DOSZTOJEVSZKIJ. (continued 2)
Sándor Térey translation
De mégis – erre a kérdésre felelnünk kell – miért hat az igazságának démoni tökéletessége dacára, Dosztojevszkij életműve, minden földi mű legföldibbje, földöntúlian reánk; világ ez, de mégsem mienk, hanem mellette, vagy felette való. Miért állunk benne legmélyebb érzésünkkel és miért vagyunk hozzá valahogy idegenek? Regényeiben miért ég valami mesterséges fény, miért hallucinációkkal és álmokkal teli? Miért érezzük ezt a legtúlzóbb realistát inkább alvajárónak, mint a valóság szobrászolójának? Miért nincs minden tűz, sőt túlfűtöttség dacára termékenyítő napsugár benne, hanem valami fájó, véres és vakító északi fény, az életnek ember valaha adta legigazabb ábrázolását miért nem érezzük mégsem úgy, mint a való életet? Mint saját életünket?
Megpróbálok felelni reá. Dosztojevszkijnél a másokkal összehasonlítás legmagasabb mértéke is kicsi, csak a világirodalom legfenségesebbjeit, leghalhatatlanabbjait lehet hozzámérni. Én előttem a Karamasoffok tragédiája nem kisebb, mint az Oresteia bonyodalmai, Homér epikája, és Goethe műveinek fenséges körrajza. Mindezek a művek sokkal egyszerűbbek, szerényebbek, megismerésben kevésbbé gazdagok, és nem oly jövővel terhesek, mint a Dosztojevszkijé. De mégis valahogy szelidebbek és barátságosabbak lelkünkhöz, az érzés megoldását adják, míg Dosztojevszkij csak a megismerést adja. Azt hiszem, ennek a felszabadulásnak köszönik, hogy nem oly emberiek, nem csak emberiek. A ragyogó égnek, a világnak, mezőknek és réteknek lélegzete, az ég csillagtekintete, mint szent keret veszi őket körül, ahová az elijesztett érzés felszabadulva menekül, és fellélegzik. Homérban a csatáknak, az emberek legvéresebb mészárlásainak közepette pár sor leírás áll, és beszívjuk a tenger sós lehelletét, a véres szintér felett Görögország ezüstös fénye ragyog és érzésünk boldogan ösmer rá, hogy az emberek dübörgő küzdelme kis, semmis bolondság a dolgok örök voltával szemben. Fellélegzünk, meg vagyunk váltva az emberi bánattól. Faustnak is meg van a maga Husvétvasárnapja, amikor önnön kínja a szétdúlt természetbe lendül és ujjongását beledobja a világtavaszba. Mindezekben a művekben a természet megvált a földi világtól, az emberek világától. Dosztojevszkijnél azonban hiányzik a tájék, hiányzik a kiszabadulás. Az ő kozmosa nem a világ, hanem csak az Ember. Süket a muzsikához, vak a képekhez, nem érzi a tájékot, a természettel, művészettel szemben valami borzalmas közönbösséggel viseltetik: ez az ára kifürkészhetetlen, összehasonlíthatatlan emberismeretének. És minden Csak-Emberi az elégtelenség bánatát rejti magába. Az ő istene csak a lélekben lakik és nem a tárgyakban, hiányzik belőle a pantheizmusnak az a drága magva, amely a német és a görög műveket oly boldogítóvá és felszabadítóvá teszi. Dosztojevszkij művei szellőzetlen szobákban, sáros utcákon, füstös korcsmákban játszódnak le valahogy, fojtón emberi és nagyon is emberi levegő van bent, amelyen nem zúgat át megtisztítóan az égboltok szele és az évszakok rohanása. Próbáljunk csak visszaemlékezni hatalmas műveire: a «Raskolnikoff»-ra, a «Karamasoffra», a «Félkegyelmű»-re, vajjon melyik évszakban, melyik vidéken játszódnak le, nyáron, tavasszal, vagy ősszel? Talán meg is mondja valahol, de nem érzi az ember. Az ember belélegzi, érzi, kóstolja, de nem éli át. Valahol a szív legsötétebb kamrájában játszódnak le, amelyet a felismerés villámcsapásai cikázón világítanak meg, az agyvelő légüres üregében, csillagtalan, virágtalan, csend és hallgatás nélkül. Lelkeiknek égboltját elhomályosítja a nagyvárosok kéményfüstje. Hiányzanak nála az emberitől való megváltás nyugvópontjai, azok a lelki pihenők, amelyek az ember legértékesebbjei, melyek legboldogabbá teszik, mikor tekintete önmagáról és a szenvedéseiről az érzéketlen, szenvedélytelen világ felé fordul. És ez az árnyékszerű könyveiben: nyomornak és sötétségnek szürke faláról domborulnak alakjai, nem állnak szabadon és tisztán, való világban, hanem pusztán az érzés végtelenségében. Az ő köre a lélek világa és nem a természet az ő országa, hanem csak az Emberiség.
De az ő emberisége, bármily csodálatosan valószerű minden egyes részlete, bármily hibátlan logikai szerkezete, összességében mégis bizonyos mértékben valószerűtlen: valami tapad hozzájuk az álmok alakjaiból, és lépésük úgy tűnik az ürben, mint az árnyékoké. Ezzel nem azt mondtam, hogy nem volnának valamiképpen valóságok. Sőt ellenkezőleg: túlságosan azok! Mert Dosztojevszkij pszichológiája hibátlan, de embereit nem plasztikusan, hanem valami fenséges távlatból nézi és érzi át, mert egyesegyedül lélekből és nem egyúttal testiségből formáltak. Dosztojevszkij embereit csak mozgó és ruhába öltöztetett érzéseknek ösmerjük, idegekből és lélekből való lényeknek, akiknél csaknem elfelejtjük, hogy vérük húson át folyik. Az ember valahogyan nem is testileg nyúl hozzájuk. Műveinek húszezer oldalán sehol sem olvassuk, hogy alakjainak valamelyike ülne, ennék, innék, mert mindig csak éreznek, beszélnek, vagy harcolnak. Nem is alszanak (hacsak tán nem nappali álmodozásban), nem nyugszanak, mindig lázasak, mindig gondolkodnak. Sohasem élnek élettanilag, mint a növények vagy állatok, mindig izgatottak, nyugtalanok, megfeszültek, és mindig ébren vannak. Ébren, sőt túléberen. Mindig lényüknek felfokozottságában. Mindegyik bírja Dostojevszkij lelki áttekintőképességét, valamennyien távolbalátók, telepátikusok, hallucinálók, mind jósok és lényüknek legbensőbb mélyéig át vannak itatva a lélektan tudományával. Emlékezzünk csak reá, a közönséges, banális életben az emberek azért állanak egymással és a sorssal harcban, mert nem értik meg egymást, mert csak földi értelemmel bírnak. Shakespeare, az emberiség másik nagy lélekbuvára, tragédiái felét erre a velünk született tudatlanságra, erre a sötétségből való alapra építi, amely ember és ember között, mint valami vaksors, mint a megbotránkozás köve fekszik. Lear nem bízik a leányában, mert nem is sejti nemeslelkűségét, a szeretet nagyságát, amely elsáncolja magát a szemérmetesség mögé, Othello ismét Jágóra hallgat, mint besugóra, Caesar szereti Brutust, a gyilkosát, és valamennyien a földi világ valódi lényegének: a csalódásnak áldozatai. Shakespearenél éppen úgy, mint a való életben, a félreértés, a földi képességek elhatároltsága, teremtő tragikai erővé, minden összeütközés forrásává válik. Ám Dosztojevszkij mindentudó emberei nem ismerik a félreértést. Mindegyik mint egy próféta sejti meg a másikat, a legvégső határig maradéktalan megértik egymást, a szavakat szinte kiszívják a szájból, még mielőtt kimondták volna és az érzés méhéből előre kiveszik a gondolatokat. Megszimatolnak, megsejtenek egymásról mindent előre, sohasem csalatkoznak, sohasem csudálkoznak és titokzatos megérzésben mindegyik lelkét átfogja a másik gondolata. A nem ismert, a tudatalatti náluk túlfejlett, valamennyien próféták, táltosok és látók, akiket Dosztojevszkij lényének és tudásának misztikus átható képességével ruház fel. Hogy jobban megérttessem magam, egy példát választok: Philipovna Natasát Rogosin meggyilkolja. Már az első napon, amikor az asszony megpillantja, tudja és valahányszor az övé lesz, tudja, hogy meg fogja gyilkolni, elmenekül előle, mert tudja és visszatér hozzá, mert vágyódik elkerülhetetlen sorsa után. Már hónapokkal előbb ösmeri a kést is, amely majd szívét átszúrja. Rogosin is tudja, ő is ismeri a kést és éppen így Myskin. Ajkai reszketnek, ha egyszer véletlenül, beszédközben, Rogosin játszani kezd ezzel a késsel. És Karamasoff Fedor meggyilkolásánál hasonlóképpen mindenki tudja a leglehetetlenebbet. A staretz térdre hull, mert megérzi a bűnt, sőt a gúnyolódó Rakitin is meg tudja fejteni e jeleket. Aljosa megcsókolja atyja vállát, amikor búcsúzik tőle, érzése is sejti, hogy nem fogja többé viszontlátni. Ivan Tsermasnajába utazik, hogy ne legyen tanuja a gyilkosságnak. A piszkos Smerdjakoff mosolyogva előre megmondja neki. Mind, mind tudják azt a napot és órát és a helyet, valami prófétai ihlet túlzásában, amely valószínűtlennek látszik sokoldalúsága miatt. Valamennyien próféták, felismerők, mindent megértők.
Ebben a lélektanban felismerhetjük, hogy a művész előtt minden igazságnak kétféle alakja van. Bár Dosztojevszkij az embert mélyebben ismeri, mint előtte bárki más, mégis Shakespeare túltesz rajta az emberiség ismeretében. Felismerte a lét vegyességét, a közönségest és közönyöst a nagyszerű mellé állította, ott, ahol Dosztojevszkij mindent a végtelenbe fokoz fel. Shakespeare a világot a testben ismerte fel, Dosztojevszkij a szellemben. Az ő világa talán a világ legtökéletesebb hallucinációja, a lélek mély és prófétai álma, álom, mely túlszárnyal a valóságon, realizmus, amely önmagán túl a fantasztikum világába ér. A realizmuson felülemelkedő Dosztojevszkij, minden határok áthágója, nem a valóságot rajzolja, mert a valóságot önönmagán túl felfokozta.
A világot itt tehát belülről, egyedül a lélekből formálta művészetté, belülről kötötte meg és belülről oldotta meg. A művészet e legmélyebb és legemberibb fajának nincsenek ősei az irodalomban, sem Oroszországban, sehol a világon. Ennek az életműnek csak a messzeségben vannak testvérei. Kínlódása néha a görög tragédiákra emlékeztet, ez az emberfeletti kín az emberekben, akik a túlhatalmas sors karmai között vergődnek és talán Michel-Angelóra emlékeztet a léleknek misztikus, megkövesült, megoldhatatlan szomorúságával. Mégis Dosztojevszkijnek minden időkön át Rembrandt az igazi testvére. Mind a ketten kínlódás, nélkülözés, megvetésből álló életből származnak, a földi lét kitagadottjai, akiket a pénz vesszői korbácsoltak alá az emberi lét legmélyebb fenekéig. Mindketten ösmerik az ellentétek teremtő értelmét, a sötétség és világosság örök küzdelmét és tudják, hogy nincs mélyebb szépség a lélek szent szépségénél, amelyet a lét egyszerűségéből merítenek. Amint Dosztojevszkij szentjeit orosz parasztok, játékosok és gonosztevők közül választja, úgy alakítja Rembrandt bibliai képeit a kikötők utcáiról felszedett modellekből: mert mindkettő úgy látja, hogy az élet legalantabb formáiba valami titokzatos, új szépség van berejtve, mindkettő a nép söpredékében találja meg Krisztusát. Mindketten ismerik a földi erők, a fény és homály örökös játékát és ellenjátékát, amely az élőben és a lelkiben egyforma erővel uralkodik és itt is, ott is az élet legmélyebb sötétségéből veszik a sugárzást. Minél mélyebben tekint az ember Rembrandt képeinek, Dosztojevszkij könyveinek mélységébe, annál jobban látja a világi és szellemi formák végső titkának kiküzdését: az általános emberszeretetet. És ahol a lélek elsőbb csak árnybavesző alakokat, komor valóságot vél látni, mélyebbre pillantva felismeri megismerő gyönyörűséggel a kivívott világosságot, azt a szent sugárzást, amely, mint valami mártirkorona ül az élet legvégső dolgain.
