ELŐSZÓ.

E harmadik kötettel bérekesztjük a nemzet érzékeny köszönetére jogosúlt gyűjtő készletének kiadását, amennyiben az közlésre méltó, vagy egyébként alkalmatos volt.

Öt van ezen mesék közt, miket Gaal György, német kidolgozásában, utánbeszélt, (XXXIII. XXXV. XLIII. XLVII. LIII.), egy melyet e gyűjtemény kéziratából Erdélyi adott (L); azonfelűl egy (XXVIII), mely ettől függetlenűl, más gyűjtő által leírva, ugyan Erdélyi által a Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteménye III. kötetéből ismeretes, is mely az összehasonlításnak tanulságos momentumokot nyújt; végre egy (LII.), mely a Romai Gestákból népkönyveinkbe átmenvén, itt szájhagyomány után, jóformán elváltozva, s egy népembere által, elég választékos nyelven leírva, szinte felveendőnek látszott.

Tehát húsz merőben újat, sőt magyarban huszonötöt, hoz e harmadik s utolsó kötet. Felveendőnek hittük a Halászmesét is LIII. sz. alatt, mert ámbár a XXIII. számúnak (a II. kötetben) eszmében s mintegy rámájában csak változata, sok részletben tőle különbözik, s érdekesen mutatja, mikép vegyítik a népi elbeszélők a mesetőke mindenféle elemeit, s egyszersmind mily helyes érzékkel szerkesztenek azokból újakat meg újakat. Azt is látjuk ezekből, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból – mert a népi elbeszélők hol feledve holmit, hol toldva: majd egy előzmény, majd következmények hiányzanak nálok, s így a compositio ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a műköltészet öntudatosan törekszik – mint tudott, mondom – elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a müvészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A müvészi átdolgozó fő feladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék: az előadásban, nézetünk szerint, ép azon szabadsága, sőt kötelessége van, melylyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költői míveltséggel bíró olvasónak, tárgyának érdekét mind azon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak ethnologiai becse van. S így vajmi rosszúl fogná fel például Homer hirdetett „népköltőségét“ az, ki úgy gondolkodnék, hogy midőn a görög összes nép mondáit éneklé, compositióban és előadásban az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a herosokat, nem a földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernők meg a Gaal valóban költői s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait; bár valahára a Mailáthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétől több mint harminc év óta készen hevernek kéziratban. De azért is, hogy szűnnénk meg a népies költőnek, ki mindig műköltő – mint Kisfaludy K. és Czuczor „Népdalaik és népmondáikban,“ Vörösmarty a Tündérvölgyben stb – jogait a népköltőéire szállítani le, s oly irodalmi faj felállitására törekedni, mely épen a valódi népköltészetnek nem csak szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik, s így költészetünket, versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.

A népmesék, melyeket a jelen gyűjteményben adtunk, s melyek az Erdélyi által négy helyt adottak felett (kevés kivétellel) épen a népi kifejezés megőrzése által is jeleskednek, kedvesek lehetnek a lélektani vizsgáló előtt mint ethosi és mythosi adattár, kedvesek a mívelt olvasó előtt, ki koronként szívesen leszáll a néphez, meghallgatni ennek a müvészettől még illetetlen, primitív nyelvét; kedvesek a költő előtt, mint müvészi tárgyalás anyagja: de nem teszik feleslegessé a költő átdolgozásait, mik a természet e nyers adományaiból igazi műéldeletet nyújtó irodalmi műveket alkothatnak.

Pest, october 31. 1859.

A kiadók.