AZ ELSŐ UT KOSSUTHHOZ.

I. FEJEZET.

(A vajda szerepe a függetlenségi pártban. – Nem akarja Kossuthot fölkeresni. – Mégis elmegyünk Turinba. – Turinba érünk.)

Nem az én első utamról van szó, hanem Eötvös Károlyéról.

Én már nagyon sokszor voltam Turinban, laktam is ott s a Kormányzót nagyon sokszor meglátogattam. Ugy mentem hozzá, mint apám házához. Turint jobban ismertem, mint Pestet. Nem is emlékszem már, hogy gyerek koromban mikor voltam ott először.

Hanem a vajda még sohase volt ott s Kossuthot még sohase kereste fel se személyesen, se levélben. Pedig kértem, biztattam, sőt hajszoltam rá sokszor.

Mikor én 1887-ben képviselővé lettem, a vajda akkor már tiz év óta volt a függetlenségi párt valóságos vezére. Mások ragyogtak ugyan a vezér aranyos öltözetében a nagyközönség előtt; a sajtó másokat hirdetett vezérekül, hol Helfyt, hol Ugront, hol a jó Irányit, sőt időnként egyebeket is; – Mocsáry, a kemény magyar és jó hazafi, a párt elnöki állásában vezérkedett is, de nagy válságok, nemes harczok idején s a mikor nagy eszmék és nemes szenvedélyek viaskodtak egymással, bizony mindig a vajda volt az igazi vezető. tartotta a képviselőházban a legragyogóbb beszédeket.

Ő fogalmazta mindig a pártnak a nemzethez intézett nyilatkozatait, a választási szózatokat, az alapigékül szolgáló nagyobb határozati javaslatokat, a királyi trónbeszédre adandó válaszfeliratokat.

Ő volt a pártnak első hirlapirója. Az ő czikkei és emlékbeszédei növelték s örökitették meg a párt hű tagjainak s jelesebb férfiainak érdemét és dicsőségét. Ez a mi jó függetlenségi pártunk, ha kidőlt valamelyik kitünő fia, nyomban ugy megfeledkezett arról, mintha sohase élt és sohase működött volna. Ha a vajda iratai s beszédei egykor gyüjteményben látnak napvilágot: akkor tudja meg csak az ország is, a párt is, mennyit dolgozott az ő fényes szelleme és tolla a függetlenségi eszmékért.

Pártértekezleteken a nagy kérdésekben ő adott eszmét, világosságot, érveket a párt tagjainak.

Vidéki pártgyülésekben s választási harczokban az ő csodálatos beszédei rázták fel a közönséget. Képei, hasonlatai, példabeszédei, adomái, jellemző mondásai közkincscsé váltak s jól vagy rosszul, száz alakban járták be a városokat és olvasó köröket. Száz apróbb-nagyobb szónok éldegélt abból az anyagból, melyet az ő kimerithetlen, de röst szelleme teremtett.

Ha zajongani és kiabálni kellett a képviselőházban s a minisztert vagy kormánypárti szónokot ledörögni: azt a vajda mi ránk hagyta. Ha egyéb ellenzéki pártokkal kellett tárgyalni, összesugni, taktikázni: azt is mi ránk hagyta. Ha lakomákon a dicsőséget és felköszöntőket s vidéken a fogadtatást, a fehér ruhás lányok üdvözletét s a zászlós és fáklyás zenéket kellett élvezni: azt is ránk hagyta, nekünk engedte át.

De ha aztán fészkelődő, üzérkedő vagy hitvány emberek, vagy a pártunk hátán felkapaszkodó más ellenzéki pártok a rágalmak özönét zuditották ránk: akkor meg mindig a vajda volt a rágalmak és gyanusitások áldozata. Természetesen az ő széles válla s egykedvü vidámsága eltürt, de el is birt mindent. Akkor a mi jó pártunk mindig félreállt s egész élvezettel, de némán nézte: no, mi lesz most már a vajdából.

A Kormányzó barátsága vagy szives és bizalmas levele természetesen nagy ajánló levél volt mindenki számára a nemzet előtt. S különösen a jó függetlenségi és jó magyar közönség előtt. S épen arra unszoltam én mindig a vajdát, hogy irjon vagy látogasson el Turinba s szerezze meg a Kormányzó barátságát.

S unszoltam különösen a miatt is, mert a Kormányzó mindig bizonyos fanyarsággal emlékezett meg bizalmas körben a vajdáról. Előttem is, mások előtt is. Ennek pedig nagy oka volt.

Nagy pártban mindig akad nehány silány lélek s a vajdának mindig volt egy csomó irigye s titkos ellensége. Ezek részint levélben, részint élő szóval szakadatlanul rágalmazták a vajdát a szent öreg előtt. Én ritkán találkoztam a Kormányzóval, az én szavam nem tudta eléggé ellensulyozni a rágalmazók befolyását s azért a Kormányzó nagy lelkében Eötvös neve körül mindig volt egy kis árnyék, melyet én nem tudtam eloszlatni. A rábeszéléshez és a hosszas, alapos beszélgetéshez különben sem volt tehetségem és hajlamom s gyakran mikor a Kormányzó éles megjegyzéseit elháritani nem tudtam: még engem is harag fogott el s inkább félbeszakitottam a tárgyalást, sem mint hallgassam barátom ellen a rossz indulatu besugásokból eredő téves birálatot.

Ezért hajszoltam a vajdát Turinba. Az ő tökéletesen átlátszó egyéniségét a Kormányzó nagy lelke és éles szeme a személyes érintkezés által nyomban felismerte volna.

Azonban a vajdának hiába beszéltem, akár a részeg tótnak. Kigunyolt, kinevetett aggodalmaimmal. De rendesen meg is nyugtatott.

– Lásd édes Gáborom, nekem a párt ugy se adhat semmit s ha adhatna se adna; – minek nekem tehát kölcsönbe kapott dicsőség, habár azt Kossuth Lajos adná is kölcsön? Annyi silány, kótyonfitty ember csuszkál-mászkál Kossuthhoz s koldul tőle jó szót, ajánló levelet, kortes igét, választásokhoz való üzenetet, üzleti ajánlatot bajuszpedrőhöz, életelikszirhez, budai keserüvizhez, képviselői mandátumhoz, naptár- és hetilapterjesztéshez és népbolonditáshoz, hogy azt hiszem, a szent öreg gyomra már émelyeg, ha megint ujabb szélbali képviselőt lát ajtaja előtt ólálkodni. Erre már én bizony nem adom a fejem. Én dolgozom és áldozok tehetségem szerint, élek a közügynek, az irodalomnak s függetlenségi eszméinknek becsülettel; – akármit sugdosnak felőlem Kossuthnak, az ő villám-esze utóbb is fölismer engem is, másokat is.

Hát hiszen ez is igaz.

Mikor a jó Ruttkayné intésére a vajda megalakitotta a Kossuth-bizottságot s Basso számára elküldötte tavaly azt a megfelelő összeget: akkor ujra sürgettem őt, menjünk Turinba. Most se fogadott szót, hanem a helyett letorkolt.

– Most már jó Gáborom, épen nem megyek Turinba. Ha a szent öreg semmit sem tud is arról, miben fáradozunk az ő háztartása érdekében, de tud Basso s tud az áldott Ruttkayné, ők utóbb még azt is gondolhatnák, hogy én most a köszönet és elismerés babérkoszorujáért utazom a Kormányzó közelébe. Eredj jó Gáborom az ily lehetőségekkel a pokolba.

Nem hoztam elő többé a dolgot 1893-ik évi juniusig. De akkor aztán előhoztam s nem nyugodtam addig, mig czélom el nem értem.

Időközben ugyanis nagy dolgok történtek.

A vajda lemondott a párt elnökségéről.

Nehány nap mulva 24-en kiléptünk a pártkörből s a vajda vezérlete s az én ideiglenes pártelnökségem alatt uj pártalakuláshoz fogtunk.

Apponyiék befolyása napról-napra erősödött az anyapártban s a klerikális reakczió emberei, Polónyiék napról-napra vakmerőbbek kezdtek lenni. És minduntalan Kossuthra, az ő nagy nevére hivatkoztak mentségül.

Az anyapárt eretnekséggel kezdett vádolni nyiltan, kormánypártisággal titkon s a klerikális sajtó orditott ellenünk az egész vonalon, sőt Polónyi a Kormányzó urnak egy hozzá intézett levelét is közzé tette a vajda ellen.

Az alföld jó függetlenségi népe egy szivvel, egy lélekkel a mi oldalunkra állott s hatalmas elvbarátaink Kecskemétre országos gyülést hivtak össze, hogy köztünk és az anyapárt közt kiegyenlitse az eltérést s az anyapártból kikergesse a nyilt és titkos klerikálisokat, a paktáló álorczásokat.

Az áldott lelkü Ruttkayné junius 7-én szép és sürgető levelet irt hozzám, hogy menjek Turinba s vigyem magammal a vajdát is. A Kormányzó nagyon vár engem is, de várja Eötvöst is.

A Kormányzó könyvtára dolgában is intézkednünk kell, a Kossuth-bizottság elé javaslatot kell terjesztenünk s e czélból a Kormányzóval mulhatlanul szükséges értekeznünk.

Mind ez okok végre megtörték a vajda makacsságát s ő is elhatározta a Turinba utazást.

De csak küldöttségként s nem egymagában.

Pártunkat értekezletre hivtam magamhoz, eléje terjesztettem a kérdést s pártunk engem, Eötvöst és Nagy Gyulát választott meg küldöttségül a Kormányzóhoz.

Nagy Gyula nálam talán öt-hat évvel fiatalabb, nemes modoru, olvasott, mivelt ember. Fehérmegyei előkelő birtokos s ugyanonnan képviselő. Kitünő gyakorlati gazda. Elvei sok irányban radikálisok. Szónoklatokat tartani nem szeret, talán nem is tudna; de bizalmas értekezleteken vannak eszméi és érvei. Ősnemes nemzetségből való. De a politikát nem veszi komolyan. Inkább a jó társaságért tartozik valamelyik párthoz. Az anyapárti klerikálisok cselszövényeit megunta, a körből velünk együtt kilépett s velünk volt mindaddig, mig az anyapártban az Ugron-Justh-féle ádáz háboru válságra nem vezetett.

Junius 10-én Kossuth Feritől is kaptam levelet. Ez a levél is, de még inkább a jó Ruttkayné sürgetése sietteté utazásunkat. Az elindulást junius 17-re, a Turinba érkezést 19-re határoztuk s erről ugy a Kormányzó urat, mint Ruttkaynét, de Basso doktort is értesitettük.

Négyen indultunk, velünk jött országot-világot látni s különösen Kossuthnál tisztelkedni Eötvös Bálint is, a ki épen előző napon lett jogtudorrá. Nagyon megkedveltem a gyereket, a ki különben a vajda fia. Utazási költségünk kezelését rábiztuk.

Velenczébe 18-án érkeztünk s ott ki is szálltunk. Innen szintén értesitettük táviratban Ruttkaynét.

Másnap 19-én dél tájban pontosan berobogott velünk a vonat a turini pályaudvarra. A Kormányzó megbizásából Basso várt ránk. És várt Battoni vendéglős barátom, a kinek egykor fogadója volt Turinban, a hol én mindig szállni szoktam. Most is táviratoztam neki, hogy nála szállunk és pedig négyen. Most már nem volt fogadója, hanem azért egyik fogadóban kitünő lakásról gondoskodott s diszes bérkocsikkal várt bennünket, hogy lakásunkra kisérjen.

Basso értesitett, hogy a Kormányzó kitünő egészségben van, örül jöttünknek s mind ő, mind Ruttkayné nagyon szivesen vár. Sőt a Kormányzó már most meghí bennünket délután 3 órára s egyuttal ebédre, mely 7 órakor leend.

Szállásunkra hajtottunk s átöltöztünk. Mosdás közben a vajdával mulatságos baleset történt. Eddig még nem volt fogainak hija, de itt két ingó-bingó metsző foga észrevétlenül kiesett. Mikor ezt másnap a Kormányzónak eladomáztam, ő tréfásan a vajdához fordult:

– Intő jel önnek, hogy ezentul szelidebb legyen. Ha már hiányoznak fogaink, nem tanácsos a viaskodók közé keveredni.

De az első napon nem volt a Kormányzónak tréfálkozó kedve. A mint arról mindenki meggyőződik, ha társalgásunkat lehető részletességgel leirom.

Előbb azonban elmondom mindazt, a mit a Kormányzó háztartásáról s mindennapi életmódjáról tudok.

Nagy történeti alak, a mivelt világ által mindenütt ismert nagy szellem ő. S mig a magyar nemzet él, e nemzetnek örök életü hőse. Életmódját, háztartását, magán életét, otthon való házi szokásait alig ismeri a nemzet. Pedig nagy férfiaknál mind ezt ismerni óhajtják mind az egykoru, mind a későbbi nemzedékek.

Mindent elmondok, a mit én tudok.

II. FEJEZET.

(A kormányzó lakása. – A kövér házmesterné. – Giorgio. – Ruttkayné. – A Kormányzó dolgozó szobája. – Ruházata. – Orvosának tanácsa. – Csupán Eötvössel társalog.)

Két óra alig mult el délután, mentünk a Kormányzó lakására. Legelőször Lujza nénit, a jó Ruttkaynét akartuk meglátogatni s délutáni 3 óráig az időt az ő lakosztályában s nála akartuk eltölteni.

Ruttkayné együtt lakott a Kormányzóval.

A ház, a hol a Kormányzó lakott, egy kis térre néz ablakaival. A tér körül van véve alacsony kőfallal s tele van kisebbszerü szobrokkal s diszcserjefákkal, szépen kavicsolt keskeny utakkal s van benne viztartó medencze s kis szökőkut is.

A térnek nincs külön neve. Csak az utcza nevéről nevezik és sétatérnek, a hogy én vettem észre, nem is használják. Kis vasrács ajtai mindig zárva vannak.

Az utcza neve Via San Lazaro volt Garibaldi haláláig. A mint a nagy szabadsághős 1882-ik évi juniusban meghalt, Turin városa az utczát Garibaldinak s a marsalai ezerhősnek tiszteletére Via dei Mille-nek nevezte. Magyarul azt teszi: Az Ezer utczája.

Ez utcza 22-ik száma alatt feküdt az az emeletes ház, melyben Magyarország utolsó legnagyobb hőse, legnemesebb fia s minden nemzet és minden korszak egyik legragyogóbb lángelméje tizenkét évig s nyolcz hónapig lakott s a melyben meg is halt.

A ház, ha jól emlékezem, a Sant-Albino grófi család tulajdona. Egyik fiatalabb Sant-Albino gróf Magyarországból nősült s magyar lányt vett feleségül, a bájos Gyürky Alice grófnőt, Gyürky Ábrahám gróf és Orczy Sarolta bárónő leányát. Ugy hallottam, e házat most ez a Sant-Albino gróf birja.

A Kormányzó 1882-ik évi augusztus 1-én költözött ebbe a lakásba saját villájából, mely Collegno al Baracconéban feküdt. Az átköltözés körülményeit is részletesen el kell beszélnem.

A ház egész első emeletét birta a Kormányzó. Fizetett érte évenként háromezer lira lakbért, a mely a mi pénzünk szerint mintegy 1350 forintot tesz. A Kormányzó vagyoni viszonyaihoz képest szinte nagy összeg, de ekkora lakásra bizony szüksége volt.

1881 előtt e lakásban a Villamarina őrgróf család lakott. Az az őrgrófi család ez, melynek egyik tagja, ki a mult század ötvenes és hatvanas éveiben a Savoyai-ház diplomácziai szolgálatában volt, annyiszor előfordul Kossuth Emlékirataiban. Mig Turin Piemontnak és a Szardiniai királyságnak fővárosa volt s mig a királyi udvar s az összes hatalmak diplomácziai kara itt lakott: ezért a lakásért nyolcz vagy tizezer lira évi bért is fizettek. Ilyen s ekkora lakásért Budapesten is fizetnének négy-öt ezer korona évi bért.

