HARMADIK RÉSZ.

I. FEJEZET. A tűzcsinálók.

A szürke kölyök váratlanul bukkant rájuk. Az egész az ő hibájából történt. Gondatlan volt. Elhagyta a barlangot és a folyóhoz futott vizért. Talán azért nem vette őket észre, mert az álom még nem verődött ki a szeméből. (Egész éjjel zsákmány után járt és csak az imént ébredt fel.) S talán azért nem törődött semmivel, mert már nagyon is jól ismerte a folyóhoz vezető utat. Számtalanszor járt erre és sohse érte semmiféle veszedelem.

Egész az elpusztult fenyőtörzsig ment, keresztülvágott a tisztáson és a fák között ügetett. Aztán, ugyanabban a pillanatban látott és szagolt. Előtte, csendesen üldögélve combjaikon, öt élő lény volt, aminőket sohsem látott még azelőtt. Ekkor vetette első pillantását emberekre. De, csodálatos! Az öt ember nem ugrott fel láttára, nem mutogatta a fogát és nem is horkantott. Nem mozdultak, hanem tovább is ott ültek, csöndesen, vészterhesen.

A kölyök se moccant. Lényének minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy hanyatthomlok fusson odébb, de ugyanekkor, most első izben, másik, ellenkező ösztön is felébredt benne.

Nagy félelem szállta meg. Saját gyengeségének és kicsiségének tudata földhöz szegezte. Maga előtt látta az uralkodót, az erőt, mely felülmulja és legázolja őt.

A kölyök még sohse látott embert, de az embernek való engedelmeskedés ösztöne megvolt benne. Homályos uton-módon felismerte az emberben azt az állatot, mely kiverekedte magának az elsőbbséget a Vadon minden állatai között. Nemcsak a saját, hanem ősei szemén keresztül is nézte a kölyök az embert, szemekből, melyek számtalan téli tábortüzet gyürüztek körül, szemekből, melyek biztos távolságból, sürü bozótok mélyéből leskelődtek a különös, kétlábu állatra, aki ur volt az elevenek fölött. A szürke kölyköt ősi örökségének varázsa s a félelem, az alávetettség érzése, mely hosszu századok küzdelméből született, ivadékok összegyült tapasztalata, bűvölte mozdulatlanná. Ez az örökség nagyon is kényszeritő erejü volt egy olyan farkas számára, aki még nem is farkas, csak kölyök. Ha felnőtt farkas lett volna, egyszerüen elfut. Igy, amint volt, tehetetlen félelmében a földre lapult, félig-meddig máris fölajánlva azt az alávetettséget, amit faja elsőizben akkor ajánlott fel az embernek, mikor egy farkas először jött elő a sürüből, hogy letelepedjék az ember oldalánál és melegedjék a tüz világánál.

Az indiánok közül egy felkelt, odalépett hozzá és feléje hajolt. A kölyök még jobban lelapult. Itt volt fölötte az ismeretlen, husban és vérben megtestesülve, föléje hajolva és előrenyulva, hogy megragadja őt. Szőre önkéntelenül felborzolódott, felvonta száját és kimutatta kis fehér fogait. A kéz, mely mint a végzet nyult ki fölötte, habozott s az ember nevetve kiáltott fel. «Wabam wabisca ip pit tah.» (Nézzétek! Milyen fehér agyarak!)

A többi indián hangosan nevetett és biztatták az ötödiket, hogy fogja meg a kölyköt. A kéz lejebb-lejebb szállt s a kölyköt elragadta harci ösztöne. Két hatalmas biztatást érzett: hogy harcoljon – és hogy megadja magát. Ennek valami megegyezés lett a következménye. Megtette mind a kettőt. Megadta magát mindaddig, mig a kéz csaknem érintette testét. Aztán harcolt, fogait megvillantotta s a kéz husába mélyesztette. A következő pillanatban olyan ütést kapott a fejére, hogy oldalra hemperedett. Ekkor harci heve elillant. Fióka volta és megadásra ösztönző érzése erőt vett rajta. Hátsó lábaira ült és keservesen sirt. De az az ember, akinek a kezét megharapta, dühös volt s a kölyök fejének másik oldalára is kapott egy ütést. Erre aztán négy lábára állt és keservesebben és hosszasabban sirt, mint azelőtt.

A négy indián hangosabban nevetett s arra a megharapott ember is elkezdett nevetni. Körülvették a kis farkast és nevettek rajta, mialatt a kölyök elsirta fájdalmát és bánatát. De ebben a lármában a kis kölyök egyszerre meghallott valamit. Az indiánok is hallották. De a kölyök már azt is tudta, mi az és egy utolsó, hosszu üvöltéssel, melyben több volt a győzelmes öröm, mint a bánat, befejezte sirámát és várta anyja érkezését, vad és megfélemlithetetlen anyjáét, aki harcolt és ölt s aki semmitől a világon nem félt. A farkasanya horkantott rohanása közben. Hallotta kölykének sirását s most rohant, hogy megmentse őt.

Közéjük tört és aggódó és harcias anyasága mindenné, csak széppé nem tette őt. De a kölyök előtt mi sem volt tetszetősebb, mint az ő védelmező dühe. Vidám kiáltást hallatott s megindult anyja felé, miközben az ember-állatok gyorsan egy pár lépést tettek visszafelé. A nőstényfarkas megállott kölykével szemben, szembenézve az emberekkel. Szőre felborzolódott s torkában mély morgás volt szülemlőben. Képe eltorzult a rosszindulatu fenyegetődzéstől s orra egész hosszában összeráncolódott, olyan rettentő volt horkantása.

Ekkor az emberek egyike elkiáltotta magát:

– Kiche! – ennyi volt csak, amit mondott.

A meglepetés kiáltása volt ez.

A kölyök érezte, hogy anyja megreszket erre a kiáltásra.

– Kiche! – kiáltott az ember mégegyszer, de most élesen és felsőséggel.

És ekkor a kölyök látta, amint anyja, a nőstényfarkas, a rettenthetetlen, lehasalt, vinnyogva, farkát csóválva, hogy kimutathassa békés szándékait. A kölyök nem értette a dolgot. Megrémült. Az embertől való félelem megint erőt vett rajta. Ösztöne nem csalta meg. Az anyja is igazolta őt. Anyja is alávetette magát az ember-állatok akaratának.

Az ember, aki a nevét kiáltotta, közelebb jött a nőstényfarkashoz. Rátette kezét az állat fejére s a farkas csak még szorosabban simult a földhöz. Nem harapott és nem is fenyegetett azzal, hogy harapni fog. A többiek is odamentek és körülvették, tapogatták s a farkasanya nem is próbált ellenkezni velük. Az ember-állatok nagyon izgatottaknak látszottak s a szájukkal nagy lármát csaptak. Ezek a hangok nem dühösek, – állapitotta meg a kölyök s mikor lehasalt anyja mellé, szőre néha-néha felborzadt, de azért mindent elkövetett, hogy megmutassa alázatosságát.

– Nem különös, – szólalt meg az egyik indián. – Farkasvér ez itt, igaz, hogy az anyja kutya volt; de bátyám, párosodás idején, három éjszakán át kikötve tartotta az anyját az erdőben. Épp ezért Kiche farkasvér, az apja farkas volt.

– Egy éve annak, Szürke Hód, hogy Kiche elszökött, – mondta egy másik indián.

– Nem csoda, Simanyelvü, – felelt Szürke Hód. – Akkoriban volt a nagy éhinség, nem volt eledelünk a kutyák számára.

– Farkasok közt élt, – szólt egy harmadik indián.

– Ugy látszik, Háromsas, – válaszolt Szürke Hód, s kezét a kölyökre tette, – ime, itt a bizonyság reá.

A kölyök horkantott a kéz érintésekor s a kéz felemelkedett, hogy egy ütéssel lesujtson reá. E fenyegetésre a kölyök nem mutogatta tovább fogait s alázatosan lehasalt, mire a kéz, visszatérőben, megdörzsölte a füle mögött s föl-le simogatta a hátát.

– Ez a bizonyság reá, – ismételte Szürke Hód. – Világos, hogy Kiche az anyja, de az apja farkas volt s azért valami kevés van benne a kutyából és igen sok a farkasból. Az agyara szép fehér, azért hadd legyen Fehér Agyar a neve. Megmondtam. Az én kutyám lesz. Hisz nem volt-e Kiche az én bátyám kutyája? És a bátyám ma már halott.

A kölyök, aki épp az imént nevet kapott, feküdt és figyelt. Egy ideig az ember-állatok tovább csinálták szájukkal a lármát. Aztán Szürke Hód kihuzta kését a hüvelyéből, mely ott lógott a nyakán, a sürübe ment és egy botot nyesett. Fehér Agyar figyelte, mit csinál.

Rovást vágott a bot mindkét végébe s a rovásokra nyers faháncs-kötelet kötött. Az egyik kötelet Kiche nyakára kötötte, aztán az állatot egy kis fenyőfához vezette s a fenyőhöz kötötte a másik kötelet.

Fehér Agyar anyja után kullogott és mellé feküdt. Simanyelvü Fehér Agyar felé nyujtotta kezét s hempergetni kezdte. Kiche aggódva nézett rá. Fehér Agyar érezte, hogy a félelem megint feltámad benne. Nem tudott elnyomni egy horkantást, de harapni nem is próbált. A kéz szétterült és begörbitett ujjakkal, játékosan dörzsölte a gyomra táját és ide-oda hempergette őt. Nevetséges és ügyetlen dolog volt igy a háton hengergőzni, a levegőben kapálódzni a lábaival. S amellett ez a helyzet a tökéletes ügyefogyottság és tehetetlenség olyan helyzete volt, ami ellen Fehér Agyar egész lénye fellázadt. Nem tehetett semmit a tulajdon védelmére. Ha az ember-állat bántani akarta, Fehér Agyar tudta, hogy a bántalmat nem kerülheti el. Hogyan tudhatna elugrani, mikor mind a négy lába a levegőben van? De az alázatosság érzése legyőzte a félelmet s Fehér Agyar csak gyenge morgást hallatott. Ezt a morgást nem tudta elnyomni s az ember-állat nem torolta ezt meg egyetlen ütéssel sem. Aztán meg, – különös! – Fehér Agyar valami csodálatos örömet érzett, mikor a kéz föl és le végigsimogatta őt. Mikor a kéz az oldalára hempergette, Fehér Agyar morgása megszünt s mikor az ujjak simogatták, nyomkodták füle tövét, örömérzése még növekedett és mikor, egy végső simitással és vakarással, az ember odébbállt és magára hagyta Fehér Agyart, a fiatal állatból a félelem érzése egészen kihalt. Az emberrel való együttlétének ideje alatt számtalanszor átérezte a félelmet, de a végén mégis a félelemnélküli együttélés emléke volt az, ami urrá lett benne.

Egy kis idő mulva Fehér Agyar különös hangok közeledtét hallotta. Fehér Agyar gyors volt az osztályozásban s már tudta, hogy ez a lárma is ember-állatoktól ered. Pár perc mulva az indiántörzs hátramaradt része, hosszan elnyuló sorban, megérkezett. Sok férfi, asszony, gyermek, összevissza negyven lélek, mind megrakva tábori készséggel és felszereléssel. Kutyák szorosan hátukra kötött zsákban husz-harminc fontnyi terhet cipeltek.

Fehér Agyar még sohasem látott kutyákat, de láttukra rögtön érezte, hogy ezek, noha kissé különböztek is tőle, saját fajához tartozók. De mikor meglátták Kichét kölykével együtt, alig különböztek valamiben a farkasoktól. A kutyák nekikrontottak. Fehér Agyar szőre-borzadtan horkantva kapott a tátott szájjal közeledő kutyák képébe, letiporva, legázolva, érezte a fogak éles harapását, s ő maga is harapta-marta a fölötte levő lábakat és hasakat. Rettenetes volt az üvöltés. Fehér Agyar hallotta Kiche horkantásait, amint fiáért küzködött, hallotta az ember-állatok kiáltozását, a lecsapó botok puffanását a kutyák testén és hallotta a megvert kutyák üvöltözését.

