VII.
Reading edition
– Itt van ő, itt van ő, itt van ő!…
A vörös szakállu, rettenetes Zampa kapitányt fogadták így. A bariton bizonyára már az asztal alatt reszketett; az együttesből tisztán kihallatszott a Rita hangja. Mindjárt vége a fölvonásnak.
Vidovics leült egy kiselejtezett, rongyos kősziklára s türelmesen várta, míg rákerül a sor.
Meg kellett szolgálnia, a mire vágyakozott.
A finále elhangzott, a függöny legördült, a kulisszák között nagy fészkelődés, sürgés-forgás támadt; csak Mira nem mutatkozott. Alighanem a túlsó oldalon lépett ki a szinpadról s a Lola öltözőjébe ment.
Vidovics nem akart mindakettőjükkel találkozni s azért ott maradt a posztján. Tudta, hogy Ritának a következő fölvonásban erre kell jönnie, épp akkor, mikor Lola a szinpadon lesz. Ezt az alkalmat nem akarta elszalasztani.
A dekorátoroknak meglehetősen útjában volt. Kastélyokat, sőt egész tájakat cipeltek el mellette; hol jobbra, hol balra kellett húzódnia. A szinfalak közt csak egy urat ismernek: a nagyközönséget.
Valaki azonban egy csöppet se respektálta se a közönséget, se azt a lázas munkát, melyet e percben a szinpadon folytattak. Ez a valaki egy mezítlábas öreg asszony volt, aki vidáman haladt el a kulisszák mellett, egy köteg ételes csészével a kezében. Aligha vette észre a nagyságos urat, mert az ajtócsattogás és díszlettologatás zajában bátor füttyszóval ment ki az udvarra.
– Ej, be vígan van az öreg! – szólt Vidovics magában. – Mi az ördög tehette ilyen jókedvüvé?… Akinek az ételt hozta, nem lehet valami nagy úr és lám, ennek a szerény exisztenciának a cselédje milyen gondtalan tud lenni!… Különben igaza van az öreg asszonynak: az élet nem érdemli meg, hogy komolyan vegyük.
Most maga Zampa kapitány közeledett feléje méltóságos léptekkel. Vidovics szeretett volna egy pillanatra láthatatlanná válni, de az öreg tenor észrevette a színügyi bizottság elnökét, aki már vagy két hete nem mutatkozott a szinházban. Lehetetlen volt meg nem kérdeznie, miért, hogy olyan régen nem volt szerencséjök.
Vidovics iparkodott nyájasan felelni, de éppenséggel nem örült a találkozásnak. Attól tartott, hogy ha Mira meglátja őket, elmenekül előle s ő nem állhatja útját a rossz kis gyereknek.
– Vinne az ördög Bukarestbe! – bosszankodott magában. – Bukarestben talán megtalálnád a hangodat valamelyik csapszékben.
Végre megszabadult tőle.
Csak most vette észre, mennyire ideges.
– Itt hagytam önként, – pirongatta maga-magát, – itt hagytam hideg, nyugodt lélekkel, hogy akár ne is lássam többet. Megvoltam nélküle vagy tíz napig, bár semmi igaz okom nem volt rá, hogy kerüljem; másfelé jártam, car tel était mon plaisir. És most alig tudom megvárni ezt a pár percet!… Pedig semmi sem történt azóta; éppen semmi. Egy párszor eszembe jutott az arcocskája s néha azt kérdeztem magamtól: vajjon gondol-e rám? És egyre sűrűbben kérdezgetem magamtól ezt az ostobaságot. De hát végképpen elment az eszem?!… Eh, mikor jön már?!…
Végre megjött.
Lassan, kissé elgondolkozva közeledett. A pillantása szórakozott volt s látszott az arcán, hogy rosszkedvü. Az öltözőjéhez támaszkodó embert nem vette észre.
Vidovics, mintha tréfálna, útját állotta s megfogta a kezét. Aztán halk, gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:
– Ismer még?