A ház homlokzatán a térre hat lakhelyiség nézett. Balról, legszélről Lajos Tivadar lakószobája, mig Turinban lakott s mig Nápolyba át nem költözött. Mellette a Kormányzó hálószobája, a hol a szent öreg utolsó betegségét átszenvedte s a hol utolsó lélekzetét is vette. Itt volt halottas ágya is.

Ebből nyilott egy nagy szoba, a Kormányzó nappali és munkaszobája s egyuttal vendéglátó terme. Főbejárója e szobának a lépcsőházra nyilt.

Ettől jobbra terjedt Ruttkayné lakosztálya hálószobából s diszes elfogadó teremből. Legvégül jobb oldalon a konyha.

A ház kettős ülésü s középen végig folyosó, mely kissé homályos. A folyosóról nyiltak az udvari helyiségek.

És pedig a lépcsőháztól jobbra az ebédlő, az éléskamra, s egyéb mellékhelyiség. Balra pedig egy nagy előszoba, továbbá a titkár szobája, a fürdőszoba s végül a Kormányzó billiárdszobája.

A cselédeknek két szobából s egy mellékhelyiségből álló lakosztálya az udvar felé néző emeletközön, a Mezzaninon feküdt.

A ki a multon ábrándozni szeret s a nemzet nagy hőseinek emlékezetén el tud merengeni s dicső tetteiknek példáján lelkesülni megtanult: el ne felejtse e házat s egykori lakójának nagy nevéről mindig eszébe jusson, valahányszor a szép Olaszországnak e nagy városába, a Pó partjára vezeti utja. E város adott a nagy bujdosónak menedéket és biztos pihenőt s e házban hajtá fejét örök álomra az a férfiu, a kinek egész hosszu életen keresztül sohase volt pihenője, mert nemzetéért kellett dolgoznia és szenvednie szakadatlanul!

Csak egyetlen igazi elődje van Kossuthnak. Az, a ki a Márványtenger partján Rodostóban hunyta le szemeit örökre. Annak pihenőjét, annak palotáját megőrzi a jó török nép hatalmas szultánja s nem engedi másnak birtokába. S ha világjáró magyar, szentsir-látogató zarándok téved el arra: az utolsó szegény török is kegyelettel s vallásos tisztelettel kiséri el az ó-palotába s egyenként megmutatja s elmagyarázza a helyet, a hol élt és meghalt a magyar testvérnek utolsó királya, a magyar szabadságnak utolsó nagy hőse, a bujdosóknak mind halálig dicső fejedelme.

Kossuth lakása idegen birtok. Egy-két évtized mulva senki se tudja már amaz idegen városban, ki volt Kossuth s mije volt ő a magyar és az olasz nemzetnek. Az olasz egységnek és szabadságnak hősei kihalóban vannak. Ők ismerték csak Kossuthot. Egy-két évtized és senki se él már, a ki őt látta és ismerte volna. Lakását se őrzi senki. Nem lesz ismertető jel se, a mely az arra tévedező magyarnak ama szent emlékü helyet megmutassa. Ezért kell én nekem följegyezni mindent.

A mint oda értünk a kapu alá, az öreg házmesterné letette kezéből a kötést s a harisnyát, szemüvegét lehuzta orra hegyére s éles fürkésző szemekkel nézett ránk.

A kapu alatt, a bejárás baloldalán volt egy üvegkalitka. Abban volt egy szék, egy kis asztal s egy kövér öreg asszonyság. Épen tele volt vele a szék is, az asztal is, a kalitka is. Mintha a kanári madár kalitkájába kotlós tyukot ültetnének. Ez volt az öreg házmesterné. Ott ült éjjel-nappal. A vajda el is nevezte kotlós-tyuk néninek. Azt fürkészte, vajjon magyarok vagyunk-e s Kossuthhoz megyünk-e, vagy idegenek.

Mert hát nem mindegy volt ez ő neki. Ha magyarok vagyunk: lesz akkor borravaló. Kivált a vajdából nyomban kilátta a magyart és a borravalót. Én rajtam és Nagy Gyulán nem tudott eligazodni első pillanatra. De a vajdáról száz lépésnyire sugárzik már a magyar ember, de annak minden gyöngesége is. Egész uton viaskodnom kellett vele, ne pazarolja a pénzt borravalókra. Annak a vén házmesternének talán még báli ruhát is vett.

Fönt a lépcső tetején Giorgio várt bennünket.

Ez a Giorgio volt a Kormányzó komornyikja. Turini származásu, 45–50 év körüli valódi olasz ember. Fényes fekete szemekkel és fekete bajuszszal, borotvált állal, gyors beszéddel. Tisztes feketébe volt öltözve. Neve: Giorgio Suzenna, bizonyára van ősei és rokonai közt egy csomó festő és kőfaragó. Már nyolcz év óta, 1885 óta volt a Kormányzó mellett s ő is különös rokonszenvvel várta a magyar utazókat.

Ruttkayné a maga szokott nyájasságával várt s fogadott bennünket. Utazásunkról kérdezősködött s mi az ő és a Kormányzó egészségéről.

Nagy szellemü, nemes nő ez. Kossuth testvérjei közt ő közelité meg leginkább elmének és szivnek erejére s tehetségére nézve a Kormányzót. Ugy látszik, még életkorra is.

Vajjon megirja-e valaha valaki e nő élete történetét? Megirja-e bujdosásának viszontagságait, szerető szivének nagy áldozatait, melyekkel férjét, fiait, nagy testvérét s unokaöcscseit elhalmozta. A női lélek is csak oly tiszta fény, mint a férfi lélek. A nagy férfi lelke a nagy messzeségbe világit, a nagy nő lelke sokkal szükebb körbe. De e kisebb kört nagyobb fénynyel és meleggel tölti be. Miként van az, hogy oly kevés nőnek van lelkes történetirója?

A mikor az óra hármat ütött, teljes pontossággal küldtük Giorgiót, jelentsen be a Kormányzónak. A kormányzó rögtön fogadott.

Bemutattam a vajdát, Nagy Gyulát és Eötvös Bálintot.

A vajda néhány rövid szóval üdvözlé a Kormányzót. Egyebek közt ezt mondá:

– Isten adományának tekintem, hogy megérhettem azt az időt, a mikor önt Kormányzó ur szinről-szinre láthatom s igaz tiszteletem és hódolatom bebizonyithatom. Ne udvariasságként, hanem igaz hazafi őszinte hitvallásaként fogadja e nyilatkozatomat.

A Kormányzó rövid pár szóval fogadott bennünket s nyomba leültetett.

Jókora iróasztal volt a szobában. Ez előtt karosszék. Ebbe ült le ő maga. Az iróasztalnak ajtó felőli végén szintén karosszék állt, ezt jelölte ki a vajdának. Volt a szobában még egy nagy asztal s a hálószoba fala mentén hosszu, széles, feketével bevont pamlag. E fölött a falon falióra s egyszerü keretben Bocskay fejedelem arczképe. A nagy szobának udvar felőli fala mellett világos tölgyfaszinü szekrény iratok és könyvek számára. E szekrényen csinos fa-faragványos tartóban Shakespeare diszkötésü összes művei, melyeket angol munkások adtak a Kormányzónak emlékadományul negyven év előtt, a mikor a szabad Anglia földjére először lépett s csodálatos szónoklatával rajongásba hozta az angol nemzetet.

A vajdából nyomban kitört az iróember. Majdnem azt mondom, hogy a korrajz- vagy történetiró. Addig nem nyugodott, mig a Kormányzótól a szobában látott tárgyak eredete s jelentősége iránt kimeritő feleletet nem kapott.

Az iróasztal tele volt mindenféle szedett-vedett aprócseprő tárgygyal. Levélpapirok és boritékok, tollak, tollszárak, legalább tizenöt darab félig elnyűtt irón, tintatartó, szemüveg, irka-firkák, félig megirt s abban hagyott levelek, jegyzetek, töredékes fogalmazványok, ujságok s az Emlékiratok 4-ik kötetéből kefelevonatos ivek.

A vajda mindent erősen megnézett s ezzel mintegy felhivta a Kormányzót, hogy mindenről adjon magyarázatot.

Adott is nagy kegyességgel. Ekkor mondta el szemei gyöngeségét is a vajdának.

– Szemeimmel én csak megvolnék valahogy, de az orvosok éppen nem tudják magukat tájékozni. Az egyik szemem miop, közellátó; a másik szemem prezbiop, messzelátó. De mindegyik gyenge. Nekem tehát három szemüvegre volna szükségem. Egy egészre és két felemásra. Az egész szemüveg fokozná a látóerőt, az egyik félszemüveg pedig a közellátást, mig a másik a messzelátást mérsékelné.

S mutatta a szemüvegeket.

Akkor a Kormányzó 91 éves volt. Nagy idő. Százezer ember közt egy éri el ezt az életkort. A magyar faj összes történelmi alakjai közül ezer év óta alig érte el egy vagy kettő.

Életkorából különben két év vitássá lett egykor. Ismerősei közt és az irodalomban ugy áll a kérdés most, hogy 1802-ik évi ápril 27-én született; mikor tehát nála voltunk, akkor már 91 éves elmult s 63 nap óta a 92-ik életévet járta. Azonban 1848 előtt ugy élt a köztudatban, hogy 1804-ben született s hogy Deák Ferencznél néhány hónappal fiatalabb lett volna. Deák születési éve 1803. október 17-ike. Időközben az anyakönyv, melybe a Kormányzó születését bejegyezték, elégett. Az anyakönyvekről 1828 előtt megyei másodpéldányokat nem vezettek. A kérdést most már eredeti anyakönyvekkel tisztázni nem lehet, de emlékszem, hogy ezt már vitatták az irodalomban s hogy magának a Kormányzónak hozzájárulásával a születési időt 1802. évi ápril 27-ikében állapitották meg véglegesen.

Tiszta fekete s egyszerü ruhában fogadott bennünket.

Dicső emlékü neje Meszlényi Teréz 1865. évi szeptember 1-én halt meg s mióta annak hamvai a genuai Szent Benigno temetőben, az angol protestánsok sirhelyén pihennek: azóta a Kormányzó más ruhát, mint feketét nem öltött magára. Nagy ritkán, nagy ünnepélyek alkalmával megtette ugyan, hogy fehér nyakkendőt kötött fel, de kevés ember látta ebben is. Hü férj maradt még özvegy állapotában is s boldogult nejének emlékét gyöngéd érzéssel, őszinte kegyelettel őrizte.

Ruházatára agg korában már nem sokat költött s különös gondot nem forditott. Széles karimáju fekete puha kalap, fekete kabát, mellény, nadrág és nyakkendő: ebből állott ruházata.

Évenként elég volt neki két öltözet. Egy téli s egy nyári. Amaz vastagabb finom gyapju-szövetből, emez többnyire ugynevezett liszter kelméből. Fehérnemüje mind végig olyan volt, a minőt 1849 előtt itthon szokott viselni. Ámbár 45 évet töltött külföldön, Ázsiában, Amerikában s Európa különböző országaiban, a magyar fehérnemütől el nem tudott szokni soha és sehol.

Szabója Turinban másod-harmadrangú kis szabó volt s nála állandóan megmaradt. Neve nem jut eszembe. Ott lakott s ott volt mühelye is, boltja is a Via Dora Grossá-n. De ez az utczanév ma már nincs meg. Ez utczának neve most Via Garibaldi.

Vargája, a hol lábbelijét szokta csináltatni, a Piazza Carlo Felicé-n lakott Turinban. Ennek neve se jut eszembe. A lábbeli mindig czipő volt, meglehetős vastag talppal, a hogy Olaszországban szokás. A czipő sarkára mindig veretett vak sarkantyut, pengő nélkül, fényes aczélból, apró sarkantyugombbal. A nép a Kormányzót Turinban csak Kossuth tábornok néven ismerte. Szines vagy szinezetlen arczképe ott volt mindenütt az üveg- és tükörkereskedések kirakataiban, az utczák sarkán Garibaldi és Viktor Emanuel arczképei társaságában s az aláirás mindenütt General Kossuth volt. A köznép azt hitte, hogy az a kis fényes sarkantyu jelenti Kossuth hadvezéri voltát.

Pedig hát nem azt jelentette.

Az olasznak, a városban lakó olasznak legigazibb, legtökéletesebb nemzeti szokása a bő és hosszú nadrág. Ezt el nem engedi sehol és semmiért. Még nálunk Magyarországon is minden olasz kucséber, kőfaragó és kubikus hosszú és bő nadrágot visel, mely uszik utána a földön s alsó széle kopottá és foszlányossá válik, ha csak fel nem türi.

De hát mindig feltüri. A feltürt nadrág csak olyan általános divat Olaszország városaiban, mint hogy az embernek elől van az orra, nem hátul. Nálunk is divatba hozta ezt gróf Tisza Lajos s néhány piperés kaszinóbeli barátja, hogy a kékvér a nadrág szárán is azonnal nyilvánvaló legyen. Fennállott ez a divat vagy tiz-tizenöt évig, mig szerencsére a papucsban járó inasgyerekek is el nem szokták.

Olaszország városaiban szük és rövid nadrágban ki nem lehet menni az utczára, hogy az embert meg ne bámulják s meg ne hessegessék. A Kormányzó semmikép se akart feltünni, tehát ő is meglehetős bő és meglehetős hosszu nadrágban járt. De már a nadrág szélének feltürögetése sehogy se volt inye szerint s a sarkantyut csupán azért viselte, hogy a nadrág szára hátul ne söpörje az utczát.

Lábbelije különben nagy változást szenvedett Basso barátunk beavatkozása folytán.

Basso 1887-ben került a Kormányzó mellé, mint dagasztó orvos, budapesti magyar nyelven, mint masszőr. Én is elhiszem, hogy pár évvel meghosszabbitotta a Kormányzó életét. De most nem erről akarok szólni.

Hanem arról, hogy ez a mi érdekes barátunk a lábbelire is kiterjeszté az ő világboldogitó nagy és uj eszméit. S ámbár a Kormányzó ugy nézett rá, mikor előtte lábbeli-eszméit fejtegeté, mint a macska a légyre: mindamellett lassanként még a Kormányzót is legalább részben megnyerte eszméinek.

Ez eszmék egyike az volt, hogy a lábbeli nagy legyen. Akkora legyen, hogy egyikbe is elférjen szükség esetén az embernek mind a két lábafeje. A lábbeli orra pedig ne legyen se hegyes, se keskenyülő, se harcsa, hanem egyenesen levágott. Sarka pedig ne legyen semmiképen. A talpa olyan vastag legyen, hogy soha el ne kopjék, a bőre pedig kemény borjubőr legyen, hogy azon se meleg, se hideg, se viz keresztül ne hatoljon. El kell tartani egy lábbelinek tiz esztendeig, ha az Alpeseket mássza is vele az ember.

Mind e reformmozgalom ugyan a Kormányzót nem ragadta el magával s őt jó izléséből egészen kiforgatni nem volt képes, de azért a lelkes Bassonak mégis tett némi engedményt. Kivált mikor már Basso a Carlo Felice piaczon lakó vargát is megvesztegette eszméivel.

Ettől kezdve a Kormányzó szabályos alaku kis lábafejét mégis olyan lábbeli-féle czipő nyelte el, a minőt itthon a magyar ember menybeballagónak nevez.

Mikor bennünket fogadott, akkor is ilyen volt a lábán.

A Kormányzó majdnem kizárólag Eötvössel beszélgetett. Hozzánk a három nap alatt alig intézett néhány szót. Bizonyára sok jót és sok rosszat hallhatott és olvashatott a vajdáról, nagyon érdeklődött a vajda eszejárása iránt. Kitünt ez minden kérdéséből. Bizonyos, hogy a vajda nem tanulmányozta gondosabban a Kormányzót, mint a Kormányzó őt.

