem hasonlít élete futása a XIX-ik század többi költőinek jól kikövezett, széles járdájához. Mindenütt érezzük a sötét Sorsistennek kedvét, hogy erejét e legerősebben kipróbálja. Dosztojevszkij sorsa ó-testamentumi, hősies és semmiben sem újkori és polgári. Mint Jákobnak, örökké küzdeni kell az angyallal, örökké fellázadni Isten ellen és örökké meghajolni, mint Jóbnak. Sohasem hagyja biztonságban, nem hagyja lustálkodni, mindig kell, hogy érezze az Istent, aki bünteti Őt, mert szereti. Egy pillanatig sem pihenhet boldogságban, mert útjának a végtelenbe kell érnie. Néha úgy látszik, hogy sorsa démona már-már szünetet tart haragjában és megengedi neki, mint annyi másnak, hogy az élet közönséges országútját járhassa, de ismét és újra kinyúlik a hatalmas kéz és visszahajítja őt a sűrűségbe, az égő csipkebokorba. Ha a magasba röpíti, csak azért van, hogy annál mélyebb szakadékba buktassa le, hogy megtanítsa az extázisnak és a kétségbeesésnek széles skálájára, felemeli a reménykedés magaslatára, ahol más gyengék gyönyörűségben olvadnak el és leveti a szenvedés örvényébe, ahol mindenki más szétzúzódik a fájdalomtól és mint Jóbot, a legteljesebb biztonságnak pillanatában zúzza széjjel, elveszi tőle feleségét és gyermekét, betegséget zudít rá, megvetéssel sujtja, hogy ne szünjön meg az Istennel perlekedni és csak annál inkább övé legyen szüntelen lázongásában és szüntelen reménykedésében. Úgy tetszik, mintha a közönbös embereknek ez a kor, ezt az Egyet fentartotta volna, megmutatni, hogy ezen a mi világunkon a kéjnek és kínnak még milyen titáni mértéke lehetséges. És Dosztojevszkij, mintha érezné homályosan maga felett ezt a hatalmas akaratot, sohasem küzd sorsa ellen, sohasem rázza öklét. Sebes teste vonagló reszketésekbe ágaskodik fel, leveleiből mint vérömlés szakad fel néha forró kiáltás, de a lélek, a hit mindig leküzdi a lázadást. Az, ami misztikusan tudatos Dosztojevszkijben, érzi ennek a kéznek szentségét és sorsának tragikusan gyümölcshozó értelmét. Mert szenved, megszereti a szenvedést és kínlódásának tudatos tüzével a maga korát és az egész világát átfűti.

Háromszor szökken fel élete magasba és háromszor zuhan alá. Már korán ajnározza a dicsőség édes étkeivel; már első könyve nevessé teszi, de gyorsan megragadja a kemény ököl és visszalódítja a névtelenségbe, a fegyházba, katorgára, Szibériába. Még erősebben és bátrabban bukkan fel újra: «Emlékek a halottas házból» egész Oroszországot önkívületbe ejtik. A cár is könnyeket hullat a könyvre, az orosz fiatalság lángol érte. Folyóiratot alapít, hangja zengőn szól az egész néphez, megírja első regényeit. Ekkor égszakadásként összeomlik anyagi exisztenciája, adósság és gondok kikorbácsolják hazájából, betegség rágja be magát testébe, nomádként bolyongja be egész Európát, nemzetétől elfelejtve. Ám nélkülözések és munkák sok esztendeje után harmadszor is felbukkan az embertelen nyomorúság szürke tócsájából: Puskin emlékezetére tartott beszéde úgy mutatja újra, mint hazájának prófétáját, legeslegelső költőjét. Most már hírneve kitörölhetetlen. De éppen ekkor lesújt rá újra a vaskéz és egész népének ujjongó lelkesedése ájultan torlódik meg koporsója előtt. A sorsnak nincs rá többé szüksége, a kegyetlen bölcs Akarat mindent elért és lényéből kivonta azt, ami a legdrágább benne: a lélek gyümölcsét és könyörtelenül dobja el a test üres hüvelyét.

E tudatos kegyetlenségen keresztül vált Dosztojevszkij élete remekművé és életrajza tragédiává. És csodálatos szimbolizmussal művészi munkája sorsa tipikus képét ölti magára. Titokzatos azonosságok, misztikus összefüggések, csodálatos visszatükrözésekre bukkanunk, amelyeket nem lehet sem megmagyarázni, sem megfejteni. Már életének kezdete is szimbólum. Dosztojevszkij szegényházban született. Már élete első órája is kijelöli exisztenciája helyét, valahol félre, a lenézettek közt, közel az élet aljához és mégis emberi sorsok közepette, szenvedés, fájdalmak és halál szomszédságában. Soha, utolsó órájáig nem tudott kimenekülni ebből a környezetből (munkásnegyedben halt meg, negyedik emeleti zuglakásban), élete 56 súlyos évén keresztül az élet szegényházában marad, nyomorúságosan, szegényen, betegen, nélkülözve. Atyja, mint Schilleré, nemesi származású katonaorvos, anyja parasztvér: az orosz népnek mindkét forrása megtermékenyítőleg folyik össze életében. Szigorúan vallásos nevelés már korán rajongássá váltja érzékiségét. Ott, a moszkvai szegényházban, egy szűk zugban, amelyet fivérével oszt meg, élte le élete első éveit. Az első évek: az ember nem meri mondani: gyermeksége, mert ez a fogalom valahogy egészen elkallódott az életéből. Sohasem beszélt róla és Dosztojevszkij némasága mindig szégyenkezés, vagy idegen részvéttől való büszke félelem. Ott, ahol más költőknél tarka képek mosolyogva rajzanak, gyengéd emlékezések és édes sajnálkozások, ott életrajza csak szürke, üres folt. De ha az ember mélyebben tekint a megteremtette gyermek-alakok égő szemébe, mégis úgy tetszik, mintha ráismernénk. Olyan lehetett mint Koljä, koránérett, tele fantáziával egészen a hallucinációig és tele azzal a cikázó bizonytalan tűzzel, hogy valami nagy legyen belőle, tele azzal az erőszakos és gyermekes fanatizmussal, hogy túlnőjjön önmagán és «szenvedjen az egész emberiségért». Mint a kis Njetosa Neszvanova tele kellett, hogy legyen szerelemmel és egyszersmind a hisztérikus aggodalommal, hogy elárulja magát. És mint Iljutska, a részeg kapitány fia, a házi bajok miatti szégyennel és a nélkülözések nyomorúságával tele, de mégis mindig készen arra, hogy hozzátartozóit a világ előtt megvédelmezze.

És mikor aztán fiatalemberként ebből a sötét világból előlép, mintha elmosták volna gyermekségét. Oda menekül minden ki nem elégített ember örökkévaló földi országába, az elhagyottak menedékhelyére, a könyvek tarka és veszélyes világába. Fivérével együtt végtelenül sokat olvasott akkor, napokon és éjszakákon át, – mert ő a Kielégíthetetlen, már akkor is minden hajlamot egészen a bűnig fokozott fel – és ez a fantasztikus világ még jobban eltávolítja a valóságtól. Tele az emberiség iránti legizzóbb lelkesedéssel, mégis a betegességig embergyűlölő és zárkózott. Zsarátnok és jég egyszerre, a legveszedelmesebb magánosság fanatikusa. Szenvedélyei zavarosan tétováznak és ezekben a «pinceévekben» keresztül megy a kicsapongás minden homályos útján, de mindig egyedül, ahol kéjt utálat, boldogságot bűnbánat követ és mindig összeharapott szájjal. Mert nincs pénze, csak néhány rubelért, katonának áll: de ott sem talál egyetlen barátra sem. Egynéhány komor suhancév. Mint könyveinek hősei, egy zugolyban özönvíz előtti életet él álmodozva, elgondolkozva, a gondolatnak és az érzékeknek minden titkos bűnével. Nagyravágyásának még nincs meg az útja, önmagára figyel és kikölti erejét. Gyönyörűséggel és borzadállyal érzi, mint forr mélyen benne, szereti és féli ezt az erőt és nem mer megmozdulni, nehogy elpusztítsa homályos életrekelését. Egynéhány évig marad a magánosságnak és a hallgatásnak ebben a fekete, alaktalan bábállapotában, hypochondria lepi meg, valami misztikus halálfélelem, gyakran a világtól, önmagától való rémület és valami ősi borzadály saját lelkének zűrzavarától. Éjente fordítja Balzac Eugenie Grandet-ját és Schiller Don Carlos-át, hogy zavaros anyagi helyzetén segítsen (pénzét, igen jellemzően, a legellentétesebb hajlamokra, alamizsnákra és kicsapongásokra költi). E napok ködös homályából formálódnak ki lassan alakjai és a félelemnek és extázisnak e ködös álomszerű világában végre megérik első költői műve: «Szegény emberek» című kis regénye.

1844-ben, 24 éves korában, írta ezt a mesteri embertanulmányt, ő, a legmagánosabb ember, «szenvedélyes tűzzel, csaknem könnyek között». Az alkotta meg, amivel legmélyebben aláztatott meg: a szegénysége és legnagyobb ereje, a szenvedések iránti szeretete, végtelen részvét áldotta meg azt. A leírt lapokat bizalmatlanul nézi. Mintha egy kérdést sejtene bennük sorsához, a döntést és csak nehezen határozza el magát, hogy Nekrasoffra a költőre bízza a kézirat bírálatát. Két nap telik el, semmi válasz. Egyedül, tépelődve ül otthon éjszaka, dolgozik, a lámpa kialvóban. Négy órakor hajnalban, hirtelen hevesen megrántják a csengőt és a csodálkozva ajtót nyitó Dosztojevszkij karjaiba esik Nekrasoff, átöleli, megcsókolja és ujjongva üdvözli. Ő és egy barátja együtt olvasták a kéziratot egész éjszakán át, figyeltek, ujjongtak és sírtak és a végén egyikük se bírta megállani, meg kellett, hogy öleljék. Dosztojevszkij életében ez az első pillanat, ez az éjféli csengetés, amely a dicsőséghez hívja. Hajnalpirkadásig beszélgetnek a barátok, boldog elragadtatásban, forró szavakban. Nekrasoff akkor Bjelinskihez, Oroszország mindenható kritikusához siet. «Új Gogolyunk van!» kiáltja már az ajtóban, a kéziratot zászlóként lobogtatva. «Nálatok úgy nőnek a Gogolyok, mint a gombák», dörmögi a bizalmatlan, akit bosszant ez a nagy lelkesedés. De mikor Dosztojevszkij másnap felkeresi, át van változva. «Nos, fel bírja fogni egyáltalában, hogy mit alkotott itt!» kiált rá felindultan a zavarodott fiatalemberre. Borzalom és édes borzongás lepi meg Dosztojevszkijt ettől az új, hirtelen rászakadó dicsőségtől. Mint az álomjáró megy le a lépcsőkön, az utcaszegleten elkábulva áll meg. Most először érzi, de nem meri hinni, hogy mind az a homályos és veszedelmes, amely szívét felzavarta, talán az a nagy és hatalmas, melyről gyermekségében kúsza álmokat álmodott: a halhatatlanság, az egész világért való szenvedés. Felmagasztosultság és szégyenkezés, büszkeség és alázat hullámzanak át a lelkén és nem tudja, hogy melyik hangnak higyjen. Ittasultan bolyong az utcákon és könnyeibe boldogság és fájdalom vegyülnek.

Milyen melodráma Dosztojevszkijnek költői felfedezése! Életének folyása itt is titokzatosan utánozza műveit. Ebben is, mint azokban, nyers körvonalakban hátborzongató regény banális romantikája, a sorscsapásokban valami gyermekesen primitív érzik és csak belső nagysága és igazsága emeli fel a nagyszerűségig. Dosztojevszkij életében is a kezdet gyakran melodráma, de mindig tragédia válik belőle. Egész élete feszültségre van berendezve; minden átmenet nélkül egyes pillanatokba sűrűlnek össze a döntő események és az extázisnak, vagy alázuhanásnak tíz vagy húsz ilyen pillanatába van egész sorsa leszögezve. Élete epileptikus rohamainak – egy pillanatnyi extázis és ájult összeomlás – lehetne ezeket nevezni. Minden extázis megett ott áll már fenyegetően az elernyedt érzés szürke borongása és a sűrűsödő felhőkből alattomosan gyűlik össze az új gyilkos életvillám. Minden felemelkedést alázuhanással fizet meg és a kegyelemnek ezt az egy pillanatát a robotnak és kétségbeesésnek sok, reménytelen órájával. A dicsőség, ez a ragyogó abroncs, amelyet Bjelinski abban az órában fejére tesz, egyben első gyűrűje is annak a bilincsnek, amelyen Dosztojevszkij fegyencként, egész életén keresztül, a munka súlyos golyóját csörömpölve hurcolja… Első könyve, «Világos éjszakák», az utolsó is, amelyet szabad emberként, egyedül a teremtés gyönyöréért alkotott. Költeni, ettől kezdve már csak azt jelenti néki: szerezni, visszafizetni, törleszteni, mert minden munka, amelyhez ettől fogva hozzákezd, már az első sortól kezdve előlegekkel megterhelt, a még meg sem született gyermeket már eladta foglalkozása rabszolgaságában. Most már örökké oda van láncolva az irodalom bagnójához, egész életén keresztül sikolt a megbilincselt kétségbeesett kiáltással szabadság után, de csak a halál töri szét láncait. Még kezdő, még nem érzi első gyönyörűségében a kínokat. Egynéhány elbeszélést gyorsan befejez és már új regényt tervez.

Ekkor sorsa felemeli intő újját. Rávigyázó démona nem engedi, hogy könnyű legyen élete. És hogy ismerni tanulja minden mélységében, az ő Istene, akit szeret, kipróbálja őt.

Ujra, mint akkor, amaz éjszakán, megszólal a csengő. Dosztojevszkij csodálkozva nyit ajtót, de ezúttal a csengetyűszó nem az élet hangja, nem újjongó barát, nem dicsőség hírnöke, hanem a halál hívása. Tisztek és kozákok nyomulnak a szobába, a megriasztottat elfogják, papirjait lepecsételik. Négy hónapig sanyarog a Szent Pál-erőd cellájában, anélkül, hogy csak sejtené is a bűnt, amellyel vádolják. Részt vett néhány felizgult fiatalember beszélgetésében, akiket túlozva Petrasevszki-összeesküvőknek neveztek el. Ez az egész bűne és elfogatása kétség telenül félreértés. És mégis lesújt reá, mint a villám, az ítélet, a legszigorúbb büntetés, a főbelövetés.

Sorsa ismét egy új pillanattá sűrűlt össze, életének legszűkebb és leggazdagabb, végtelen pillanatává, amelyben élet és halál ajkukat izzó csókban értetik egymáshoz. Hajnali szürkületben kilenc társával együtt kihozzák a börtönből, halottas ingbe öltöztetik, kezét-lábát odakötözik a bitófához és bekötik a szemét. Még hallja, a mint felolvassák halálos ítéletét, dobok peregnek, egész sorsa össze van préselve egy marék várakozásba, végtelen kétségbeesésbe és végtelen életvágyba, egyetlen időmolekulába. Ekkor a tiszt felemeli kezét, int a fehér zsebkendővel és felolvassa a megkegyelmezést, amely a halálos ítéletet szibériai fogsággá változtatja.