Építészet és szenvedély.
«Nem szeret az igazán, aki mértékkel szeret!»
La Boetie.
«Mindent egész a szenvedélyességig űzöl», Philipovna Natasa e mondása Dosztojevszkij minden emberére ráillik, de valamennyi között Dosztojevszkijt találja legjobban szíven. Ez a hatalmas az életjelenségek elé csak szenvedéllyel tud lépni és azért legodaadóbb szerelmében legszenvedélyesebb: a művészetben. Természetes, hogy a teremtő folyamat, a művészi fáradozás nála nem rendszeresen felépítő, hidegen számító, mint egy épületnél. Dosztojevszkij lázban ír, lázban gondolkodik, lázban él. Keze alatt kettős veréssel ver a pulzusa, amint a szavakat, mint valami elomló kis gyöngyláncokat, végigpergeti a papiron (idegesen kurtított betűkkel ír, mint minden heves ember) és idegei szinte görcsösen vonaglanak. Az alkotás nála önkívület, kínzás, gyönyörűség, összeomlás, fájdalomig fokozott kéj, kéjig fokozott fájdalom, örökös feszültség, túlhatalmas életének örökké ismétlődő vulkánikus kitörése. «Könnyek között» írta a 22 éves Dosztojevszkij első regényét, a «Szegény emberek»-et és azóta minden műve válság, betegség. «Idegesen, kínok és gondok közt dolgozom. Hogyha megerőltetve dolgozom, fizikailag is beteg vagyok» és tényleg az epilepsia, titokzatos betegsége, lázas, gyulladt ritmussal, sötét, tompa gátlással nyomul be művének legfinomabb remegésébe is. De Dosztojevszkij mindig lényének teljességével, hisztérikus dühvel alkot. Még művének legkisebb, látszólag közönbös része, mint például hirlapi cikkei is, szenvedélyének tüzes tégelyében olvadtak meg és ömlöttek formába. Sohasem alkot költői erejének csak levált, szabadonható részével, könnyen, mintegy csuklóból, a technika játékos könnyűségével, hanem a történésbe mindig egész fizikai izgalmát beledobja és alakjaival élete legvégső idegéig szenved és együttérez. Minden műve őrült viharverésben, mintegy robbanólag árad szörnyű légnyomáson át. Dosztojevszkij nem tud benső részvét nélkül alkotni s reá is illik az ismert mondás Stendhalról: «Lorsqu’il n’avait pas d’émotion, il était sans esprit!» Hogyha Dosztojevszkij nem volt szenvedélyes, akkor nem volt költő.
De a szenvedély épp oly bomlasztó elemmé válik a művészetben, amennyire alkotni képes. Az erők káoszát teremti, amelyből a tiszta szellem váltja csak ki az örök formákat. Minden művészetnek szüksége van a nyugtalanságra, mint az alkotóerő ösztönzőjére, de épp annyira van szüksége fölényesen megfontolt nyugalomra, amikor a tökéletességet mérlegeli. Dosztojevszkijnek hatalmas, a valóságot mintegy gyémántként átfúró szelleme ismeri azt a márványszerű, acélos hidegséget, amely körüllebegi a nagy műalkotásokat. Szereti, isteníti a nagy építészeti formákat, a pompás méreteket, terveket készít a világ fenséges rendjéről, de az alapzatot újra és újra elönti szenvedélyes érzése. Az örök kettősség szív és lélek között, művébe is behatol és itt mint a művészi formák és szenvedély ellentéte mutatkozik. Hiába próbál Dosztojevszkij, mint művész, tárgyilagosan alkotni, kívülmaradni, csak elbeszélni és formálni, epikusnak lenni, az események elbeszélője, az érzések analitikusa lenni. Ellenállhatatlanul ragadja magával szenvedélye, szenvedésben és együttérzésben mindig be, a saját világába. Dosztojevszkijnek legtökéletesebb műveiben is van valami a kezdet zűrzavarából, sohasem éri el a harmóniát. («Gyűlölöm a harmóniát» – így kiált fel Karamasoff Iván, Dosztojevszkij legtitkosabb gondolatainak elárulója.) Itt sincs béke forma és akarat között, nincs kiegyezés, hanem örökös belső és külső harc Óh, lényének örök kettőssége, amely minden formán áthatol, a hideg kéregtől egész az izzó magig! Lényének örökös dualizmusa az epikus műben felépítés és szenvedély közti harcot jelenti.
Sohasem éri el Dosztojevszkij regényeiben azt, amit a szakember «epikus előadásnak» nevez, a nagy titkot, mozgalmas eseményeket nyugodt ábrázolásban megkötni, amit Homértől Kellerig és Tolsztojig az ősök végtelen sorozata mesterről mesterre örökölt át. Szenvedélyesen formálja világát és csak szenvedélyesen, izgalmi állapotban élvezhetők. Könyveiben sohasem érezzük az otthonosságnak azt a szelid, elringató ritmusos érzését, sohasem érezzük magunkat az eseményeken kívül és biztonságban, mint valami biztos parton, ahol a viharzó tenger örvénylését és zűrzavarát, mint valami színjátékot figyeljük. Az ember nála mindig fel van kavarva, tragédiába bonyolítva. Vérünkben úgy érezzük alakjainak válságát, mint egy betegséget, és felkorbácsolt érzésünkben úgy égnek a problémák, mint valami gyulladás. Összes érzékeinkkel együtt belemárt izzó légkörébe, odalök a lélek örvényének szélére, ahol lihegve, szédülő érzéssel, elfuló lélegzettel állunk meg. És csak amikor érverésünk is olyan, mint az övé, amikor mi is áldozatai lettünk démoni szenvedélyének, akkor uraljuk mi a művet és akkor ural egészen bennünket. Dosztojevszkij azt szereti, ha regényeit felfokozott, felizgatott emberek élvezik, épp olyanok, aminőket hőseiül választ. A kölcsönkönyvtárak fogyasztói, az olvasás kényelmes asztfaltbetyárai, a kitaposott problémák járdáján sétálók, le kell mondjanak róla és ő is lemond róluk. Csak az izzó ember, a szenvedélyre gyulladt, az érzésben lángoló talál utat igazi szférájába.
Nem lehet eltagadni, eltitkolni, sem kiszépíteni: Dosztojevszkijnek viszonya az olvasóhoz nem barátságos, nem kellemes, hanem veszedelmes, kegyetlen, kéjes ösztönök ellentétével van teli. Valami oly szenvedélyes viszony ez, mint férfi és asszony közt, nem mint más költőknél, a barátságnak és bizalomnak viszonya. Kortársai: Dickens, Keller Gottfried szelid rábeszéléssel, muzsikás csalogatással hivogatják olvasóikat világukba, barátságosan beszélgetve vonják be a történésbe, csak kíváncsiságát, képzelőtehetségét izgatják, nem pedig, mint Dosztojevszkij egész felviharzó szívünket. Ő, a szenvedélyes, egészen magáénak akar bennünket, nemcsak a kíváncsiságunkat, érdeklődésünket, hanem egész lelkünket és egész testi életünket kívánja. A belső légkört először villamossággal tölti meg, és raffináltan fokozza érzékenységünket. Mintha hipnotizálva volnánk, szenvedélyes akaratának hatása alatt elveszítjük akaratunkat: Mint a varázsló tompa mormolása, értelmünket végtelen és értelemnélküli hosszas beszélgetésekkel fogja körül és titkokkal és célzásokkal izgatja fel részvétünket, egészen mélyen bent. Nem tűri, hogy korán odaadjuk magunkat, az előkészületek gyötrelmét fokozza kéjes hozzáértéssel, az emberben lassan forrni kezd a nyugtalanság, de mindig halogatja, új alakok előtérbe állításával, új képek lepergetésével az eseményekbe való betekintést. Mindenttudó, kéjes erotikus, aki ördögi akaraterővel tartja vissza a saját és a mi odaadásunkat, és ezzel a belső nyomást, a légkör izgatottságát a végtelenségig fokozza. Fejünk felett sorstól terhesen érezzük a tragikum felhőtáborát (milyen soká tart Raskolnikoffban, míg megtudjuk, hogy mindezek az érthetetlen lelkiállapotok gyilkossághoz való előkészületek és idegeinkben mégis valami borzalmast érzünk előre!), a lélek égboltján borzongó sejtések villámlanak. De Dosztojevszkij érzéki kéjessége megmámorosodik a halogatás raffinementjában és az érzések bőrét kis célzások tűszurásaival bizseregteti. Sátáni vontatottsággal állít nagy jelenetei elé misztikus és démoni-unalmas, hosszú fejezeteket, míg az idegemberben (más úgy sem ért az ilyen dolgokhoz) lelki lázat, fizikai kínt teremt. Az ellentétek e fanatikusa a feszültség gyönyörérzetét is egész a fájdalomig hajtja és csak amikor már forr az érzés a szív túlfűtött kazánjában és a falak már majd szétpattannak, akkor üt egyet a kalapáccsal szívünkre és akkor cikázik el a fenséges pillanatok egyike, hol művének égboltjáról, mint az istennyila sujt le szívünk mélyébe a megváltás. Csak amikor a feszültség már elviselhetetlenné vált, akkor szakítja szét Dosztojevszkij az epikus titkot és oldja fel a szétpattant érzést puha, áramló, könnyektől nedves érzékenységgé.
Így fogja körül Dosztojevszkij ellenségesen, kéjesen, raffináltan, szenvedélyesen olvasóját. Nem birkózva gyűri le őket, hanem mint a gyilkos, aki órák és órákon át kering áldozata körül s azután egy éles pillanattal átüti a szívet. Oly szenvedélyes önnön lázongásában, hogy az ember kételkedik, vajjon lehet-e őt egyáltalán epikusnak nevezni. Technikája robbantó, nem ás lapátról-lapátra, kubikosként utat műveibe, hanem belülről, a legutolsó atómig megfeszült erővel robbantja fel a világot és a megváltott szívet. Előkészületei egészen földalattiak és úgy hatnak az olvasóra, mint összeesküvés, mint villámgyors meglepetés. Sohasem tudjuk, bár érezzük, hogy katasztrófa elé megyünk, hogy mely emberekbe ássa be tárnáinak aknajáratait, honnan és mely órában következik be a borzalmas kitörés. Mindegyiktől akna vezet a történet központjáig és minden egyes ember a szenvedély gyujtóanyagával van megtöltve. Hogy ki fogja a gyujtózsinórt meggyujtani (például, hogy ki fogja az azonos egy gondolattól megmérgezettek közül Karamasoff Fedort megölni), hallatlan művészettel el van rejtve egészen az utolsó pillanatig, mert Dosztojevszkij, aki mindent sejtetni enged, nem árul el semmit titkából. Az ember csak érzi, hogy a sors, mint valami vakondok ássa alá az élet felületét, ássa be keményen egészen szívünk alá az aknát és az ember a végtelen feszültségben ellankad, emészti magát, a perc azon kis részéig, amely aztán, mint valami villám hasítja át a nyomasztó levegőt.
Dosztojevszkijnek, az epikusnak ezekre a kis percekre, a helyzetek hallatlan összpontosítására, a leírás eddig nem ismert súlyára és szélességére van szüksége. Ilyen intenzitást, ilyen összpontosítást csak monumentális művészet érhet el, csak ősvilági nagyságú és mitikus lendületű művészet. Itt a terjedelmesség nem szószátyárság, hanem architektura: amint a piramisok csucsainak óriási alapokra, Dosztojevszkij csúcsos magasságú jeleneteinek regényei hatalmas méreteire van szüksége. És valóban, mint hazájának nagy folyói: a Volga és a Dnyeper, úgy folynak az ő regényei is tova. Valamennyiükben van valami folyamszerű és az élet hatalmas sokasága lassan hullámozva gördül tova. Ezer és ezer oldalon keresztül, néha a művészi alkotás partjait átlépve a politikának sok görgetegét és a vitának sok kavicsát ragadják magukkal. Gyakran, ahol az inspiráció kihagy, széles, homokos helyeket találunk. Már-már úgy látszik, hogy kiapad. Az események rohama akadozva és fáradságosan préseli át magát kanyarodókon és zavarokon, az áramlás órákra megáll a dialógusok fövénybuckáin, míg ismét megtalálja mélységét és szenvedélyének lendületét.