Az eszméknek napról-napra, sőt óráról-órára érdekesebb harcza fejlődött ki köztük. Szebb eszmecserét soha életemben nem hallottam.

A Kormányzó leölté a vajda előtt történelmi tekintélyét. Se korának, se nemzetek sorsát döntő multjának fegyverzetét nem vitte bele a viadalba, csak az óriási lángelme, a nagy tudás és a végtelen tapasztalat meztelen erőit akarta használni.

De a vajdát se láttam szellemi erőinek akkora birtokában soha. Ötletei, észrevételei, érvelése, eszméinek ragyogása akkora fényt vetettek sok nagy kérdésre, hogy gyakran a Kormányzó maga is elbámult rajta s maga is gondolkozóba esett nem egyszer.

A vajda kezdettől fogva nem ugy állt a Kormányzó előtt, mint a ki kér valamit; elnézést vagy támogatást, bocsánatot vagy kegyelmet. Mi kiléptünk a pártkörből, mert nekünk volt igazunk. Kiléptünk azért, mert a kilépés volt a honfikötelesség. Kiléptünk azért, mert kilépésünk válik a haza üdvére. S megmaradunk elhatározásunk mellett még akkor is, ha azt a Kormányzó kárhoztatná, még akkor is, ha ellenünk szózatot intézne a párthoz vagy a nemzethez.

Ezt a határozott önérzetet képviselte a vajda a Kormányzó előtt. Nagyon meglepte ez a Kormányzót. De a vajda minden szava az én szivemből is eredt. A vajda sehol se lépte át a Kossuth Lajos iránt való szentséges tisztelet határait, de e határokon belül szilárd volt, mint az aczél. Nem feleselt, nem bizonykodott, de állás pontunkból egy betünyit nem engedett.

Három órától kezdve egész az ebéd idejéig, tehát négy órán keresztül tartott a társalgás.

Mert ez első találkozás csak társalgás volt. Mi nem hoztuk elő küldetésünk okát és czélját, – azt ugy is tudta a Kormányzó, mert előre megirtuk s azért csak tőle vártuk a kezdeményezést. Ő pedig az első együttlétnél nem akarta mindjárt a vitát megkezdeni. Figyelemből és gyöngédségből. Mi nem tudtuk, de ő tudta, hogy a vitának keserü részletei is lesznek.

De azért ez a négy órai társalgás is érdekes és tanulságos volt.

III. FEJEZET.

(A magyar tudományosság. – Az egyetemi tudomány. – A gimnáziumi tudomány. – A hirlapirók tudománya. – A Kormányzó rekedtsége s gerinczének félrehajlása. – Deák Ferenczről.)

A Kormányzó mindjárt kezdetben ezt a kérdést intézte a vajdához:

– Ugy mondják nekem, hogy ön nem tud más nyelven, mint magyarul. Igaz ez?

– Igaz. Kis gyerek koromban tanultam szerbül, de a mit tanultam, mind elfeledtem. A latin és hellen nyelvet a kollégiumban tanultam, kedveltem is, de bizony kevés maradt meg belőle, kivált a hellenből. Egészen elfeledtem azt is, a mit a héber nyelvből tanultam, pedig Pápán ehhez is volt kedvem egy ideig. A német nyelvben csak annyira gyarapodtam, hogy tudok ujságot és könyvet olvasni, de a folyékony beszédig sohase vittem, mert sohase voltam olyan helyzetben, hogy kénytelen lettem volna németül beszélni.

– Micsoda forrásokból meritette tudományos ismereteit?

– Magyar munkákból.

A Kormányzó arczán némi meglepődés jele mutatkozott. És némi öröm jele.

– Hát annyira kifejlődött, annyira megerősödött volna már a magyar tudományosság, hogy magyar nyelven minden tudományszakban el lehet jutni a legujabb vivmányokig?

– Különbséget kell tennem, Kormányzó ur, a magyar tudományosság és a tudománynak magyar nyelvüsége között. – Bizonyos, hogy nagy csomó tudományhoz magyar nyelven eljutni még nem lehet. Sok ókori nemzet régiségtana, az általános néptannak nagy része az összehasonlitó nyelvek, vallások, jogok és társadalmi intézmények egész tudománya magyar nyelven még alig közelithető meg. Az ókori hellen és latin s a középkori mór egyházi és bölcseleti művek se magyarra átültetve, se nyelvünkön megvilágitva nincsenek. Sok hézag van másban is. Sok még a magyar jogtörténetben is. De azért kevés műből is nagy tudásra lehet szert tenni, ha erős elme, nagy megfigyelés s lelkes odaadás jön segitségre. De nem ez a baj, hanem az, hogy, bár sok magyar nyelvü tudományos könyvünk van, a magyar tudományosság mégis igen-igen gyönge.

– Mit ért ön ez alatt?

– Van egy fajta tudományosság nálunk. Ezt elnevezem akadémiai és egyetemi tudományosságnak. Az egyetemi tanárok és akadémiai tagok tudományossága ez. Ebben nagyon kevés eredetiség és nagyon kevés önállóság van. A német tudományosságnak rossz és ügyetlen magyar nyelven való átszivárgása ez. Önálló buvárunk kevés. Idegen mezőn, tilosban legelget tudósaink nyája. A magyar elmét alig látom itt-ott működni. Pedig a magyar elmének nem ereje és képessége, hanem faji önbizalma s kötelességérzete kevés.

A Kormányzó nagy figyelemmel hallgatta a fejtegetést. Eötvös folytatta:

– A világtudománynak egyik nagy fejezetét kiművelni, megtisztitani, megalkotni a magyar nemzet feladata volna. Ez az emberiség turáni részének ősmultja, története, irodalma, néptana, zenéje, földrajza, vallásos élete s mind ezekben a magyar faj egyéniségének tökéletes rajza. De oroszok, angolok, németek már e mezőn is előttünk járnak s mi csak nagy távolban kullogunk utánuk. Pedig ők nem is képesek e mezőn mindent ugy meglátni s ugy fölismerni, mint mi. Az összehasonlitó nyelvészethez, de még az anyag összegyüjtéséhez is hiányzik bennök, mint idegen fajtákban, a fölismerés ős ösztöne, a mi bennünk, mint rokonfajban, egyedül van meg.

– De még ez se akkora hanyagság, mint az, hogy saját nemzetünk európai történetének igaz megalkotását is évtizedről-évtizedre nagy könnyelmüséggel halasztgatjuk. Független tudósunk alig van már. Minden tudós egyetemi tanár s minden egyetemi tanár akadémiai tag akar már lenni. És rendek és kitüntetések birtokosa. S azonkivül képzelhetlen s buta nagyravágyás gyötri a legtöbbjét. Az a nagyravágyás, hogy Ausztriában és Németországban is ismert, kedvelt s elfogadott legyen az ő könyvük. Már német könyvet is irnak magyar egyetemi tanárok. A Habsburgok és a római kuria iránt való tekintet kezdi megmételyezni nemzeti történettudományunkat s kezdi meghamisitani annak minden igazságát. Róma ellen és a Habsburgok ellen irtóztató vádirat hazánknak utolsó négyszáz évi igaz története. Ezt a vádiratot hiven összeállitani nem meri senki. A tatár és törökpusztitás csak rövid és kellemetlen álmodás volt romboló hatásra nézve ahhoz, a mit a magyarságban Kollonics rendszere és a jezsuiták által sugalmazott és vezetett Neoaquistica összerombolt és elpusztitott. Mi ehhez a Basták, Caraffák és Haynauk kegyetlensége? S még a Neoaquistica története sincs összeállitva, de még anyaga sincs összehordva.

– Van egy más fajta tudományosság is. Ezt én a gimnáziumok tudományának nevezem. Ettől se eredetiséget, se önálló buvárlatot nem várok, se a tudományok mélyitését nem várom. Nem ez a feladata. De megvárnám azt, hogy a tudományoknak tiszta magyar nyelvét alkossa meg. Magyar tudományos munkáink magyar szavakkal irvák ugyan, de legtöbbje azért gyalázatos idegen nyelven. Jogi nyelvünk például a biróságoknál, a szakművekben és a törvényjavaslatokban oly képtelen, oly botrányos, a negyvenes, sőt még az ötvenes évek jogi nyelvétől is annyira visszaesett, ugy tele van idegenszerüséggel, hogy ezt elképzelni lehetetlen. Ezt látni kell és undorodni tőle, hogy fogalmunk lehessen róla. S igy van az orvosi tudományos nyelv; igy a pénzügy, nemzetgazdaság, ipari és kereskedelmi tudományok nyelve s a természettudományok néhány ágának nyelve is. Olyan tudósunk például, mint Herman Ottó, a ki irásaiban ép ugy ügyel a magyar nyelv egyéniségére, mint a tudományos tartalomra, alig van egy-kettő. Csak ifjabb történetbuvárainknál és iróinknál kezdődik itt-amott jótékony változás.

– Van egy harmadik fajta tudományosság is. Ez az ugynevezett mivelt középosztálynak, a publiczisztikának s a törvényhozó testületek tagjainak tudományossága. No itt állunk már czifra lábon!

– Mágnásainknak legalább fele nem ismeri nemzete történetét s például sohase hallotta hirét Hunyady Jánosnak. Ha előhozzuk neki, azt hiszi, a kéthelyi gróf Hunyadyak valamelyikéről van szó. A Laczit meg a Kálmánt jól ismeri s aztán tünődik, hogy a Mukival hol is találkozott utoljára, a kaszinóban vagy az orfeumban, vagy a gyepen? S aztán csodálkozik, hogy nem akar eszébe jutni. A képviselők feléről el lehet mondani, hogy tudományosan mivelt. De publiczisztikánk tudományossága sivatag tájképet tár elénk!

– Nem azt az időt értjük Kormányzó ur, a mikor ön mellett Széchenyi István, Desewffy Aurél, Kemény Sigmond, Eötvös József, Csengery Antal s később Szalay László, Salamon Ferencz foglalkozott hirlapirással. Nagy tudás, mélységes magyar érzés, lángoló lelkesülés, nagy eszmék imádása s elvek szigoru követése vezette akkor az irónak lelkét is, tollát is. Hová tünt el az a korszak? Akkor a sajtó az emberiség haladását s a nemzeti jobblét előmozditását képviselte. Ez volt gyakorlati feladata. Ma különös érdekeket képvisel, melyek egymással s gyakran a közérdekkel is harczban állanak. El kell hinnem, hogy a sajtó fejlődésének ez a természetes iránya más nemzeteknél is, nálunk is. El kell hinnem, hogy a különös érdeket képviselő hirlapnak ma az is feladata, hogy az ellenkező érdeket s annak férfiait legázolja. El kell hinnem, hogy a korszerü sajtó eszközei közül a rágalmazás, gyanusitás, becsmérlés nem hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány férfiak és hitvány törekvések dicsőitése. Ám minderre gazdag lelkü s önbecsét érző férfiu nem vállalkozik. De minthogy ezt mégis el kell végezni: vállalkozik tehát olyan, a kinek lelke üres s a ki önnön értékére semmit se ad. De hát hová vezet ez? Látná csak Kormányzó ur, kik manapság nálunk a közvélemény hivatalos tolmácsai! Pedig a mi sajtónk még mindig tisztességesebb, a mint illetékes férfiak nekem mondják, mint például a franczia napi sajtó. Bizonyos, hogy hirlapiróink közt van sok derék fiu is. De igazán tanult ember kevés. Husz év előtt a Pesti Napló szerkesztőjétől azt hallottam, hogy a kinek elve van, a kinek meggyőződése van s a kinek alapos tudása van: az jó hirlapszerkesztő nem lehet. Ostoba élcznek tartottam e beszédet. Tiz év mulva már nem tartottam egészen ostobának. Ujra megkérdeztem ugyanazt a szerkesztőt, Urváry Lajos volt, magyarázza meg elméletét. Kinevetett gyermekes kivánságom miatt. »Hisz azt látod – ugymond – hogy minden politikai lapnak gazdája van, a ki vagy a hatalmát védi vagy a hatalomra törekszik. A gazdának pedig munkásra van szüksége, a ki egyedül neki dolgozzék, ne pedig saját elvének, meggyőződésének vagy tudásának.«

A Kormányzó közbe szólt:

– Derék legény lehetett az a szerkesztő, kissé különben magam is ismerem. De hát nem gondolja-e ön, hogy a haladás nagy folyama azért nyugodtan és akadálytalanul nyomul előre, habár felszinét és széleit gyakran efféle tajték és szemét lepi is el?

– Sokat gondolkodom ezen s élénken figyelek meg minden tünetet. Nem merek határozottan nyilatkozni. De én csak a mai nemzedékről beszélek, a mely beteg és gyönge. Jöhet más kor, más nemzedék s jöhetnek igazi nagy férfiak, kiket az a nemzedék vezérül elfogad. A mai el nem fogadna ilyet vezéreül. Még önt se fogadná el Kormányzó ur!

– Régóta nem fogad már el, tudom én azt. De én nem is tartom magam nagy embernek.

Bizonyos kedvetlenséggel mondta ki e szót a Kormányzó. Lehajtott fejjel s rekedt hangon.

Ekkor tünt fel nekem hangjának rekedtsége. Tavaly, 1892-ben, mikor születése kilenczvenedik évfordulója alkalmával a függetlenségi párt nagy küldöttsége üdvözölte, még nem vettem észre rekedtségét. Pedig akkor erős hangon hosszabb beszédet tartott előttünk.

Ez a rekedtség azóta származott. Volt még érczcsengés a hangjában, de már akadozó. Mint a ki heves hörghurutban szenved: olyan volt a hangja. Pedig heves hurutja nem volt. Ugy látszik: az utolsó év aggulása idézte elő ezt a hangot.

Még más is feltünt nekem is, de különösen a vajdának.

A mint ugyanis ott ült karos székében nyugodtan a vajda előtt, felső teste állandóan jobbra volt kissé hajolva s bal válla mintha kissé magasabban állt volna, mint a jobb.

Igy is volt.

A Kormányzót meglepte a gerincznek félrenövése, mely magas életkorban gyakran meg szokta lepni az aggulókat. Nyilván láttuk ezt akkor, a mikor kilencz hó mulva holttestét lepel nélkül láttuk. Kérdezősködtem másoktól én is, a vajda is: mikor kezdődhetett ez a görbülés? A jó Ruttkayné nem tudott erről számot adni. Gunszt Bertalan a fiatal ember éles szemével s élénk figyelmével észlelte a Kormányzót mindig, de 1886-ig nem vett észre semmi görbülést. Basso barátunk elég hebe-hurgya ember, de 1888 végén – ugy mondja – kezdte már észrevenni. Mind ezekből ugy gondolom, az utolsó 5–6 évben fejlődött, noha igen lassan ez a görnyedés.

»De én nem is tartom magam nagy embernek.«

Ezt mondá a vajdának a Kormányzó.

A vajda igen jól megjegyezte magának ezt a szót, de nem felelt rá semmit.

Este 11 óra után beszélgetés közbe e szóra is rátértünk. Ez jó alkalom lett volna a vajdának arra, hogy elmondja véleményét a Kormányzó egyéniségének vagy történelmi szerepének nagyságáról. De a vajda nem használta föl ezt az alkalmat.

– Nem akartam, ugymond. Mi mint az anyapárt vádlottjai állunk a Kormányzó előtt. Én érveinkkel akarom a Kormányzót eljárásunk okos és szükséges voltáról meggyőzni, nem pedig udvarlással és hizelgéssel. Ehhez minden pity-poty ember ért. S én elvégre elnöke voltam az országos függetlenségi pártnak s valakije most is vagyok. Tőlem csak nyers, őszinte, férfias szót hallhat a Kormányzó.

Pedig hát a Kormányzó szavának: »én nem tartom magam nagy embernek« még nagy története lesz, a mint ez jegyzeteimből ki fog tünni.

Még egyet kell most előre bocsátanom.