Egy pár másodperc mulva ujra talpon állott és láthatta, mint üzik el az ember-állatok a kutyákat botokkal és kövekkel, megvédve őt annak a fajnak a harapásaitól, amely faj a saját faja és valahogy mégsem a saját faja volt. S noha elméjében nem volt fogalom oly elvont dolog kifejezésére, mint aminő az igazság, a saját módján mégis megértette az ember-állatok igazságát és olyannak látta az embereket, amilyenek valóban voltak: törvényhozóknak és a törvény végrehajtóinak. Azt is megfigyelte, hogyan hajtják végre akaratukat. Eltérően minden más állattól, amellyel eddig találkozott, az emberek nem haraptak és nem karmoltak. Akaratukat holt tárgyakkal erőszakolták alattvalóikra. A holt tárgyak vitték szét parancsaikat. E különös teremtmények akaratából botok, kövek ugrottak a levegőbe, mint eleven lények és keservesen megsebezték a kutyákat.

Az ő szemében ez az erő szokatlan volt, megfoghatatlan, természetfölötti hatalom, mely isteni. Fehér Agyar, természetesen, mitsem tudhatott az istenekről; a legtöbb, amit tudhatott, annyi volt, hogy vannak dolgok, melyek érthetetlenek; de a csodálkozás és a félelem, mely átjárta az ember-állatok láttára, nagyon hasonlitott ahhoz a csodálkozáshoz és félelemhez, melyet az ember érezne, ha meglátna valamely hegy tetején egy égi teremtményt, mindkét kezével villámokat hajigálva a megfélemlitett világ lakóira.

Az utolsó kutyát is elkergették. A lárma elült. Fehér Agyar sebeit nyalogatta és elmélkedett. Ez volt első bemutatkozása a falkánál s most először kóstolt bele a falka-kegyetlenségbe. Sohse hitte volna, hogy saját fajtája még több fajból is áll, mint apjából, Félszemüből, anyjából és tulajdon magából. És öntudatlanul is haragudott, hogy tulajdon fajtája az első pillanatban rárohant, hogy elpusztitsa őt. Haragudott azért is, amiért anyját megkötözték, noha ezt a magasabbrendü ember tette. De mégis, olyan ize volt, mint a csapdának és a szolgaságnak. Mégis: a csapdáról és szolgaságról semmit sem tudott. Szabadon jönni-menni, kószálni, futkározni, kénye-kedve szerint lefeküdni: ez volt ősi öröksége. És most életük szabad mozgása korlátozott. Anyja csak addig mozoghat, ameddig a bot hosszusága engedi, ugyanaz a bot akadályozza őt is a szabad mozgásban, mert még rászorult anyjára, ott kell élnie anyja oldalánál.

Fehér Agyar nem szerette ezt. Az se tetszett neki, mikor az ember-állatok ujra fölkerekedtek és egy apró ember-állat meg-megfogta a bot másik végét és Kichét fogolyként vezette maga után, Kiche után ballagott Fehér Agyar az ujabb kalandtól megzavartatva.

A folyó völgye mentén haladtak, sokkal messzebb, mint ahova Fehér Agyar legtávolabbi kóborlásainál eljutott, mig csak el nem érték a völgy végét, ahol a folyó a Mackenzie-folyamba futott. Itt, ahol a csónakok a póznákra voltak kötve s ahol halszáritó karók állottak, tábort ütöttek. Fehér Agyar csodálkozó szemmel figyelt. Az ember-állatok magasabbrendüsége percről-percre növekedett szemében. Urai voltak az élesfogu kutyáknak. Csak ugy áradt belőlük az erő. De mindennél bámulatosabb volt a halott tárgyakon való uralkodásuk; mozgásba tudtak hozni mozdulatlan dolgokat; meg tudták változtatni a világ arculatát.

Különösen ez lepte meg. A karó-állványok emelése egészen elképesztette, de hát ez még érthető lett volna, hiszen ugyanazok a teremtmények vitték végbe, akik botokat és köveket hajigáltak nagy távolságra. De mikor a karóállványokat befedték bőrrel és vászonnal és kunyhókat csináltak belőle, Fehér Agyar oda volt a csodálkozástól. A kunyhók óriási tömege hatott rá legjobban. Hirtelen emelkedtek fel körülötte, minden oldalon, mint az életnek valami gyorsan nőtt roppant formái. Elfoglalták csaknem az egész látóhatárt. Félt tőlük. A kunyhók tömege fenyegetőleg terjengett fölötte, s ha a szél megmozgatta a kunyhók vászonfalait, félelmében lehasalt, harciasan figyelve őket, készen a félreugrásra, ha a falak rá akarnának zuhanni.

De a kunyhóktól való félelme nemsokára megszünt. Látta, mint járnak ki s be rajta asszonyok, gyerekek minden bántódás nélkül, látta, mint próbálkoznak néha kutyák is belopódzni a belsejébe s mint üzik el őket éles szavakkal, vagy repülő kövekkel. Egy kis idő mulva elhagyta Kichét s óvatosan csuszott a legközelebbi kunyhó fala felé. A fejlődés kiváncsisága sarkalta, a tanulás, az élni vágyás, cselekvés szükségessége, amikből a tapasztalatot meritheti. Az utolsó pár hüvelyknyi utat kinos óvatossággal és elővigyázattal tette meg. A mai nap eseményei megtanitották arra, hogy az ismeretlen a legbámulatosabb és a legmeglepőbb formában jelentkezhetik. Végre orra megérintette a vásznat. Várt. Nem történt semmi. Aztán megszagolta ezt a különös alkotmányt, mely emberi szaggal volt tele. Megfogta fogával a vásznat és gyengén megrázta. Semmi sem történt, csak a kunyhó szomszédos részei kezdtek mozogni. Erősebben rángatta a vásznat. A sátor még jobban mozgott. Ez nagyszerü volt. Ujra meg ujra ráncigálta a vásznat, mig végre az egész sátor mozgásba jött. Aztán a bent levő indián asszony rikoltása visszakergette őt anyjához. De ezután már sohsem félt a kunyhók terjengő tömegeitől.

Egy perc mulva megint ott hagyta anyját. A Kiche nyakára kötött bot egy földbe vert kampóhoz volt pányvázva és igy az anya nem tudta követni fiát. Egy csaknem felnőtt kölyök, kissé nagyobb és öregebb, mint ő, szembetünő és harcias fontoskodással, lassan közeledett feléje. A kölyök, mint azt Fehér Agyar később hallotta, Lip-lip volt. Lip-lip már gyakorlott volt a kölykökkel való viaskodásban és ő volt a kölyökhad rettegett réme.

Lip-lip Fehér Agyar tulajdon fajából való volt s azonfelül ő is csak kölyök, nem látszott veszedelmesnek, s Fehér Agyar barátságosan akart közeledni feléje. De mikor az idegen peckesen kezdett járni s fogát vicsoritotta, Fehér Agyar is peckesen lépegetett s a vicsoritásra vicsoritással válaszolt. Félkörben kerülgették egymát, felborzadva, horkantva, egymást méregetve. Ez oly sokáig tartott, hogy Fehér Agyar örömét kezdte találni benne, mint valami játékban. De hirtelen, feltünő sebességgel, Lip-lip nekiugrott és megharapta a vállát ott, ahol az még fájdalmas volt a hiuzzal való küzdelem óta. A meglepetéstől és a fájdalomtól Fehér Agyar felorditott, de a következő pillanatban, a düh rohamában, ráugrott Lip-lipre s vadul összeharapdálta.

De Lip-lip nem hiába élt táborban és nem hiába harcolt olyan sokat a kölykökkel. Háromszor, négyszer, hatszor vágódtak apró fogai az ujonnan jött husába és Fehér Agyar, minden szégyenkezést félretéve, üvöltve rohant vissza anyjához védelemért. Lip-lippel való számtalan harcainak legelsőjét vivta meg Fehér Agyar, mert ők ellenségek voltak a kezdet kezdetétől fogva, arra teremtve, hogy örökké szembeszálljanak és megütközzenek.

Kiche dédelgetve nyalogatta végig Fehér Agyart s megpróbálta rávenni arra, hogy ott maradjon mellette. De Fehér Agyar kiváncsisága egyre növekedett és pár perc mulva a kis kölyök már ujabb felfedező utra indult. Egyszerre csak egy ember-állatra, Szürke Hódra bukkant, aki combjain ülve guggolt s a földön, az előtte lerakott ágakkal és száraz mohával csinált valamit. Fehér Agyar közelebb ment és figyelt. Szürke Hód a szájával lármát csinált s Fehér Agyar, nem találva e hangokat ellenségesnek, közelebb merészkedett.

Asszonyok, gyerekek egyre több ágat és gallyat hordtak Szürke Hód elé. Világos, hogy most készül valami. Fehér Agyar oly közel ment, hogy orra Szürke Hód térdét érintette, kiváncsisága elfelejttette vele, hogy Szürke Hód a rettenetes ember-állat, akitől félnie kell. Hirtelen valami különös, ködhöz hasonló dolog emelkedett ki a Szürke Hód keze ügyében levő gally és moha közül. Azután, a gallyak között, valami eleven lény jelent meg, kigyózva, csavarodva; a szine olyan volt, mint az égen járó napé. Fehér Agyar semmit sem tudott a tüzről. A tüz ugy vonzotta őt most, mint kis kölyökkorában a világosság a barlang nyilásánál. Egy pár lépésnyit csuszott a tüz felé. Hallotta maga fölött Szürke Hód elfojtott kuncogását és tudta, hogy ez a hang sem ellenséges. Aztán orra megérintette a lángot s abban a pillanatban nyelvét is kinyujtotta a láng felé.

Egy pillanatig mozdulatlanul, lenyügözve maradt. Az ismeretlen, az ágak és moha közepén rejtőzve, vadul megragadta őt orránál fogva. Visszafelé csuszott, a siránkozás és üvöltés meglepett kitöréseit hallatva. Erre a hangra Kiche horkantva ugrott előre, amennyire pányvája engedte és rettentően dühöngött, amiért nem siethetett a fia segitségére. Szürke Hód röhögött, oldalát veregette és az egész tábornak elmondotta, mi történt, mig csak az egész tábor nem röhögött együtt vele. Fehér Agyar hátsó lábaira ült, sirt és üvöltött, elveszett, sajnálatra méltó kis teremtés az ember-állatok közepette.

Még sohse érzett ilyen fájdalmat. Orrát, nyelvét megpörkölte az a napszinü, eleven valami, ami Szürke Hód kezéből született. Sirt, sirt szakadatlanul s fájdalmának minden ujabb kitörése ujabb röhögésre késztette az ember-állatokat. Megpróbálta nyelvével hűsiteni égő orrát, de mikor két sebes testrésze érintkezett, még nagyobb fájdalmat érzett s ekkor még keservesebben, nyomorultabban sirt, mint valaha.

Aztán elszégyelte magát. Tudta, mi a nevetés és tudta, hogy mit jelent az. Nem tudhatjuk, honnan ismeri némelyik állat a nevetést s honnan tudja, hogy kinevetik. De az biztos, hogy Fehér Agyar minderről tudott. Szégyelte, hogy az ember-állatok nevetnek rajta. Megfordult és elmenekült, nem a tüz, hanem a nevetés elől, mely jobban égette a tüznél, mert nem a testét, hanem a lelkét sértette meg. Kichéhez menekült, Kichéhez, aki őrjöngve dühöngött pányvája végén, az egyetlen teremtéshez a földön, aki őt nem nevette ki.

Szürkült, majd leszállt az éj és Fehér Agyar még mindig ott feküdt anyja oldalánál. Orra, nyelve még mindig fájt, de nem ez volt az ő legnagyobb baja. Honvágya volt. Valami ürességet érzett magában, vágyat a folyó és sziklabarlang csendje és nyugalma után. Az élet a táborban tulságosan népes volt. Oly rengeteg sok ember-állat élt itt: férfiak, asszonyok, gyerekek, mind lármát, bajt, nyugtalanságot csinálva. Aztán itt voltak a kutyák, harapósak, veszekedősek, őrült lármát csapnak és növelik a zürzavart. A magános élet nyugalmas csöndje végleg elmult. Itt a levegő is szinte lüktetett az élettől. Zsongott-bongott szakadatlanul. Ez a folyton változó lárma, mely hol elhalkult, hol felharsant, megzavarta Fehér Agyar idegeit és érzékeit, idegessé és nyugtalanná tette valami történendő veszedelem örökös fenyegetése.