De aztán a tenger, a végtelenség közelében hirtelen elérjük a rohanó folyam hallatlan helyeit, ahol a széles elbeszélés forgóvá szorul, ahol a lapok szinte röpülnek, az iram aggasztó és az elkapott lélek az érzés örvényébe zuhan alá. Már érezzük a közeli mélységet, már mennydörög a vízesés, az egész széles, súlyos tömeg hirtelen tajtékzó sebességgé válik és amint vízesés mágneses erejétől vonzott elbeszélés habtorlata a katarzis felé áramlik, úgy száguldunk át mi is önkéntelenül gyorsabban ezeken az oldalakon és aztán mintegy szétzúzott érzéssel belerohanunk hirtelen az események szakadékába.
És ez az érzés, ahol az élet óriási összege egy számmá sűrül össze, a legvégső összpontosításnak ez az érzése, amely egyszerre kínzó és szédítő és amelyet ő maga egyszer «toronyérzésnek» nevezett, ez az isteni őrület, amely önnön mélységei felé hajol, hogy a halálos lezuhanás üdvösségét megsejtve érezze, ez a legvégsőbb érzés, amelyben az ember egész életével a halált is megérzi, ezek egyben Dosztojevszkij nagy regénypiramisainak láthatatlan csúcsai. Mintha minden regényét talán ezért, a fehéren izzó érzés e pillanataiért írta volna. Dosztojevszkij húsz vagy harminc ilyen nagyszerű helyzetet teremtett és valamennyien a szenvedélyes összepréselés oly páratlan vehemenciájával bírnak, hogy nemcsak első olvasásra, amikor az ember szinte védtelenül ki van nekik szolgáltatva, hanem negyedszerre és ötödszörre is, mint valami tüzes nyíl ütnek át a szívünkön. Az ilyen pillanatokban az egész könyv összes alakjai összegyülnek egyszerre egy szobába, valamennyien akaratuknak legvégső feszültségében. Minden utca, minden folyó, minden erő boszorkányosan egybefut és egyetlen gesztusban, egyetlen mozdulatban, egyetlen szóban oldódik fel. Csak a «Démonok» azon jelenetére emlékeztetek, ahol Satov arculütése «száraz csapásával» szétszakítja a titkok pókhálóját, vagy ahol a «Félkegyelmű»-ben Natasa a százezer rubelt tűzbe dobja, vagy a «Raskolnikoff» és a «Karamasoff» vallomási jelenete. Művészetének e legmagasabb, már nem is anyagszerű, hanem egészen elementáris erővel ható pillanataiban a szenvedély és architektura maradéktalanul párosul. Dosztojevszkij csak az extázisban egységes ember és csak ezekben a kurta pillanatokban tökéletes művész. De ezek a jelenetek tisztán művészi szempontból a művészetnek az ember feletti páratlan diadalai, mert csak visszalapozva vesszük észre, hogy milyen zseniális kiszámítottsággal vezetnek fel a lépcsők ehhez a magaslathoz, hogy mily tudatos elosztással egészítik ki egymást mágikusan emberek és körülmények, hogy a hatalmas ezer számjegyű és összefont egyenlet mint oszlik fel hirtelen a legkisebb számban, az érzés végső maradéknélküli egységében: az önkívületben. Dosztojevszkijnek ez a legnagyobb művészi titka, hogy minden regényét ilyen csúcsokig építi fel, amelyekben az érzés egész villamos atmoszférája összegyül és amelyek a sors villámát hibátlan biztonsággal fogják fel.
Rámutassunk-e még külön ez egyedülálló művészi forma eredetére, amelynek Dosztojevszkij első ura és amellyel hasonló mértékben talán sohasem fog bírni művész? Megmondjuk-e még, hogy az összes életerőknek egyetlen pillanatban való ilyen felcikázása nem más, mint saját életének és démoni betegségének kézzelfogható, művészetté vált formája? Sohasem volt még oly gyümölcshozó művész szenvedése, mint az epilepsziának ez a művészivé átváltoztatása, mert soha Dosztojevszkij előtt nem tudta művészet az idő és tér ily legkisebb egységébe az élet teljességének hasonló töményített voltát beleszorítani. Ő, aki ott állott a Szemenovszkij-téren, bekötött szemmel és két perc alatt egész elmult életét mégegyszer átélte és aki minden epileptikus rohamnál a tántorgó szédület és a székről a földre való kemény lezuhanás között, mint egy látomást, világokat szállt át, csak ő tudta elérni azt a művészetet, hogy dióhéjnyi időbe az események egész kosmosát ágyazza be. Csak ő tudta ilyen robbanó pillanatok valószerűtlenségéből a démoni valóságot kikényszeríteni, hogy ezt a tér és időt átívelő képességét alig vesszük észre. Művei a tömörítésnek valóságos csodái. Csak egy példát említek: Olvassuk el a «Félkegyelmű» első kötetét, amely több ötszáz oldalnál. A sors forgószele kavarog, lelkek káoszán röpülünk át, sokszámú embert elevenít meg belűlről. Utcákon át vándorlunk velük, házakban ülünk és egyszerre, ha az ember véletlen rágondol, akkor fedezi fel, hogy az eseményeknek ez az egész óriási tömege alig 12 órai időtartam alatt folyt le, reggeltől éjfélig. A «Karamasoff»-oknak fantasztikus világa éppen így mindössze néhány napba, Raskolnikoffé egy hétbe van összemarkolva, a tömörítés oly mesterművei, aminőt epikus még soha és az élet maga is csak a legritkább pillanatokban ért el. Talán csak Ödipusz antik tragédiája, amely déltől estig való szűk időközben perget le egy egész életet és mult generációk életét, ismeri a magaslatról a mélységbe, a mélységről a magaslatba való őrült rohanást, a sors könyörtelen felhőszakadását, de egyben a lelki zivatarok tisztító erejét is. Semmiféle epikus művel nem hasonlítható össze ez a művészet és ezért hat Dosztojevszkij a legnagyszerűbb pillanatokban, mint drámaíró és regényei úgy hatnak, mint beburkolt átalakított drámák. Végső fokon a Karamasoffok lelkek a görög tragédiák lelkéből és Shakespeare húsából és véréből valók. Bennük meztelen, védtelen és kicsinyen áll az óriási ember a sors tragikus égboltja alatt.
És különös, a lezuhanások legszenvedélyesebb pillanataiban Dosztojevszkij regényei hirtelen elveszítik elbeszélő jellegüket is. Az érzések forróságában leolvad a vékony epikus héj és elpárolog. Nem marad más, csak a sápadt, fehéren izzó párbeszéd. Dosztojevszkij regényeiben a nagy jelenetek csupasz, drámai párbeszédek. Átültethetjük őket a színpadra, a nélkül, hogy egy szót hozzá kellene fűzni, vagy elhagyni, úgy ki van faragva minden egyes figura, a nagy regényeknek szélesen áramló tartalma bennük oly annyira drámai jelenetekké sűrül össze. Dosztojevszkij tragikai megérzése, amely mindig valami végleges, valami hatalmas feszültség felé, villámszerű kirobbanásig szorítja, epikai remekműveit e magaslati ponton szinte maradéktalanul drámaivá formálja át.
Azt, ami e jelenetekben drámailag, sőt színházi erővel hat, természetesen mindjárt felismerték a gyorskezű színházi mesteremberek és boulevard-drámaírók még a filológusok előtt és gyorsan összeácsoltak néhány robusztus színdarabot a «Raskolnikoff»-ból, a «Félkegyelmű»-ből és a «Karamasoff»-ból. Azonban itt látszott meg, mily siralmasan hajótörést szenved minden kísérlet, mely Dosztojevszkij alakjait kívülről, testileg, sorsukban akarja megfogni, mennyire nem lehet őket légkörükből, lelki világukból kiemelni és ritmikus ingerlékenységük viharos atmoszférájától elválasztani. Dramatizáltan ezek az alakok oly meztelenül és élettelenül hatnak, mintha lehántott fatörzsek volnának az eleven, suttogó, zúgó fakorona-eredetijükhöz hasonlítva, amely az égig ér és mégis ezer titkos idegszállal az epikai talajban gyökerezik. Az érrendszer, amely könyvei száz és száz lapjára ágazik el, sötétségből, célzásokból és sejtelmekből szívja legerősebb képalkotó erejét. Dosztojevszkij pszichológiája nem éles lámpafényre való és kineveti «átdolgozóit» és kivonatolóit. Mert ebben az epikai alvilágban titokzatos lelki kapcsolatok, földalatti áramlatok és árnyalatok vannak. Hőse nem látható mozdulatokból, hanem ezer és ezer kis látható célzásból alakul és formálódik és az irodalom nem ismer pókhálószerűen finomabbat, mint ezt a lelki hálózatot. Hogy az ember érezze az elbeszélésnek subkután, mintegy a bőr alatt folyó folyamatosságát, próbáljunk meg egy Dosztojevszkij regényt rövidített francia kiadásban olvasni. Látszólag semmisem hiányzik belőle: az események filmje gyorsabban gördül le, sőt az alakok még mozgékonyabbak, zártabbak, szenvedélyesebbek. De mégis valahogy szegényesebbek, hiányzik lelkükből a csodálatosan irizáló fény, légkörükből a szikrázó villamosság, a tikkasztó feszültség, amely a kirobbanást oly borzalmassá és mégis oly jólesővé teszi. Valami szét van törve bennük, amelyet nem lehet pótolni, a bűvös kör megszakadt. És éppen ezekből a megrövidítési és dramatizálási kísérletekből lehet legjobban megismerni Dosztojevszkij széles stílusának értelmét, látszólagos bőbeszédűségének célszerűségét. Mert a kis, elfutó, alkalmi célzások, amelyek egészen véletlennek és feleslegesnek tűnnek fel, száz és száz oldallal később feleletre találnak. Az elbeszélés felülete alatt rejtett villanyvezetékek szaladnak, amelyek híreket visznek és titokzatos jeleket cserélnek. Van nála lelki titkosírás, egészen parányi testi és lelki jelek, amelyek értelmét csak a második, harmadik olvasás mutatja meg. Nincs még epikus, aki a történés csontváza, a dialógok bőre alatt az elbeszélésnek ilyen idegekkel átszőtt, az eseményeknek ily földalatti láncolatával bírna. És mégis alig lehet rendszernek nevezni: mert ezt a lélektani folyamatot magának az embernek látszólagos önkényűségével és mégis titokzatos rendszerességével lehet csak összehasonlítani. Míg a többi epikus művészek, különösen Goethe, inkább a természetet igyekeznek utánozni, mint az embert és a történést úgy élveztetik velünk szervesen, mint egy növényt, felfestve, mint egy tájat, Dosztojevszkij regényeit úgy éljük át, mint egy különösen mély és szenvedélyes emberrel való találkozást. Dosztojevszkij remekművei örökkévalóan őseredeti, kettéhasadt, tudatos, izgatottan-szenvedélyes ideglények, mindig csak megerjedt hús és agy, sohasem acélos anyag, tisztán kiizzott elem. Kiszámíthatlan és kifürkészhetlen, amilyen kifürkészhetlen a lélek a test határán belől és a művészet formáin belől nincs párja.