Ha te édes vajdám egykor majd, akkor, a mikor, kiadod jegyzeteimet: minden olvasónak fel fog tünni s talán sok meg is ütközik a fölött, hogy én inkább a te beszédeidet jegyeztem föl, mint a Kormányzóét.

De hát tudja meg mindenki, hogy a Kormányzó egyenesen maga intézte ugy a társalgást, hogy csaknem mindig a vajda beszéljen. A mit első nap nem vettünk észre, de a mit a következő napokon nagyon is észrevettünk, az volt, hogy a Kormányzó a legnehezebb politikai és tudományos kérdésekkel voltaképen meg akarta faggatni a vajdát. Nyilván meg akart arról győződni, vajjon csak szemfényvesztés-e vagy teljes valóság az, a mit a vajda tehetségéről és tudásáról neki beszéltek? A hozzá intézett kérdések természete tesz erről bizonyságot.

Egyik kérdése igy szólt:

– Ön, mint tudom, Deák Ferencznek nagy barátja volt?

– Nagy hive voltam, mig élt s pártjához tartoztam, mig közdolgainkat vezette. Holta után mély tiszteletem környezi emlékezetét.

A Kormányzó gondolkodott egy perczig. A Kormányzó minden jó alkalmat megragadott arra, hogy Deák műveire és gyakran egyéniségére is megfelelő birálatot alkalmazzon. De most ezt nem tette. Látta, hogy a vajda határozott kijelentése után semmiféle birálatnak se lenne jelentősége.

Minden felelete ebből állott:

– Nem jutott-e önnek is eszébe, hogy Deák nagyobb dolgokat tudott volna művelni, ha nem szerette volna annyira a nyugalmat?

– Engedje meg Kormányzó ur, hogy erre ne feleljek. Bizonyára nekem is eszembe jutott ez és csaknem mindenkinek. Egy igen derék, jóravaló, de jelentéktelen képviselő, Urányi Imre mondta ezt egyszer: »Senki se lett olyan könnyen nagy ember, mint Deák Ferencz. Se csatában el nem esett; se börtönbe, se számüzetésbe nem jutott; föl se akasztották, csak ült a pamlagon s egyszer csak nagy ember lett belőle.« Nagyon messze vezetne annak vitatása, volt-e az ő történelmi szerepében része az ő kényelemszeretetének?

IV. FEJEZET.

(A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá válik. – Mikor szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.)

A Kormányzó jóizüen mosolygott Urányi Imre ötletén, a mint azt a vajda az ő ismert adomázó ügyességével előadta. De Deák Ferenczről tovább nem folytatta az eszmecserét.

E helyett egy nagy kérdést, valósággal világkérdést vetett föl a vajda előtt.

Emlékiratai negyedik kötete adta hozzá az alkalmat. E kötet már jószerével egészen készen volt s egyes ivei, mint már emlitém, ott feküdtek előtte az iróasztalon. A vajda kérdezte, mi lesz e kötet tartalma?

A Kormányzó erre nem felelt, hanem e helyett azt kérdezé:

– Mi az ön nézete? A pápaság ereje és hatalma növekedőben vagy csökkenőben van-e, mióta megszünt világi állami szervezete és hatalma?

A vajda rögtön felelt.

– Régóta nagy figyelemmel és nagy aggodalommal vizsgálom a tüneteket. Megyei tisztviselő koromban benső barátság kapcsolt a veszprémi püspöki udvarhoz és székes káptalanhoz. Több jó barátom volt tagjai közt. A kornak összes kérdései fölött gyakran cseréltünk eszmét. S valósággal a magyar klérus tagjai akkor mind nemzetünk történetének, mind a napi politikának, mind az általános haladásnak lényeges kérdéseiről csaknem akként vélekedtek, mint én, vagy akár a pápai és debreczeni kollégium bármelyik gondolkodó növendéke. Ma nem igy van már. A püspöki udvarok ifjabb tagjai, a titkárok, a szentszéki jegyzők, a szemináriumok ifjabb tanárai, sőt a leghazafiasabb szerzetes tanitó rendek tanárai is ma sokkal zárkózottabbak, sokkal inkább felekezeteskedők, a multak emlékeire s a jelennek törekvéseire nézve sokkal pápásabbak, mint husz–harmincz év előtt. A magyar műveltség nem oly egyetemes s nem oly egynemü, mint az előtt volt. Egyházanként s felekezetenként szét kezd töredezni. Nemzeti jellemére e műveltségnek árnyék kezd borulni. Az egyetemes klerikális irány kezd feltünni mindenütt, – irodalomban, politikában, sőt már magán társalgásban is. S ez az állapot nem Magyarországban kezdődött. Az erjesztő anyag külföldről s legközelebb Ausztriából és Németországból került hozzánk. Ennek pedig nem lehet más központi forrása, mint a római kuria. Az előtt a római kuria egymagában képtelen lett volna nálunk ily hatást előidézni.

– Ebből következtetem Kormányzó ur, hogy a pápaság hatalma ma folyton erősödik s hogy ma nagyobb, mint világi államszervezete korában.

– De másból is következtetem, sőt egyenesen természetesnek tartom.

– A római állam az előtt a korszerü államok egyike volt s a pápa a mellett, hogy a római egyetemes egyház feje volt, egyuttal államfő, uralkodó, király, sőt kényur is volt s e minőségében semmi erkölcsi és politikai felelősség alól ki nem térhetett.

– Rosszabb kormányzat még nem volt a világon, mint a harminczas évektől kezdve a római államé. Még rosszabb volt, mint talán a nápolyi királyságé. Minden esetre rosszabb volt, mint a Habsburg – másodszülöttségi olasz államoké. A sanfedizmusban az orgyilkosság állami szervezetet kapott s az orgyilkosság, hamis vád, hamis tanuságtétel az állami igazgatásnak és jogéletnek rendszerezett és hatalmas intézményévé vált. Ily ördögi gondolatra nem jött az előtt soha egyetlen államszervezet se. A haladás minden férfia, a polgárosult nemzetek minden mivelt tagja, minden nemes sziv, a költők, tudósok, hősök egész dicsőséges serege tudta és érezte ezt s irtóztató vádként tartotta a népek elé a római államszervezet működését. »Ide nézzetek! Igy kormányozza a népet Róma! Ime: lássátok az egyházi államot, a nagy gonosztévőt, a kinek élete a század miveltségével és emberszeretetével immár össze nem fér!«

– A pápaság, mint egyházi hatalom csak oly üdvös volt, mint bármikor. De mint állami szervezet átok volt, fekély az emberiségen s népének kárhozata. A művelt világ közvádlóként állott fel ellene.

– Ma megforditva áll a dolog. Ma a pápaság vádlottból vádlóvá lett.

– A pápaság többé nem állam, hanem csupán erkölcsi hatalom. Látja maga előtt a korszerü államot a gyönge királyokkal, a marakodó országgyülésekkel, az üzérkedő törvényhozókkal, az elviselhetlen közterhekkel, a terjedő szegénységgel, a terjedő militárizmussal s a kenyérkérdés vonaglásaival. A kor szenvedélyeinek csatáin kivül áll az egyház, nem éri sebzés, de sár és szemét se. A pápa az előtt csak a rossz és gyönge királyok egyike volt s most a királyok, császárok és köztársasági elnökök fölé emelkedett. Nem ő a vétkes többé a köznyomorban, hanem mások a vétkesek; a kormányok, törvényhozások, népek és királyok. Ő most már biró mindenki fölött.

– Hatalma tehát emelkedik és pedig rohamosan emelkedik. Ezt látom és ezt állitom én Kormányzó ur!

A Kormányzó a figyelő lélek egész erejével hallgatta a vajda előadását. Szép és hatalmas szemei egészen ott függtek a vajda alakján. Egyetlen szónyi ellenvetést se tett a vajda felfogása ellen. Csak hosszabb hallgatás után kérdezte:

– Az ön nézete szerint hova fog fejlődni ez az állapot?

– Bizonyos, hogy végtelenbe nem fejlődik. A nemzetek megunják az erkölcsi feddést és biráskodást s annál inkább s annál gyorsabban megunják, minél több igaza lesz az egyháznak a korszerü államszervezet nyomoruságai ellen. A kinél a hatalom van: az nem türi a szemrehányást; nem türi, hogy ne neki, hanem másnak legyen igaza. De még idáig se fejlődik az állapot. A pápaságnak óriásivá nőtt erkölcsi hatalmát a hierarchia gyorsan, lázasan és vigyázatlanul siet kizsákmányolni, mint nálunk Mária Terézia idejében. Rohamosan megszaporodnak a szerzetek, mérhetlen vagyont törekesznek összegyüjteni s beférkőznek majd a családok kebelébe, a közoktatási intézetekbe, a törvényhozások termeibe s a királyok fényes barlangjaiba is. A hatalom birtokosai valamelyik szép napon azt veszik észre, hogy a hatalmat az egyház törekszik magához ragadni. A hogy ezt észreveszik: föltámad az ellenhatás, előállnak a nagy összeütközések s Olaszországnak lesz majd egy napja, a melynek folyamán nap keltétől nap nyugtáig kétszáz pap és szerzetes lesz legyilkolva. Ez a nap lesz a forduló pont.

Igy beszélt a vajda.

Én ugyan láttam ilyenforma napot már Olaszországban s magam is részt vettem a munkában, a mikor Garibaldi megsértése miatt Genuában egy zárdát elpusztitottunk s lakóit agyonvertük vagy a pokolba kergettük, de a vajda ilyen mulatságot még csakugyan nem látott. S azért engem is meglepett, Nagy Gyulát is meglepte ez a fölfogása. De nem maradt hatás nélkül a Kormányzóra se. S én szentül meg vagyok győződve, hogy Emlékiratai IV-ik kötetének egyik-másik fejezetén a társalgás hatása alatt javitott egyet-mást.

Különösen a pápaság kérdésének fölvetésénél láttuk be tisztán, hogy a Kormányzó a vajdát faggatni akarja, hogy gondolkozásának mélységeibe betekinthessen. Miként jött volna rá épen e különös nagy kérdésre?

De ez aztán azt is bizonyitja, hogy e kérdés fölött már korábban maga a Kormányzó is tünődött.

Isteni lélek, örök bámulatra egészen méltó óriás elme, csodálatos nagy jellem volt Kossuth Lajos.

Ime elmult már régen kilenczven éves! Öreg, agg, törődött. Vagyonban szegény, kényelme épen csak hogy nem hiányzik. Gyermekei távol a nehéz munkával járó becsületes kenyérkereset utjain. Szolgasereg sincs körülötte, a ki neki engedelmeskedjék. Mint a szedett szőlő tőkéje: elhagyott és árva. Idegen földön, idegen nép között bujdosásban telik élete. Csak hátra tud már nézni, sok gyásznak és sok dicsőségnek sok esztendejére. Mit látna, ha előre nézne? Egy sirt, a melyhez igen közel van már utja.

És a sirnak szélén még rajong nemzetéért s még az emberiség nagy kérdései fölött ábrándozik erős lelke. Minden tagja lekivánkozik már a föld felé s a föld, e jó anyánk mindkét kezét kitárja már, hogy őt nyugasztaló kebelére zárja. De ez a nagy szellem nem engedelmeskedik. Fölszárnyal a magasba s a napok és csillagok magasából tekint szét a népeken, miként lehetne az ő boldogságukat biztositani s évődik hosszu életének nagy gondolatán, vajjon mikor lesz már szabad és független és boldog az ő szegény magyar nemzete!

V. FEJEZET.

(Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik. – Ruttkayné jó magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A kormányzó fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett, ha magyar bort küldtek neki. – Dohányzása.)

Bejött Giorgio s kelepelt valamit olasz nyelven, mint a gólya. A kelepelés azt jelentette, hogy az asztal már teritve van s az étel az asztalon.

A Kormányzó a vajdát ültette jobbjára. Rajtunk s Ruttkaynén kivül részt vett az ebéden még Basso barátunk az orvos és Aulich a titkár. Nyolczan ültünk tehát az asztal mellett. Az udvarra néző ablakok egészen bevilágitották a nagy ebédlőt.

Kiváncsi voltam, a jó Lujza néni miféle ételeket ad.

Nem magam miatt voltam kiváncsi, hanem a vajda miatt. Én olasz és franczia és svájczi koromban megszoktam minden ételt. Nincs az a féreg vizen és szárazon, a mit én már meg nem izleltem. Én a polipot csak ugy meg tudom enni, mint az amerikai száritott bölényhust vagy a pemmikánt. Füben, fában se válogatok. Szivesen rágom a pinczében fehéritett zellerlevelet, az árticsókát pedig épen nagyon kedvelem. Az olasz kenyér nekem különösen jól izlik, a melyik egy rőf hosszu s olyan vékony, mint a plajbász. Kenyérnek is jó, fogpiszkálónak is. Sőt műfogaimmal még jól tudom ropogtatni is. A mindenféle makarónik s parmezán sajtok nélkül Olaszországban el se tudnék lenni. De azért a francziák hetvenhét-féle mártása is emlitésre és becsülésre méltó. Valami ötven-féle mártás készitésének titkos tudományát magam is megtanultam. Készitettem egyszer-kétszer a vajdának is saját asztalomnál. De mindig csuffá lettem vele. Majd a fejemhez vagdalta a vajda a mártásokat.

Igy jártam a vajdával Olaszországban is. Semmiféle olasz ételt be nem vett a gyomra. Inkább koplalt és csak kétszersültet evett, semmint hogy az olasz leveshez, hushoz és tengeri halhoz hozzá nyult volna.

Az igaz, hogy a hal nagyon szagos, mig az ember meg nem szokja. A vad kálvinista magyar gyomor pedig azon kivül még az olajt és a sült vajat se szereti. Szagos olajba sütött szagos hallal a kálvinista magyart ki lehet kergetni a világból.

A vajdának különös természete van, mint a macskának.

A macska, a mint idegen helyre kerül, apróra megvizsgál mindent. Minden butort, minden edényt, minden tárgyat megnéz külön-külön. Bejárja a szobát, a szögleteket, felugrik székre, pamlagra, asztalra, szekrényre, egyenként szemügyre vesz minden kelmét, széklábat; összejárja még a pohárszék tetejét is. Minden hangot megfigyel külön. Kitől ered, mit jelent? Ellenség-e, jó barát-e? A jó hirlaptudósitó legnagyobb erénye van meg a macskában.

Efféle természetü a vajda.

Ha utra megy: nem alszik, nem ábrándozik, nem tünődik, nem olvas, hanem néz és ügyel-figyel, kérdez, vizsgál, hallgatódzik, észlel, hasonlitgat, szid, birál, élczelget, tanulmányoz s több dolgot észrevesz, mint az egész tudós társaság. Alig győztem kérdéseire felelgetni, alig győztem a tolmácskodást.

Legelőször megakadt az olasz levessel. Megizlelt egy kanálnyit, aztán ott hagyta az egészet. De nem nyugodott addig, mig föl nem fedezte, miként készül az olasz leves.

Vizet tesznek az edénybe s azt megsózzák. Azután hámozott petrezselyemgyökeret és hasogatott sárgarépát tesznek a vizbe s aztán addig forralják a sós vizet, mig a zöldség meg nem puhul. Akkor kitálalják, adnak hozzá tányért és kanalat s egy csészealja őrletett parmezánt s ez a husleves. Husnak természetesen hire sincs. Nem látott hust az a sós viz és az az olasz szakács hetek óta.

Az efféle levesre száz adomával állt elő a vajda.

Rendeltem azután neki száraz levest.

»Száraz leves.«

Ez a szó nagyon tetszett a vajdának. Rögtön elmondta annak a füzfa-poéta pápai diáknak a történetét, a ki egyik költeményét igy kezdte: »Kiviritott száraz ágon – Nyögdicsél a döglött gerle.« A mire Petőfi a pápai Képzőtársulatban azt a birálatot irta: Ez az irótársunk bizonyosan maga szoptatta az édes anyját, a mikor édes anyja még csecsemő volt.

