AZ ELSŐ UT KOSSUTHHOZ. (continued 2)
Reading edition
Délelőtt a magunk divatu reggelizés után meglátogattuk a jó Ruttkaynét. Onnan kocsira ülve a vajdával egy kis sétát tettünk a Viktor Emánuel sétányon s a folyam partján. A vajda az egész uton kötődött velem Velencze és Lombardia és Piemont sikjain át, hogy sehol se lát se fákon, se mezőkön, se repülésben semmiféle maradt. Még gólyát, még varjut, még verebet se. Gunyolt engem az én kedvelt Olaszországommal, a hol minden tücsköt-bogarat megesznek, a hol még a madarakat is felfalják, még a gémet, vércsét, baglyot is. Ha nem igy van – ugymond – mutassak neki verebet.
Csakugyan akartam neki verebet mutatni, noha magam sem tartottam biztosnak, hogy találunk.
De mégis találtunk ötöt a nagy sétány nyárfái közt. De az öt közt négy kanveréb volt. Ebből a vajda azt következtette, hogy az anyaverebeket az olasz elfogta a költő-fészken.
Az igaz, hogy Olaszország nagy darab föld, de csakugyan nem hiszem, hogy az egész országban volna annyi veréb, mint nálunk Budapesten csupán az Erzsébet-tér fáinak lombjai közt valamelyik téli alkonyaton.
Délután két órakor a vajda pontosan meglátogatta a Kormányzót. A Kormányzó hidegebb volt hozzá, mint talán tegnap. S mindenekelőtt a párt belső viszonyairól kérdezősködött tőle.
A vajda kitért a felelet elől. Megkérte a Kormányzót, engedje meg, hogy politikai ügyekről négyszemközt ne kelljen nyilatkoznia. Ő – ugymond – nyiltan szokta nézetét kifejteni sajtóban is, parlamentben s pártkörben is, most is kész minden mellékes gondolat nélkül s föltétlen őszinteséggel nyilatkozni, de óhajtaná, hogy ez barátjai, Nagy Gyula s gróf Károlyi Gábor jelenlétében történjék.
A Kormányzó szivesen beleegyezett.
Volt azonban a vajdának előterjesztése, mely Kossuth Lajos könyvtárára vonatkozott.
A Kossuth-bizottság ugyanis, melyet tavaly, mint már elbeszéltem, a vajda saját elnöklete alatt megalakitott, elhatározta, hogy a Kormányzó könytárát még az ő életében óhajtaná a nemzet számára megszerezni. Ezt a kérdést hozta elő a vajda.
– Helfytől hallottam, – ugymond, – és pedig egyenesen ugy közölte velem, hogy e közlésre fel is volt jogositva, hogy a Kormányzó ur hajlandó volna igen becses könyvtárát nemzetünk részére még életében átengedni. Ennek keresztülvitelére az én elnökletem alatt még a mult évben bizottság alakult. Ez ügyben a bizalmas lépéseket megtenni engem s gróf Károlyi Gábort bizta meg bizottságunk. Mi nagyon fontosnak tartjuk ezt. Az ön könyvtára Kormányzó ur, nagy kincse a nemzetnek. Mátyás királyunk könyvtárát a viharos idők megsemmisitették, azt talán meg se tudta volna védelmezni nemzetünk. A költő Zrinyi Miklósnak s Rákóczi Ferencz dicső fejedelmünknek könyvtára eltünt, elkallódott, országunk határain kivül esett, nincs a nemzet birtokában. Nekem fáj még az a gondolat is, hogy ily sors érhetné a Kormányzó ur könyvtárát. Ezt minden esetre biztositanunk kell. Hadd lássák a nemzedékek, a kik utánunk jönnek, mily könyveket látott, minő eszméket vett észre, mily gondolatokkal játszadozott Kossuth Lajos szelleme, a mikor hazájának nagy gondjai elől időnként a könyvekhez menekült. A nemzeti hálás kegyeletnek egyik forrása is, egyik gyüjtő medenczéje is lesz az a könyvtár; – dicső emlék a multból s fény, mely a jövendőbe is világit. Kérem kegyes válaszát.
A Kormányzó közönyösen felelt.
– Erről most nem beszélhetünk, semmi esetre nem határozhatunk. Helfy barátommal csakugyan beszéltünk erről. De könyvtáram fiaim örökségét képezi. Talán ez lesz egyetlen örökségük. Náluk nélkül nem akarok erre nézve tárgyalásba bocsátkozni.
Némi gondolkozás után hozzá tette:
– Sok könyvemet itt-ott jegyzeteimmel telefirkáltam; – nem gondolják majd otthon némelyek, hogy ez csökkenti a könyvek értékét?
A vajda elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy akadna olyan hülye magyar ember, a ki ilyen gondolatra jönne. Hiszen főleg a telefirkált könyveket akarjuk mi a nemzet számára megszerezni.
A Kormányzó nem szólt többé a könyvtárról. Másra terelte át a beszédet.
Közölte a vajdával, hogy emlékiratainak ötödik kötetét is jó részben befejezte már; – pár heti, vagy pár hónapi munka árán egészen készen lesz.
Az e fölött való beszélgetésben furcsa eszmére jött a vajda. Engedelmet kért a Kormányzótól egészen nyilt és őszinte megjegyzésre.
– Én azt óhajtanám, – ugymond, – hogy a Kormányzó ur az ötödik kötettel fejezné be emlékiratait s többé, mint iró, ezekkel ne foglalkoznék. Az anyagot tartsa együtt, az utódoknak legyen módjuk az anyagot kiadni s a történetirás számára felhasználni, de önmaga Kormányzó ur, ne dolgozza föl.
– Miért?
– Eljött már a Kormányzó ur számára a pihenés ideje. De nem ez a fő okom. Hanem az, hogy én nem akarom, hogy a nemzet történetének irói önnel vitatkozzanak műveikben. Ha az anyagot az ön megjegyzéseivel kapják, majdnem lehetetlen, hogy egyik-másik megjegyzése, nézete, magyarázata s egyik vagy másik cselekményének az Emlékiratokban foglalt megvilágitása ellen biráló nézetre ne jussanak, érvet ne találjanak s nézetük és érveik kifejtésére hosszabb-rövidebb birálgatásba ne bocsátkozzanak. De ha csak a nyers anyagot találják: akkor ez egyetlen történetirónak se jut eszébe. Akkor a magyar nemzetnek az ön nevéhez és szerepéhez kapcsolódó története tisztán lesz megirva s az ön történeti nagy alakja minden oldalról egyenlő fénynyel lesz övezve. A szobron nem lesz karczolat s egyetlen oldalról se lesz körülötte árnyék. Még olyan árnyék se, a minőt csak a tollforgatók támasztanak.
A Kormányzó mély hangon felelt:
– Én nem tudok már pihenni.
E szavakra a vajdát erős érzés fogta el. Fölállott a karszékből s megható hangon szólt:
– Óh ha ön Kormányzó ur megirná gyermekkora és ifju kora történetét; nevelődését, apjának és anyjának erős és édes befolyását; testvérjeivel való játékát és czivódásait; az ősi házat és gazdaságot; a cselédek dévajkodásait, elemi tanitóit, főiskolai tanárait; a régi vármegyét, a tiszttársakat, az 1825-iki országgyülés titkait, a nemzet ébredését, a jobbágy panaszait, az elsatnyult és mégis élni akaró nemzetet! Ha mi azt látnók s utódaink látnák: hogy termett és hogy nőtt fel Kossuth Lajos; hogy nyilott meg lelkének világa; hogy tisztult és erősödött meg szelleme s miként kezdte felismerni korát és annak sarjadó eszméit és csodálatos és fenséges szerepét! Ha mi azt látnók! Az a könyv szentirása lenne három nemzedéknek, önt élete alkonyán tenné a világ egyik első remek irójává s századok mulva is gyönyörrel olvasnák apák, anyák s nagyra törő magzatok. Ne irjon ön többé a történetbuvároknak, hanem irjon az egész nemzetnek!
A Kormányzó nem felelt a vajdának. Szaporán sodorta szivarkáit s bodrosan eresztette a dohányfüstöt. De láthatólag jól esett neki a vajda észrevétele, a mit bizonyit az, hogy később, mikor mind együtt voltunk, ebéd előtt visszatért rá.
Az én szerepem, az én négyszemközti társalgásom alatt, egészen más volt.
Én személyeskedtem.
Én elmondtam, hogy a nemzeti párt ügynökei, az álarczos függetlenségiek miként turták ki a pártból Mocsáryt, ez őstiszta kurucz jellemü függetlenségi férfiut. Miként keseritették Irányit s miként és mily szövevényes rendszerességgel, mekkora sajtóval s mennyi áldozattal áskálódnak Eötvös ellen! Hogy félnek az ő eszétől, erélyétől, tollától s megtámadhatlan jellemétől!
Elmondtam, mi a vajda nézete, ha a kormány a szabadelvü nagy reformok miatt talál megbukni! Hogy tombol akkor örömében a Kaszinó, a nemzeti párt, az udvari kamarilla, a sötét reakczió s a nemzetiségek ellenséges szövetsége! S hogy támogatja ezt a bandát tudatosan vagy tudatlanul a függetlenségi párt egy része is!
A Kormányzó végig hallgatott türelemmel és csak annyit mondott szavaimra:
– Maga édes Gábor, heveskedik. De ha ugy áll is a helyzet: ez csak arra szolgál okul, hogy egyesüljenek ujra a párttal s vezessék azt az egyenes uton.
Mikor ismét együtt voltunk mind a hárman: akkor már kevesebb szó folyt ebéd előtt a politikáról.
A Kormányzó, mint föntebb emlitém, visszatért a vajda tanácsára. Elmondta nekünk derült kedvvel e tanácsot.
– De az én ifju koromban – ugymond – kevés érdekes dolog történt. Adomáim nekem még miniszter koromból sincsenek. Arra ugyan emlékszem, mikor Ferdinánd király előtt először voltam. Fölmentünk Bécsbe, hogy a királynál jelentkezzünk s az esküt letegyük kezébe. Engem e szóval mutatott be a királynak Batthiányi: »Fölséged finánczminisztere: Kossuth Lajos.« Németül folyt természetesen a beszéd. A király testi és lelki nyomorék volt. Odavánszorgott hozzám, közel hajolt arczomhoz s jól megnézett. És siránkozó hangon mondta: »Finánczminiszter? A finánczminiszter nagyon fontos személy ám! De aztán édes Kossuth ur, adjon ám nekem pénzt, ha kérek; mert nekem sok pénz kell ám!« Én csak néztem ezt a szánalomra méltó alakot. De a ki azért mégis uralkodik népeken és országokon!
Ez az adoma nem azt bizonyitotta, hogy a Kormányzónak egyéni és korjelző adomái ne volnának. Az pedig csak kitérő mondás volt tőle, hogy ifju korában kevés érdekes dolog történt.
Minden esemény, minden jelenség érdekes, mely nagy férfiak ifju korával függ össze. Érdekessé teszi az, miként vette észre, miként fogta föl s mit tett el lelke tárházába belőle az az ifju, a ki később nemzetének vagy az emberiségnek sorsára jótékony hatást gyakorolt. A ki tehát nagy emberré vált élte delén vagy öreg korában.
A nagy ember nem egyszerre támad s nem véletlenül és esetleg támad. Csak nagyságának felszinre bukkanása lehet véletlen és esetleges. A Victoria regia vagy a Nymphea thermalis is fölségesen fejlődik a vizek mélyén, mielőtt ragyogó virágait felhozhatná a napvilágra s megláthatná az emberi szem. Kossuth lelke hatalmas arányokban fejlődött már gyermekkorában s ifju korában is. De mit tudhatunk mi már e fejlődés részleteiről? Hetven–nyolczvan év telt el gyermek és ifju kora óta. Ki emlékeznék erre, ha ő maga nem? Ki figyelte volna meg őt annyira, mint a mennyire önmaga tehette?
De mind erről most már késő töprenkedni. Az emberiség sok nagy alakjának zsenge korát nem ismerjük. Magának Jézusnak életéből is hiányzik husz évnek ismerete. Mennyi fenséges titkot rejt e husz évnek sötétsége!
Ebéd előtti politikai társalgásunk folyamán szóba jött a mai magyar szónoklat természete. Maga a Kormányzó hozta szóba. Beszélt Apponyiról és Szilágyiról s kérdezte a vajdát: mi véleménynyel van e férfiak szónoki képességeiről és sikereiről?