Első fiatal dicsőségéből így zuhan alá a névtelenség örvényébe. Négy éven keresztül egész horizontját ezerötszáz tölgyfakaró határolja, ezeken számolja el napról-napra sírva a négyszer 365 napot. Fogolytársai: betörők, tolvajok, gyilkosok; munkája: alabástromfejtés, téglahordás, hólapátolás. Az egyetlen könyv, amelyet olvashat, a biblia, egy rühes kutya és egy csonka szárnyú sas egyetlen barátai. Négy esztendeig élt a «halottas házban», az alvilágban, árnyék az árnyékok között, névtelenül, elfelejtve. Mikor aztán lefürészelik a láncot kisebzett lábáról és a karók, ez a barna, korhadt fal, elmarad mögötte, más ember lett belőle. Egészsége tönkrement, dicsősége elporladt, exisztenciája megsemmisült. Csak életkedve maradt sértetlen és sérthetetlen, mert meggyötört testének olvadó viaszából, sugárzóbban, mint valaha, lángol fel az ihlet izzó lángja. Még néhány évig Szibériában kell maradnia, félig szabadlábon, de nem engedik meg neki, hogy csak egy sort is nyilvánosságra hozhasson. Ott a száműzetésben, a legkeserűbb kétségbeesésben és magánosságban köti meg azt a különös házasságot első feleségével, egy beteg és különc asszonnyal, aki részvétteljes szerelmét kedvetlenül viszonozza. Van az önfeláldozásnak valami homályos tragédiája ebben az elhatározásában – a kíváncsiság és a hódolat elől örökre elzártan – és csak sejthetjük a «Megalázottak és megsértettek» néhány célzásából ennek a fantasztikus áldozatnak néma hősiességét.

Mikor visszatér Szent-Pétervárra: elfelejtett ember. Irodalmi pártolói magára hagyták, barátai eltűntek. De bátran és erőteljesen küzdi ki magát a hullámból, amely lesujtotta, ismét a napfényre. «Emlékek a halottasházból», fegyenckorának ez az utólérhetetlen rajzolása, egész Oroszországot felrázza közönyösségéből. Rémülve fedezi fel az egész nemzet, hogy nyugodtnak látszó világának síma rétege alatt, lélegzetnyi közelségben, egy más világ él, minden szenvedések purgatóriuma. A vád lángja felcsap egészen a Kremlig, a cár felzokog a könyvet olvasván, ezer ajkon zendül fel Dosztojevszkij neve. Egyetlen év alatt épül fel dicsősége palotája, magasabban és tartósabban, mint valaha. Az újra feltámadott, testvérével együtt folyóiratot alapít, amelyet csaknem egyedül, maga ír, és a költőhöz társul a prédikátor, a politikus, a «Præceptor Russiæ». Viharosan szól a visszhang, a folyóirat rendkívüli elterjedtségnek örvend. Új regényt fejez be, alattomosan hunyorgó szemekkel csalogatja a szerencse. Úgy látszik, Dosztojevszkij sorsa mindörökre biztosítva van.

De még egyszer így szól a sötét Akarat, mely életét kormányozza: korai még. Még egy földi kín ismeretlen előtte, a száműzetés martiriuma és a mindennapi nyomorult megélhetés maró gyötrelme. Szibéria és a Katorga, Oroszországnak legborzasztóbb torzképe, még mindig «otthon» volt, most meg kell, hogy ismerje a nomádok sátor utáni vágyát és nemzete iránti őserejű szerelmét. Még egyszer vissza kell térnie a névtelenségbe, még mélyebben lesülyedni a homályba, mielőtt nemzetének költője, heroldja lehetne. Ismét lecsap a villám, a megsemmisülés egy pillanata: a folyóiratot betiltják. Újra csak egy félreértés, de éppen olyan gyilkoló, mint az első. És ettől fogva vihar-viharra, borzasztó dolgok szakadnak életére. Felesége meghal, nemsokára azután fivére, aki egyúttal legjobb barátja és segítőtársa. Két család adósságai nehezülnek reá ólomsúllyal és az elviselhetetlen terhek meggörbítik hátgerincét. Még küzd kétségbeesetten, lázasan dolgozik éjjel-nappal, ír, szerkeszt, maga szed, csakhogy pénzt takarítson meg, hogy megmentse becsületét, exisztenciáját. De a sors erősebb, mint ő. Egy éjszaka gonosztevő gyanánt menekül hitelezői elől ki a világba.

Ekkor kezdődik meg az az éveken át tartó, céltalan vándorlás az európai száműzetésen át, az Oroszországtól, életének éltető forrásától való szörnyű elszakadás, amely még jobban meggyötörte lelkét, mint a Katorga kerítése. Szörnyű elgondolni is, hogy a legnagyobb orosz költő, nemzedékének géniusza, a halhatatlanság hírnöke, pénztelenül, hontalanul, céltalanul bolyongjon országról-országra. Csak nehezen lel szállásra kis, alacsony szobákban, melyeket megtölt a szegénység párája, hol az epilepszia démona beleváj idegeibe, adósságok, váltók, kötelezettségek munkáról-munkára hajszolják, zavar és szégyenkezés városról-városra űzik. Ha egy sugárnyi boldogság ragyog az életébe, akkor a sors mindjárt új, sötét felhőket von eléje. Gyorsírónője, egy fiatal leány, lett a második felesége, de az első gyermeket, akivel megajándékozza, már néhány nap mulva elragadja a gyengeség, a száműzetés nyomorúsága. Ha Szibéria purgatóriuma, előcsarnoka szenvedéseinek, Franciaország, Németország, Olaszország bizonyára a pokol. Alig bírja az ember elképzelni ezt a tragikus életmódot. Valahányszor Drezdában végigmegyek az utcákon, valahol egy kis, alacsony, piszkos ház előtt, megfog valami, mintha tán itt lakott volna ő, kis szász szatócsok és ügynökök között, fent a negyedik emeleten egyedül, végtelen egyedül ebben az idegen üzletes világban. Senkisem ismerte ezekben az években. Egy órányi távolságra Naumburgban lakik Nietzsche, az egyetlen, aki megértette volna. Wagner, Hebbel, Flaubert, Gottfried Keller kortársak, itt vannak, de nem tud róluk semmit és ők sem tudnak róla semmit. Mint egy nagy, veszedelmes állat, borzasan és viseltes ruhákban félénken bújik elő barlangjából az utcákra, mindig ugyanazon egy úton Drezdában, Genfben vagy Párisban; egy kávéházba, egy klubba, csak azért, hogy orosz ujságokat olvashasson. Orosz földet akar érezni, az otthoni cirill betűk puszta látását, a hazai szónak elröppenő lehelletét. Gyakran letelepedik valamelyik képteremben, nem a művészet iránti szeretetből, mert örökké bizánci barbár, képromboló maradt, hanem azért, hogy átmelegedjék. Nem tud semmit azokról az emberekről, akik körülötte élnek, csak gyűlöli őket, mert nem oroszok, gyűlöli a németeket Németországban, a franciákat Franciaországban. Szíve csak Oroszország felé figyel, csak a test vegetál részvétlenül ebben az idegen világban. Nincs német, francia, vagy olasz költő, aki vele való beszélgetésről vagy találkozásról adna számot. Csak a bankban ismerik, ahová nap-nap után sápadtan jön a pénztárhoz és izgalomtól remegő hangon kérdezi, hogy vajjon nem jött-e meg Oroszországból az utalvány, a száz rubel, amelyért kis, idegen emberek előtt, már ezerszer csúszott térden. Az alkalmazottak már kinevetik a szegény bolondot és örökös várakozását. A zálogházban is állandó vendég; mindenét elzálogosította ott, sőt egyszer az utolsó nadrágját is, csak hogy táviratot küldhessen Pétervárra, egyikét azoknak a velőkig ható jajkiáltásoknak, amelyek sikoltva mindig visszatérnek leveleiben. Összeszorul az ember szíve, ha olvassa ennek a Hatalmasnak kéznyaló, farkcsóválóan alázatos leveleit, amelyekben a könyörögte tiz rubelért ötször emlegeti az Üdvözítőt, ezeket a borzasztó leveleket, amelyek lihegnek, jajgatnak és nyöszörögnek egy marék nyomorult pénzért. Éjszakákon át dolgozik és ír, mialatt felesége mellette gyermekágyban kínlódik, mialatt az epilepszia már feszíti karmait, hogy az életet torkából kiszorítsa, mialatt a háziasszony a lakbérért rendőrökkel fenyegetőzik és a szülésznő a fizetségért szitkozódik – és így írja meg a «Raszkolnyikov»-ot, az «Idióták»-at, a «Démonok»-at, a «Játékos»-t, a XIX. század e monumentális műveit, egész lelki világunk univerzális alkotásait. A munka mentsvára és a gyötrelme. Ezekben mintha Oroszországban, otthon élne. Ha pihen, akkor újra Európában gyötrődik, amely az ő Katorgája. Éppen ezért mindig mélyebben ássa be magát műveibe. Ők az elixir, amely ittassá teszi, ők a játék, amelytől megkínzott idegei a legmagasabb gyönyörűségig feszülnek ki. És közben mohón számolja, mint egykor a fegyház léceit, a napokat. Ha egyszer hazatérhetne, akár mint koldus, de csak haza, haza! Nyomorúságában örökös kiáltása: Oroszország, Oroszország! De még mindig nem szabad visszatérnie, még mindig névtelenül kell maradnia a nagy mű kedvéért, idegen utcák mártirja, kiáltás és panasz nélküli magánosan tűrő. Még mindig az élet férgeinél kell laknia, mielőtt felszállhatna az örök dicsőség nagyszerű pompájába. Teste lesoványodott a nélkülözésektől, mind gyakrabban sujtanak le a betegségek pörölycsapásai agyvelejére, úgy hogy elhomályosult tudattal, napokig kábultan fekszik, s fel-felújuló erejével, támolyogva az íróasztalhoz vonszolja magát. Ötven éves Dosztojevszkij, de évezredek kínját élte keresztül.

És ekkor végre az utolsó, legfenyegetőbb pillanatban így szól a sorsa: «Elég volt!» Isten ismét Jób felé fordítja arcát: 52 éves korában Dosztojevszkij visszatérhet Oroszországba. Könyvei emeltek szót érte, Turgenyeff, Tolsztoj mind árnyékban maradnak. Oroszország már csak reá tekint. Az «Egy író naplója» népe heroldjává avatta és végső erejével és legfensőbb művészettel befejezi népe jövőjéhez írott végrendeletét, a «Karamasoff fivérek»-et. Most végre leleplezi sorsa célját és a megpróbáltatottnak a legmagasabb boldogság egy pillanatát ajándékozza, bizonyságul annak, hogy életének magvai végtelen vetésbe szökkentek. Végül egy pillanatban Dosztojevszkij dicsősége is úgy összepréselődik, mint egykor gyötrelme, villámot küld le reá Isten, de most nem olyant, amely lesujtja, hanem olyant, amely őt, mint prófétáját tüzes szekeren röpíti fel az örökkévalóságba. Puskin századik születésnapjára elhivattak Oroszország nagy költői ünnepi beszéd tartására. Turgenyev, a nyugatos, a költő, aki egy életen át elbitorolja tőle a dicsőséget, szól elsőnek és beszél langyos és barátságos helyeslés között. Ám a következő napon Dosztojevszkijé a szó és úgy emeli fel szavát démoni ittasságban, mint egy mennykövet. Az extázis tüzével, mely halk, rekedt hangjából hirtelen úgy tör ki, mint egy zivatar, hirdeti az orosz kiengesztelődés szent misszióját, mint a learatott kalászok borulnak hallgatói térdre. A terem megreng a lelkesedés kirobbanásában, asszonyok csókolják a kezeit, egy tanuló ájultan esik össze előtte és az összes többi szónokok lemondanak arról, hogy utána beszéljenek. A lelkesedés végtelenbe nő és tüzesen ragyog fel a glória tövissel koronázott feje felett.

Ezt akarta még a sorsa; sugárzó pillanatban megmutatni küldetésének beteljesülését, művének diadalát. Ekkor – a szín-gyümölcs megmentetett, – elhajítja testének elszáradt hüvelyét. 1881 február 10-én meghal Dosztojevszkij. Egy pillanatra szótlan gyász nyilallik át egész Oroszországon. Ám aztán anélkül, hogy előre megbeszélték volna, egyszerre, a legtávolibb városokból is küldöttségek utaznak fel, hogy a végtisztességet megadják neki. Az ezer palotájú város minden szögletéből áramlik, későn! későn már! a tömeg rajongó szeretete, mindenki a halottat akarja látni, akiről életében oly soká elfeledkeztek. Az utca, ahol fel van ravatalozva, feketéll, forrong a néptől, sötét tömegek árja lepi el borzongó némaságban a munkásház lépcsőit és tölti meg a szűk szobákat egészen a koporsóig. Pár óra mulva a virágdísz, amelyre felravatalozták, eltűnt, mert száz és száz kéz viszi el a virágokat, mint drága relikviákat. A szűk szobákban oly fojtó lesz a lég, hogy a gyertyáknak nincs levegőjük és kialszanak. Mind sűrűbben áramlanak a tömegek, hullám hullámra tör meg a halotton. Rohamuktól meginog a koporsó és már-már leszakad. Az özvegynek és a megrémült gyermekeknek kezükkel kell fenntartani. A rendőrfőnök be akarja tiltani a nyilvános temetést, mert a diákok a fegyenc láncait akarják koporsója után vinni, de végül is nem meri, mert a lelkesedés oly nagy, hogy fegyverekkel kényszerítették volna ki a részvételt. És a temetési menetben hirtelen Dosztojevszkij legszentebb álma, az egységes Oroszország egy órányi időre valósággá válik. Amint műveiben is a testvéri érzés üdvözűltségében Oroszország minden rendű és rangú népe, úgy válnak koporsója mögött százezerek fájdalmuk által egyetlen tömeggé, fiatal hercegek, aranyruhás pópák, munkások, diákok, tisztek, lakájok és koldusok mind valamennyien, templomi zászlók és jelvények lobogó erdeje alatt, egy hangon siratják a drága halottat. A templom, amelyben beszentelik, egyetlen nagy virágos kert és a nyitott sír előtt minden párt egyesül a szeretet és csodálat esküjében. Utolsó órájában így ajándékozza nemzetének a kibékülés egy pillanatát és még egyszer összetartja démoni erővel korának az őrületig kifeszült ellentéteit. És utolsó útja után, mint a halottnak szánt nagyszerű üdvlövés, felrobban a borzasztó földalatti akna: a forradalom. Három héttel később meggyilkolják a cárt, mennydörög a lázadás, a megfenyítés villámai cikáznak át az országon: mint Beethoven, Dosztojevszkij is az elemek szent lázadásában, zivatarban hal meg.

Sorsának értelme.

Ein Meister bin ich worden Zu tragen Lust und Leid, Und meine Lust zu leiden, Ward mir zur Seligkeit.

Gottfried Keller.

Dosztojevszkij és sorsa között szüntelen áll a harc, szeretetteljes ellenségeskedés különös módján. Sorsa minden összeütközést fájdalmasan hegyez ki feléje, minden ellentétet a megszakadásig fájdalmasan feszít ki; szereti az élet s mégis fájtatja, és ő is szereti, mert oly erősen megragadja, mert ez a mindent megértő a szenvedésben ismeri fel a legerősebb érzéslehetőséget. Sorsa sohasem engedi szabadon, újra és újra leigázza, hogy ezt az egy hivő embert hatalmának és dicsőségének örök vértanújává avassa. Mint Jákob küzd vele, életének végtelen éjszakáján, a halál hajnalpirkadásáig és nem engedi ki görcsös öleléséből, mielőtt meg nem áldotta. És Dosztojevszkij, «Isten szolgája» megérti e küldetés nagyságát és legnagyobb boldogságát abban találja, hogy végtelen hatalmak örök legyőzöttje legyen. Lázas ajakkal csókolja keresztjét: «Nincs érzés, mely az ember számára szükségesebb volna, mint a Hatalmas előtt meghajolhatni!» Sorsának terhétől térdrerogyva, jámboran emeli fel kezeit és bizonygatja az élet szent nagyságát.

