X.

Délben mindenek megbotránkozására, úgy haladtak végig a Fő utca aszfaltján, mintha kettőjükön kivül senki se volna a világon. Akár csak a császárok az ischli promenádon, nem vették észre a járó-kelőket, nyugodtan beszélgettek és sehová se néztek, csak egymásra. A férfi nem igen vette le a szemét a leányról; néha az is föltekintett hozzá a kalapja alól.

És ez a tekintet ilyenforma dolgokat mondott a férfinak, őszintén, nyiltan, az egész sétáló Berény előtt, fényes nappal, délben tizenkettőkor:

– Tudom, hogy nem vehetsz el feleségül. Kár. Nem járnál velem rosszul. De, te nem tehetsz róla, az élet mást parancsol. Az élet ostoba. Mért, hogy azok a jó fiúk, akik készek nekünk adni egész szerelmöket, egész sorsukat, a nevüket, meg mindazt, amijök van és amijök nincs, ezek a jó fiúk furcsa, félszeg, bárdolatlan és izléstelen, a legjobb esetben: közönséges lények, akikhez élettársul nem szegődhetünk anélkül, hogy meg ne alázkodjunk a hozzánk hasonlók s főképp magunk előtt?! Mért, hogy ezeket a jó fiúkat, ha érdemesek rá, tiszteljük és megbecsüljük, de szeretni nem tudjuk, soha, egy pillanatra sem, nemhogy egy egész életre?! És mért, hogy a vicomte-oknak, a hozzánk való férfiaknak, több eszök van, minthogy megházasodjanak?! Mért, hogy a vicomte-ok csak enyelegnek, tréfálkoznak s aztán tovább állanak?! De hát úgy van. Ki tehet róla?! Te se, én se; inkább az egész világ, amelynek ilyen ostoba a berendezkedése. Kár. Es wär zu schön gewesen; es hat nicht sollen sein. Mindegy. Azért mégis szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz engem. Elszakadhatsz tőlem, mást vehetsz feleségül, de halálos ágyadon is eszedbe fogok jutni, mert én vagyok a párod.

Mindenki utánuk nézett, aki mellett elmentek. Egy taktusban léptek, mint fiatal férj és feleség, akik először sétálnak végig a Márkus-téren.

Természetesen közömbös dolgokról beszélgettek. Hogyne, mikor az egész piac hallhatta őket! De így beszélgettek akkor is, amikor egyedül voltak.

– A szentjánosi kastély nem kastélyt csak ház, – magyarázta Vidovics. – Még pedig nem is valami díszes épület. Ócska már nagyon s a berendezése a régi jó időket síratja. De szeretek a verandáján ülni, az oleander fák közé bújva, mert már a gyermekkoromban is oleanderek voltak ott…

Mira úgy hallgatta, mintha a mellette menő ember Cintra szépségeit írta volna le szines szavakkal.

Miden érdekelte őket, amit a másik beszélt. Pedig sohase váltottak egy szerelmes szót sem. De nem tréfálkoztak többé; mindig komolyan szóltak egymáshoz.

Sugár Mariskának feltünt ez a nagy szolidság s egy délelőtt megszólította Vidovics urat, aki éppen indulóban volt hazafelé.

– Feri, jöjjön be hozzám egy kicsit.

Feri szót fogadott és szólt:

– Parancsoljon.

– Dehogy parancsolok. Inkább rimánkodom. Hallgasson rám, Feri, maga jó fiu. Menjen egy pár hétre a pokolba.

– Maga is jókor küld. Amikor már csak tizenhárom nap a világ.

– Ejnye, be számlálja a napokat!

– Bizony nem tudom, mit fogok azután csinálni.

– Csak addig ne csináljon valami bolondot. Remélem különben, hogy nem fog sikerülni.

– Mi sikerüljön? Nem akarok én semmit.

– No, azt hiszem, nem ijedne meg, ha a kis lány egyszerre csak a nyakába borulna.

– Ne féljen, ez nem fog megtörténni. S ha azt parancsolja, hogy kibeszéljük magunkat erről a tárgyról, engedjen meg egy egészen nyilt szót. Én nem akarom Mirát kedvesemmé tenni. Szeretem, eddig van.

Mariskát nem igen nyugtatta meg ez a kijelentés.

– Hát, tudja, ez szép. Egy cseppet sem hasonlít ugyan magához, de szép. Hanem azért mégis jobb szeretném, ha a búcsúzás és válakozás kritikus idejében magát valahol az ekvátor körül tudnám.

