NEGYEDIK RÉSZ.

I. FEJEZET. Saját fajának ellensége.

Ha volt is Fehér Agyar szivében a saját fajához való vonzódásnak akármilyen gyenge szikrája, az is végleg kialudt akkor, mikor ő lett a szánkó-fogat vezetője. A kutyák meggyülölték Fehér Agyart, meggyülölték azért a külön darab husért, melyet Mit-sah dobott neki oda; gyülölték azokért a valódi és vélt kegyekért, melyeket, mint vezető, élvezett, gyülölték, mert a fogat élén, mintegy menekülve rohant s bozontos farka és örökké menekülő hátsó részei szinte őrjöngővé tette kutyatársait.

Fehér Agyar épp oly keserün gyülölte őket. Vezérszerepét mindennek érezte, csak éppen jónak nem. Az, hogy futnia kellett az üvöltő falka elől, amelyet három éven át tartott kegyetlen uralma alatt, ez csaknem több volt, mint amennyit elviselhetett. De el kellett viselnie, ha nem akart elpusztulni és az élet, mely benne buzgott, nem akart elpusztulni. Abban a pillanatban, mikor Mit-sah kiadta a parancsot az indulásra, az egész fogat dühös, vad kiáltással ugrott Fehér Agyarnak.

Ez ellen nem volt védekezés. Ha Fehér Agyar visszafordult üldözőire, Mit-sah ostorával arcába csapott. Csak egy menekvése maradt, a futás. Az üvöltő hordát nem győzhette le farkával és hátsó lábaival. Ezek nem lettek volna hatásos fegyverek annyi kegyetlen agyar ellenében. Igy futott Fehér Agyar, legyőzve önnön büszke természetét minden ugrással, amit megtett s igy futott egész napon át.

A természet ösztönein nem lehet erőszakot tenni anélkül, hogy ez az erőszak visszahatást ne gyakoroljon természetünkre. Ez a visszahatás olyan, mint a hajszál, mely, ahelyett hogy kifelé nőne a testből, természetellenesen visszájára fordul és belenő a testbe, mint tüzes, gennyesztő, lángoló üszök. Igy történt Fehér Agyarral is. Minden idege, minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy támadja meg a falkát, mely ott üvöltözött a sarkában; de az istenek akarata az volt, hogy ezt ne tegye s az istenek akarata mögött ott volt a rénszarvasbél-ostor harminc lábnyi hosszu csipős kötele. Fehér Agyar csak önnön szivét mardoshatta bánatában és szivében dajkálhatta a gyülöletet és rosszakaratot, mely nem volt csekélyebb természetének vadságánál és rettenthetetlenségénél.

Ha valamely teremtmény ellensége volt önnönfajának, Fehér Agyar volt az a teremtmény. Nem kért és nem adott kegyelmet. Örökké tépve-marva társaitól, ő is egyre a kutyákon hagyta a fogahelyét. A fogatvezető, ha tábort ütnek s a kutyákról leszedik a szerszámot, az istenek mellé huzódik védelemért. Fehér Agyar megvetette ezt a védelmet. Merészen járkált éjjel a táborban, büntetéseket osztogatva mindazért, amit a nappal folyamán szenvedett. Abban az időben, mikor még nem volt fogatvezető, a falka tudta, hogy jó kitérni az utjából. Most másképp volt. Az egész napi üldözéstől felhevülten, öntudatlan felizgatva folyton ismétlődő visszavonulásának látásától, uralva az uralkodás érzésétől, mely egész napon át szinte megszállta őket, a kutyák nem tudtak kitérni utjából. Ha Fehér Agyar megjelent, örökös volt a kutyák közt a marakodás. Utját horkantás, harapás, morgás jelölte, A levegő, amit beszivott, terhes volt a gyülölettől s a rosszindulattól és ez mind csak öregbitette szivében is a rosszindulatot és a gyülöletet.

Mikor Mit-sah megálljt parancsolt a fogatnak, Fehér Agyar engedelmeskedett. Eleinte ez is zavart csinált a kutyák között. Valamennyi rárohant a vezetőre, de ezuttal megfordult a kocka. Fehér Agyar mögött ott suhogtatta ostorát Mit-sah s elkergette a kutyákat. Ebből az üldözők megtanulhatták, hogy ha a fogat parancsszóra áll meg, békén kell hagyniok Fehér Agyart. Ha Fehér Agyar parancs nélkül áll meg, akkor rárohanhatnak és elpusztithatják, ha tudják. Egy-két kisérlet után Fehér Agyar sohsem állt meg parancsszó nélkül. Gyorsan tanult. A dolgok természetében volt, hogy gyorsan kellett tanulnia, ha élni akar a szokatlanul kegyetlen feltételek mellett, melyek mellett az élet adományoztatott neki.

A kutyák sohasem tanulták meg azt, hogy a táborban békén hagyják Fehér Agyart. Minden nap dacos kiáltások közt üldözve őt, elfelejtették az előző éjjel kapott leckét, következő éjjel ujra megtanulták csak azért, hogy utána rögtön elfelejtsék. Amellett gyülöletüknek volt valami magja is. Közte és maguk között megéreztek valami fajtabeli különbséget s ez olyan ok, ami magában is elegendő a gyülölségre. Mint Fehér Agyar, ők is szeliditett farkasok voltak. De ők már nemzedékek óta domesztikálódtak. A Vadon belőlük kiveszett s a Vadon számukra az ismeretlent, a borzasztót, az örökké fenyegetőt, a mindig harcolót jelentette. De Fehér Agyar megjelenésében, minden mozdulatában, minden ösztönében még meg volt nyilvánvalóan a Vadon. S ha Fehér Agyarra vicsoritották fogukat a kutyák, csak a megsemmisitő hatalmak ellen védekeztek, melyek az erdő mély árnyaiban s a tábortüz világa mögötti sötétségben rejtőzködtek.

Amit megtanultak a kutyák, mindössze annyi volt, hogy össze kell tartaniok. Fehér Agyar nagyon is félelmetes volt ahhoz, hogy egyenként szálljanak vele szemtől-szembe. Mindig tömegesen támadták, különben éjnek idején megölte volna őket, egyiket a másik után. Igy támadva, nem ölhetett meg Fehér Agyar egyet sem közülök. Amint lekapott a lábáról egy kutyát, már az egész falka rajta volt, mielőtt befejezhette volna a párviadalt halálos nyakharapásával. Az összetüzés legcsekélyebb jelére az egész falka összeverődött és szembeszállt vele. A kutyák civakodhattak akárhogy egymás között, ezeket a veszekedéseket rögtön elfeledték, ha valamelyikőjüknek meggyült a baja Fehér Agyarral.

Másfelől pedig, akárhogy iparkodott is, a kutyafalka sem tudta megölni Fehér Agyart. Nagyon is gyors, nagyon is rettenetes, nagyon is bölcs volt Fehér Agyar számukra. Fehér Agyar kerülte a szoros helyeket és mindig kitört onnan, ha körül akarták venni. A lábáról sem tudták lekapni, nem volt a falkában olyan kutya, amelyik gáncsot tudott volna vetni neki. Lába oly erősen állt a földön, mint amily erős volt benne a kivánság, hogy élve maradjon. Lábán állva és élve maradni, ez a két fogalom, annyi harc után, szinte egyet jelentett Fehér Agyar elméjében.

Igy lett Fehér Agyar saját fajának ellensége, fajának, a szeliditett farkasoknak, mely elpuhult az ember tüze mellett, elgyengült az emberi erő menedékének árnyékában. Fehér Agyar elkeseredett volt és kérlelhetetlen.

Ilyen volt az anyag, melyből formáltatott. Vérbosszut fogadott minden kutya ellen és oly borzasztóan állta fogadását, hogy Szürke Hód – maga is ádáz, vad ember – nem győzött csodálkozni Fehér Agyar kegyetlenségén. Soha – esküdözött Szürke Hód – nem látott Fehér Agyarhoz hasonló állatot és igy esküdöztek az indiánusok is messze idegen falvakban, ha arról a borzasztó öldöklésről beszéltek, amit Fehér Agyar véghez vitt kutyáik között.

Mikor Fehér Agyar csaknem öt éves volt, Szürke Hód magával vitte egy másik messzi utra és hosszu ideig emlékezetes volt az a mészárlás, amellyel Fehér Agyar a Mackenzie mentén, a Sziklás-hegyek között, lent a Sündisznó- és a Yukon-folyó mentéig elterülő falvakban a kutyákat pusztitotta. Öröme telt ebben a bosszuállásban. E kutyák nem voltak elkészülve Fehér Agyar közvetlen, gyors támadására, figyelmeztetés nélküli megrohanására. Nem tudták róla, hogy ő a gyorsan lecsapó villám. Felborzadt szőrrel, peckes járással hivták ki Fehér Agyart, de Fehér Agyar sohsem vesztegette idejét ilyen előzetes figyelmeztetésekkel, ugy ugrott nekik, mint egy acélrugó, torkuknak esett és végzett velük, mielőtt még tudták volna, mi történt s mikor ellenfelei még csak a kezdet meglepetésénél tartottak.

Fehér Agyar ismerte a bajvivás minden titkát. Takarékoskodott. Nem pazarolta erejét, sohsem birkózott. Ehhez nagyon is gyors volt s ha hibázott, gyorsan odább ugrott. A farkas ellenkezése a szoros szállás iránt fokozott mértékben megvolt benne. Nem tudta elviselni a más testtel való hosszas érintkezést. Ebben veszélyt sejtett s ez szinte dühöngővé tette. Neki levegő kellett, tér, szabadság, hogy megálljon tulajdon lábain és hogy semmiféle élő lény ne érjen hozzá. Ez az érzés még akkor keletkezett benne, mikor apró kölyökkora elhagyatott eletét élte. Az érintésben veszély bujkált. A csapda, az örökös csapda, a félelem, mely ott székelt lénye legmélyén, beleszövődve minden rostjába, idegeibe.

Ennek következtében idegen kutyák nem győzhették le. Elkerülte agyaraikat. Megkapta, vagy elhibázta őket, de őhozzá nem érhettek egyik esetben sem. Természetes, hogy ez alól is voltak kivételek. Volt idő, mikor egy pár kutya nekirohant és összeharapdálta, mielőtt elmenekülhetett volna és volt idő, mikor magános kutyától is mély sebeket kapott. De ez csak a véletlen műve volt. Olyan nagyszerü harcossá vált, hogy a legtöbb esetben sebek nélkül került ki a viaskodásból.

Másik roppant fölénye volt, hogy pontosan meg tudta itélni az időt és a távolságot. Nem mintha öntudatosan tette volna ezt. Nem számitgatott, az igaz. Minden gépiesen történt. Szeme hibátlanul látott és idegei hibátlanul vitték elméjébe a látomást. Különb elméje és idegei voltak, mint az átlag-kutyának. Simábban, összeillőbben és határozottabban működtek. Ideg-, izom- és elmebeli együttműködése nagyszerü volt. Mikor szeme elméjével közölte valamely cselekvés mozgó képét, elméje, minden különösebb erőlködés nélkül, megitélte a távolságot, amelyben a cselekvés folyt és tudta, mennyi ideig tart a lefolyása. Igy ki tudott térni más kutyának a szökellése vagy harapása elől és ugyanakkor a pilanat egy ezredrésze alatt véghezvitte a maga támadását. Test és lélek nála tökéletesen együttműködő mechanizmus volt. Nem mintha ezért dicséretet érdemelne. A természet bőkezübb volt vele, mint más állattal szemben, ennyi az egész.

A nyár folyamán történt, hogy Fehér Agyar Fort-Yukonba jutott. Szürke Hód keresztülhaladt az elmult télen a Mackenzie és a Yukon közti nagy vizválasztón s a tavaszt a Sziklás-hegyek legvégső nyugati nyulványai között vadászva töltötte. Aztán, mikor a jég megtört a Sündisznó-folyón, csónakot csinált magának és leevezett a folyón oda, ahol a folyó, épp az északi sarkkörnél, a Yukonba ömlik. Itt állott a régi Hudson-Öböl-Társaság erődje; egy csomó indián élt itt, rengeteg ennivaló és hallatlan izgalmak közepette. 1898 nyarát irták s az aranyásók ezrei mentek fölfelé a Yukon-folyón Dawsonig és Klondikeig. Némely részük már egy esztendeje volt uton és valamennyi legalább ötezer mérfölddel háta mögött, néhány a világ másik végéről indult utnak s még mindnyájan száz meg száz mérföldnyire voltak céljuktól.

Szürke Hód itt megállapodott. Az aranyözön hire az ő fülébe is eljutott. Néhány bál szőrmét s egynéhány bál kitünő prémes keztyüt és mokasszint hozott magával. Nem tett volna meg ilyen nagy utat, ha nem vár tőle jelentős hasznot. De amit elért, az felülmulta legvérmesebb reményeit. Legvadabb álmaiban sem mert száz percentnél nagyobb haszonra gondolni s a valóságban ezer percentet nyert. És, mint vérbeli indiánushoz illik, letelepedett, hogy gondosan és lassan bonyolithassa le üzleteit, még ha az egész nyár és tél beletelne is abba, hogy eladja áruit.

Fort Yukonban látott Fehér Agyar először fehér embert. Összehasonlitva az indiánokkal, a fehér emberek felsőbb fajnak, a magasabb rendü istenek fajának tüntek fel előtte. Ugy tetszett neki, hogy a fehérek ereje hatalmasabb s az istenség mivolta ezen a hatalmon nyugszik. Fehér Agyar nem okoskodás utján jött rá erre, elméje nem éles megkülönböztetéssel tudta meg, hogy a fehér istenek hatalmasabbak. Érzés volt ez, semmi más, de azért nem kevésbé erős. Mint ahogy apró kölyökkorában az emberemelte kunyhók terjengő tömegei hatottak rá az erők megtestülésének képeként, ugy hatott rá most a hatalmas fahasábokból épült házak és az óriási erőd tömege. Ez már hatalom! E fehér istenek hatalmasak. Ezeknek nagyobb hatalmuk van az anyag fölött, mint az eddig ismert isteneknek, akik közt Szürke Hód volt a leghatalmasabb. És még Szürke Hód is valóságos gyermek-istennek látszott e fehérbőrü istenek között.

Bizonyos, hogy Fehér Agyar csupán érezte az elmondottakat. Mindez nem volt öntudatos előtte. De az állatok inkább érzésük, mint értelmük szerint cselekszenek; Fehér Agyarnak minden cselekvése azon az érzésen alapult, hogy a fehér embereket felsőbbrendü isteneknek tartja. Ki tudja, milyen ismeretlen borzalmakat tartogatnak, ki tudja, milyen ismeretlen fájdalmakat osztogathatnak. Kiváncsian vizsgálgatta őket, lélve, nehogy őt magát megpillantsák. Az első pár órában megelégedett azzal, hogy biztos távolságból ólálkodjék körülöttük és figyelhesse a fehér isteneket. Aztán látta, hogy semmi baj nem éri a közelükben levő kutyákat és közelebb merészkedett.

Ő maga is, viszont, kiváló érdeklődés tárgya lett. Farkasszerü külseje egyszeribe feltünt a fehér isteneknek és egyik a másik után mutogatott reá. Erre a mutogatásra Fehér Agyar gyanakodóvá lett s mikor közeliteni akartak hozzá, hátrált és vicsorgatta a fogát. Egy sem jutott annyira, hogy rátehette volna a kezét s ugyancsak jól jártak, hogy ezt nem tették.