A sors e jobbágyságában így lett Dosztojevszkij alázatosság és belátás útján minden szenvedés nagy legyőzője, a testamentumok ideje óta a leghatalmasabb Mester, a nagy átértékelő. Csak azért vált erőszakoskodóvá, mert sorsa is erőszakoskodott, a kalapácsütések, amelyek életének üllőjére csaptak, elsősorban belső erejét kovácsolták meg. Minél mélyebbre zuhan a teste, annál magasabbra szárnyal fel hite; minél többet szenved, mint ember, annál üdvözültebben ismeri fel a világfájdalom értelmét és szükségét. Amor fati, a sorshoz való odaadó szeretet, amelyet Nietzsche az élet legtermékenyebb törvényéül dicsőít, minden ellenségeskedésben csak a teljességet érezteti vele, minden megpróbáltatásban csak az üdvösséget. Mint Bileam, a kiválasztottnak minden átok áldássá, minden megalázás felmagasztaltatássá változik. Szibériában, bilincsbe vert lábakkal himnuszt ír a cárhoz, aki őt ártatlanul halálra ítéltette és számunkra érthetetlen alázattal csókolja meg újra a kezet, amely megfenyítette. Alig, hogy mint Lázár koporsójából, kísérteti halványan feltámad, mindig kész bizonyságot tenni az élet szépsége mellett és mindennapi halódásából, görcseiből és epileptikus vonaglásaiból még habzó szájjal összeszedi magát, hogy azt az Istent dicsőíthesse, aki ezt a megpróbáltatást küldte reá. Megnyíló lelkében minden szenvedés a szenvedéshez való új szeretetet támaszt, kielégíti sóvárgó, flagelláns szomjúságát új mártírkoronák után. Ha keményen rásújt a sorsa, véresen összeroskadva már új csapások után sóhajtozik. Minden lesújtó villámot felfog és amitől el kellett volna égnie, átváltoztatja lelki tűzzé és teremtő rajongássá.

Az élmény ily démoni átváltoztató erejével szemben a külső sorsnak elvész minden hatalma. Ami büntetésnek és megpróbáltatásnak látszik, az a megértőnek segítség, ami mást térdre roskaszt, az állítja még csak talpra a költőt. Ami gyengébbet szétmorzsolt volna, az csak megacélozta erejét e rajongónak. A század, amely oly szívesen játszik jelképekkel, hasonló élmény hasonló kettős hatására már mutatott példát. Korunk másik költőjét, Wilde Oszkárt hasonló villámcsapás éri. Mindketten híres írók, nemesi rangúak, exisztenciájuknak polgári köréből egy nap fegyházba zuhannak alá. Míg azonban a költő Wilde úgy morzsolódik szét e megpróbáltatásban, mint egy mozsárban, a költő Dosztojevszkij éppen ettől formálódik ki, mint az ízzó tégelyben az érc. Mert Wilde, akinek még van társadalmi érzéke, a társasági ember külső ösztönével meggyalázva érzi magát a polgári szégyenbélyeg által és legborzasztóbb lealázása az a fürdő Reading Goalban, ahol ápolt, úri testét be kell meríteni a már tíz más fegyenc által bemocskolt vízbe. A gentleman, ez az egészen különjogú osztály kultúrája borzong össze benne az utálattól, közönséges emberekkel fizikailag keveredéstől. Dosztojevszkij a minden rendek felett való új ember, sorsittas lélekkel vágyódik e felé a közösség felé, s ugyanaz a piszkos fürdő gőgjének purgatóriuma. És mikor segít egy zsíros tatáron, rajongva éli át a lábmosás keresztény misztériumát. Wildet, akiben a lord túlélte az embert, a fegyencek között az a félelem gyötri, hogy azok talán magukhoz hasonlónak tartják. Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok megtagadják tőle a testvéri közösséget, mert minden távolságot, minden nemtestvériségét úgy tekinti, mint emberi mivolta szégyenfoltját, elégtelenségét. Amint szén és gyémánt azonos elemek, úgy ez a kettős sors a két költőre nézve egy és mégsem ugyanaz. Wilde «kész», amikor a fegyházból kijön, Dosztojevszkij akkor kezdi. Wilde értéktelen salakká ég el ugyanabban a tűzben, amely Dosztojevszkijt szikrázó keménységűvé formálja. Wildet megfenyítik, mint egy szolgát, mert védekezik, Dosztojevszkij győzedelmeskedik sorsa felett, mert szereti sorsát.

Dosztojevszkij úgy átformálja megpróbáltatásait, úgy átértékeli megaláztatásait, hogy csak a legkeményebb sors méltó hozzá. Mert életének épp külső veszedelmeiből szerzi meg a legmagasabb belső biztonságot, szenvedései nyereséggé válnak, bűnei gyarapodássá, gátjai magasba töréssé. Valami démoni átértékelő erőnél fogva Szibéria, a katorga, az epilepszia, a szegénység, a játékdüh, a bujaság, lényének mindezek a válságai megtermékenyítik művészetét, mert amint az emberek, a robbanó viheder veszélye között, mélyen a biztos földi élet sétateres felülete alatt, a bányák legfeketébb mélységéből nyerik a legértékesebb fémeket, úgy bányássza a művész leglángolóbb igazságait, legmélyebb megismeréseit lénye legveszélyesebb örvényeiből. Művészi szempontból tragédiának, erkölcsi szempontból páratlan vívmánynak tekinthetjük Dosztojevszkij életét, mert az ember győzelme sorsa felett, a külső életnek belső bűvészettel átértékelése.

Mindenekfelett példa nélkül való a szellemi életerőnek a törékeny, gyarló test feletti győzelme. Ne felejtsük el, hogy Dosztojevszkij beteg volt, hogy ezeket az ércből való, halhatatlan műveket szétpattanó, roskadt testtel, vonagló, cikázva szikrázó idegekkel teremtette. Testét átnyársalta a legszörnyűbb baj, a halál örökké jelenvaló borzalmas jelképe, az epilepszia. Dosztojevszkij művészi élete teljes harminc esztendejében epileptikus volt. Irásközben, az utcán, beszélgetésben, néha még álmában is a «fojtogató démon» keze hirtelen torkába vágja karmait és míg hab ül ajka szélére, oly hirtelen vágja földhöz, hogy a meglepett test esésében véresre üti magát. Már mint ideges gyermek érzi különös hallucinációkban, borzalmas lelki feszültségben a veszedelem távol villanását, a «szent betegséget» azonban először a fegyház kovácsolja villámmá. Idegeinek borzasztó túlfeszültsége ott préselődik rettentővé és mint minden balsors, mint a szegénység és a nélkülözések, testi baja is híven követi Dosztojevszkijt utolsó órájáig. Különös, a meggyötrött soha egy szóval sem lázad fel a megpróbáltatás ellen. Sohasem panaszkodott testi fogyatkozása miatt, mint Beethoven süketsége, Byron sánta lába, mint Rousseau hólyagbaja felett, sehol sincs nyoma sem, hogy valaha komolyabb gyógyulást keresett volna rá. Bizonyosnak vehetjük a legvalószínűtlenebbet, hogy azzal a végtelen amor fatival, ezt a betegségét is szerette, mint minden bűnét és minden baját, úgy szerette, mint egy sorscsapást. A költő megfigyelő vágya megfékezi az ember szenvedését. Dosztojevszkij úr lesz szenvedései felett, mert megfigyeli őket. Életének legnagyobb veszedelme, az epilepszia, művészetének legfensőbb titkává válik; ebből az állapotából soha nem ismert titokzatos szépségeket szűr le, az «Én» csodálatos, kábult előérzet-pillanataiban meggyülemlett önkívületét. Itt éli át a legborzasztóbb összesűrítésben, bent az életben a halált s az ily halál előtti pillanatban a lét legerősebb, mámorosító esszenciáját, az «önmagát-megérzés» lélektanilag fokozott feszültségét. Mint valami varázsos szimbólumot, sorsa mindig visszahozza vérébe életének legmélyebben átélt pillanatát, azt a percet a Szemenovskij-téren, azért, hogy soha el ne felejtse érzése a minden és a semmi közötti irtózatos ellentétet. Itt is homály borul tekintetére, itt is úgy ömlik ki testéből a lélek, mint víz a túlságosan telemert s eldőlt csészéből, kifeszített szárnyakkal már Istenéhez remeg fel, már érzi a testnélküli lebegésben a földöntúli fényt, egy más világ sugarát és irgalmát, már alásülyedt a föld, már megzendültek a mennyek és akkor a felébredés mennydörgése összezúzva ismét visszahajítja a hétköznapi életbe. Valahányszor Dosztojevszkij ezt az egy pillanatot leírja, a boldogság álomszerű érzését, amelybe hihetetlen éles megfigyelőképessége lelket önt, a visszaemlékezéstől és a borzongás pillanatától, hangja szenvedélyes himnusszá válik: «Ti egészséges emberek, nem is sejtitek, – így prédikál lelkesülve – milyen csodálatos gyönyör hatja át az epileptikust a roham előtti pillanatban. Mohamed meséli el a Koránban, hogy a paradicsomban volt az alatt a rövid idő alatt, amíg korsója feldőlt és a víz kiömlött belőle – és az összes balga bölcsek azt állítják, hogy hazug és csaló. Ez azonban nem áll, mert nem hazudik, bizonyára volt a paradicsomban egy epileptikus rohama alatt, mert talán ő is szenvedett e betegségben, mint én! Sohase tudom, a gyönyörűség e pillanata órákig tart-e, de higyjétek meg nekem, az élet minden örömét sem cserélném el vele.»

Ezekben az izzó pillanatokban Dosztojevszkij tekintete felülemelkedik a világon és lobogó mindentátérzésben öleli át a végtelenséget. Ám elhallgatja a keserű bűnhödést, amellyel Istenhez való minden görcsös közelítést megfizet. A pillanatok kristályát szörnyű összeomlás hasogató cserepekké zúzza össze, megtört tagokkal és tompult elmével zuhan vissza a földi éjszakába, mint egy új Ikarus. A végtelen fénytől még káprázó lélek fáradságosan tapogatózik vissza a test börtönébe, a lét földjén, mint a férgek, vakon csúsznak az érzékek, amelyek még előbb üdvözült suhanással fogták körül Isten arculatját. Minden roham után valami idióta tompultság fogja el Dosztojevszkijt, amelynek egész borzadályát önkínzó világossággal rajzolta le Myskin hercegben. Ott fekszik az ágyban, összetört, gyakran szétzúzott tagokkal, nyelve nem engedelmeskedik a hangoknak, keze nem bírja a tollat, mogorván és lesujtva húzódik vissza az emberektől. Agyvelejének bevilágító sugára, amely előbb harmónikus összefoglalásban ezer részletet egyesített, megtört, nem emlékszik vissza a legközelebbi dolgokra sem, elszakadt az életfonál, amely őt a világgal, műveivel összeköti. Egyszer éppen a «Démonok» írása közben éri a roham és utána borzadva veszi észre, hogy nem emlékszik többé kigondolt története eseményére, sőt még hősének nevét is elfelejtette. Kínlódva kell ismét beleélni magát önnön alkotásába, az ellankadt viziókat kegyetlen akarattal hajszolja, míg újra teljes világosságban állnak előtte, míg újabb roham ismét mindent összerombol. Így keletkeznek utolsó, leghatalmasabb regényei, hátgerincében az epilepszia irtózatával, a halál keserű utóízével ajkán, nélkülözésektől és gondoktól hajszolva. Alkotóereje a halál és őrület szélén alvajáró biztonságával tör a magasba, ebből a folytonos halódásból nő fel az örökké feltámadónak az a démoni ereje, amellyel mohón öleli át az életet s kipréseli belőle azt, ami benne erőteljességben és szenvedélyben a legfenségesebb.

Ennek a betegségnek, ennek a démoni balsorsnak Dosztojevszkij ugyannyit köszön, mint Tolsztoj egészséges voltának. (Mereskovszkij ezt az ellentétet vakító szellemességgel vezette le.) Ez röpítette fel a legkoncentráltabb érzésállapotokig, amelyekhez a normális megérzés sohasem jutott volna el. Ez adta neki azt a titokzatos bepillantást az érzések alvilágába és a lélek tudatalatti birodalmába. Lényének ez a nagyszerű kétlakisága, hogy a legizgatóbb álomban is ébren volt, hogy az érzés labirintusának legvégére is be tudott surranni értelme, tette őt képessé arra, hogy a lelki történéseknek elsőnek tudta metafizikáját adni és tökéletesen vázolni azt, amit a tudomány analitikus bonckése a halott klinikai eseten csak tökéletlenül tudott kitapogatni. Mint Odysseus, a világ vándora, az alvilág hirnöke, úgy hozza fel ő, az egyedül élve-visszatérő, az árnyékok és lángok alvilágából a legkínzóbb leírásokat és vérével és ajkának hideg borzongásával tanusítja az élet és halál közötti nem sejtett állapotok létezését. Éppen betegségének köszönheti művészete legmagasabb fokát, a Stendhal által formulázott, «d’inventer des sensations inédites»-t, hogy teljes trópikus kifejlődésben mutathasson be érzéseket, amelyek mindnyájunknál megvannak csírájukban és csak vérünk hűvös éghajlata miatt nem jutnak el a megérésig. A beteg finom hallása érzékelteti vele a lélek legvégső szavait. Mielőtt deliriumba sülyed, fokozott érzékenysége a legerősebb hatással méri fel az érzékek legfinomabb remegéseit és az előérzet pillanatainak misztikus éleslátásában megadatott neki a második arc jövőbelátó adománya, az összefüggések bűvészete. Oh, csodálatos, a szív minden válságában gyümölcshozó átalakulás! Dosztojevszkij, a művész minden veszedelmet a tulajdonává kényszerít és az ember is új méretű új nagyságokat szerez általa. Mert boldogság és szenvedés, az érzés két végpontja, számára nem más, mint összehasonlíthatatlanul fokozott intenzitás, nem az átlagos élet hétköznapi mértékeivel mér, hanem saját indulata izzó fokozataival. A boldogság tetőfoka másoknál: egy tájat élvezni, egy asszonyt bírni, harmóniát érezni, mindez azonban csak földi viszonyok megengedte bírlalás. Dosztojevszkijnél az érzés forrpontjai már az elviselhetetlenben, a halálosban vannak. Boldogsága a görcsös feszültség, a tajtékos görcs, szenvedése az összezúzatás, a collapsus, az összeomlás, de mindig villámszerűen összesűrített lelkiállapotok, amelyek a földi létben nem tarthatnak sokáig, amelyek olyan forrpontot érnek el, hogy nincs pillanat, mely soká kezében bírná tartani és fájdalomtól felszisszenve el kell ejtenie. Aki az életben folytonosan átéli a halált, az őseredetibb borzongást érez, mint a közönséges ember, aki átérezte a testnélküli lebegést, magasabbfokú gyönyört ismer, mint a test, amely sohasem hagyta el a kemény földet. A boldogságról való fogalma az elragadtatás, a kínlódásról való fogalma a megsemmisülés. Éppen ezért alakjai boldogsága nem fokozott vidámságban áll, hanem csillámlik és ég, mint a tűz, visszatartott könnyektől reszket és veszedelmektől tikkasztó, elviselhetetlen, tarthatatlan állapot, inkább szenvedés, mint élvezet. Kínlódásában ismét van valami, amely már áthidalta a tompa, fojtogató, súlyos aggodalom és borzongás köznapiságát: a jéghideg, majdnem mosolygó világosság, a keserűség utáni ördögi vágy, amely nem ismer könnyeket, száraz, dörgő nevetés és démoni vigyorgás, amely már szinte élvezet. Soha ő előtte senkinek sem tárult így fel az érzések ellentétje, soha a világ senkinek oly fájdalmas messziségre nem feszült ki, mint a rajongás és megsemmisülés e két új pólusa között, amelyet öröm és szenvedés minden megszokott földi mértékén túl állított fel magának.