Figyelte a táborban jövő-menő ember-állatok tevés-vevését. A mód, ahogy Fehér Agyar nézte az embereket, távolról hasonló volt ahhoz, ahogy az ember föltekint isteneire. Az emberek magasabb teremtmények, istenek. Fehér Agyar homályos felfogása szerint az emberek több csodának voltak szülői, mint az istenek az emberek szemében. Az emberek uralkodtak elevenek és holtak fölött, engedelmességet parancsoltak az élőnek és mozdulatot varázsoltak a holt tárgyakba, ismeretlen erők urai voltak és életet teremtettek, napszinü, fájdalmat okozó életet, mely száraz mohából és fából születik. Tüzcsinálók voltak! Istenek voltak.

II. FEJEZET. A szolgaság.

A következő napokban Fehér Agyar csőstül szerezte a tapasztalatokat. Mig Kiche ki volt pányvázva, ő elkalandozott a táborban, keresve, kutatva, tanulva. Az ember-állatok életmódját nagyrészt hamar megismerte, de a közelebbi ismeretség alapján sem nézhette le az embereket. Minél jobban ismerte, annál jobban bámulta felsőbbségüket, minél jobban elárulták titokzatos hatalmukat, annál nyilvánvalóbb lett istenséghez hasonló voltuk.

Az embert gyakran érheti az a fájdalom, hogy megéri istenei alkonyát és oltárainak rombadültét. A farkast és vadkutyát, ha egyszer odahasalt az ember elé, sohasem érheti ilyen kiábrándulás. Eltérően az embertől, kinek istenei láthatatlanok és megfejthetetlenek, a fantázia gőzei és ködei, melyek lehányják magukról a valóság ruházatát, vándorló kisértetei az áhitott jóságnak és hatalomnak, az én érinthetetlen kivetülései a kisértetek világába; eltérően az embertől, a farkas és a vadkutya, melyek odasompolyogtak a tüzhöz, megtalálták eleven husból való istenségüket, mely tapintható, melynek térre és időre van szüksége, hogy élhesse életét és teljesithesse feladatát.

A hitnek semmiféle erőfeszitésre nincs szüksége, hogy hihessen ilyen istenben, az akarat semmiféle erőlködése nem tagadhat meg ilyen istent. Ettől az istentől nem lehet szabadulni. Itt áll, két hátsó lábán, bottal kezében, határtalanul hatalmasan, szenvedélyesen, szeretve és haragosan, istenség, titokzatosság, erő, husba öltözötten, husba, mely vérzik a tépő fogak alatt, husba, mely épp oly jóizü és kivánatos, mint akármilyen más ennivaló!

Igy gondolkozott Fehér Agyar. Az ember-állat isten volt, félreismerhetetlen és olyan, akitől nem lehet megszabadulni. Amint anyja, Kiche, nevének puszta kimondására is megalázkodott előttük, ugy kezdett ő is alázatos lenni. Ugy kullogott a nyomukban, mint akiket megillet a diszkiséret. Ha az emberek jöttek-mentek, kitért előlük. Ha hivták, odaszaladt. Ha fenyegették, a földre lapult. Ha elkergették, eliramodott. Mert minden kivánság és parancs mögött ott sejtette a kényszeritő hatalmat, mely sebezni tud, a hatalmat, melynek eszköze az ütés és a bot, repülő kövek és a korbács csipős ütései.

Fehér Agyar az embereké volt, mint ahogy minden kutya az embereké. Övék volt minden mozdulata. Övék volt a teste, hogy elpáholhassák, hogy megrugdossák, vagy eltürjék maguk mellett. Ezt a leckét nagyon hamar megtanulta.

A lecke nem volt könnyü, mert ellenkezett sok mindennel, ami természetében erős és uralkodó volt, de, mialatt kedve ellenére megtanulta e leckét, a tanulság öntudatlanul is mind kedvesebb lett előtte. E leckét megtanulni annyi volt, mint végzetét mások kezébe tenni le, életéért való felelősséget a más vállára rakni át. Ez már magában véve is nagy jutalom volt, mert könnyebb másra támaszkodni, mint megállni egyedül.

De ez nem történt rövid idő alatt, nem egyhamar tudta testét-lelkét átadni az ember-állatoknak. Nem tudta egy-kettőre elfelejteni ősei szabadságának és a Vadonnak kisértő emlékét. Voltak napok, mikor odalopódzott az erdő széléhez, megállt s hallgatta azt a hangot, mely huzta, csalogatta a messzeségbe. Valahányszor innen visszatért, nyugtalan volt, vigasztalhatatlan s halkan és sóváran vinnyogott Kiche oldalánál és mohó, fürkésző vággyal nyalogatta anyja arcát.

Fehér Agyar hamar megösmerte a tábor életét. Tudta, hogy az öreg kutyák, ha hust, vagy halat dobnak oda nekik az etetésnél, rablók és igazságtalanok. Rájött arra, hogy a férfiak a legigazságosabbak, a gyermekek a legkegyetlenebbek s az indián-asszonyok a legjobb szivüek, ha arról van szó, hogy egy falatka hust vagy egy darab csontot dobjanak neki. A félig felnőtt kölyökkutyák anyjával való szerencsétlen esetei után Fehér Agyar megtanulta, hogy legjobb békén hagyni a kutyaanyákat, legjobb kitérni utjukból és eliramodni, ha azok közeledni találnak.

Lip-lip volt életének átka. Nagyobb, erősebb, öregebb lévén, mint Fehér Agyar, Lip-lip Fehér Agyart választotta üldözése tárgyául. Fehér Agyar szivesen szállt vele harcba, de nem győzte erővel. Ellensége felülmulta őt. Lip-lip valóságos üldöző szörnyeteggé változott rá nézve. Ha elmerészkedett anyja oldala mellől, ez a rém rögtön a sarkában volt, horkantott rá, leselkedett rá, alkalomra várva, mikor ember-állat nem volt a közelben, hogy ráugorhasson s párviadalra kényszeritse. Mivel mindig Lip-lip volt a győztes, természetesen tetszett neki ez a játék. Lip-lip életének ez volt a főöröme, mint ahogy Fehér Agyar életének ez volt a legnagyobb szenvedése.

De Fehér Agyart ez a szenvedés nem törte meg. Noha sok sebet kapott s mindig ő volt a legyőzetett, szelleme töretlen maradt. A folytonos üldöztetésnek mégis lett valami rossz hatása. Komor lett és rosszindulatu. Vérmérséklete vad volt születésétől fogva s most még vadabb lett a folytonos üldöztetés következtében. Lényének lelkes, játékos, gyermekies része kevéssé mutatkozhatott. Sohse játszott, ugrándozott a tábor többi kölykeivel együtt. Lip-lip nem engedte volna meg. Amely percben Fehér Agyar a többiek közt megjelent, Lip-lip nekirohant, kinozta, harapta, harcra kényszeritette, vagy megfutamitotta.

E bánásmód hatása alatt Fehér Agyar elvesztette gyermekiességét és ugy viselkedett, mint valami öreg. Megfosztatva attól, hogy fölös energiáját játékban vezethesse le, magábavonult és gondolkozott. Az esze kiélesedett; volt elég ideje arra, hogy kitaláljon mindenféle csalafintaságot. Mivel abban is megakadályozták, hogy a többi kutyákkal együtt ő is kivegye a részét a közös etetésből, ravasz tolvajjá lett. Magának kellett zsákmány után látnia és ezt meg is tette s valóságos csapássá, veszedelemmé lett az indián asszonyok szemében. Megtanulta, hogyan ólálkodjék szerte az egész táborban, hogyan kell ravaszkodnia, megtanulta, mi történik itt, ott, mindenütt, megtanulta, hogyan kell a körülményekhez alkalmazkodnia s hogyan kerülje el örökké dühös ellenfelét.

Üldöztetésének legelején történt, hogy eljátszotta legravaszabb játékát és megkóstolta a bosszu édes izét. Mint ahogy valamikor az anyja, Kiche, pusztulásba csábitotta a kutyákat az emberek tüze mellől, most Fehér Agyar hasonló módon csábitotta Lip-lipet Kiche bosszuálló agyarainak közelébe. Menekülve Lip-lip elől, Fehér Agyar kanyargós uton futott ide-oda az indián-kunyhók körül. Fehér Agyar kitünő futó volt, gyorsabb, mint a vele egyivásu kölykök bármelyike, gyorsabb Lip-lipnél magánál is. De most nem futott teljes erejéből. Csak megtartotta az egyugrásnyi távolságot közte és üldözője között.

Lip-lip, izgatottan a vadászat hevétől s áldozatának állandó közellététől, elfeledkezett minden óvatosságról s arról, hogy hová jutottak. Mikor ez eszébe jutott, már késő volt. Inaszakadtából rohanva egy kunyhó körül, teljes sebességgel futott a pányvája végén fekvő Kichének. A rémület kiáltását hallatta, de hiába. A bünhődést osztogató fogak már összezárultak. Kiche meg volt kötve, mégse lehetett tőle könnyen szabadulni. Kiche leteperte Lip-lipet, hátára döntötte, ugy hogy nem tudott elfutni s harapta, tépte agyaraival.

Mikor aztán végre kiszabadult, lábra állott, összekuszálva, testben-lélekben összetörve. Szőre borzas csomókban állott össze, ahol Kiche megtépte. Megállt ott, ahol összeszedelőzködött, kinyitotta száját s rákezdett hosszu, keserves kölyökjajgatására. De még ezt sem fejezhette be. Jajgatása kellős közepén Fehér Agyar nekirontott s belevágta fogát Lip-lip hátsó lábába. Lip-lipben nem maradt egy csepp harci kedv sem, szégyen nélkül megfordult és elfutott, sarkában eddigi áldozatával, aki hazakergette őt egészen gazdája kunyhójáig. Itt az indián asszonyok a menekülő segitségére siettek, de Fehér Agyart, aki dühöngő démonná változott, csak a feléje dobált kövek valóságos zápora tudta eltávolitani.

Eljött az a nap is, mikor Szürke Hód, belátva, hogy Kiche szökésének valószinüsége már elmult, eleresztette Kichét. Fehér Agyart boldoggá tette Kiche szabadsága. Vidáman kisérte anyját szerte a táborban s amig szorosan az oldala mellett volt, Lip-lip biztos távolban maradt. Fehér Agyar még kihivóan, szőreborzadtan nézett rá, peckesen lépett, ha meglátta, de Lip-lip ugy tett, mintha észre se vette volna e kihivó magaviseletet. Nem volt bolond, hogy ilyenkor szálljon harcba s ha bosszut akart állni, ő várhatott, mig ismét egyedül találja Fehér Agyart.

Később ezen a napon Kiche és Fehér Agyar a tábort környező erdő szélére tévedtek. Fehér Agyar vezette anyját ide lépésről-lépésre és mikor az erdő szélén Kiche megállt, Fehér Agyar beljebb akarta csalogatni. A folyó, a barlang, a csöndes erdő hivta Fehér Agyart s Fehér Agyar hivta az anyját. Előrefutott egy pár lépést, megállt és visszanézett. Kiche nem mozdult. Fehér Agyar rábeszélően nyihogott és játékosan rohant ki s be a bozót alól. Odafutott anyjához, megnyalta arcát, megint elszaladt. Kiche mégse mozdult. Fehér Agyar megállt és nézte anyját feszült és mohó figyelemmel, melynek kifejezése lassan halt el arcáról, mikor anyja elforditotta fejét és a táborra meredt. Valami hivta őt a szabadba. Az anyja is hallotta ezt a hivó szózatot. De Kiche hallott egy másik, hangosabb szózatot is, a tüz és az ember szavát, a szózatot, melyet csak a farkas hallhat meg, a farkas és a vadkutya, akik testvérek.