Összehasonlíthatlan: művészetének csodálatossága, lélektanának mesteri volta; túl van minden mértéken és minél mélyebben hatolunk be művébe, annál valószínűtlenebbnek és hatalmasabbnak tűnik fel nagysága. Ezzel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy ezek a regények mind tökéletes mesterművek, sőt sokkal kevésbbé azok, mint más szegényesebb művek, amelyek szűkebb kört fognak be és kevesebbel is megelégszenek. A mértéknélküli elérheti az örökkévalót, de nem tudja utánozni. Hallatlan építő munkájának sok részét elmosta a szenvedély, sok hatalmas koncepciót tönkretett a türelmetlenség. Ám Dosztojevszkijnek ez a türelmetlensége művészete tragédiájától visszavezet élete tragédiájához, mely éppúgy, mint Balzacnál, külső sors és nem belső könnyelműség, mert az élet ösztökélte és túlságosan hajszolta ahhoz, hogy műveit tökéletesre alkothatta volna. Ne felejtsük el, hogy keletkeztek ezek a művek! Az egész regényt már előre eladta Dosztojevszkij, amikor még csak az első fejezeteknél tartott, és minden munkája előlegről új előlegre való hajtóvadászat. «Mint egy vén postagebe» úgy dolgozik, az egész világ szökevénye, gyakran hiányzik ideje és nyugalma ahhoz, hogy az utolsó simítást elvégezze és ezt tudja ő, minden ember közt a legtudóbb és mint egy vétket, úgy érzi. «Látná csak ön, mily állapotban dolgozom! Makulátlan mesterművet követel tőlem, de a legkeserűbb, legnyomorultabb szükség gyorsasága kényszerít» – így kiált fel elkeseredetten. Megátkozza Tolsztojt és Turgenyevet, akik kényelmesen, birtokukon ülve kerekítik és rendezgethetik a sorokat és akiktől különben semmitsem irigyel, mint ember. Nem fél a szegénységtől, de a művész, akit a munka proletárjává alacsonyítottak, művészi volta fékezhetetlen vágyódásából fellázad a «földbirtokos-irodalom» ellen, mert szeretne egyszer végre nyugodtan, tökéletest alkotni. Műveinek minden hibáját ismeri és tudja, hogy amint epilepsziás rohama után enged a feszültség, a remekmű megfeszült burkolata elveszti áthatlanságát és közönyös dolgok is beleömlenek. Sokszor barátainak vagy feleségének kell őt figyelmeztetni, amikor a kéziratot felolvassa, egy-egy durva feledékenységre, melyet rohamtól elhomályosult elméjével elkövet. Ez a proletár, a munka napszámosa, az előlegek rabszolgája, aki legszörnyűbb nyomorúsága idején egymásután három gigászi regényt ír, bensőleg a legtudatosabb artista. Fanatikusan szereti az aranyműves munkát, a tökéletesítés filigránkodását. A szükség korbácsa alatt is órák hosszát ötvöz és mintáz egyes oldalakat és bár felesége éhezik és a szülésznőt még nem fizették ki, kétszer megsemmisíti a «Félkegyelmű» kéziratát. A tökéleteshez való akarata végtelen, de nyomorúsága is végtelen. Lelkéért ismét a két legerőszakosabb hatalom küzd, a külső és a belső kényszer. Mint művész is a kettősség nagy kettéhasítottja marad. Amint benne az ember harmónia és nyugalom után, úgy szomjazik benne a művész örökösen tökéletesség után. És amint ott, itt is szétzúzott karokkal feszül rá sorsának keresztjére.
A művészet tehát, az egyedül-egyetlen, még az sem megváltás a kettéhasadás e felfeszítettjének, még az is kín, nyugtalanság, rohanás és menekülés, a hontalannak még az sem otthona. És a szenvedély, amely alkotásra űzi, a tökéletességen túlhajszolja. Itt is a tökéletességen túl kergeti az örökké elérhetetlen felé, nem teljesen felépített csonka tornyokkal (mert úgy a Karamasoff, mint a Raskolnikoff egy soha meg nem írt befejező részt igér) magasulnak regényei palotái, a vallás égboltjára, az örök kérdések felhőzetébe. Ne nevezzük regényeknek többé és ne epikai mértékkel értékeljük őket: hiszen már rég nem pusztán irodalom ez, hanem valami új, titkos kezdet, új emberről való mitosznak prófétai előhangja, nyitánya és jóslata. Bármennyire is szereti Dosztojevszkij a művészetet, még mindig nem ez a legvégsőbb számára és mint minden fenséges orosz, ő is csak úgy tekinti a művészetét, mint az embernek Istenhez, a megismerés felé vezető hídját. Emlékezzünk csak: Gogoly a «Holt lelkek» után ott hagyja az irodalmat és misztikus lesz, az új Oroszország titokzatos hírnöke. Tolsztoj 60 éves korában elátkozza saját és más művészetét és a jóságnak és igazságnak evangélistája lesz. Gorkij lemond a dicsőségről és forradalmat hirdet. Dosztojevszkij végórájáig nem ejtette el a tollat, de amit alkotott, már régtől fogva nem földi, szűk értelemben vett remekmű, hanem a harmadik birodalom evangéliuma, az új orosz világ valamilyen mitosza, apokaliptikus, sötét és rejtélyes jóslat. Ennek az örökké elégedetlennek a művészet csak kezdet s befejezése a végtelenbe ér. Csak lépcső volt számára és nem maga a templom. Műveinek tökéletességében van valami nagyszerű, amit nem lehet szavakba foglalni és éppen ezért, mert ezt a legvégsőt csak sejteni lehet bennük és nincs mulandó formába öntve, utakká lettek, melyek az emberiség és az emberek tökéletesbüléséhez visznek…
A határok átlépője.
«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross.»
Goethe.
A tradició a multak határköve a jelen körül: aki a jövendőbe akar eljutni, kell hogy átlépjen rajtuk. Mert a természet nem ismer megállást a megismerésben. Látszólag rendet követel, de mégis csak azt szereti, aki új rend kedvéért széttöri a határokat. Egyes emberekből önnön erejének túlságával azokat a hódítókat teremti ki magának, akik a lélek megszokott tájairól az ismeretlenség sötét óceánjaira hajóznak, a szív új világrészeibe, a lélek új szférájába. E vakmerő határátlépők nélkül az emberiség önmaga foglya volna és a fejlődése körfutás. E nagy hírnökök nélkül, akikben a természet mintegy önmagát küldi előre, nem volna nemzedék, amely útját ismerné. A nagy álmodók nélkül az emberiség nem ismerné fel legmélyebb értelmét. A világot nem a nyugodt felfedezők, az otthon földrajztudósai tették tágassá, hanem a desperádók, akik ismeretlen tengereken át új Indiákba utaztak; nem a pszichológusok, a tudósok ismerték fel a modern lélek egész mélységét, hanem a költők közt a mértéktelenek, a határok átlépői.
Dosztojevszkij napjaink irodalmának nagy határátlépői között a legnagyobb volt és senkisem fedezett fel a lélekben annyi új világrészt, mint ez a háborgó, ez a mértéktelen, akinek, saját bevallása szerint: «A megmérhetetlen és a végtelen oly szükséges volt, mint maga a föld!» Sohasem állott meg, «mindenütt átléptem én a határokat» – írta büszkén és önvádlóan egy levelében – «mindenütt». És csaknem lehetetlen valamennyi tettét felsorolni, a gondolat jeges gerincén való vándorlásait, a tudatalatti legrejtettebb forrásáig való leszállását és az önmegismerés szédítő csúcsaihoz való, csaknem holdkóros feljutást. Ahol nem volt járt út, azt járta be és ott élt legszívesebben, ahol labirint és zűrzavar volt. Soha azelőtt az emberiség nem ismerte fel ily mélyen lelki lényének szerkezetét és rejtélyét; tisztábban látott, tudatosabb lett és egyben érzésben titokzatosabb és istenibb. Nélküle, minden mérték nagy áthágója nélkül, az emberiség kevésbé ismerné veleszületett titkát és műveinek csúcsairól messzebbre pillanthatunk be a jövendőbe, mint valaha!
Az első határ, amelyet Dosztojevszkij átlépett, az első messzeség, amelyet előttünk megnyitott: Oroszország. Felfedezte nemzetét a világ számára, európai tudatunkat kibővítette és elsőnek ismertette meg velünk az orosz lelket, mint a világlélek egy töredékét és legdrágább kincsét. Míg nem jött, Oroszország Európának csak egy határ volt, Ázsiába való átmenet, színes folt a térképen, és saját kultúránk barbár, már túlhaladott gyermekkora és multja. Elsőnek mutatta meg ebben a pusztaságban a jövendő erőt, ő éreztette meg velünk Oroszországot, mint új vallásosság lehetőségét, mint az emberiség nagy költeményében az eljövendő Betűt. A világ szívét így gazdagította új felismeréssel és új várakozással. Puskin (aki számunkra oly nehezen hozzáférhető, mert költői nyelve minden fordításban elveszti villamos erejét) csak az orosz arisztokráciával ismertetett meg bennünket, Tolsztoj pedig az egyszerű, patriarchálisan-paraszti emberrel, a régi, elfoszló, kiélt világ lényével. Dosztojevszkij az első, aki lelkünket új lehetőségek hírüladásával felgyujtotta, ő az első, aki ezen új nemzetnek géniuszát fellángoltatja és odavisz bennünket, hogy csaknem vágyakozunk arra, hogy orosz népének kezdetleges lelke és világgyermeksége égő cseppjét a vén Európa fáradt, stagnáló világába beleizzítsuk. És különösen ebben a háborúban éreztük, hogy mindazt, amit Oroszországról tudtunk, csak ő általa tudtuk és ő tette lehetővé, hogy ezt az ellenséges országot lelkünk testvérhazájának érezhessük.
De a világnak Oroszországról való fogalma kultúrális kibővítésénél (mert ezt talán Puskin is elérte volna, hogyha 37 éves korában nem esik el pisztolypárbajban) még jelentősebb és mélyebb lelki öntudatunknak az a borzasztó kiszélesbülése, amely az irodalomban példanélkül való. Dosztojevszkij a lélekbuvárok lélekbuvára. Mágikusan vonzza az emberi szív mélysége; az ösmeretlen, a tudatalatti, a kifürkészhetetlen az ő igazi világa. Shakespeare óta senki másnál nem tanultunk annyit az érzés titkáról és korlátjainak mágikus törvényeiről, s mint Odysseus, az egyetlen, aki Hadeszből, a földalatti világból visszatért, ő a lélek alvilágáról mesél nekünk. Mert őt is, mint Odysseust, Isten, démon kísérte. Betegsége, amely az érzés magaslatára száguldott fel vele, amelyet közönséges halandó soha el nem ér és amely lezúdította a borzalom és aggodalom állapotába, amelyek már túl vannak az élet határán, tette képessé, hogy az élettelennek és életfelettinek ebben a majd fagyos, majd tüzes légkörében lélegzetet vehessen. Amint az éjjeli állatok a sötétben látnak, ő is az öntudat e félhomályában tisztábban lát, mint más a napvilágon. A tüzes elemek között, hol mások megégtek, ott érzi csak az érzés igaz, jóleső melegét, túlnőtt messze az egészséges lelken, bentlakott a beteg lélekben és ezzel az élet legmélyebb titkában. Lehelletnyi közelségre világított arcába az őrületnek, mint alvajáró járt biztosan az érzés háztetőin, amelyről az ébrek és tudók ájultan alázuhantak. Dosztojevszkij mélyebben hatolt a tudat alatti alvilágba, mint az orvosok, a jogászok, a kriminalisták és lélekbuvárok. Mindazt, amit a tudomány csak később fedezett fel és nevezett el, amelyet a holt ösmeretből, mint valami bonckéssel, kísérletek útján kihámozott, mind a távolba érző, hisztérikus, távolba halló és perverz jelenségeket jós együttérzésével mindenkit megelőzve írta le. A lélek jelenségeit egészen az őrület széléig (amely a lélek túlzása), egészen a bűn széléig (amely az érzés túlzása) kutatta ki és ezzel a lélek új földrészeinek végtelen területeit járta be. Egy régi tudomány könyvének utolsó lapját véle zárta le, Dosztojevszkij a művészetben új lélektant kezdett meg.
Egy új lélektan: mert a lélek tudományának is meg vannak a maga módszerei és a művészetnek, amely minden időkön keresztül végtelen egységnek látszott, örökké új törvényekre van szüksége. Itt is változik a tudás, a felismerés mindig új megoldások és meghatározásokkal halad előre, és mint a kémia lecsökkentette kísérletekkel a látszólag oszthatatlan őselemek számát, s viszont a látszólag legegyszerűbben is összetételekre bukkant, így oldotta fel a lélektan az érzés egységét, mind mélyebb és mélyebbre nyomuló differenciálódással az ösztönök és ellenösztönök végtelenségébe. Egyes emberek előrelátó zsenialitása dacára nem lehet félreismerni a régi és az új lélektan közti határvonalat. Homértól messze, még Shakespearen is túl voltaképp csak egyvonalú lélektant ismertünk. Az ember még formula, csontba és húsba öltöztetett tulajdonság: Odysseus ravasz, Achilles bátor, Ajax haragos, Nesztor bölcs… Ezeknek az embereknek minden elhatározása, minden tette világosan és nyíltan akaratuk lőtávolában fekszik. Még Shakespeare is, a régi és új művészet fordulójának költője, úgy rajzolta embereit, hogy lényöknek ellentmondó melódikáját mindig egy domináns fogja fel. De épp ő az első, aki elsőnek küld embereket a lélek középkorából újkori világunkba. Hamletjében teremti meg az első problematikus természetet, a modern differenciált ember ősét. Itt törik meg az akarat először, az új lélektan értelmében, különböző akadályokban; itt kerül az önmegfigyelés tükre magába a lélekbe s megteremti az önmagát felismerő embert, aki kétszeresen él, kifelé és befelé egyszerre, aki tettekben gondolkozik és gondolkodásban váltja magát valósággá. Itt éli az ember először az életet, úgy, mint ahogy mi érezzük, érez, amint mi érzünk mostan, igaz, hogy még csak a tudatnak félhomályában, mert a dán herceget még babonás világ maradványai fogják körül és kényszerképzetek, sejtelmek helyett még varázsitalok és szellemek hatnak nyugtalan elméjére. De mégis, itt be van fejezve már az érzés kettősségének borzasztó lélektani eseménye. A lélek új kontinensét felfedezték és szabad útjuk van a jövendő kutatóknak. Byron, Goethe, Shelley, Child Harold, Werther romantikus embere, aki lényének a józan világgal szembehelyezkedett szenvedélyes ellentmondását örökös ellentétként érzi, nyugtalanságával segíti elő az érzések kémiai szétbomlását. Az exakt tudomány még néhány értékes egyéni megismerésre bukkant. Ezután jön Stendhal. Ő már többet tud, mint minden előzője az érzések kristályképződéséről, az érzelmek sokféleségéről és átváltozó képességéről. Sejti a szív titkos harcát minden egyes elhatározása előtt. De lángeszének lelki lustasága, jellemének sétafikáló lomhasága még nem képes arra, hogy a tudatalattinak egész dinamikájára rávilágítson.