A száraz levest csakugyan látni akarta a vajda.

Megfőzik a vékony makarónit, egy nyalábot belőle lé nélkül tányérra tesznek, kissé besózzák, evőkanálnyi paradicsom-mártást a tetejére tesznek s egy csészealja őrletett sajtot melléje adnak s ezzel kész a száraz leves.

Az olasznál ez már nagy fényüzés s nekem jól is izlik, de a vajda kinevetett vele. Ő meg se izlelte.

Mire Turinba értünk, jobban ismerte az olasz ételeket, mint a szakácskönyv, de azért éhes volt, mint a farkas. A mindenféle puha és kemény kolbászra, szalámira, mortadellára rá se tudott nézni. Szerencsére a milanói vasuti vendéglőben magyar szalámit is találtunk, kemény volt ugyan, mint a kutyabőrből készült nemesi oklevél, de volt legalább íze.

Ilyen tapasztalatok után támadt föl tehát kiváncsiságunk, vajjon minő ebédet ad a vajdának a jó Ruttkayné?

De bizony adott ő olyan tökéletes jó magyar ebédet, hogy a vajda az édes anyja asztalánál se evett különbet. Még a fölséges huslevesben is olyan tészta volt, a mit az Alföldön csigának, tul a Dunán pedig ludgégének nevez a háziasszony. Pörkölt csirke, kitünő rétes nem hiányzott.

Csodálkozott is e fölött a vajda, rá is terelte a Kormányzó figyelmét és szavait a sütésre, főzésre, ételekre. El is mondta a Kormányzó az ő asztalának történetét: – 1861-ben jöttem – ugymond – Olaszországba lakni s azóta állandóan itt lakom. Eszünk bizony mi olasz ételeket is, de azért magyar étel nélkül sohase volt se ebédem, se vacsorám. Ha szerét tehettük, tartottunk magyar szakácsnét. Az itteni szakácsok és szakácsnék magyar ételeket késziteni nem tudnak, de boldogult lelkem feleségemnek is mindig az volt első gondja, hogy olasz szakácsát vagy szakácsnéját magyar ételek készitésére betanitsa. Ezt cselekszi Lujza hugom is.

Birtokomban van a Kormányzónak egy sajátkezü irata, melyben a szakácsné vagy kulcsárné feladatát szabja meg, a kit házához fogad. Olyan szegődvénylevél-féle fogalmazvány. Gunszt barátunk szivességéből jutottunk hozzá. A Kormányzó magánéletének s egyénisége nagyságának egyik ékes jellemző vonása ez, közlöm tehát egészen.

Igy ir a Kormányzó:

»Szükség van egy jó erkölcsü, szelid természetü, tisztességes s a gondos magyaros háztartásban jártas, 35–40 éves nőszemélyre, legyen az kisasszony vagy gyermektelen özvegyasszony, ki főzni s varrni tud és (mert a háziasszony beteges) az ápoláshoz is ért.«

»A családdal együtt fog enni, annálfogva nem cselédnek, hanem a családhoz tartozónak fog tekintetni.«

»Évi fizetése 400 frank (egy frank annyi, mint egy hajdani váltó forint.) Uti költsége hazulról idáig megfizettetik. – Három évre kell magát köteleznie s ha a három évet kiszolgálván, haza akarna menni, visszautazási költséget is kap.«

»Lesz mellette egy konyhaszolgáló és egy szobaleány.«

»Kötelességei pedig lesznek:

Főzés a család számára, mely négy tagból áll;

fehérvarrás;

felügyelés a cselédekre, hogy kötelességeiket rendesen, pontosan és tisztán végezzék;

általában gondviselés a háztartásra;

ápolása a háziasszonynak, a midőn annak egészségi állapota azt megkivánja.«

»A főzést illetőleg: Az ebéd rendesen egyszerü, de tisztán és jól készitett három tál ételből áll. – Magyaros tésztákat, minők a rétesek, palacsinta, fánk stb. tudnia kell késziteni.«

»A családban mindig magyar beszéd folyik, – de a cselédek nem tudnak magyarul. Ez azonban ne tekintessék akadályul, majd könnyitünk a dolgon, a hogy lehet.«

Ime Kossuth Lajos cselédfogadási szerződése a szakácsné s egyuttal kulcsárné számára. Bölcsesség és emberszeretet sugalma ez. A jó cseléd nem alárendelt ember, hanem tagja a családnak. A munkás kérdés megoldásának egyik módszere ez.

E szerződés bevilágít a Kormányzó háztartásának titkaiba. Egyszerü, szerény háztartás ez minden fényüzés, minden szükségtelen uraskodás nélkül.

Neki magyar asztal, magyar étel s legalább egy magyar szolgálattevő kellett a messze idegenben.

Ez a szerződés 1863-ban kelt, Vilma leánya akkor már nem élt. Ő 1862. évi április 22-én halt meg Nerviben. Négy tagból állott már akkor csak a család. A férj, a feleség s Ferencz és Lajos fiuk. A jó Ruttkayné akkor még nem lakott együtt a Kormányzóval. Tengeren tuli utait járta családjával.

A Kormányzó neje 1865. évi szeptember 1-én halt meg. Halálának oka sulyos betegség volt, melyet mellrák idézett elő. Több éven át szenvedett e betegségben. Igazi ápolója a Kormányzó volt, a kinél gyöngédebb és nemesebb férj nem volt a világon.

A háztartás a nő halála után se változott. Se szükebbé, se bővebbé nem vált.

A Kormányzó ugy Turinban, mint Collegno al Baracconéban is dél előtt 11 vagy fél 12 órakor reggelizett, a mikor sétájából hazatért.

Reggelije igen világos szinü tejes kávéból állott. Ehhez vagy egy pár tojást vagy néhány falat sült hust evett. De gyakran polentát is, kukoricza lisztből készült tésztát. Ez ételt az olaszok nagyon szeretik, de nálunk is divatos a felső tiszai vármegyékben előkelő nemesi házaknál is. A Kormányzó már gyerek korában megszokta s mindig kedvelte.

Az ebéd 7 órakor volt.

Ebédre volt: leves, hus, főzelék és tészta. Ha vendég volt, vagy ha a gyerekek otthon voltak, Ferencz és Lajos, akkor kétféle sült hus is volt.

A jó Ruttkayné most nekünk is kétféle sült hussal kedveskedett.

Itala a Kormányzónak egyetlen pohárnyi fehér asztali bor volt. Erős, illatos, nehéz borokat soha se ivott. Pedig Lajos Tivadar szerette volna, ha agguló korában hozzá szokik. Turinból gyakran küldött ki Collegnoba drága borokat, de a Kormányzó állandóan tartózkodott azok élvezetétől. Szivesen átengedte vendégeinek.

Magyarországból is sokszor küldtek neki rajongó tisztelői értékes borokat, aszu és csemege-féléket. Ezekkel ugyan mindig csuful járt.

Az olasz vámhivatalok istentelen gondossággal őrzik a határokat. Át nem eresztenek azok hamisitás nélkül semmiféle bort mi tőlünk, a melyik jobb, mint az övék. De hát hogy ne lenne jobb a magyar bor, mint az övék? Kivált a mikor Kossuth Lajosnak küldik azt a bort?

De hát a bort mindig kicserélték akár üvegben, akár hordóban érkezett. S azután az edényt megtöltötték hordóöblintékkel vagy füzfán termett olasz borral.

Szegény jó Kormányzónk, a háta is borsódzott, mikor az edényt felbontotta s az aranynál becsesebb hires tokaji és egri és somlyai borokat megizlelte. Olyan szinük volt, mint az egérnek s olyan izük, mint a részeg tót asszony csókjának.

De hát ez még hagyján. Jött a vitelbérért a vasut, a csomagszállitó és a hordár. Jött a vámért a pénzügyőr, jött a városi illetékért a darabant, jött a fogyasztási adóért a czédulamester. Fizetni kellett harminczhárom féle kimondhatatlan nevü és összegü béreket, dijakat, vámokat, illetékeket, adókat, pótlékokat s mindenféle kiigazitásokat. Utóbb minden magyar látogatóját megkérte már, hirdessék el itthon, neki ne küldjenek semmi nemzeti adományt vagy ajándékot, mert koldussá lesz bele.

Hát egyszer meg mi történt?

Valami rajongó hazafi tisztelője küldött neki ajándékba két pár papucsot Kassáról. Ha egy párt küld: semmi baj. Egy pár papucsa lehet mindenkinek. Egy pár papucs miatt senkit se keverhetnek gyanuba, hogy valami titkos tervei vagy III-ad osztályu kereseti adó alá tartozó mellékes jövedelmi forrásai vannak. De két pár papucs már sok papucs. Okos ember két pár papucsot nem visel. De nem is szerez be. Hiszen egy pár papucs is eltart addig, mig a gyerek kitanulja a gimnáziumot, mirevaló volna tehát a másik pár papucs is? Két pár papucs már készlet, már gyüjtemény, már raktár, már spekuláczió.

Egyszer csak megrójják a Kormányzót egy menykő nagy összeg kereseti adóval, mivelhogy papucskereskedéssel foglalkozik. Küldi a titkárt s azután megy maga is a sokféle adókivető, végrehajtó, ellenőrző, felülvizsgáló, felszólamló, főbb és legfőbb adóhatóságokhoz; ellentmond, kifogást tesz, felfolyamodik, apellál: mind nem használ semmit. Küldik Pontiustól Pilátushoz, kerületi előljáróhoz, elsőfoku iparhatósághoz, kereskedemi kamarához; hozzon kimutatásokat, igazolásokat, bizonyitványokat, hogy ő nem papucskereskedő, nem is volt soha vagy már abban hagyta ezt az üzletet öt év előtt. Végre is személyesen fordult a szindakóhoz, a ki jó ismerőse volt, ez meg egyenesen Viktor Emánuelhez folyamodott Rómába, hogy kegyelem utján mentse föl Kossuth Lajost a papucskereskedési sulyos adó alól.

Alig tudta a fölmentést kijárni maga a király is.

Mi azonban az ebédnél hatalmas olasz borokat is ihattunk.

Volt az asztalon könnyü asztali fehér bor, a melyet a Kormányzó ivott. Voltak hirneves olasz borok is, köztük a Lacrima Christi, magyarul Krisztus könye. S volt két- vagy háromféle szicziliai erős bor is az Etna aljáról s Taormina vidékéről. Basso barátunk dicsekedett el e borokkal. Ő volt köztünk egyedül az olasz ember. Ő szerezte be e borokat valami rokona által. A vajdának is küldött efféléket még a télen tiz vagy husz üveggel. Kitünő borok.

Nagy mérséklettel ittuk őket.

Mi különbség van a magyar és olasz borok között: én tudományos biztossággal meghatározni nem tudom. A franczia, az erősebb rajnai és az olasz, spanyol borokat én jobban szeretem, mint a magyar borokat. Kegyetlenül össze is szidott s kigunyolt ezért engem a vajda nem egyszer. Ő természetesen a magyar borhoz hasonlót nem ismer. Jobbat semmi esetre el nem ismer. Én azonban életem javát Olasz- és Francziaországban töltöttem, én az ottani borokhoz szoktam.

Beszélgettünk erről a Kormányzó előtt is, a ki különben lemondott a birói döntés jogáról a borok kérdésében.

A vajda azt állitotta, hogy Magyarország többféle gyümölcse s bora nemesebb, mint bárhol a föld kerekségén. Okul azt hozta föl, hogy nézete szerint a magyar gyümölcsben és borban a czukor és a savak szerencsésebb arányban vannak, mint más országi gyümölcsben és borban. S ezt Magyarország különös éghajlati, fény- és hőviszonyaival magyarázza.

Igaza van-e? én nem tudom.

Felköszöntő nem volt. A Kormányzó nem akart s a vajda se akart felköszöntőt. Mi pedig csak nem emelhettünk poharat, ha ők hallgattak. Basso barátunk ugyan akart valamit, de nem tudott. Benne rekedt a szó. Kinevettük.

Jól elmult esti nyolcz óra, a lámpák már világitottak, a mikor ujra visszatértünk a Kormányzó dolgozó szobájába, hogy ott szivarra gyujtsunk s tovább értekezzünk.

A Kormányzó nagy dohányzó volt, talán még nagyobb, mint Deák Ferencz. Gyermek korától egészen a függetlenségi harczig mindig pipából szitta a jó tiszaháti és szamosháti illatos magyar dohányt.

– Volt – ugymond – fiatal koromban kostökzacskóm is, de már annyira mégse vittem, hogy sallangos, kivarrott, figurás zacskót hordoztam volna bekecsem külső zsebjében, mint a hogy az én időmben divat volt. Beszegett kis hólyagzacskót vagy kötött selyemzacskót használtam.

Bujdosása közben, különösen Kis-Ázsiában, nagyon hozzá szokott a csibukhoz. Napkeleti népeknél ez a szokás. Nyugaton már, Angliában és Amerikában, szivart szitt. Mióta azonban a czigaretta divatba jött: ehhez ugy hozzá szokott, hogy az utolsó évtizedekben már csak czigarettát tudott élvezni. Különös ügyességgel és gyorsasággal tudta a szivarkát sodorni.

De szivarkát aztán sokat szitt el.

A czigaretta-papir Turinban is csak akkora és olyan alaku, mint nálunk. De a kormányzó nem hosszában, hanem keresztben sodorta bele a finom vágatu szivarkadohányt. Csomag számra szerezte be az egyszerü faszipkákat. Darabja bele kerülhetett 10–15 centesimóba. A vastag czigarettát faszipkából szivta. Öt-hat nagy szippantással vége volt a czigerettának. Csak ugy gomolygott a füstje. De elszitt napjában harminczat is. Különösen étkezés után s irás, olvasás és társalgás közben nem lehetett el dohányzás nélkül.

Szegény jó Ihász Dani ott Collegno al Baracconéban! Délelőttjének jó része mindig azzal telt el, hogy czigarettákat készitett a Kormányzó számára. Mire a Kormányzó bevégezte fürdőjét, öltözködését s reggeli sétáját, mindig ott volt asztalán egy tálczán harmincz-negyven czigaretta, a melyet a jó öreg ezredes remekbe sodorintgatott. Egész nap jó kedve volt azután, ha a Kormányzótól különös elismerést nyert ügyességeért és fáradhatatlan szorgalmáért.

A dohányt Turinban szerezte be a Kormányzó. Közönséges hosszuvágatu szivarkadohány volt ez. Csomagja másfél lira. A mi pénzünk szerint mintegy 68–70 krajczár. Egy csomag nem volt elég egészen egy hétre.

Tudtam, hogy a Kormányzó szereti a jó magyar dohányt. Most is vittem ki neki három-négy fontra valót. Bába Molnár Samu barátomat kértem meg, hogy szerezzen be Czegléden kitünő dohányt s vágassa meg finomra. Elvittük magunkkal. Az olasz határ előtt felosztottuk magunk közt, hogy kis adagokban zsebben tartsuk, nehogy a kutyafülü vámosok kiszimatolják, aztán elkobozzák s még jól meg is birságoljanak érte. De bizony csuffá lettünk mi ezzel.

A határon szerencsésen becsempésztük. Nagy diadalérzettel el is vittük a Kormányzóhoz s ki is tálaltuk előtte. Gyönyörü barnapiros volt a dohány, csak ugy mosolygott ránk. De az illata mintha elmaradt volna az uton valahol. A Kormányzó rögtön észrevette sasszemeivel, hogy dohányunkat utközben meglepte a penész. Ha Samu barátom ott lett volna: no hiszen kikapott volna tőlünk istenesen. De magunk voltunk az okai, nem pedig ő.

VI. FEJEZET.

(A vajda ellen árulkodtak a Kormányzónál. – A vajda indokai győznek. – Ki ez a Polónyi? – Az én közbeszólásom. – A Kormányzó kárhoztat bennünket. – Eötvös nagy kijelentése. – Haza idézi Kossuthot. – Wekerle nyilatkozata.)