Kiche megfordult és lassan ügetett a tábor felé. A kötélnél és botnál jobban leigázta őt a tábor. Titokzatos módon és láthatatlanul az istenek lenyügözték hatalmukkal és nem eresztették el. Fehér Agyar leült egy nyirfa tövébe és keservesen vinnyogott. A fenyő erős szaga érzett és az erdő finom illatával telt meg a levegő, mindez a régi életre emlékeztetett, a szabadságra a szolgaság napjai előtt. De hiszen még csak süldő kölyök volt és az ember és a Vadon szavánál is erősebb volt anyjának hivó szava. Rövidke életének minden órájában anyjától függött. Függetlenségének ideje még távol volt; fölkelt és bánatosan ügetett vissza a táborba, szünetet tartva egyszer-kétszer, hogy leüljön és nyihogjon és hallgassa azt a szózatot, mely még egyre szólt hozzá az erdők mélyéről.

A Vadonban az anya nemsokáig tarthatja maga mellett kicsinyét; az ember uralma alatt ez az idő sokszor még rövidebb. Igy történt Fehér Agyarral is. Szürke Hód adósa volt Három Sasnak. Három Sas indulóban volt fölfelé a Mackenzie-folyón a Nagy Rabszolga-tóhoz. Egy rőfnyi biborszövet, egy medvebőr, husz töltény és Kiche kifizette Szürke Hód adósságát. Fehér Agyar látta, mint teszik Kichét Három Sas csónakába s utána ment. Három Sas egy rugással visszakergette a szárazra. A csónak elindult. Fehér Agyar a vizbe ugrott s a csónak után uszott, mitsem törődve Szürke Hód éles kiáltásaival, melyek visszatérést parancsoltak neki. Még egy ember-állattal, egy istennel sem törődött Fehér Agyar, olyan félelmet érzett, ha arra gondolt, hogy anyját elveszitheti.

De az istenek hozzászoktak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek nekik s Szürke Hód dühöngve inditott utána egy csónakot. Mikor utólérte Fehér Agyart, kiemelte a vizből nyakánál fogva, de nem dobta mindjárt a csónak fenekére. Egyik kezével magasra tartva, másik kezével alaposan elverte a kis állatot. Ez volt aztán a verés. Szürke Hód keze sulyos kéz volt. Minden ütést ugy adott, hogy minél jobban fájjon s az ütések egész záporát osztogatta.

Az ütések zápora alatt, melyek most jobbról, most balról hullottak reá, Fehér Agyar mint egy megbomlott, ugráló inga ide-oda himbálódzott. Különböző érzések rohanták meg. Először meglepődött. Aztán egy pillanatnyi félelem következett, mikor a kéznek minden ütésére fölorditott. Aztán hirtelen elfogta a düh. Korlátot nem ismerő természete kitört s Fehér Agyar vicsorgatta a fogát s félelem nélkül horkantott a dühöngő isten arcába. A verés gyorsabb, hevesebb és fájdalmasabb lett.

Szürke Hód egyre ütlegelt, Fehér Agyar egyre horkantott. De ez nem tarthatott igy örökké. Egyiknek föl kellett a játszmát adnia s aki hamarabb feladta, az Fehér Agyar volt. Megint félelem szállta meg. Most először került igazán ember kezébe. Az a pár ütés, az a néhány kődobás, ami eddig érte, cirógatás számba mehetett ehhez a veréshez képest. Letört. Sirni és jajgatni kezdett. Egy ideig akkor jajgatott, ha ütés érte, de a félelem borzadállyá változott és jajgatása szünös-szüntelen lett s nem volt semmi összefüggésben a rázuhanó ütések ritmusával.

Szürke Hód keze végre elpihent. Fehér Agyar elgyötörten, függve a levegőben, még egyre jajongott. Ez, ugy látszott, kielégitette gazdáját, aki durván lelökte a csónak ölébe. Ezalatt a csónak siklott lefelé a folyó mentén. Szürke Hód felkapta az evezőket. Fehér Agyar az utjában volt. Lábával vadul odább rugta. Ebben a pillanatban Fehér Agyar természete ujra fellángolt és fogát mélyen belevágta a mokasszinba bujtatott lábba.

A verés, amit az imént kapott, semmi sem volt ahhoz képest, ami most érte. Szürke Hód dühe oly határtalan volt, mint Fehér Agyar félelme. Nemcsak a kezével verte Szürke Hód: a fából való evezőket is használatba vette; mikor Fehér Agyar megint visszakerült a csónak mélyére, kis teste sebbel, zuzódással volt tele. Szürke Hód szántszándékkal rugott rajta egyet. Fehér Agyar ezuttal nem próbált a lábába harapni. Szolgasága ujabb leckét adott neki. Soha, semmiféle körülmények között sem szabad megharapnia az istenséget, aki ura és parancsolója neki; az ur és parancsoló teste szent, nem az ő fajtájabeliek fogára való. Az istent megharapni a bűnök bűne, az egyetlen vétek, melyet nem bocsátanak meg és nem néznek el soha.

Mikor a csónak partot ért, Fehér Agyar vinnyogva és mozdulatlanul feküdt, Szürke Hód parancsát várva. Szürke Hód azt akarta, hogy ő a partra menjen, mert kihajitotta a csónakból a partra, ahol keservesen megütötte oldalát és frissen ütött sebeit. Reszketve állott lábra és vinnyogva állt a parton. Lip-lip, aki megleste az egész történetet a partról, rárohant, leütötte és husába vágta a fogait. Fehér Agyar nagyon is tehetetlen volt ahhoz, hogy megvédje magát és ugyancsak megjárta volna, ha Szürke Hód egy rugással a levegőbe nem hajitja Lip-lipet, ugy hogy tőlük vagy tizenkét lábnyira esett a földre. Ilyen volt az ember-állat igazságszolgáltatása és Fehér Agyaron, még mostani szánalmas állapotában is, hálás elragadtatás borzongott végig. Szürke Hód sarkában sántikált végig a falun, egész a kunyhóig. Igy tanulta meg Fehér Agyar, hogy a büntetés joga az istenségnek fenntartott örökös szabadalom, melyre az olyan alantas teremtményeknek, mint amilyen ő is volt, semmiféle jussuk nem lehet.

Ezen az éjjelen, mikor már minden elnyugodott, Fehér Agyarnak eszébe jutott anyja és keservesen bánkódott miatta. Nagyon is hangosan bánkódott, felébresztette Szürke Hódot, aki megint megverte. Ezután, ha istenek voltak közelében, csak magában bánkódott, de néha, mikor elvetődött az erdőszélre egyedül, eszébe jutott árvasága s ekkor hangos nyögéssel és nyihogással hangot adott keserves bánatának.

Ebben az időben, ha hallgat a barlang, a folyó csalogató emlékeire, visszafuthatott volna a Vadonba. De anyja emléke fogva tartotta. Ahogy a vadászgató ember-állatok jöttek-mentek, az ő anyja is visszajöhet még a faluba. Megmaradt a szolgaságban és várta anyját.

De szolgaságában nem is volt egészen boldogtalan. Sok minden érdekelte. Mindig történt valami. Vége-hossza nem volt azoknak a különös dolgoknak, amit ezek az istenek tettek s Fehér Agyar mindenre érdeklődéssel figyelt. Most már azt is tudta, hogy kell Szürke Hóddal szemben viselkednie. Engedelmesség, kemény, hajlithatatlan engedelmesség volt az, amit követelt tőle, ennek ellenében elkerülte az ütéseket és megtűrte jelenlétét.

Azután meg Szürke Hód néha saját kezével vetett neki egy-egy darab hust és elkergette a többi kutyákat, ha az ő falatjára rohantak. Az ilyen darab hus sokat ért. Hogyan, hogyan nem, többet ért, mint husz másik falat, amelyet egy indián asszony vetett volna neki. Szürke Hód sohasem dédelgette, nem simogatta. Talán kezének sulya, talán igazságos volta, talán hatalmának puszta tudata, talán mindezek együttvéve nagy hatással votlak Fehér Agyarra. A ragaszkodásnak némi köteléke fonódott közöttük.

Alattomban, homályos uton-módon, de épp oly biztosan, mintha bottal és kötéllel pányvázták volna ki, körülfonták Fehér Agyart a szolgaság bilincsei. Fajának tulajdonságai, melyek hajdan lehetővé tették, hogy a farkas letelepedjék az ember tüze mellett, olyan tulajdonságok voltak, melyekben a fejlődés csirája volt. E tulajdonságok kifejlődtek Fehér Agyarban és a tábori élet, telve nyomorusággal, titokban mind drágább és drágább lett szivének. Fehér Agyar nem tudta ezt. Csak azt tudta, hogy a szive fáj Kichéért, hogy várja anyját és sóvárog régi szabad élete után.

III. FEJEZET. A számüzött.

Lip-lip annyira elsötétitette Fehér Agyar életét, hogy Fehér Agyar gonoszabb és szilajabb lett, mint természeténél fogva kellett volna lennie. A vadság természetének lényegéhez tartozott, de az a vadság, mely kifejlődött benne, felülmulta veleszületett sajátságait. Az ember-állatok közt hire volt gonoszságának. Ha valami baj történt a táborban, ha veszekedés, civakodás volt, vagy az indián asszonyok visongattak egy-egy darab ellopott hus miatt, biztos volt, hogy Fehér Agyar benn volt a bajkeverők között, sőt leggyakrabban övé volt a vezetőszerep. Sohsem kutatta senki, mi lehet viselkedésének az oka. Csak a következményeket látták s e következmények bizony rosszak voltak. Fehér Agyar volt az alattomos tolvaj, a bajcsináló, a zavart okozó, a civakodást kezdő; dühöngő indián asszonyok kiáltották a szemébe, mialatt ő élénken figyelte arcukat s kész volt gyors szökkenéssel félreugrani valami hirtelen feléje dobott kő elől, szemébe kiáltották, hogy farkas, semmirevaló és még rossz véget ér.

Számüzött volt a népes tábor közepette. A fiatal kutyák mind Lip-lip követői voltak. Fehér Agyar közt és közöttük legyőzhetetlen különbség volt. Talán megérezték rajta az őserdőbeli származást és ösztönszerü ellenszenvük az az ellenszenv volt, amit a megszeliditett kutya érez a farkas iránt.

De akárhogy volt is, a fiatal kutyák Lip-lip példájára folyton üldözték Fehér Agyart. Egyszer ellenségként állva vele szemben, örökös ellenségévé lettek. Igaz, hogy egyik a másik után mind érezte Fehér Agyar fogának erejét; és Fehér Agyar, becsületére legyen mondva, mindig többet adott, mint amennyit kapott. Az egyivásu kölykök legtöbbjét le tudta volna győzni páros harcban. De egyik sem állt ki vele párviadalra. Ha ki is állt egy-egy kutyával, az ilyen viaskodás mintegy jel volt arra nézve, hogy a tábor minden kutyája rárohanjon.

A falka folytonos üldözéséből két fontos tanulságot vont le; hogyan vigyázzon magára a tömeggel vivott harcban és magános kutya létére hogyan osztogathat minél több és fájóbb csapást a lehető legrövidebb idő alatt. Ha meg tud állni négy lábán a marakodó tömeg közepette, ezzel megmenti életét, ezt tudta jól. Olyan ügyesen állt talpra mindig, mint valami macska. Nagy kutyák nekimehettek hátulról, vagy oldalról, fellökhették testük nehéz sulyával, Fehér Agyar ilyenkor jobbra, vagy balra, vagy hátra hemperedett meg, de lábait mindig maga alatt tartotta, talpával esve az anyaföldre.

A kutyáknak, marakodás előtt, megvan a maguk szokásos készülődése, szőrük borzad, morognak, peckesen járnak. Fehér Agyar korán leszokott az efféle készülődésről. A késlekedés ránézve az egész falka nekirohanását jelentette. Neki gyorsan kellett végeznie s aztán odébb állnia. Megtanulta, hogy semmiféle jellel ne árulja el szándékát. Nekirohant ellenfelének, tépett, harapott egyszerre, figyelmeztetés nélkül, mielőtt ellensége készülhetett volna a támadásra. Igy tanulta meg, hogyan sebezzen hirtelen és sulyosan. Ösmerte a meglepetés értékét is. Ha nekiment óvatlan pillanatban egy kutyának, felszakithatta a vállát, rongyokra téphette a fülét, mielőtt a kutya magához tért volna a meglepetéstől.