Dosztojevszkij, az egységnek nagy elpusztítója, az örökös dualista, hatol be elsőnek a titokba. Ő vagy senki más teremtette meg az érzés tökéletes analizisét. Dosztojevszkijnél az érzések egysége tömeggé foszlott szét, mintha embereibe más lelket építettek volna be, mint a régi emberekbe. Minden eddigi költőnek legvakmerőbb lelki analizise is felületesnek tűnik fel e differenciáltság mellett, valahogy úgy hatnak, mint az elektrotechnika harminc évvel ezelőtt kiadott tankönyve, amelyben még csak kezdetleges dolgokról van szó, mely a lényegest még csak nem is sejti. Lelki szférájában nincs egyszerű érzés, osztatlan elem, minden konglomerát, közbenső állomás, átmeneti határállomás. Az érzés végtelen visszásságban és zűrzavarban tétovázik, ingadozik, míg tetté válik és az akaratnak és igazságnak eszeveszett kicserélődése rázza össze-vissza az érzéseket. Az ember azt hiszi, hogy egy elhatározásnak, egy vágynak legvégső széléig jutott már el és mindig és újra egy másikra mutat vissza. Gyűlölség, szerelem, kéj, gyengeség, hiúság, büszkeség, uralomvágy, alázat, tisztelet, valamennyi ösztön örökös átváltozásban egymásba fonódik. A lélek dzsungel, szent chaosz Dosztojevszkij műveiben. Vannak nála: iszákosok tisztaság utáni vágyódásból, bűnösök a bűnbánat utáni vágyból, lánymeggyalázók az ártatlanság becsüléséből, istenkáromlók vallásos szükségből. Alakjai vágyódása egyforma a visszautasítás, vagy a beteljesülés reményében. Dacuk, hogyha az ember egészen szétbontja, nem más, mint elrejtett szemérem, szerelmük csökevény gyűlölet, gyűlöletük elrejtett szerelem. Ellentét ellentétet termékenyít meg. Találunk nála kéjenceket a szenvedés utáni vágyból és önkínzókat kéj utáni vágyból, akaratuk pergettyűje őrjöngő körforgásban forog. A vágyban már az élvezetet élvezik, az élvezetben az undort, a tettben élvezik a megbánást és a megbánásban visszaérzőn újra a tettet. Egyszerre van náluk fent és lent, az érzéseknek megsokszorosodása. Amit kezeik tesznek, arról nem tud a szívük, szívük szaváról nem tud az ajkuk, minden egyes érzés kettéhasadt, sokféle, sokértelmű. Sohasem sikerül Dosztojevszkijnél az érzések egységére bukkanni, egy emberét sem lehet egy fogalom hálójában megfogni. Nevezzük Karamasoff Fedort kéjencnek, ez a fogalom, úgy látszik, mintha kimerítő volna és mégis: hiszen Swidrigailov is kéjenc és a «Sihederek»-ben a névtelen diák is ilyen és mégis egész világ van köztük és érzéseik között. Swidrigailovnál a kéj hideg, lelketlen kicsapongás, ő a fajtalanság számító taktikusa. Karamasoff kéjérzése viszont életvágy, az önbemocskolásig hajtott kicsapongás, mély ösztön, belevegyülni az élet legaljába, mert hiszen az is élet és az életkedv extázisában még ezt a legalsóbbat, az alját is élvezni. Azok érzéshiányból kéjencek, ezek pedig annak túlságából; ami ezeknél a lélek beteg izgalma, azoknál krónikus gyulladás. Swidrigailov a kéj középutasa, akinek «bűnöcskéi» vannak bűn helyett, kis piszkos állatka, érzékrovar és a másik, a névtelen diák a «Sihederek»-ben, lelki gonoszságok szexualitásba átvitt perverziója. Látjuk, hogy közöttük az érzések egész világa áll, holott egyazon fogalom illik rájuk, s amint itt a kéj titokzatos gyökereire és alkotó elemeire oszlott és differenciálódott, úgy vezet vissza Dosztojevszkij minden érzést, minden ösztönt a legmélyebb mélységbe, minden erőáramlat őseredetéhez, az én és a világ, a talponállás és odaadás, büszkeség és alázat, tékozlás és takarékosság, magánosság és közösség, centrifugális és centripetális erő, önértékelés vagy önmegsemmisítés, én vagy Isten közötti végső ellentéthez. Nevezzük őket ellentétpároknak, amint a pillanat követeli, mindannyiszor a legvégsők, lélek és test közti ama világ ősérzései. Sohasem tudtunk az érzések e nyüzsgő sokféleségéről, lelki életünknek ily összevegyítettségéről annyit, mint Dosztojevszkij óta.
Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a szerelemben. A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész irodalmat, amely évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi és nő közötti központi érzésből, mint minden élet ősforrásából indult ki, még mélyebbre lefelé és még magasabbra felfelé, a legvégső megismerésig vitte el. A szerelem, mely más költőknél az élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja, ő nála sohasem őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a megbékélés glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a percben harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi költőknél az életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva nevetségesen primitívek. A szerelem, ez az isteni felhőből készült varázspálca, megérinti az embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a szerelmes szeret, boldog, ha eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha nem kapja meg. Minden költőnél az emberiség mennyországa: viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij mennyboltja még magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a harmónia nála még nem egység. A szerelem előtte nem boldogsági állapot, kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben fájó örök seb, a szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés, mint a közönséges perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik egymást, akkor nem nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza meg legjobban valójuk ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott, mert szertelenségükben nem merülnek el, hanem azt még fokozni igyekszenek. Kettősségük igazi gyermekei, nem állanak meg ennél a végső pillanatnál. Megvetik a pillanat szelid kiegyenlítődését, (amelyet mások legszebbnek tartanak) hol a szerető férfi és szerető asszony egyformán és erősen szeretnek és szerettetnek, mert ez harmónia volna, vég, határ és ők csak a határtalannak élnek. Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni, amennyire őket szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni, az, aki többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból, ami szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak boldoggá, ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert hiszen akkor ők azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit sem követelnek érte és ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek mesterénél, a gyűlölet a szerelemhez és a szerelem mindig úgy hasonlít a gyűlölethez. Azokban a rövid időközökben is, amikor egymást szinte koncentrikusan szeretik, az érzés egysége mégegyszer szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem képesek arra, hogy érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék egymást. Vagy az egyikkel, vagy a másikkal szeretnek, a test és a lélek soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait. Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek, lelkeik a szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket gyönyörteljesen égetik el Titurel virágligeteiben. A kettős szerelem jelensége, amely más költőknél a legkomplikáltabbak egyike, nála mindennapi, magától értetődő. Philipowna Natasa lelki lényével Myskint, a szelid angyalt szereti és nemi szenvedéllyel ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe szerelmes. A templomajtó előtt elszakítja magát a hercegtől, – a másik ágyába, s részeg dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette áll és rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé fordul. És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első csábítóját, szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával egészen testetlenül Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából szereti első urát, ugyanakkor rabszolgaságból, alázatosságból Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek a fogalom átváltozásai, amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt fognak össze könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá szorították össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük és száz módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet (Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan, megmagyarázhatatlan, ősi jelenség, csoda; mindig megmagyarázza és szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh, végtelenek, végtelenek ezek az átváltozások és mindegyik közülük más és más színben csillog, a hidegségtől faggyá dermed és ismét felizzik végtelenül és áthatlanul, mint az élet sokfélesége. Csak Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni. Meglátja Dimitrit egy bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért meggyűlöli a férfit. Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti, vagy voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem szeret mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és látszólag minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a gyűlölet rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a pillanatban, ahol kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és lealázása meg van bosszúlva, – szerelmes belé újra! Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy szerelmi viszony. Lehet-e ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az utolsó oldalon ketten szeretik egymást végre és az élet minden akadályán keresztül egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még csak Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ nagy tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága nem egy asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a világgal és az istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember és tekintetét nem a nőkhöz emeli, hanem nyílt homlokkal fordul Isten felé. Tragédiája több, mint a nemnek a nemhez, a férfinak a nőhöz való tragédiája.
Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében, az érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs többé út tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni, ezentul nem állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket ő már szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak és érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek titokzatos közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül világított. Ő volt az első, aki annak az embernek megsejtését adta, akik voltaképp vagyunk, a multtal ellentétben, érzésben differenciáltabban és megismeréssel megrakottabban, mint minden előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az utolsó ötven esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új világ, amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a határok, amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk.
A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat tárt fel előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új mértéket adott: soha halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek halhatatlan titkáról. Azonban csodálatos: bármennyire is kitágította önmagunkról ismereteinket, bármily sokat is tanultunk tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a nagyszerű érzést: alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit érezni. Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá, hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem kevésbbé érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos jelenségnek ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek nevezték el, épp oly kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának magasabb felismerése bennünk az emberiség iránti tiszteletet megkisebbíteni. Éppen Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit oly tudatosan mutatta fel előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések anatomusa, korunk minden költőjénél mélyebben adja az univerzális világérzést. És ő, aki mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki más előtte, viseltetik a legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan iránt, aki őt alkotta, az Isteni iránt, az Isten iránt.
Az Istenkín.
«Egész életemben kínzott engem Isten!»
Dosztojevszkij.
«Van Isten, vagy nincs?» kiált rá Karamasoff Iván abban a borzasztó beszélgetésben «Doppelgängerjére», az ördögre. A kísértő mosolyog. Nem siet felelni, hogy egy megkínzott emberről levegye a legnehezebb terhet. «Dühös makacssággal» támadja Iván istenőrjöngésében a sátánt, kell, hogy feleljen neki a lét e legfontosabb kérdésére. Az ördög azonban csak szítja a türelmetlenség tüzét. «Nem, igazán nem tudom» feleli a kétségbeesettnek. Csakhogy az embert megkínozza, az Isten után való kérdést válaszolatlan hagyja és meghagyja neki az Istenkínt.
Dosztojevszkij minden alakjának és nem utolsóul önmagának lelkében is benne van a sátán, aki az istenkérdést felveti és nem felel reá. Valamennyiüknek meg van az a «magasabb szíve», amely képes arra, hogy önmagát gyötörje e kínzó kérdésekkel. «Hisz Ön Istenben?» támad rá hirtelen Stawrogin, egy másik, emberré vált ördög az alázatos Satowra. Mint valami izzó acélt, gyilkolóan szúrja be ezt a kérdést szívébe. Satow visszahőköl. Reszket, elsápad, mert Dosztojevszkijnél éppen a legőszintébb emberek reszketnek ez előtt a végső vallomás előtt (és ő, ő maga is mennyire reszketett e miatt szentséges rettegésében!). És amikor Stawrogin jobban és jobban szorongatja, a vértelen ajkak ezt a kifogást dadogják: «Hiszek Oroszországban!» és csak Oroszország kedvéért vallja magát istenhívőnek.