Fehér Agyar nemsokára tudta, hogy ezekből az istenekből nagyon kevés – mindössze egy tucatnyi – él ezen a helyen. Minden két vagy három napban megjelent egy gőzhajó (az erőhatalom másik óriási megtestesülése), kikötött a parton és ott vesztegelt néhány órán keresztül. A fehér emberek a hajóval jöttek-mentek. Ugy látszott, rettenetes sok fehér ember van. Az első egy-két napon több fehér embert látott Fehér Agyar, mint indiánust egész életében s amint a napok multak, egyre jöttek felfelé a folyón, megálltak s aztán fölfelé menve a folyón, eltüntek szem elől.

De ha a fehér istenek hatalmasok voltak is, a kutyáik nem voltak azok. Fehér Agyar tüstént fölfedezte ezt, mikor azok közé a kutyák közé keveredett, melyek gazdájukkal együtt szálltak a partra. Szabálytalan formájuak és nagyságuak voltak. Némelyik rövidlábu volt, nagyon is rövidlábu, némelyiknek hosszu lába volt, nagyon is hosszu. Testüket szőr fedte prém helyett s némelyiken, ráadásul alig volt valami szőr. És közülök egyetlenegy sem tudott harcolni.

Fajának ellenségeként Fehér Agyar volt hivatva, hogy harcoljon velük. Ezt meg is tette és ezután nemsokára teljes szivből megvetette a gyámoltalanokat. E kutyák lágyak voltak, magatehetetlenek, nagy lármát csaptak, gyámoltalanul lépegettek s puszta erővel akarták megtenni azt, amit Fehér Agyar ügyességgel és ravaszsággal vitt véghez. A kutyák csaholva rohantak neki. Fehér Agyar oldalt ugrott. A kutyák nem tudták, hova tünhetett ellenfelük, abban a pillanatban már a nyakukon volt Fehér Agyar, hátára hempergette a kutyát és osztogatta halálos harapását.

Néha a harapás halálos volt és a sebzett kutya a porban vonaglott, mig a kellő távolban várakozó indián-kutyafalka meg nem rohanta és szét nem szaggatta. Fehér Agyar bölcs állat volt. Már régóta tudta, hogy az istenek dühösek, ha megölik kutyáikat. A fehér emberek sem kivételek ez alól. Ő megelégedett annyival, ha legyőzhette s felharaphatta kutyáik egyikének a nyakát, aztán visszavonult s hagyta, hogy a kutyafalka befejezze kegyetlen munkáját. Ilyenkor történt mindig, hogy a fehér emberek odarohantak s kegyetlenül kitöltötték bosszujukat az indián-kutyákon, mialatt Fehér Agyar elinalt. Ott szokott állni, csekély távolságnyira és figyelt, mialatt kövek, botok, fejszék s mindenféle hajitható fegyverek zuhantak társaira. Fehér Agyar igen bölcs állat volt.

De társai is megokosodtak idők folyamán és velük együtt okult Fehér Agyar is. Emlékeztek rá, hogy mikor első izben kötött ki gőzhajó a parton, akkor űzhették első izben nagyszerü tréfájukat. Mikor az első két-három idegen kutyát ledöntötték lábáról és elpusztitották, a fehér emberek visszafüttyentették ebeiket a fedélzetre és bosszut esküdtek a támadók fejére. Egy fehér ember látván, hogy kutyáját, egy szettert, szeme láttára szaggatják darabokra, revolvert vett elő. Hirtelen egymásutánban hatszor tüzelt és a falka hat kutyája hevert halva vagy haldokolva a földön. Az erőnek oly megnyilatkozása volt ez, mely mélyen vésődött Fehér Agyar emlékezetébe.

Fehér Agyar örült ennek is. Nem szerette a tulajdon faját s ő maga elég ravasz volt arra, hogy elkerüljön minden bántódást. A fehér emberek kutyáinak megölése eleinte csak szórakozása volt, idővel foglalkozásává lett. Nem volt semmi dolga. Szürke Hód szorgalmasan kereskedett és gazdagodott s igy Fehér Agyar a kikötő körül csatangolt az indián-kutyák rosszhirü bandájával, várva a gőzös érkezését. A gőzös érkezésekor kezdődött a játék. Egy pár pillanat mulva, mikor a fehér emberek magukhoz tértek a meglepetéstől, a banda szerteszaladt. A tréfa véget ért s ujra kezdődött, amint uj gőzös érkezett.

De nem lehetett volna mondani, hogy Fehér Agyar is a bandához tartozott. Sohse elegyedett közéjük, egyedül maradt, mindig magánosan, a banda maga is rettegett tőle. Az igaz, hogy a bandával dolgozott. Ő kezdte az idegen kútyával való veszekedést, mialatt a banda várakozott. Mikor leteperte az idegen kutyát, a banda odarohant és bevégezte a munkát. De épp oly igaz az is, hogy Fehér Agyar ilyenkor mindig visszavonult, magára hagyván a bandát, hogy az kapja a feldühödt istenek sujtó büntetéseit.

Nem került nagy megerőltetésébe, hogy ilyen veszekedést kezdjen. Csak éppen meg kellett magát mutatnia, mikor az idegen kutyák a partra értek. Alig, hogy meglátták, rárohantak. Az ösztönük parancsolta igy. Fehér Agyar volt az ismeretlen, a borzasztó, az örökké üldöző, az a valami, ami ott leskelődött a sötétben az ősvilági élet tüze körül, mikor ők, közelcsuszva a tüzhöz, megpróbálták ujra formálni ösztöneiket s megtanultak félni a Vadontól, ahonnan eredtek s melyet elhagytak és elárultak. Nemzedékről nemzedékre minden nemzedék lelke örökölte a Vadontól való félelmet. Századokon keresztül a Vadon rettegést és pusztulást jelentett. És ugyanezen idő alatt uruktól nyert szabadalmuk volt a Vadon lakóinak megölése. Megölve a Vadon szülötteit, megvédték magukat és urukat, aki társaiul fogadta őket.

Ekként, frissen kerülve a déli vidékekről, kilépve a hajópallóra a Yukon partján, elég volt megpillantaniok Fehér Agyart, arra, hogy érezzék a legyőzhetetlen vágyat, hogy nekirohanjanak és elpusztitsák benne ősi ellenségüket. Bár városban nevelt kutyák voltak, a Vadontól való rettegés megvolt bennük is. Nemcsak saját szemükkel nézték ezt a farkasszerü teremtményt, mely a nappal éles világitásában állott előttük, hanem őseik szemével is, a tőlük örökölt emlékezet mondta nekik, hogy Fehér Agyar farkas és ők emlékeztek az ősi ellenségre.

Mindez vidámmá tette Fehér Agyar napjait. Ha puszta látására nekirohannak az idegen kutyák, annál jobb neki s annál rosszabb azoknak. Azok ugy tekintették őt, mint törvényes zsákmányukat s ő is törvényes zsákmányának tekintette azokat.

Nem hiába látta meg a napvilágot egy elhagyatott barlangban, nem hiába vivta meg első csatáit a hófajddal, a menyéttel és a hiuzzal. S nem hiába keseritette el kölyökkorát Lip-lip és az egész kölyökhad. Ha minden másképp történt volna, ő is másforma lett volna. Ha nincs Lip-lip, együtt tölthette volna kölyökkorát a többi kis kutyával, felnőhetett volna, mint akármilyen más kutya s szerethette volna az önön fajtáját. Ha lett volna Szürke Hódnak mérőónja a ragaszkodás és szeretet mélységeihez, kikutathatta volna Fehér Agyar természetének mélységeit s felszinre hozhatott volna onnan mindenféle fajta jó tulajdonságot. De nem igy történt. Fehér Agyar életanyaga addig formálódott, mig olyanná nem lett, amilyen volt, zord és magányos, szeretetnélküli és kegyetlen, önön fajának ellensége.

II. FEJEZET. Az őrjöngő isten.

Fort Yukonban néhány fehér ember élt. Ezek az emberek már régóta lakták e földet. Savanyu tésztának nevezték magukat s nagyon büszkék voltak erre az elnevezésre. Az ujonnan jött emberekkel szemben csupán megvetést éreztek. A jövevények a gőzössel érkeztek. Ezeket, akárhogy nem tetszett is nekik, chechaquos-nak hivták. Ezek sütőporral dagasztották kenyerüket. Ilyen kaján megkülönböztetést tettek köztük és a Savanyu tészták között, akik, bizony, kovásszal sütötték a kenyerüket, nem lévén sütőporuk.

Az erődbeli emberek megvetették a jövevényeket és örültek, ha ezek bajba jutottak. Különösen örültek a mészárlásnak, melyet Fehér Agyar és becstelen bandája vitt véghez a jövevények kutyái között. Mikor a gőzös megérkezett, az erődbeli emberek mindig ott akartak lenni a kutyaheccnél. Oly várakozással néztek a mulatság elébe, akár az indián-kutyák s elég gyorsan megértették, hogy e játéknak Fehér Agyar a rendezője.

Volt köztük egy ember, aki különösen örült ennek a sportnak. A gőzös első füttyére a parton volt s mikor a csata véget ért s Fehér Agyar és az egész falka elinalt, lassu léptekkel tért vissza az erődbe s arca elégedettségtől ragyogott. Néha, mikor egy-egy délvidéki kutya elbukott s halálüvöltését hallatta a falka agyarai alatt, ez az ember nem tudta türtőztetni magát, felugrott a levegőbe és örömében kiáltozott. Fehér Agyart mindig kapzsi, merő tekintettel vizsgálgatta.

Ennek az embernek a többiek a «Szépséges» nevet adták. Senki sem tudta a keresztnevét s szerte a vidéken csak ugy emlegették: «Szépséges Smith». Pedig minden volt, csak szép nem. Az ellentétnek köszönhette nevét. Rendkivül csunya volt. A természet igen fösvényül bánt el vele. Nagyon alacsony termetü volt, hogy ezzel kezdjük. Sovány termete és még soványabb feje volt. A feje bubja tűhegyhez hasonlitott. Fiukorában, az igazat megvallva, mielőtt a Szépség névhez jutott volna, Tűfejünek nevezték.

A fejebubja hátul hirtelen lejtett le a nyakáig, elől pedig makacs hirtelenséggel akart összetalálkozni az alacsony és feltünően széles homlokkal. Ettől kezdve, mintha megbánta volna fösvénységét, a természet bőkezüen nagyra szabta a Szépség arcát. A szeme nagy volt s két szeme közt akár még másik két szemnek is lett volna helye. Az arca, egyéb részeihez mérten, tulzottan nagy volt s hogy betölthesse a szükséges területet, a természet óriási, előreugró állat adott neki. Nagy volt ez az áll és nehéz, előre és lefelé terjedt s ugy látszott, leér egész a melléig. Bizonyára a nyak gyengesége miatt lógott álla a mellére, mert a vékony nyak nem tudott ilyen nehéz terhet elviselni.

Ez az áll kegyetlen határozottságra látszott mutatni. Pedig nem igy volt. Talán a tulzás volt az oka, talán az áll volt tulságos nagy. Akárhogy is volt, a kegyetlen határozottság nem volt igaz.

Széltire-hosszára ugy ismerték a Szépséget, mint a reszkető térdü gyávák leggyávábbját. Hogy befejezzük leirását, a Szépség foga hosszu volt és sárga s két szemfoga, mely hosszabb volt a többinél, ugy állt ki vékony ajkai közül, mint valami agyar. Szeme piszkos-sárga volt, mintha a Természetnek kifogyott volna a festéke és az ő szeme szinezésére kinyomkodta volna minden festékalját, ami tubusaiban megmaradt. Épp igy volt a hajával is, ritka, rendetlen növésü, piszkossárga és sárgás-piszkos haj meredezett a fején, váratlan csomókban és pamatokban ütközött ki az arcán, mint egy köteg szélzilálta buzaszál.

Röviden, Szépséges Smith szörnyeteg volt, de nem tehetett róla. Nem volt ezért felelős. Az anyag, melyből vétetett, ekképp formálódott. Ő főzött az erőd lakóira, ő mosogatott és végezte a piszkos munkát. Az erődbeliek nem vetették meg Szépséges Smithet. Inkább tűrték, mint ahogy eltűr az ember egy rosszul formált teremtményt. Aztán meg féltek is tőle. Gyáva dühében keresztüllőhetett volna akárkit is hátulról vagy mérget keverhetett volna kávéjukba. De valakinek csak el kellett végezni a főzést és akármi volt is a Szépség hibája, főzni tudott.

Ilyen volt az az ember, aki figyelte Fehér Agyart, gyönyörködött vad bátorságában és szerette volna megszerezni. Eleitől kezdve közeledett Fehér Agyarhoz s Fehér Agyar eleitől fogva semmibe se vette őt. Később, mikor a Szépséges közeledése mind makacsabb lett, Fehér Agyar felborzolta szőrét, hátrált és vicsorgatta a fogait. Nem tetszett neki ez az ember. Valami rossz érzés fogta el a láttára. Érezte, hogy a rosszindulat árad ki ebből az emberből, félt elébe nyujtott kezétől és mézes szavu beszédétől. Mindezért gyülölte ezt az embert.

Az egyszerübb teremtéseknél a jó és rossz jelentése is egyszerü. A jó jelenti mindazt, ami megkönnyiti az életet, elégtételt szerez és megszabadit a fájdalomtól. Ezért a jót szeretik. Rossz mindaz, ami bántalom, kényelmetlenség, fenyegetés, sértés, s a rosszat gyülölik. Fehér Agyar rossznak találta Szépséges Smithet. E férfi eltorzult testéből és csavaros eszéből egészségtelen lénye rejtélyes módon sugárzott ki, mint ahogy a gőz a maláriás mocsarakból fölfelé emelkedik. Nem okoskodás utján, nem tisztán öt érzékével, más, homályosabb, fölfedezetlen érzék segitségével jött rá Fehér Agyar arra, hogy ez az ember vésztjóslóan gonosz, rosszakarattal terhes, s ezért rossz és gyülölendő.

Fehér Agyar Szürke Hód tanyáján volt, mikor Szépséges Smith először ellátogatott ide. Távoli lépteinek halk neszéről már tudta Fehér Agyar, hogy ki közelit és szőre felborzolódott. Kényelmes, elvetett helyzetben feküdt, de gyorsan felkelt s amint a férfi megérkezett, valódi farkasmódra elinalt a tábor szélére. Nem tudta, miről volt szó, csak annyit látott, hogy az az ember és Szürke Hód beszélgetnek egymással. Egyszer a jövevény rámutatott, amire Fehér Agyar horkantott egyet, mintha az a kéz egyenesen ráhullott volna és nem lett volna, mint ahogy tényleg volt, ötven lábnyira tőle. A jövevény nevetett ezen és Fehér Agyar befutott a menedéket adó erdőbe s fejét vizsgálódva forditotta hátrafelé, amint halk nesszel suhant át az avaron.

Szürke Hód visszautasitotta Szépséges Smith ajánlatát. Nem adja el a kutyát. Meggazdagodott a kereskedésből. Nem hiányzott semmije. Amellett Fehér Agyar értékes állat volt, a legerősebb szánkóhuzó kutya, amilyet csak valaha látott és a legjobb vezető. Nem volt párja a Yukon és a Mackenzie mentén. Tudott harcolni. Oly könnyen öldöste a kutyákat, mint ahogy az emberek öldösik a moszkitókat. (Szépséges Smith szemei lángoltak erre a szóra és megnyalta vékony száját sóvár nyelvével.) Nem. Fehér Agyar semmi árért nem eladó.