Mira megrezzent s mintha vissza akart volna húzódni. De ahogy fölnézett, arca kiderült s még csak a kezét sem húzta vissza.
– Igen, – szólt Vidovics, – itt van ő, itt van ő, itt van ő. Rosszul fogadjuk?
A leány nem felelt, csak nézett a szemébe s mosolygott, de úgy, mint aki mindjárt sírva fakad.
– Édes, kedves, drága! – szólt a másik halkan.
Mira intett neki, hogy ne szóljon; a tekintete is azt könyörögte: „Hallgass!“ De látszott rajta, hogy nem haragudott meg: piros volt, a festék alatt is, a haja tövéig.
Körülnézett; senkit sem látott a közelben. A két középső színfal elbujtatta őket a szinpadon lévők szeme elől, s az öltözőkhöz vezető folyosó néptelen volt.
Ahogy visszafordult, a szemök hirtelen összevillant, s a Mira ellankadt pillantása egy pillanatra foglyává lett annak a másik égő tekintetnek. A lány sietett kibontakozni a tekintet forró öleléséből s egy kicsit visszahúzódott.
– Miért jött vissza? – kérdezte, épp olyan halkan, mint ahogy a másik szólt.
– Kérdezze inkább, hogy miért mentem el? Elmentem, mert őrült voltam s visszajöttem, mert nem tudok úgy élni, hogy ne lássam!
– Ne beszéljen így… s várjon egy kicsit rám, itt, ezen a helyen; mindjárt visszajövök.
Befutott az öltözőjébe, de azonnal visszatért. Egy fátyol-kendőt hozott magával, hogy eltakarja kifestett arcát.
– Nem akarom, hogy így lásson, – szólt. – Mert így még nem látott soha.
– De legalább láttam. Míg most…
– Hagyja, hadd maradjak így. Tudom, hogy a színpadon nem tetszem magának, de… minek is jött ide?
Igaza volt. A Rita bokorugró ruhájában kisebbnek s fejletlenebbnek látszott, mint máskor: a szegényes, kopott kosztüm, évtizedek óta megbarnult aranyrojtjaival, lerítt üde, fiatal szépségéről. S a festék meg ez a fátyol-maskara, úgy nem illettek kiáltóan leányos alakjához! De, különös, megjelenésének a szegénysége csak még kedvesebbnek tüntette föl az előtt, akivel beszélt. Mintha betegnek, szenvedőnek látta volna, gyöngédsége csak növekedett iránta; elhanyagolt, szegény kis gyermekre talált benne, bájos, édes kis gyermekre, akit nem elég szeretni, ápolni is kell.
– Hogy miért jöttem ide? Mert nem tudtam holnapig várni, hogy lássam s hogy halljam a szavát!… Mert nem akartam a szinpadon látni, ott nekem idegen!… Mert beszélni akartam magával, elmondani, hogy… már magam sem tudom mit… Mert azt akartam, hogy újra lássam a mosolyát… Eh, tudom is én: mért. Bizonyosan azért, mert szeretem!
– Óh, Istenem!… Hallgasson! Hallgasson! Miért is jött vissza!
Egy darabig csak néztek egymásnak a szemébe. Érezték mind a ketten, hogy most ezeknek a szavaknak kellene következnie: „Miért hallgassak? Szeretlek, te is szeretsz engem, légy az enyém örökre!“ – s tudták, mind a ketten, hogy ezek a szavak nem fognak elhangzani.
És mégis, mialatt az élemedett Zampa a zsinórpadlás felé fordulva kereste a neki igen magas hangot, egy percre belefelejtkeztek abba a gondolatba, hogy: óh, mily édes nem törődni semmivel a világon, csak nézni két szembe, melyek az Örök Szerelemtől ragyognak!…
A leány szólalt meg először.