Nekem szent meggyőződésem, noha alig tudom tökéletesen bebizonyitani, hogy a Kormányzó azért terelte e tárgyra a beszélgetést, hogy a vajda mondjon véleményt az ő szónoklatai természetéről is. Kossuth a mivelt világ egyik legnagyobb szónoka. Azt már látta a Kormányzó, hogy a vajda elméje mély és erős s tudása és gondolkozása hatalmas; felfogása önálló, eredeti s magyar. Szinte természetes és édes tünet az agg embernél az a hiuság, mely tudni akarja, miként vélekedik róla az utána jött nemzedék sarjadéka. Tájékozást nyujt az neki arra nézve, miként itéli meg őt majd az utókor. S kinek ne állana jogában és kötelességében az ez iránt való kiváncsiság? S azután a Kormányzó jól tudta, hogy a vajda az ő fiatal korában Deák köréhez tartozott. S miként vélekedik Kossuthról Deák s Deákról Kossuth: ez iránt bizony igazán érdeklődik mind a kettő.
A vajda azonban alig érintette Kossuth szónoki tehetségét, szorosan megmaradt abban a körben, melyet neki a Kormányzó kérdése megjelölt. Csak Szilágyiról és Apponyiról beszélt.
– Régóta ismerem s figyelem – ugymond – mind a kettőt. Mind a kettő szónoki képességéről határozott véleményem van, de a mikor a Kormányzó ur előtt itéletet mondok fölöttük: a legnagyobb, legmagasabb mértéket alkalmazom rájuk. Megbirják. – Ma nem a nagy és remek szónoklatok korát éljük. Az emberek szegényebbek, számitóbbak, anyagi érdekeikbe sokkal elmerültebbek, semmint őket magas és nemes szenvedélyek fölkeltésével, a legszentebb nemzeti önzés nagy indulataival s az emberi haladás nagy eszméinek ragyogásával lehetne és kellene vezetni. Castellar hangja s az ön egykori hangja Kormányzó ur, ma idegen, érdes és riasztó hatásu lenne a magyar nemzetgyülésben. A mai szónoklat nem egyéb, mint szakbeszéd. Kisebb vagy nagyobb mélységü, gyöngébb vagy erősebb sugárzásu, de csak szakbeszéd. – Mind Szilágyi, mind Apponyi nagy szónoki tehetség. Szilágyi eredetileg sokkal nagyobb és tömöttebb tehetség. Apponyi pedig sokkal gyakorlottabb. Apponyi mindig ellenzéki volt, Szilágyi pedig csak rövid ideig. Mind a kettőnek elméleti és tudományos miveltsége egészen teljes s a fölmerült kérdésről, ha hozzá szól, mindegyik tud annyit, a mennyit törvényhozónak vagy talán helyesebben mondom, a mennyit törvényhozó testület szónokának tudni kell. A nyelvet is egyenlő ügyességgel tudja használni mind a kettő. – De azért egyik se remek szónok. Mind a kettőnek nagy hiányai vannak. S e hiányokat nemzetünk sajátságos helyzete miatt nem is pótolhatják. – A szónoklatnak igazságot kell tartalmazni. A nagy nemzetek szónokai előtt csak két igazság van. A nemzeti és az emberi igazság. Ez a kettő gyakran együtt jár s ha összeütközik is, a kettőt hosszabb vagy rövidebb küzdelem után ki lehet egyenliteni s a kiegyenlités mindig a két igazság együttes győzelme. A nagy nemzeteknél minden más igazság alatta áll a nemzeti és emberi igazságnak. Nálunk nem igy van. Nálunk a király igazsága, az egyház igazsága s a fajok igazsága gyakran erősebb, mint az emberi igazság. A mi szónokainknak, a mikor érveik és szenvedélyeik csatatervét felállitják, több tekintettel, több ellenséges hadcsapattal kell megküzdeniök, mint a franczia és angol szónokoknak. A ki a király igazságát alá rendelné a nemzet igazságának: az nyomban lehetetlenné válnék, mint nálunk szokás mondani »fölfelé«. A ki az egyház igazságát rendelné alá a nemzetnek: az lassanként lehetetlenné válnék fölfelé is, köröskörül is. S a király védi a fajok igazságait is, tehát a fajokkal szemben is mindig korlátozva van a nemzet igazsága. – Szomoru a mi helyzetünk Kormányzó ur; még szomorubb, mint a hogy ön irataiban hirdeti. A magyar nemzet igazságát csak addig türik és csak annyiban türik, a mig ez szolgálni kész a király igazságát, Róma igazságát s a fajok igazságát. Ha nem kész szolgálni: akkor hütlenségről, barbárságról, egyházüldözésről, a nemzetiségek eltiprásáról beszélnek s e buta és gonosz jelszavakat az örökké csiripelő sajtó beleveri még a magyar elmékbe is. A nemzet igazságának kellene magasan állani. Oly magasan, mint a csillagos ég, melynek alatta fekszik minden. Még a király is, a pápa is, az üdvösség is. Csak az embernek igazsága lehetne méltó alkuvó fél, méltó osztályos rokon. Senki más, semmi más. De mi nem igy vagyunk. – Ám e helyzetben mit hirdessen a magyar közélet nagy szónoka? Elhitettük magunkkal, hogy nemzeti kormányunk van, magyar hazafi minisztereink vannak. Gyalázatos hazugság ez, de a tömeg, a rövidlátó nemzedék nem látja ezt. Törvényhozóink arra törekszenek, hogy gyakorlati államférfiakká váljanak. E törekvés összhangzik az egyéni boldogulás jogos vágyával s az egyéni és családi hiuság jogos igényeivel is. Ámde e törekvés csak akkor éri el czélját, ha »fölülről« kedvező szél fuj. De onnan sohase fuj kedvező szél, ha a törvényhozó, ha az államférfi alá nem rendeli a nemzet igazságát a király és az egyház igazságának. Mit csináljon ilyenkor az államférfi? Mit hirdessen a nagy szónok? A nemzet előtt csak nem hirdetheti, hogy neki, a nemzetnek kell szolgálnia minden más érdeket s hogy őt, a nemzetet csak akkor türik meg saját házában gazdának, ha tolakodó, telhetetlen és erőszakos vendégeit, a koronát, az egyházat s a fajokat szivesen látja, étellel-itallal jól tartja, – habár neki magának koplalnia kell is. Mit csinál ilyenkor Szilágyi és Apponyi? – Mind a kettő az állami tudományok szólásaihoz, általános igazságaihoz, bölcselő meghatározásaihoz s mindenki által ismert műszavaihoz folyamodik s előáll olyan beszéddel, mely Angliában, Francziaországban és Németországban igaz lenne, de nálunk egyetlen szava se igaz. Gyönyörü beszédek azok. Más nemzetek legnagyobb szónokai se képesek szebb, tartalmasabb, elmésebb szónoklattal előállani. Ragyog azokban a magyar elmének ősereje is, kiképzett ereje is, de mindig elhomályosul a nemzet igazsága. Nem Szilágyit és Apponyit vádolom én, hanem a végzetet, mely ragadja őket is magával s mely ugy ül a nemzeten, mint az Alpesek szirtei. Ezt untam én meg magam is 1876-ban. Ezért lettem a függetlenségi párt tagja. Az a gondolat vezetett, hogy az állami közélet mezején tehetségemet nem kell a korona és a nemzet közti ugrándozás tojástánczára átengednem, hanem a függetlenségi párton a nemzet javára fordithatom. – Szilágyi beszédeiben tisztább és szabatosabb az érvelés, Apponyi beszédeiben nagyobb a hév és a hangulat. Szilágyit korlátozza az a tekintet, melylyel a koronának s a kormányzó többségnek tartozik; Apponyira rányomakodik az a gondolat, hogy neki pártja miatt is hivatása egykor átvenni az ország kormányzását s a korona képviseletét. Mind a kettő tartózkodik attól, hogy a nemzet és a korona igazságait mereven és meztelenül állitsa egymással szemközt a nemzet elé. Szilágyi a tudomány műszavai, Apponyi az ellenzékiség fátyola alá rejti azokat, nehogy vagy a korona vagy a nemzet vagy mind a kettő félreértse őt s e miatt elkedvetlenedjék. Mind a kettőnek nagy gyöngesége, hogy egyik se kormányzott fiatal korában gyakorlatilag. Egyik se volt gyakorló mezei gazda vagy megyei tisztviselő. Egyik se igazgatott községet, járást, vármegyét, bankot vagy gyártelepet. Az intézményeket mindegyik csak könyvből, tanszékről vagy külső szemléletből ismeri. Az egyének és intézmények egymásra hatását közvetlen gyakorlatból nem tanulmányozhatta egyik se. A jogéletet csak ugy ismerik, mint magas miveltségü férfiak, de a hogy az egyes jogesetek kinőnek az emberek érdekéből és szenvedélyéből s a hogy fejlődnek, duzzadnak s a tudománynak és államkormányzásnak tárgyaivá lesznek: azt saját szemeikkel nem vizsgálták. Csak a felnőtt embert ismerik, de magzatkorában és gyermekkorában nem figyelték őt meg. Ezért hiányzik szónoklatukból az a tudás, mely a szónok egyéniségének szineiben jelenik meg. Szilágyi eszejárása nemzetibb, mint Apponyié. Apponyi legtöbb beszédét elfogadhatná magáénak a német is, franczia is, ha tökéletes forditásban állana előtte. Nagy hátránya ez az én szememben. – Mind a kettő gondosan készül a beszédre. Nagyobb beszédeiket előre átgondolják, gondolataik és fejtegetéseik sorrendjét előre meghatározzák, vezérgondolataikat szavakban is előre megalakitják s gyakran egész beszédüket előre megirják.
A Kormányzó itt közbeszólt.
– Én sohase szoktam beszédeimet előre megirni.
– Tudom Kormányzó ur! Csak egy beszédét ismerem, melyet előre megirt.
A Kormányzó indulatba jött a vajda e szavára. Én magam is megijedtem, felugrottam ülőhelyemről, vigyázatlanságnak és gyöngédtelenségnek tartottam e szót s oda ugrottam a vajda elé.
A Kormányzó erős, kemény hangon kérdezte.
– Melyik az?
– Az a beszéd, melyet a Partium visszacsatolása kérdésében tartott Pestvármegye közgyülésén a 40-es évek egyikében, ha nem csalódom 1847-ben.
– Igaza van önnek! Wesselényi adta hozzá az adatokat.
Nagy kő esett le a szivemről. Visszamentem helyemre s leültem nyugodtan. A vajda lehetetlenséget végzett. Soha még csak álmomban sem gondoltam arra, hogy a vajda Kossuth minden régi beszédét igy ismerje. Emlékezése is bámulatba ejtett. Mint később megvallotta: fiatal korában s több mint harmincz év előtt olvasta ezt a beszédet s ime most nyomban visszaemlékezett rá. És pedig nemcsak a beszédre, hanem még arra is, hogy e beszédet a Kormányzó előre megirta s igy mondta el.
De a Kormányzó neheztelése is rögtön megszünt s arczát derü szállta meg. A következő napon azt mondta a jó Ruttkayné jelenlétében nekem:
– Még soha se volt nálam senki, a ki annyira ismerte volna beszédeimet, mint a maga vajdája édes Gábor. Csakugyan azt az egyetlen beszédemet irtam meg előre s ő már azt is tudta.
Tetszett neki ez láthatólag.
IX. FEJEZET.
(A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül lassanként az izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893 évi julius 21-én a függetlenségi pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.)
Az ebéden ugyanazok voltak, a kik tegnap. Az ebéd elég vidáman folyt le. Egyetlen szó se esett a politikáról az ebéd egész ideje alatt.
Ebéd után komolyan vitattuk küldetésünk czélját.
A Kormányzó merev volt nézeteiben. A nyugoti államférfiak finom értekező modorában ugyan, de határozottan helytelenitette, hogy kiléptünk a pártkörből. A vajdának ezt mondta:
– Én az ön helyzetében ugy tettem volna, mint Helfy. Rászavaztam volna az ön javaslataira, de ha a többség leszavaz is ellenem: a pártkörben bent maradtam volna.