De Szépséges Smith ismerte az indiánokat. Gyakran felkereste Szürke Hód tanyáját és kabátja alatt elrejtve mindig vitt egy fekete üveget vagy ilyesvalamit. A whisky természete az, hogy növeli a szomjuságot. Szürke Hód majd elepedt a szomjuságtól. Tüzelő inye és égő gyomra egyre jobban kivánta a tüzes italt; esze, visszájára fordulva a szokatlan izgató szertől, mindenbe beleegyezett, hogy még több szeszt szerezhessen. A pénznek, amit a prémekért, keztyükért és mokasszinokért kapott, hamar lába kelt. Egy-kettőre elfogyott s minél üresebb volt a pénzes zacskója, annál rosszabb volt Szürke Hód kedve. A végén aztán elfogyott egészen a pénze, áruja és kedve. Semmije sem maradt meg, csak borzasztó szomjusága, óriási szenvedély, mely minden józan lélekzetvételénél csak nőtt. Ekkor történt, hogy Szépséges Smith megint beszélt vele Fehér Agyar megvételéről, de most nem dollárokban, hanem pálinkás üvegekben ajánlotta fel a vételárat és Szürke Hód hajlott a szóra.

– Fogja meg a kutyát, oszt’ rendben van, – volt az utolsó szava.

Két nap mulva megjöttek az üvegek.

– Fogja meg a kutyát, – mondta Szépséges Smith Szürke Hódnak.

Fehér Agyar visszamerészkedett a táborba egy este és elégült sóhajjal feküdt le. A rettegett fehér isten nem volt sehol. Már napok óta mind jobban kimutatta Szépséges azt a kivánságát, hogy a kutyára tehesse kezét s Fehér Agyar épp emiatt bujkált az erdőben. Nem tudta, mily veszedelem szállhat reá e makacsul kinyujtott kézből. Csak annyit tudott, hogy valami rosszal fenyegeti s jobb, ha olyan helyen huzódik meg, ahová e kéz hatalma el nem ér.

De alig hogy lefeküdt, Szürke Hód oda tántorgott hozzá és bőrszijat kötött a nyaka körül. Leült Fehér Agyar mellé, egyik kezében tartva a bőrszij végét. A másik kezében egy üveget szorongatott, melyet időrő-időre a feje fölé emelt s ilyenkor különös, kortyogó hangokat hallatott.

Egy óra telhetett el igy, mikor földre dobbanó léptek nesze elárulta, hogy valaki közeledik. Fehér Agyar hallotta meg először, szőre ég felé borzolódott a felismeréstől már akkor, mikor még Szürke Hód ostobán bólingatott fejével. Fehér Agyar megpróbálta, hogy szép csendesen kihuzza a szijat ura kezéből, de az ellazult ujjak szorosan összezárultak és Szürke Hód felébredt.

Szépséges Smith érkezett a táborba és odahajolt Fehér Agyar fölé. Fehér Agyar gyöngén horkantott rá és figyelte a Szépséges kezét. Az egyik kéz kinyult és kezdett alászállni Fehér Agyar fejére. Az állat gyönge morgása éles lett és erős. A kéz lassan még alább szállt, Fehér Agyar lapult, villogó szemmel figyelve, morgása élesebb, élesebb lett, végre ziháló lélekzetvétellel elérte legmagasabb pontját. Ekkor hirtelen harapott, a kéz felé kapva, mint valami kigyó. A kéz visszarándult és Fehér Agyar fogai éles koccanással, üresen ütődtek össze. Szépséges Smith rémült volt és dühös. Szürke Hód agyba-főbe ütötte Fehér Agyart s ez békén tűrte a verést, szorosan a földhöz lapulva alázatos engedelmességében.

Fehér Agyar pillantása gyanakvóan kisért minden mozdulatot. Látta, hogy Szépséges Smith elmegy s egy jókora bottal tér vissza. Ekkor Szürke Hód átadta a szij végét neki. Szépséges Smith megindult, hogy hazafelé menjen. A szij kifeszült. Fehér Agyar nem mozdult. Szürke Hód jobbról-balról adott neki egy pofont, hogy felkelésre birja. Fehér Agyar engedelmeskedett, aztán egy nekirohanással nekirontott az idegennek, aki magával akarta hurcolni. Szépséges Smith nem ugrott félre. Várta ezt a támadást. Meglóbálta hevesen a botot s megakasztva a támadást, a földre zuzta Fehér Agyart. Szürke Hód nevetett és fejét rázta tetszése jeléül. Szépséges Smith szorosabbra rántotta a szijat és Fehér Agyar bénultan és szédelegve csuszott lábaihoz.

Másodszor már nem támadott. Egyetlen botütés meggyőzte arról, hogy a fehér isten tud bánni a bottal és Fehér Agyar sokkal bölcsebb volt annál, mintsem hogy harcoljon az elkerülhetetlen ellen. És igy zordan, bozontos farkát eleresztve ballagott Szépséges Smith nyomában, s halk, elnyomott morgásokat hallatott. Szépséges Smith harcias szemmel figyelte s botját készen tartotta az ütésre.

Az erődben Szépséges Smith jó erősen megkötötte Fehér Agyart, aztán lefeküdt. Fehér Agyar várt egy óra hosszat. Akkor aztán foga közé kapta a szijat és tiz másodperc mulva szabad volt. Nem vesztegette az idejét, ha egyszer a foga közé kaphatott valamit. Nem rágta a szijat hasztalanul. A szij éles vonallal vált ketté, mintha késsel metszették volna kétfelé. Aztán megfordult s visszaügetett Szürke Hód tanyájára. Nem tartozott alattvalói hűséggel ennek az idegen és rettentő istennek. Ő Szürke Hódnak adta át magát s azt hitte, hogy még mindig Szürke Hódhoz tartozik.

De minden ugy történt, mint az imént, egy kis különbséggel. Szürke Hód megint rabszijra füzte Fehér Agyart és reggelre kelve visszaadta őt Szépséges Smithnek. És itt volt az a csekély különbség. Szépséges Smith elverte Fehér Agyart. Szoros szijra füzötten Fehér Agyar nem tehetett egyebet, mint hogy hasztalan őrjöngött és elszenvedte a büntetést. Bot és ostor felváltva csapott le reá és megizlelhette a legborzasztóbb büntetést, amit életében valaha kapott. Az a rettentő verés, amit Szürke Hódtól kölyökkorában kapott, szelid cirógatás volt ehhez képest.

Szépséges Smith gyönyörködött a munkájában. Örült neki. Kárörvendően meredt áldozatára; szemei zavarosan lángoltak, mikor megsuhogtatta a korbácsot vagy a botot és hallgatta Fehér Agyar fájdalmas kiáltozását, tehetetlen üvöltését és horkantásait. Mert Szépséges Smith kegyetlen volt, amilyen kegyetlenek csak a gyávák tudnak lenni. Ő maga is csuszott, mászott, görbedezett és reszketett az emberek ütései vagy goromba sértései alatt és viszonzásképp bosszuját magánál gyöngébb teremtményen töltötte ki. Minden élet szereti a hatalmat. Szépséges Smith sem volt kivétel ez alól. A hatalom kifejtésétől meggátoltatván saját fajtájabeliek között, az alacsonyabb teremtményeknek esett és igy szolgáltatott elégtételt az életnek, mely benne volt. Szépséges Smith nem önmaga teremtette magát és nem illetheti őt vád. Nyomorult testtel és brutális lélekkel jött e világra. Ilyen volt az anyag, melyet magával hozott s az élet sem formálta kegyelmesen.

Fehér Agyar tudta, hogy miért kapott verést. Mikor Szürke Hód megkötötte a szijat nyaka körül s a szij végét Szépséges Smith kezébe adta, Fehér Agyar tudta, hogy hogy istenének az akarata, hogy Szépséges Smith-tel menjen. És mikor Szépséges Smith megkötötte az erőd előtt, tudta, hogy Szépséges Smith akarata az, hogy maradjon is ott.

És igy ő engedetlen volt két isten akaratával szemben s megérdemelte a büntetést. Látta már régebben is, hogy kutyák gazdát cseréltek s azt is látta, hogy a visszaszökött kutyát elverik. Fehér Agyar okos volt, de természetében voltak erők, melyek erősebbek voltak bölcseségénél. Ilyen erő volt a hűség. Nem szerette Szürke Hódot s mégis, az ő akarata és dühe dacára is hű volt hozzá. Nem tehetett róla. A hűség tulajdonsága volt annak az életanyagnak, melyből vétetett. Az a tulajdonság, mely különös sajátja fajának; az a tulajdonság, mely megkülönbözteti fajtáját minden más fajtától; az a tulajdonság, mely képessé tette a vadkutyát és farkast arra, hogy eljőve a szabad Vadonból, társa legyen az embernek.

A verés után visszahurcolták Fehér Agyart az erődbe. De most már Szépséges Smith egy bottal pányvázta ki a kutyát. De nem könnyü elhagyni egy istent s Fehér Agyar is igy volt vele. Szürke Hód az ő saját külön istene volt és Szürke Hód akarata dacára Fehér Agyar még mindig ragaszkodott hozzá és még mindig istenének hitte őt. Szürke Hód elárulta és elhagyta őt, de ez semmi hatással nem volt Fehér Agyarra. Nem hiába adta át ő testét-lelkét Szürke Hódnak. Fehér Agyar korlátozás nélkül adta át magát s az ilyen egyezséget nem lehet könnyen felbontani.

És igy éjjel, mikor már az erődben mindenki aludt, Fehér Agyar rágni kezdte a botot, amelyhez pányvázták. A bot fája régi volt és száraz s oly szorosan volt a nyakához kötve, hogy alig érte el fogaival. Csak a legnehezebb izommunka árán és nyakának szinte hihetetlen meghajlitásával sikerült a fát foga közé kapnia és csak határtalan türelmének köszönhette, hogy órák mulva végre sikerült a botot szétrágnia. Olyasvalamit tett, amit kutyáról nem tételeztek volna fel. Ilyesmi még nem történt soha. De Fehér Agyar megtette s aztán az erődből Szürke Hód tanyájára ügetett, nyakán az elrágott botnak lecsüngő végével.

Fehér Agyar okos volt. De okosabb lett volna, ha nem megy vissza Szürke Hód tanyájára, aki immár két izben árulta el. De hűsége miatt Fehér Agyar harmadszor is elárultatott. Megint hagyta, hogy Szürke Hód szijra füzze és Szépséges Smith megint érte jött. És ekkor még kegyetlenebbül megverték, mint előbb.

Szürke Hód bambán nézte, mint forgatja a fehér ember a korbácsot. Nem volt egy védelmező szava. Fehér Agyar már a más kutyája volt. Mikor véget ért a verés, Fehér Agyar beteg volt. Valami kényes délvidéki kutya belehalt volna az ütlegekbe, de nem Fehér Agyar. Az ő életiskolája szigorubb volt, ő maga is keményebb anyagból volt gyurva. Megvolt benne az életerő. Nagyon is csüggött az életen. De nagyon beteg volt. Először nem tudott helyéről fölkelni s Szépséges Smithnek egy félóráig kellett rá várnia. Aztán, szédülve, tántorogva, vakon követte Szépséges Smithet az erődbe vissza.

Most lánccal kötötték meg, ami ellenállt fogainak és hiába huzakodott, hogy kirántsa a vaskampót a szálfából. Egy pár nap mulva a kijózanodott és tönkrement Szürke Hód elindult hosszu utjára, a Sündisznó-folyón föl egész a Mackenzieig. Fehér Agyar Yukonban maradt, tulajdonaként olyan embernek, aki több, mint félig őrült, de egészen állatias volt. De hát tudhat-e valamit egy kutya az őrültségről? Fehér Agyar szemében Szépséges Smith igazi isten volt, ha rettenetes is. Legjobb esetben őrült isten volt, de mit tudott Fehér Agyar az őrültségről? Ő csak azt tudta, hogy alá kell magát vetnie az uj gazda akaratának s engedelmeskednie minden szeszélyének és hóbortjának.

III. FEJEZET. A gyülölet uralma.

Az őrült isten gyámsága alatt Fehér Agyarból valóságos sátán lett. Egy ketrecben tartották megláncolva az erőd háta mögött és Szépséges Smith itt bosszantotta és zavarta és vaditotta alávaló kinzásokkal. Ez az ember korán észrevette, milyen őrjöngővé válik Fehér Agyar, ha kinevetik és sohsem mulasztotta el, hogy kinzó ingerkedés után ki ne nevesse Fehér Agyart. Nevetése hangos és gunyoló volt s ujjával csufondárosan mutatott Fehér Agyarra. Ilyenkor minden józanság elhagyta Fehér Agyart és dühöngési rohamában szinte őrültebb volt még Szépséges Smithnél magánál is.

Azelőtt Fehér Agyar csupán saját fajának volt ellensége, igaz, hogy megátalkodott ellensége. Most ellensége lett mindennek s mindenkinek s megátalkodottabb, mint valaha. Oly rettentően kinozták, hogy vakon, a gondolkodás minden szikrája nélkül gyülölt. Gyülölte a láncot, mely fogva tartotta, az embereket, akik bekukucskáltak ketrece rácsai között, gyülölte a kutyákat, melyek ezeket az embereket kisérték és tehetetlensége mélyéről vadul horkantott rájuk. Gyülölte ketrece fáját, mely bezárva tartotta őt. És legelőször és legutóljára és legjobban gyülölte Szépséges Smithet magát.

Szépséges Smith szántszándékkal bánt igy Fehér Agyarral. Egy nap egy csomó ember gyülekezett a ketrec körül. Szépséges Smith, bottal a kezében, a ketrecbe lépett s levette a láncot Fehér Agyar nyakáról. Mikor gazdája elhagyta a ketrecet, Fehér Agyar elszabadulva köröskörül rohant, tombolva a ketrecben, hogy megrohanja a kivül álló embereket. Fenségesen borzalmas volt. Teljes öt lábnyi hosszuságában és vállig két és féllábnyi magasságában erősebb és nehezebb volt, mint egy megfelelő nagyságu farkas. Anyjától örökölte a kutya nehezebb termetét, ugy hogy egy csöppnyi háj és egy latnyi fölösleges hus nélkül többet nyomott kilencven fontnál. Csupa izom volt, csont és in, harcias hus, a legkitünőbb formában.

A ketrec ajtaja megint kinyilt. Fehér Agyar megállt. Valami szokatlan volt történőben. Várt. Az ajtó szélesebben kitárult. Egy nagy kutyát hajitottak be s az ajtót becsapták mögötte. Fehér Agyar még sohsem látott ilyen kutyát (egy szelindek volt); de a betolakodó nagysága és ádáz tekintete nem ijesztette meg. Végre volt itt valami, nem fa, nem vas, valami, amin kitöltheti gyülöletét. Agyarait megcsillantotta s ráugrott, fölszakitva a szelindek nyakát. A szelindek megrázta fejét s rekedten morgott s Fehér Agyarnak esett. De Fehér Agyar itt volt, ott volt, mindenütt volt, mindig elillanva, kitért és mindig ráugrott s felszakitotta agyaraival, aztán oldalt ugrott, hogy elkerülje a büntetést.