Dosztojevszkijt csak ebből a polaritásból, melyet sorsa vésett rá, lehet megérteni. Kétfelé hasadt életének áldozata és – mint sorsának szenvedélyes igenlője, – ellentétjeinek fanatikusa. Művészi temperamentumának izzó tüze csak ez ellentéteknek folytonos összekoccanásából támad és a helyett, hogy egyesítné a veleszületett kettéhasadást, ez a mértéket nem ismerő ember még szélesebbre szakítja, éggé és pokollá és a tátongó seb nem gyógyul be még az alkotás izzó, lelki lázában sem. Dosztojevszkij, a művész, az ellentétek legtökéletesebb terméke, a művészetnek és talán az emberiségnek is legnagyobb dualistája. Lényének ez az ősakarata egyik szenvedélye által szimbólikusan látható formába ömlik: ez a hazárd-játék iránti beteges szeretete. Már mint gyermek szenvedélyes kártyás, de Európában ismeri meg igazán idegeinek ördögi tükrét, a vörös és feketét, a roulette-asztalt, ezt a primitív kettősségében oly kegyetlenül veszedelmes játékot. Baden-Baden zöld asztala, Montecarló játékbarlangja szerzik meg számára Európában a legnagyobb gyönyörűséget, jobban hipnotizálják idegeit, mint a sixtusi Madonna, Michelangelo szobrai, a Dél tájai és az egész világ művészete és kultúrája. Mert itt van feszültség, döntés, – fekete vagy piros, páros vagy páratlan, szerencse vagy megsemmisülés, nyereség vagy veszteség – a forgó kerék egyetlen másodpercébe összepréselve; itt van a tömörített feszültség a szökellő ellentétek azon fájdalmasan-kéjes villámlásában, mely egyedül felel meg jellemének. A szelíd átmenetek, a kiegyenlítődések, langyos fokozások elviselhetetlenek lázas türelmetlenségének, nem akar német módra, «Wurstmacher» módra pénzt szerezni, körültekintéssel, takarékossággal, számítással, őt a véletlen, a teljes odaadás izgatja. Külső sorsa alakulását utánozza a zöld asztal melletti tudatos-öntudatlan örökös kihívásban: a döntésnek egyetlen pillanattá megkurtítását, az élessé kihegyezett izgalmat, mely izzó tűjét mélyen az idegbe fúrja, s rejtelmesen hasonlít az epileptikus villám megérzése és lesujtása pillanatához és ahhoz a felejthetetlen pillanathoz a Szemenovskij-téren. Amint a sors vele, úgy játszik most ő a sorssal: a véletlent művészi feszültséggé ingerli, amikor léte biztosítva van, remegő kezekkel akkor dobja egész exisztenciáját a zöld asztalra. Dosztojevszkij nem pénzéhségből játszik, hanem valami hallatlan, «illetlen» Karamasoff-szerű életszomjból, mely mindent a legerősebb kivonatban akar érezni, a szédülés utáni beteges vágyból, abból a sajátságosan kéjes «torony-érzésből», mely arra késztet, hogy a mélység felé hajoljunk. Mert szereti ezt az örvényt, az élet mélységét, a véletlen démoniságát, fanatikus alázattal szereti a hatalmakat, amelyek erősebbek, mint saját ereje, és örökös ingerléssel mindig lehívja fejére a gyilkos villámokat. Dosztojevszkij a szerencsejátékban is sorsát hívja ki, amit feltesz egy kártyalapra, az nem pénz és nem az utolsó garasa, hanem egész exisztenciája, amit nyer, az a legmagasabbfokú idegizgalom, halálos borzongás, ősfélelem, démonikus világátérzés. Dosztojevszkij még az arany-méregből is az Istenség utáni új szomjúságot oltotta magába.

Természetes, hogy ezt a szenvedélyt is, mint minden mást, minden mértéken felül, egészen a bűnözésig űzte. E titáni vérmérséklet előtt megállás, elővigyázat, meggondolás mind idegen: «Mindenütt és egész életemen keresztül mindig átléptem a határokat!» És ez a határokat átlépés művészi szempontból nagysága és emberileg veszedelme: mert nem áll meg a polgári erkölcsi kerítésénél és senkisem tudja pontosan megmondani, hogy élete mennyire lépte át a jogi határokat és hőseinek gonosztevő ösztöneiből mennyit váltott tettre. Egyik-másikról van bizonyságunk, de ezek mind csekélységek. Mint gyermek csalt a kártyajátékban és mint a «Bűn és bűnhödés» tragikus bolondja, Marmeládov, pálinka utáni mohóságból felesége harisnyáit, épp úgy lopja ki Dosztojevszkij felesége pénzét és egy ruháját a szekrényből, hogy a rouletten eljátssza. Hogy érzéki kicsapongásai a «pinceévekből» mennyire hullámoztak át perverzitásba, Swidrigailov, Stravrogin és Karamasoff Fedor, a «kéj pókjaiból» mennyi háló szövődött át sexuális életébe, azt az életrajzírók nem merik fejtegetni. Hajlamai és perverzitásai, ezek is mind a romlottság és ártatlanság ellentétének szertelen mohóságában gyökereznek, de nem lényeges ezeket a legendákat és találgatásokat (bármennyire is kézenfekvők) magyarázgatni. Fontos csak félre nem ismerni, hogy Dosztojevszkij-Karamasoffal a megváltóval, a szenttel, Aljósával vérrokon ellenlábasa, a kéjenc, aljas, túlizgatott érzékiségű Fedor.

Csak egy bizonyos: Dosztojevszkij érzékiségében is átlépte a polgári mértéket és pedig nem Goethe írta szelid értelemben, aki egykor azokat a híres szavakat mondta, hogy elevenen érez magában képességet mindenféle gyalázatosságra és bűnre. Goethe egész óriási fejlődése egyetlen hatalmas erőlködés, hogy ezeket a veszélyesen felburjánzott csirákat magából kiirtsa. Olimpusi harmóniát akart, legfőbb vágya az ellentétek lerombolása, vérének lehiggasztása, az erők nyugodt egyensúlya. Megöli magában az érzékiséget és az erkölcs kedvéért művészetére nézve súlyos vérveszteséggel kiirtja magából lassanként az összes veszélyes csírákat, természetes, hogy ezekkel együtt erejéből is sok megsemmisül. Dosztojevszkij azonban, aki kettősségében is szenvedélyes, mint mindenben, amit az élettől kapott, nem akar a megmerevítő harmóniáig jutni, nem köti meg ellentéteit az isteni harmóniában, hanem szétválasztja Isten és ördöggé és a kettő közé állítja a világot. Végnélküli életet akar. És életnek csak azt tekinti, amely állandó villamos kisülés az ellentétek pólusai között. Ami csira benne volt, jóság és rosszaság, veszélyes és a világot előre vivő, annak ki kell törnie, tropikus szenvedélyében minden kivirágzik és gyümölcsöt hoz. Hagyja bűneit vadul felburjánozni, gonosztevő ösztöneit is akadálytalan engedi világgá menni. Szereti vétkeit, betegségét, a játékot, gonoszságát és még a bujaságot is, mert az a test metafizikája, az élvezetek végtelen akarása. Goethe antik Apollo-féle akar lenni, Dosztojevszkij Bachchus. Nem akar olimpusi, Istenhez hasonló lenni, hanem csak erős ember. Erkölcse nem klasszicitást, szabályt akar, hanem intenzitást. Helyesen élni számára azt jelenti: erősen és mindent átélni, mindkettőt egyszerre, a jót és rosszat és mind a kettőt legerősebb, legmámorosítóbb módon. Ezért nem keresett Dosztojevszkij sohasem szabályt, hanem mindig csak teljességet. Ezzel szemben Tolsztoj, munkája közben, nyugtalanul kel fel, megáll, otthagyja a művészetet és egész életén át kínozza magát, hogy vajjon mi a jó, mi a rossz, helyesen élt-e, vagy nem. Tolsztoj élete ezért oktató, mint egy tankönyv, egy pamflet, Dosztojevszkij élete remekmű, tragédia, balsors. Nem tudatosan, célszerűen cselekszik, nem vizsgálja meg magát, csak magát erősíti. Tolsztoj az összes halálos bűnökkel vádolja magát, hangosan, az egész nép előtt. Dosztojevszkij hallgat, de hallgatása többet beszél Szodomáról, mint Tolsztoj minden önvádja. Dosztojevszkij nem akarja magát megítélni, megváltoztatni, megjavítani, csak mindig egyet: önmagát erőssé tenni. A gonosz ellen, veszélyes természete ellen nem fejt ki semmiféle ellenállást, ellenkezőleg, szereti ezt a veszélyt, mint hajtóerőt, mint ösztönzőt, isteníti bűnét a bűnbánat, – és büszkeségét az alázat kedvéért. Gyermekes volna elhallgatni lényének démoniságát (amely oly közel testvér az Istenihez), ha őt erkölcsileg mentegetni akarnók, megmenteni a polgári mérték kicsinyes harmóniája számára azt, amiben a mértéktelenség elementáris szépsége vagyon.

Aki a Karamasoffot, az «Ifjúságban» a diák alakját, a «Démonok» Stravroginját, a «Raskolnikoff» Swidrigailovját, a test e fanatikusait, a bujaság nagy megszállottjait, az erkölcstelenség e tudós mestereit megteremtette, az bizonyára tudatosan átélte életében az érzékiség legalacsonyabb formáit, mert a kicsapongások szellemi szeretete szükséges ahhoz, hogy ezeket az alakokat borzalmas valóságukban bemutathassa. Hihetetlen ingerlékenysége ismerte az erotikát kettős értelmében, ismerte a testi ittasultságot, amely az iszapban támolyog és fajtalansággá válik, egész a legfinomabb szellemi lejtőig, hol gonoszsággá és bűnné merevül, megismerte az erotikát minden álarca alatt és megértő pillantással mosolyog őrjöngésére. És ismeri őt legnemesebb változataiban, ahol a szerelem testetlen részvét, lelki könyörület, világtestvériség és hulló könny. Mindezek a titokzatos esszenciák megvoltak benne és pedig mint minden valódi költőben, nemcsak elilló vegyi nyomokban, hanem a legtisztább, legerősebb kivonatokban. Minden kicsapongást az érzékek szexuális izgalmával és szinte kitapintható remegésével vázol és sokat közülök valószínűleg gyönyörűséggel át is élt. Ezzel nem azt akarom mondani (nehogy vadidegenek talán így értsék), hogy Dosztojevszkij kéjenc volt, «Lebemann», aki gyönyörűséget talál a testiségben. Ő csak úgy szerette a kéjt, mint a kínzást, ösztönök jobbágya, hatalmas testi és lelki kíváncsiság rabja volt, amelyek őt vesszőkkel korbácsolták bele a veszedelembe, a félreutak tüskés sűrűjébe. Vágya sem valami közönséges élvezés, hanem az egész érzéki életerő játéka és odaadása; az epilepszia titokzatos, viharos, fojtó levegőjének újra és újra érezni akarása, az érzékek koncentrációja a kéj előtti néhány veszedelmes, megfeszült másodpercben és azután a megbánásba való tompa zuhanás. A kéjben nemcsak a veszély ragyogását, az idegek játékát, – mely öntestében oly természetes – szereti, hanem a fojtott szemérem és tudatosság különös keverékével minden kéjben az ellentétet keresi, a bűnbánat alját, a meggyalázásban az ártatlanságot, a bűntettben a veszélyt. Dosztojevszkij érzékisége labirint, amelyben minden út összefonódott, egy és ugyanazon testben szomszédosak Isten és az állat és így kell értelmezni a Karamasoffok szimbólumát, hol Aljósa, az angyal, a szent, éppen Fedornak, a kegyetlen «kéjpóknak» a fia. A kéj termi a tisztaságot, a bűn a nagyságot, a gyönyörűség a szenvedést és a szenvedés viszont a gyönyörűséget. Az ellentétek örökké találkoznak, ég és pokol, Isten és ördög között feszül ki az ő világa.

Dosztojevszkijnek végső és egyetlen titka, rajongásának teremtő tűzforrása ezért az amor fati, egész kettéhasadt sorsához való határtalan, tudatosan védtelen, teljes odaadása. Éppen mert oly hatalmas életet szabtak ki számára, ahol az érzések megmérhetlensége szenvedésben tárult fel, ezért szerette a kegyetlenül-jóságos, istenien érthetetlen, örökké megtanulhatatlan, örökké misztikus életet. Mert mértéke a teljesség, a végtelenség. Sohasem akart szelid hullámverésű életet, csak önmagát még koncentráltabbnak, még intenzívebbnek és ezért sohasem tért ki a belső és külső veszedelmek elől, hiszen azok az izgalom lehetőségei, az idegek felhevítői. Minden csirát, a jónak és rossznak a csiráját, ami benne volt, minden szenvedélyt, minden bűnt önextázis és lelkesültség által felfokozott és mindenttudó véréből semmi vészthozót nem irtott ki. A játékos benne teljesen odaadja önmagát betétül a hatalmak szenvedélyes játékába, mert létének egész gyönyörűségét csak a fekete és vörös, az élet vagy halál gurulásában érzi szédítően-édesen. «Te beállítottál ide engem, te is fogsz innen kivezetni» ez a válasza, mint Goethenek a természethez. Sohasem jut eszébe, «corriger la fortune», sorsát elkerülni, felhigítani. Sohasem keres tökéletességet, befejezést, nyugalomban való véget, csak az életnek szenvedésben való felfokozását. Mindig magasabbra dobja fel érzéseit új feszültségekig, mert nem önmagát akarja elnyerni, hanem az érzések legfőbb summáját. Nem akar kristállyá meredni, mint Goethe, hogy a nyugtalan kaoszt ezer kristálylapjával tükrözze hidegen, hanem önmagát naponként elpusztító láng akar lenni, hogy mindennap újból épüljön, örökké ismételni magát, de mindig fokozottabb erővel és kifeszültebb ellentétekben. Nem akar élet felett úrkodni, hanem az életet érezni, sorsának nem parancsolója, hanem fanatikus jobbágya lenni. És csak így, mint «Isten-szolga», mint mindenek között legodaadóbb, így vált minden emberinek tudósává.

Dosztojevszkij sorsa feletti úrkodást visszaadta a sorsnak és a véletlen Idő felett ezért lett oly hatalmassá élete. Ő, a démoni ember, az örök hatalmak alattvalója; alakjában újra feltámadnak korunk tiszta, dokumentált világosságában, mégegyszer, misztikus időknek rég eltűntnek hitt költői, a látnok, a nagy őrjöngő, a sorsember. Ebben a titáni alakban van valami ősidőkből való és hősies. Az idők lapályából más irodalmi munkák, mint virágos hegyek emelkednek ki, alkotó őserőnek tanubizonyságai ugyan, de időtartamuk korlátolt és csúcsaik még ott is hozzáférhetők, hol fehér hókoronájuk végtelenbe ér. Dosztojevszkij munkáinak hegycsúcsa fantasztikus szürke, vulkáni eredetű, terméketlen kőzet. Mégis széttépett szívének kráteréből izzó láva ér le világunk legbensőbb tűzfolyós magváig; itt kezdetek kezdetével való összefüggésre, az őserő elemeivel való kapcsolatra bukkanunk, és borzongva érezzük sorsában és műveiben minden emberiességnek titokzatos mélységét.

Dosztojevszkij alakjai.

«Oh, ne higyjetek az ember egységében.»

Dosztojevszkij.

Ő maga is vulkáni, ezért hősei is vulkáni eredetűek, mert minden ember végül is bizonysága az Istennek, aki megteremtette. Nem helyezkednek be békésen a mi világunkba, hanem érzésükkel mindenütt a legősibb problémákig nyúlnak le. A modern idegember párosul bennük a teremtés első lényével, aki az életből még nem tud egyebet, csak saját szenvedélyét, és a legvégsőbb meglátással egyidejűleg, a világ első kérdéseit dadogja. Formáik még nincsenek kihülve, kőzetük még nem rétegeződött, arcuk még nem símult ki. Örökké befejezetlenek és ezért kétszeresen elevenek. Hiszen a tökéletes ember egyszersmind lezárt valami és Dosztojevszkijnél minden a végtelen felé törekszik. Ő az embereket csak addig tartja hősnek, művészi kiformálásra érdemesnek, amíg önmagukkal meghasonlottak, míg problematikus természetűek. A tökéleteseket, a megéretteket lerázza magáról, mint gyümölcsét a fa. Dosztojevszkij csak addig szereti az alakjait, amíg szenvednek, amíg a saját életének fokozott, kettéhasadt alakját öltik magukra, amíg kaosz van bennük, amely sorssá akar átváltozni.