– Köztem és Helfy közt különbség van. Én elnöke voltam a pártnak s valóságos vezére, javaslataim pedig a pártnak alapelvei. Én mint elnök s pártvezér nem maradhattam oly pártban, mely pártállásom alapelveit leszavazta.
– Az önök egyházpolitikai viszályai ugy tünnek fel előttem, hogy egy általánosan ismert mondást használjak, mint »vihar egy pohár vizben.« Hisz az ország függetlensége mégis csak sokkal magasabban áll, mint a házasság és az anyakönyv kérdése. Ha abban egyetértenek, ezekben nem szabad összeveszni.
A vajda látta, hogy a Kormányzó nincs tökéletesen értesitve a hazai állapotokról. Vele csak annyit közöltek ellenfeleink, hogy minket csupán az egyházpolitika kérdései érdekelnek. Mélyebben ment tehát a vitába.
– Ön Kormányzó ur jobban tudja, mint mi, hogy a pártok harcza nem a tiszta elvek tiszta harcza, hanem a hatalmi erők mérkőzése. Az elvek csak a fátyolt képezik kifelé, hogy a nagy közönség föl ne ismerhesse a belső harcz valódi természetét. Most nálunk az egyik táborban a szabadelvü haladás erői szövetkeztek s a szövetségben csodálatos módon benne van az agguló király is, benne van a Wekerle-kormány s benne van a parlamenti többség tulnyomó része. Szemben áll velük a másik tábor. Kikből állanak e tábor csapatai? Egy csomó főherczeg, a főrendek nagy része, a főpapság, Róma titkos, de hatalmas keze, az Apponyi-párt és az Ugron-párt tulnyomó része. Azok az elemek vannak itt együtt, a kik tudva – nem tudva örök ellenségei mind a szabadelvü haladásnak, mind Magyarország függetlenségének. Ez a két tábor szervezkedett és sorakozott már, sőt az élet-halál harczot is megkezdte már egymás ellen. A lobogókon pro és contra az egyházpolitikai javaslatok állanak, de a vágyak és szenvedélyek, sőt a végczélok is mások. A függetlenségi párt nem állhat félre, nem futamodhatik meg a csatatérről, nem mondhatja, hogy neki mindegy, akár melyik tábor lesz a győztes. Hiszen az ország legnagyobb érdekei körül forog a harcz esetlege. A függetlenségi pártnak valamelyik tábort egész erejével és buzgalmával, egész lángoló hazaszeretetével segitenie kell. – De hát melyiket segitse? Igaz, hogy az egyik tábor ellenzéki szinek alatt küzd s ott rokonszenves csapatok is vannak, Apponyiék és Ugronék. De ott vannak ám a főherczegek, a főrendek, a főpapok, Róma ügynökei s az osztrák reakczió összes seregei is. Ezeket a függetlenségi párt nem segítheti. – Sőt mi még tovább is gondolunk. Mi nem tartjuk föltétlenül biztosnak, hogy a Wekerle-kormány diadalra viszi elveit, de mindent elkövetünk arra nézve, hogy bukása ne a haladás kérdései miatt következzék be, bukását ne a reakczió római és osztrák tábora idézze elő s ne e tábor jusson el a diadalra. Mert ha az lesz a harcz vége, hogy ez a tábor jut el a diadalra: akkor még a nemzetnek az a csonka joga is elbukik, melyet a 67-iki egyezmény biztosit s akkor még a függetlenségi párt eddigi feladata is lényegesen átalakul. Mert akkor a helyett, hogy a 67-iki egyezmény ellen az ország függetlenségeért küzdjön: küzdenie kell az osztrák reakczió ellen a 67-iki egyezmény hű fentartásaért. Mi mindezt tisztán látjuk. Elég szerencsétlenség, hogy igy látjuk. De ha már ez a meggyőződésünk, mi abba a pártkörbe vissza nem mehetünk, mely megtüri kebelében azokat az embereket, a kik titkos szövetségben állanak a szabadelvü haladásnak s az ország függetlenségének ellenségeivel. Nem mondjuk mi, hogy ezek mind rossz emberek. Csak vakok, a kik nem látnak tisztán s hiszékenyek. De azt igenis mondjuk, hogy vezetőik elvetemedett álorczások.
E szavak nagy hatással voltak a Kormányzóra. Olyan nagy és éles elme és olyan szilárd bölcsesség és hosszu tapasztalat, mint az övé, tisztában volt azzal, hogy nekünk igazunk van. Igazat is adott izenetében teljesen.
Izenetének ez a pontja igy szól:
»Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitikai kérdésben megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: Mi jön utána? Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ez esetet nem látom.«
Ez volt a nagy izenet egy pontja a nemzethez.
De a függetlenségi párt álorczásai nem hajtottak erre. E helyett a Kormányzót elnevezték »agyalágyult vén lutránus«-nak. S mint a reakczió zsoldos csapatai: annál buzgóbban küzdöttek ellenünk s különösen a vajda ellen.
E napon, junius 20-án, azonban még nem jött létre az izenet. A Kormányzó csak az ujra való egyesülést sürgette.
– Mit csinálnak önök – ugymond – ily kevesen? Most huszonnégyen vannak s nekem azt irják, hogy az őszre még kevesebben lesznek, mert Thalyék visszamennek a régi pártkörbe. Önök ott a nagy pártban a jó irányt képviselhetik s mindenesetre erősithetik azokat, kik önökkel együtt gondolkoznak és együtt éreznek. Nem gondolják önök, hogy sulyosan elmulasztják kötelességüket, ha a pártkörön kivül maradnak s ekként még szabadabban engedik garázdálkodni az ugynevezett álorczásokat?
– Nem, Kormányzó ur! Ha bent maradunk, mindig leszavazhatnak bennünket titkon előkészitett meglepetéssel s akkor kihirdetik a világnak, hogy elveink s irányunk s egyéniségünk szenvedtek kudarczot. S ez, ha többször ismétlődik: szétzilálja a pártot utóbb is. De ha kint maradunk: mi leszünk az élő tilalomfa előttük. A lobogó tiszta marad kezünkben, a nagyközönség lassankint tisztán lát bennünket is, őket is s tudatára jut annak, hogy nem az az igazi függetlenségi férfiu, a ki harsányan kiabálja: éljen Kossuth Lajos! – hanem az, a ki az ön elveit hiven megvalósitani törekszik.
A Kormányzó, pontonként gondolkozva, egyes mondatokban bizonyos kijelentéseket tett. A vajda azt hitte, hogy e kijelentések végleges izenetet képeznek. Engedelmet kért, hogy ezeket irásba foglalhassa önmaga számára.
– Nem ellenzem. De mit akar ön a följegyzéssel? Én önöknek igazságot nem adhatok, én a pártegység szigoru fentartását szükségesnek tartom. Önökre az én nyilatkozatom nem lehet kedvező.
A vajda egész nyugodtan felelt:
– Bármily kedvezőtlen, bármily kárhoztató lesz is a Kormányzó ur nyilatkozata, én hiven fogom közölni pártunkkal is, az álorczásokkal is, a nagyközönséggel is. Szent kötelességem ez a Kormányzó ur iránt is, de magam iránt is. Barátaim engem elhagyhatnak s az is megtörténhetik, hogy félrevonulok az állami közélet mezejéről. Önnel, Kormányzó ur, én perlekedni nem fogok. De én nekem a politikában egyéni czéljaim nincsenek. Nem önmagamért jöttem én Turinba önhöz se, Kormányzó ur, hanem a haza közjaváért, a hogy én azt látom. Nekem be kell bizonyitanom azok előtt, a kik figyelnek rám, hogy én mindent hiven elkövettem arra nézve, hogy pártunkat is, hazánkat is megóvjam attól a balsorstól, mely fenyeget bennünket s melyet én közelegni látok. Ezért irom le kegyes engedelmével szavait. Én kis ember vagyok, de a Gondviselés megáldott vagy megvert azzal a képességgel, hogy oly tisztán látok előre, mintha valódi nagy ember volnék.
A Kormányzó erre ezt a megjegyzést tette:
– Én nem tartom magam nagy embernek.
Tegnap is szóról-szóra ezt mondotta és ime ma is. A vajda mereven ránézett a Kormányzóra s mélyen elgondolkozott. Miért mondja e szót a Kormányzó már másodszor is?
Este későn, mikor már szállásunkra mentünk, sokat tünődtünk e szó fölött. A vajdát majdnem nyugtalanná tette ez a szó.
– Most már azt kell hinnem – ugymond – hogy a Kormányzó ur egyenesen kisért engem, hogy az ő egyéni és történeti nagyságáról mondjam el véleményemet. Tegnap ez nem ötlött eszembe, de ma, mikor hallottam, már ez volt első gondolatom. Meglássátok, holnap is előhozza. De ha csakugyan előhozza: egy szempillantásig se habozok, hanem megmondom róla véleményemet tökéletes őszinteséggel.
Igy is történt.
Csakhogy Nagy Gyula barátunk ezt meghallani nem volt már kiváncsi. Az ő kedve tökéletesen elment s hite teljesen megszünt. Kinos vergődésünknek ő már nem akart tovább tanuja lenni.
A Kormányzó junius 21-re szintén kegyesen meghivott bennünket ebédre s a vajdát ujra négyszem közti értekezésre hivta magához most már délutáni félkettőre. Nagy Gyula barátunk megköszönte a meghivást, de kijelenté, hogy neki e szerencséről már le kell mondania, minthogy az aratás közeledik s gazdasága dolgai hazaparancsolják, ő hát holnap indul.
Elbucsuzott a Kormányzótól s Ruttkaynétól. Elbucsuzott látszólag Bassotól is, noha ez minden este társaságunkban töltötte a fél vagy a háromnegyed éjszakát s igy a következő napon nem is jött velünk a Kormányzóhoz. De azért nem hagyott el bennünket s nem utazott el előbb, mint mi.
Az ebédről, hálás köszönetünk nyilvánitása mellett, mi is lemondtunk. Jó okunk volt. Junius 21-én esti vonattal el akartunk indulni, az ebédet tehát zavarni, félbe szakitani nem akartuk.
Esti fél tizenegykor jöttünk el a Kormányzótól. A Caffe Parigi-be mentünk beszélgetni s a hajnal vetett haza bennünket. Nem néztünk nagy reménynyel a következő nap elé. Nekem is eltünt már a kedvem. Csak a vajda volt makacs. Ő még mindig hitte, hogy kedvező izenetet kapunk a Kormányzótól.
Izenet!
Ezt a szót mindenki ismeri, noha történetét nem mindenki ismerheti.
A népdalban untig előjön: mit izent a rózsám?
Hires és borzalmas Cilley izenete Brankovicshoz. Küld neki majd két játszólabdát, Hunyady János két fiának levágott fejét.
»Mit izent a király?« Szinművek és regények százszor feldolgozott tárgya ez.
»Mit izen Kossuth Lajos?« A magyar nép szava volt ez hosszu időn át, a mikor nagy oka volt búsulni.
»Kossuth Lajos azt izente – Elfogyott a regementje!« Ki ne ismerné ezt a lélekrázó ős kurucz dalt Kossuth nagy nevével körülsugározva? Egykor e dalnak riadó hangjára százezer hős fogott fegyvert, megvédelmezni a magyart s pokolba kergetni ellenségeit.
Mi is izenetért mentünk Turinba. Vajjon mit izen a szent agg mi általunk a magyar nemzetnek?
Junius 21-én jött létre az izenet.
A vajda délután harmadfél órakor pontosan megjelent a Kormányzónál, a ki megkérdezte a vajdát, mit jegyzett papirra tegnap az ő izenete gyanánt? Tudta ezt a vajda könyv nélkül is, de azért elővette papirját s onnan olvasta le.