Az emberek ott künn kiabáltak, tapsoltak és Szépséges Smith a gyönyör extázisában nézte Fehér Agyar véres munkáját. A szelindek ügye az első perctől fogva rosszul állott. Nagyon nehéz állat volt és nagyon lassu. A mérkőzés végén Szépséges Smith visszaverte Fehér Agyart egy bottal s a szelindeket gazdája kivonszolta a ketrecből. Aztán kifizették a fogadásokat s jó csomó pénz csörent meg Szépséges Smith kezeiben.

Fehér Agyar nemsokára ott tartott, hogy mohó szemmel nézte, ha emberek gyülekeztek a ketrec elé. Ez a gyülekezés azt jelentette, hogy harcolni fog s ez volt most az egyetlen módja arra, hogy megnyilatkozzék az élet, mely benne lüktetett. Kinoztatva, gyülöletre ingerelve s fogolyként tartva, nem tudta másképp kielégiteni gyülöletét, csak olyankor, ha gazdája jónak látta, hogy egy másik kutyát dobjanak a ketrecébe. Szépséges Smith jól itélte meg foglya erejét, mert mindig Fehér Agyar maradt a győztes. Egy napon három kutyával vivott meg egymás után. Máskor meg egy teljesen kifejlett s a Vadonból frissen fogott farkast dobtak a ketrecébe. És egy másik napon egyszerre két kutyával kellett megvivnia. Ez volt a legnehezebb harca s bár megölte mind a két kutyát, maga is félhalott volt a harc végeztével.

Ősz táján, mikor az első hó leesett és jég zajlott a folyó hátán, Szépséges Smith jegyet váltott a maga és Fehér Agyar számára a gőzhajóra, mely a Yukonon Dawsonig volt menendő. Fehér Agyarnak hire volt messze földön. Széltire-hosszára Bajnok-Farkasnak nevezték, s ketrecét, melyben a gőzhajóra vitték, a kiváncsi emberek egész raja vette körül. Fehér Agyar dühöngött és morgott rájuk, vagy nyugodtan feküdt és hideg gyülölettel nézte az embereket. Miért is ne gyülölte volna őket? Fehér Agyar sohse tette föl ezt a kérdést. Csak azt tudta, hogy gyülöl, ezzel az érzéssel volt tele minden porcikája. Élete valóságos pokollá változott. Minden ize, minden csepp vére tiltakozott az ellen, hogy emberekkel szoros érintkezésben legyen. S most mégis igy kell élnie. Emberek bámultak rá, botokat dugtak be a ketrecbe, hogy feldühitsék és nevethessenek rajta.

Most ezekből az emberekből állt az a környezet, mely ugy formálta életanyagát, hogy még dühöngőbb vadállat lett belőle, mint aminőnek a Természet teremtette. Bizonyos, hogy a Természet nagy rugalmassággal ruházta fel. Ahol más állat meghalt vagy szellemében megtört volna, ő összeszedte magát és élve maradt és semmiképpen nem szellemének rovására. Valószinü, hogy Szépséges Smith, ez a főördög és kinzó, meg tudta volna később törni Fehér Agyar szellemét, de most még Szépséges nem jutott el odáig.

Ha Szépséges Smithben ördög lakott, az lakott Fehér Agyarban is, és ez a két ördög dühöngött egymás ellen szüntelenül. Mielőtt idekerült volna, Fehér Agyarban volt annyi bölcseség, hogy meghunyászkodjék az olyan ember előtt, akinek bot van a kezében; de ez a bölcsesége már elpárolgott. Szépséges Smith puszta látása elég volt arra, hogy dühöngés fogja el. És ha közel érhették egymást és Szépséges Smith visszaverte bottal Fehér Agyart, ez morgott, horkantott, tovább és tovább is vicsoritotta a fogait. Az utolsó morgást még a bot sem tudta elnyomni; az utolsó morgás mindig az övé volt. Mindegy volt, akármilyen borzasztóan elverte, akkor is morgott s mikor Szépséges Smith föladta a küzdelmet és visszavonult, akkor is dacos morgás hallatszott mögötte, vagy Fehér Agyar nekiugrott ketrece rácsainak s ott üvöltötte el gyülöletét.

Mikor a gőzös Dawsonba érkezett, Fehér Agyar a partra került. De még itt is a nyilvánosság előtt élt, egy kalitkában, melyet kiváncsi emberek vettek körül. Közszemlére állitották, mint «Bajnok-Farkast» és az emberek ötven centet fizettek le aranyporban, csak hogy láthassák. Nem volt egy percnyi nyugalma sem. Ha lefeküdt, hogy aludjék, megpiszkálták egy bot végével, mert a közönségnek látni kellett valamit a pénzéért. Hogy a kiállitás vonzóbb legyen, örökös dühöngésben tartották Fehér Agyart. De mindennél rosszabb volt az a légkör, amiben élt. Ugy tekintették, mint a legfélelmetesebb vadállatot s ugyanezt érezte ő kalitja rácsai mögött. Minden szó, minden védekező mozdulat, melyet az emberek tettek, tulajdon rettentő vadságának érzését növelte. Mindez annyi volt, mintha kegyetlensége tüzét szitották volna. Ennek következtében vadsága csak növekedhetett. Ujabb példája volt ez annak, hogy életanyaga formálható volt, képességeit a környezet rettentő nyomása alakitotta. Amellett, hogy kiállitották, megmaradt hivatásosan küzdő farkasnak.

Szabálytalan időközökben, valahányszor küzdelemre mód kinálkozott, kinyitották ketrece ajtaját és a várostól pár mérföldnyire levő erdőbe vezették. Ez rendesen éjnek idején történt, hogy elkerüljék a Territórium rendőrségének beavatkozását. Egy pár órai várakozás után, mikor kivilágosodott, megérkezett a nézőközönség és a kutya, mellyel Fehér Agyarnak harcolnia kellett. Ily módon nemsokára mindenféle fajtáju és nagyságu kutyával küzdött. Kegyetlen földön élt, az emberek is kegyetlenek voltak s a harc rendszerint halálos kimenetelü volt.

Miután Fehér Agyar még mindig vivott, világos, hogy mindig a másik kutya volt az, amelyik – a harc végén – kimult. Nem győzték le soha. Kölyökkorabeli gyakorlata, mikor Lip-lippel és az egész kölyökhaddal harcolt, most jó hasznára vált. Makacssága, mellyel a földbe szinte belegyökereztette lábait, legyőzhetetlen volt. Nem volt olyan kutya a sok között, amelyik le tudta volna a lábáról kapni. Ez volt a farkasivadékok kedvenc csele: rárohanni egyenesen, vagy váratlan kanyarodással, abban a reményben, hogy vállának dülhetnek és fellökhetik. Mackenzie-kutyák, eszkimó- és Labrador-ebek, Huskyk és Malemute-fajjuak, mind megpróbálkoztak ezzel, de hasztalanul. Soha nem verték le a lábáról. Szájról-szájra szállt ez a hir, a közönség minden alkalommal kiváncsian leste, mikor esik meg az a csoda, de Fehér Agyar sohse elégitette ki ebbeli kivánságukat.

Aztán itt volt villámszerü gyorsasága, ami felbecsülhetetlen előnyt adott neki minden ellenfelével szemben. Mindegy, mi volt a vivásbeli tapasztalatuk, még nem találkozhattak kutyával, amelyik olyan gyors lett volna, mint ő. Számitásba kellett venni rögtöni támadását is. A rendes kutya hozzászokott a horkantás, morgás, berzenkedés előkészületeihez. És a rendes kutya mind a négy lábával az ég felé kapálódzott és el volt intézve, mielőtt hozzá kezdett volna a harchoz és magához térhetett volna meglepetéséből. Ez oly gyakran megtörtént, hogy Fehér Agyart rendszerint kötélen tartották, mig ellenfele végzett az előkészületekkel s már meg is inditotta az első támadást.

De Fehér Agyar legnagyobb előnye mégis a tapasztalat volt. Többet tudott a vivásról, mint valamennyi ellenfele együttvéve. Több harcot harcolt, több cselt és módszert látott, több csele volt neki magának is, ugy hogy harcmodorán nem volt már semmi javitani való.

Amint az idő mult, mind kevesebb harcra nyilt alkalma. Nem találtak hozzá méltó kutyát és Szépséges Smith kénytelen volt farkasokat uszitani rá. E farkasokat indiánok fogták össze erre a célra és a farkas és Fehér Agyar közti harc mindig rengeteg nézőt csőditett össze. Egyszer egy teljesen kifejlett nőstényhiuz volt az ellenfele s ekkor Fehér Agyar elkeseredetten küzdött életéért. A hiuz olyan gyors volt, mint ő, olyan kegyetlen, mint ő s mig Fehér Agyar csak a fogával téphetett, a hiuz még éles körmeivel is harcolhatott.

A hiuz után Fehér Agyarnak nem akadt ellenfele. Nem volt állat, mellyel megvivhatott volna, legalább is nem tartottak egyet sem méltónak arra, hogy kiállhasson vele. Fehér Agyar közszemlére volt téve egész tavaszig, mikor egy bizonyos Tim Keenan nevezetü faro-játékos érkezett Dawsonba. Vele együtt jött az első bulldog, amely lábát valaha Klondike földjére tette. Az, hogy Fehér Agyar és a bulldog harcra álljanak ki, elkerülhetetlen volt s egy héttel a küzdelem előtt egyébről sem esett szó a város bizonyos részeiben, mint a Fehér Agyar és a bulldog közötti mérkőzésről.

IV. FEJEZET. A lerázhatatlan halál.

Szépséges Smith leoldotta róla a láncot és félreállott. Most az egyszer Fehér Agyar nem támadott tüstént, csak állott mozdulatlanul, füleit előre hegyezve feszült figyelmében és kiváncsian méregette a szembenálló különös állatot. Még sohasem látott ilyen kutyát. Tim Keenan előretolta a bulldogot.

– Most rajta! – mormolta.

A kurta, zömök, idomtalan tömegü állat a kör közepére ballagott, megállt és pislogva bámult Fehér Agyarra.

Biztatás hangzott a tömegből. Rajta, Cherokee! Csak neki! Kapd be, te! Fald fel!

De Cherokee nem mutatott valami nagy harci kedvet, csak bámult a kiabálókra és jóindulatuan csóválta kurta farkát. Nem mintha félt volna. Egyszerüen lusta volt. Meg aztán még csak nem is derengett előtte, hogy itt tulajdonképpen arról van szó, hogy ő a másik kutyával viaskodjék. Még sohasem viaskodott ilyenfajta kutyával és várta, mikor hozzák elé az igazi kutyát.

Tim Keenan belépett a körbe és Cherokee felé hajolva cirógatni kezdte a kutya lapockáit lassu, előretoló mozdulatokkal, szőr ellenében. Ezzel mintegy biztatta az állatot. Cherokee morogni kezdett, halkan, mélyen, a torok mélyéről jövő morgással. A morgás a cirógató mozdulatok ritmusát követte. Erősödött, amint a cirógatás a végéhez közeledett, cirógatás után elhalt s ujra kezdődött a következő cirógatásnál. A ritmus hangsulya a mozdulatok végére esett. A cirógatás véget ért, mikor a morgás hangos vakkantássá erősödött.

Mindez nem maradt hatás nélkül Fehér Agyarra. Nyakán és hátán felborzadt a szőr. Tim Keenan még egy lökéssel biztatta bulldogját és kilépett a körből. Cherokee a lökés következtében egy pár lépést tett előre, de aztán sem hagyta abba az iramot, görbe lábain gyorsan ügetett előre. Ekkor lecsapott rá Fehér Agyar. Meghökkent csodálkozás moraja hangzott fel. Ahogy Fehér Agyar a távolságot befutotta és a harcot megkezdte, az a mód inkább macskára, mint kutyára emlékeztetett és ugyancsak macskaszerü gyorsasággal vágta a bulldogba agyarait, aztán félreugrott.

A bulldog nyalka, a füle mögött, felhasadt és vérzett, de ő még csak nem is hederitett rá, nem is morgott, hanem üldözőbe vette Fehér Agyart. A küzdelem megnyitása, az egyik ellenfél gyorsasága, a másik kitartása feltüzelte a nép kedvét. Uj fogadásokat kötöttek, a régieket megtetézték. Fehér Agyar ujra meg ujra lecsapott, hasitott egyet ellenfelén és bántatlanul félreugrott. Furcsa ellensége egyre követte őt, tulságos sietség nélkül, de nem is nagyon lassan, rendületlen eltökéltséggel, mint aki tudja, hogy mit akar. Módszere céltudatosnak látszott: neki meghatározott feladata van, azt végre kell hajtania, törik vagy szakad, s ettől őt semmi el nem tántorithatja.

Egész viselkedése, minden mozdulata magán viselte ennek az elhatározásnak bélyegét. Fehér Agyar csodálkozott. Eddig még sohasem került össze ilyen kutyával. Teste puha volt és könnyen sebezhető. Fehér Agyar fogait nem fogta fel tömör bunda, mint a maga fajtáju állatoknál, fogai könnyen hatoltak az engedékeny husba. Valahányszor támadott, ugy látszott, mintha a másik nem tudná magát védeni. Az is zavarba ejtette, hogy a bulldog nem csapott nagy lármát, mint azok a kutyák, amelyekkel eddig dolga akadt. Egy kurrogás, egy mordulás, ennyi volt az egész, amivel Cherokee sebesülését tudomásul vette. De üldözése sohasem lankadt.

Cherokee nem volt lassu. Tudott ő is gyorsan perdülni, fordulni, de akárhogy perdült, fordult, mindig elhibázta Fehér Agyart. Mire ő megmozdult, hol volt már akkor Fehér Agyar! Cherokee is csodálkozott. Sohase látott még olyan kutyát, amelyikkel nem lehet birokra kelni. Eddigi párviadalaiban mind a két ellenfél egyformán kereste a közeli harcot. De Fehér Agyar mindig távol tartotta magát tőle. Táncolt, ugrált, itt volt, ott volt, mindenütt volt. Alig hogy belevágta fogát, már el is eresztette és odább suhant, mint a nyil.

Fehér Agyar nem tudott Cherokee nyakának puha alsó részéhez férkőzni. A bulldog tulságos alacsony volt s előálló állkapcsai is védelmezték. Fehér Agyar sebesületlenül szökkent ide-oda, mialatt Cherokee sebei egyre szaporodtak. Nyakának, fejének mindkét oldala fel volt tépve, hasogatva, bőven folyt a vére, de ez egy cseppet sem hozta ki a sodrából. Kitartóan folytatta az üldözést, csak egyszer állott meg egy pillanatra, mintegy zavartan, s a körülállókra pislogva kurta farkát csóválta harci készsége jeléül.

Ebben a pillanatban megint lecsapott rá Fehér Agyar, fölhasitva amugy is ronggyá szaggatott füle maradványát, aztán villámként szökött tovább. Cherokee nekibőszülve folytatta tovább az üldözést és a belső körön futva csak arra törekedett, hogy Fehér Agyar torkát halálthozó állkapcsába kaphassa. De egy hajszállal elhibázta a szökést s a tömegben a tetszés moraja zugott fel, amikor Fehér Agyar, a veszélyt kikerülve az ellenkező irányban félreugrott.