Ebéd után már komoly politikai értekezésbe bocsátkoztunk.

A Kormányzó komoly lett s bizonyos hidegséggel, csaknem ridegen, e szavakat intézte a vajdához:

– Igaz-e az, a mit nekem mondanak, hogy ön tavaly a függetlenségi pártnak hozzám intézett üdvözlő iratába szándékosan iktatta be e mondatot: »Minden nagy kérdésben minden nagy eszmédet nem követjük«, holott voltak a pártban, a kik azt kivánták, hogy e mondat az üdvözlő iratból hagyassék ki?

A vajda nyugodtan és határozottan felelt:

– Igaz!

– S mik voltak önnek erre nézve indokai?

A vajda rögtön észrevette, hogy ellene árulkodott valaki vagy talán többen is árulkodtak. Én tudtam, hogy árulkodtak, de a vajdával előre közölni elfeledtem. Tudtam pedig onnan, mert a mikor a párt küldöttsége Turinba érkezett, e pont miatt engem is bujtogattak a vajda ellen tizen is. Erőt is vett rajtam egy pillanatig a felindulás, de minthogy a vajda nem volt ott, illetlennek tartottam az ő távollétében birálgatni, vagy éppen kárhoztatni őt olyan okirat miatt, melyet ő fogalmazott ugyan mint javaslatot, de a melyet a párt minden tagja érett megfontolás s hosszas tanácskozás után aláirt, a mely tehát ezzel a pártnak hivatalos nyilatkozatává vált. Letorkoltam s összeszidtam a bujtogatókat, a kik azonban a Kormányzó füleit mégis tele sugdosták, a mint a következés megmutatta. Hanem hát a vajdában emberükre találtak. Egész hidegen felelt a Kormányzónak.

– Igen erős indokaim voltak s ezek közt föl sem emlitem, hogy az az üdvözlő irat, akár helyes, akár nem helyes, az egész párt minden tagja által ünnepélyesen aláirt okirat, tehát az egész párt műve s ez okból egyedül egymagam felelős érte nem lehetek. Nem menekszem e felfogás mögé, sőt azért a mondatért magamra vállalom az egész felelősséget. – Az ön nagy elvei közé tartozik, Kormányzó ur, hogy Magyarország függetlensége s boldogulása a Habsburg-család uralkodásával össze nem fér: ön az 1849. évi ápril 14-iki trónfosztás elvi alapján áll. Feliratunk ama mondatával azt akartam nyiltan kimondani, hogy az ön nagy elvei közül ezt az egyet a függetlenségi párt nem követi.

– Nyiltan akartam pedig ezt kimondani azért, mert csak két tagja akadt a pártnak, a ki nekem megmondta, hogy a Kormányzó ur trónfosztási elvéhez is hozzájárul; ellenben kilencz tagja egyenesen kijelentette előttem, hogy ha az üdvözlő felirat e tekintetben homályos lesz, vagy a trónfosztási elv ellen nem lesz benne valamely megfelelő kijelentés: akkor hatvanöten nem irják alá azt. Ez esetben a függetlenségi párt üdvözlete elmaradt volna egészen.

– De nem ez volt a fő okom, hanem a történelmi igazság. Én se a párt kedveért, se senkiért és semmiért olyan kijelentést nem teszek s alá nem irok, melyről biztosan tudom, hogy nincs benne igazság. Azt pedig biztosan tudom, hogy a függetlenségi párt nem a trónfosztási elv alapján szervezkedett s ezt az elvet 1867 óta soha egyetlen nyilatkozatában se fogadta el pártelv gyanánt. S ezt nemcsak a párt negyedszázados működése alapján tudom, hanem tudom a Kormányzó ur szózataiból s nyilt leveleiből is, a melyek nem egyszer világositották föl erre nézve a pártot is, a nemzetet is.

A Kormányzó ur közbe szólt:

– Nekem ugy mondták, hogy a mikor ön az üdvözlő irat javaslatát előterjesztette, akkor azt az inditványt tette valaki, hogy e helyett: »minden nagy elvedet nem követjük«, ezt a mondatot kell alkalmazni: »minden nagy elvedet nem követhetjük«. Miért nem fogadta el ön ezt az inditványt?

Mi összenéztünk a vajdával. Ezt az inditványt Helfy Náczi tette. Mindakettőnknek egyszerre az jutott eszébe, hogy a Kormányzó előtt Helfy akarta a vajdát árnyékba állitani. Meglehet: tévedtünk. De ez a gondolat önkénytelenül támadt.

A vajdát kissé ingerültté tette ez a gondolat.

– Ha mi, Kormányzó ur, kimondjuk azt, hogy önnek ama nagy elvét nem követhetjük: ezzel politikai és történelmi hazugságot mondunk ki. Mert nem igaz, hogy nem követhetjük. Minden képviselőnek jogában áll a törvényhozás szószékén ezt az elvet hirdetni s minden magyarnak módjában áll ide Turinba, ön közelébe kibujdosni, mint Rákóczihoz kibujdostak Rodostóba azok, a kik ama dicső fejedelemnek minden elvét követték. De hát 1867 óta se a törvényhozásban fel nem szólalt senki, se a Habsburg-uralom alól Turinba ki nem bujdosott senki. S aztán kit akarhatnánk ily beszéddel ámitani? Ferencz József királyt? Hiszen ő jól tudja, hogy most egy éve, az ő koronázásának huszonöt éves emlékünnepén függetlenségi képviselők is lovagoltak a jubiláris bandériumban. – Vagy a nemzetet ámitgassuk? Hát szabad lett volna az? – Vagy a Kormányzó urat ámitottuk volna? – Hát lehetséges lett volna az? Én se a nemzet elé, se a Kormányzó ur elé mással járulni nem akartam, csak az igazsággal. Ez méltó egyedül a függetlenségi párthoz is, mely engem bizott meg azzal, hogy a nemzet érzését ön iránt, Kormányzó ur, tolmácsoljam. – Ezek voltak indokaim. Beszámoltam velük.

A vajda elhallgatott.

A Kormányzó ur se tett semmi megjegyzést s többé e kérdésre vissza nem tért. Hanem rátért a politikai helyzetre.

Az e fölött folyt eszmecserét leirni nem akarom. A mikor Budapestre visszaérkeztünk: hivatalos jelentést készitettünk mindenről, a mi eszmecserénkben a politikai helyzetre, a függetlenségi párt állapotára, a kormány törekvéseire s a bécsi udvar titkos működésére vonatkozott. E jelentésünk a lapokban napvilágot látott s országszerte nagy figyelmet költött.

Csak egyes részletekről emlékszem meg.

Egyszer beszélgetés közben azt kérdi a Kormányzó a vajdától:

– Ki ez a Polonyi? Mekkora sulya van ez embernek önök közt? Mi az ön nézete Polonyiról?

– Van nézetem róla, de nem mondom el, Kormányzó ur. Tudom, hogy ő irt ellenem önhöz vádló, gyanusitó levelet, de én még annak czáfolgatásába se bocsátkozom. Nem azért jöttünk mi önhöz Kormányzó ur, hogy egyes emberekről jelentsünk jót vagy rosszat, hanem azért jöttünk, mert válság fenyegeti pártunkat és nemzetünket s mi nemes harczunkban az ön hatalmas szavát akarjuk szövetségesül megnyerni.

Hosszas tárgyalásaink közben soha egyetlen szóval se helyeselte a Kormányzó, hogy mi a pártkörből kiléptünk. Minden szava az volt: ujra egyesülni kell.

A vajda kijelenté, hogy ő nyilt és titkos klerikálisokkal egy pártkörben nem lesz. Nem is lehet. Mert a klerikálisok alattomos és nyilt személyes támadásai nem szünnek meg soha. Ha azok elől kitér, akkor a párt lassanként tehetetlenné válik a reakczió ellen, sőt klerikális törekvések által meg lesz fertőztetve. Ha pedig ki nem tér: akkor időnként nyilt viszályokat támasztanak körben, sajtóban, parlamentben s a viszály oka és előidézője gyanánt mindig őt kiáltják ki a nemzet előtt.

Én az én heves modorommal közbe szóltam.

– Kormányzó ur talán nem olvashat minden hirlapot. Az Apponyi-pártnak, az Ugron-pártnak s a klerikálisoknak öt-hat lapja egyebet se tesz, csak Eötvöst támadja naponként s bámulatos kitartással röpitgeti ki ellene a soha nem szünő, de azért folyton változó rágalmakat. S e lapoknak a hirt, anyagot, besugást és rágalmakat a függetlenségi párt nyilt és titkos klerikálisai szolgáltatják. Mi kémekkel és házi tolvajokkal egy körben lenni nem akarunk. – S aztán mi az országos közkérdések fölött tanácskozni őszintén és szabad elmével megyünk a pártkörbe s másutt ezek fölött nem is tanácskozunk. Holott a pártnak tiz-tizenkét tagja előbb mindig titkon együtt tanácskozik vagy önmagában, vagy Apponyiékkal vagy Atzél Béla báróval vagy Eszterházy Móricz gróffal s mindig előre megállapodva s mindig váratlan jeleneteket hevenyészve jön pártunk köztanácskozására. – Mi pedig más pártok titkos megbizottaival együtt nem lehetünk.

A Kormányzó hidegen és szemrehányó hangon felelt:

– Ha önök igy vélekednek: akkor nem lesz pártegység. Én pedig ezt akarom. Az egységes pártnak is kevés ereje van ma a függetlenség nagy czéljának elérésére; – ha pedig töredékekre bomlik: e kevés erejének egy részét is egymás ellen tékozolja el. Mi lesz ennek a vége? Ha önök segitségért jöttek hozzám: akkor meg kell fogadniok tanácsomat.

E szavak mögött nagy kárhoztatás lüktetett.

E szavak után lélekrázó jelenet állt elő.

Engem mély keserüség fogott el s ostoba hevességem kitört. Felugrottam székemről s oda léptem a Kormányzó és a vajda közé s hangosan, csaknem kiáltva szóltam:

– Mi az álorczásokkal még a Kormányzó ur tanácsára se egyesülünk. A kik azt kiáltják: éljen Kossuth Lajos, de folyton azt hirdetik az ország előtt, hogy Apponyi a nemzet igazi vezére; a kik függetlenségieknek és 48-asoknak hirdetik magukat, de Zichy Nándor és Eszterházy Móricz grófok számára dolgoznak: azokkal mi nem egyesülünk.

Nem lesz pártegység!

Itt meg kell jegyeznem, hogy hivatalos jelentésünkbe, melyet pártunkhoz intéztünk, bele vettük e szavaimat is, de később a vajda tanácsára kihagytuk. De zárjelben a kihagyás okát megmondtuk. Megmondtuk, hogy politikai okokból nem hozzuk egyelőre nyilvánosság elé azokat az indokokat, melyek bennünket a pártkörből való kilépésre birtak. A Kormányzó urral ugyanis a harmadik napon megegyeztünk s a pártegység helyreállitására elvi alapon komoly igéretet tettünk. A vajda azt mondotta, hogy az »álorczásság« szónak alkalmazása s az álorczások megbélyegzése nehezitené az egyesülést, mi pedig ugy a Kormányzó, mint önmagunk iránt való tekintetből az egyesülés utjából minden akadályt, a mi nem elvi természetü, elháritani tartozunk. – A következés megmutatta, hogy a vajda bölcsessége és gyöngéd figyelme hatástalan maradt.

Azonban folytatom, a hol elhagytam.

Az én ingerült szavaimra a vajda is felállt s karomat megfogva hátra tolt. De azután ő se ült le, hanem egyenesen állva, mély érzésekkel teljes hangon mondotta a következő szavakat, melyeket soha se felejtek el.

– Kormányzó ur! Mi a szegény és üldözött magyar nemzet képviselői vagyunk e pillanatban ön előtt. Hű képviselői! Mi a boldogulást magyar fajunk szabad és független fejlődésében látjuk. Sőt ebben látjuk nemzetünk utolsó menedékét is. Nagy viharok rongyokká téphetik kezünkben a függetlenség lobogóját, de inkább legyen az rongyokká, mintsem hogy szine változzék. Mi letünhetünk s a függetlenségi eszme ismét elmerülhet az avarba, mint elmerült százötven év előtt. Jobb időben s a mikor derekabb nemzedék szántja az avart: ismét föltámad az a maga teljes melegében és ragyogásában. Legyünk huszan, legyünk tizen, legyek én magam, de mi, a mig élünk, azt az eszmét megfertőztetni nem engedjük. Se népszerüség, se pillanatnyi siker, se tömegek kiáltó jelszava minket engedékenységre rá nem bir. Még az ön szava se Kormányzó ur, habár az utolsó itélet sulyával nehezedik is ránk. Minket ön eltiporhat, de mi akkor is hivei maradunk. S igaz hivei csak mi maradunk. Mi a függetlenségi pártot más pártok szövetségébe átmenni, a függetlenségi eszmét ártalmas elvek és törekvések segitségére felhasználni nem engedhetjük. S lehetetlen, hogy mindent meg ne mondjak, a mi nekem fáj. Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Én nem nyugszom meg egyikben sem. Jöjjön haza Kormányzó ur! Ott van az ön helye a magyar nemzet élén. A hol szinről-szinre együtt lát bennünket: ott mondjon fölöttünk itéletet!

E beszéd alig hihető hatással volt a Kormányzóra.

Fejét kissé jobbra fordultan lehajtotta, egy perczig hallgatott s aztán halk, de rekedt hangon azt mondá a vajdának:

– Turinból nem kormányozzák Magyarországot. A mostani nemzedék nem fogad el élére engem!

A vajda tüzesen felelt:

– Engedje meg a szót Kormányzó ur, mi jól tudjuk ezt. Az ország határát ön, ha innen indul, Pragerhofnál éri el. Pragerhof öt-hat órai ut Budapesthez vasuti gyorsvonaton. De ön el nem ér Budapestre három napig se. Mert utja mentén körül seregli önt Magyarország hálás népe, hogy arczát lássa, szavait hallja, ruhája szegélyét megcsókolja s igaz szivvel, áhitatos lélekkel adjon hálát az Istennek, hogy az kegyelmesen megengedte, hogy önt élő szemeivel lássa s otthon lássa. S ha már otthon látja, halálos holtig való vezére gyanánt látja.

A Kormányzó nem felelt. Mély érzés vett rajta erőt.

Felállt zsöllyeszékéből s az órára nézett. Tizenegy óra elmult már s csak félóra választott el az éjféltől. Elbucsuztunk tőle. A következő napra, junius 20-ra, ujra meghivott bennünket tanácskozásra is, ebédre is.

A vajda utolsó beszédének tartalmát e szavakkal vettük be hivatalos jelentésünkbe:

»Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Mi tiltakozunk mind a bécsi, mind a római kormányzás ellen; – a turinit pedig be akarjuk segiteni Magyarországba. Ha Kossuth támogat bennünket, azt nemzeti szerencsének tekintjük; – de ha nem támogatna is bennünket: mi akkor is és örökre legközelebb fogunk hozzá állani.«

Mikor hivatalos jelentésünk napvilágot látott: pár nap mulva találkoztunk Wekerle miniszterelnökkel. Mosolygó arczczal és e szavakkal fogadott bennünket: – Isten ugy segéljen, igazatok van. Csakugyan Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák Magyarországot. Ti mondtátok ki, de mi még jobban tudjuk.

Vajjon komolyan mondta-e, vagy dévajságból?

Elmult egy esztendeje, a mióta a Kormányzó holttestét haza hoztuk Turinból. Mi maradt meg Turinban Magyarország kormányából? Az emlékezet, mely napról-napra halványabbá válik. A mikor Olaszország felszabadulásának ama néhány még élő hőse és tanuja, a ki Kossuthot ismerte, behunyja szemét: az az emlékezet is elmulik ott örökre.