A Kormányzó figyelemmel meghallgatta, de semmi megjegyzést rá nem tett. Hanem némi gondolkozás után igy szólt:
– Véleményem véglegesen az önök közt vitássá lett kérdésekről a következő: Határozottan helyeslem önök azon kijelentését, hogy önök programmja Magyarország függetlensége, a melyet semmi föltételhez sem kötnek és semminek alá nem rendelnek. A párt elnevezéséből a »48-as«-nak elhagyását szükségesnek tartom; mert ez vagy azt jelenti, a mit Magyarország függetlensége jelent s ez esetben tautologia; vagy pedig mást jelent s ekkor megzavarja a fogalmakat s igy káros is lehet. – A personalis unio hánytorgatását én sem helyeslem. Próbálják meg önök ezzel Magyarország függetlenségét becsületes, őszinte elhatározottsággal, miként 1848-ban megpróbáltam én is. Én ugyan nem hiszem, hogy az sikerül, miként nekem se sikerült; de ám próbálják meg. Ehhez azonban a personalis unio hánytorgatása nem szükséges. – Határozottan rosszallom a más elvekben levő pártokkal a fegyverbarátságot. Ebben önöknek igazat adok. – A delegácziót nyilt kérdésül hagyni nem helyeslem. Ha önök kezdetben bele mentek volna, nem tartottam volna helytelennek; mert ha az országgyülésen helyet foglalnak, annak egyik bizottságában is helyet foglalhattak volna. De minthogy a párt harminczhárom év óta mindig következetesen ellenezte a delegáczióba menést, most ennek nyilt-kérdésül hagyása nevetségessé tenné a pártot a nemzet előtt. Nem is lenne az odamenetelnek semmi haszna. – Örvendek, hogy a Wekerle-kormány fölvette programmjába az egyházpolitikai kérdések megoldását, minthogy huszonöt év óta azt tapasztaltam, hogy semmi sem sikerült, a mit a kormány magáévá nem tett. E kérdésekre most már nagyobb sulyt fektetek, mint előbb, mert azt látom, hogy ez idő szerint ezek dominálnak mindent. – Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitika miatt megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: mi jön utána. Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ezt nem látom. – A függetlenségi párt sohasem lesz teljes, hacsak a »szabadelvü« haladás terén s az egyházpolitikai kérdések megoldásában határozott állást nem foglal. A függetlenségi párt természete hozza magával, hogy a szabadelvü haladás élén kell állania!
– – Ime ez volt a nagy izenet.
Örök igazságok ezek minden nemes és komoly államférfi, minden becsületes magyar ember és függetlenségi képviselő számára.
Jól tudta a vajda, hogy az álarczosok, a klerikálisok, Apponyiék szövetségesei meg nem hajolnak még Kossuth előtt se. De az is bizonyos volt, hogy a vajda ellen többé Kossuth Lajos szózatát ki nem nyerhetik, az ő nevének hatalmát föl nem használhatják, a jó magyar népet e pontban tovább nem ámithatják.
Csak annyit tehetnek, hogy eltagadják az izenetet. Azt mondják majd, nem izente ezt Kossuth Lajos vagy legalább nem igy izente.
A vajda félre lökte tegnapi följegyzését, uj papirt vett kezébe s arra fölirta e szavakat: »a 48-as elnevezés«, »a personalis unio«, »fegyverbarátság más pártokkal«, »delegáczió«, »a Wekerle-kormány«, »a függetl. párt és a szabadelvü haladás«.
Mikor a Kormányzó befejezte nyomatékos hangon előadott izenetét, a vajda megkérte őt, engedje meg, hogy az izenetet szóról-szóra előtte elmondhassa.
Megengedte.
A vajda ekkor szóról-szóra, betüről-betüre való hűséggel ismételte a Kormányzó szavait.
A Kormányzó csodálkozott. Pedig e fölött csodálkozni nem lehetett. Hiszen az izenetben foglalt eszmék rég óta már a vajda eszméi is voltak; – az pedig gyerekjáték a vajdánál, hogy egyszer való hallásra szóról-szóra el tudta mondani a Kormányzó beszédét.
Következett az én kihallgatási időm, azután én is résztvettem a társalgásban.
A vajda hozzám fordult.
– Édes jó Gáborom, a Kormányzó ur kegyes volt végleges izenetét kinyilatkoztatni, hallgasd meg ezt te is az ő jelenlétében.
Azután a Kormányzóhoz fordult s őt is megkérte, engedje meg az izenet elmondását s a netaláni tévedést igazitsa helyre.
A vajda kétszer egymás után elmondta előttem a Kormányzó szavait. A Kormányzó mind a kétszer erős hangnyomással mondta:
– Igy van! Ez az izenetem!
Kijelentettük, hogy hazaérkezve, rögtön közöljük ezt Justhékkal, Polónyiékkal, de egyuttal fölvetettük a kérdést, vajjon a Kormányzó ur nézete szerint, mit csináljunk tovább, ha ők semmibe se veszik az izenetet?
– Ne gondoljanak önök mindjárt a legrosszabbra. Mindent meg kell önöknek tenniök, hogy a párt ismét egyesüljön. A személyeskedést egyáltalán kerülni kell. Jöjjenek össze s tárgyilagosan beszéljék meg a dolgot. Proponálják önök, hogy a pártkörben maradottak küldjenek ki három férfiut s önök is hármat. Ezek tanácskozzanak. De a puszta »egyesülés« jelszó nem ér semmit. Az egyesülésnek önök közös felirata alapján, valamint az általam érintett elvek alapján kell megtörténnie!
E szavak a gyakorlati megoldásra adtak irányt és meghatalmazást. A »közös felirat«-ot is a vajda készitette tavaly az országgyülés elején. Ennek kellett tehát, valamint az izenetnek az egyesülésre elvi alapul szolgálni. A Kormányzó engedelmével ezt az utasitást is felvettük az izenetbe szóról-szóra.
De a vajda ismerte az embereket. Ő tudta, hogy Justhék, Polónyiék ennek az utasitásnak se fogadnak szót. Meg is mondta határozottan a Kormányzónak.
– Mi ugyan mindent hüségesen elkövetünk az elvi alapon való becsületes egyesülésre, de mi ismerjük embereinket és a viszonyokat, az nem sikerül.
A Kormányzónak nem tetszett a vajda nagy kétsége. Egész indulattal felelt:
– Ha nem sikerül, akkor majd megmondom végső véleményemet!
A menydörgés moraja zugott már a nagy ember e szavaiban.
E szavakat is fölvettük az izenetbe.
De ez se használt semmit.
Ugy volt már az anyapárt Kossuthtal, mint a késő korbeli hitetlen római világ az Olimpus isteneivel. Nem félt már az Olimpus villámaitól.
Mihelyt hazajöttünk, én nyomban összehivtam pártunk tagjait értekezletre. Közöltük velük Kossuth Lajos izenetét. Közöltük a nyilvánossággal is. S nyomban megválasztottuk pártunk három tagját: Eötvös Károlyt, Nagy Gyulát és Horváth Ádámot az egyesülési küldöttségbe; haladéktalanul átirtunk Justh Gyulához, hogy ő is hivja össze az értekezletet s ők is küldjenek ki három férfiut. Egyesüljünk tiszta elvek alapján a haza közjavára s teljesitsük a turini szent öregnek utolsó óhajtását.
Mintha borsót hánytunk volna a falra!
Justh pár nap mulva azt felelte, hogy most nem lehet értekezletet tartani, nyár van, meleg van, aratás van, – majd az őszszel.
Eljött az ősz s ők egyesültek nem Kossuth elvei alapján s nem mi velünk, hanem Kossuth elveinek nyilt megtagadásával Ugronékkal. Hogy nyilt dulakodásban nemsokára szétváljanak.
Romlottak voltak már a viszonyok s gyöngék az emberek. De minket ez kötelességünk teljesitésében meg nem gátolt.
A nagy czélt elértük. Kossuth dicső nevét többé saját cselszövényeik támogatására az álorczások föl nem használhatták.
Julius 21-én délután 4 óra tájban jött létre az izenet. Még ezentul két óráig voltunk a Kormányzó vendégei. A vajda többé semmiféle politikai kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott. Nyugodt volt és vidám, mert megtörtént az, a minek megtörténtét szentül hitte. Ő egy pillanatig se csalódott a Kormányzóban.
X. FEJEZET.
(Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth megköszöni nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.)
Sőt az is bekövetkezett, a mit tegnap este megjövendőlt. A Kormányzó társalgás közben megint s most már harmadszor ismételte szórul-szóra ezt a mondást:
– Én nem tartom magam nagy embernek!
A vajda készen volt erre s most már nyomban megadta rá a feleletet.
– Ha megengedi Kormányzó ur a tökéletes őszinteséget: én tökéletes őszinteséggel mondom el véleményemet az ön történeti egyéniségének s szereplésének nagyságáról. – Az én igaz véleményem önről az, a mit függetlenségi pártunk tavalyi üdvözlő feliratában kifejtettem. Csakhogy e vélemény nincs minden irányban kiegészitve. Az ön nevének nagysága, fénye, dicsősége s nemesitő hatása a magyar nemzet szivébe ép ugy be van vésve örökre, mint nagy Napoleoné a franczia és Bismarcké a német nemzet szivébe. De különbség mégis van. A csodálatos népszerüséget Napoleon is, Bismarck is részben hatalmuk nagyságának köszönhették s mikor a hatalom kiesett kezükből: népszerüségük nagy része is nyomban kialudt, elenyészett. Önhöz a magyar nép nem hatalmáért ragaszkodott; hiszen ragaszkodása, áhitatos tisztelete, rajongó szeretete ma ép oly nagy, mint bármikor volt. Pedig ön negyvennégy év óta hatalom nélkül van, idegen földek szegény bujdosója, nem is látja többé imádott nemzetét s a nemzet se fogja önt szinről-szire látni soha. S még sincs senki az élők és holtak között, még az egyháznak sincs olyan szentje, a kit a nép ugy övezne körül rajongó szeretetével, mint a hogy az ön alakját körülövezi. – Ez még hiányzik abból az üdvözlő feliratból, ezt még bele kellett volna tenni, de már nem volt időm hozzá!
A vajda felállt székéről s ugy beszélt tovább. S szavai a kormányzó lelkének mélységéig jutottak.
– Én nagy embernek tartom önt Kormányzó ur! De nem azért, a miért a nemzet s nem is azért, a miért az irodalom tartja nagynak. Én nagyon megvizsgáltam nemzetünk történetét és népünk érzéseit, én másért tartom önt nagy embernek. – Ön átalakitotta, ön okos és emberséges alapra fektette 1848-ban társadalmunkat, megszerezte a jogegyenlőséget s alkotmányunkból kiirtotta az ember és ember közt való közjogi különbséget. Örökre szóló nagy érdem ez. De ezt néhány évvel később kivivta volna Széchenyi és Deák is. Ők kezdték s be is tudták volna fejezni. Ön Kormányzó ur 1849-ben megmentette a magyar nemzet becsületét s önérzetét; keserü oktatásban részesitette örök ellenségeinket s fajunkba önbizalmat oltott a jövendőre s a mink van ma, a mit maig megmenthettünk, azt mind az ön nagy munkájának köszönhetjük. De ez érdemet és dicsőséget meg kell osztania függetlenségi harczunk hős vezéreivel, meg kell osztania azokkal a hősökkel is, kiket névtelen félisteneknek ön nevezett el.
– De az ön nagyságának Kormányzó ur, van olyan eleme, van olyan része, melyben nem kell osztoznia senkivel; melyet, mig áll a világ s benne magyar él, nem tesz vitássá senki s a melyben ön egyedül való. S ez az: ön életczélt tudott teremteni a magyar nemzet számára, a melyről se Széchenyi, se Deák álmodni se tudtak s a melyről még a költők ihlete is hallgatott. Ön a századok mohából kitisztitotta s napsugaras fénybe állitotta elénk a magyar függetlenség eszméjét s a mi még ennél is több: szentséges szenvedélylyé tudta tenni ezt az eszmét. Minden népnek volt egyetemes eszméje s nagy nemzeti szenvedélye, mely életének czélját alkotá, – csak a magyarnak nem volt százötven év óta. Elmondom ennek történetét Kormányzó ur, most már ismerje meg egész gondolkozásomat.
S folytatta tovább a vajda lelkes hangon.
– A mint az utolsó hős kurucz behunyta szemét: kialudt a függetlenségnek nemcsak nagy szenvedélye, de még eszméje, még gondolata is. Napkeleten, török tenger partján, lengyel földön még élt néhány ősz hazafi, diadalmas csaták egykori hősei, hazátlan bujdosók; de itthon már lemondott a nemzet örökre önmagáról; még imádságában se terjesztette tovább a nagy nemzeti öntudatot, melyért Rákóczi hadai véreztek.