Az idő haladt. Fehér Agyar tovább táncolt, fordult, perdült, szökkent ki és be, uj meg uj sebeket ejtve, a bulldog pedig ádáz eltökéléssel ment utána. Előbb-utóbb ugyis eléri célját, ő adja a harcdöntő harapást. Addig a másik csak hadd ejtsen rajta annyi sebet, amennyit tud. Füle már rojtokká volt szaggatva, tarkója és válla tiz sebből vérzett, még az ajkát is felszaggatták ellenfelének villámgyors vágásai, amelyeket ő sem előrelátni, sem kivédeni nem tudott.

Fehér Agyar többizben megkisérelte, hogy a másikat feldöntse, de magasságban tul nagy volt köztük a különbség. Cherokee tulságosan zömök volt és tulságosan közel volt a földhöz. Fehér Agyar ezt a cselt a kelleténél eggyel többször próbálta meg. Gyors perdüléseinek és fordulásainak egyikénél ballapockája fedezetlenül tárult Cherokee felé, mert Cherokee lassabban fordult, mint ő. Fehér Agyar Cherokeera vetette magát, de saját válla a másiknál sokkal magasabb volt s oly erővel történt az összeütközés, hogy ugrásának ereje átvetette a másik teste fölött. Ez volt Fehér Agyar hosszu pályafutása alatt az egyetlen eset, mikor elvesztette lába alól a talajt. A levegőben fél bukfencet vetett és a hátára esett volna, ha macskaszerü ügyességgel meg nem fordul a levegőben, hogy lábával érjen földet. Még igy is erősen megütötte az oldalát. A következő pillanatban felugrott, de akkor a Cherokee fogai összezárultak a torkán.

Nem jó fogás volt, mert tulságosan lent volt a mellkas felé, de Cherokee azért nem eresztette el. Fehér Agyar talpra ugrott s eszeveszetten száguldott körül, hogy lerázza magáról a bulldog testét. Ez a belécsimpaszkodó, rajta lógó teher őrültté tette. Korlátozta mozdulatait és szabadságát. Olyan volt, mint egy csapda, ami ellen minden ösztöne fellázadt. Vad lázongás volt ez. Percekig olyan volt, mintha bomlott eszü lett volna. Az élet legmélye nyilatkozott meg benne, az élniakarás töltötte el egész valóját. A puszta élet viaskodott benne. Az értelmesség eltünt belőle, mintha soha eszes állat nem lett volna. A gondolkozás elmerült a husnak élet és mozgás után való vak vágyában; mozogni, minden áron mozogni akart, folytonosan mozogni, mert a mozgás volt életének egyetlen kifejezése.

Körbe-körbe száguldott, forgott, perdült előre és hátra, hogy lerázza a torkán lógó őtvenfontos terhet.

A bulldog nem csinált semmi egyebet, mint kapaszkodott. Itt-ott, de ritkán, leért lába a földre és ilyenkor nekifeszült Fehér Agyarnak. De a következő pillanatban Fehér Agyar tovább vonszolta, körberagadta magával, őrjöngő forgás kavarodásában. Cherokee egész lénye egy volt ösztönével. Tudta, hogy a helyes dolgot cselekszi, mikor belekapaszkodik Fehér Agyarba és valami boldog, kielégült gyönyört érzett. Ilyenkor lehunyta szemét és hagyta, hogy Fehér Agyar ide-oda rángassa, cibálja, nem törődött az ütésekkel, amiket közben kapott. Ez mind nem számitott. A fődolog volt a fogás és a fogást: azt tartotta.

Fehér Agyar csak akkor csendesült le, mikor kifáradt. Nem tehetett semmit és nem értett semmit. Soha, mióta harcolt, vele ilyesmi nem történt. A kutyák, amelyekkel eddig szembe került, nem harcoltak ilyen módon. Azok haraptak és elugortak, haraptak, hasitottak és elugortak. Félig oldalára feküdt és lélegzet után kapott. Cherokee még mindig nem eresztette el a torkát, ránehezedett, hogy egészen oldalt fordithassa. Fehér Agyar ellenállt, de érezhette, mint nyitja könnyedén szét állkapcsát Cherokee és mint csukja össze megint rágásszerü mozdulatokkal, hogy magasabb helyen haraphasson a torkába. Minden rágó mozdulattal közelebb-közelebb jutott torkához. A bulldog módszere az volt, hogy megtartsa, amit már megkapott, s hozzászerezzen annyit, amennyit csak lehet. Az alkalom kedvezett neki, ha Fehér Agyar nyugton maradt. Ha Fehér Agyar küzdött, Cherokee megelégedett a puszta kapaszkodással is.

Cherokee kidudorodó tarkója volt az egyetlen, amihez Fehér Agyar a fogaival férhetett, mert az éppen ott fogta meg, ahol a nyak a vállhoz izül. De Fehér Agyar nem értett a rágással való viaskodáshoz, állkapcsai sem voltak arra alkalmasak. Egy darabig vadul hasogatott és szakitott agyaraival. De a helyzetükben való változás más ötletet adott neki. A bulldognak sikerült őt a hátára forditani, és – még mindig tartva a torkát – egyszerre föléje került. Fehér Agyar, mint a macska, behuzta hátsó lábait és ellenfele hasának döfve, hosszu, tépő karmolással igyekezett feltépni Cherokee hasát. Cherokee belei ki is omoltak volna, de Cherokee gyorsan megfordult tulajdon fogása körül és Fehér Agyar testével derékszögbe került.

Nem volt rá mód, hogy Cherokee harapásától meg lehetett volna szabadulni. Olyan volt ez, mint a Sors maga, kérlelhetetlen. Lassan-lassan fölfelé nyomult a főütőér mentén. Fehér Agyart a haláltól egyedül csak nyakának laza bőre és sürü tömött bundája mentette meg. A bunda betömte Cherokee száját szőrrel és csaknem meghiusitotta a harapás erőlködését. De nyomról-nyomra, harapásról-harapásra több bőrt és szőrt kapott a szájába Cherokee. Igy lassankint fojtogatni kezdte Fehér Agyart. Fehér Agyar lélegzetvétele egyre nehezebbé vált, amint az idő haladt.

Már-már ugy látszott, a viadalnak vége van. A Cherokeera fogadók tomboltak örömükben és nevetségesen magas téteket kináltak. A Fehér Agyar-pártiak ennek megfelelően elcsendesedtek és tiz, sőt husz az egy ellen sem voltak hajlandók fogadást kötni Fehér Agyarra. Mégis akadt egy ember, aki gyorsan megkötött egy fogadást, melyben ötvenet kináltak neki egy ellen. Szépséges Smith volt ez az ember. Egy lépést tett a kör belseje felé, kinyujtott ujjával Fehér Agyarra mutatott és gunyos hahotában tört ki. Ez hatott. Fehér Agyar vadul őrjöngött, összeszedte még megmaradt erejét és talpra állott és ötven fontnyi terhével a nyakán körberohant. Dühe rémületté változott. Az élete legmélyebb ösztönei lettek urrá rajta és okossága eltünt a puszta élnivágyás mögött. Körbe-körbe, megint vissza, megbotolva, leesve és föltápszkodva, néha még hátsó lábaira is állva és ellenségét a levegőbe emelve hiába küzködött, hogy lerázza magáról a lerázhatatlan halált.

Végre hátratántorodott és elbukott, kimerült s a bulldog azonnal feljebb nyomult harapásaival, közelebb férkőzve, mind több és több szőrrel boritott hust tömködve szájába, kegyetlenebbül fojtogatva Fehér Agyart, mint valaha. Taps és ujjongás üdvözölte a győzőt. Kiáltás hallatszott: Cherokee! Cherokee! Cherokee minderre csak kurta farkának vidám csóválásával felelt. De a tetszészaj nem vonta el figyelmét feladatáról. Semmi barátságos összeköttetés nem volt a farkcsóválás és hatalmas állkapcsának harapása közt. Minden farkcsóválás dacára könyörtelenül fogvatartotta kegyetlen harapásával Fehér Agyar torkát.

Ekkor valami más vonta el a nézők figyelmét. Szánkócsilingelés és kutyahajtó kiabálása hallatszott. Az arcok, a rendőrségtől való féltükben aggódókká váltak. Csak Szépséges Smith arca nem változott. Két ember jött kutyavontatta szánkóval az ösvényen lefelé. Ugy látszott, valami bányakutatásról térhettek vissza. Mikor a csődületet meglátták, megállottak, hogy megtudják, mi lehet az izgalom oka. A kutyahajtó bajuszt viselt, a másik, a fiatalabb és magasbb, simára volt borotválva s arcát pirosra festette a futás és a fagyos levegő.

Fehér Agyar már alig-alig moccant. Néha-néha még tett egy-egy ellenállási kisérletet, de eredménytelenül. Alig tudott lélegzeni s ami kevés lélegzet még volt, az is egyre fogyott az egyre szorosabbra váló kegyetlen harapás alatt. A bulldog már régen fölszakitotta volna nyaki ütőerét, ha első harapása nem történt volna oly nagyon alant. Igy sok időbe került, mig Cherokee a kellő helyre rágódott s a rágás alatt szája egész tele lett szőrrel s a laza bőr ráncaival.

Ezalatt a Szépséges Smithben alvó vadállat felriadt s elvette még azt a kis józan eszét is, ami máskor legalább megvolt benne. Amikor látta, hogy Fehér Agyar szeme elmered, tekintete megüvegesedik, tudta, hogy a küzdelem elveszett. Kitört belőle a vadállat, Fehér Agyarnak esett és vadul verni kezdte. Pisszegés hangzott a tömegből és néhány tiltakozó kiáltás, ez volt minden. Mialatt ez történt és Szépséges Smith a kutyát rugdosta, mozgolódás támadt a tömegben. A magas fiatalember, vállal és könyökkel dolgozva, minden teketória nélkül áthatolt a tömegen. Amint az idegen a körbe lépett, Szépséges Smith meg akarta rugni Fehér Agyart. Egy lábon állt és egyensulya igen bizonytalan volt. A jövevény öklével az arcába csapott. Szépséges Smith másik lába is elhagyta az anyaföldet s egész teste a levegőbe látszott emelkedni, amint hanyatt s egyenest a hóba zuhant. A jövevény a tömeghez fordult.

– Gyávák! Bitangok! – kiáltotta.

Maga is indulatban volt, de józan indulatban. Szürke szemei ércesen, acélosan villámlottak a tömeg felé. Szépséges Smith ujra lábra állott és feléje tartott, szepegve, gyáván. A jövevény nem értette a dolgot. Nem tudta, hogy a másik mily nyomorult gyáva és azt hitte, hogy verekedni akar. S igy egy «Te bestia!» kiáltással egy ujabb ökölcsapással ujra hátrateritette. Szépséges Smith látta, hogy a hó a legbiztosabb hely az ő számára s ott maradt, ahol volt, kisérletet sem téve a felkelésre.

– Gyere, Matt és segits, – szólt a jövevény a kutyahajtónak, ki őt a körbe követte.

A két ember a kutyák fölé hajolt.

Matt megfogta Fehér Agyart, hogy elhuzza, mihelyt Cherokee szoritása enged. A fiatalabb ezt ugy akarta elérni, hogy a bulldog állkapcsait a kezébe fogta és próbálta szétfesziteni. Hiu erőlködés volt. Amint huzta, ráncigálta és feszegette, minden kilégzésével azt fujta: «Bestia!»

A csődület kezdett elégedetlenkedni, egyesek tiltakoztak a játék elrontása miatt, de elhallgattak, amikor a jövevény feltekintett munkájából és rájuk meredt.

– Átkozott bestiák! – fujta és folytatta dolgát.

– Nem használ az semmit, Mr. Scott, igy nem lehet szétválasztani, – szólt Matt végre.

A két ember szünetet tartott és nézte a kutyákat.

– Nem vérzik nagyon, – mondta Matt, – még nem kapta be egészen.

– De minden pillanatban megteheti, – felelt Scott. – Láttad? Most is tovább ment egy keveset.

A fiatalabb egyre izgatottabb lett és aggodalma Fehér Agyar sorsa miatt egyre növekedett. Hevesen csapkodta Cherokee fejét, de az nem gyengitette a fogását. Cherokee csóválta a farkát annak jeléül, hogy érti az ütések jelentését, de ő tudta, hogy igaza van és az egyedüli helyes dolgot cselekszi, midőn a fogását tartja.

– Nem segitene valamelyikötök? – fordult Scott a tömeghez.

Senki sem ajánlkozott. Ahelyett a népség gunyosan biztatta.

– Valami feszitővas kellene, – tanácsolta Matt.

A másik oldalzsebébe nyult és elővette revolverét s csövét a bulldog állkapcsai közé próbálta fesziteni. Nyomta, feszitette teljes erővel, ugy hogy tisztán lehetett hallani, amint az acél a zárt fogsorokhoz ütődött. Mindkét ember a kutyák fölé hajolva térdelt. Tim Keenan a körbe lépett, megállott Scott mellett és vállára tette a kezét.

– Ne törje el azokat a fogakat, idegen, csak azt ajánlom, – mondta fenyegetve.

– Akkor a nyakát töröm, – válaszolta Scott s folytatta a feszegetést a revolvercsővel.

– Azt mondtam, el ne törje azokat a fogakat, idegen, – ismételte a fáró-bankár még fenyegetőbben, mint előbb.

De hogyha csak fenyegetni akart, akkor célt tévesztett. Scott nem hagyta abba a munkáját, mindössze azt mondta hidegen:

– A maga kutyája?

A fáró-bankár igenlően morgott.

– Hát akkor jöjjön és segitsen kinyitni az állkapcsát.

– Hát, idegen, bizony én nem szégyellem bevallani, hogy ez olyan valami, amire magam sem jöttem rá. Nem tudom a nyitját.

– Akkor menjen el az utból és hagyjon békén. Dolgom van.

Tim Keenan csak állott mellette, de Scott nem vett további tudomást róla. Már sikerült a csövet az egyik oldalon bedugni és most azt próbálta, hogy kitolja a másik oldalon. Mikor ez megvolt, óvatosan feszegetni kezdte, fokozatosan lazitva az állkapcsokat, mig Matt lassan kiszabaditotta Fehér Agyar összemarcangolt nyakát.

– Álljon ide és fogja meg a kutyáját, – szólt oda Scott a bulldog tulajdonosának parancsolóan.

A fáró-bankár engedelmesen lehajolt és erősen megfogta Cherokeet.

– Na most! – szólt Scott, egy végsőt feszitve.

A kutyákat szétválasztották a bulldog ellenkezése közepette.

– Vigye el! – rendelkezett Scott és Tim Keenan elvitte Cherokeet vissza a tömegbe.

Fehér Agyar több eredménytelen kisérletet tett a felkelésre. Egyszer már lábra állott, de elgyengült lábai nem birták el testének terhét és visszaroskadt a hóba. Üveges szemei félig le voltak hunyva, állkapcsai nyitva, nyelve kinyult. Minden látszat szerint halálra vált. Matt vizsgálta:

– Bizony nincs már benne sok élet, – mondotta, – de még lélekzik.

Szépséges Smith talpra állott és nézte Fehér Agyart.

– Matt, mennyit ér egy jó szánhuzó kutya? – kérdezte Scott.

A kutyahajtó, még mindig térden és Fehér Agyar fölé hajolva, gondolkozott egy darabig.

– Háromszáz dollárt, – felelte.

– S mennyit ér egy olyan, amelyik ugy össze van marcangolva, mint ez itt? – kérdé Scott Fehér Agyarra mutatva.