Állítsuk hőseit egy más kép elé, hogy csodálatos különlegességüket jobban megérthessük. Hívjuk fel emlékezetünkbe Balzac egy hősét, mint a francia regény típusát és akkor egyszerre valami egyenesvonalúra, körülhatároltra és belsően zártra gondolunk öntudatlanul. Fogalom, oly érthető és szabályos, mint egy mértani ábra. Balzac minden hőse egyetlen, lelki vegyészettel pontosan meghatározható anyagból készült. Mind elemek és éppen ezért annak összes lényeges tulajdonságaival bírnak és ezért erkölcsi és lelki reakciójuk is tipikus. Már nem is emberek, hanem szinte emberré vált tulajdonságok, egy szenvedély preciziós gépei. Balzacnál minden név mellé pótlékul egy tulajdonságot tehetünk: Rastignac annyi, mint nagyravágyás. Goriot annyi, mint önfeláldozás, Vautrin annyi, mint anarchia. Ez emberek mindegyikénél egy uralkodó ösztönerő minden más belső erőt magához ragadott és a központi életakarat irányába kényszerített. E hősök jellemtanilag osztályozhatók, lelkükbe az ösztön egyetlen rugója van beépítve, amely őket meghatározott energiaforrással hajtja az emberi társadalmon keresztül; e fiatal embereket úgy hajítja bele az életbe, mint egy lövedéket. Az ember szinte szeretné legmagasabb értelemben vett automatáknak nevezni őket, annál a precisiónál fogva, amellyel az élet minden egyes ingerére reagálnak és tényleg, a technikához értő, mint egy gépnél, kiszámíthatja előre erőkifejtésüket és ellenállásukat. Ha az ember belejön Balzac olvasásába, akkor előre megmondhatjuk, mint reagálnak jellemei az eseményekre, amint kiszámíthatjuk egy kődobás paraboláját a lendület erejéből és a kő súlyából. Grandet, a Harpagon, oly mértékben lesz fösvényebb, amint leánya önfeláldozóbb és hősiesebb. És Goriotról már előre lehet tudni, akkor, mikor még tűrhető jólétben élt és parókáját gondosan puderezte, hogy egyszer el fogja adni még a mellényét is leányaiért és utolsó vagyonát, az ezüstkészletét összetörni. Szükségképpen így kell cselekednie, jellemének egységénél fogva, ösztönből, amelyet földi test csak tökéletlenül önt emberi alakba. Balzacnak épp úgy, mint Viktor Hugonak, Scottnak, Dickensnek alakjai, mind primitívek, egyszínűek, cél felé törekvők. Egységek és éppen ezért az erkölcs mérlegén megmérhetők. Ebben a szellemi világban csak a véletlen, amellyel találkoznak, sokszínű és ezer alkatú. Amaz epikusoknál az élmény sokféle, az ember az egység és a regény voltaképpen harc a földi hatalmakkal a hatalomért. Balzacnak és az egész francia regényirodalomnak hősei vagy erősebbek vagy gyengébbek, mint a társadalom ellenállása. Legyőzik az életet, vagy pedig a kerekek alá kerülnek.

A német regény hőse, amelynek típusául Wilhelm Meisterre vagy a Zöld Henrikre gondoljunk, nem oly biztos a maga céljában. Sok hang zendül benne; lélektanilag differenciált, lelkileg polyphon. Lelkén keresztül egybefolynak a jó és a rossz, az erős és a gyenge, eredete zürzavar és az ifjúság köde befátyolozza tiszta tekintetét. Még ki nem forrott ellenszegülő erőket érez magában, nincs benne harmónia, de lelkesíti egység iránti akarata. A német zseni végeredményben mindig rendre törekszik. És mindezek a «fejlődést» ábrázoló regények a német hősökben nem fejlesztenek ki mást, csak az egyéniséget. Az erőket azért gyüjtik, hogy az embert derekas német ideállá emeljék, mivel Goethe szavai szerint «a jellem a világ folyamában képződik ki». Az élet összerázta elemek a kiküzdött nyugalomban kikristályosulnak, a tanoncévekből előlép a Mester és mind e könyvek végső lapjáról, a Zöld Henrikből, a Hyperionból, Wilhelm Meisterből, Ofterdingenből, a tisztult szem tetterősen tekint egy tiszta világba. Az élet kibékül az ideállal; az elrendezett erők nem pazarlóan, kúszáltan, hanem a legmagasabb célra összegyüjtve működnek. Goethének és minden németnek hősei legmagasabb életformájukban valósulnak meg, dolgosak és szorgalmasak lesznek, tanulnak az élet tapasztalataiból.

Dosztojevszkij hősei azonban nem keresnek és nem is találnak a valóságos élethez való kapcsolatot: ebben van különösségük. Egyáltalában nem is akarnak a valóságban élni, hanem a kezdet kezdetétől fogva azon túl, a végtelenben. Sorsuk nem valami külső sorsban, hanem belső értelemben él számukra. Az ő világuk nem e földről való. Értékeknek, címeknek, hatalomnak és pénznek, minden látható tulajdonnak álképei, nem jelentenek számukra sem célbeli értéket, mint Balzacnál, sem pedig eszközt, mint a németeknél. Ezen a világon ők egyáltalában semmit sem akar nak keresztülvinni, sem megtartani, sem rendbeszedni. Nem takarékoskodnak önmagukkal, ellenkezőleg, elpazarolják magukat, nem számolnak és örökké beszámíthatatlanok maradnak. Az, ami rendszertelen lényükben, először tétlen és fantasztikus álmodozóknak mutatja őket, de pillantásuk csak azért tetszik üresnek, mert nem kifelé bámul, hanem lánggal és tűzzel mindig önmagába, saját lényébe sugároz vissza. Az orosz ember mindig az egészre megy. Önmagukat akarják érezni és az életet, de nem annak árny- vagy tükörképét, a külső valóságot, hanem a nagy, titokzatos elemierőket, az egyetemes hatalmat, a létérzést. Bárhová ásson is be az ember mélyebben Dosztojevszkij művébe, mindenütt, mint földalatti forrás buzog ez az egészen kezdetleges, csaknem vegetativ fanatikus életösztön, a létérzés, ez az egészen ősi ösztön, amely nem boldogságot, vagy szenvedést akar, amelyek már egyedi formái az életnek, nem értékeléseket, megkülönböztetéseket, hanem a teljesen egységes gyönyört, amit az ember a lélegzésnél érez. Az ősforrásból akarnak inni, nem pedig a városok és utcák kútjaiból, az örökkévalóságot, a végtelenséget akarják magukban érezni és levetkezni a mindennapiságot. Csak egy örök világot ismernek és nem egy szociálist. Nem akarják az életet sem megtanulni, sem legyőzni, mintegy meztelenül csak érezni akarják és érzik, mint a létezés önkívületét.

Világszerelemből idegenei e világnak, a valósághoz való szenvedélyből valószínűtlenül hatnak és Dosztojevszkij hősei első pillantásra kissé együgyűeknek tetszenek. Nincs semmi előre megállapított irányuk, sem látható céljuk, ezek a mégis már felnőtt emberek, mint vakok, vagy részegek csetlenek-botlanak a világban. Megállnak, körülnéznek, minden kérdést megkérdeznek és választ se várva rohannak tovább az ismeretlenbe, úgy tetszik, egészen frissen léptek világunkba és még nem szoktak bele. És az ember alig érti meg ezeket a Dosztojevszkij-embereket, ha nem gondol arra: hogy ezek mind oroszok, egy olyan nép gyermekei, amely ezeresztendős barbár öntudatlanságból belerohant európai kultúránk közepébe. A régi, patriarkális kultúrától elszakítva, az újba még bele nem szokva, középúton állanak mind egy útjelző keresztnél és az egyes ember bizonytalansága az egész népben benne van. Mi európaiak úgy élünk a régi tradiciókban, mint meleg szobában. A XIX. századnak, Dosztojevszkij idejének orosza elégette maga mögött a barbár előidők fából épült kunyhóját, de új házát még nem építette fel. Valamennyien gyökerüket vesztettek, irányt tévesztettek. Még öklükben az ifjúságnak ereje, a barbárnak ereje, de ösztönüket megzavarta a problémák ezerfélesége: csupaerő kezük nem tudja, hogy mibe fogjon. Így mindenhez hozzányulnak és még sincs elegük. Az egész nép sorsából, minden egyes Dosztojevszkij ember tragikumát, kettéhasadását és gátlását érezzük ki. Ez az Oroszország a XIX. század közepén nem tudja, hogy merre menjen: nyugatra, vagy keletre, Európába, vagy Ázsiába, Pétervárra, a «mesterséges városba», a kultúrába, vagy pedig vissza a parasztbirtokra, a pusztára. Turgenyev előrelöki, Tolsztoj pedig visszalöki őket. Minden nyugtalanság. A cárizmus közvetlenül kommunista-anarchizmussal áll szemben és az ősöktől örökölt igazhitűség, fanatikus és őrjöngő istentagadásba ugrik át. Semmi sem áll a talpán, semminek sincs sem értéke, sem mértéke ezekben az időkben; a hit csillagai már nem ragyognak fejük felett és a törvény már régen nincsen szívükbe vésve. A Dosztojevszkij-emberek egy nagy tradició földjéből kiszakított gyökértelenek, igazi oroszok, átmeneti emberek, új kezdet káoszával szívükben, gátlásokkal és bizonytalanságokkal megrakva. Mindig megijedtek és megfélemlítettek, mindig alázottnak és megsértettnek érzik magukat és mindezt nemzetüknek egyetlen ősérzéséből: mert nem tudják, hogy kicsodák? Mert nem tudják, hogy sokat, vagy keveset érnek-e? Örökösen a büszkeség és a megalázkodás, a túlzott önbecsülés és az önmegvetés szélén állanak, mindig mások felé pillantanak és mindnyájukat őrjöngő aggodalom emészti, hogy talán nevetségesek. Folyton szégyenkeznek, majd egy elviselt prémgallér miatt, majd egész nemzetük miatt, de mindig-mindig szégyenkeznek, nyugtalanok, felzavartak. Túlhatalmas érzésüknek nincs pihenője, nincs vezetője, egyiküknek sincs mértéke, törvénye, tradiciója, amelyhez támaszkodhatnának, nincs kezükben az öröklött világnézetek mankója. Mindnyájan ismeretlen világban állnak, mérték nélkül és tanácstalanul. Kérdésükre sehol nem kapnak választ, nincs útjuk, amely el volna egyengetve. Átmeneti időnek, kezdetnek emberei valamennyien. Mindegyik egy Cortez, hátuk mögött felégetett hidak, előttük az ismeretlenség.

De éppen az a csodálatos, hogy, mert új kornak az emberei, mindegyikben újra kezdődik az egész világ. Hogy mindazok a kérdések, amelyek nálunk már hideg fogalmakká meredtek, nekik még vérükben lángolnak. A mi kényelmesen kitaposott útjaink erkölcsi karfáikkal és etikai útmutatóikkal előttük még ismeretlenek: mindig és mindenütt bozóton keresztül mennek a végtelenbe, a határtalanba. Sehol a bizonyosság templomtornyai, a biztonság hídjai: minden szent ősvilág. Mindegyik úgy érzi magát, mint Lenin és Trockij Oroszországa, hogy az egész világrendet újból fel kell építeni. Éppen ebben van a kultúrájába már belekérgesedett Európára nézve az orosz ember leírhatatlan értéke, hogy itt egy még elhasználatlan kíváncsiság az élet minden kérdését még egyszer odaállítja a végtelenség elé. Hogyha mi már ellustultunk kultúránktól, mások még lángolnak. Dosztojevszkijnél minden egyes hős mégegyszer revidiálja az összes problémákat, vérző kezekkel ő maga állítja fel a jó és a rossz határköveit és minden egyes a maga káoszából teremti meg újból a világot. Nála mindenki új Krisztusnak hirdetője, szolgája, a harmadik birodalom mártirja és hirdetője. Még az elkezdés káosza van bennük, de egyben az első nap pirkadása, amely a földre a világosságot teremtette és a hatodik napnak megsejtése, amely az új embert létrehozta. Hősei új világ útépítői. Dosztojevszkij regénye az új embernek, az orosz lélek öléből való születésének a mitosza.

A mitosz, különösen, ha nemzeti, erős hitet kíván. Ezért ne próbáljuk ezeket az embereket az értelem kristályüvegén át nézni. Csak testvéri érzéssel lehet megérteni őket. A «common sens»-nek, angolnak, amerikainak, praktikus embernek a négy Karamasoff négy különböző bolond gyanánt tűnhetik fel, Dosztojevszkij egész tragikus világa bolondok házának. Mert ami eddig az egyszerű, egységes emberi életnek alfája és omegája volt és örökké az lesz, az az ő szemükben a legközönyösebb a földön, tudniillik: boldognak lenni. Üssétek fel az ötvenezer könyvet, amit Európa évről-évre termel, miről is szólnak: a boldogságról! Egy asszony akar egy férfit, vagy valaki gazdag, hatalmas és közbecsült akar lenni. Dickensnél minden kívánság vége csinos családi ház a zöldben, vidám gyermeksereggel, Balzacnál kastély, pairséggel és milliókkal. És ha körülnézünk az utcákon, a butikokban, az alacsony szobákban, a ragyogó termekben, mit akarnak ott az emberek? Boldogok, megelégedettek, gazdagok, hatalmasak akarnak lenni. És ki akarja ezeket Dosztojevszkij emberei közül? Senki. Egyetlen egy sem! Sehol sem akarnak megállapodni: még a boldogságban sem. Mindnyájan még ezen is túl akarnak, mert az a «magasabbrendű szívük» van, amely gyötri magát. Boldognak lenni közönyös előttük, a megelégedettség is közönyös, a gazdagságot inkább megvetik, mint kívánják. Ezek a különcök nem akarnak semmit abból, amit az egész mai emberiség akar. Nincs józaneszük, semmit sem akarnak, ami erről a világról való.