– Két nagy alkalmat nyujtott a végzet nemzetünknek arra, hogy ismét elfoglalja önálló helyét az emberiség mivelt államainak történetalkotó nagy családjában. Az egyiket 1740-ben, a másikat 1790-ben. 1740-ben kihalt a Habsburgok fiága, asszonyra maradt a trón, egész Európa törekedett azt ledönteni s nemzetünknek nem akadt egyetlen férfia, a kiben feltámadt volna az ősök és az unokák iránt való hazafikötelesség érzete, a függetlenség nagy gondolata. Bután ontotta vérét a magyar, hogy megmentse a trónt nem az ő királya, nem az ő országa, hanem az osztrák szövetséges töredékállamok és népek javára. S koldus maradt s szolga akkora hősi elszántság után, a mekkorának fele elég lett volna függetlenségének megalkotására. Nem volt a magyar nemzetnek Kossuth Lajosa.
– 1790-ben ujból királyváltozás történt s a Habsburgok roskatag trónusát ujból hatalmas erők fenyegették, hogy végkép és örökre összedöntsék. Hányszor mutatott Napoleon kardja hegyével a közép Duna tájékaira? Hányszor várta a jelt, a szót, a csatlakozás igéjét a magyar nemzet kebeléből? Utóbb már szánkba is adta a megváltó szót s kezünkbe a szabadulás könnyü alkalmát. De néma és siket és bárgyu volt a nemzedék. Voltak jó fiai, de nem volt egyetlenegy igaz és nagy fia. Voltak jó vezetői, de nem volt egyetlen vezére. Még költőinek se jutott eszébe: miért omlik hiába hőseinek vére. Megint nem volt a nemzetnek Kossuth Lajosa.
– 1848-ban ujra megjött az alkalom. Sokkal kisebb, sokkal bizonytalanabb, mint 1740-ben és 1790-ben, de azért a nemzet megragadta ezt. Lelkének egész fenségével s karjának egész erejével ment a nagy vállalatba: első lenni a szabadság és mivelődés hősei közt, ujra megalkotni fajának ezer éves állami függetlenségét s győz vagy legyőzetik, kitüzni a nagy czélt s megszentelni hulló vérével azt, a miért ezen túl a nemzedékeknek élni, munkálni és lelkesülni kell. Mert a gondviselés önt adta nekünk Kormányzó ur! Ön állott a nemzetnek élére s ön visszaszerezte fajunk számára mindazt, a mit másfél század óta elvesztettünk s a miről a nemzetnek kicsinyje, nagyja azt hitte már, hogy azt örökre elvesztettük. A szabadság és függetlenség vágyát, eszméjét és nagy szenvedélyét, az egyetlen igaz nemzeti öntudatot. Most se jutott volna ez eszébe egyetlen kortársának se, még a legnagyobbnak, a legnemesebbnek se. Öné volt ez az eszme s ön méltó volt ehhez. Addig él a magyar nemzet, mig ez eszmét el nem ejti, el nem felejti, el nem üzérkedi. S a meddig él, mindig az ön neve lesz ebben büszke lobogója. Ezért tartom én nagy embernek önt Kormányzó ur!
A vajda elhallgatott s égő és lelkesülő szemmel nézte a szent öreg arczát.
Én nem tudom leirni, minő hatást tett e beszéd a Kormányzóra. Sokáig egy szót se szólt. De szólni akart ismételve s végre is ennyit mondott:
– Ezt a gondolatot még nem hallottam.
S aztán másodpercz mulva utána mondta:
– Nem is olvastam.
Valóban se nem olvasta, se nem hallotta. De mi sem. Kossuth történetirói közt ez a felfogás még eddig meg nem született. 1740–1790–1848! E három korszak jellemrajzát mindegyik megvilágitására még ki nem dolgozta senki. S Kossuth igazi nagyságára ily tiszta és fenséges alakban még rá nem bukkant senki. Ezt csak a vajda mélységes eszejárása hozta napfényre.
Este nyomban elmondtuk ezt Nagy Gyulának. Nagyon tetszett neki. Itthon elmondtuk minden barátunknak. Horváth Ádám barátunk, a jó Ada másnap már könyv nélkül el tudta mondani. A vajda elmesélte az »Egyetértés« szerkesztőségében is s ott Szatmári Mór barátunk jegyzeteket is csinált róla s azokat eltette arra az időre, a mikor a vajda ezt közzétenni jónak látja. Kértük a vajdát többen, irja le szórul-szóra. Nem tette. Csak annyit mondott:
– Ugy se felejtjük el!
A Kormányzó üde lelkére hihetetlen hatást kellett tenni e beszédnek. Egész bujdosása alatt sohase találkozott magyar emberrel, a kinek róla való gondolkozása ily magas szárnyalásu lett volna. De a hatást én szemléltem is. Mig a vajda bement Ruttkaynéhoz bucsuzni, a Kormányzó megcsókolt engem e szavakkal:
– Köszönöm édes Gábor, hogy Eötvöst elhozta hozzám. Tanultam tőle.
Csaknem ugyane szavakkal köszönte meg a jó Ruttkaynénak is azt a néhány levelet, a melyet a vajdához intézett, kérve és biztatva őt, hogy jöjjön minél előbb Turinba.
Utánunk néhány nap mulva egy székely-udvarhelyi küldöttség tisztelte meg látogatásával a Kormányzót s a Kormányzó e küldöttség előtt is nagy elragadtatással beszélt a vajdáról. A küldöttség jelentése abban az időben napvilágot látott.
A vajda beszéde után hazai és országos közdolgokról egyetlen szó se esett köztünk többé. A Kormányzó sokkal közlékenyebb lett s a turini közállapotokról sok érdekes részletet beszélt a vajdának. Egyebek közt ezt mondotta:
– Ön nem is hinné, hogy Turinban hatszáz milliomos lakik. Egy kis emberke közölte ezt velem, a ki egyszer-másszor az én papirjaimat is kezelni szokta s a ki az adófelügyelőségnél benfentes, tehát jól tudja.
Igaz, hogy az olasz milliomost a lira után számitják. A milliomosnak tehát a mi értékünk szerint csak négy-ötödfél százezer forint értéke van, de a vajda igy se hitte el a kis ember szavait.
– Alig lehet ezt elhinni Kormányzó ur, hiszen még Budapesten sincs annyi vagyonos ember. Én mindössze három uri fogatot láttam egész délelőtt a Pó-parti kocsikorzón, pedig ha annyi liramilliomos ember volna itt, több fogatnak kellene lenni.
– Az olaszt nem ugy kell megitélni, mint az én otthoni korombeli magyart. Itt az uraskodásnak a kocsi-lótartás nem szükségképen való jele és kelléke, mint otthon a vármegyén.
– Kormányzó ur sohase tartott fogatot?
– Egyszerü kényelmes kocsit tartottam, mig tinyei gazdaságunk állt, de azóta nem. Ihász pedig mindig biztatott Collegno al Baracconeban, hogy tartsak fogatot. Nem fogadtam neki szót.
A vajda ekkor Collegno al Baracconéra vitte át a szót s én valóban meg nem állhatom, hogy részint az itt hallottak után, részint saját szemléletemből erről ne irjak részletesebben.
XI. FEJEZET.
(Collegno al Baraccone. – Kossuth lakásának története és beosztása. – A cselédek. – Ruházata. – II. Rákóczi Ferencz és Kossuth Lajos napirendje. – Ihász Dániel. – Marguerita. – Ihász szerelme, halála, temetése. – A rosszlelkü jezsuiták. – Marguerita sorsa.)
Turintól nyugotra, mintegy 8 kilométernyire fekszik Collegno nevü olasz falu a Francziaországba vezető vasut mellett. A falun tul, attól nem messze szép sikon az országut mellett 8–10 nyaralószerü külön épület emelkedik s ezek egyike volt Kossuth Lajosé.
Ez a kis külön telep Collegnohoz tartozik s neve Collegno al Baraccone. Baracco azt jelenti, a mit nálunk a barakk szó. Magyarul: szin, raktár, födeles szin. Mikor ötven-hatvan év előtt a nagy vasutat épitették: a vasuti munkásoknak volt itt telepük és raktáruk. Azóta épültek a nyaralók s azóta kapta az egész telep a Collegno al Baraccone nevet. Magyarországon Kossuth háza után ismerik ezt a nevet. Kossuth házát is lerajzolták nem egy alakban. Valami kezdetleges, de találó olajfestményben megvolt Kossuth lakásának képe a függetlenségi párt birtokában is. Képes lapjaink nem egyszer közölték.
A ház mintegy két holdnyi telek hátulsó részén fekszik.
A telket kőfalkerités veszi körül minden oldalról. Hosszu, szabályos négyszög az egész telek alakja.
A telek homlokzata előtt az országut vonul el s egyuttal a Turin-Rivoli viczinális vasut is. Az országutra néz és nyilik a villatelekbe vezető kis ajtó és nagy kapu. S arra néz a melléképület is, melyben boldogult Ihász Dani ezredes lakott haláláig.
A Kormányzó már mintegy tiz év óta lakott Turinban állandóan, a mikor 1873-ban ezt a nyaralót megvette. Kitől vette: nem tudom. Vételára az összes mellékköltségekkel mintegy 60 ezer lira volt, a mi pénzünk szerint 27 ezer forint körül.
A nyaraló jókora egyemeletes épület, cseréptetővel.
A földszint előrészén tágas üvegház, mintegy téli kert. Ebből nyilt az épület közepén az előszoba s e mögött az emeletbe vezető lépcső. Az előszobától balra az ebédlő, jobbra pedig a pipázó és billiárd-szoba. A lépcsőtől balra volt a tágas konyha, jobbra pedig egymás mellett két cselédszoba, mindegyik a billiárd-szoba melletti folyosóról nyilt.
Az emelet is kettős ülésü volt s középen végig folyosó vezetett. Az épület hátulsó részén volt balról a Kormányzó fürdőszobája, a mellett egy éléskamra, azután kis lépcső egy második emeleti szobába s ezentul jobbról Gunszt Bertalan barátunknak, a titkárnak tágas szobája.
Az épület első részén, mely a telken végig nézett az országutig s a sikon át, négy szoba volt egymás mellett. Balról a Kormányzó hálóterme s dolgozó szobája, azután Ruttkayné s végül Lajos Tivadar szobája.
Valódi urilak s kényelmes nyaraló volt tehát ez a lakás. Ránk nézve nemcsak azért nevezetes, mert a Kormányzó nyolcz éven át itt lakott, hanem azért is, mert az Emlékiratok első három kötete voltaképen itt készült.
A telek különböző mívelési ágakra volt felosztva.
Volt benne külön veteményes kert, külön virágos kert s külön kis árnyékos fáskert. Tisztán és jó karban tartott utak s a kapunál udvar. Nyolcz év alatt sokszor végig járta ezeket a Kormányzó. Volt egy kis tó is a telek közepén.
Cselédsége elég nagy számu volt itt a Kormányzónak.
Volt egy szakácsa. A neve: Francesco. Szicziliai származásu. A magyar ételekhez nehéz feje volt. A jó Ruttkayné alig tudta a magyar ételek készitésére megtanitani. Pedig utóbb neki is nagyon izlettek. Többet evett belőlük, mint az olasz ételekből, hanem azért mindig zsörtölődött miattuk.
A szobalány öregasszony vagy aggszüz volt. A neve Irene Turco. Ezt Turinból szerezték. Ő tartotta rendben a szobákat.
Volt egy kertész. Ennek is Francesco volt a neve. Volt felesége s egy csomó gyereke. Vele lakott édes anyja is. Volt mellette állandó napszámos. Kellett is, mert napszámos nélkül akkora területü kerteket, virágokat, veteményeket öntözni, gondozni, rendben tartani nem lehetett volna. A napszámos neve Michele Chiabodan volt. Van Collegno közelében egy falucska: Grugliasco. Innen való származásu volt Chiabodan kerti napszámos ur. Ez a falu arról nevezetes, hogy van ebben egy jézsuita zárda egy csomó jézsuita baráttal. Hogy pedig a Grugliasco-beli jézsuiták miről nevezetesek: azt majd elmesélem később.
A szakács és szobalány fönt a nyaralóban laktak, a kertész és családja és a napszámos lent a kapu melletti melléképületben lakott. De itt lakott Ihász Dani öreg barátom is.
Ez a melléképület is emeletes ház volt. Fönt az emeleten volt három szoba, konyha, folyosó. Ezekből állott Ihász Dani lakása. Lent a földszinten több kisebb-nagyobb lakó- és mellékhelyiség: ezekben lakott a kertész és családja és a napszámos.