– Félannyit, – mondta a kutyahajtó.

Scott Szépséges Smithhez fordult.

– Hallottad, te bestia? Elveszem a kutyádat és adok helyette százötven dollárt.

Kinyitotta a tárcáját és kiolvasta a pénzt.

Szépséges Smith hátratette a kezét és visszautasitotta az elébe tartott pénzt.

– Nem adom el, – mondotta.

– De igenis, hogy eladod, mert én megveszem, – bizonygatta a másik. – Itt a pénzed, a kutya az enyém.

Szépséges Smith még mindig hátratett kézzel lépett vissza.

Scott feléje ugrott, öklét ütésre emelve. Szépséges Smith, ütéstől tartva, visszahuzódott.

– Nekem is vannak jogaim, – siránkozott.

– Eljátszottad a jogodat, hogy az a kutya a tied legyen, – volt a válasz. – Vedd el ezt a pénzt, vagy azt akarod, hogy ujra megüsselek?

– Jól van, – mondta Szépséges Smith ijedten, – de tiltakozás mellett veszem el a pénzt. Ez a kutya kincsesbánya. Azt nem lehet tőlem elrabolni. Az embernek jogai vannak.

– Ugy van, – válaszolt Scott, – az embernek jogai vannak, de te nem ember vagy, hanem bestia.

– Várjon, majd ha Dawson-ba megyek, – fenyegetődzött Smith. – Majd meglátjuk, a törvény kinek ád igazat.

– Ha kinyitod a pofádat Dawsonban, kikergettetlek a városból. Megértetted?

Szépséges Smith morgott.

– Megértetted? – dörgött a másik.

– Igen, – morgott Szépséges Smith eloldalogva.

– Igen, hát még?

– Igen, uram, – vicsorgott Szépséges Smith.

– Vigyázz, harap, – kiáltotta valaki s nagy röhej támadt utána.

Scott hátat forditott neki és a kutyahajtónak segitett, aki Fehér Agyar fölé hajolva dolgozott.

Néhány ember már elmenőben volt, mások csoportokban állottak, nézelődtek s beszélgettek. Tim Keenan az egyik csoporthoz csatlakozott.

– Ki ez a pofa? – kérdezte.

– Weedon Scott, – felelte valaki.

– Ki az ördög ez a Weedon Scott? – kérdezte megint a fáró-bankár.

– Hires bányaszakértő. Minden nagy kutyával jóba van. Ha nem akarsz bajba kerülni, akkor csak térj ki az utjából, azt tanácslom. A bányatisztek mind jóbarátai. Az aranybányák biztosa pedig testi-lelki cimborája.

– Mindjárt gondoltam, hogy valaki, – jegyezte meg a fáró-bankár. – Azért nem emeltem rá kezet.

V. FEJEZET. A rettenthetetlen.

– Hiába minden, – vallotta be Weedon Scott.

Faházikója lépcsőjén ült s a kutyaidomitóra nézett, aki egy vállvonással felelt, ami épp oly reménytelenséget fejezett ki.

Együtt nézték Fehér Agyart, amint kifeszitett lánca végén horkantva, berzenkedve, vadul erőlködött a szánkóhuzó kutyák felé.

A szánkóhuzó kutyák, miután számtalan leckét kaptak egy bot segitségével Mattól, megtanulták, hogy hagyják magára Fehér Agyart, s most ott feküdtek kellő távolságban, látszólag teljesen megfeledkezve Fehér Agyarnak még a létezéséről is.

– Farkas ez és nincs rá mód, hogy megszeliditsük, – jelentette ki Weedon Scott.

– Nem lehessen tudni, – ellenkezett Matt. – Mért ne lehetne benne kutyavér? Egy dolgot tudok s abban aztán bizonyos is vagyok.

A kutyahajtó elhallgatott és bólintott fejével a Moosehide hegyek felé.

– Ki vele, mit tudsz? – szólt Scott élesen egy kis várakozás után. – Köpd ki, amit mondani akarsz.

A kutyahajtó hüvelykujjával visszafelé Fehér Agyarra mutatott.

– Kutya, vagy nem kutya, annyi bizonyos, hogy ez már hámba volt törve valahol.

– Ugyan!

– Ha én mondom, elhiheti. Nézze meg jól. Látja azokat a nyomokat a melle körül?

– Igazad van, Matt. Szánkóhuzó kutya volt, mielőtt Szépséges Smith megkaparitotta volna.

– És nem tudom, miért ne lehetne szánkóhuzó kutya megint.

– Gondolod? – kérdezte Scott kiváncsian. Aztán a remény kialudt arcából, s megrázta a fejét. – Két hete van nálunk s sohse volt vadabb, mint ebben a pillanatban.

– Adjon módot neki a megtérésre, – tanácsolta Matt. – Eressze egy kicsit szabadon.

A másik hitetlenül nézett rá.

– Igen, – folytatta Matt, – tudom, hogy már megpróbálta, de még nem vette elő a botot.

– Hát próbáld meg te.

A kutyahajtó keritett egy botot és a megláncolt állat felé közeledett. Fehér Agyar ugy tekintett a botra, mint a ketrecbe zárt oroszlán ápolója korbácsára.

– Lám, hogy szemmel tartja a botot, – mondotta Matt. – Ez jó jel. Nem bolond ez. Nem mer nekem jönni, mig a botot a kezemben látja. Nem sült bolond ez, bizony.

Mialatt Matt keze a nyakához közeledett, Fehér Agyar berzenkedett, horkantott és meglapult. De mialatt figyelte a közeledő kezet, ugyanakkor figyelte a fenyegetően felemelt botot is. Matt eloldozta a láncot a nyakáról és hátralépett.

Fehér Agyar nem tudta elhinni, hogy kiszabadult. Hónapok teltek el, mióta Szépséges Smith kezébe került s azóta egy pillanatra sem volt szabad, kivéve, mikor eleresztették, hogy megvivjon egy másik kutyával. A harc után rögtön fogságba vetették megint.

Nem tudta, mihez kezdjen. Talán valami uj ördöngősséget szabaditanak rá az istenek. Lassan, óvatosan lépkedett, elkészülten arra, hogy bármily pillanatban megtámadhatják. Nem tudta, mit tegyen, mindez olyan példa nélkül való volt. Elővigyázatosan kitért a két isten elől és a kabin sarkához ment. Semmi sem történt. Valósággal zavarban volt, megint előre jött, vagy tizenkét lábnyira megállott s behatóan nézett a férfiakra.

– Nem szökik el? – kérdezte uj gazdája.

Matt vállát vonta.

– Meg kell próbálni. Hogy megértsük, ahhoz ez az egyetlen módunk.

– Szegény ördög, – sajnálkozott Weedon Scott. – Amire szüksége van, az csak egy kis emberi jóság, – tette hozzá és bement a kabinjába.

Egy darab hussal tért vissza, melyet odadobott Fehér Agyarnak. Fehér Agyar félreugrott és távolról gyanakodva vizsgálta a husdarabot.

– Csiba te, Major! – kiáltott Matt figyelmeztetően, de elkésve.

Major odaugrott a hushoz. Alighogy szájába vette a hust, Fehér Agyar nekiment és feldöntötte. Matt segiteni akart a bajba jutott kutyán, de Fehér Agyar gyorsabb volt, mint ő. Major lábára állott, de a torkából kiömlő vér mind szélesebb ösvényben festette pirosra a havat.

– Ez megjárta, de meg is érdemelte, – szólt gyorsan Scott.

De Matt már futott, hogy agyba-főbe verje Fehér Agyart. Egy szökés, a fogak villanása és egy éles kiáltás hallatszott. Fehér Agyar, ádázul horkantva, visszafelé csuszott egy pár rőfnyit, mialatt Matt megállt és lábát vizsgálgatta.

– Ugy kellett nekem, – jelentette ki elszakadt nadrágjára és alsó ruházatára s a növekvő piros foltra mutatva.

– Mondtam neked, hogy reménytelen az eset, – szólt Scott elbátortalanodva. – Keresztül gondoltam én ezt az ügyet. Most már tudom, mit kell tennem. Csak egyet tehetünk.

Amint igy beszélt, kényszeredetten huzta ki revolverét, kinyitotta a forgó dobját és megnézte, töltve van-e.

– Nézze, Mr. Scott, – ellenkezett Matt. – ez a kutya keresztülment minden poklon. Nem kivánhatja, hogy olyan legyen, mint az égből alászállt angyal. Adjon időt neki.

– Mit csinált Majorral? – vetette ellene a másik.

A kutyahajtó végignézett a sebzett állaton. A kutya lefeküdt a hóba, tulajdon vérének tavába és haldokolt.

– Megérdemelte. Ön maga mondta, Mr. Scott. El akarta venni Fehér Agyar husát és most halott, akár a kő. De hát ez nem is lehetett máskép. Nem adnék két garast az olyan kutyáért, amelyik veszni hagyja a maga ételét.

– De téged is megharapott, Matt. Ha már nem tekintjük a kutyát, legyünk tekintettel önmagunkra. Valahol meg kell huzni a határvonalat.

– Én is megérdemeltem, – érvelt Matt makacsul. – Minek akartam megverni? Ön maga mondta, hogy a kutyának igaza volt. Nekem nem volt igazam, hogy meg akartam verni.

– Csak jót tennék vele, ha megölném, – erősködött Scott. – Nem lehet megszeliditeni.

– Lássuk csak, Mr. Scott. Adjunk neki időt. Hiszen még semmire sem volt sem módja, sem ideje. Egyenest a pokolból jön s most először van szabadon. Adjon alkalmat neki s ha azután is látom, hogy nincs benne egy szikrányi jóravalóság sem, magam lövöm agyon. Jó lesz?

– Isten látja lelkemet, hogy nem akarom megölni s azt sem, hogy más ölje meg, – szólt Scott, eltéve revolverét. – Szabadon hagyjuk és megtudjuk, jósággal mire megyünk vele. Mindjárt ki is próbálom.

Fehér Agyar felé ment s kedvesen, hizelgőn kezdett beszélni vele.

– Jó volna, ha botot venne a kezébe, – intette Matt.

Scott rázta a fejét s ment előre, hogy megnyerje Fehér Agyar bizalmát.

Fehér Agyar gyanakodott. Valami fenyegeti őt. Megölte az isten kutyáját, megharapta az isten istentársát, ugyan mit várhatott volna ezek után mást, mint rettenetes büntetést. De mindezek dacára az maradt, ami volt: rettenthetetlen. Szőre felborzadt, foga villogott, szeme figyelt, egész lénye harcra kész volt. Az isten kezében nem volt bot, azért hagyta, hogy egész közel menjen hozzá. Az isten keze előrenyult s leszállóban volt a kutya fejére. Fehér Agyar összrázkódott és egész teste megfeszült, ahogy lelapult e kéz közeledtére. Valami veszedelmet érzett, valami árulást, vagy más ilyes valamit. Ösmerte az istenek kezének sulyát, ösmerte kipróbált erejét és fájdalmat okozó képességét. Aztán feltámadt az érintés iránt való régi ellenszenve is. Még fenyegetőbben morgott, még jobban lehasalt, de a kéz egyre jobban ereszkedett lefelé. Nem akarta megharapni ezt a kezet s eltürte a közelgő veszélyt, mig csak az ösztöne, kielégithetetlen élnivágyása, urrá nem lett rajta.

Weedon Scott azt hitte, elég gyors arra, hogy elkerülje a harapást. Még nem ösmerte Fehér Agyar utólérhetetlen gyorsaságát, amint egy összecsavarodott kigyó gyorsaságával és biztonságával támadott.

Scott meglepetésében hangosan felkiáltott, megfogta és szorosan leszoritotta sebzett kezét. Matt nagyot káromkodott és mellé ugrott. Fehér Agyar lelapult és hasmánt csuszott visszafelé, szőrét borzalva, fogát mutogatva s fenyegetően villogva. Olyan borzalmas verést várt, mint amilyet Szépséges Smithtől kapott.

– Mi az? Mit csinálsz? – kiáltott Scott hirtelen.

Matt beugrott a kabinba és egy puskával tért vissza.

– Semmit, – válaszolt lassan, valami gondtalan nyugalommal, – csak megtartom, amit igértem. Most rajtam a sor. Megölöm, mert nem tehetünk vele mást.

– Nem, ne bántsd.

– De igen, megölöm. Nézzen ide.

Mint ahogy Matt az imént, ugy védte most Scott Fehér Agyart.

– Te magad mondtad, hogy engedjünk időt és módot neki. Hisz csak az elébb kezdtük el. Nem büntethetjük mindjárt az elején. Én is megérdemeltem, amit kaptam. És – nézd csak, mit mivel ez a kutya.

Fehér Agyar a kabin sarkához közel s tőlük negyven lábnyira vérfagyasztó gonoszsággal horkantott – nem Scottra, hanem a kutyahajtóra.

– Nahát! Akármi legyek! – mondta a kutyahajtó csodálkoztában.

– Nézd, milyen okos a tekintete, – érvelt Scott gyorsan. – Épp olyan jól ismeri a fegyvert, mint te magad. Ez az állat okos, nagyon okos, ennyi okosságot nem szabad elpusztitanunk. Tedd le azt a puskát.

– Jól van, leteszem, – egyezett bele Matt és egy facölöpnek támasztotta a fegyvert. De nézzen csak oda, – kiáltott egy pillanat mulva.

Fehér Agyar nyugodtan lefeküdt és elcsendesedett.

– Ezt érdemes lesz megnézni. Figyeljen ide.

Matt a puskáért nyult s abban a pillanatban Fehér Agyar veszett morgásba kezdett.

Matt elment a puskától és Fehér Agyar fogai eltüntek, az állat lecsendesedett.

– No, most csak a tréfa kedvéért.

Matt megfogta a puskát és lassan a vállára emelte. Fehér Agyar horkantása ujra kezdődött ennél a mozdulatnál és leghangosabb volt a horkantás, mikor a puska Matt vállára került. Egy pillanattal előbb, semhogy a puska egy magasságba került volna vele, Fehér Agyar oldalt ugrott a kabin sarka mögé. Matt ámultan állott a hóban, arra a letaposott üres térre meredve, ahol az imént még Fehér Agyar helye volt.

A kutyahajtó csendesen letette fegyverét, aztán megfordult és gazdájára nézett.

– Most már hiszek önnek, Mr. Scott. Ez a kutya tulságosan okos arra, hogy megöljem.

VI. FEJEZET. Hogyan kell szeretni?

Fehér Agyar, közeledni látván Weedon Scottot, horkantott és berzenkedett, jeléül annak, hogy nem hajlandó magát a büntetésnek alávetni. Huszonnégy órája mult, hogy felszakitotta azt a kezet, mely most be volt pólyázva s egy kendővel felkötve, hogy ne vérezzék. A multban megtanulta Fehér Agyar, hogy a büntetés néha késik, de el nem marad és ugy sejtette, hogy most ilyen büntetésben lesz része. Hogy is lehetett volna másképen? Olyasmit követett el, ami szentségtörés számba ment, az isten szent husába vájta fogát s még hozzá egy felsőbbrendü fehér isten husába. Mióta az istenekkel tartott, ilyesmi sohsem mulhatott el büntetés nélkül.