Talán megelégedettek? Az élet flegmatikusai, közönbösek, vagy aszkéták? Ellenkezőleg! Dosztojevszkij emberei, mint mondtam, egy új kezdet emberei. Minden zsenialitásuk és gyémántragyogású értelmük mellett gyermeki szívük és gyermekes vágyaik vannak! Nem ezt, vagy amazt akarják, hanem mindent akarnak és mindent nagyon erősen akarnak, a jót és a rosszat, a forrót és a hideget, a közelt és a távolt. Túlzók, mértéktelenek. Azt mondtam fentebb, semmit sem akarnak, ami erről a világról való. Rosszul mondtam! Nem holmi részt akarnak belőle, hanem mindent, egész érzését, egész mélységét, magát az életet. Ne felejtsük el, hogy nem valami gyönge legények, nem Lovelace-ok, nem Hamletek, nem Wertherek és nem Rénék, – kemény izmaik vannak és brutálisan éhezik az életet. Ezek a Dosztojevszkij emberek, Karamasoffok, a «sóvárgás vadállatai», azzal az «illetlenül fanatikus» életvággyal bírnak, amely a kehely utolsó cseppjét is felissza, mielőtt falhoz vágná. Minden dologban a felső fokot keresik, mindenütt az érzések vörös izzását, ahol a mindennapiság közönséges ötvözetei szétolvadnak és nem marad más, mint a tűzfolyós égető világérzés. Mint az Amokfutók, belerohannak az életbe, a vágyból a bűnbánatba, a megbánásból vissza a tetthez, a bűnből a vallomásba, a vallomásból a rajongásba, és sorsuk minden utcáján keresztül végül a legvégsőbe, amíg összeroskadnak, habzik a szájuk, vagy amíg valaki leteríti őket. Oh, ezeknek az embereknek életszomja! – egy egész új nemzedék, egy egész új emberiség sóvárog ajkaikon világ, tudás, igazság felé! Keressetek, mutassatok egyetlen embert Dosztojevszkij művében, aki nyugodtan lélegzik, aki pihen, aki célját elérte! Egy sem, egyetlen egy sem! Mind őrült versenyfutásban rohannak a magasba, vagy a mélybe, – mert Aljósa formulája szerint, aki az első lépcsőre rálépett, annak a legfelső lépcsőfokra kell törekednie, – fagyottan és tüzesen hozzányulnak mindenhez, mohóskodnak, ezek a kielégítetlenek, ezek a mértéktelenek, akik mértéküket csak a végtelenben keresik és találják meg. Erejük húrjairól, amely örökké ki van feszítve, mint nyilakat röpítik magukat az égbe, mindig az elérhetetlen irányában, mindig a csillagokra célozva, mindegyik egy láng, a nyugtalanság tűzcsóvája. És a nyugtalanság kín. Ezért Dosztojevszkij hősei mind nagy szenvedők. Mindegyiknek eltorzult az arca, mindnyájan lázban, görcsben, feszültségben élnek. Egy nagy francia ijedten nevezte Dosztojevszkij világát idegbetegek kórházának és valóban az első, felületes pillantásra, milyen zavaros, milyen fantasztikus világ! Kocsmaszobák pálinkabűzzel, börtöncellák, elővárosok zuglakásai, bordélyok és kocsmák utcái és ott rembrandti félhomályban önkívületben levő alakok gomolyaga, a gyilkos, áldozatának vérével felemelt kezein, a részeges, hallgatósága röheje között, a sárgacédulás leány az utca félhomályában, az utcasarkon kolduló epileptikus gyermek, a hétszeres gyilkos Szibéria katorgájában, a játékos játszócimborái öklei közt, Rogosin, aki felesége bezárt szobája előtt, mint egy állat vonaglik, a becsületes tolvaj, amint piszkos ágyán haldoklik, oh az érzések milyen alvilága, a szenvedés milyen Hadesze! Oh, milyen tragikus egy emberiség, milyen orosz, szürke, örökké borult, alacsony ég hajol ezek fölé az alakok fölé, a szívnek és a tájnak milyen homálya! Balsors vidékei, kétségbeesés pusztái, irgalom és igazságosság nélküli pokol tüze ez.

És ez az emberiség, ez az orosz világ, első pillantásra milyen zavart, sötét, idegen, ellenszenves! Elárasztja a szenvedés, mert ez a föld, mint Karamasoff Iván olyan bőszen mondja, «legbensőbb magváig könnyekkel van átitatva». De amint Dosztojevszkij arca csak első pillantásra komor, agyagos, lenyomott, paraszti és meghajolt, de aztán homlokának fénye beesett vonásainak földiségét besugározza és kiragyog hitének mélysége, úgy sugározza át műveiben az érzéketlen anyagot a szellem világossága. Úgy látszik, mintha Dosztojevszkij világát egyedül szenvedésből alkotta volna. Mégis alakjai szenvedéseinek summája csak látszólag nagyobb, mint bármely más regényben. Mert ezek az emberek Dosztojevszkij gyermekei, mind érzésének változatai, ellentétről ellentétre hajszolják és túlozzák azt. És ez a szenvedés, önnönszenvedésük, gyakran legmélyebb boldogságuk. Valami hat bennük, ami a boldogság gyönyörűségével a búbánatot, a fájdalom gyönyörűségét állítja szembe: szenvedésük egyben boldogságuk is, beleakaszkodnak a fogaikkal, a keblükön melengetik, kezeikkel cirógatják és egész lelkükkel szeretik. És csak akkor volnának igazán boldogtalanok, ha nem szeretnék. Ez a csere, a belső érzéseknek tomboló, ujjongó kicserélése, Dosztojevszkij embereinek ez az örökös átértékelése, talán egy példán mutatható be legjobban és én egyet választok ki, mely ezer alakban visszatérő: azt a szenvedést, amely egy embert tényleges, vagy képzelt lealázás következtében ér. Valakit, egy egyszerű, szerény, érzékeny teremtést, legyen kishivatalnok, vagy tábornok leánya, megsértenek. Büszkeségében megsértik egy szóval, vagy talán egy semmiséggel. Ez az első sértés, az alapaffektus, amely az egész szervezetet fellázítja. Az ember szenved. Meg van sértve, lesben áll, feszülten vár új sértésre. És a második sértés is megjön, tehát voltaképpen szenvedés – halmozás. De különös, most már nem fáj. A megsértett ugyan panaszkodik, kiált, vagy jajgat, de panasza már többé nem őszinte, mert hiszen szereti ezt a sértést. Ebben az örökös «önszégyenre való emlékezésben van valami természetellenesen titkos élvezet». A megsértett büszkeség helyébe új lép: mártirnak lenni. És ekkor szomjúság fogja el új sértések után, mind több és több után. Most már maga idézi elő, túlozza, kiköveteli: a szenvedés most már vágyódása, sóvárgása és gyönyörűsége: megalázták és ezért (a mértéknélküli ember) egészen lealázott akar lenni. És ezután, most már nem adja többé oda szenvedését, összeharapott fogakkal szorosan tartja, aki segíteni akar rajta, a szerető ember: az ellenség. Így vágja a kis Nelly az orvosnak arcába háromszor is az orvosságot, így löki vissza Raszkolnyikov Szonját, így harapja meg Iljutska a jámbor Aljosa újját, – szeretetből, szenvedésükhöz való fanatikus szeretetből. És mind-mind szeretik a szenvedést, mert benne a szeretett életet oly erősen érezik, mert tudják, «ezen a földön csak szenvedés által lehet igazán szeretni», és ezt akarják, ezt mindenekelőtt! Ez nekik a lét legerősebb bizonysága, a cogito, ergo sum, «gondolkodom, tehát vagyok», helyébe ezt teszik: «szenvedek, tehát vagyok». És ez az «Én vagyok» Dosztojevszkijnél és minden alakjánál az élet legfensőbb diadala. A világérzés legfelsőbb foka. Dimitrij a börtönben ehhez az «én vagyok»-hoz ujjongja a nagy himnuszt, a létezés gyönyörűségéhez, és éppen ehhez az életszeretethez valamennyiüknek elsősorban szenvedésre van szükségük. Azt mondtam, hogy csak látszólag nagyobb Dosztojevszkijnél a szenvedések summája, mint a többi összes költőknél. Mert ha van világ, ahol nincsen könyörtelenség, ahol minden szakadékból még vezet ki egy út, minden szerencsétlenségből rajongás, minden kétségbeeséséből még remény, úgy ez az ő világa. Hiszen mi más az ő életműve, mint modern apostoltörténetek sorozata, a szenvedésből lélek által való megváltás legendája? Az élet hitéhez megtérés, a megismeréshez való kalváriajárás? Damaszkus felé vivő út egész világunkon keresztül?

Dosztojevszkij műveiben az ember a legvégsőbb igazságért, legemberibb énjéért küzd. Gyilkosságot követnek el, vagy egy asszony szerelemre gyullad, ez mind mellékes, külső dolog, színfal. Regénye a legbensőbb emberben, a lélek szobájában, a szellem világában játszódik le: a véletlenek, az események, a külső élet sorsfordulatai csak jelszavak, gépezet, szcenikai keret. A tragédia mindig belőlről való. És mindig azt jelenti: akadályokat leküzdeni, igazságért harcolni. Mindegyik hőse megkérdezi önmagától, mint Oroszország: Ki vagyok én? Mit érek? Önmagát, vagy talán lényének legfelsőbb fokát a tarthatatlanban, az ürben, az időtlenségben keresi. Arra az emberre akar magában ismerni, aki Isten színe előtt való és vallomást akar tenni. Mert minden Dosztojevszki-embernek az igazság több, mint szükséglet, valami kicsapongás, gyönyörűség és a vallomás a legszentebb élvezet, feszültség. Épp a vallomással tör Dosztojevszkinél, az egyetemes, a benső, az Istenember, a földi emberen át és testi létén tör át az igazság: az Isten. Oh, micsoda gyönyörűséggel játszanak ezért a vallomással, mint rejtik el és mint Raskolnikoff, Porphyri Petrovics előtt, titkon mindig megmutatják és ismét eldugják, hogy aztán később önmagukat túlkiáltva, többet ismerjenek be, mint amennyi igaz, amikor örjöngő maguk-megmutatásában hibáikat felfedezik, bűnt és erényt összekevernek, itt, csak itt, az igaz énért való küzdelemben vannak Dosztojevszkijnek igazi feszültségei. Itt, embereinek nagy harcában, a szívnek hatalmas hőskölteményében, egészen bent, ahol az orosz, az idegenszerű felemészti magát, itt válik tragédiája először egészen miénkké, általános emberivé. Itt válik alakjainak tipikus sorsa jelentőssé és megrázóvá. És itt éljük át Dosztojevszkijnek az új emberről, minden földi emberben az egyetemes emberről való mithoszát, az önmagából való születés misztériumában.

Az önmagából születés misztériuma: így nevezem Dosztojevszkij világegyetemében, világteremtésében, az új ember megalkotását. És szeretném megpróbálni Dosztojevszkij minden karakterének történetét egyszerre elbeszélni, mint valami mithoszt, mert mindezeknek a különféle, százszor variált embereknek végeredményben egységes sorsuk van. Mindnyájan egyetlen élménynek változatait élik át: az emberré lételt. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij művészete mindig a központra, lélektanában emberre az emberben céloz, az abszolut, elvont, messze minden kultúrális réteg mögötti emberre. A legtöbb művész előtt ezek a rétegek még lényegesek, az átlagregények meséje, társadalmi, társasági, erotikus vagy megszokott légkörben játszódik le és rétegekhez tapad. Dosztojevszkij, mert iránya központi, mindig az egyetemes emberire, az egyetemes énre bukkan az emberben. Mindig ezt a végső embert alkotja és küldetésének formái is azonosak. Minden hősének kezdete egyforma. Mint igazi oroszok, saját életerejüktől nyugtalanok. A serdültség, az érzéki és szellemi felébredés éveiben vidám és szabad tekintetük elkomorul, nyomasztón érzik, mint erjed bennük valami erő, titokzatos szorongás; valami bezárt, növekvő, felbuggyanó akar kiszakadni gyermekruháikból. Titokzatos terhesség teszi álmodozóvá őket: az új ember, aki bennük csirázik, de még nem tudnak róla. Dohos szobákban, csaknem az «elvadultságig» magánosan ülnek, magános szögletekben és napokon-éjeken át gondolkoznak, gondolkoznak maguk felett. Éveken keresztül gyötrődnek ebben a sajátságos ataraxiában és a lélekmerevségnek e csaknem buddhista állapotában kitartanak és mélyen saját testük felé hajolnak, hogy, mint az asszonyok az első hónapokban, annak a második szívnek a lüktetését magukon megfigyeljék. A megtermékenyülésnek minden titokzatos stádiumát átélik: a haláltól való hisztérikus félelmet, az élettől való borzongást, beteges kegyetlen vágyakat, perverz érzéki kívánságokat.

Végre tudják, hogy valami új eszmétől termékenyültek meg és most már próbálják felfedezni a titkot. Gondolataikat kiköszörülik, amíg hegyesek és élesek lesznek, mint a bonctani eszközök, állapotukat felboncolják, szorongattatásukat fanatikus beszélgetésekben tagolják szét, agyukat betegre gondolják, míg attól lehet félni, hogy őrületbe gyúl ki, összes gondolataikat egyetlen rögeszmévé kovácsolják, – melyet a legvégsőbb végezetig elgondolnak, – veszedelmes csúccsá, mely kezükben önmaguk ellen fordul. Kirillow, Schatov, Raskolnikoff, Karamasoff Iván, mindezeknek a magánosoknak van «saját» ideájuk, a nihilizmus, az altruizmus, a napoleoni világtéboly és mindezt ebben a beteges magánosságban költötték ki. Fegyvert akarnak kezükbe az új ember ellen, amely belőlük válandó, büszkeségük védekezni akar ellene, le akarja gyűrni. Mások ezt a titokzatos csirát, ezt a szorongató, erjedő életfájdalmat, felkorbácsolt érzékekkel akarják legázolni. Hogy a képnél maradjunk, a magzatot el akarják hajtani, amint az asszonyok lépcsőkről ugrálnak le, vagy pedig tánccal és méreggel akarják magukat megszabadítani a nem kívánatostól. Tombolnak, hogy azt a halk szívverést magukban túlharsogják, sőt gyakran önmagukat is elpusztítják, csakhogy ezt a csirát elpusztíthassák. Szándékosan belevesznek ezekbe az évekbe. Isznak, játszanak, kicsapongók lesznek és mindezt a legszélsőbb őrületig fanatikusan (mert hiszen különben nem volnának Dosztojevszkij-emberek). A bűnhöz nem valami lusta vágy, hanem fájdalom kergeti őket. Nem a nyugalomért és az álomért isznak, ez nem német ivás a puha ágyért, hanem a mámorért, rögeszméjük elfelejtéséért, ez a játék nem pénzre megy, hanem időpusztításra, kicsapongásuk nem a kéjért van, hanem azért, hogy a túlzásban önönmértéküket elveszítsék. Tudni akarják, hogy kicsodák és ezért keresik a határokat. Énjüknek legkülsőbb szélét akarják megismerni, túlhevültségben és lehülésben, de mindenekelőtt önnön mélységüket. E vágyakban fel az Istenig lángolnak, az állatig sülyednek alá, de mindig azért, hogy magukban az embert megrögzítsék. Vagy megpróbálják, mert önmagukat nem ismerik, legalább magukat megmutatni. Koljä vonat alá veti magát, hogy bizonyságot tegyen bátorságáról, Raskolnikoff meggyilkolja az öreg asszonyt, hogy Napoleon elméletét bebizonyítsa, valamennyien többet tesznek, mint amennyit voltaképpen akarnak, csak azért, hogy az érzés legszélsőbb határáig eljussanak. Hogy emberi voltuk mértékét, önnön mélységüket megismerjék, minden mélységbe levetik magukat. Érzékiességből kicsapongásba rohannak, kicsapongásból kegyetlenségbe és onnan le, annak legalsóbb végéig, a hideg, lelketlen, kiszámított gonoszságig, mindezt azonban átváltozott szeretetből, saját lényüknek megismerése utáni vágyból, mely a vallási tébollyal rokon. Bölcs éberségből őrültség körkörébe rohannak, lelki kíváncsiságuk az érzékek perverziójává válik, bűneik gyermekgyalázásba és gyilkosságba gyúlnak, de jellemző valamennyiükre a fokozott kéjben fokozott kiábrándulás és őrjöngésük legalsóbb szakadékáig szikrázik fanatikus megbánásuk tudatának lángja.

De minél jobban belehajszolják magukat a gondolkodás és az érzékiség túlzásába, annál közelebb érnek önmagukhoz, és minél jobban akarják önmagukat megsemmisíteni, annál inkább nyerik vissza magukat. Szomorú bacchanáliáik csak vonaglások, bűneik csak az önmagából való születés görcsei. Önkínzásuk a belső ember héját teszi csak tönkre és voltaképpen a legmagasabb értelemben vett önmentés. Minél jobban kifeszülnek, minél jobban görbülnek és összecsavarodnak, öntudatlanul annál jobban segítik elő a születést. Mert ez az új lény csak a legégetőbb fájdalmak közt jöhet a világra. Valami borzasztónak, valami idegennek kell hozzásegíteni őket a szabaduláshoz, valami hatalomnak kell a legnehezebb órában bábául szegődni, a jóságnak, az örök emberi szeretetnek kell segíteni rajtuk. Valami rendkívüli tett, bűncselekmény, amely minden érzéküket a kétségbeesésig feszíti meg, szükséges ahhoz, hogy az ártatlanság megszülessék és mint az életben, itt is minden születést halálos veszedelem árnyal be. Az emberi képességnek két legszélsőbb ereje, a halál és az élet, ebben a pillanatban bensően összeforr.