Sugár Mariska olyformán gondolkozott, hogy hasonló veszedelemben a jó szándék rosszabb a rossz szándéknál. Millió és millió vágy kél és hal el, kielégítetlenül. Szűzek szívének pici ajtócskája koronkint tárva van olyanok előtt, akik ezt a titkot nem fogják megtudni soha… A férfi és nő között való örök küzdelemben, aminek végzetszerüleg meg kellene történnie, milliószor és milliószor nem történik meg, véletlenek miatt; a férfi ügyetlen vagy brutális, nem tartja meg a szükséges formalitásokat, elmulasztja a kellő időt és ezer meg ezer apró véletlen áll útjába minden szerelemnek… A fenyegetett lány-erénynek nagy ellensége a férfi-akarat, de milliószor megtörténik, hogy a férfi hiába akar. De ha egy férfi meg egy leány elhitetik egymással, hogy nincs mitől tartaniok, mert lemondottak mindenről, csak arról nem, hogy: egymást lássák; ha a férfi azzal áltatja magát is, a lányt is, hogy ő nem akar semmit a világon, csak szeret, punktum, eddig van: akkor a helyzet igazán kétségbeejtő s a szegény lány-erény veszedelme nagyobb, mint bármily donjuani akarat ostromzárja alatt. Ha ezek nem botlanak egymás karja közé, akkor soha senki.

Sugár Mariska őszinte barátja volt a női erénynek s arra a gondolatra, hogy az ő kis művésznője az Apor Ilonkák sorába sülyedhet, valóságos anyai aggodalmakat állott ki.

Mira nem igen iparkodott, hogy eloszlassa ezeket az aggodalmakat.

Olyankor, amikor Lolának próbája volt – s Lola kettőjökért énekelt, reggel, délben, este, – órákig elkalandozott Vidovicscsal, csak úgy, amerikai leányok módjára, Fröhlichné és más enyhítő körülmények nélkül. Ezekről a sétákról néha csak délfelé vetődött haza, de azért soha se tartotta szükségesnek elmondani, hogy merre járt s miért késett el. Lola, aki napokon át nem beszélt hugával, csak Sugár Mariskától hallott egyetmást ezekről a sétákról. Rendesen a város szélén, a szőlős kertek körül látták őket.

Egyszer, általános rémületre, délben sem jelentkezett. Csak estefelé került elő, hidegen köszönt s Lola ijedtségtől és haragtól remegő szavaira röviden annyit mondott, hogy: egyszer s mindenkorra kereken megtagad minden fölvilágosítást.

Ez a harcias nyilatkozat igen megnyugtatta Sugár Mariskát. És jól okoskodott. Nem történt semmi szörnyűség; egy kicsit kocsikáztak s Mira megnézte Szent Jánost.

Reggel még eszük ágában se volt ez a kirándulás. A szentjánosi út táján sétáltak s egyszerre szembe jött velők Vidovicsnak a városi kocsija. A kocsis valami üzenetet hozott az ispántól; egyúttal haza hozta a hintót Szent Jánosról.

Mirának eszébe jutott, hogy jó volna egy kicsit kocsikázni. Városban nőtt leányokra az üres hintó mindig csábító látvány.

– Megtanítom magát hajtani, – szólt Vidovics. – Akarja?

Hogyne akarta volna! Elpirult a szeme fehéréig és a két mélytüzü zafir hirtelen sötétkékre vált.

Felültek a bakra s aztán halló, halló! – repültek előre. Ketten fogták a gyeplőt, Mira megtanult hajtani s észre se vették, Szent-Jánoson voltak.

Szó se lehetett róla, hogy ebédre haza érhessenek.

– Ma már a vendégem lesz, hiába!… s úgy néztek egymásra, mintha valami váratlan boldogság érte volna őket.

Karon fogta s megmutatta neki a házát és a kertjét. Bevitte a legbelső, sötétes szobába is, kinyitotta a zsalugátereket, oda vezette egy arcképhez s így szólt:

– Lássa, ez az én édesanyám.

Mira szinte ijedten állt meg s fölnézett. Az arckép egy nyájas, kékszemü, fiatal asszonyt ábrázolt, aki szeliden pillantott rá. Mirának egyszerre csak megcsuklott a torka s két könnycsepp szökött ki a szeméből. De azért tovább nézte a rég meghalt szép, fiatal asszonyt, aki tisztességben, boldogan viselte a Vidovics nevet és amint nézte, új, meg új könnycseppek csordultak ki a zafirkék szemből.

A másik közelebb hajolt hozzá s gyöngéden, mintha ezzel a mozdulattal mondani akart volna valami szavakkal ki nem mondhatót, megsimogatta azt a szép kis fejet. Most ért hozzá először.

Aztán kézen fogta és kihivta a szobából.

– Most megmutatom a kertet.

– Virágot hozunk neki, – szólt Mira.

És hoztak neki virágot. Mira értett a bokrétakötéshez s dicsekedve mutatta virágait Vidovicsnak:

– Ugy-e, nemcsak énekelni tudok?

Aztán karonfogva sétáltak az orgonabokrok között. Vidovics megvendégelte látogatóját, mintha Sába királynőjét fogadta volna. Majd újra kimentek a kertbe és semmiségeket beszéltek.

Aztán, mikor észre vették, hogy ideje visszafordulniok, megint felültek a kocsira és haza hajtottak.

Aztán: magukkal hozták az orgona-illat emlékét. Aztán, nem történt semmi. Éppen semmi.