Annál jobban érzi magát országunknak bécsi és római kormánya. Hajh, de szivesen eltemetném ezeket is a kerepesi temetőbe!

VII. FEJEZET.

(A kormányzó fürdése. – Kopaszsága. – Bajusza, szakálla. – A séta. – Széchenyi és Deák sétája. – Miként sétál Kossuth? – A bölcs életmód. – A felejtkezés. – Miként sétál a vajda? – Basso doktor elméletei. – Az afrikai hóditás. – Miként dolgozik Kossuth?)

Bizony kihuztuk a Kormányzóval az első napot egész addig, a mikor már rendesen le szokott feküdni.

Rendszerint reggeli 9 óra tájban szokott fölkelni.

Fölkelés után mindig meg szokott fürödni. A fürdő dolgában természete elütött a magyar ember természetétől. Volt is erre jó adomája.

Tinnyei birtokán volt egy majorosnéja a negyvenes években. Egyszer ezt meglepte a csúz. Alig tudta mozgatni kezét-lábát. S mikor panaszkodott: azt tanácsolta neki a Kormányzó, hogy fürödjék meleg vizben naponként. A majorosné elbámult erre a tanácsra. »Már miért is fürödnék én – igy felelt – tekintetes uram, hiszen ugy is izzadok én eleget!«

A magyar ember fürdő kedvét ez adomával szokta jellemezni a Kormányzó.

A fürdő után öltözködéshez fogott. Öltözködése gondos volt s hosszabb ideig tartott. Komornyikja szokott ebben segitségére lenni, de bizony nem sok dolgot bizott rá. Egész életében maga szerette elvégezni minden dolgát. Akkor legalább jól el volt végezve.

Volt a szobában házi sapkája is. Ez fekete bársonyból volt. Utolsó nagy festett képén, melyet Parlaghy Vilma ecsetje alkotott, házi sapkában van levéve. Halála után ez a sapka Basso barátunkra jutott s ő ezt a vajdának adományozta emlék gyanánt. E nagyon becses ereklyét most a vajda őrzi.

Szokott viselni parókát is élete egész második felében. Korán kopaszodott. A parókát otthon a szobában és ház körül sohase viselte, de ha Collegnoból bement a városba, vagy Turinban, ha sétálni kiment, rendesen föltette.

Haja csak hátul a tarkón, a koponya lamdavarrata táján s a fülek mellékén volt már régóta. Ezüst fényü hófehér haj. Hajfestőszert tudtommal nem használt soha.

Bajusza és szakálla is hófehér volt.

Szakállát 1849-ig ugy viselte, mint a harminczas években a francziák szabadelvü vezérférfiai. Arczon és állon borotválva s az áll alatt és a nyakhajlásban rövidebbre nyirva. Igy viselte Szemere, Klauzál, br. Eötvös, Lónyay s igy viselték többen is nálunk a negyvenes években. Később meghagyta állán is s hosszabbra engedte nőni.

A negyvenes évek szakálldivatát nálunk »Kossuth szakáll«-nak nevezik ötven év óta. Van »Kossuth kalap« is. Ez fekete kalap, fölfelé hajlott széles karimával s széles fekete selyem szalaggal. Hajdan darutollat tettek mellé a nemes legények. Ezt a kalapot az ötvenes években eltiltotta s viselését keményen büntette az osztrák önkényuralom.

Volt »Kossuth atilla« is. Fekete kelme, szűk ujjal, de a felső karon majdnem könyökig nyuló külön bő ujjal is, melyen hasiték van s a hasiték vitézkötéses gombkötő gombbal van ellátva. Ugy emlékszem, egy hires lengyel festő által festett képén ez az atilla van. 1848-ban s azóta is ünnepélyes alkalommal ezt viselte a Kormányzó. Később 1859-ben ujra divatba jött az országban, de azóta Zrinyi atillának nevezik.

Bajuszát kipödörni, felkunkoritani soha se szokta a Kormányzó. Se hazánkban, se a külföldön. Ebben letett a magyar szokásról. A bajuszpödrés egyébiránt az egész kerek világon csak a magyar faj sajátsága. III. Napoleon császár ugyan eltanulta a magyaroktól s azóta Francziaországban is kissé divatba jött. De a Kormányzó öltözködés közben mind bajuszát, mind rövidre hagyott egész szakállát legutolsó éveiben is gondosan rendbe hozta.

Mikor öltözködését bevégezte: sétálni ment szabad levegőre a Kormányzó.

A sétálás egészségi szempontból szükséges az embernek. Igy állitják az orvosok. Egész tudománya van annak a testmozgásnak, melynek neve sétálás. Sőt Basso barátunk azt állitja, hogy ők, már tudniillik a dagasztó orvosok, olyan műveletet is tudnak a beteggel végezni, a mely ülve s félig fekve is megsétáltatja az embert.

A sétálás abból áll, hogy különös czél nélkül járkál az ember. Se nem hivják, se nem kergetik, se kötélen nem viszik, se levelet nem hord, se kengyelt nem fut, nem is adnak érte semmit, de azért csak járkál az ember.

Az ős ember, ha dolga nem volt, nem járkált. A legősibb iratokban semmi nyoma annak, legalább az én parányi tudományom szerint, hogy az ember czél nélkül kószált volna erre-amarra sikon vagy hegyen-völgyön. Még az egyiptomi királyleány se sétálás közben találta meg Mózest, a három hónapos csecsemőt, hanem ut közben, mikor mosdani ment szolgálóival a folyóra. Ha költöztek vagy vad és gyümölcs után néztek, hadat jártak vagy juhaikat őrizték: csak akkor járkáltak az ős emberek. Az állat sohase járkál czél nélkül, mégis egészséges. A mi jó magyar őseink nagy utat tettek hajdanában Bendegúztól kezdve Árpád apánkig, de sohase hallottam, hogy ezt gyalog szerrel tették volna. A mezei ember ma se sétálgat. Vagy dolga után megy, vagy otthon pipáz és üldögél.

Én se megyek már sétálni vagy nyolcz-tiz év óta. Az előtt se volt hozzá különös kedvem, noha mindig városban laktam. Igaz, hogy mozogtam azért eleget. De a mióta szivbajom, nehéz légzésem, bordaközi idegfájásom s egyéb istenadta vagy magamszerezte nyavalyám hol együtt, hol külön-külön erőt vett rajtam, azóta én se sétálgatok. Kocsin járok a képviselőházba is, az Abbáziába is.

A vajda épen nem sétál. Azt mondja, nem magyar ember természete a czéltalan gyaloglás. Száz élcze és adomája van a sétálás ellen. Legjobban megjegyeztem ezt az adomáját. Egyik bátyja találkozik egy táblabiróval az utczán s megszólitja. »Mi járatban van uramöcsém?« – »Sétálok urambátyám.« – »Van-e ezer forint a zsebjében uramöcsém?« – »Nincs biz abban urambátyám.« – »No hát akkor csak járkálgat uramöcsém!« – Egy másik nagybátyja után azt is szokta mondani a vajda, hogy csak a kisasszony sétál meg a páva, de hamis a czélja mindakettőnek. Szegény Ameli, egyszer nagyot nevetett e szóra.

Széchenyi István gróf fiatalabb korában sokat gyalogolt, sokat vadászott, de különös napi rendszere nem volt a sétában. De rendszert csinált belőle a döblingi tébolydában. Volt vagy hat szobája. Ezek ajtai egyenes irányban nyiltak. S addig nem nyugodott, mig naponként vagy husz kilométer utat nem tett egy hujjában.

Deák Ferencz mind Kehidán, mind Pesten, a mióta ide jött lakni, rendszeres nagy sétákat szokott végezni naponként. De élete utolsó tiz évében, a mióta dolga és látogatója is több volt s el is nehezedett, már épen nem sétált és svéd gimnasztikával se lóbáltatta óraszámra kezét-lábát.

Kossuth Lajos napi rendszerré tette maga számára a sétát. Jót tett egészségének. Elmaradhatatlan szokásává vált. Ugy látszik, Basso barátunk legalább határozottan állitja, hogy mind kedélyének üdeségét, mind egészségének és életének oly hosszu tartamát előmozditotta a rendszeres séta.

Collegno al Baracconei tartózkodása alatt reggeli sétáját saját kertjében, de igen gyakran kint az uton vagy utczán végezte s ilyenkor jó messze el szokott távozni lakásától. Turinban rendesen kiment a Pó partjára, gyakran a Viktor Emánuel-sétányra is. A mióta azonban Basso barátunk került melléje házi orvosnak: azóta némileg változott a napirend.

Basso barátunk, mint már emlitettem, rábirta a Kormányzót a minden napi gyuró, dagasztó, testgyakorló orvosi »beavatkozások« megszokására. A fürdőszobába be volt rendezve egy kis svéd tornászó készlet. Létrák, rudak, kötelek s efféle furcsaságok. Ezeket a Kormányzó maga mutatta meg s magyarázgatta el a vajdának. Ezen tul ez az egészségi tornázás, valamint a dagasztás is elfoglalta a sétára szánt idő tetemes részét.

De azért a séta egy nap se maradt el.

Később az utolsó években, a mikor a Kormányzó már a kilenczvenedik éve felé ballagott, gyakran nehezen ment a séta, kelletlenül mozogtak az inak. A test jobban szerette volna a pihenést. Newton törvénye napról napra jobban érvényesült. A mélységek mélységéből, a világ központjából mind ellenállhatatlanabbul szivta magához a szent öreget az a hatalom, a melyet a tudósok központi vonzerőnek neveznek. A láthatatlan erő, a hangtalanul mozgó örvény, a feneketlen mélység, mely elnyeli a testet. A halál.

Basso barátunk a sétára is utóbb mindig elkisérte a Kormányzót. Basso rövidlátó volt. Inkább orrával nézett, mint szemeivel. Csetlése-botlása sok mulatságra adott okot a Kormányzónak. De azért üdvös volt az ő sétakisérete. Karon fogva kisérgette nagy türelemmel és szives készséggel a Kormányzót. Gondosan ápolta egészségét, nyujtotta életét s az aggság szürkülő alkonyán sok enyhe vidámságot szerzett neki. Ezért még Basso barátunkat valamikor valamiben megáldja az isten!

De hát minő volt Kossuth Lajos sétája?

Séta és séta nem egy dolog.

Az orvosok a legnagyobb kérdéseket, az élet titkának kérdéseit tárgyalják az ő kis tudományukkal és kis elméjükkel, de azért még nem hallottam, hogy a sétálás kérdését is tökéletes megoldásra tudták volna vinni. A vajda legalább az ő végtelenül csapongó vad erejü elméjével olyan észrevételeket tett a sétálásról, a milyeneket én soha nem hallottam s a milyenekre a Kormányzó is nagyot nézett.

Másnapon junius 20-án esett erről egy-két szó, a mikor a Kormányzó és a vajda a magyar ékesszólásról s a mai magyar szónokokról beszélgetett. Ezt a beszélgetést érintem majd; most csak a sétálásnak azt az elméletét adom elő, melyet ekkor a vajdától hallottam.

A vajda ugyanis olyanforma kérdést intézett a Kormányzóhoz, vajjon merre kalandoz elméje, a mikor sétálgat? Vajjon nem töri-e fejét ilyenkor gondolatainak alakitásán? Ékesszólásának erejét nem mozditja-e elő a sétálás?

Ilyen bolond kérdést még sohase intézett a Kormányzóhoz senki. Én nevettem is, boszankodtam is ezen. De a vajda ugyancsak megfelelt nekem. Felelete lényegben következő:

A Kormányzó rendkivül nagy életkort ért el. Maga ez a tünemény is megérdemli a gondos vizsgálatot. Megérdemelné még akkor is, ha a Kormányzó csak közönséges ember volna, a kinek se neve, se történelmi multja, se szellemi nagysága.

De a Kormányzó 91 éves korában irta Emlékiratainak IV-ik kötetét. És irta akkora irói erővel, az agy működésének akkora üdeségével, a mekkora az élet delén levő iróknál is ritka. A mióta az emberiség öntudatra jutott s tudását följegyzi: azóta Kossuth Lajoshoz hasonló férfi, az övéhez hasonló agy még nem született. A világirodalom története nem ismer embert, a ki 91 éves korában Kossuth műveihez fogható, csak igen messziről is hasonlitható irói művet tudott volna alkotni. Az emlékiratok negyedik kötetében oly lapok, oly fejezetek vannak, melyek örök szépségü remekek maradnak az idők végéig. A hajdankor Mózese, Homérosza és Tacitusa, a középkor szent atyái, az uj kor Luthere, Kálvinja, Verulámi grófja s Macaulay, Beaconsfield, Gladstone, Bismarck mind óriási elme s nagy alkotó, de élete vége felé, a mennyire tudjuk, elgyengült mind, pedig egy se érte el közülök a 92 évet. Shakespeare nem ért nagy kort, a világszerte elismert legnagyobb elme, Newton pedig élete utolsó évtizedében megingott és elhomályosult.

Kossuth tehát mint hosszu életü ember se mindennapi jelenség; mint 91 éves iró pedig egyetlen a világ irói közt.

Hogy ily tünemény létrejöhetett: ehhez az okok seregét a születésben, a fajzatban, az életsorsban és az életmódban kell keresni.

Mi az életmód?

A lakás, az étkezés, a munka, a ruházat, az alvás, a szórakozás, a séta. Tehát a séta is. A Kormányzó sétája nem lehetett ostoba séta. Se oktalan, se elhibázott. Ha az ő életmódjában egyetlenegy dolog is oktalan és elhibázott lett volna: agya 91 éves korában nem lehetett volna oly fenséges, tiszta és erős.

Tehát sétája is okos volt.

Mi az okos séta? Majd rá jövünk lassanként, csak egy kis türelmet kérek.

Az orvosok azt állitják, a séta arra való, hogy az ember lábizmai, ágyék- és hasizmai s bizonyos mértékig derékizmai is mozogjanak, munkát végezzenek, terhet emeljenek s igy a vér megfelelő részét a test alsó részeire téritsék s ekként az agyat a vér odaáramlásától mentsék meg, az emésztő szervek működését pedig élénkebbé tegyék. Az agyban ne legyen vértolulás, az altestben ne legyen vérpangás, a vér egyenletesen mozogjon a test egészében: ime erre való nagy részben a rendszeres sétálás.

Igazuk lehet.

Ám ez az eredmény csak akkor áll elő, ha a séta egyuttal valódi szórakozás.

Ezt a szót: szórakozás, a magyar nép tudtommal nem ismeri. E szót valószinüleg a betüző szuhok, a nyelvtudósok, a nyelvnek furói és faragói valami idegen nyelvből tákolták össze vagy csempészték át. A magyar nép a szórakozás fogalmát a felejtkezés szóval alkotta meg.

Ha kérdik a nagy gondu embertől: hova megy?

– Felejtkezni akarok.

Ez a felelete, ha társaságot keres, vagy erdőre-mezőre sétálni megy, hogy házi vagy családi vagy üzleti gondjaitól szabaduljon.

A Kormányzót nagy gondok környezték igen gyakran; agyát nagy és nehéz gondolatok szállták meg, mint varjusereg a vetést, az élet nagy részén át.

Sétája arra való volt, hogy felejtkezzék. Gondjait elüzze; agyáról a nehéz gondolatok varjuseregét elhessegesse.

És ő erre használta.

Hatalmas idegzet s nagy bölcsesség az, hogy erre tudta és erre akarta használni. Ezért volt sétája okos. Felejtkezett általa.