Azután meg a meglepett kutyákat könnyü volt felforditani. A felfordult kutya egy pillanatra mindig védtelenül hagyja nyakának alsó, lágy részét, azt a sebezhető részt, melynél életét lehet venni. Fehér Agyar jól ismerte ezt a sebezhető részt. Olyan tudománya volt ez, mely egyenesen örökségképpen szállt le reá a zsákmányra vadászó farkasok számtalan ivadékáról. És igy Fehér Agyar módszere a támadásnál a következő volt: először várt olyan fiatal kutyát, amelyik a kölyökhadtól elcsavargott, aztán meglepetéssel rajtaütött, leverte a lábáról, harmadszor pedig mélyen a torkába vágta fogait.

Mivel még csak kölyök volt, fogai nem voltak eléggé nagyok ahhoz, hogy harapása halálos legyen, de sok fiatal kölyök szaladgált a táborban Fehér Agyar fogainak emlékével és bősz szándékainak nyomaival sebzett nyakán. Egy napon, egyedül találván egyik ellenségét az erdő szélén, többszörös támadással, harapással sikerült neki felszakitania a nagy nyaki eret s megölni ellenfelét. Ezen az éjszakán nagy zürzavar volt a táborban. Fehér Agyart meglesték s megvitték a hirt a kimult kutya gazdájának. Az indián asszonyoknak is eszükbe jutott minden falatka ellopott hus és Szürke Hódot rengeteg dühös szóval illették. De Szürke Hód becsukta kunyhója ajtaját, melyben a bűnös rejtőzködött és nem engedte törzse népének, hogy bosszut álljon az ő jószágján.

Fehér Agyart gyülölte ember és állat egyaránt. Fejlődésének eme szakában nem érzett egy percnyi biztonságot sem. Minden kutya foga, minden ember keze őt fenyegette. Horkantással fogadták saját atyafiai, kővel és káromkodásokkal az istenei. Örökös feszültségben élt. Idegei felajzottan készültek támadásra, vagy várták a támadást. Félszemmel mindig a hirtelen és váratlan kőhajigálásokat leste. Mindig készen volt hidegvérü és gyors cselekedetekre, kész volt hirtelen harapással ráugrani az ellenségre és kész volt félreugrani dühös, fenyegető horkantással.

Ami a horkantást illeti, rettenetesebben horkantott, mint akármelyik öreg vagy fiatal kutya a táborban. A horkantás arra való, hogy figyelmeztessen, vagy megfélemlitsen és tudni kell, hogy mikor alkalmazható. Fehér Agyar tudta, hogy mikor és hogyan hatásos ez a fenyegetés. Horkantásában benn volt minden, ami lényében gonosz, rosszindulatu és borzasztó volt. Ha orra remegett a folytonos feszültségtől, szőre visszájára borzadt, nyelve kilógott, mint valami vörös kigyó, majd megint visszahuzódott, ha szája felhuzódott, nyáladzva, fogát mutogatva, szeme fénylett a gyülölettől, minden ellenfelét megdermesztette egy percre. Ez az egy óvatlan szünet, mikor ellenfele vigyázatlanná vált, volt a döntő pillanat, mikor Fehér Agyar átgondolta és elhatározta, mit kell tennie. De az a harci szünet sokszor oly sokáig tartott, hogy félbeszakitotta és megszüntette az egész támadást. Fehér Agyar nem egy felnőtt kutyával való harcát fejezhette be – hála e horkantásnak – tisztességes visszavonulással.

Feltünően biztos és kegyetlen módszerének köszönhette, hogy – dacára számüzött voltának – visszafizethette a kölyökhad kegyetlenségeit. Ő maga nem futhatván együtt a kölyökfalkával, a dolgok sajátságos állása ugy hozta magával, hogy a kölyökhadból sem hagyhatta el a falkát egyetlenegy kutya sem. Fehér Agyar nem engedte meg. Az ő leselkedő orvtámadása miatt a fiatal kutyák féltek elhagyni a falkát. Lip-lip kivételével csapatba verődve kellett járniok, hogy kölcsönösen védelmezhessék egymást az ádáz ellenséggel szemben. Egy kölyökkutya a folyó partján megölt kutyát jelentett, vagy kutyát, mely fölveri az egész tábort megrettent jajgatásával, amint az őt orvul megtámadó farkaskölyök elől menekül.

De Fehér Agyar bosszuja akkor sem szünetelt, mikor a kölykök megtanulták, hogy nem szabad a falkától elszakadniok. Fehér Agyar megtámadta azt a kölyköt, amelyiket sikerült kiszakitania a falkából, a kutyák támadták őt, ha csapatostul voltak. Elég volt, ha megpillantották, hogy rárohanjanak. Ilyenkor csak a gyorsasága mentette meg Fehér Agyart. De jaj volt annak a kutyának, amelyik üldözés közben nagyon is elhagyta maga mögött társait. Fehér Agyar visszafordult, rávetette magát a magános üldözőre, sulyos sebet ejtett rajta, mielőtt a falka utólérhette volna. Ilyen bosszut gyakran állhatott Fehér Agyar, mert a kutyák a vadászat hevében megfeledkeztek az elővigyázatról, amiről Fehér Agyar soha meg nem feledkezett. Loppal vetett oldalpillantások közben rohant előre, minden percben készen arra, hogy megforduljon és rávesse magát valamelyik tulbuzgó üldözőjére.

A kölyökkutyák mindig játékosak s az indián-tábor kutyái kényszerüségből mindig háborusdit játszottak. Fehér Agyarra való vadászatuk kedvenc és főjátékukká változott, játékká, mely néha életre-halálra ment, de ami mindig szomoruan végződött. Fehér Agyar, a leggyorsabb lábu, nem félt semminemü veszedelemtől. Ebben az időben, mialatt egyre várta anyját, a játékok során számtalanszor csalta maga után a falkát a környező erdőkbe, ahol mindig nyoma veszett. A falkát mindig elárulta a kölykök lármája, kiáltozása. Ő maga pedig, apja és anyja módjára, bársonytalpon, nesz nélkül futott, mint mozgó árnyék a fák árnyékában. A kölykök nem ismerték a Vadont, ő igen; ösmerte a Vadon titkait és módszereit. Kedvenc csele volt, ha elveszithette nyomát a folyóvizben s aztán kipihenhette magát a közeli sürüségben, hallgatva az üldözők falkájának csaholását.

Gyülöltetve saját fajától és az emberektől, örökösen harcra ingerelve és örökösen hadat viselve, rettenthetetlenül, fejlődése gyors volt és egyoldalu. Szivében nem hajtott ki sem a jóság, sem a szeretet. Ilyen érzelmekről halvány sejtelme sem volt. Egy törvényt tanult csak: engedelmeskedni az erősnek és leigázni a gyengét. Szürke Hód isten volt és erős. Ezért Fehér Agyar engedelmeskedett neki. A fiatalabb vagy kisebb kutya gyengébb volt, mint ő, tehát arra való, hogy elpusztitsa. Fejlődése is az erő kegyetlen törvényét igazolta. Miután folytonosan szembenézett a sebesülés és elpusztulás állandó veszedelmével, kegyetlen támadó és elszánt védekező tulajdonságai rendkivüli módon kifejlődtek. Mozdulatai gyorsabbak voltak, mint a többi kutyák mozdulatai. Gyorsabb lábu lett, erősebb, veszedelmesebb, hajlékonyabb. Ösztövérebb volt, acélerejü izmokkal és inakkal, kitartóbb, kegyetlenebb, vadabb és eszesebb. Ilyenné kellett lennie, különben nem élhetett volna meg ellenséges környezetében.

IV. FEJEZET. Az istenek nyomán.

Ősz felé, mikor a nappalok már rövidülni kezdtek s a fagy csipése már érzett a levegőben, Fehér Agyar közel volt ahhoz, hogy megszabaduljon ettől a környezettől. Már napok óta nagy zsibongás volt a faluban. A nyári tábort leszerelték s a törzs, minden cókmókjával együtt, készülődött, hogy elinduljon a nagy őszi vadászatra. Fehér Agyar mohón figyelt s mikor a kunyhókat szétszedték s a partra kötött csónakokat megrakták, megértett mindent. A csónakok megindultak s egy pár már el is tünt a folyón lefelé haladtában.

Fehér Agyar meggondolta magát és elhatározta, hogy hátramarad. Csak alkalomra várt s kiosont a táborból az erdőbe. Itt, a rohanó folyóban, ahol a jég már kezdett zajlani, elvesztették nyomát. Innen az erdő sürüjébe vette be magát és várt. Az idő mult. Fehér Agyar aludt órákon át. Szürke Hód szava riasztotta fel. De mások hangját is hallotta. Szürke Hód feleségét is hallotta, aki részt vett a keresésben, épp ugy, mint Mit-sah, Szürke Hód fia.

Fehér Agyar reszketett a félelemtől s noha ösztönözte valami, hogy bujjék ki rejtekhelyéből, ellenállt és maradt. A hangok nemsokára elhaltak és egy kis idő mulva Fehér Agyar előjött a sürüből, hogy örvendezzen merész vállalkozásának. Sötétség volt alászállóban. Egy darabig Fehér Agyar a fák alatt játszadozott és boldogan élvezte szabadságát. Aztán, egyszerre csak tudatára jött annak, hogy egyedül van, egyes-egyedül. Leült, hogy fontolóra vegye ezt. Az erdő csöndje megzavarta. Az, hogy semmi sem mozdult, egy hang sem hallatszott, vészteljesnek tetszett előtte. Valami rejtőzködő, láthatatlan, érthetetlen veszélyt sejtett. Gyanakodott a fák terjengő tömegére s a sötét árnyékokra, mint amelyek különös, veszedelmes dolgokat rejtegethetnek.

Hideg volt. Hiányzott az indián-kunyhó meleg oldala, amihez odafurakodhatott volna. A hideg elzsibbasztotta lábát és Fehér Agyar hol egyik, hol a másik mellső lábát emelte a levegőbe. Bozontos farkával próbálta melengetni a lábait s ebben a pillanatban látomást látott. Nem volt ebben semmi különös. Belső, lelki látása előtt az emlékképeknek egész sora vonult végig. Maga előtt látta a tábort, a kunyhókat, a lobogó tüzeket. Hallotta az asszonyok sipitozását, a férfiak mogorva, mély hangját, a kutyák marakodását. Éhes volt és eszébe jutott az a darab hus vagy hal, amit vetni szoktak neki. Itt nem volt hus, itt semmi sem volt. Csak fenyegető és nem ehető csend.

A szolgaság elvett valamit természetének keménységéből. A felelőtlenség gyengévé tette. Elfelejtette, hogyan segithetne magán. Az éj ott ásitozott körülötte. Érzékeit, melyek hozzászoktak a tábor örökös zsongás-bongásához, a hangok és látományok keveredéséhez, most nem foglalkoztatta semmi sem. Nem csinálhattak semmit. Nem láttak, nem hallottak semmit. Azt szerették volna, ha a természet csendje és mozdulatlansága megtörik. Elernyedtek a tétlenségtől és valami szörnyü veszedelemre való várakozástól.

Fehér Agyar az ijedelemtől őrülten ugrott félre. Óriási, formátlan valami rohant egyenesen neki. Árnyék volt, melyet egy fa a fellegek alól kiszabaduló hold világa elé vetett. Mikor megnyugodott Fehér Agyar, csöndesen vinnyogott; de félelme nemsokára elnyomta a vinnyogást, mely idecsalhatta volna a sötétben rejtőző veszedelmet.

Épp fölötte egy fa, összehuzódva az éjszakai hidegben, megreccsent. Fehér Agyar üvöltött félelmében. Borzalom lepte meg s inaszakadtából rohant a falu felé. Legyőzhetetlen vágyat érzett magában az ember védelme és társasága után. Orrában ott volt a tábor füstjének szaga. Fülében ott zajogtak a tábor hangjai és kiáltásai. Keresztülvágott az erdőn a holdfény világitotta tisztásig, ahol nem volt sem sötétség, sem árnyék. De a falut nem látta sehol. Elfelejtette. A falu felkerekedett és odébb vonult.