– Azt hittem, hogy nem látom többet… Miért is jött vissza?!…
De tekintetének a sugárzása egyebet mondott, azt beszélte, hogy:
– Milyen jó, hogy visszajöttél!…
– Visszajöttem, – felelt a másik, – mert nem tudok élni a nélkül, hogy lássam!… Nem tudok beletörődni a gondolatba, hogy a maga édes hangját ne halljam többet!… A közelében akarok lenni; azt akarom, hogy szóljon hozzám s hogy felelhessek a szavára. Mindennap. Mindig.
– Az úgy sem lehet. Nemsokára el fogunk válni. Aztán egy darabig gondol rám és végre el fog felejteni.
– Nem. Utána megyek, akárhová megy. Voltak már efféle alakok a világon. Én is ilyen alak leszek. Mindegy.
– Óh, ne ijeszszen meg. Ne mondjon ilyeneket. Hisz tudja, hogy az lehetetlen!
– Csak azt tudom, hogy nem válhatok el magától soha. Igen, azt hiszem, soha.
– Ugy-e, maga is fél attól, amit mond? Nem való ilyeneket beszélni. Majd szépen elbúcsúzunk, szépen elbúcsúzunk…
– Mira, édes kis Mira, hallgasson rám!…
– Nem, ne szóljon. Nem akarom magától hallani. Az én utam más, mint a magáé, tudom. De nem akarom magától hallani. Lássa, jobb lett volna, ha nem találkozunk többé. Mit akar velem? Nem akar szerencsétlenné tenni, ugy-e? Maga jó és szeret, érzem. Nos, ha szeret, váljunk el most. Hogy mindig úgy éljen az emlékemben, amilyennek most látom!
– Azt hiszi, világok választanak el bennünket?
– Igen, világok. A maga világa, meg az én világom. Ne is beszéljünk erről. Igérje meg, hogy jó lesz hozzám, s mindig szót fogad nekem!
– Azt teszem, amit akar. Csak engedje meg, hogy lássam!… Amikor lehet; mindig, amikor lehet.
– Nem tudom, hogy mit feleljek. Félek a jövőtől. A legjobb volna, ha már holnap el kellene utaznunk innen, s aztán egy kis idő mulva… nem mindjárt holnap… elfelejtene. A szinésznőket könnyen elfelejtik, de én magának nemcsak az voltam, ugy-e?… Óh, Istenem, a jelenésem… De előbb mondja még egyszer, hogy szeret. Még soha senki se mondta eddig.
– Édes, édes!… – és a hangjában benne volt az is, amit a másik hallani akart.
A folyosón egy árnyék jelent meg. Lóla volt, aki Mirát kereste.
– Mira, az istenért, hol vagy?
– Megyek már…
Kezet nyujtott a fiatalembernek s halkan így szólt hozzá:
– Ha akarja, ma haza kisérhet bennünket…
– Ha akarom-e?!…
Lola ezalatt odaért hozzájok.
– Ah, ön visszatért, Vidovics úr?
Nem igen figyelt a feleletére. Ez a tíznapos kimaradás tökéletesen megnyugtatta s azóta, hogy váratlanul megszabadult a mindennapos ostromtól, a Vidovics-nemzetség nem érdekelte többé.
Visszamentek a szinpad másik oldalára s Vidovics egyedül maradt.
Tudta, hogy sokáig kell várnia, de azért nem hagyta el a helyét. Ki akarta kerülni az alkalmatlanok és közömbösek társaságát; féltette tőlük friss emlékeit.