A cselédségnek tartáson kivül fizetett a Kormányzó évenként mintegy 1200 lirát. Adója is közel 300 lirára rugott az épület és telek után.
A vajda sohase látta Collegno al Baracconét.
Szeretett volna a vajda oda kirándulni s valamelyik délelőtt lett volna is rá időnk, de akkor nem jutott eszünkbe. Most pedig, hogy a Kormányzó beszélgetett egykori nyaralójáról, már lehetetlen volt oda kimenni. Elhalasztottuk máskorra.
A lakó helyiségek csaknem azokkal a butorokkal voltak ellátva, a melyekkel a turini lakás. E butorok nem voltak ujak.
A Kormányzó se butorban, se ruhában, se ékszerben nem kedvelte a fényüzést. E dolgokban gondolkozása és természete hasonlitott Deák Ferenczéhez. Itthon 1848 előtt minden kisebb birtoku köznemes, a ki a közéletben részt vett, csaknem egyenlően öltözködött a század eleje óta. A szines ruha, a sárga csizma, a forgós kalpag, az ékköves vagy nemes érczü gombok, az aranysujtások rég elvesztették divatjukat. Egyszerü fekete posztó nadrág, mellény és atilla, fekete posztó mente egyszerü vitézkötéses zsinórral és asztrakán prémmel s legföljebb magyar ötvösmívü sodrott ezüst gombbal, ez is csak nemzeti vagy családi ünnepen vagy nagy egyházi ünnepek alkalmával: ez volt a közép- vagy kisbirtoku nemes diszöltözete. Ilyen volt hajdan Kossuthnak is, Deáknak is. A mi csillogó volt: legföljebb a magyar nyakravaló arany rojtja, a sarkantyu és a kard. A táblabiró karddal ment a megyegyülésre is, az országgyülésre is. Pestmegye gyülésén Kossuth mindig kardosan jelent meg.
Valamivel diszesebb öltönyt hordott 1848-ban és 1849-ben, mikor pénzügyminiszter volt s mikor az ország Kormányzója lett. De akkor se követte a nagy diszben elődeit: Hunyady Jánost és Bethlen Gábort. Még kevésbbé követte a hivalkodó főrendeket vagy a keleti fejedelmeket. Igen is szükségesnek tartotta a diszes öltönyt, a mikor a tömegek közé ment, hogy azokat a haza védelmére föllelkesitse. Czeglédi, nagykőrösi, kecskeméti, szegedi és hódmezővásárhelyi körutjára már Zrinyi-atillában, feszes fekete s a bokánál rojtos nadrágban s az olasz szabadsághősök kalapjában ment, a melyről hosszu fekete strucztoll lógott alá. A 48–49-iki vörös tollas, ugynevezett flamingók czifrálkodását nem szerette.
Dicső emlékü boldogult neje se volt fényüző. Pedig a bujdosásnak különösen első éveiben lett volna hozzá módjuk. Anglia és Amerika rajongó népe mesés értékü ajándékokkal halmozta volna el őket.
A collegno al baracconei ház szobái egyszerü butorokkal voltak megtöltve. Az itthon divatos butoroktól alig különböztek. E butorok tetemes részét árverésen vette a Kormányzó. Volt egy ős régi grófi család Piemontban, a D’Angennes család. Ennek utolsó ivadéka érsek volt s Turinban halt meg. Egyik turini utcza elnevezésében meg is van a család neve örökitve. Ennek butoraiból sokat szerzett a Kormányzó. Asztalokat, székeket, órát, pamlagokat, nyitott s zárható szekrényeket. Ezek egy részét Lajos Tivadar később uj kelmével huzatta be s egyébként is diszesen ujittatta.
A Kormányzó napirendje s életmódja Collegno al Baracconéban is csaknem ugyanaz volt, a mi Turinban. De a napirend lényegesen változott 1879-től kezdve, a mikor az Emlékiratok készitése megkezdődött. Ettől kezdve a Kormányzó a délutáni időt, mint már elbeszéltem, az iróasztal melletti munkának szentelte. Az előtt többet foglalkozott a természettel, olvasással s növénytani buvárlatokkal.
Mily óriási különbség volt Kossuth Lajos collegno al baracconei s II. Rákóczi Ferencz rodostói napirendje között! Mennyire különbözött egymástól például a két nagy bujdosó szabadsághős vallásos élete és gondolkozása!
Rákóczi fejedelmünk, mikor rodostói palotájában megtelepedett, valóságos szerzetes életmódot rendezett be maga és környezete számára. A jó Mikes Kelemen klastrombeli életnek méltán nevezi a rodostói életet.
Reggel 6 órakor kel föl s öltözik a fejedelem. Azután kápolnába megy csöndes misére. Templom után kávé, csibuk és közös társalgás. Nyolcz és kilencz óra közt ujabb mise. Déli 12 órakor ebéd. Nem sokára egy és két óra közt ujból kápolna, a hol a fejedelem imádkozik. Öt óra tájban ujból délesti imádkozás. Fél hétkor vacsora, nyolczkor lefekvés. Hetenként kétszer lovaglás és vadászat fogolyra és nyulra. S mind e napirend, a vadászatot kivéve, dobszóra és katonai pontossággal történik.
Csakhogy Rákóczit, a nagy protestáns szabadsághősök unokáját buzgó katholikusnak nevelik a bécsi jezsuiták, mig Kossuth szabadon gondolkozó protestáns marad egész életén át.
Nem vallástalan ő se. Az ő lelke is föl-fölszáll a végtelenbe, a hol az örökélet és üdvözülés fenséges ábrándjait késziti számunkra az isten-eszme. Az ő tudása is szeretettel övezi Jézus Krisztus isteni alakját s szent vallásunknak erkölcstanai megtöltik az ő szivét is. De ő nem az egyház hideg falai közt keresi csupán s nem a pap kezéből várja egyedül az üdvösséget. Est deus in nobis. Isten bennünk lakozik. Ez az ő gyakorlati életelve.
Rákóczi istennek irgalmára bizza hazáját és nemzetét, mikor a bujdosás rideg tanyájába temetkezik. Kossuth pedig tovább fárad, tovább küzd, tovább dolgozik; nem nyugszik meg a végzetben, hanem megpörli és bevádolja azt három világrész minden mivelt és szabad nemzete előtt s igazságot követel eltiprott hazájának menekülésére.
Hanem egyben mégis hasonlit a két nagy szabadsághős.
Azt irja Mikes Rákócziról:
– Csak a sok irásban tölti az időt!
Bizony ebben tölti a Kormányzó is. Életének utolsó tizenkét esztendejét egészen ebben töltötte. A mi fölött sokat csóválta fejét a jó öreg Ihász Dani barátom.
Ihász Dani öreg barátomat én csak a külföldön ismertem meg, még akkor, mikor Genuában laktam, de aztán a Kormányzó mellett gyakran találkoztam vele s szives rokonszenv fejlődött ki köztünk. Ő veszprémmegyei sarjadék a Bakony napnyugoti oldaláról, a vajdának táblabirótársa. Ha a vajda egyszer kedvet kap az iráshoz: akkor majd ir róla bőségesen ő. Én csak collegno al baracconei életéről akarok egyet-mást elmondani, a mit talán a vajda még se tud.
Ihász Dani már honvédezredes volt 1849-ben is, noha csak a harcz végén. Mikor a Kormányzó a nyaralót megvette: akkor Turinban lakott, mint az olasz királyi hadsereg nyugalmazott ezredese. A király Viktor Emanuel nagyon szerette az öreget. Részt vett Olaszország felszabaditásának minden nagy harczában s azért tisztességes nyugdijat kapott, közel négy ezer lirát.
A Kormányzó nem volt gazdag ember, jótékony adományokkal hiveit nem láthatta el, de a mikor nyaralójának épületeit apróra megszemlélte, látta, hogy az utra néző melléképületének emeleti lakosztálya az ő cselédsége számára nem szükséges. Vagy ki kell adnia bérbe, vagy üresen kell hagynia.
Idegen, ismeretlen embereket telkére ereszteni nem akart, szives barátsággal felajánlotta tehát azt a lakosztályt Ihász Daninak s meghivta őt állandó lakóvendégjeül. Az öreg végtelen kegyelettel ragaszkodott a Kormányzóhoz s hálás szivvel fogadta a meghivást. Némi kis haszna is volt belőle, legalább Turinban nem kellett lakbért fizetnie. De az öregnek nem ez okozott örömöt, hanem a Kormányzó figyelme. S az a megnyugtató érzés, hogy ezentul szakadatlanul a Kormányzó közelében lehet.
Igy lett hű árnyéka Kossuthnak, mint Mikes Rákóczinak.
Kiköltözött Collegno al Baracconéba, kiszállittatta butorait s elfoglalta az utra néző épület emeleti szobáit. Három szobát, konyhát, folyosót – mint már emlitettem. Saját konyhát, saját háztartást rendezett be a maga számára s ott élt nyugodtan, boldogan. Mindennap egyszer vagy kétszer fölnézett a Kormányzóhoz, nincs-e a Kormányzónak hozzá valami óhajtása, a mit parancsnak tekintett. Mindennap hüségesen elkészitette a husz-harmincz czigarettát s oda tette a Kormányzó iróasztalára. Társalogni, unalomüzni rendesen benézett Gunszt barátunkhoz, a titkárhoz, vagy ha otthon volt, Lajos Tivadarhoz. Ha pedig a Kormányzó sétálni hivta: ment vele nagy örömmel. Levelezett is Veszprémmegyében lakó testvérjével Imrével s ennek fiával Ihász Lajossal s még nehány magyarországi barátjával. A Kormányzó látogatására jövő magyarokat ő is mindig szivesen látta, hosszan elbeszélgetett velük s elkérdezősködött az otthon való dolgokról. Él-e még ez? Él-e még az? Miként boldogulnak, a kik őt szerették s a kiket ő szeretett? Gyermekkori játszótársai, honvédbajtársai hova lettek? Bizony több holtról szólt a hir, mint elevenről.
De a busulásnak nem adta át magát.
Költői kedély, érzelgős természet idegen volt az ő lelkétől. Ritkán lepte meg a honvágy is. Katona volt egész életében, vasideggel áldotta meg a gondviselés. Zömök teste, naptól barna fekete arcza daczolt minden viszontagsággal.
Még a korral is.
Melyik évben, melyik napon született: nem tudom. A Kormányzónál fiatalabb volt tiz vagy tizenegy évvel. Ugy emlékszem, 67 éves volt, mikor 1881 év tavaszán elhunyt, tehát 1813 körül született.
Ő volt tehát hü társa a Kormányzónak.
Volt életének regénye is. Miért ne mondanám el, miért ne mondhatnám el most már?
Mikor a Kormányzó dicső emlékü neje már betegeskedni kezdett: ügyes ápolóra s hű komornára volt szüksége. A Kormányzó határtalan gyöngédséggel tünődött a fölött, miként és hol lehetne állandó, hű, megbizható, gyöngéd lelkü s ha lehet, mivelt komornát s ápolónőt szerezni szenvedő neje mellé?
Turinban a valdenzi protestánsok papja akkor 1863 körül Mayer volt. Ott nincsenek se kálvinisták, se lutheránusok, legalább szervezett egyházuk nincs; az összes protestánsok lelki gondját a valdenzi egyház lelkésze végezi. A Kormányzó megkérte a lelkészt, a kit különben is ismert, ajánljon neje mellé tisztes és gondos derék leányzót. A lelkész utána nézett s talált egy igazán derék valdenzi vallásu lányt Torre-Pellicében. A neve Marguerit volt. Nem volt szép, de gyöngéd, mivelt, nemeslelkü lány volt s Kossuthné végtelenül megkedvelte. Ügyesebb, gondosabb ápolót és komornát már képzelni se lehet. Ott volt a Kormányzó neje mellett a betegség végeig. Ott volt, mikor a haldoklónak szemeit befogták.
Ezzel a nővel később Turinban megismerkedett a jó öreg Ihász Dani barátom. Azaz, hogy akkor nem is volt még éppen öreg, csak ugy az 57-ik év körül ballagott. Magához vette. Rábizta házának és háztartásának összes gondját s a nő bizony méltó volt erre tökéletesen.