Dosztojevszkij emberi mithosza az tehát, hogy minden egyes ember komor, sokféle énjét, az igaz embernek, a tisztán isteni lénynek őserejű csirája termékenyíti meg (a középkori világnézet azon ősemberének csirája, aki ment az eredendő bűntől). Hogy ez az ős, örök ember, a kultúrember halandó testéből megszülessék, ez a legfőbb feladat és a legigazibb földi kötelesség. Mindenki meg van termékenyítve, mert az élet senkit sem dob el magától, minden halandóban egy boldog percben szerelemmel fogant meg, csak nem mindenki szüli meg magzatát. Soknál lelki lustaságban rothad el, meghal és megmérgezi őt. Mások vajudás közben halnak meg és csak a gyermek, az eszme jön a világra. Kirilov, az a valaki, aki meg kell, hogy ölje magát, hogy igazán igaz maradhasson és Schatov, az a valaki, akit meggyilkolnak, hogy igazságáról bizonyságot tegyen.

De a többiek, Dosztojevszkij heroikus hősei: Sossima, Raskolnikoff, Stapanowits, Rogosin, Karamasoff Dimitrij, megsemmisítik társadalmi énjüket, belső lényüknek sötét hernyóját, hogy a kihalt alakból, mint a pillangók a csúszómászókból, mint szárnyalók, a földhözragadtakból, mint fölemelkedettek felröpüljenek. A lelki gátlások kérge széttörik, kiárad a lélek, az egyetemes emberi lélek és visszaömlik a végtelenbe. Minden személyes, minden egyéni megszünik bennük és éppen ezért tökéletesülésük pillanatában mindezek az alakok teljesen hasonlók egymáshoz. Alig lehet Aljosát a staretztől, Karamasoffot Raskolnikofftól megkülönböztetni, amint vétkükből könnyáztatott arccal az új élet világosságába lépnek. Dosztojevszkij minden regényének vége a görög tragédia katharzisa, a nagy vezeklés: az eldörgő zivatarok és a megtisztult levegő felett felgyúl a szivárvány fenséges glóriája, a kiengesztelődés legszentebb orosz szimbóluma.

Csak amikor Dosztojevszkij hősei magukból a tiszta embert megszülték, akkor lépnek az igazi közösségbe. Balzacnál a hős akkor diadalmaskodik, ha a társadalmat legyőzi, Dickensnél, hogyha társadalmi rétegébe, a polgári életbe, családba, hivatásba békésen besorozta magát. A közösség, amelyre Dosztojevszkij hősei törekszenek, már nem társadalmi többé, hanem vallásos, nem társaságot keres, hanem világtestvériséget és műveiben az egyetlen hierarchia saját szíve legmélyebb rejtekéhez s ezzel a misztikus közösséghez való eljutás. Minden regénye végül is arról a legbensőbb emberről szól: túl a szociális emberen, a társadalom közbenső állomásain, fél-büszkeségek és ferde gyűlöleteken túl; az egyéni ember egyetemes emberré lett, mindegyik széttörte magánosságát, kevélykedő elkülönözöttségét és végtelen alázatban és izzó szeretetben üdvözli szíve minden más emberben a testvért, a tiszta embert. Ez a legvégső, megtisztult ember nem ismer többé különbségeket, sem társadalmi osztálytudatot, lelke, amely meztelen, mint a paradicsomban, nem ismer szeméremérzetet, büszkeséget, gyülöletet és megvetést. Bűnösök és bukott nők, gyilkosok és szentek, fejedelmek és részegek beszélgetnek egymással életük e legalsóbb s legigazabb énjében, minden réteg egymásba olvad, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Dosztojevszkijnél döntő az, hogy egy ember mennyire válik igazzá és mennyire jut el a valódi emberséghez. Hogy ez a vezeklés, az önmagát visszanyerés mint jön létre, közönbös. Nincs kicsapongás, amely bepiszkít, nincs bűn, amely megront, Isten előtt nincs más bíró, csak a lelkiismeret. Jog és jogtalanság, jó és gonosz, ezek a szavak elomlanak a szenvedések tüzében. Aki igaz az akarásban, az megvezekelt: mert aki igaz, az alázatos. Aki eljutott a megismeréshez, megért mindent és tudja, «hogy az emberi elme törvényei még olyannyira kikutatlanok és titokzatosak, hogy nincsenek sem alapos orvosok, sem végérvényesen ítélő bírák»; tudja, vagy senki sem bűnös, vagy mindenki, senkinek sem szabad bírónak lenni, mindenki csak testvér a testvérrel. Dosztojevszkij világában ezért nincsenek teljesen romlottak, nincsenek «gazemberek», poklok és «alsó körök», mint Dantenél, melyekből maga Krisztus sem képes az elítélteket magához emelni. Csak tisztítótüzet ismer és tudja, hogy a tévelygő ember lelkileg még mindig ragyogóbb és közelebb van az igaz emberhez, mint a büszkék, a hidegek, a korrektek, akiknek keblében a lélek polgári törvényszerűséggé fagyott. Az ő igaz emberei szenvedtek, azért tisztelik a szenvedést és ezzel a föld legvégső titkát. Aki szenved, már testvér a részvétben, és minden embernek testvére, mert csak a belső emberre, a testvérre tekintenek és idegen tőlük a félelem. Megvan a fenkölt képességük, melyet egyszer tipikusan orosznak nevezett, hogy nem tudnak soká gyűlölni és ezért minden földi dolog határtalan megértésére képesek. Még perelnek gyakran egymással, még gyötrődnek, mert szeretetüket szégyenlik magukban, mert alázatukat gyengeségnek tartják és még nem sejtik, hogy ebben van az emberiség legfélelmetesebb ereje. De egy benső hang már ismeri az igazságot. Mialatt szavakkal hadakoznak és gyalázzák egymást, a benső szemek már régóta üdvözült megértéssel pillantanak egymásra és szenvedő ajkuk csókolja a testvér szájat. A meztelen, az örök ember felösmerte egymást és a testvéri felismerésben való engesztelődés misztériuma, a lelkeknek ez az orfeuszi éneke, Dosztojevszkij sötét művének lírai zenéje.

Valóság és képzelet.

«Mi lehet számomra fantasztikusabb, mint a valóság?»

Dosztojevszkij.

Dosztojevszkij embere az igazságot, elhatárolt létének közvetlen valóságát keresi. Igazságot, a mindenségnek közvetlen lényegét keresi Dosztojevszkij, a művész. Következetesen realista: mindig a legvégsőbb határig megy el, ahol a formák tükörképükhöz: az ellentétekhez, oly titokzatosan hasonlóvá lesznek, úgy, – hogy ez a valóság a középszerhez szokott mindennapi tekintetnek fantasztikusnak tűnik fel. «Én a realizmust egészen odáig szeretem, hol már fantasztikussá válik», mondja ő maga, «mert mi lehet fantasztikusabb és váratlanabb, sőt valószínűtlenebb, mint maga a valóság?» Az Igazság – ezt egy művésznél sem érzi az ember erősebben, mint Dosztojevszkijnél, – nem a valószínűség mögött, hanem szinte szemközt van vele. Túl van a közönséges, lélektanilag járatlan szem látóképességén; amint puszta szemmel mikroszkóp nélkül egy vízcseppben tiszta, tükröző egységet, mikroszkóppal azonban nyüzsgő sokféleséget és az infusóriák miriádnyi kaoszát látjuk, egy világot, ahol eddig csak egységes formát vettünk észre, úgy ismer fel a művész magasabbrendű realizmussal igazságokat, amelyek képtelennek tűnnek fel azzal szemben, melyet érzékelünk.

Ezt a magasabb, vagy talán mélyebb igazságot megismerni, amely mélyen, szinte a dolgok bőre alatt fekszik, már közel minden lét szíve közepéhez, ez volt Dosztojevszkij szenvedélye. Egyszerre akarja az embert megismerni, mint egységet és sokféleséget, puszta szemmel és átható pillantásra egyformán igaznak és ezért látnoki és mindentudó realizmusát, melyben a mikroszkóp ereje és a jós látnoki képessége egyesül, mintegy fal választja el attól, amit elsőnek a franciák neveztek el naturalizmusnak és a valóság művészetének. Mert noha Dosztojevszkij analiziseiben alaposabb és mélyebbre hatol, mint bárki azok közül, akik magukat «következetes naturalisták»-nak nevezik (ami alatt azt értik, hogy egészen a határig mennek, holott Dosztojevszkij minden határon túl megy), pszichológiája mégis az alkotó lélek más köréből való. Zola idejének szabatos naturalizmusa egyenesen a tudományból lépett ki. Kifordított kísérleti lélektan, szorgalomhoz és izzadsághoz, tanulmányokhoz és tapasztalatokhoz kötött; Flaubert agyveleje retortájában lepárolja a párisi Nemzeti Könyvtár 2000 kötetét, hogy a «Tentation» vagy a «Salambô» eredeti színeit megtalálja, Zola, mint valami ujságíró, három hónapon át szaladgál jegyzőkönyvecskéjével a tőzsdére, az árúházakba és műtermekbe, mielőtt regényeit megírná, hogy modelleket rajzoljon és tényeket szedjen össze. E világmásolóknál a valóság hideg, kiszámítható, feltárt anyag. Mindnyájan a fényképész nyílt, mérlegelő, meghatározó pillantásával nézik a dolgokat. Gyüjtik, rendezik, keverik, lepárolják az élet egyes elemeit a művészet e hűvös tudósai és a kapcsolatokkal, oldatokkal vegyészkednek.

Ellenben a Dosztojevszkij-féle művészi megfigyelő folyamatot nem lehet elválasztani a démonitól. Ha amazoknak a tudomány művészkedés, az övé bűvészkedés. Nem kísérleti vegytan: hanem a valóság alchimiája, a léleknek nem csillagászata, hanem csillagjóslása. Nem hideg kutató. Izzó hallucinációkban mered az élet mélységébe, mint valami démoni szorongásos álomban. És mégis szökellő látománya tökéletesebb, mint amazok rendszeres szemlélődése. Nem gyüjt és mégis mindene megvan, nem számolgat és mértéke mégis csalhatatlan. Kórismejóslatai a titokzatos betegséget a jelenségek lázában fogják meg a nélkül, hogy újját csak hozzá is értetné a dolgok érveréséhez. Tudásában van valami az álmok jövőbelátásából és művészetében valami a szemfényvesztésből. Bűvészként áthatol az élet kérgén és az édes, felszökő nedvekből iszik. Pillantása mindenttudó lényének önnön mélységeiből száll fel, démoni természetének velejéből és idegéből és mégis valószínűségében és realitásában felülmúl minden realistát. Misztikusan mindent belülről fedez fel. Csak egy jel és már Faustként megfogja az egész világot. Egy pillantás és már kész a kép. Nem kell sokat rajzolnia, nem kell a részletek talyigásmunkáját végeznie. Bűbájossággal rajzol. Gondoljunk csak ennek a nagy realistának hatalmas alakjaira: Raskolnikoff, Aljosa, Fedor Karamasoff, Myskinre, ezekre, akik mindannyiunk előtt oly elevenen élnek érzésünkben. Hogy rajzolja őket? Valami festői gyorsírással, talán három sorban írja le őket. Talán csak egy jelzőt mond róluk, négy-öt egyszerű mondatban írja le arcukat és ez az egész. Koruk, foglalkozásuk, rangjuk, ruházatuk, hajuk színe, arckifejezésük, a személyleírásnak mind ez a látszólag oly lényeges része, gyorsírói rövidséggel van összefoglalva. És mégis minden alak mily izzón él a vérünkben. Hasonlítsuk csak össze ezt a bűvészi realizmust egy «következetes naturalistának» szabatos leírásával. Zóla, mielőtt munkához lát, egész leltárt vesz fel alakjairól, valóságos körözőlevelet szövegez, szinte minden ember számára, aki regénye küszöbét átlépi, útlevelet állít ki (ma már bepillanthatunk ezekbe a különös dokumentumokba), megméri, hány centiméter magas, lejegyzi, hány foga hiányzik, megszámolja arcán a szemölcsöket, végigsimítja szakállát, vajjon durva, vagy finom-e, bőrén kitapogat minden dudort, megérinti a körmeit, ismeri embereinek hangját, lélekzetét, követi vérüket, örökségüket, terheltségüket, fellapozza folyószámlájukat a bankban, hogy bevételeiket megtudja. Megméri, ami külsőleg egyáltalában megmérhető. És mégis, alig, hogy az alakok megmozdulnak, a látomány egysége elröppen, a mesterséges mozaik ezer darabra törik össze. Valami lelki szörnyeteg marad hátra, nem pedig egy eleven ember.

Ez a hibája az ily művészetnek: a francia naturalisták a regény kezdetén hőseiket nyugalmi állapotukban vázolják pontosan, mikor mintegy lelki álomban pihennek és ezért képük olyan, mint a halotti maszkok hasztalan hűsége. Az ember a holtat, az alakot, nem pedig az életet látja benne. Azonban éppen ott, ahol ez a naturalizmus végződik, ott kezdődik Dosztojevszkij ijedelmesen nagy naturalizmusa. Az ő emberei csak izgalomban, szenvedélyben, felfokozott állapotukban lesznek plasztikussá. Míg amazok a lelket a testen keresztül próbálják ábrázolni, ő a testet a lelken keresztül rajzolja és csak mikor alakjainak vonásait szenvedély feszíti és markolja, amikor szemük érzéstől lesz fátyolos, amikor lehull róluk a polgári csendnek, a lélek merevségének maszkja, akkor lesz a képe először képszerű. Csak amikor már izzóvá váltak alakjai, akkor lép Dosztojevszkij a látnok, a műhöz, hogy kiformálja.

Dosztojevszkij első felvázolásának eleinte homályos és kissé árnyékszerű körvonalai tehát szándékosak és nem véletlenek. Regényeibe úgy lépünk, mint egy sötét szobába. Csak körvonalakat látunk, érthetetlen hangokat hallunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy kiéi. Csak lassanként szokjuk meg, a szem megélesül és mint a rembrandti festményekről, a mély sötétségből beleragyog az emberekbe valami finom, lelki fluidum. Csak amikor szenvedélytől lángolnak, akkor lépnek ki a világosságra. Dosztojevszkijnél az embernek lángolni kell, hogy látható legyen, idegeinek megpattanásig megfeszültnek kell lenniök, hogy megcsendüljenek: «A test csak a lélek kedvéért, a kép csak a szenvedély ábrázolására való.» Csak amikor már át vannak fűtve, amikor abba a különös lázállapotba jutnak – hiszen a Dosztojevszkij-emberek mind vándorló lázállapotok, – akkor kezdődik démoni realizmusa, akkor kezdődik az a részletek utáni varázsos vadászat, csak akkor lopakodik utána a legkisebb mozdulatnak, ássa ki a mosolyokat, mászik be a kúszált érzések görbe rókalyukába és gondolataiknak minden lábnyomát egészen a tudatalatti árnyékbirodalomig kíséri. Minden mozdulat plasztikusan rajzolódik ki, minden gondolat kristálytiszta lesz és minél jobban bebonyolódnak a hajszolt lelkek a drámaiságba, annál jobban izzanak belülről és annál átlátszóbbá válik lényük. Éppen a leglehetetlenebb, a szinte túlvilági, beteges, hipnotikus, önkívületi, epileptikus állapotukat rajzolja Dosztojevszkij egy klinikai diagnózis pontosságával, mértani ábra tiszta körrajzával. A legfinomabb árnyalat sem mosódik el, a legkisebb rezgés sem tűnik el kiélesedett érzékei előtt, ott ahol más művészek felmondják a szolgálatot és elfordítják arcukat, szinte elkáprázva a természetfeletti fénytől, ott válik Dosztojevszkij realizmusa a legláthatóbbá. És ezek a pillanatok, ahol az ember lehetőségei legszélsőbb határát éri el, ahol a tudás már őrületté, a szenvedély már bűnné válik, azok műveinek legfelejthetetlenebb látomásai.