Hirtelen megakadt vad futása. Hová menekült volna? Elveszetten sompolygott végig az elhagyott táborhelyen, szeméthalmokat s az istenek eldobált ringy-rongyait szagolgatva. Boldog lett volna, ha dühös indián asszonyok kövekkel dobálják, boldog lett volna, ha lesujt rá dühödten Szürke Hód nehéz keze; boldog lett volna, ha rárohan Lip-lip és az egész csaholó, gyáva falka.

Odaért, ahol Szürke Hód kunyhója állt. A kunyhó helyének közepén leült. Orrát a hold felé szögezte. Torka görcsbe szorult, kinyitotta száját és szivszakadva tört ki belőle a fájdalom kiáltása, Kichéért való bánata, az elszenvedett és eljövendő fájdalom és veszedelem és félelem kiáltása. A hosszu, teletüdőből való farkasüvöltés volt ez, az első gyászos üvöltés, melyet életében hallatott.

A felkelő nap eloszlatta félelmét, de csak jobban megvilágitotta egyedülvalóságát. A kopár föld is, mely nemrégiben még oly népes volt, csak elhagyatottságára emlékeztette. Nem sokáig gondolkozott azon, hogy mit tegyen. Bevetette magát az erdőbe és futott lefelé a folyó partja mentén. Egész nap futott. Sehol meg nem pihent. Mintha arra született volna, hogy fusson örökké, szüntelenül. Acélizmu teste nem ismerte a fáradtságot. S mikor megjött a fáradtság, öröklött kitartása végnélküli igyekezettel fegyverezte fel és tovább hajszolta s fenntartotta szenvedő testét.

Mikor a folyó szakadékos lejtők közé jutott, megmászta a magaslatokat. Patakok és csermelyek ömlöttek a folyóba. Ezeket átuszta vagy átgázolta. Gyakran lépett vékony, frissen képződött jégrétegre, mely beszakadt alatta s ilyenkor ugyancsak küzdött életéért a jeges áradatban. Mindig az istenek nyomát kutatta: hol hagyhatták el a folyó partját, hogy az erdőségbe hatoljanak.

Fehér Agyar eszesebb volt, mint fajának más állata, de szellemi látóköre már nem terjedt ki a Mackenzie folyó tulsó partjáig. Mi történt volna, ha istenei átkelnek a tulsó partra? Ez sohse ötlött az eszébe. Később, mikor már sok földet bejárt, öregebb és bölcsebb lett, már többet tudott a folyókról és nyomokról, akkor felfogta volna ezt a másik eshetőséget is. De értelmének ilyen fejlettségét még nem érte el. Most még vakon rohant, a Mackenzie folyónak csak egyik partját véve számitásba.

Egész éjjel rohant, a sötétben tévelygett, bukdácsolt. Akadályok álltak utjába, melyek késleltették, de el nem tántoritották. A második nap közepéig összesen harminc órát futott egyfolytában s izmainak vasereje csökkenőben volt. Eztán már csak elméjének kitartása tartotta benne a lelket. Nem evett negyven órája s az éhség elgyöngitette. A jeges viz alá való merüléseknek is meg volt a hatásuk. Szép bundája csupa cafat, csupa sár. Széles talpa feltört és vérzett. Sántikált és sántitása óráról-órára erősebb lett. Tetejébe még az ég is elborult. Hó esett. Nyirkos, nedves, olvadó, tapadó hó, melytől csuszós lett a föld, mely elrejtette a tájat, melyen áthaladt s amelyik kitöltötte a talaj egyenetlenségeit, még kinosabbá, nehezebbé téve az utat.

Szürke Hód ezen az éjszakán a Mackenzie tulsó partján akart táborozni, mert arrafelé volt a vadászterületük. De az innenső oldalon, a sötétség beállta előtt, egy jávorszarvas jött a folyóra inni, amit Klu-kucs, Szürke Hód felesége, meglesett. No már most, ha a jávorszarvas nem jött volna le a folyóra inni, ha Mit-sah nem kormányzott volna erre a hó miatt, ha Klu-kucs nem látta volna meg a jávorszarvast, és ha Szürke Hód nem ölte volna meg a jávorszarvast egy puskalövéssel, minden következő dolog máskép történt volna. Szürke Hód nem ütött volna tanyát a Mackenzie innenső partján és Fehér Agyar elment volna mellettük vissza az őserdőbe, hogy meghaljon, vagy megtalálja vad testvéreit és olyanná legyen, mint azok: farkassá élete végeztéig.

Az éj leszállt. A hó még sürübben hullott és Fehér Agyar, amint magában gyengén vinnyogott és sántikálva bukdácsolt, friss nyomra akadt. Oly friss volt a nyom, hogy Fehér Agyar egyszeribe megtudott mindent. Mohó vinnyogással hagyta el a folyó partját s ment a fák közé. Táborhangok ütötték meg a fülét. Látta a tüz lobogását, látta Klu-kucsot főzni és látta Szürke Hódot kuksolni combjain, rágódva egy vastag, nyers faggyuszeleten. Friss hushoz jutott a tábor!

Fehér Agyar elkészült az ütlegelésre. Lehasalt és szőre borzadt erre a gondolatra. Aztán megint előre ment. Nem szerette a verést, amiről tudta, hogy biztosan megkapja. De azt is tudta, hogy verés után melegedhetik a tüznél, tudta, hogy az istenség védelmébe veszi és – hogy kutyák között lehet, igaz, hogy ellenséges társaságban, de mégis társaságban, mely kielégiti társas ösztöneit.

Csuszva-mászva közeledett a tüzhöz. Szürke Hód meglátta és abbahagyta az evést. Fehér Agyar lassan kuszott elébe, megalázkodva, csuszva-mászva alávetettségében. Egyenesen Szürke Hód felé tartott s haladása mindig lassubb és keservesebb lett. Végre ott feküdt gazdája lábánál, akinek ime most hatalmába adta testét-lelkét saját jószántából. Saját jószántából jött ide, hogy uralkodjék rajta az ember, hogy megmelegedhessék a gazdája tüzénél. Fehér Agyar reszketett s várta a lecsapó ütlegeket. A kéz felemelkedett s Fehér Agyar önkéntelenül megvonaglott a várt csapás alatt. De a csapás nem hullott le rá. Lopva egy pillantást vetett fölfelé. Szürke Hód kettétörte a faggyüszeletet. Szürke Hód egy darab faggyut adott neki! Szeliden és egy kicsit gyanakodva megszagolta a faggyut, aztán enni kezdett. Szürke Hód megparancsolta, hogy hust hozzanak neki és elkergette a többi kutyákat, mialatt Fehér Agyar evett. Ezután, hálásan és elégedetten, Fehér Agyar lefeküdt Szürke Hód lábához, a tüzre meredt, melynek melege át meg átjárta, pislogott, szundikált abban a biztos tudatban, hogy a következő reggel nem zord erdőségekben elveszetten vándorolva, hanem az ember-állatok tanyáján találja, az istenek mellett, akiknek átadta magát kényre-kegyre s akiktől ezután függ élete minden órájában.

V. FEJEZET. A szerződés.

Mikor már jól bent voltak decemberben, Szürke Hód utnak indult a Mackenzie mentén fölfelé. Mit-sah és Klu-kucs ment vele. Két szánnal voltak. Az egyik előtt Szürke Hód maga hajtotta azokat a kutyákat, melyeket szánkóhuzásra nevelt, vagy kölcsön kapott. A második, kisebb szánkót, melybe kölyökkutyákat fogtak, Mit-sah hajtotta. Az egész fogat inkább csak játékszer számba ment, de Mit-sah majd kibujt a bőréből, hogy végre ő is a felnőtt emberek dolgát végezheti. Mialatt a fiatal kutyákat hámba törték, Mit-sah is megtanulhatta, hogy kell a szánkóhuzó kutyákat tanitni és hajtani. Ezen a célon kivül még hasznos szolgálatot is teljesitett a szán, mert közel kétszáz fontnyi felszerelést és ennivalót vitt magával.

Fehér Agyar látta, hogy a táborban élő kutyáknak ez a sorsa és azért nem sok ellenkezést mutatott, mikor először fölszerszámozták. Nyakára mohával bélelt örv került, ezt az örvet két oldalszij erősitette a hámhoz, mely a szügyén és a hátán keresztben szaladt végig, ehhez a hámhoz erősitették hozzá a kötelet, amelynél fogva a kutya huzta a szánt.

Hét kölyköt fogtak a szánba. Fehér Agyar csak nyolc hónapos volt, a többiek az év korábbi szakában születvén, már kilenc, tiz hónaposak voltak. Minden kutyát külön kötél kötött a szánhoz és minden kötél különböző hosszuságu volt, s minden kötél között legalább egy kutyahossznyi volt a különbség. A kötelek végét a szánkó orrára erősitett gyürübe kötözték. A szánnak, nyirfakéregből készült toboggan lévén, nem volt talpa. Fölfelé kunkorodott orra arra való volt, hogy letiporja maga előtt a havat. Ezzel a szerkezettel elérték, hogy a szán sulya s a szánra rakott teher a lehető legnagyobb hóterületen oszoljék meg, mert a hó igen lágy volt s olyan, mint a kristályos por. Szem előtt tartva a sulyelosztás elvét, a kutyákat is ugy fogták be, hogy a kutyák a különböző hosszuságu kötelek miatt legyező alakulatban állottak fel a szánkó orra előtt s egyik kutya sem léphetett a másik nyomába.

A legyezőformációnak még egy előnye volt. A különböző hoszuságu kötelek nem engedték, hogy a kutyák hátulról támadják meg az előttük futót. Hogy egyik kutya megtámadhassa a másikat, ahhoz vissza kellett volna fordulnia a rövidebb kötelü kutyához, amely esetben szemben találta volna magát a megtámadottal és a szánkóhajtó korbácsával. De a legnagyobb előnye a legyezőmódra való befogásnak mégis abban rejlett, hogy ha egy kutya meg akarta támadni az előtte futót, gyorsabban kellett huznia, s minél gyorsabban futott a szán, annál gyorsabban kellett a megtámadott kutyának menekülni. A hátrább futó kutya sohse tudta az előtte futót elfogni. Minél gyorsabban futott a támadó, annál gyorsabban futott az üldözött, annál gyorsabban futott minden kutya. Annál gyorsabban futott a szán is és igy, ügyes mesterkedéssel, az ember megkétszerezhette az állatok fölött való hatalmát.

Mit-sah hasonlitott apjához, akinek sok bölcs fogását leste el. Már régtől fogva megfigyelte, hogyan üldözte Lip-lip Fehér Agyart; de ebben az időben Lip-lip még a más kutyája volt és Mit-sah nem merészelt Lip-lip ellen egyebet elkövetni, mint hogy egy-egy őrizetlen pillanatban köveket dobált reá. De most Lip-lip az ő kutyája volt és bosszut állhatott rajta azzal, hogy a leghosszabb kötél végére kötötte. Ezzel Lip-lipet tette vezetővé, ami látszólag kitüntetés számba ment, de a valóságban minden volt ez, csak kitüntetés nem s most, ahelyett hogy ő lett volna a falka réme és ura, az egész falka üldözöttje lett.

Mivel ő futott a leghosszabb kötél végén, a kutyák mindig mint menekvőt látták futni maguk előtt. Minden, amit láttak belőle, az bozontos farka és menekülő hátsó lába volt, ami épen nem volt olyan megfélemlitő látvány, mint felborzadt szőre és ragyogó agyarai. Aztán meg a kutyák már ugy vannak alkotva, hogy a futó látványa felbátoritja őket s azt a kivánságot kelti fel bennük, hogy még gyorsabban utána fussanak.

Abban a pillanatban, mikor a szánkó megindult, hajrá! a fogat hajszolta Lip-lipet s ez igy tartott az egész napon át, Kezdetben Lip-lip vissza-visszafordult üldözői felé, dühösen, méltóságára, vezéri voltára féltékenyen; de ilyenkor Mit-sah nekieresztette harminc lábnyi hosszu rénszarvasbél ostorát, arcába vágott vele s kényszeritette, hogy forduljon meg s rohanjon tovább. Lip-lip szembeszállt volna a falkával, de nem mert szembeszállni az ostorral s minden, amit tehetett, annyi volt, hogy megfeszitette a kötelét, hogy minél távolabb tartsa hátsó részeitől üldözőinek fogait.