Ezt a nőt is, Margueritot is kivitte magával Collegno al Baracconéba Ihász Dani.
Hát hiszen ebben semmi sincs. Agg legény, öreg katona, nyugalmazott vitéz ezredes maga csak nem zsurolhat, nem vethet-bonthat ágyat, nem hámozhatja a burgonyát, nem gyurhatja a tésztát, nem állhat a tűzhely mellé kuktának vagy konyhaleánynak, neki szüksége van valakire, még pedig asszonyfélére, a ki a konyhát, szobát, háztartást rendben vezeti. Csatát állani könnyü dolog, legföljebb egy napig tart s vagy az embert lövik meg, vagy ő lő agyon valakit, de aztán pipára gyujt az ember s elveti a gondját. Katonadolog, semmi más. – De háztartást vezetni, minden szobát és butort tisztán tartani, naponként ételt főzni, mosni, vasalni, beteget ápolni: ezt végezze jól Julius Caesar vagy nagy Napoleon. Jó asszony kell ide vagy okos lány. Itt már nem segit se a kard, se a biblia, csak a nő.
Öreg barátomnak tehát igaza volt, mikor Margueritot kivitte magával Collegno al Baracconéba. Ha nem őt viszi oda, a kivel már összeszokott s a ki ételben-italban s mindenféle házi rendtartásban eltalálta már kedvét s minden gondolatát, hanem valaki mást, ismeretlent hurczol magával: nem lett volna igaza. Nem cselekedett volna okosan. Megsértette volna saját életkedvét s vétett volna talán Marguerit ellen is, a ki ragaszkodott hozzá.
Igaz ez. Csakhogy ő állandó vendége volt a Kormányzónak s illő dolog, hogy a vendég is alkalmozkodjék valamennyire a házi gazda felfogásához.
A Kormányzó lelke pedig a férfi és nő közt való viszony tekintetében szigoru elvekkel volt tele.
Boldogult nejét szerette. Rajongó sziv egész hevével szerette. Szive, mig élt, se nyilt meg más nő bája előtt; a mikor pedig eltemette, bezárult szive örökre. Többé még csak nem is gondolt női barátságra. Nemes férfi mély tiszteletével gondolt a nőkre azon túl is; gyöngéd, figyelmes, lovagias volt is irántuk mindenkor, de hütlenségnek tartotta volna másra gondolni, másra nézni, valamely vágy sarjadzását megengedni, mikor ő neki már van igaz felesége, hüséges élettársa. Igaz, hogy az övé már örök álmát alussza a szent benignói temetőben ott a génuai bérczen, de szerelmét nem temette el s a mig szerelme tart: a hüségnek is tartani kell.
Fiaitól, barátaitól is megkövetelte a férfiasság legmagasabb erényét. Azt az erényt, mely nővel csak a törvényes házasságban köthet benső barátságot. Minden más szerelmi viszonyt ledérségnek vagy könnyelmüségnek vagy szerencsétlenségnek tartott. Azok közt, a kik államokat, népeket kormányoznak, a kik hatalom fölött rendelkeznek, a kik után hatalmuk ragyogása miatt ugy sovárog a női sziv, mint a hogy sötét estén lámpafényhez siet az esti pillangó: azok közt alig akad hasonló Kossuth Lajoshoz. Talán mindenki gyöngébb volt a női bájjal szemben, mint ő.
Jól tudta ezt Ihász öreg barátom. S azért a csintevő gyermek minden aggodalma hemzsegett lelkében, mikor arra gondolt, hogy a Kormányzó megtudhatja, hogy ott van vele Marguerit is. Mit csináljon akkor? Mivel mentse magát? Miként szabaduljon?
Jó idő telt el, mialatt a Kormányzó ezt meg nem tudta. De utóbb mégis csak megtudta. Találkozott Marguerittel, megismerte nyomban s szivesen elkérdezősködött, hol és miként élt 1865 óta, a mikor a Kormányzó neje meghalt s ő elkerült a háztól? Marguerit őszintén elmondta, hogy már évek óta vezeti Ihász háztartását s hogy már hónapok óta lakik ő is a nyaralóban.
A Kormányzó fejét csóválta.
– Hogy énnekem ezt Ihász barátom mindeddig meg nem mondta!
Ki is kapott ezért a mulasztásért az öreg ezredes. Hogy lehetett ilyen feledékeny és figyelmetlen? Hiszen csak tudhatta, hogy az ő istenben boldogult kedves nejének hű ápolóját ő el nem felejtheti. Meg nem mondani ezt!
Ihász barátom nem volt e téren ügyes hadvezér. Ügyetlenül állitotta csatarendbe gondolatait. Elszólta magát.
– Nem mertem Kormányzó ur!
– Nem merte? Mit akar ezzel mondani? Mitől félt?
– Attól, hogy a Kormányzó ur majd gondol valamit.
A Kormányzó keményen nézett az ezredesre.
– Bizonyos, hogy gondolok. Ez a nő tisztes, ártatlan hajadon s nem is épen fiatal. Azt gondolom, hogy ha már állandóan rábizza háztartását Ihász barátom: vigyáznia kell életsorsára s felelős lesz tisztességeért is.
Szerencséje volt az én jó öreg barátomnak, hogy ő igazi katona volt s jól tudta azt, hogy a haptákban a följebbvalóval feleselni nem szabad. De ugy elhallgatott a szóval, mintha tábornoka előtt állott volna s mintha tábornoka haragos lett volna.
De ezentul aztán semmi se zavarta collegno al baracconei életének nyájasságát. A Kormányzó sohase vette észre, hogy közte és Marguerit között benső barátság is létezik. De ha más mondja is, el se hitte volna. Marguerit is szerény, derék nő maradt, a kire még a kertészék vén asszonyai se tudtak megharagudni, noha egy födél alatt laktak vele.
Egyik áprilisi napon 1882-ben kegyetlen hideg szél rohant le az Alpesekről Collegno al Baracconéra. Öreg barátom egy nagy sétában erősen ki talált izzadni, a hideg szél utban érte, este már elkezdett köhögni, reggel felé láza támadt, egész éjjel, egész nap a szemeit se hunyta le, tüdőgyuladása lett, negyednapon elvesztette eszméletét s ötödnapra meghalt. Orvosi kéz, a Kormányzó gondos figyelme s a jó Marguerit édes ápolása s keserü könyhullatása mind nem használt semmit.
Gondoskodni kellett a temetésről.
De hát hova temessék a hideg holttestet?
Hova máshova, hanem ha a köztemetőbe?
Oda ám, csakhogy az ezredes protestáns magyar ember volt, hitetlen és eretnek; a papok által megszentelt collegnoi köztemető földje az eretnek holttestét be nem fogadja, harmadnapon ugy is kivetné s örök nyugalmat ugy se adna neki.
Azonban bölcs és jó emberek ilyen esetről is gondoskodtak már előre.
Collegno körül s a szomszéd Grugliasco körül gyárak vannak. A gyárakban olasz valdenziek és svájczi kálvinisták is dolgoznak, mint felügyelők és közmunkások. S ha mikor ezek közül egyik-másik elhal: ezek holttestét is csak el kell tenni az anyaföld kebelébe. A collegnoi campo santo vagyis köztemető mellett elkeritettek tehát egy kis darab földet, hogy ezt a papok be ne szentelnék s hogy az itt elhalt protestánsok élettelen testét ide temetnék el.
Mind jól ki van ez gondolva, csakhogy a grugliascoi jezsuiták nagyobb hatalommal birnak, mint a bölcs és jó emberek. Ők tele sugdosták a szegény nép fülét, hogy az istentelen eretnek holttestét az ő szent földjükbe eltemetni ne engedjék. Álljanak ellent haraggal és erőszakkal, kövezzék meg a kiséretet s lökjék ki a koporsót a temető árkába. Hitetlenek hamva az ő földjüket meg ne fertőztesse.
Oh ti bárgyu jézsuiták!
Elfeledtétek-e, hogy a vitéz ezredes, a mig élt, Kossuth barátja volt? S nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth ép ugy dolgozott az olasz nemzet egységeért és szabadságáért, mint akár a legelső és legnagyobb olasz hazafi? Nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth 1848-ban a szegedi vár földalatti üregeibe élve eltemetett száz jó olasz hazafinak adta vissza életét és szabadságát? Nem jut-e eszetekbe, hogy királytoknak még most is legjobb barátja és leghivebb tisztelője s királytok szive is hű barátságot ápol iránta? S vajjon megtagadnátok-e a sirnak nyugalmát attól, a ki Kossuthnak barátja volt?
Oh ti bárgyu jézsuiták!
Nem tudjátok-e ti azt, hogy az az ezredes a legjobb szivü ember volt a világon? A ki nem volt gazdag, de mindig volt adománya a szegény ember számára. A ki, mikor naponként bejárta Collegno és Grugliasco környékét, minden nap kiüritette zsebjét és tárczáját s utolsó fillérét oda adta a kéregetőnek, az éhesnek, a ruhátlannak, isten nyomorékjainak, pedig saját asztalánál gyakran alig volt ennivalója? Nem tudjátok-e ti, hogy isten irgalma ellen lázitjátok azt a szegény népet, mikor jóltevője ellen lázitjátok?
Oh ti rossz szivü jézsuiták!
Elfeledtétek-e, hogy az az öreg ezredes egykor délczeg volt és fiatal s szivének minden dobbanása a ti népetek szabadságáért lángolt? Elfeledtétek-e, hogy elhagyta saját honát, elhagyta őseinek csöndes tanyáját, elhagyta az apai hajlékot, a tejjel és mézzel folyó boldog mezőket ott a Bakonyerdő lábánál s a Marczal vize mellékén, hogy karjának minden erejét, életének egész boldogságát, vakmerő lelkének minden hősi indulatát az olasz nemzet szabadságáért áldozza fel? Elfeledtétek-e, hogy száz csatátokat küzdötte végig s függetlenségtek illatos virága abból a földből nőtt ki, melyet az ő hulló vére is öntözött? Vajjon meg tudnátok-e zavarni hamvainak örök nyugodalmát?
Meg tudták zavarni.
A vallásos gyülöletnek nincs határa.
A kinek romlott szive tele van ezzel a gyülölettel: széthordja az ezt minden tájra, fölviszi az egekbe is s leviszi a sirnak fenekére. Istennek minden szentsége, hazafiságnak minden érzete, még a csecsemőnek szerelme, még a halottnak kimélete is kihalt már az igy megromlott szivből.
Nem volt nagy tömeg elhunyt öreg barátom halotti kisérete.
A Kormányzó családjának tagjai, titkára, cselédjei, a zokogó Marguerit, néhány bajtárs Turinból, néhány szegény ember, a turini valdenzi lelkész, néhány protestáns munkás s a temetésnél eljáró hivatalos személyzet, egyházfiak, sirásók: ezekből állott a halotti kiséret.
De várta a kiséretet láthatatlan helyről a grugliascói jezsuita csoport s a felizgatott tömeg. Keze husánggal és kővel tele, szivében átok és düh s a vallásos gyülölet őrjöngése.
Megtörtént, a mit a jezsuiták előre csináltak.
A tömeg a protestánsok külön kis temetőjében el kezdte kővel dobálni a halotti kiséretet. Hullott a kő, mint a zápor. A koporsó deszkája viszhangzott a rá hulló kőtől. A kiséret egyik tagja a másik után kapott sebet. Azok a szegények voltak a kőhajigálásban a legserényebbek, a kiket legtöbb alamizsnával látott el a holt ezredes. Lajos Tivadar beküldött valakit a szindakóhoz, a kit nálunk községbirónak nevezünk: nyujtson védelmet és segitséget. A szindakót nem találták sehol. Megszökött, elbujt. Ő a törvény és az alkotmány őre a falun. De a hol a tömeget jezsuita vezeti: ott a törvénynek és alkotmánynak el kell bujni. Különben neki is beverik a fejét.
Jól-rosszul behantolták a koporsót. De őröket kellett oda állitani, hogy a tömeg föl ne dulja a sirt.
Lajos Tivadar bement Turinba. Jelentést tett mind a katonai hatóságnál, mind a szindakónál. Intézkedtek haladéktalanul. A grugliascoi jezsuiták keze oda már el nem ért. Igy nyert az én elhunyt öreg barátom hőshöz illő temetést. Hamvait bevitték Turinba rögtön s eltemették bajtársai mellé.