A ki a sétára is magával viszi gondjait, rejtélyeket old, találmányon töri fejét, hitelezőivel veszekszik, követeléseit vagy pénzeit számolgatja, hűtlen asszonyán busul, hazájáért eped, zsarnokát átkozza, multján sirdogál, jövendőjén kételkedik és számitgat, verset farag, tőzsdekötéseken töpreng, árfolyamokat vet egybe, csatatervet csinál, összeesküvést sző vagy szónoki képeken és hasonlatokon emészti magát: az hiába megy sétálni. Fáradni ugyan elfárad, de üdülni nem üdül. Sőt bágyadtabbá lesz, mint a rossz álom után. Mert az altest is több vért emészt a mozgás és munka által s az agy is több vért pusztit el a tünődés, töprengés, aggodalom, gond és gondolkozás által. Annyi vére pedig nincs a testnek, hogy vele a test egy időben többféle fokozott munkálkodást végezhessen.

A ki a sétán se tud agyának és szivének nagy terheitől szabadulni: az ne menjen sétálni.

Keressen az társaságot.

Vagy tudós vagy bolondos vagy vidám és könnyelmü társaságot. Valamelyik képes lesz őt felejtkezésre birni.

Jegyezzék ezt meg az orvos urak is. S gondosan kémleljék ki, hogy betegjeiknek felejtkezésre mikor ajánljanak sétát s mikor alkalmas társaságot.

A szórakozásnak, igazán mondva: a felejtkezésnek csak egyetlen módja van. Az a módja, ha az ember nem gondol magára, ügyét-baját kiveti elméjéből s minden tervét és gondolatát félre teszi, mint a czigány a hegedüjét.

Lehet-e ez?

Lehet.

A vajda, ha nagy ritkán sétálásra tökélli el magát: megnéz, megvizsgál mindent, a mivel találkozik. Fűt-fát, tücsköt-bogarat. Sorra nézi a fák és cserjék törzsét, ágait, levelét, virágját. Szakit falevelet s annak alakját megvizsgálja. Olyan-e az a falevél, a milyen az ő gyerek korában volt? Ismert fűről-fáról elmesélget; – ismeretlen után kérdezősködik vagy annak faját, nemét, családját megállapitani törekszik. Minden fűről, gazról, bokorról megmondja: van-e ilyen az ő birtokán, az ő határában? Végig vizsgálja a rovarokat, csigákat, csuszómászó állatokat. A hangyák hadjáratát vagy tolvajlásait figyelemmel kiséri. A hol rendes csapáson előre-hátra futkározó hangyát lát: ott rögtön megáll. Társát, ha van társa a sétában, agyon öli mindenféle állattani és növénytani kérdésekkel. A járó-kelő embereket és lovakat szemügyre veszi s korát, természetét, kórságait mindegyiknek kitalálni törekszik. Minden emberrel arról beszél, a mihez az az ember ért. Séta közben nagyon szereti maga mellett az okos embert, de még sokkal jobban az ostobát, a mezei munkást, az ismeretlent, a messze vidékről valót. Mire sétáját elvégzi: agya elpihen, mint a kis gyereké.

Rájött arra s ennek nagyon megörült, hogy a Kormányzó is ugy sétál, mint ő. A Kormányzónak a 60-as évek végén s a 70-es években sok ideje volt. Külföldi szövetségei elmultak. Bujdosó társai elhaltak vagy elhagyták, elszéledtek vagy haza jöttek. Elhalt jó neje is, fiai pedig erre-amarra munkában, hivatalban. Megnézett andalgásai közben ő is minden fűt-fát s lassanként növénytudós lett belőle. Ha itthon lehet s gazdasági birtokhoz juthat, ősi magyar táblabirói szokás szerint kitünő gazdává vált volna. A természet gyönyörü alkotásai, a mezők és havasok füvei és virágai elvonták elméjét az élet örömeit pusztitó terhes gondolatoktól, rettentő veszteségeinek fájdalmas emlékezetétől. Sétája és álma egyaránt édes felejtkezés volt. És könnyü és léleküdítő tanulás.

Széchenyi sétái mások voltak. Széchenyi a magános séta közben is küzdött, évődött magával is, a világgal is, terveivel is. Meg-megállt, ajka mozgott, kezeivel gyakran hadonázott is. Idegeit a séta nem nyugasztotta meg. Meg is ölték utóbb háborgó idegei.

Basso barátunk valóságos áldás volt a Kormányzóra séta közben. Kivált élete utolsó éveiben, a mikor Turin egyenes utczáit, kaszárnya épületeit s minden lépten-nyomon ácsorgó örökös szobrait elhagynia nem lehetett s ereje már nem engedte, hogy átmenjen a Pó jobb partjára s a hegyeket és erdőket s a Superga magasságait bekóborolja. Nagy lélek jobban tud üdülni a természet ölén, mint nagy város poros, meleg, unalmas utczáin. De Basso barátunk társalgása pótolni tudta a természetet.

Ez a jó fiu ugyanis nem tudott alaposan semmit, de azért határozott véleménye volt mindenről. S annál határozottabban megalkotta véleményét a dolgokról, minél kevésbbé ismerte azokat. Különösen szeretett politizálni. A nemzetközi állapotok megvitatása kedvelt tárgyai közé tartozott. Egy alkalmat se mulasztott el, hogy ki ne fejtette volna, mikor és miként lesz urrá az olasz nemzet a földközi tenger összes partjain. A francziák és spanyolok iránt kegyelmes volt; azoknak még hagyott valamit, de már a mórokat, arabokat törököt-görögöt, zsidót, angolt s egyéb oláh czigány népséget pokolba kergetett. Albánnak, czernagorcznak, dalmatának csak épen annyit engedett, hogy itatni lejárhassanak az Adriára s nekünk is odaengedte Fiumét arra az időre, a mig Kossuth él, – azon túl fizessünk érte házbért.

Elképzelhető, mennyi vidám órát szerzett a Kormányzónak séta közben e jó fiu politikus csizmadiáskodása. Csak séta közben társalgott vele hosszabb időkön át nemzetközi kérdésekről. A társalgás természetesen abból állott, hogy hagyta az orvost beszélni, csak néha intézett hozzá egy-egy mókás vagy beugrató kérdést vagy tréfás ellenmondást. A mi csak élesztette Basso barátunkban a buzgóságot elveinek kifejtésére.

Pedig voltak nagy elvei.

Át akarta alakitani az emberek ruházkodását. Férfit-asszonyt vissza akart tériteni a mezitlábjárásra.

Államilag akarta szervezni a csecsemők testi nevelését. Svéd tornászatra akarta kötelezni már a csecsszopót is. Ki akarta mondani, hogy a leánygyermek három esztendeig szopjék, hogy a mikorra felnő: neki is legyen elég teje.

Az alkotmány ellen ezer kifogása volt. A trónörököstől megkivánta volna, hogy orvosi oklevelet szerezzen, pedig neki magának se volt. A képviselőktől megkivánta volna: tegyenek le óvadékot, bánatpénzt s veszitsék el, ha jól nem viselik magukat.

Mindezt s száz meg száz efféle tervét mindig séta közben közölte a Kormányzóval, a ki ezt meghallgatta derüs türelemmel.

A földrajzban igen hiányos ismeretei voltak Basso barátunknak.

Egyszer valami afrikai csavargóval találkozott, a ki jól beszélt olaszul. Beült vele egy albergóba s kikérdezte az afrikai dolgok felől. A csavargó hazudott, mint egy lócsiszár. Elmondta neki, hogy a Zahara-sivatagban a Tibulbu oázon van három felesége és tizenhárom gyereke; a Dzsebbel-Gur-Rhamban van két urodalma és nyolcz Bir-Tuilja; rokonságban, komaságban és vérszövetségben van a Tuarég, Benezid és Hamama törzsekkel s hogy e törzsek csak egy olasz zászlót várnak s nyomban kiverik az angolokat Egyiptomból, az olaszoké lesz Tripolisz azonnal. Basso barátunk e pogány neveket nyomban beirta naplójegyzékei közé. S alig várta a következő napot, hogy sétára kisérje a Kormányzót.

Sietett aztán a Kormányzót értesiteni nyomban e nagy nemzeti ügyről s megkérdezte: ne menjen-e rögtön a szindakóhoz, hogy ez csináltasson egy szép selyem nemzeti lobogót Itália büszke csillagával s küldje el azonnal a Dzsebbel-Gur-Rham hegység szakadékaiba. Ha majd mindent elnyerünk: akkor értesitsük a királyt Rómában s ajánljuk fel neki Tripoliszt. Basso barátunk a maga részéről nem köt ki egyebet, csak azt, hogy Afrikában ne legyen se pap, se barát, se apácza. – Tudni kell, hogy Basso barátunk sehogyse szerette a papokat.

A Kormányzó mosolyogva hallgatta e lelkes nemzeti törekvést. S mosolyogva jegyezte meg:

– Egy kis tévedés van a dologban, tisztelt barátom.

– Nem lehet az! Miféle tévedés lenne?

– Csak az, hogy a mennyire én tudom, a Hamama és Tuarég arab törzsek Tuniszban laknak Algir szomszédságában, nem pedig Tripoliszban.

– Nem tesz semmit. Én előttem Tunisz és Tripolisz egy dolog.

A Kormányzó nagyot nevetett e bölcs beszédre. De azért halálos holtáig se tudta Basso barátunk fejébe verni, hogy Tunisz is más, Tripolisz is más s a maga Zaharájával mindegyik nagyobb mint Francziaország és Spanyolország együttvéve.

A sétának rendesen féltizenkettőre szokott vége lenni. Ekkor ment haza a Kormányzó s ekkor reggelizett.

Reggeli után ujságot szokott olvasni.

Sok magyar lap járt neki. A szerkesztők tiszteletből küldték. Csak a »Budapesti Hirlap«-ot zárta ki valami indiszkréczió miatt asztaláról. Ennek történetét fölöslegesnek tartom elbeszélni. Az »Egyetértést« gondosan átnézte naponként. Ebben se tetszett neki sok dolog igen gyakran. De azért kedvelte, mint hozzá legközelebb állót.

Nehány franczia, angol s olasz lapja is volt. Ezekből is megnézett egyet s mást.

Lajos fia »butitó szer«-nek nevezte a hirlapokat. Félig komolyan, félig dévajul alkalmazta e jelzőt a hirlapokra. A Kormányzó nem mondott ellene, nem tiltakozott e felfogás ellen. Csak afféle megjegyzést tett, hogy embere, olvasója válogatja, kire nézve butitó szer a hirlap. A ki gonddal, figyelemmel, meggondolva és birálva olvassa: arra nézve nem butitó szer.

Igaz, hogy ilyen ember kevés van. Oktalan és rossz szokásból az emberek több lapot olvasnak naponként, arra pedig alig van ideje valakinek, hogy minden lapot, sőt több lapot is nagy figyelemmel, meggondolva s megbirálva olvasson el. Olyan ember is kevés van, a ki elég tudással, elég gyakorlati tapasztalattal birjon arra nézve, hogy a hirlapok százféle és óriási közleményeit alaposan megbirálhassa.

Hirlapolvasás után iróasztalához ült a Kormányzó s dolgozott. Bujdosásbeli életének nagy tömegü levelezéseit rendezte s Emlékiratait készitette. Miként dolgozott: ezt talán később elbeszélem. Csak annyit jegyzek itt meg, hogy Emlékiratai három első kötetének összeállitásában Gunszt Bertalan barátunk volt hatalmas segitsége, kiről már bővebben megemlékeztem.

Folytatom a napirendet.

Képzelhetlen munkakedv és munkaerő lakott a Kormányzóban.

Hetvenhat éves elmult, a mikor Emlékiratai megirásához hozzáfogott 1879-ben és 1880-ban. S ennek irása közben is csodálatos pontossággal vezette háztartását, tartotta rendben pénzügyeit s folytatta óriási terjedelmü magánlevelezését.

Déli 12 óra vagy fél egy óra tájban szokott leülni asztalához s dolgozott egy ülőhelyt esti 7 óráig, az ebéd idejéig. Pedig nem könnyü munkát végzett. Hiszen nehéz fogalmazási munkában fáradozott agya, nagy és rendszeres irodalmi műveket kellett alkotnia.

Birta lelke, a mely üde volt mindig; – de birta teste is, a mely pedig aggott, öregedett. Hét órai szakadatlan, nehéz fogalmazás fiatal embernek is nagy munka. Hejh de derék legény lenne az a magyar iró, a ki erre képes volna!

Néha a hét órai ülő munkában mintha elzsibbadt, elmerevedett volna egész teste! S e miatt, mikor a 7 óra már közel volt, gyakran felállt asztala mellől s karjait feltartva nagyot nyujtózkodott. De igen gyakran két kezét hátra téve s öklét a vesetájra szoritva, gerinczét jóizüen megropogtatta. S ilyenkor valamelyik gyerekkorabeli öreg rokonának mókás szavát szokta alkalmazni.

– Uram ne vigy a kőfalnak!

Ezzel szokta elütni a fáradtságot. Aztán ment az ebédlőbe.

A munka terhe miatt panaszos szó soha el nem hagyta ajkait.

Ebéd végeztével átment a billiárd szobába s ott egy óra folyásig lökdöste az elefántcsonttekét.

Billiárd-asztala halála után Budapestre került s gróf Kreith Béla barátunk tart rá számot. Az asztal régi divatu, nagy és lyukakkal van ellátva a piramid nevü játék számára. Gyerekkoromban én is ezt a játékot szerettem, a Kormányzó fiatal korában pedig ez volt a divatos Európaszerte. Apám billiárd-asztalai is minden kastélyában ilyenek voltak.

Esti 11 órakor szokott hálószobájába vonulni. De még egy-két órán át olvasgatni szokott ezután is.

Ágya elég széles és elég hosszu közönséges faágy, a minő Magyarországon uri házaknál divatos. Holmi czifra vas és rézágyakat, sallangos, bojtos, zsinóros menyezeteket nem használt, nem szeretett. Ősi magyar természete ebben se változott meg.

Ágynemüje is magyaros volt. Csakhogy derekaljnak tollas párnát nem használt, mint hajdan édes apja házánál.

VIII. FEJEZET.

(Olaszországban nincs madár. – Kossuth könyvtárának ügye. – Irja meg Kossuth gyermekkorának és ifju korának történetét. – Nem akarja. – Adomája Ferdinánd királyról. – Szilágyi és Apponyi szónoklata. – A vajda szemébe mondja Kossuthnak, mikor tartott előre megirt beszédet.)

A Kormányzó nyugodtan aludt ez éjszakán. Nagyon érdekes társalgásunk s pillanatonkint heves kitörésünk észrevehetőleg nem izgatta fel. Junius 20-án szokott időben kelt, öltözött, sétált és reggelizett.

Reggel hozzánk küldte titkárját, Aulichot azzal, hogy délután két órakor a vajdát négyszemközt fogadja, három órakor pedig engem szintén egy órára; – négy órától kezdve mindhármunkat, az egész küldöttséget.

Mi magunk közt apróra megbeszéltük azt a hatást, melyet a Kormányzó hangulata, modora, megjegyzései ránk gyakoroltak.

Nagy Gyula abban a nézetben volt, hogy a Kormányzótól kedvező nyilatkozatot nem kapunk s a mit kapunk, az a pártkörből való kilépésünket s külön alakulásunkat nem fogja szentesiteni. Javasolta: ne is erőltessük a dolgot. Neki nincs reménye.

A vajda kijelentette, hogy ő még akkor se változtatja meg politikai álláspontját, ha a Kormányzó azt egyenesen kárhoztatná. Társainkra nem jár koczkázattal a dolog, hisz ők az őszszel visszamehetnek Justhék, Polónyiék, Helfyék táborába, ha a netalán megváltozó közhangulattól félnének. S ha kedvük lenne ahhoz, hogy bent a pártban örökös viszályban legyenek Apponyi titkos hiveivel, a nagy reform-alkotások ellenzőivel.

Én életre-halálra el voltam tökélve, hogy a vajdával tartok.

A vajda egyébiránt feltétlenül biztosnak tartotta, hogy a Kormányzó se helytelenitő, se kárhoztató nyilatkozatot nem tesz ellenünk. A legrosszabb eset szerinte az lehet, hogy a Kormányzó se ellenünk, se mellettünk nyilatkozni nem akar s nem fog.