Dosztojevszkijnek minden művében ez a rejtett Isten a legfőbb probléma, a bennünk lakozó Isten, a rajtunk kívüli Istennek felébresztése. Mint igazi orosznak, a legnagyobbnak és legemberibbnek, akit ez a milliónyi nép alkotott, saját meghatározása szerint Istennek és a halhatatlanságnak ez a kérdése, «az élet legfontosabbja». Nincs hőse, aki ezt a kérdést kikerülhetné, úgy hozzájuk van nőve, mint tetteiknek árnyéka, majd előttük szalad, majd pedig hátuk megett, mint Megbánás. Nem tudnak menekülni előle és az egyetlen, aki megkísérli a tagadást, a gondolat e borzasztó martirja, a «Démonok»-ban Kirilloff, meg kell, hogy ölje magát, hogy Istent megölje és ezzel a többieknél is szenvedélyesebben bizonyítsa létezését és azt, hogy nem lehet kisiklani kezei közül. Figyeljük csak dialógusait, mint igyekeznek az emberek elkerülni, hogy Őt megemlítsék, mint kerülik és térnek ki az útjából. Szívesebben szeretnek a hétköznapi beszéd keretében, az angol regény «small talk»-jában maradni, a jobbágyságról, asszonyokról, a sixtini Madonnáról, Európáról beszélnek, azonban az Istenkérdés végtelen ólomsúllyal nehezedik rá minden témára és végül mágikusan vonzza le azt kifürkészhetetlen mélységébe. Dosztojevszkijnél minden vitatkozás vagy az orosz gondolatnál, vagy az Istengondolatnál végződik – és látjuk, hogy ez a két gondolat nála egy és ugyanaz. Orosz emberek, az ő hősei, sem érzéseikben, sem gondolataikban nem tudnak «megállj»-t találni, a tényleges világból elkerülhetetlenül az elvonthoz, a végesből a végtelenhez, mindig a legvégére kényszerülnek. És minden kérdésnek a vége az Istenkérdés. Ez az a belső örvény, amely ideáikat menthetetlenül magával ragadja, húsukban a genyt okozó szálka, amely lelkeiket lázzal telíti.
Lázzal. Mert az Isten – Dosztojevszkij Istene – minden nyugtalanság principiuma, mert ő, az ellentétek ősatyja, egyben az Igen és a Nem is. Nem mint a régi mesterek képein, a misztikusok írásaiban: felhők felett szelid lebegő, üdvözülten alátekintő fenségesség, – Dosztojevszkij Istene az ősellentétek villamos sarkai közötti átszökő szikra, nem lény, hanem állapot, feszültségi állapot, az érzések elégési processzusa, ő a tűz, a láng, aki minden embert felhevít és túlhevít az önkívületben. Ő az ostor, aki őket nyugodt, meleg testükből a végtelenségbe hajszolja, aki őket a szavak és tettek túlzásaira csábítja, aki őket bűneiknek égő csipkebokrába kergeti. Olyan ő, mint hősei, mint az, aki őt teremtette, elégedetlen Isten, akit nem gyűr le semmi erőfeszítés, akit nem merít ki semmiféle gondolat és nem elégít ki semmiféle odaadás. Ő az örök Elérhetetlen, minden kínlódás kínja és maga Dosztojevszkij az, akinek szívéből feltör Kirillov jajkiáltása: «Egész életemen keresztül kínzott engem az Isten!»
Ez Dosztojevszkij titka: Szüksége van Istenre és mégsem talál reá. Néha már azt hiszi, hogy övé lett és rajongva öleli körül, de tagadó ösztöne ismét a földre hajítja vissza. Senki sem ismerte fel nála erősebben Isten szükségét. «Isten azért szükséges nekem – mondta egyszer – mert ő az egyetlen lény, akit mindig lehet szeretni», és egy más helyt: «Nincs az embernek szakadatlanabb és kínzóbb aggodalma, mint valamire rátalálni, ami előtt meg kell hajolni!» Hatvan esztendeig szenved ebben az Istenkínban és úgy szereti Istent, mint minden szenvedését, jobban szereti, mint bármi mást, mert ő minden szenvedés között a legősibb és a szenvedés szeretete lényének legmélyebb gondolatát jelenti. Hatvan esztendeig küzd, hogy elérjen hozzá és mint «az aszu fű» szomjazik a hit után. Egységet akar, az örökké szétrobbantott, az örökké hajszolt pihenőt, a szenvedélynek minden hullámtorlatán örökké gördített, az önmagát szétömlesztő a deltát, a nyugalmat, a tengert keresi. Megnyugvásnak álmodja meg magának az Istent, ám úgy találja meg mint tüzet. Szeretne egészen kicsiny lenni, mint a lelki szegények, hogy felolvadhasson benne, szeretne hinni abban a hitben, mint «a tíz pud súlyú szatócsné», és ő a legtudatosabb, szeretné, ha nem tudna semmit, hogy hinni tudjon és mint Verlaine könyörög: «Donnez-moi de la simplicité». Az az álma, hogy agyveleje elégjen az érzésben, beleömöljön az Istennyugalomba, állatiasan eltompulva. Oh, mint nyujtja ki kezeit feléje, tombol áhitatosan, kiált, kiveti a logika szigonyait, hogy megfoghassa és a bizonyságoknak legvakmerőbb csapdáit állítja fel, nyílként lövi ki szenvedélyét, hogy eltalálja, szerelme Isten után való vágyódás, csaknem «illetlen szenvedély», paroxizmus, túlzás.
De vajjon hívő-e, mert oly fanatikusan hinni akar? Vajjon Dosztojevszkij, az Istenhivőségnek legrábeszélőbb védője, a pravoszláv, vajjon maga is hivő volt-e, egy poeta christianissimus? Bizonyára voltak ilyen percei: Amikor a végtelenbe reszket a lelke, amikor görcsösen kapaszkodik Istenbe, amikor kezei közt tartja a harmóniát, amelyet a földön nem bírt feltalálni, amikor a kettéhasadás e keresztrefeszítettje feltámad az egyedülvaló egekben. De mégis: valami még akkor is ébren marad benne és nem olvad fel a lélek e tűzvészében. Amikor úgy látszik, hogy teljesen feloldódott már az egészen földöntúli mámorban, az analizis ama borzasztó szelleme bizalmatlanul áll lesben és megméri a tengert, amelybe el akar sülyedni. A könyörtelen «Doppelgänger» védekezik a személyiség feladása ellen. Az Istenkérdésben is ott tátong a gyógyíthatatlan hasadék, amely mindegyikünkkel veleszületik, de amelyet ily széles örvénnyé még egy földi ember sem szakított szét, mint Dosztojevszkij. Egy lélekben minden ember közt a leghivőbb és a legszélsőbb atheista egyben és hőseiben mindkét eshetőségnek poláris lehetőségeit egyforma meggyőzően írta le, (anélkül, hogy magát meggyőzte volna, vagy pedig döntött volna) a magát odaadó alázatosságot, a porszemet, mely Istenben feloldódik, másrészt a legnagyszerűbb túlzást, Istenné válni: «Elismerni, hogy van Isten és egyszersmind elismerni, hogy mi magunk nem váltunk Istenné, őrültség volna, amely öngyilkosságba kergeti az embert». És szíve mindkettőhöz húzza, az Istenszolgához és az Istentagadóhoz, Aljosához és Karamasoff Ivánhoz. Műveiben szüntelen zsinatot tart, de nem hoz döntést, együtt van az Istenhivőkkel és az eretnekekkel. Hivő volta az igen és a nem, a világ két pólusa közötti tüzes váltakozó áram, Isten előtt is megmarad Dosztojevszkij az egység nagy kitaszítottjának.
Így válik belőle Sisyphus, aki a megismerés magaslatára gördíti fel a mindig visszahulló követ. Az örökké Isten felé fáradozó, akit soha el nem ér. De vajjon nem tévedek: vajjon Dosztojevszkij nem-e a hitnek legnagyobb prédikátora az emberek között? Vajjon műveiből nem szól-e hatalmas orgonahimnusz Istenhez? Nem tanusítják-e összes politikai, irodalmi munkái egyértelműen, parancsolólag, kétségtelenül Isten szükséges voltát, létezését, nem rendelik-e el mind valamennyien az igazhivőséget és nem vetik-é meg az atheizmust, az Istentagadást, mint a legnagyobb bűnt? De ne tévesszük itt össze az akaratot az igazsággal és a hitet a hit követelésével. Dosztojevszkij, az örök megtérés költője, ez a testté vált ellentét, a hitet szükségességül prédikálja és annál buzgóbban prédikálja másoknak, minél kevésbbé hisz ő maga (az állandó, biztos, nyugodt, bízó hitet értve ez alatt, a «megtisztult lelkesedést», mint legfőbb kötelességet). Szibériából ezt írja egy asszonynak: «Meg akarom Önnek írni magamról, hogy én ennek a kornak gyermeke vagyok, a hitetlenség és kételkedés gyermeke és valószínű, igen, tudom bizonyosan, hogy az fogok maradni életem végéig. Mily borzasztóan kínzott engem és kínoz még ma is a hit után való vágy, amely annál erősebb, minél több ellenbizonyság áll előttem!» Soha ily világosan nem fejezte ki azt, hogy: a hitetlenség érzetéből vágyódik hit után. És ez is Dosztojevszkij fenséges átértékeléseinek egyike: éppen mert nem hisz és ismeri a hitetlenség kínját, mert, saját szavai szerint, a kínt mindig csak magáért szereti és részvéttel van mások iránt, ezért prédikálja másoknak az egy Istenben való hitet, akiben ő maga nem hisz. Isten megkínzottja Istenben üdvözült emberiséget, a fájdalmasan hitnélküli boldogan hivőket akar. Hitetlenségének keresztjére feszítve népének az orthodoxiát prédikálja, erőszakot tesz felismerésén, mert tudja, hogy vele csak szétszakítana, elégetne és hazugságot prédikál, szigorú, betűkhöz ragaszkodó paraszti hitet, mert az boldogságot ad. Ő, akiben egy «mustármagnyi hit» sincs, aki fellázad Isten ellen és amint maga büszkén beismeri: «az Istentagadást oly erővel fejezte ki, mint senki más Európában», azt követeli, hogy alávessék magukat a pópáknak. Az embereket Istenkíntól megóvandó, – amelyet saját bőrén érzett, mint senki más – az Istenszeretetet hirdeti. Mert tudja, hogy «az ingadozás és a hit nyugtalansága lelkiismeretes embernek oly borzasztó kín, hogy jobb volna, ha felakasztaná magát». Ő maga nem tért ki előle és mint egy martir fogadta be magába a kétséget. De a végtelenül szeretett emberiséget meg akarja menteni tőle és mint nagy inkvizitora, meg akarja menteni az emberiséget a lelkiismereti szabadság kínjától és a tekintély holt ritmusával akarja elringatni. És így a helyett, hogy gőgösen tudásának igazságát hirdetné, a hitnek alázatos hazugságát teremti meg. A vallásos problémát nemzetivé fordítja és isteni fanatizmust olt belé. És mint leghívebb szolga a kérdésre: «Hisz Ön Istenben?» életének legigazibb gyónásával felel: «Hiszek Oroszországban!»
Menekvése, kifogása, megmentése: Oroszország. Szavában itt már nincs kettéhasadás, itt már dogmává válik. Mert Isten elzárta fülét előtte: közötte és lelkiismerete között teremt magának Krisztust, az új emberiség új hírnökét, az orosz Jézust. A valóságból, az időből, hit iránti vágyát borzasztó a határozatlanság felé hajtja, – mert csak a határozatlannak, határtalannak tudja magát ez a mértéknélküli ember egészen odaadni, – Oroszország óriási gondolatába, ebbe a zóba, amelyet hivő voltának minden mértéktelenségével tölt meg. Mint új Keresztelő János hirdeti ezt a soha nem látott Krisztust. De nevében beszél, Oroszország nevében, az egész világ számára.
Ezek az ő messiási iratai, politikai cikkei és a Karamasoffok némely kitörései homályosak. Zavarosan bukkan fel belőlük az új Krisztus-arc, az új megváltás és általános béke gondolata. Bizánci arc, kemény vonásokkal, szigorú redőkkel. Mint régi füsttől megfeketült ikónokból, fekete, szúró szemek merednek reánk, végtelen áhítattal, ám egyben gyűlölettel és kegyetlenséggel. És maga Dosztojevszkij is elrémítő, amikor nekünk európaiaknak, mint eltévedt nyájnak, ezt az orosz Megváltót hirdeti. Mint egy középkori gonosz, fanatikus szerzetes, aki a bizánci keresztet korbácsul tartja a kezében, úgy áll a politikus, a vallásos fanatikus velünk szemben. Mint lázbeteg, misztikus görcsökben vonaglón hirdeti nekünk a tanítást, nem szelid papi beszédben, hanem démoni haragkitörésekben robban ki végtelen szenvedélyessége. Bunkókkal üt le minden ellenvetést és lázasan, gőggel övezve, gyűlölettől égve rohanja meg az idő tribüneit. Habzik a szája és reszkető kezekkel átkozza meg a világot.