Az isten, egy pár lépésnyire tőle, leült. Fehér Agyar ebben nem látott semmiféle veszedelmet. Ha az istenek büntetést osztogattak, mindig talpon voltak. S amellett ennek az istennek sem bot, sem korbács, sem lőfegyver nem volt a kezében. Aztán meg ő maga szabad volt. Sem lánc, sem bot nem kötötte meg. Elillanhat biztos távolságba, mialatt az isten fölkel és lábára áll. Addig majd csak vár és figyel.

Az isten nyugodt maradt, nem mozdult és Fehér Agyar horkantása lassan morgássá változott, aztán ez is elhalt. Fehér Agyar elhallgatott. Ekkor megszólalt az isten s szavának első hangjaira a szőr égnek meredt Fehér Agyar nyakán s ujra morgás támadt a torkában. De az isten semmi ellenséges mozdulatot nem tett, nyugodtan beszélt tovább. Egy ideig Fehér Agyar morgása kisérte beszédét, az emberi hang és a morgás közös ritmusával. De az isten szakadatlanul beszélt. Beszélt Fehér Agyarhoz, ahogy még nem beszélt Fehér Agyarhoz senki. Gyöngéden és hizelkedve beszélt olyan nemességgel, mely nem tudni, hogyan, miként, meghatotta Fehér Agyart. Unszoló ösztöneinek dacára, saját maga dacára, Fehér Agyar hinni kezdett ennek az istennek. Valami biztonságérzés fogta el, mely ellentétben állt minden tapasztalattal, amit az emberek körül szerzett.

Hosszu idő mulva az isten felállt és a kabinba ment. Fehér Agyar aggódva vizsgálgatta, mikor megint kijött. Nem volt sem korbácsa, sem botja, sem fegyvere. Sebzett kezét sem dugta a háta mögé, mintha abban rejtegetne valamit. Leült ugyanarra a helyre, mint az imént, egy pár lábnyira tőle. Egy kis darab hust nyujtott feléje. Fehér Agyar fülét hegyezve, gyanakodva vizsgálgatta a hust, félszemmel a husra, félszemmel az istenre ügyelve, éberen minden nyilvánvaló merénylettel szemben. Teste megfeszült s készen volt arra, hogy elugorjék az ellenséges cselekedet legcsekélyebb mozdulatára.

De a büntetés egyre késett. Az isten csupán közel tartotta orrához a husdarabot. A hus nem látszott gyanusnak. Ám Fehér Agyar még mindig gyanakodott, s bár a hust apró, kinálgató mozdulatokkal egyre közelebb tolták hozzá, még se érintette meg. Az istenek nagyon is okosak, nem lehet elképzelni, mennyi mesteri árulás rejtőzködhetik e látszatra oly ártalmatlan husdarab mögött. A mult tapasztalatai, különösen az indiánus asszonyok mellett szerzettek, megtanitották arra, hogy hus és büntetés sokszor baljóslatuan összefügg egymással.

Végre az isten ledobta a hust a hóba Fehér Agyar lábai elé. Fehér Agyar gondosan megszagolta a hust, de még mindig nem nézett oda. Mialatt szagolgatta a hust, az istent tartotta szemmel. Semmi sem történt. Szájába vette a hust és lenyelte. Még most se történt semmi sem. Az isten egy másik darab hust kinált oda neki. Megint nem fogadta el a hust az isten kezéből s az isten megint elébe dobta a hóba. Ez egy párszor ismétlődött. Később az isten nem akarta a hust a hóba dobni. A kezében tartotta s állhatatosan nyujtotta Fehér Agyar felé.

A hus jó volt és Fehér Agyar éhezett. Nyomról-nyomra, véghetetlen vigyázatossággal közeledett a kéz felé. Végre eljött az idő, mikor elhatározta magát, hogy az isten kezéből egyék. Nem vette le szemét egy percre sem az istenről, hátraszegzett füllel tolta előre fejét, szőre a hátán önkénytelenül is égnek meredt. Lassu morgás támadt torkában, mintegy figyelmeztetőül, hogy nem lehet tréfálni vele. Megette a hust és semmi baj nem történt. Darabról-darabra végre megette mind a hust és még se történt semmi sem. A büntetés egyre késett.

Megnyalta száját és várt. Az isten tovább beszélt. Szavában jóság volt, – valami, amiről Fehér Agyarnak semmi tapasztalata nem lehetett. Benne magában is olyan érzés támadt, amilyet azelőtt nem érzett soha. Valami különös elégtételt és teljesülést érzett, mintha valamely vágyát elégitették volna ki, vagy szivének valami ürességét töltötték volna be. Ösztönének sarkantyuja s a mult tanulságai arra intették, hogy óvatos legyen. Az istenek ügyesek s céljaik elérésére elképzelhetetlenül sok utjuk-módjuk van.

Ah! igen, igy gondolkozott! Ime az isten keze, mely oly jól tud sebezni, fájdalmat okozni, most feléje nyul, hogy leszálljon fejére. De az isten szava egyre hallatszott. Hangja lágy volt és hizelgő. A fenyegető kéz dacára a hang bizalmat keltett. A bizalmat keltő hang dacára a kéz fenyegetett. Fehér Agyart két ellentétes érzés rohanta meg. Ugy látszott, hogy darabokra kell szakadnia, oly rettentő volt az az ellenőrzés, amit gyakorolt, hogy összetartsa az ellenkező erőket, melyek szokatlan határozatlanságot keltve benne, elkeseredetten küzdöttek benne az uralomért.

Végre megegyezett. Horkantott, berzenkedett, hátracsapta fülét. De nem harapott és nem ugrott félre. A kéz alászállt. Közelebb, közelebb jött. Megérintette fölálló szőre hegyét. Fehér Agyar összelapult ez érintés alatt. A kéz követte az ő lelapulását, erősebben simulva hozzá. Összezsugorodva, reszketve, Fehér Agyar még mindig uralkodott magán. Kegyetlen kinzó volt ez a kéz, amely érintette s erőszakot tett ösztönein. Fehér Agyar nem felejthette el egyetlen nap alatt mindazt a rosszat, amit emberek kezétől szenvedett. De az isten igy akarta s ő igyekezett, hogy engedelmes legyen.

A kéz felemelkedett és megint leszállott simogató, hizelgő mozdulattal. Valahányszor a kéz felemelkedett, Fehér Agyar szőre mindig égnek meredt. S valahányszor a kéz leszállt, Fehér Agyar hátracsapta fülét és torkában öblös morgás született. Fehér Agyar morgott és morgott, mintegy állandó óvásképen. Ezzel jelölte, hogy kész megtorolni mindenféle bántalmat, ami érheti. Mert nem lehet tudni, mikor sül ki, mi az isten végső szándéka véle. Lágy, bizalomkeltő szava bármely pillanatban a harag orditásává, kedves, simogató keze csavarszerü szoritóvá változhatik, hogy őt magával tehetetlenné tegye és kiossza a büntetést.

De az isten csak beszélt gyöngéden tovább s a keze barátságos ütögetéssel szállt és emelkedett. Fehér Agyar kettős érzés uralma alatt volt. Ösztöne tiltakozott az érintés ellen. Az érintés ellenkezett akaratával és korlátozta személyes szabadságát. S ez az érintés testileg még sem volt fájdalmas. Ellenkezőleg, gyönyörüséget okozott neki. A cirógatás lassan-lassan dörzsöléssé változott, az isten növelve a jóleső érzést, vakargatta Fehér Agyar füle tövét. Fehér Agyar még mindig félt, készenlétben állott, várva a kikerülhetetlen rosszat s szenvedett, vagy örvendezett, aszerint, amint egyik vagy másik érzés lett urrá rajta.

– Nahát! Akármi legyek!…

Igy kiáltott Matt, aki feltürt kabátujjal s egy piszkos mosogatódézsával kezében a kabinból lépett ki s arra a látványra, hogy Weedon Scott Fehér Agyart cirógatta, hirtelen abbahagyta a piszkos viz kilöttyentését.

Mikor Matt szava megtörte a csendet, Fehér Agyar hátraugrott és vadul morgott rá.

Matt rosszalóan nézte gazdáját.

– Ha nem veszi tőlem zokon, Mr. Scott, akkor megmondom, hogy fenemód bolondul cselekszik, majd megjárja!

Weedon Scott fölényesen mosolygott, fölkelt és Fehér Agyarhoz lépett. Hizelgően beszélt hozzá, de nem sokáig, aztán lassan kinyujtotta kezét s Fehér Agyar fejére tette és folytatta az abbahagyott cirógatást. Fehér Agyar türte és gyanakodó szemeit nem a cirógatón, hanem azon az emberen nyugtatta, aki még most is az ajtóban állt.

– Jó, jó, megengedem, hogy ön nagyszerü bányakutató, – jelentette ki a kutyahajtó a csalhatatlan tekintély hangján, – de ön eltévesztette életpályáját akkor, mikor kisfiu korában nem szökött meg, hogy cirkuszi mutatványos legyen.

Fehér Agyar morgott e hang hallatára, de most még sem ugrott el a kéz alól, mely egyre cirógatta fejét, nyakának hátsó részét hosszu, hizelgő simogatással.

Fehér Agyarra nézve ez volt a végnek kezdete, – bevégződése régi életének és a gyülölet uralmának. Uj és beláthatatlanul szép élet hajnala volt hasadóban. Weedon Scottnak sok gondolkodására és véghetetlen türelmére volt szükség, hogy mindez beteljesedjék. Fehér Agyar részéről e teljesülés nem kivánt kevesebbet valóságos forradalomnál. El kellett nyomnia természetének ösztönzését és sürgetését és gondolkodása, minden tapasztalata dacára meg kellett tagadnia magát az életet.

Az élet, amilyennek eddig ismerte, nemcsak hogy nem volt helye ilyesmi számára, amit most cselekedett, de minden parancsa ellenkezett azzal az érzéssel, aminek most átadta magát. Röviden, midőn már mindent megfontolt, még nagyobb elhatározásába került, mint az, mikor elhagyva az őserdőt, Szürke Hód rabságába adta magát. Abban az időben még nem volt más, mint egy kölyök, lágyan kerülve ki a teremtés kezéből, formája még kialakulatlan, a körülmény minden ujjnyomásának engedő. De most már minden máskép volt. A körülmények ujjnyomása nagyon is határozottan rányomta bélyegét. A sorsa Bajnok Farkassá formálta és keményitette, ádázzá és kegyetlenné, nemszeretővé és nemszeretetté. Hogy megváltozzék, lényének visszájára kellett fordulnia s mindezt akkor, mikor már elvesztette az ifjuság hajlékonyságát; mikor rostjai már szivósak és csomósak, mikor életszövedékeinek hossz- és keresztszálai gyémántkeménységüvé szilárdulva, keménnyé és hajlithatatlanná lettek, mikor szellemének arculata áthatolhatatlan lett, mint a vas, mikor ösztönei és lelkének törvényei változhatatlan szabályokká, gyanakodássá, gyülöletté és kivánságokká kristályosodtak.

De most is, életének fordulópontján, megint a körülmények ujjnyomása formálta ujabb alakba, ez kényszeritette, ez ösztökélte, ez lágyitotta meg azt, ami megkeményedett benne és formálta tetszetősebb alakba. A valóságban ez az ujj Weedon Scott nevét viselte. Ő nyult le Fehér Agyar lényének egész a gyökeréig és az ő jósága érintésére éledt fel az a képesség Fehér Agyarban, mely eddig bágyadva szundikált s már csaknem ki is aludt. Ilyen képesség volt a szeretet. Ez került a ragaszkodás helyébe, az eddigi legmagasabb érzés helyébe, mely erőt vett rajta az istenekkel való érintkezése nyomán.

De ez a szeretet nem virult ki egy nap alatt. A ragaszkodással kezdődött és ebből fejlődött lassan-lassan. Fehér Agyar nem szökött el, noha ezután szabadon járt, – mert ragaszkodott uj istenéhez. Jobb élet volt ez annál, amit Szépséges Smithnél a ketrecben folytatott és már nem tudott ellenni valamiféle isten nélkül. Természete parancsa volt, hogy az ember uralma alá vesse magát. Az embertől való függés pecsétje rányomódott azon a napon, mikor elhagyta a Vadont s várva a büntetést, odacsuszott Szürke Hód lábai elé. Ez a pecsét még mélyebben és kitörölhetetlenül nyomódott rá akkor, mikor, a nagy éhinség után, másodszor is elhagyta a Vadont, hogy visszatérjen Szürke Hód immár eledelben bővelkedő falujába.

Igy, mivel szüksége volt istenre s mert Weedon Scottot jobban kedvelte Szépséges Smithnél, Fehér Agyar maradt. Elösmerve tartozó hűségét, Fehér Agyar magára vette az őriző szerepét gazdája minden vagyona felett. A kabin körül csatangolt, mialatt a szánkóhuzó kutyák aludtak s az első éjjeli látogatónak bottal kellett ellene védekeznie mindaddig, mig Weedon Scott meg nem jelent, hogy kiszabaditsa. Fehér Agyar hamar megtanulta a különbséget a tolvaj és a becsületes ember között s felbecsülte a különbséget lépés és lépés, viselkedés és viselkedés között. Azt, aki bátor léptekkel egyenesen a kabinajtónak tartott, békén hagyta, bár éber figyelemmel kisérte mindaddig, mig az ajtó ki nem nyilt s gazdája az ő magaviseletét jóváhagyta. Az, aki halk, óvatos léptekkel, kerülő utakon osont s elővigyzatosan leskelődve, titokban akart közeledni, az nem részesült ilyen kedvező fogadásban. Fehér Agyar nem függesztette fel itéletét, mig az ajtó kinyilik. Az ilyen ember hirtelen, gyorsan és méltóság nélkül távozott.

Weedon Scott célul tüzte ki maga elé, hogy megváltsa Fehér Agyart, vagyis inkább, hogy megváltsa az emberiséget mindattól a rossztól, melyet Fehér Agyar fejére halmozott. Ez nála elv és lelkiismeret dolga volt. Érezte, hogy a rossz bánásmód miatt az emberiség adósa volt Fehér Agyarnak s ezt az adósságot kifizetni becsületbeli kötelesség. Igy ment ő előre a maga utján. Különösen jó volt a Bajnok Farkassal szemben. Egy nap sem mulasztotta el hogy meg ne simogassa, meg ne cirógassa jó hosszu ideig.

Amilyen gyanakodva és ellenségesen fogadta eleinte Fehér Agyar, annál jobban megszerette napról-napra e cirógatásokat. De volt valami, amiről nem tudott leszokni: a morgás. Morgott az első cirógatástól az utolsóig szüntelenül. De morgásába egy uj hang vegyült. Egy idegen nem vehette volna észre ezt az uj hangot, egy idegen nem hallott volna mást a morgásban, mint az őseredeti vadság megnyilvánulását, idegtépő és vérfagyasztó vadságot. De Fehér Agyar torka keményrostu volt annyi vad hang formálásától, mióta sok évvel ezelőtt apró dühének első reszelős kis hangjai elhagyták porontykorában a torkát és most nem tudta hangját meglágyitani, hogy kifejezze azt a szelidséget, amit érzett. Elég volt annyi, hogy Weedon Scott füle és rokonszenve észrevette ezt az uj hangot, melyet elboritottak a kegyetlenség hangjai, – a hangot, mely halvány kezdete volt a megelégedettség dallamának s melyet rajta kivül senki más nem hallhatott.