Ha felhívjuk lelkünkben Raskolnikoff képét, akkor nem az utcán vagy szobájában ődöngő alaknak, nem 25 éves fiatal orvosnak, nem ilyen és ilyen külső sajátosságú embernek látjuk, hanem azonnal feltámad bennünk tébolyult szenvedélyének drámai viziója, amint reszkető kezekkel, hideg veritékkel a homlokán, szinte becsukott szemekkel lopózkodik fel a ház lépcsőjén, ahol gyilkolt és titokzatos önkívületben, hogy kínjait még egyszer érzékin élvezze, meghúzza a bádogcsengőt a meggyilkolt ajtajánál. Látjuk Karamasoff Dimitrijt a kihallgatás purgatóriumában, dühtől tajtékozva, szenvedélytől lihegve, amint az asztalt széttöri örjöngő ökleivel. Képszerűen csak akkor látjuk Dosztojevszkijnél az embert, amikor legmagasabb, legfeszültebb izgalmi állapotában érzéseinek végpontjához érkezett. Amint Leonardo nagyszerű karrikaturáiban a test groteszkségeit, fizikai rendellenességeit ott rajzolja, ahol túllépi a mindennapi formákat, úgy ragadja meg Dosztojevszkij az emberek lelkét a túlzás pillanatában, azokban a másodpercekben, ahol az ember áthajol lehetőségeinek legszélsőbb korlátján is. Gyűlöli a közbenső állapotot, mint minden harmóniát, mint minden kiegyezést. Művészi szenvedélyét csak a rendkívüli, a láthatatlan, a démoni izgatja legszélsőbb realizmusra. A rendkívülinek összehasonlíthatatlanul legnagyobb szobrásza, a felizgatott beteg lélek legnagyobb anatomusa, akit a művészet valaha ismert.

Az a titokzatos eszköz, amellyel Dosztojevszkij embereinek mélységébe hatol: a szó! Goethe tekintete által vázol, ő szemember, Dosztojevszkij fülember; Wagner találta el legszerencsésebben ezt a megkülönböztetést. Dosztojevszkijnek kell, hogy embereit beszélni hallja, beszéltesse, hogy kézzelfoghatón érezzük őket és Mereskovszkij a két orosz epikusról szóló lángeszű analizisében kifejezetten megmondta: Tolsztojnál hallunk, mert látunk, Dosztojevszkijnél látunk, mert hallunk. Az ő emberei árnyékok és lárvák, amíg meg nem szólalnak, a szó az a nedves harmat, amely felfrissíti a lelküket. Beszélgetésben tárul fel belsejük, mint valami fantasztikus virág, megmutatják színeiket, termékenységük porzóit. Beszélgetés közben felmelegednek, felébrednek lelki álmukból és csak – mint említettem – ez ébredő, szenvedélyes ember felé fordul Dosztojevszkij művészi szenvedélye. A szót kicsalja a lélekből, hogy aztán magát a lelket is megfoghassa. A részleteknek ez a démoni lélektani éleslátása Dosztojevszkijnél végső fokon nem más, mint hihetetlenül finom hallás. A világirodalom nem ismer tökéletesebb plasztikus alkotást, mint Dosztojevszkij embereinek kijelentéseit. A szórend szimbólikus, a szóképzés jellegzetes, semmi sem véletlen, minden félbeszakított szótag, minden elpattant hang maga a szükségesség. Minden szünet, minden ismétlés, minden lélegzetvétel, minden dadogás lényeges, mert a kimondott szó alatt mindig érezzük az elfojtott együttrezgést; a beszéddel együtt árad fel a lélek egész titokzatos izgalma. Dosztojevszkijnél a beszédből nemcsak azt tudjuk meg, amit az egyes ember mond, vagy mondani akar, hanem azt is, amit elhallgat. És a lelki hallásnak ez a lángeszű realizmusa tökéletesen behatol a szavak titokzatos állapotába, az ittas, zavaros beszéd mocsaras felületébe, az epileptikus roham szárnyaló, lihegő révületébe, a hazug zavartságok bozótjába. A felhevült beszéd gőzéből támad fel a lélek és a lélekből lassanként kikristályosodik a test. Anélkül, hogy az ember tudná, a szó ködéből, a beszéd ópiumfüstjéből testi képben száll fel a beszélő viziója. Amit mások szorgalmasan összerakott mozaikkal, színnel, rajzzal és elhatárolással érnek el, Dosztojevszkijnél látományszerűen gomolyog ki a kép a szóból. Dosztojevszkijnél szinte delejes álomban álmodjuk meg alakjait, mihelyt beszélni halljuk őket. Dosztojevszkijnek nincs szüksége rá, hogy grafikusan rajzoljon, mert beszédének hipnozisában mi magunk leszünk látnokokká.

Egy példát hozok fel: a «Félkegyelmű»-ben az öreg, patologikusan hazug tábornok Myskin herceggel sétál és elmeséli emlékeit. Hazudozik, mind mélyebben belecsúszik hazugságaiba és egészen belebonyolódik. Beszél, beszél, beszél. Oldalakon keresztül folynak hazugságai.

Dosztojevszkij egy sorral sem írja le tartását, azonban beszédéből, botlásaiból, fennakadásaiból, ideges sietségéből kiérzem, mint megy Myskin mellett, mint bonyolódik bele beszédébe, látom, amint feltekint és a hercegre óvatos oldalpillantást vet, hogy vajjon elhiszi-e; látom, amint megáll, remélve, hogy a herceg félbe fogja szakítani. Látom, amint izzadság gyöngyözik homlokán, látom, hogy eleinte lelkesült arca most görcsösen megvonaglik a félelemtől, látom, amint összekuporodik, mint egy kutya, amely fél a veréstől és aztán látom a herceget, aki átérzi és lefojtja a hazugnak minden erőfeszítését. Hol van ez megírva Dosztojevszkijben? Sehol! Egyetlen egy sorban sem! És mégis indulatos világossággal látom az arc minden egyes redőjét. Valahol a beszédben, a hangsúlyozásban, a szótagok elhelyezésében van a látnok csodaszere és a visszaadás művészete olyan mágikus, hogy még az elkerülhetetlen finomságvesztés dacára is, melyet a bármely idegen nyelvre fordítás okoz, ott remeg alakjainak egész lelke. Az ember egész karaktere Dosztojevszkijnél beszédének ritmusában van. És ez az összesűrítés lángeszű intuitiójának gyakran parányi kis részlettel, néha egy szótaggal sikerül. Mikor Karamasoff Fedor a Grusenkának írt levele borítékára a név mellé odaírja: «Kis báránykám!» akkor látni lehet a szenilis kéjenc arcát, rossz fogait, amelyeken át a nyál csurog mosolygásra rántott ajkaira és ha az «Emlékek a halottasházból» szadisztikus majorja a botbüntetésnél azt kiáltja: Üs-sed, Üs-sed! ebben a kis idézetben benne van egész jelleme, egy égő kép, a sóvárgás lihegése, a tétova szemek, a kivörösödött arc, a gonosz kéj hörgése. Dosztojevszkijnél ezek a kis realisztikus részletek, amelyek hegyes horgokként akaszkodnak be érzésünkbe és ellenállhatatlanul belerántanak az idegen élménybe, művészetének legválogatottabb eszközei és egyben az intuitív realizmusnak a programmos naturalizmus feletti nagyszerű diadala. És Dosztojevszkij még nem is nagyon pazarolja ezeket a részleteket. Egyetlenegyet helyez oda, ahol mások százat használnak fel, de a legvégső igazságnak ezeket a kis, kegyetlen részleteit valami kéjes «raffinement»-nal tartogatja és a legmagasabb izgalmaknak éppen abban a pillanatában lep meg velük, amikor az ember legkevésbbé várja. A rajongás kelyhébe könyörtelen kézzel mindig beleönti a földi létnek egy epecsöppjét, mert valóság és igazság előtte egyértelmű az antiromantikussal és antiszentimentálissal. Dosztojevszkij és ezt nem szabad egy percig sem elfelejteni, ellentéteinek nemcsak foglya, hanem prédikátora is. Szenvedélye, a művészetben is, az élet két végét, a legkegyetlenebb, legmeztelenebb és legsárosabb valóságot, a legnemesebb, legfenségesebb álmokkal összepárosítani. Azt akarja, hogy minden földiben érezzük az istenit, a valóságban a képzeletet, a fenségesben a közönségest, a leszűrt lélekben a föld roszizű sóját és mindezt mindig egyszerre. Azt akarja, hogy meghasonlottan élvezzünk, amint ő maga is meghasonlottan érez, itt sem tűr összhangot, kiegyezést. Minden művében megvan ez a késéles széttagoltság, sátáni részletezéssel a legfinomabb pillanatokat szétbontja és az élet legszentebb dolgaiból is kivigyorog banalitása. Csak a «Félkegyelmű» tragédiájára emlékeztetek, hogy láthatóvá tegyem az ellentétek ily pillanatát. Rogosin meggyilkolja Natasát és most Myskint, a fivért keresi. Rátalál az utcán és kezével megérinti. Nem is kell, hogy egymáshoz szóljanak, mert a borzasztó sejtelem már mindent előre tud. Az utcán át bemennek a házba, ahol a meggyilkolt fekszik. Nagyságnak és ünnepélyességnek valami szörnyű előérzete támad fel az egyikben, megzendül a világ. Egy élet mindkét ellensége, érzésben testvérek, odalépnek a szobában a meggyilkolthoz. Natasa ott fekszik halottan. Érezzük, hogy ezek az emberek most a legvégsőt is meg fogják egymásnak mondani, amint szemben állanak az asszony hullájánál, aki összeveszítette őket. És aztán megindul a beszélgetés, – és a meztelen, brutális, izzón földi, ördögien szellemi tárgyilagosság arculüt minden égit. Arról beszélnek mint első, legfontosabbról: vajjon a hulla szagos lesz-e. És Rogosin csontvágó tárgyilagossággal beszéli el, hogy jó «amerikai viaszkosvásznat» vett és «négy kis üveg fertőtlenítő folyadékot» öntött rá.

Ezek a részletek azok, amelyeket én Dosztojevszkijnél szadisztikusnak, sátáninak nevezek, mert itt a realizmus több, mint puszta technikai műfogás, mert metafizikai bosszú, titokzatos kéjnek kitörése, hatalmas, irónikus kiábrándítás. A «négy kis üveg» számszerűsége, «amerikai viaszkosvászon!» a részletek borzalmas pontossága nem más, mint a lelki harmónia szándékos feldúlása, az érzés egysége elleni irtózatos lázadás. Itt az igazság, önmagát túllépve, már kicsapongássá, vétekké és kínzássá válik és Dosztojevszkijt elviselhetetlenné tennék az érzések egéből a valóság piszkos kőbányáiba való e borzalmas lezuhanások, hogyha ily hatalmas ellentéteknek nem volna hasonló ellentét-párja, ha nem támadna fel nála valami rendkívüli lelki rajongás a durva való legmocskosabb szögletében is. Gondoljunk csak vissza Dosztojevszkij világára. Tisztán társadalmilag, az egész egy féreglyuk, az élet csatornájának széle, mindenütt a szegénység és nyomorúság legfojtóbb légkörében. Mert regényellenes és mert ellensége az érzés túltengésének, szándékos tudatossággal színhelyül mindig a banalitást választja. Csupa piszkos pincehelyiség, amely sörtől és pálinkától bűzlik, szűk, fojtó «koporsó» szobák, amelyeket csak fafalak választanak el egymástól, sohasem szalonok, hôtelek, paloták, irodák. És embereiben szándékosan nincs semmi különös «érdekfeszítő»; tüdővészes asszonyok, elzüllött diákok, semmittevők, tékozlók, naplopók, de sohasem társadalmi egyéniségek. Éppen ebbe a komor mindennapiságba állítja korának legnagyobb tragédiáit. Minden képzeletet felülmúlóan emelkedik ki a nyomorúságosból a fenséges. Semmi sem hat démonibban nála, mint a külső józanságnak és lelki mámornak, a földi szegénységnek és a jóság pazarlásának ez az ellentéte. Korcsmákban részeg emberek hirdetik a «harmadik birodalom» megjöttét és szentje, Aljósa, azalatt beszéli el a legszebb legendát, amíg egy utcaleány ül az ölében. Mulatókban és kártyabarlangokban bontakoznak ki a jóság és jelenések apostolai és Raskolnikoff legfenségesebb jelenete, ahol a gyilkos földreveti magát és az egész emberiség szenvedése előtt meghajtja a fejét, egy dadogó szabónál, Kapernaumovnál játszódik le, egy utcaleány szobája szegletében.

Szenvedélyessége átdobogja az egész életet, meg nem szakított váltakozó áramban, forrón, vagy hidegen, hidegen vagy forrón, de sohasem langyosan, egészen az apokalipszis értelmében. Az ellentétek őrjöngésében a költő mindig szemtől-szembe állítja a fenségest a banálissal és a felizgatott érzéseket egyik nyugtalanságból a másikba kergeti. Dosztojevszkij regényeinél ezért soha nem jutunk pihenőre, sohasem ölel körül az olvasás szelid, muzikális ritmusa, sohasem hagy nyugodt lélekzetet vennünk, az olvasó mindig nyugtalanul rezzen fel, mintha elektromos ütések érnék és mindig izzóbb, égőbb, nyugtalanabb, kíváncsibb lapról-lapra. Amíg költői hatalmában vagyunk, hozzá hasonlókká válunk. Amint önmagában, az örökké dualistában, a kettéhasadás keresztfájára feszített emberben, mint alakjaiban, úgy az olvasóban is szétrobbantja Dosztojevszkij az érzés egységét.

Előadásának örök sajátszerűsége ez, és lebecsülés volna oly ipari kifejezéssel illetni, mint «technika», mert ez a művészet közvetlenül Dosztojevszkij egyéniségéből ered, érzésének égő, ősi kettéhasadásából. Világa megnyilatkozó igazság és titok, egyben a valóságnak delejes álmú felismerése, tudomány és bűvészet. A legmegfoghatlanabb érthetővé válik és a megérthető megfoghatlanná; mert bár a problémák a lehetőségek legszélsőbb szélén tulhajolnak, sohasem zuhannak alá az alaktalanságba. Alakjainak látnoki és reális részletei hallatlan erővel markolnak bele a földi valóságba és sohasem siklanak át valami árnyékvilágba. Akit Dosztojevszkij lerajzol, annak lényét látnokilag, idegszálainak legvégsőbb összekuszáltságáig ismeri, álmainak tengerfenekéig nyúl le, elkapja szenvedélye lázát, átszűri ittasságát, a lelki élmény egy lélegzetvétele sem vész el nála és egy gondolatot sem ugrik át. Művészetének foglya körül a lélektani láncot szemről-szemre kovácsolja. Nincsenek nála lélektani tévedések, nincs bonyodalom, amelyet látnoki értelme, távolba látó logikája át ne sugározna. Sohasem vét és nem hibázik a belső igazság ellen. A léleknek és a látomásnak mily beláthatlan, elpusztíthatlan remek palotáit építi fel! Petrovics Porfirnak és Raskolnikoffnak szóharca, a bűnök felépítése, a Karamasoffok logikai labirintja páratlan szellemi felépítmény, hibátlan, mint a mathematika és mégis mámorosító, mint a zene. A szellem legfensőbb erőit a lélek látnoki voltával új mély igazsággá egyesítik, mélyebbé, mint aminőt az emberiség valaha ismert.