Képrombolón, őrjöngőn, támad rá az európai kultúra szentségeire. Mindent letapos ez a nagy romboló ideáljainkból, hogy az új, orosz Krisztusnak utat csinálhasson. Egészen a tébolyig ér el moszkovita türelmetlensége. Mi is az az európai kultúra? Temető, drága sírokkal, de most már a rothadástól szagos, még trágyául sem való az új vetésnek. Az egyedül orosz földből virágzik fel. A franciák – hiú bolondok, a németek – közönséges virstlicsináló nép, az angolok – a bölcselkedés kiskereskedői, a zsidók – foghagymaszagú gőg, a katholicizmus – ördögtanítás, Krisztus kigunyolása, a protestantizmus – okoskodó államvallás, valamennyien torzképei az egyetlen igaz Istenhitnek: az orosz egyháznak. A pápa – sátán tiarában, városaink Babylonok, az apokalipszis legnagyobb szajhái, tudományunk – hiú szemfényvesztés, demokráciánk – meglágyult agyvelők gyenge forrázata, a forradalom – bolondok és elbolondítottak gaz csínye, a pacifizmus – vén asszonyok fecsegése. Európának minden eszméje elvirágzott, elhervadt virágcsokor, csak arra való, hogy sárba tapossák. Csak az orosz gondolat az egyedül igaz, egyedül nagy, egyedül helyes. Mint az Amoktól megszállott rohan az őrjöngő túlzó tovább és minden ellentmondást ezzel a tőrrel szúr le: «Mi megértünk titeket, de ti nem érttek meg bennünket!» és minden vita véresen összeomlik. «Mi oroszok mindent megértünk, ti vagytok a korlátoltak!» rendeli. Oroszország az egyedül igaz és Oroszországban minden: a cár és a kancsuka, a pópa és a paraszt, a troika és az ikónok annál igazabbak, minél európaellenesebbek, ázsiaiak, mongolok, tatárok, annál igazabbak, minél konzervativabbak, maradiak, haladás ellenségei, szellemnélküliek, bizánciak. Oh, mint tombolja itt ki magát a nagy túlzó! Felujjong: «Legyünk ázsiaiak, legyünk szarmaták, el Pétervártól, el az európai Pétervártól, vissza Moszkvába, el Szibériába, az új Oroszország a harmadik birodalom!» Ez az Istentől ittas középkori szerzetes e felett nem is tűr vitát. Le az ésszel! Oroszország a dogma, amelyet ellentmondás nélkül kell elfogadni. «Oroszországot nem ésszel, hanem hittel lehet megérteni.» Aki nem borul térdre, az ellenség, Antikrisztus: keresztes-hadjáratot ellene! Harsányan fuj be a háború kürtjébe. Ausztriát szét kell zúzni, a félholdat letépni Konstantinápoly Szófia-mecsetjéről, Németországot meg kell alázni, Angliát legyőzni, – őrjöngő imperializmus, mely szerzetesi csuhába rejti el gőgjét és így kiált fel: «Dieu le veut!» Az isteni birodalom kedvéért az egész világ legyen Oroszországé.
Oroszország tehát a Krisztus, az új Megváltó és mi vagyunk a pogányok. Semmi sem ment meg bennünket, elzüllötteket, bűneink tisztító tüzéből; elkövettük az eredendő bűnt azzal, hogy nem vagyunk oroszok. A mi világunk számára nincs hely ebben az új harmadik birodalomban, kell, hogy előbb egész Európa beleolvadjon az orosz világbirodalomba, az új Isten államába, mert csak akkor lehet megváltani. Szó szerint azt mondja: «Minden embernek előbb orosszá kell válni!» Akkor kezdődik csak az új világ! Oroszország Isten választott népe: karddal kezében kell a földet meghódítania, akkor fogja csak «végső szavát» mondani az emberiségnek. És ez a végső szó Dosztojevszkijnél kibékülést jelent. Az orosz zsenit abban a képességben látja, hogy mindent megért és minden ellentétet meg tud oldani. Az orosz a mindent megértő és ezért a legmagasabb értelemben vett engedékenység. És országa, a jövő állama: az egyház, az emberi közösség egy formája, egymást megértés, alárendeltség helyett. És mint valami nyitány, úgy hangzik a világháború eseményeihez, (amely kezdetén az ő gondolataiból táplálkozott, amint a végén Tolsztojéból), amikor azt mondja: «Legyünk az elsők, akik a világnak hirdetik, hogy nem az egyéniség és idegen nemzetiségek elnyomásával akarjuk elérni saját felvirágzásunkat, hanem éppen ellenkezőleg, ezt minden nemzetek legszabadabb és legönállóbb fejlődésében és testvéri egyesülésében keressük!» Lenin és Trockij ebben a «igéret»-ben vannak, benne van azonban a háború is, amelyet ő, minden ellentétek kifeszítésének örökös ügyvédje oly szenvedélyesen dicsért. Általános kibékülés a cél, de Oroszország. az egyetlen út, amely «Keletről a földet újjáteremteni fogja». Az Ural hegyein ki fog gyúlni az örök fény és az egyszerű nép – nem pedig a tudatos szellem, nem az európai kultúra, – fogja a föld sötét titkaival összeforrt erőkkel a világot megváltani. Nem hatalom lesz, hanem dolgos szeretet, nem a személyiségek viszálya, hanem örök emberi érzés és az új orosz Krisztus a világbékét fogja hozni, az ellentétek feloldását. És a tigris a bárány mellett fog legelni és az őz az oroszlán mellett; hogy remeg Dosztojevszkij hangja, amikor a harmadik birodalomról beszél, minden oroszok országáról a földön, mint reszket a hívő extázisában, milyen csodálatos, a valóságok legtudatosabbja, messiási álmaiban!
Mert az Oroszország szóba, az orosz gondolatba álmodja bele Dosztojevszkij ezt a Krisztus-álmot, az ellentétek kibékítésének gondolatát, amelyet életében, művészetében és Istenében hatvan éven keresztül hiába keresett. De melyik ez az Oroszország, az igazi, a reális, vagy a misztikus, a politikai vagy a prófétai? Mint Dosztojevszkijnél: minden, mind a kettő egyszerre! Hiába kívánjuk egy szenvedélyes embertől, hogy logikus legyen és hiába kérünk indokolást dogmáihoz. Dosztojevszkij messiási irataiban, politikai, irodalmi műveiben a fogalmak őrülten össze-vissza tántorognak. Oroszország majd Krisztus, majd Isten, majd Nagy Péter birodalma, majd az új Róma, a szellem és hatalom egyesülése, tiara és császári korona, fővárosa majd Moszkva, majd Konstantinápoly, majd az új Jeruzsálem. A legalázatosabb örök emberi ideálok hatalomra vágyó, szlavofil, hódító ösztönökkel meghökkentően váltakoznak és megdöbbentő biztosságú politikai horoszkopok, fantasztikus, apokaliptikus igéretekkel. Majd a politika szorosába préseli be Oroszország fogalmát, majd a végtelenbe emeli fel. És itt is, mint remekműveiben, a realizmus és fantázia, a tűz és víz ugyanazon sistergő keveréke. Ami benne démoni, őrjöngően túlzó, és amit regényeiben kénytelen mérsékelni, itt pythiai jóslásokban szabadon éli ki: izzó szenvedélyének egész ihletével prédikálja Oroszországot a világ üdvösségének, a világ megváltójának, egyedüli üdvhozójának. Soha még Európának nem hirdettek nemzeti eszmét, mint világgondolatot, gőgösebben, zseniálisabban, kérőbben, csábítóbban, mámorosítóbban, rajongóbban, mint Dosztojevszkij könyveiben az orosz gondolatot.
Fajának ez a fanatikusa olyan, mint egy nagy szervezet szervetlen kinövése, ez a részvétnélküli, rajongó orosz szerzetes, ez a gőgös csúfolkodó, ez a hitetlen hitvalló. Azonban Dosztojevszkij egyéniségének egységéhez éppen ez szükséges. Ahol Dosztojevszkijnél egy jelenséget nem értünk meg, szükségességét ellentétében kell keresnünk. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij mindig igen és nem, önmegsemmisítés és önmaga felé emelés, kihegyezett ellentét. És ez a túlhajtott gőg csak ellenlábasa túlzott alázatosságának, fokozott népi öntudata sarki ellentéte önmaga túlizgatott személyes jelentéktelenségi érzésének. Egyszerre két félre hasad szét: büszkeségre és alázatra. Személyiségét megalázza: műveinek húsz kötetét hiába lapozzuk át a hiúság, büszkeség, a túlzás, gőg, hivalkodás egy szava után! Csak önmaga megkisebbítését, undort, vádat, lealázást találunk bennük. Ami büszkeség van benne, azt fajába, népének gondolatába önti bele. Ami elkülönített személyiségére vonatkozik, azt megsemmisíti és mindazt, ami benne személytelen, orosz, örök emberi, azt istenítésig emeli fel. Mert nem hisz Istenben, prédikálja Istent, mert nem hisz magában, prófétája nemzetének és az emberiségnek. Az ideálok világában is mártir, aki magát feszíti keresztre, hogy az eszmét megváltsa.
Ez az ő nagy titka: az ellentétek által megtermékenyülni. Kifeszíteni a végtelenbe, hogy az egész világot átfogja és azután a belőle termő erőt a jövendőre felhasználni. A többi költők ideáljukat rendszerint önnönszemélyiségük fokozásából teremtik meg, amennyiben önmagukat másolva, megtisztítva, megjavítva, magasabb fokra emelik és a jövendő embert valahogy önmaguknak megtisztult típusa gyanánt mutatják be. Dosztojevszkij az ellentétember, az alkotó dualista, önmagának ellentétjéből alkotja ideálját és Istenét: és önmagát, az eleven embert, negativummá alázza. Csak agyag, csak föld akar lenni, amelyből az új formát öntik és baljának a jövendőbeli képen jobb felel meg, mélységének magaslat, kétségeinek hit, kettéhasadásának egység! «Pusztuljak el én, csak a többiek legyenek boldogok!» – staretzének ezt a mondását így változtatja át gondolatban. Megsemmisül, hogy a jövendő emberében feltámadjon.
Dosztojevszkij ideálja ezért: Nem olyannak lenni, mint amilyen. Olyat érezni, amit nem érzett. Úgy gondolkozni, amint nem gondolkodott. Nem úgy élni, ahogy ő él. Egyéni lényének legkisebb részéig, vonásról-vonásra ellentéte az új ember, önlényének minden árnyékából fény, minden homályából ragyogás képződik. Így szól önmagához: «Nem!» s ebből teremti ki az új emberiség felé szenvedélyesen kiáltott Igent! Egész a testiségig folytatja önvoltának ezt a példátlan erkölcsi elítélését, a jövendő ember kedvéért, az én megsemmisítését, az örökemberiért. Vegyük elő képét, fényképét, halotti maszkját és tegyük mellé azon emberek képét, akikben ideáljait formálta: Karamasoff Aljosa, Sossima, Myskin herceg mellé, az orosz Krisztus e három vázlata mellé, akiket üdvözítőül alkotott. És a legkisebb részletig minden vonal az ő ellentmondó ellenlábasa. Dosztojevszkij arca komor, titokkal és homállyal teli, – amazok arca nyílt, békés őszinteségű; az ő hangja rekedt és kopott, amaz embereké szelid és halk. Az ő haja sötét és kuszált, szemei mélyenfekvők és nyugtalanok, amazok arca tisztult, sima hajtól körülövezett és szemeik nyugtalanság és aggodalom nélkül ragyognak. Azt mondja róluk kifejezetten, hogy egyenesen előre néznek és tekintetükben benne van a gyermekek édes mosolya. Az ő ajkát a szenvedély és gúny gyorsan bevésődő ráncai fogják körül és ezért nem tud nevetni, de Aljosa és Sossima fehér fogaiból ragyog az önmagában bízó ember szabad mosolygása. Vonásról-vonásra így állítja be saját képét, mint negativumot az új képpel szemben. Az ő arca egy megkötözött emberé, aki szenvedélyek rabszolgája, és akin rajta van a gondolatok terhe, amazoké benső szabadságot, gátnélküliséget, lebegést fejez ki. Ő maga a szétszakítottság, a kettősség, amazok összhang és egység. Ő az énember, az önmagába bebörtönzött, amazok az örök emberek, akik lényüknek minden részéből Istenbe ömlenek át.