De az indián agy rekesztékeiben még ennél különb csalafintaság is lakott. Hogy még jobban meggyülöljék a kutyák az előlfutót, Mit-sah különös kegyeivel tüntette ki Lip-lipet. E kitüntetés miatt a kutyák dühe és féltékenysége csak fokozódott. Mit-sah a szemük láttára etette Lip-lipet – és csakis őt. A kutyák őrjöngtek a dühtől s ott zavarogtak Lip-lip körül, de csak ostortávolságnyira, mert Mit-sah védte a kutyát, mialatt az elfogyasztotta az odavetett számfölötti falatokat. Ha nem volt ennivaló, Mit-sah akkor is ugy tett, mintha etetné Lip-lipet.

Fehér Agyar derekasan nekifeküdt a munkának. Messze földet bejárt, hogy ujra az istenek akaratának vesse magát alá és jobban tudta minden más kutyánál, hogy az istenek akarata ellen hasztalan minden kapálódzás. Az üldözés, amiben a falka eddig részesitette, megtanitotta, hogy kevésre becsülje a falkát és nagyra tartsa az embereket. Nem keresett saját fajtájánál társaságot. Kichéről már csaknem megfeledkezett; lelke csak egyféle módon tudott megnyilatkozni: ha kimutatja alattvalói hűségét az istenek iránt, kiket uraiul fogadott. Ép ezért keményen dolgozott, fegyelmezett volt és engedelmes. Munkájában hű volt és készséges. E tulajdonság a háziállattá szelidült farkas és vadkutya erénye s e két erény szokatlan mérvben megvolt Fehér Agyarban.

Fehér Agyar és a kutyák közt volt valamelyes társas viszony, de csak a háborus ellenfelek, az ellenség viszonya. Fehér Agyar nem tanulta meg soha, hogy kell kutyatestvéreivel játszani. Csak azt tanulta meg, hogy kell harcolni velük s harcolt is, százszor visszaadva minden döfést, harapást, melyet abban az időben kapott, mikor Lip-lip volt a falka vezetője. De Lip-lip most már nem volt vezér, kivéve, mikor kötele végén a szánkó előtt rohant. A táborban Lip-lip mindig Szürke Hód, Mit-sah, vagy Klu-kucs mellett volt. Nem mert elmenni az istenek mellől, mert most minden kutya rá agyarkodott s most megkóstolhatta ő is, mint Fehér Agyar valamikor, az üldözés italának keserü csöppjeit.

Lip-lip bukása után Fehér Agyar könnyüszerrel lehetett volna a falka vezetője, de erre nagyon is mogorva és magános lélek volt. Legföljebb elbánt fogatbeli társaival, ezenkivül nem akart róluk semmit sem tudni. Minden kutya kitért utjából s egyik sem merte elrabolni a neki odadobott halat, még a magukét is sietve ették meg, nehogy Fehér Agyar elkapja előlük. Fehér Agyar ismerte jól a törvényt: elnyomni a gyengét, engedelmeskedni az erősnek. Megette a maga részét egy-kettőre s jaj volt annak a kutyának, amelyik még nem kapta be a porcióját. Egy morgás, a fehér agyarak egy villanása és a kutya elvonithatta bánatát a közömbös csillagoknak, mialatt Fehér Agyar megette helyette is a vacsoráját.

Néha-néha egy-egy kutya mégis ellenállt, s ezt Fehér Agyar hamarosan leteperte. Igy nem felejtette el harci tudományát. Féltékenyen őrizte elszigeteltségét, melyet meg tudott tartani a falka közepette, ha kellett, harcok árán is. Az ilyen harcok egy-kettőre lefolytak. Fehér Agyar nagyon gyorsan végzett ellenfelével. Az ellenfél, mielőtt tisztában lett volna, hányadán van, már vérzett s le volt győzve, mielőtt megkezdte volna a harcot.

Amilyen kegyetlen az istenek szánkóhuzásra való fegyelme, olyan kegyetlen fegyelmet tartott fenn Fehér Agyar is társai között. Nem adott semmiféle engedményt. Kényszeritette társait, hogy tiszteljék akaratát. A kutyák tehettek egymás között, amit akartak. Ezzel nem törődött. De azzal már törődött, hogy hagyják őt egyedül elszigeteltségében, térjenek ki az utjából, ha neki ugy tetszett, hogy közöttük sétáljon, és ismerjék el mindenkor az ő akaratát. Ha peckesen járó kutyát, felvont ajkat, felborzalt szőrt látott, egy pillanat alatt támadott, kegyetlenül és irgalmatlanul, s ez minden magyarázatnál jobban észre téritette a vele szembeszállót.

Rettenetes zsarnoka volt népének. Uralma kemény volt, mint az acél. Dühös megátalkodottsággal nyomta el a gyengét. Nem hiába volt kitéve az élet könyörtelen küzdelmeinek apró kölyökkorában, mikor anyja, meg ő, egyedül, segitség nélkül, küzdöttek s megálltak a lábukon a kegyetlen Vadon ellenséges környezetében. Nem hiába tanulta meg azt sem, hogyan lapuljon meg s hogy járjon bársonytalpakon, ha hatalmasabb erőt érzett a közelében. Fehér Agyar elnyomta a gyengét, de tisztelte az erőt. S mig Szürke Hód hosszu utazása tartott, Fehér Agyar halkan, észrevétlenül lépdelt az idegen ember-állatok táborában élő felnőtt kutyák között, melyekkel találkoztak az utazás alatt.

A hónapok multak. Szürke Hód utazása még egyre tartott. Fehér Agyar ereje nőttön-nőtt a hosszu órák alatt megtett utak és a szánkóhuzás alatt; azt lehetett volna mondani, hogy értelmi fejlődése csaknem befejeződött. Keresztül-kasul ismerte azt a világot, melyben élt. Felfogása zord volt és anyagias. A világ, amint ő látta, kegyetlen és erőszakos; világ, melyben nincs melegség, világ, melyben nincs gyöngédség, nincs érzés, melyben a szellemnek nincs édes, derült oldala.

Nem szerette Szürke Hódot. Igaz, Szürke Hód isten volt, de nagyon vad, kegyetlen isten. Fehér Agyar szivesen elismerte Szürke Hód felsőbbségét, de ez a felsőbbség pusztán a magasabb értelmen és a durva erőn alapult. Volt valami Fehér Agyar rostjaiban, ami kivánatossá tette számára ezt az uralkodást, különben nem jött volna vissza a Vadonból, hogy urának alávesse magát. Voltak olyan mélységek lelkében, melyek sohsem szólaltak meg. Szürke Hódnak egy gyöngéd szava, hizelgő simogatása megszólaltathatta volna e mélységeket; de Szürke Hód nem hizelgett és nem mondott gyöngéd szavakat. Nem ilyen volt az ő uralkodása. Felsőbbsége vad volt és vadul is uralkodott. Bottal szolgáltatott igazságot, ütleggel büntetett és az érdemet nem jósággal, hanem az ütleg elengedésével jutalmazta.

Igy Fehér Agyar nem tudott meg semmit arról a menyországról, melyet egy simogató kéz fedezhetett volna fel előtte. Amellett nem is hitt az ember-állatok kezében. Gyanakodott rá. Igaz, hogy ez a kéz adott neki néha hust, de ez a kéz bántalmazta is. A kéz olyasvalami volt, amit jó volt messze elkerülni. A kéz dobta a követ, forgatta a botot, pálcát, ostort, adta az ütleget, a pofont, s ha hozzáért, csipett, rántott, tépett, gyötört. Idegen falvakban találkozott gyerekekkel és megtanulta, hogy ezek elég kegyetlenek arra, hogy megkinozzák. Nemrégiben egy totyogó indiánkisded csaknem kivájta az egyik szemét. E tapasztalatok gyanakvóvá tették a gyermekekkel szemben. Nem tudta elviselni őket. Ha közeledtek felé bajtcsináló kezükkel, Fehér Agyar felkelt és odébb állott.

Egyik Nagy Rabszolga-Tó melletti faluban történt, hogy visszautasitva egy ember-állat kezéből jövő bántalmakat, módositania kellett azt a törvényt, amit Szürke Hód mellett tanult: nevezetesen azt, amelyik megbocsáthatatlan bűnnek tartja az istenek bántalmazását. Ebben a faluban, minden kutyának minden falubeli szokása szerint, Fehér Agyar ennivaló után kóborolt. Egy fiu megfagyott jávorszarvashust darabolt fejszével s a hus apró szilánkjai szerteszét hullottak a hóba. Fehér Agyar arra sompolyogtában, megállt s kezdte bekapni a husszilánkokat. Látta, hogy a fiu leteszi a fejszét s felvesz egy jókora botot. Fehér Agyar elugrott, épp idejében, hogy elkerülje az ütleget. A fiu üldözte s Fehér Agyar, mint a faluban idegen, két kunyhó közé menekült, melyek közt magas földhányás zárta el az utját. Fehér Agyar kutyaszoritóba jutott. Egy utja volt a menekülésre s azt a fiu állta el. Ütésre emelve botját, a fiu odalépett a sarokba szoritott áldozathoz. Fehér Agyar dühöngött. Szembeszállt a fiuval, morogva, szőreborzadtan, igazságérzetében felháborodva. Ismerte ő a zsákmányolás törvényeit. Minden hushulladék, mint amilyen a megfagyott husdarabka is, azé a kutyáé, amelyik megtalálja. Nem tett semmi rosszat, nem szegte meg a törvényt és ez a fiu most mégis meg akarja verni. Fehér Agyar maga is alig tudta, mi történt. Amit tett, haragjában tette. És olyan gyorsan tette, hogy a fiu se igen tudott róla. Amit a fiu tudott, az annyi volt, hogy ismeretlen módon felfordult s a hóra esett és botot tartó kezét Fehér Agyar foga felszakitotta.

De Fehér Agyar tudta, hogy megszegte az isteni törvényt. Fogát egy isten szent husába mélyesztette s nem várhat egyebet, mint a legborzasztóbb büntetést. Szürke Hódhoz menekült, az ő lábai alá feküdt, mikor a megharapott fiu és a fiu egész családja eljött és bosszuért kiáltozott. Szürke Hód megvédte Fehér Agyart. Igy tett Mit-sah és Klu-kucs is. Fehér Agyar, hallgatva a szóbeli harcot és megfigyelve a dühös mozdulatokat, tudta, hogy eljárását urai jóvá hagyták. Igy tanulta meg, hogy vannak istenek és istenek. Egyik oldalon vannak az ő istenei, a másikon a többi istenek és a kétfajta istenség közt nagy a különbség. Igazságot, vagy jogtalanságot egyformán el kell fogadnia a saját isteneitől, de nem kell eltürnie semmiféle igazságtalanságot az idegen istenektől. Ezt szabad megbosszulnia a fogaival. Mert ez is az istenek törvénye.

Mielőtt elmult volna a nap, Fehér Agyar alaposabban megtanulta ezt a törvényt. Mit-sah, tüzrevaló fát gyüjtve az erdőben, egyedül volt, mikor találkozott a fiuval, akit Fehér Agyar megharapott. A fiu sokadmagával volt. Dühös szavak hallatszottak, a fiuk megtámadták Mit-saht. Mit-sah rosszul járhatott volna. Az ütlegek csak ugy hullottak rája. Fehér Agyar eleinte csak figyelt. Ez az istenek dolga, mi köze neki hozzá? Aztán eszébe jutott, hogy Mit-sah, egyik saját külön istene az, akit bántalmaznak. Nem sokat okoskodott azon, amit aztán cselekedett. A düh őrült rohamában rávetette magát a harcolókra. Öt perccel később a tájék tele volt menekülő fiukkal, akik közül nem egy vérét hullatta a hóba, emlékéül annak, hogy Fehér Agyar foga megtette a magáét. Mikor Mit-sah elbeszélte ezt a történetet a táborban, Szürke Hód megparancsolta, hogy Fehér Agyarnak hust adjanak. Azt parancsolta, hogy sok hust adjanak és Fehér Agyar, tele hassal szunyókálva a tüz mellett, tudta, hogy törvénye szentesittetett.