Örököse a derék Marguerit maradt.
Nem nagy volt az örökség. Néhány száz lira papirokban. Butorok, ruhanemüek ára a többi. Alig pár ezer lirát kapott összesen a hű ápoló és derék barátnő. Ezzel Turinba vonult be.
Ott szerencséje akadt.
Egy teljesen elszegényedett olasz báró, korban hozzá való, állására nézve valami kis hivatalnok, feleségül vette. Gyermekük is lett egy vagy kettő.
Férje korán elhalt s most már néhány év óta özvegy. Bizony küzd a szegénységgel s küzd most már az élemedett korral is. Az áldott lelkü Ruttkaynét gyakran fölkeresi s gyakran fogad el tőle jó szivvel nyujtott szerény segitséget.
Ha ismerné nyelvünket s eljönne hozzánk: itt még akadna pártfogója. De a magyar nyelvet idegen országban meg nem tanulja senki, mert a magyar ember minden idegen ország nyelvét rögtön megtanulja maga.
Ez évet már nem töltötte végig a Kormányzó se Collegno al Baracconéban.
Még a nyáron eladta nyaralóját. Boetti nevü turini ügyvéd vette meg. Ugyanazon az áron, a melybe a Kormányzónak került. Alig veszitett rajta valamit a Kormányzó.
XII. FEJEZET.
(A pápai diák-adoma. – A kézcsók. – Kossuth Lajos könnyei. – Soha nem látott többé bennünket.)
Beszélgetésünk a Kormányzóval vége felé járt. Hat órakor akartunk eltávozni tőle s ez az idő mind inkább közelgetett. Az elválás gondolata lassanként lelkünkre kezdett nehezedni. A társalgás perczről perczre szaggatottabbá vált.
A vajda látta, érezte, hogy az elbucsuzás érzékeny jelenet lehet. Még csak futó bánatnak se akarta a Kormányzót kitenni. Azt akarta, vidám legyen a bucsuzás.
Gondolt ki valamit.
Azt gondolta ki a vajda, hogy a Kormányzót az elbucsuzás pillanatában derült lélekállapotba kell hozni, – ha lehet, kaczagásra kell inditani. Ha együtt létünk utolsó pillanata jut eszébe: vidám legyen emlékezete, ne bánatos.
Várta az alkalmat.
Perczről-perczre késett az alkalom. A Kormányzó beszédes volt s édesen közlékeny. Mintha ő is érezte volna, hogy az előző napokban talán nagyon hideg s kevés szavu volt hozzánk.
Elővette talán legnagyobb ereklyéjét. Washingtonnak, Amerika szabaditó hősének hajfürtét. Ezüst ékitménynyel körülvett kristályüveg tokban van ez. Fényes fehér hajfürt talán husz-huszonöt hajszálból. Az amerikai szövetséges államok adományozták ezt a Kormányzónak ez előtt negyven évvel örök emlékül s egyuttal emberi és történeti nagyságának elismeréséül. Ugyanakkor adományozták neki Washington kardját is. A szabad államok szövetsége s függetlensége több mint száz év óta áll fenn: ekkora ajándékot s ily kitüntetést se az előtt, se azóta nem nyujtott senkinek.
Röviden elmondta a Kormányzó az ajándékozás nemzeti ünnepének részleteit. Ezeket nem irom le. Legalább most nem. A történetirás megörökitette már e részletek legnagyobb részét.
Felálltunk mindannyian, hogy a Kormányzótól bucsut vegyünk.
A Kormányzó egyik szekrényéhez ment, legszebb fényiratos képét előkereste, valamit irt rá s nevét is ráirta s ezt átadta Eötvös Bálintnak.
– Fogadja el ön tőlem emlékül. Csekélység, de barátságból adom.
A fiu megköszönte s kezet csókolt a Kormányzónak.
A Kormányzó ujra hozzánk fordult s a vajda ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy hiressé vált s utóbb az egész országban csakhamar elterjedt adomáját elmondja:
– Kormányzó ur, ön tegnapelőtt azt kérdezte tőlem, mennyit érő ember az a Polónyi, mi róla a véleményem? Nem feleltem kérdésére, sőt fölmentést kértem a felelet alól. Tegnap is előhozta Kormányzó ur, mikor a legutóbbi »Egyetértést« megkapta s abból Justhnak és Polónyinak szolnoki beszédeit áttekintette, de én akkor se feleltem se jót, se rosszat.3) Most mégis, mielőtt elválnánk, felelni akarok valamit. Feltünhetett a Kormányzó ur előtt s ezentul is fel fog tünni, hogy Polónyi mindig mindenütt ott van s minden sikert a látszat az ő nevéhez kapcsol az országházban is, a fővárosnál is. Bizonyára nagy sikerekhez jut, de ezek rendszerint furcsa sikerek. Engedje meg, hogy e sikereket egy adomával világitsam meg. A pápai kálvinista kollégium konviktusán négy ember tesz egy-egy asztalt, négy emberre tálalnak egy tálból. Szerdán és pénteken van turós csusza s a pápai diák nagyon szereti a turós csuszát. A ki leggyorsabban tud enni, természetesen annak jut legtöbb csusza. Volt egy Nagy Sigmond nevü nagy fejü, nagy termetü és nagy gyomru theológus diák, a ki csak ugy nyelte az ételt s a ki a csusza felét rendesen maga költötte el. De azért a másik felét is sajnálta asztaltársaitól. Megtette tehát igen gyakran, hogy a mikor a famulus diák hozta be a csuszás tálat, Nagy Sigmond beleköpött a tálba. Igaz, hogy kés, villa, tányér ilyenkor a fejéhez röpült, de ő azzal nem törődött semmit, letörülte az arczát, nagyot nevetett s övé lett az egész csusza.
Ez a nem épen finom illatu diák-adoma, az ünnepi hangulat ellentéte gyanánt, valóságos kitörésre birta a Kormányzó nevető idegeit. Felkaczagott. De oly erős, mély és csengő hangon kaczagott, hogy valamennyien meglepődve néztük és hallottuk. Én is elnevettem magam, csak a vajda maradt komoly. Végre azt mondta a Kormányzó:
– No, ne féljenek hát önök tőle. Beleköp az a Nagy Sigmond ur még a klerikálisok turóscsuszájába is.
De azért ez az adoma, ez a jelenet se használt sokat. Az elválás mégis érzelmes lett.
A Kormányzó nem akarta megengedni, hogy neki kezet csókoljunk. Csak ifjak és gyermekek csókolnak kezet szülőiknek, öreg rokonuknak. Csak miniszterek s udvari emberek csókolnak kezet császároknak, királyoknak. A minden oroszok czárjának kezet csókolt Bismarck herczeg is, Andrássy gróf is. Hát mi hogyne csókolnánk kezet nemzeti függetlenségünk utolsó és legnagyobb hősének, a kilenczvenegy éves szent öregnek?
Őszintén megvallom, nekem nem jutott volna eszembe Nem ugy neveltek engem, nem ugy nevelik a grófcsemetéket, hogy azok öreg embereknek, nagy hazafiaknak kezet csókoljanak. Asszonynak, papnak igenis kezet csókolunk akár kell, akár nem kell. Néha nagy ritkán valamelyik nagybácsinak is, a ki után egy vagy két uradalom néz ránk. De én már sokszor találkoztam a Kormányzóval, sokszor megtisztelt azzal, hogy kezet fogott velem. Sohase jutott eszembe, hogy kezét megcsókoljam. Külföldön nincs is szokásban. Volt idő, a mikor mindenféle orvosok, nevelők, világjavitók és bölcselkedők elhirdették, hogy kezet csókolni s a tüsszentés után jó egészséget kivánni, ellenkezik az egészséggel és okossággal. Ez óta a magasabb társadalmi körökben nincs se kézcsók, se tüsszentés.
De azért a vajda után rajtam is erőt vett a régi jó szokás.
A Kormányzó mereven tartotta kezét, mikor a vajda megfogta s föl akarta emelni, de nem szólt. Szólt a vajda:
– Engedje meg, Kormányzó ur, hadd csókoljam meg ezt a kezet. E pillanatban nem vagyok egyéb én se, mint minden más jó magyar.
A Kormányzó magához ölelte a vajdát. Átkarolta nyakát két kezével, magához szoritotta s pufók arczát melegen megcsókolta jobbról-balról. S még azután is ott tartotta egy pillanatig, mig könyei el nem boritották szemeit s a vajdának arczát.
Mindnyájan meghatva álltunk ott s néztük a két férfit.
Sohase láttam ezen kivül Kossuth Lajos könyeit.
De azért a Kormányzó arcza nem változott. Nem is szólt perczekig. Nem engedte mélységes érzése.
Csak a mikor elbocsátotta a vajda kezeit, akkor mondta fojtott, mély hangon:
– Utoljára látjuk egymást. Én már önt nem látom többé.
A vajdán is mély érzés vett erőt. Ő se tudta könnyeit visszatartani. Fölkiáltott:
– Nem utoljára! Én eljövök még ide!
A Kormányzó fejét csóválta.
– Öreg vagyok már!
– De erős. Az Isten meg jó s megtartja önt. Eljövök még, nemsokára.
A vajda szentül hitte, a mit mondott. Este elmagyarázta nekünk, hogy oly hatalmas, erős, érczes és mély hang, a minő a Kormányzó kaczagása volt, csak erős férfiszervezettől telik. Még hosszu időhöz van reményünk.
A Kormányzó, mikor végre a vajda kezeit elbocsátotta, engem ölelt meg s az én arczomat csókolta meg.
– Isten önnel édes Gábor! Ha jöhetnek: jőjjenek minél előbb.
Hivatalos jelentésünkben, melyet pártunkhoz intéztünk s melyet a Kormányzónak is megküldtünk, ez a jelenet ebben a két sorban van megirva:
»Az e napi kihallgatások délután 6 óráig tartottak, a mikor a Kormányzótól bucsut vettünk s ő Eötvöst és gróf Károlyit bucsuzás közben érzékenyen megölelte és megcsókolta.«
Eleget mondtam a vajdának, hogy a bucsuzás részleteit irjuk meg bővebben. Hadd értse meg a nemzet s értsék meg az álorczások, mily közel eresztett minket szivéhez a Kormányzó, de a vajda nem állt rá.
– A mi szent titkunk ez édes Gáborom; még hivalkodásnak vehetnék sokan.
Ezt felelte.
Igaza lett a Kormányzónak is, a vajdának is.
Elmentünk mi még Turinba, láttuk is mi még a Kormányzót, de ő többé nem látott már bennünket. Ő haldoklott már akkor s révedező szemeit az egekre függeszté, nem mi reánk gyarló emberekre.
De utolsó levelét a vajdához irta s utolsó kézszoritása az enyém volt.
Majd elbeszélem ezt abban a följegyzésben, melynek ez lesz czime: »Az utolsó ut Kossuth-hoz.«
Ha élek addig.
Giorgiót megajándékoztuk.
Basso barátunk eljött velünk szállásunkra, együtt költötte el velünk vacsoráját s kikisért a vasutra.
Másnap pihenőül Triesztben kiszálltunk, a tengerben megfürödtünk s a fővendéglőben lakomát csaptunk. A vajda sokáig gunyolt érte, mert én apró tengeri rákot rendeltem, a melyre a vajda rá sem tudott nézni. Azt mondta, nem egyéb az, mint sáska, Keresztelő Jánosnak jó lehetett, de neki az öreg apja se evett afféle ocsmány férget.
Junius 23-án értünk Budapestre, 24-én pártgyülést hivtam össze s az értekezlet elé terjesztettük jelentésünket.
Jelen voltak elnökletem alatt: Horváth Ádám mint jegyző, Eötvös Károly, Madarász József, Herman Ottó, Veres József, Pogrányi József, Benitzky Árpád, Kiss Albert, Rigó Lajos, Madarász Imre, Sturmán György, Luby Géza és Uray Imre. Följegyzem nevüket.
Derék, nemes férfiak s tiszta lelkü igaz függetlenségiek valamennyien. Hejh ha pártunk minden tagja olyan lett volna, mint ezek!
Szent fogadásunk volt a vajdával, hogy még ez év őszén elmegyünk Turinba.
Miért maradt el ez az utunk?
Nagyon szomoru e kérdésnek története. Talán följegyzem, talán föl se jegyzem.
* * *
Jegyzet.