És ahogy újra maga előtt látta azt a sugárzó, kedves, meleg tekintetet, ahogy messziről meghallotta a zengő hangot, mely az imént mély, felejthetetlen szavakat suttogott előtte, valami édes borzongás fogta el. Az ifjúság bőséges örömökben: de hiába vagy a huszas évek végén, hiába nézed e kitünő pozicióról, mint egy gyönyörü hegység magasáról, felsőbbséggel a kalandok és flirtek olcsó léhaságait, hiába vetted ki részedet a mindenféle fajta szerelmekből, s hiába nézed köznapi dolognak a legtöbb szerelmi románcodat, mikor érzed, hogy egy szép, fiatal teremtés, aki még gondolatában sem volt soha senkié, átadta neked a lelkét egészen, s elvégezte rólad, hogy azt téssz az életével, amit akarsz: legyen a neved bár Don Juan Tenorio, valami olyan melegség járta át egész lényedet, amelyről eleve tudod, hogy élj akármeddig, nem sokszor lesz hozzá szerencséd; ezt ugyan nem fogod megszokni.
– Persze, ön számon kéri tőlem a barátját, – szólt Lola Vidovicshoz az előadás után. – Nem szolgálhatok vele; úgy hallom, szegény, szoba-áristomot kapott. Hanem a kutyáját, azt visszaadhatjuk. Hűségesen kitartott mellettünk, amint mindjárt meggyőződhetik róla.
Csakugyan, Lecocq úr már ott várta őket a szinház udvarán. A derék állat eszeveszett ugrándozással üdvözölte a gazdáját, de aztán udvariasan körültáncolta a lányokat is.
– Ezt ugyan hatalmába kerítette a szinházi szenvedély, – szólt Vidovics. – Tartok tőle, az lesz a sorsa, ami az őrült angol lordnak: mindenüvé követni fogja a társulatot. De ez a könnyelmü kutya már teljesen eljátszotta az érdeklődésemet; beszéljünk inkább Cipriániról. Miért kapta az áristomot?
– Egy vendéglői jelenet miatt; azt mondják, hogy kötekedett s nem volt egészen igaza. Nem tudom tisztára a dolgot. Épp akkor este történt, mikor a Remete csöngettyűjé-t adtuk s ez ránk nézve olyan nagy esemény volt, hogy nem igen törődtünk egyébbel.
– Cipriani különben se volt kedves emberük.
– Soha sem rajongtam érte, az igaz. S akkortájban a legkevésbbé. Amúgy is rossz kedvem volt a Remete után…
– A Remete után? Miért?
– Csak udvariasságból tesz úgy, mintha nem tudná, mi történt?
– Semmit sem tudok. Délután érkeztem meg; estig nem találkoztam ismerőssel. Legelőször is a szinházba mentem, s ott…
– Az történt, – szólt közbe Mira, – hogy a Remeté-ben megbuktam.
– Ez túlzás. Bukásról szó sem lehet…
– Nem pisszegtek ki, de ennek is kevés volt a hijja.
– Nagy sikert vártunk és ez elmaradt. Ennyi az egész. De azért igen el voltunk keseredve.
– Azóta tűrhetően énekeltem el két kisebb szerepet. Lolát ez megvígasztalja. Engem nem.
– Tudja, a dologban a legrosszabb az, hogy attól fogva nem győzök eleget vitatkozni vele. Nem volt szorgalmas; sem a duettet, sem a nagy hármast nem tudta eléggé. S most azzal bosszant, hogy neki nincs tehetsége.
– Minden bizonynyal okosabb lett volna, ha tanítónőt nevelnek belőlem.
– Ilyen hanggal!…
– Hagyjuk el, kedves Lolám. Mindez egy csöppet sem érdekli Vidovics urat.
Vidovics úr sietett tiltakozni. De Mira másra terelte a szót s Lola elhallgatott.
A szőke lánynak szeget ütött a fejébe a Vidovics úr föltünő tájékozatlansága.
– Te, Mira, – szólalt meg, a mikor otthon magukra maradtak, – ha a Remete csöngettyűjé-ről, meg a többi, egy szót se szóltál neki, miről beszélgettél vele egy fél fölvonáson át?
– Okos dolgokról, – felelt Mira, s ezzel véget vetett a vitának.
Sietett levetkőzni, s bebújt az ágyába.