Amint a napok multak, a ragaszkodás szeretetté magasztosult. Fehér Agyar maga is mind jobban érezte ezt, noha nem tudhatta, mi az a szeretet. Ugy jelentkezett lényében, mint valami üresség, éhes, fájdalmas, követelő ür, mely azt akarta, hogy betöltsék. Fájdalom volt és nyugtalanság, mely csak akkor mult el, ha uj istene közelében lehetett. Ilyenkor a szeretet öröm volt számára, vad, borzongató kielégülés. De ha istene távol volt, a fájdalom és nyugtalanság visszatért, az üresség megint mardosta szivét és éhesen kiáltott kitöltés, kielégülés után.

Fehér Agyar azon az uton volt hogy megtalálja jobbik énét. Éveinek érettsége és életanyagának vad merevsége dacára természete kiterjeszkedett, megváltozott. Különös érzelmek és szokatlan erők lettek rajta urrá. Viselkedésének régi törvénye is megváltozott. A multban jobb szerette a kényelmet és a fájdalom megszünését, nem szerette a kényelmetlenséget, sem a fájdalmat és ehhez mérten viselkedett. Most minden másképp ment. Uj érzése okozta, hogy sokszor inkább választotta a kényelmetlenséget és a fájdalmat uj istene kedvéért. Igy, kora reggel, ahelyett, hogy kószált, vagy zsákmány után kóborolt volna, vagy valami védett zugban hevert volna, órákig várt a kabin komor küszöbénél, hogy egy pillantást vethessen istenének arcára. Éjszaka, ha istene hazajött, Fehér Agyar elhagyta meleg fekvőhelyét, melyet a hóban ásott magának, hogy egy jó szót, vagy barátságos csettintést kapjon gazdájától. Még a hust is, még azt is otthagyta, csakhogy gazdájával lehessen, hogy egy kis hizelgést kapjon tőle, vagy bekisérhesse a városba.

A ragaszkodás helyébe a szeretet lépett. És szeretet volt az a mérőón, amely leért azokba a mélységekbe, ahová a ragaszkodás sohsem tudott behatolni. S válaszul a szeretetre a mélységből uj érzés szállott fel: a szeretet. Amit kapott, ahhoz hasonlóval fizetett. Istene igazi isten volt, a szeretet istene, ragyogó és meleg istenség, melynek világánál Fehér Agyar egyénisége kinyilt, kivirult, mint a virág a nap csókjaitól.

Fehér Agyar nem tüntetett szeretetével. Már nagyon is öreg, nagyon is szigoru bordában szőtt ahhoz, hogy uj uton-módon fejezze ki érzelmeit. Nagyon is mérsékelt, nagyon is erősen megszokta az egyedüliséget. Nagyon is sokáig volt hallgatag, tartózkodó és egyedülvaló. Sohsem ugatott életében s most sem tanult meg ugatni, hogy üdvözölje istenét, mikor az hazaérkezett. Sohasem volt utjában, sohasem volt tulzó, vagy bolondos érzelmeinek kifejezésében. Sohsem szaladt istene elébe; bizonyos távolságról várta, de mindig ott volt és mindig várta. Szeretete imádathoz volt hasonló, néma, szóban nem nyilatkozó, hallgatag imádathoz. Csak szemeinek állandóan istenén függő tekintete árulta el szeretetét, ahogy állandóan szemmel tartotta istenének minden mozdulatát. Néha, ha istene ránézett és beszélt hozzá, látszott rajta, mint akarja mindenáron kifejezni szeretetét s mint akadályozza meg ebben a beszédre való testi képtelensége.

Megtanulta, hogy kell uj életmódjához alkalmazkodnia. Tudta, hogy gazdája kutyáit nem szabad bántania. De uralkodó természete megmutatkozott s nem nyugodott addig, mig a kutyák el nem ismerték az ő vezetői és előbbrevaló voltát. Ennek elismerése után kevés baja volt velük. A kutyák kitértek utjából, ha köztük járt-kelt s nem mertek a kedve ellenére tenni.

Épp ilyen módon, mint a kutyákat, eltürte Mattot is, gazdája tulajdonát. Ura csak nagyon ritkán etette. Ezt Matt végezte, az ő dolga volt, de Fehér Agyar rájött, hogy az ő gazdájáét eszi és tulajdonképpen a gazdája volt az, aki őt, helyettesittetvén magát, etette. Matt volt az, aki megpróbálta felszerszámozni, hogy huzza a többi kutyával együtt a szánt. De Mattnak nem sikerült a dolog. Fehér Agyar csak akkor értette meg, mit akarnak tőle, mikor Weedon Scott a tulajdon kezével szerszámozta fel. Az ura akaratát elértette s Matt ezután hajthatta és dolgoztathatta, mint a többi szánkóhuzó kutyát.

Eltérően a Mackenzie-toboggánoktól, a Klondike-beli szán talpon járt. A kutyákat is másképp fogták be. A fogatnál szó sem volt legyező-alakulatról. Egyik kutya a másik után ment, kettős sorokban s itt, Klondikében, a vezető igazán vezető volt. A legokosabb és a legerősebb kutya volt a vezető, a fogat félt tőle és engedelmeskedett neki. Hogy Fehér Agyar hamarosan vezető lett, az könnyen érthető. Nem elégedhetett meg kisebb szereppel, amint ezt Matt sok alkalmatlanság és zavar után végre megtanulta. Fehér Agyar kiszemelte magának ezt a feladatot és Matt, nem csekély káromkodás kiséretében, igazat adott neki a tapasztalatok után. Bár egész napon át huzta a szánt, Fehér Agyar nem szünt meg éjnek évadján őrizni ura vagyonát. Igy mindig talpon volt, éjjel és nappal, örökké ébren és hűségesen, a legtöbbet érő a kutyák között.

– Már csak kimondom, ami a szivemen van, – szólt egy napon Matt. – Tudta jól az én gazdám, mit csinál, mikor megvette ezt a kutyát. Jól tette, hogy képen törülte Szépséges Smithet; azért a pofonért, meg a fele árért igazán olcsón vette Fehér Agyart.

A düh megujuló villanása tünt fel Weedon Scott szürke szemeiben és vadul dörmögte:

– A bestia!

Tavaszutón nagy bánat érte Fehér Agyart. Istene eltünt, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Voltak ugyan az eltünésnek előzetes jelei, de Fehér Agyar nem tudta, mi az, ha a holmikat egy táskába rakják. Később emlékezett reá, hogy a csomagolás megelőzte gazdája eltünését, de, mikor látta a készülődést, még nem sejtett semmit. Éjjel egyre várta gazdája visszatértét. Éjféltájban csipős szél támadt, mely kényszeritette, hogy a kabin háta mögött keressen menedéket. Itt szundikált, félig ébren, készen felpillantani az ismerős léptek első hangjaira. De ugy két óra tájban aggodalma megint kihajtotta a kabin széltől nem védett küszöbe elé, ahol lehasalt és várakozott.

De gazdája nem jött. Reggel kinyilt az ajtó és Matt kilépett. Fehér Agyar sóváran nézett reá. Nem tudott beszélni, hogy megtudja, amit olyan nagyon szeretett volna tudni. Napok jöttek, mentek, de a gazda csak nem jött. Fehér Agyar, noha sohse volt beteg életében, beteg lett, nagyon beteg lett, olyan beteg, hogy Mattnak végtére is be kellett őt vinnie a kabin belsejébe. Aztán, gazdájának irva, egy utóiratot szentelt Fehér Agyar állapotának.

Weedon Scott mikor megkapta a levelet Circle Cityben, a következőket olvashatta:

– Az az átkozott farkas nem akar dolgozni. Nem akar enni. Nincs benne egy szikrányi hetvenkedés. Minden kutya megharaphatja. Azt szeretné tudni, hová lett a gazdája és én nem tudom, hogy mondjam meg neki. Lehet, hogy meg is döglik szegény.

Ugy volt, amint Matt irta. Fehér Agyar nem evett, elhagyta magát, engedte, hogy a fogatbeli kutyák megmarják. A kunyhóban a földön, a kemence mellett feküdt, nem érdekelte sem az ennivaló, sem Matt, sem az élet, sem semmi más. Matt gyöngéden szólt hozzá, esküdözött neki, – nem törődött vele; sohse tett mást, legfeljebb homályos tüzü szemét forditotta a férfi felé, aztán lehajtotta fejét, szokott módja szerint, két mellső lábára.

Egy éjjel Mattot, mikor mozgó ajakkal és mormolva olvasott, hirtelen felrezzentette Fehér Agyar halk nyihogása. Fehér Agyar felugrott, füleit az ajtó felé hegyezte és elmerülten hallgatódzott. Egy pillanattal később Matt lépteket hallott. Az ajtó kinyilt és Weedon Scott lépett be. A két ember kezet fogott. Aztán Scott körülnézett a szobában.

– Hol a farkas? – kérdezte.

Aztán meglátta, azon a helyen állt, ahol az imént még feküdt, a kemence mellett. Nem rohant előre kutyák szokása szerint. Ott állt, figyelve és várva.

– Szent anyám! – kiáltott Matt. – Ni csak! Csóválja a farkát.

Weedon Scott féluton elébe ment a szobán keresztül, egyuttal magához hiva Fehér Agyart. Fehér Agyar odament hozzá, nem rohanva, de gyorsan lépegetve. Fölébredt mély elmerültségéből s amint közelebb jött, valami különös kifejezés villant meg szemeiben. Az érzésnek kimondhatatlan mélysége ragyogott szemében, mint valami láng.

– Én rám sohse nézett igy egész idő alatt, mig ön odavolt, – álmélkodott Matt.

Weedon Scott nem is hallotta. Sarkára guggolt szemtől-szembe Fehér Agyarral s ugy dédelgette, vakargatta a füle tövét, hosszan cirógatta hátát, vállát, nyakát, végigszántotta gerincét enyhén ujjai végével. És Fehér Agyar válaszképen morgott s a szeretet duruzsoló hangja e morgásban hallhatóbb volt, mint valaha.

De ez még nem volt minden. Öröme, nagy szeretete, mely mindig küzdött azért, hogy megnyilatkozhassék s kifejezhesse magát, végre győzedelmeskedett s megtalálta a kifejezés módját. Hirtelen előretolta a fejét és gyöngéden odafurta fejét a gazdája karja és teste közé. És itt, elrejtve, ugy, hogy nem látszott fejéből egyéb a füleinél, nem morgott, csak furakodott és fészkelődött.

A két ember egymásra nézett. Scott szemei ragyogtak.

– A kutyafáját! – kiáltott Matt ámultában.

Egy kicsit később, mikor meglepetéséből magához tért, megszólalt:

– Mindig mondtam, hogy ez a farkas kutya. Aki nem hiszi, nézzen ide.

A szeretet istenének hazatértével Fehér Agyar gyorsan felépült. Két éjt és egy napot a kunyhóban töltött. Azután kirohant. A szánkóhuzó kutyák már elfeledték, hogy ő kicsoda. Csak arra emlékeztek, hogy legutóbb gyönge volt és beteg. Abban a pillanatban, mikor meglátták kirontani a kunyhóból, neki ugrottak.

Matt a kunyhó ajtajában állt és nézte. Vidáman mormogott.

– Ne hagyd magad, farkas! Kergesd a pokolba őket, farkas! Rajta, farkas!

Fehér Agyarnak nem kellett biztatás. Elég volt annyi, hogy a szeretet istene visszatért. Az élet megint legyőzhetetlenül lüktetett benne, ragyogóan és rettenthetetlenül. Harcolt puszta örömből, harcolt azért, hogy kifejezhesse azt a sok mindent, amit érzett, mert hisz beszélni nem tudott. A harcnak csak egyféle kimenetele lehetett. A fogatbeli kutyák gyalázatos vereség után szétszéledtek s csak sötét este mertek visszatérni, egyik a másik után, alázatosságukkal és szelidségükkel mutatva ki alattvalói hűségüket Fehér Agyar iránt.

Miután megtanulta, hogy kell urához fészkelődni, ebben a műveletben számtalanszor volt bűnös Fehér Agyar. Ez volt az utolsó szava. Ezen felül nem tudott jutni. Az egyetlen, amire különösen kényes volt, a feje. Sohsem állhatta, ha a fejéhez nyultak. Ez a Vadon ösztöne volt benne, a félelem a csapdától, a fájdalomtól, ami rettegő félelemmel parancsolja, hogy kerülje a szoros érintkezést. Ösztönének parancsa volt, hogy a feje mindig szabadon legyen. És most, hogy istene válla alá furta fejét, átadta neki magát kényre-kegyre a reménytelen tehetetlenség állapotában. Ezzel fejezte ki teljes és tökéletes bizalmát, teljes odaadását, mintha csak ezt mondta volna.

– Életemet a te kezedbe teszem. Tégy vele, amit akarsz.

Egy éjjel, nem sokkal a visszatérése után, Scott Mattal egy játszma cribbage-t játszott lefekvés előtt. Tizenöt-kettő, tizenöt-négy, meg egy pár, az annyi, mint hat, számolta Matt, mikor egy vészkiáltás és horkantás hangja hallatszott kivülről. Egymásra néztek és felugrottak.

– A farkas lekapott valakit, – mondta Matt.

A félelem és szenvedés kiáltása siettette őket.

– Hozzál valami lámpát! – kiáltott Scott, amint kiszaladt a kunyhóból.

Matt utánament a lámpával s ennek világánál látták, hogy egy ember hátán fekszik a hóban. Karjait keresztben tartotta s egyikkel arcát, másikkal torkát takarta el. Igy próbált védekezni Fehér Agyar fogai ellen. Erre elég nagy szüksége volt. Fehér Agyar dühöngött és gonoszul támadott a legsebezhetőbb ponton. Válltól csuklóig a férfi kék flanellbluza és inge rongyokká volt tépve s a kar rettentő sebeiből ömlött a vér. Ezt az első pillanatban láthatták. A következő pillanatban Weedon Scott megragadta Fehér Agyar torkát és elvonszolta a vérző emberről. Fehér Agyar küzdött és horkantott, de nem tett kisérletet a harapásra. A gazda szidalmazó szavára hamar lecsendesedett.

Matt fölsegitette az embert. Mikor felkelt és leeresztette karját, Szépséges Smith állatias arca tünt elő. A kutyahajtó gyorsan eleresztette olyan mozdulattal, mintha véletlenül eleven szenet fogott volna kezébe s most azt dobná el. Szépséges Smith pislogott a lámpafényben és körülnézett. Mikor egy pillantást vetett Fehér Agyarra, a félelem torzitotta el arcát.

Ugyanekkor Matt két tárgyat pillantott meg a hóban. Odatartotta a lámpát s lábahegyével rábökött, hogy gazdája is lássa. Egy kutyának való acéllánc volt s egy jókora bot.

Weedon Scott látta s bólintott. Egy szót sem szóltak. A kutyahajtó Szépséges Smith vállára tette a kezét s megpenderitette. Egy szó nem sok, annyi sem hallatszott. Szépséges Smith elindult.

A szeretet istene ezalatt hizelkedve cirógatta Fehér Agyart.

– El akart lopni, mi? És te nem akartad, ugy-e? Igen, igen, az az ember most az egyszer tévedett, he?

– Azt hihette, hogy megfogta a hetvenhét ördögöt, – vihogott Matt.

Fehér Agyar izgatottan és berzenkedve, morgott és morgott, mig végre a szőre lesimult s a szeretet duruzsoló hangja halkan s mintegy távolról belevegyült a morgásába.