Soha ily tökéletesen nem teremtettek még önmegvetésből erkölcsi ideált, az erkölcsi és szellemi világ egyetlen szférájában sem. Önmagát elítélve, lényének ereit mintegy felmetszvén, önnönvérével festi a jövendő ember képét. Ő még a szenvedélyes, a görcsös, a nekiugró tigrisszerű mozdulatoknak volt az embere, lelkesedése még az érzékek vagy idegek feszültségéből fellángoló villámfény, amazoké a szelíd, de örökké mozzanatos szűzi ragyogás. Amazoké a szelíd kitartás, amely tovább ér, mint az önkívület vad ugrásai, amazoké az igazi alázatosság, amely nem fél a nevetségességtől. Mások ők, mint az örökké lealázottak és megsértettek, az akadályozottak és meggyötörtek. Amazok mindenki nyelvén tudnak és mindenki megnyugvást érez közelükben, mert nincs bennük a félelem örök hisztériája, hogy valakit megbántanak, vagy megbántódnak és nem néznek kérdőn minden lépésnél maguk körül. Isten nem kínozza többé, hanem megnyugtatja őket. Mindenttudók, de épp azért, mert mindent tudnak és mindent megértenek, nem ítélnek el senkit és nem ítélkeznek, nem törik a fejüket a dolgokon, hanem hálásan hisznek. Különös: hogy ez az örök nyugtalankodó, az élet legfelsőbb formáját a felvilágosodott, higgadt emberben látja és ez az egyenetlenkedő legfelsőbb ideálul az egységet, ez a lázadó a meghódolást állítja fel. Istenkínja Istenkéjjé kétsége bizonysággá, hisztériája egységgé és szenvedése mindent átfogó boldogsággá vált bennük. Az élet legmagasabb foka és legdrágábbja, legszebbje számára az, amit ő a tudatos és tudatfeletti soha nem ismert és amit, mint legfenségesebbet kíván az emberek számára: naivitást, a szív gyermeki voltát, a szelíd, magától értetődő derűt.
Nézzétek legkedvesebb embereit, mint mennek: szelíd mosollyal az ajkukon, mindent megértenek és mégsem büszkék, az élet titkában nem úgy élnek, mint valami tüzes örvényben, hanem mint kék égboltot vonják maguk felé. Az élet ősellenségét, «a fájdalmat és aggodalmat legyőzték» és a dolgoknak végtelen testvériségében Istenben üdvözültekké váltak. Felszabadultak saját énjüktől. Az emberek legfőbb boldogsága a személytelenség, és így változtatja át a legegyénibb ember Goethe bölcsességét új hitté.
A szellemi élet története nem ismeri egy ember ehhez hasonló erkölcsi önmegsemmisítésének példáját, nem ismeri egy ideálnak ellentétekből való ily termékeny kiteremtését. Dosztojevszkij önmagának mártírjaként feszítette magát keresztre: tudását, hogy hitvalló legyen, testét, hogy a művészet által az új embert teremtse, egyéniségét, az összesség kedvéért. Mint típus el akar pusztulni, hogy egy boldogabb, jobb emberiség támadjon, minden szenvedést magára vesz mások boldogsága kedvéért. És ő, aki önmagát ellentétei legfájdalmasabb távoláig feszítette hatvan éven át és lényének mélységeit feldúlta, hogy Istenét és ezzel az élet értelmét megtalálja, a felhalmozott megismeréseket félredobja az új emberiség kedvéért, amelynek legmélyebb titkát, a legvégső, legfelejthetetlenebb formuláját súgja meg: «Jobban szeretni az életet, mint az élet értelmét!»
Győzedelmes élet.
«Bármilyen is volt az élet, mégis szép!»
Goethe.
Mily sötét az út Dosztojevszkij mélységein át, mily komor a tája, mily nyomasztó végtelensége, mely oly titokzatosan hasonlít tragikus arcához, amely magába szobrászolta az élet minden fájdalmát! A szív szakadékos pokolkörei, a lélek bíboros tisztítótüze, a legmélyebb bánya, amelyet valaha földi kéz az érzések alvilágába ásott. Mennyi sötétség van ebben az emberi világban, mennyi szenvedés ebben a sötétségben! Mennyi gyász az ő földjén, ezen a földön, «amely legbensőbb kérgéig könnyekkel van átitatva!» Mélységében a pokol körei sötétebbek, mint aminőknek Dante, a látnok, egy évezreddel előbb megálmodta. Földi mivoltának meg nem váltott áldozata, önnönérzésének mártírja, kit átölelnek a szenvedélyek kígyói, akit a lélek minden ostorai kínoznak, ájult lázadás áradatában tajtékozva, oh milyen világ Dosztojevszkijnek ez a világa! Minden öröm elfalazva, minden remény száműzve, nincs menekülés a szenvedés elől, amely végtelenül feltornyosuló fallal veszi körül áldozatát! Nincs hát részvét, amely megváltsa embereit mélységükből, nem robbantja szét apokaliptikus óra ezt a poklot, amelyet egy Istenember teremtett kínjaiból?
Ebből a mélységből zavar és panasz árad, aminőt még nem hallott az emberiség. Soha még életmű felett nem volt annyi sötétség! Még Michel-Angelo alakjai is szelídebbek gyászukban és Dante mélységei felett paradicsomának üdvözítő ragyogása fénylik. Vajjon Dosztojevszkij műveiben az élet valóban csak örök éjszaka és a szenvedés az élet egyetlen értelme? A lélek reszketve hajol e mélységek felé és megborzong, mert testvéreitől csak kínt és panaszt hall.
Ám ekkor egy szó száll fel a mélyből, szelíden és mégis magasan lebegve a zűrzavarban, mint ahogy egy galamb felszáll a viharverte tenger felé. Szelid a szó, de nagy az értelme és üdvözítő a hangja: «Barátaim, ne féljetek az élettől!» És ebből a szóból csönd árad, borzongva figyelnek a mélységek és a szó lebeg, felszáll, átszáll minden kínlódást és azt mondja: «Az életet csak kínlódás által tanulhatjuk meg szeretni!»
És a szenvedés e vigasztaló szavát ki mondja ki? Aki mind közt a legszenvedőbb, maga Dosztojevszkij. A kitárt kezek még kétségei keresztjére vannak feszítve, törékeny testében még ott vannak a kínok szögei, de alázatosan csókolja meg ennek az életnek mártírkeresztfáját és az ajkak szelíden mondják a nagy titkot a felebarátoknak: «Azt hiszem, valamennyiünknek elsőbb az életet kell szeretni tanulnunk!»
És szavaiból felpirkad a nap, az apokaliptikus óra. Felpattannak a sírok és a börtönök: a mélységből felkelnek mind a halottak és elcsukottak, mind-mind köréje sereglenek, hogy szavainak prófétái legyenek, gyászukból fölemelkednek. A börtönökből tódulnak elő, Szibéria katorgájából, láncukat csörgetve, zugszobákból, éjjeli mulatókból és kolostorcellákból, mind-mind valamennyien a szenvedélyek nagy szenvedői; még vér tapad kezeikhez, még ég megkorbácsolt hátuk, még lealázottak haragjukban és elesettségükben, de a jajkiáltás már elhallgat szájukban és könnyeikből bizalom ragyog. Oh Bileam örök csodája, amely az égő ajkakon áldássá váltja az átkot, amint a mester hozsánnáját hallják, a hozsannát, amely «a kétség minden tisztítótüzén keresztülment». A legkomorabbak vannak legelől, a legszomorúbbak a leghívőbbek, mind előre tolonganak, hogy bizonyítsák ezt a szót. Durva és megsebzett szájukból a szenvedésnek himnusza, mint valami hatalmas templomi ének árad fel, az önkívület őserejében, az élet himnusza. Mind-mind itt vannak a martírok, hogy dicsőítsék az életet. Karamasoff Dimitri, az ártatlanul elítélt, láncokkal kezén, erejének teljességében újjong fel: «Minden szenvedést le fogok győzni, csakhogy azt mondhassam magamnak: «én vagyok!» Ha vergődöm a kínzópadon, akkor is tudom, hogy «én vagyok». A gályához láncolva látom a napot és ha nem is látom, akkor is élek és tudom, hogy süt a nap!» És Iván, a fivér odalép hozzá és hirdeti: «Nincs kitörölhetetlenebb boldogtalanság a halálnál». És az élet rajongása sugárként ég be szívébe és ő, az Istentagadó, így kiált fel: «Szeretlek téged, Istenem, mert hatalmas az élet!» Trofimovits István, az örök kételkedő, összekulcsolt kezekkel emelkedik fel halálos ágyán és ezt dadogja: «Oh milyen szívesen élném az életet újra, minden perc, minden pillanat üdvössége az embernek!» A hangok mind tisztábbak, fénylőbbek, fenségesebbek lesznek. Myskin herceg, akit kúsza lelkének ingadozó szárnyai visznek, zavartan tárja ki karjait és így rajong: «Nem értem, hogy mehet el az ember egy fa előtt, a nélkül, hogy boldog volna, mert él és mert szeretik… ennek az életnek minden lépésénél mennyi sok csodálatos dolog van, dolgok, amelyeket még a legelvetemültebb is csodálatosnak érez!» És Sossima így prédikál: «Akik Istent és az életet megátkozzák, önmagukat átkozzák meg. Ha minden dolgot szeretni fogsz, akkor Isten titka minden dologban megnyilvánul és végül az egész világot mindent átfogó szeretettel fogod átölelni!» És még a «zugutcából való ember» a kis félszeg Névtelen, kopott köpenykéjében, ő is oda jön és széttárja karjait: «Az élet szépség, csak a szenvedésben van lélek, óh milyen gyönyörű az élet!» A «nevetséges ember» kilép álmaiból, hogy «a hatalmas életet hirdesse», mind-mind férgekként másznak elő lényük zugolyaiból, hogy együtt dalolják a nagy éneket. Egyik sem akar meghalni, egyik sem akarja a szentül szeretett életet itthagyni, nincs oly mély szenvedés, amelyet a halállal cserélne fel, a halállal, az örök ellenféllel. És a pokol, a kétségbeesés homálya kemény falai egyszerre visszhangozzák a sors dicsénekét, a tisztítótűzből felgyúl a hála tüze. Fény, végtelen fény áramlik be, Dosztojevszkij égboltja borul a föld fölé és mindenki felett zugva mennydörög az utolsó szó, amelyet Dosztojevszkij leírt, a gyermekek szava a nagy kőnél való beszédnél, a szent barbár kiáltás: «Az élet, hurrá!»
Oh csodálatos élet, aki magadnak tudatos akarattal mártírokat teremtesz, hogy téged dícsérjenek, oh bölcs, kegyetlen élet, ki jobbágyaiddá teszed a legnagyobbakat szenvedés által, hogy diadalodat hirdessék! Jób örök kiáltását, mely évezredeken át zendül, mert a csapásokban Istent ismeri, Te újra és újra hallani akarod és Dániel férfiainak diadalmi énekét, amíg testüket tüzes kemence pörköli. Mindörökké daloló parazsat gyujtasz a költők nyelvén, akiket szenvedőkké teszel, hogy örökké jobbágyaid legyenek és Téged szerelemmel hívjanak! Beethovent a zene lelkével vered meg, hogy megsüketülten Isten szárnycsapását hallja és a halál angyalától megérintve az örömök himnuszát alkossa meg Neked, Rembrandtot behajszolod a szegénység éjszakájába, hogy színekben keresse a fényt, a Te örök fényedet, Dantet elűzöd hazájából, hogy álmában meglássa az eget és a poklot, valamennyiüket korbácsoddal kergetted végtelenségedbe! És őt, akit jobban korbácsoltál, mint bárki mást, őt is szolgáddá kényszerítetted és íme tajtékzó ajakkal, görcsökben vonagolva, hozsannát újjong feléd, a szent hozsannát, «amely átment minden kétségek tisztítótüzén!» Oh mint győzöl te az emberben, akit megszenvedtetsz, éjszakából nappalt csinálsz, szenvedésből szerelmet és a pokolból hozol fel Magadnak szent dícsérő éneket. Mert a legjobban szenvedő mindeneknek tudója, és aki téged tud, az meg kell, hogy áldjon: és aki téged legmélyebben megismert, íme lásd, erősebb bizonyságod, mint bárki más és jobban szeretett téged, mint bárki más!