Ezen mód tanulta meg Fehér Agyar a tulajdon törvényét és a tulajdon megvédésének kötelességét is. Istene testének megvédésétől, istene vagyonának megvédéséig már csak egy lépés választotta el és Fehér Agyar ezt a lépést is megtette. Ami istenéé, azt meg kell védenie az egész világ ellen, – még akkor is, ha idegen isteneket kellene megharapnia. Ez a cselekedet nemcsak hogy szentségtörés már magában véve, hanem telve van veszéllyel is. Az istenek hatalmasok és a kutyáknak semmi sikerre nincs kilátásuk velük szemben; de Fehér Agyar mégis megtanulta, hogy szálljon szembe velük kegyetlenül, harciasan, félelmetlenül. A kötelesség legyőzte a félelmet és a tolvaj istenek megtanulták békén hagyni Szürke Hód tulajdonát.

Azt is megtanulta ezzel összeköttetésben Fehér Agyar, hogy a tolvaj isten rendszerint gyáva isten és hajlandó elfutni a fellármázás első hangjaira. Azt is megtanulta, hogy a lármahangra rövidesen megjelenik Szürke Hód és segitségére siet. Megtanulta, hogy nem tőle, hanem Szürke Hódtól való félelmében ugrik meg a tolvaj. Fehér Agyar nem ugatással lármázta fel a gazdáját. Sohasem ugatott. Egyenesen nekirohant a belopódzónak s ha tehette, belevágta a fogait. Mivel mogorva és magános volt, s nem barátkozó természetü, szokatlanul alkalmas volt a gazdája vagyonának őrzésére. Szürke Hód még növelte benne e tulajdonságokat és Fehér Agyar még kegyetlenebb, félelmetlenebb és még magánosabb lett.

A hónapok egyre multak s szorosabbra-szorosabbra füzték az ember és állat között kötött frigyet. Az ősfrigy megujitása volt ez, melyet az első farkas kötött az emberrel, mikor elhagyta érte a Vadont. És, mint minden sorban következő farkas és vadkutya, Fehér Agyar is kidolgozta a maga számára ezt a szerződést. A föltételek egyszerüek voltak. Egy husból és vérből való isten birhatásáért Fehér Agyar elcserélte saját szabadságát. Élelem, tüz, védelem, társaság volt az, amit cserében istenétől kapott. S ő viszonzásul őrizte istene tulajdonát, megvédte személyét, dolgozott és engedelmeskedett neki.

Akinek istene van, annak szolgálnia kell. Fehér Agyar szolgálta istenét kötelességből és félelemből, de nem szeretetből. Nem tudta, mi a szeretet. Sohse érzett szeretetet. Kiche távoli emlék volt csupán. Mikor a Vadont és saját faját elhagyta, hogy sorsát az ember kezébe tegye, a frigykötés feltételeiben az is benne volt, hogyha találkozik is valaha Kichével megint, nem hagyhatja el istenét Kichéért. Az emberhez való tartozás törvénye erősebbnek tetszett előtte, mint a szabadság, a fajtájának vagy a családjának szeretete.

VI. FEJEZET. Az éhinség.

Tavasz felé járt az idő, mikor Szürke Hód bevégezte hosszu utját. Április volt és Fehér Agyar épen betöltötte esztendejét, mikor a szánnal befutott falujába s Mit-sah leszedte róla a szerszámot. Bár még távolról sem érte el teljes nagyságát, Fehér Agyar, Lip-lip után, a legnagyobb egyéves kutya volt a faluban. Apjától, a farkastól, és Kichétől hatalmas termetet és erőt örökölt s máris olyan hosszu volt, mint bármelyik a felnőtt kutyák közül. Nem volt zömök. Teste nyulánk és hajlékony s ereje inkább a rugalmasságban, mint a tömörségben volt. Bundája igazi farkas-szürke bunda s látszatra ő maga sem volt más, mint farkas. Az a negyedrész kutyavér, amit Kichétől örökölt, testileg nem hagyott nyomot rajta; bár nagy szerepet játszott szellemi fejlődésében.

Szertekóborolt a faluban, nyugodt elégedettséggel szemlélve az isteneket, akiket ösmert még hosszu utazása előtt. Aztán itt voltak a kutyák, a kölykök, kifejlődve, akárcsak ő maga, a felnőtt kutyák, melyek már nem látszottak oly nagyoknak és borzalmasoknak, mint ahogy emlékezetének tükrében eddig fel-feltünedeztek. Ő maga sem félt már olyan nagyon az öreg kutyáktól, mint azelőtt, büszkén járt-kelt közöttük olyan gondtalansággal, mely rá nézve uj és egyben örömteljes is volt.

Ehol van Baseek, őszes öreg legény, akinek egyszeri vicsoritása elég volt, hogy a kis kölyöknyi Fehér Agyar vinnyogva takarodjék el az utjából. Baseekhoz mérte Fehér Agyar mindig a maga jelentéktelenségét, kicsiségét, és most Baseektól tanulhatja meg, mennyire megváltozott azóta a világ. Baseek kora haladtával gyöngébb, Fehér Agyar erősebb lett.

Egy frissen ejtett jávorszarvas szétdarabolásánál jött rá Fehér Agyar arra, hogy milyen más helyzete van a kutyavilágban, mint azelőtt. Egy lábszárcsontot kapott, melyhez még elég szép darab hus tapadt. Visszavonulva a kapzsira eresztett kutyák marakodásától, minden szemtől távol egy sürüségbe huzódott és ép azon volt, hogy elfogyassza zsákmányát, mikor Baseek rátört. Mielőtt meggondolta volna, mit cselekszik, kétszer odakapott a tolakodóhoz, aztán elugrott. Baseek, meglepődve a támadás vakmerőségétől és gyorsaságától, megállt, bután rámeredve Fehér Agyarra. A nyers, vörös sipcsont ott hevert kettőjük között.

Baseek vén volt és megtanulta, hogy azok a kutyák, kiknek hajdan a réme volt, ma már jóval erősebbek, mint ő. Keserü tanulság volt ez, melyet lenyelt valahogy s ha meg akart a kutyákkal küzdeni, minden régi tudományát össze kellett szednie. A régi időben a jogos harag dühével rontott volna Fehér Agyarra. De hanyatló erői mást parancsoltak neki. Fölborzadt szőrrel, fenyegetően meredt Fehér Agyarra a sipcsonton keresztül. Fehér Agyaron mintha erőt vett volna a régi félelem, ugy látszott, megalázkodik és kicsinnyé zsugorodik ellenfele előtt s azon gondolkozik, mint vonulhatna vissza szégyenkezés nélkül.

Baseek ezen a ponton tévedett. Ha megelégedett volna annyival, hogy kegyetlenül és vésztjóslóan néz ellenfelére, minden jól ment volna. Fehér Agyar, a visszavonulást forgatva eszében, visszavonult volna. De Baseek nem várt. Azt hitte, a győzelem máris az övé s előre lépett. Mikor gondtalanul lehajtotta a fejét, hogy megszagolja a hust, Fehér Agyar szőre könnyedén felborzolódott. Még most sem volt késő arra, hogy Baseek megnyerje a csatát. Ha tovább is ott marad állva a hus fölött, fejét felfelé tartva, haragosan nézve, Fehér Agyar végtére is megfutamodott volna. De a friss hus izgatta Baseek orrát és a mohóság arra ösztökélte, hogy harapjon bele.

Ezt a látványt Fehér Agyar nem birta el. Még alig mult le róla kiskirálysága, minden izében érezve még fogatbeli társai fölött való uralkodását, nem tudta tétlenül nézni, hogy más falja fel azt a darab hust, ami őt jogosan megilleti. Baseeknak ugrott, szokása szerint figyelmeztetés nélkül. Az első harapásra rongyokká szakadt Baseek jobb füle. Baseek nem tudott hova lenni a csodálkozástól, de még más, fájdalmasabb dolog is történt. Fehér Agyar feldöntötte Baseeket ép oly gyorsan, amily gyorsan rongyokká szaggatta a fülét. Megharapta a torkát. Mialatt Baseek kapálódzott, hogy lábra állhasson, a fiatal kutya foga kétszer vágódott a vállába. Fehér Agyar széditő gyorsan dolgozott. Baseek egy hiábavaló támadást kisérelt meg Fehér Agyar ellen, de fogai, dühödt harapással, üresen koccantak össze. A következő pillanatban a Baseek orra fölszakadt s az öreg kutya szédülten támolygott vissza a hustól.

A helyzet megfordult, Fehér Agyar állt a sipcsont felett felborzadt szőrrel, fenyegetően és Baseek állt egy kicsit odébb, a visszavonulásra készülődve. Nem szállhatott harcba ezzel a fiatal villámmal, és megint keserü leckét kapott a növekvő kor gyengeségéről. Hősies kisérletet tett méltóságának megmentésére. Nyugodtan hátat forditott a fiatal kutyának és a sipcsontnak, s mintha mind a kettő méltatlan volna arra, hogy egy tekintetet vessen rá, peckesen ellépkedett. Csak mikor már eltünt szem elől, akkor állt meg, hogy vérző sebeit megnyalogassa.

E küzdelem hatásaként Fehér Agyar önmagában való hite és büszkesége megnövekedett. Már nem lépdelt olyan halkan a nagy kutyák között, magatartása velük szemben már nem volt olyan engedékeny. Nem mintha kereste volna a bajt. Távol állott ettől. De megkivánta, hogy ne háborgassák jogaiban, hogy háboritatlanul mehessen utján s ne lábatlankodjon előtte egy kutya sem. Azt akarta, hogy számoljanak vele. Ennyi volt az egész. Nem lehetett eztán mellőzni, semmibe venni, mint ahogy mellőzik a kölyköket s mint ahogy mellőzték eztán is azokat a kölyköket, melyek fogatbeli társai voltak. Ezek még most is kitértek a nagy kutyák utjából, még most is átengedték ennivalójukat, ha a nagyok őket kényszeritették. De Fehér Agyart, a társtalant, a magánost, a zordat, aki nem tekintett sem jobbra, sem balra, a félelmetest, a rettenetest, a távolit, az idegent elfogadták egyenrangunak a megzavart öregek. Az öregek hamar megtanulták, hogy békén kell hagyniok Fehér Agyart, megtanulták, hogy ne közelitsenek hozzá se barátságos, se ellenséges szándékkal. Ha őt békén hagyták, ő is békén hagyta őket, ami, ezt egy pár találkozás után megjegyezték, fölöttébb kivánatos állapot.

Nyár derekán Fehér Agyarnak különös kalandja akadt. Egyedül ügetve magános utján, ép egy uj kunyhót vizsgálgatott, mely a falu szélén azalatt emelkedett, mialatt ő a vadászokkal jávorszarvas után járt, – mikor egyszerre csak Kichével találta magát szemtől-szembe. Megállt és nézte Kichét. Homályosan bár, de még emlékezett az anyjára, de ez több volt, mint amit Kichéről el lehet mondani. Kiche fogát vicsoritotta rá és régi fenyegető morgását hallatta s erre Fehér Agyar emlékezete egyszerre világos lett. Elfelejtett apró kölyökkorának emléke s mindaz, ami összeköttetésben volt e családias morgással, egyszerre megrohanta. Mielőtt ismerte volna az isteneket, Kiche volt világának a tengelye. Porontykorának régi érzelmei elboritották s odahajtották anyja elé. Odaszökellt örömteljesen, de Kiche vicsorgó foggal fogadta és arcát csontig felszakitotta. Fehér Agyar nem értette, hogy történhetett ez. Visszavonult, ijedten, megzavarodva.

Nem Kiche hibája volt. A farkas-anya nem emlékszik kicsinyére egy év, vagy még több idő multán. Nem emlékezett Fehér Agyarra sem. Fehér Agyar idegen volt, betolakodó, és mostani porontyai megadták rá a jogot, hogy ugy kergesse el a betolakodót, ahogy ép az imént cselekedte.

Egyik kis porontya odacsuszott Fehér Agyarhoz. Féltestvérek voltak, csakhogy nem tudtak róla. Fehér Agyar kiváncsian szaglászta a kis kölyköt, mire Kiche rárohant, még egyszer megmarva arcát. Fehér Agyar még jobban visszavonult. Minden régi emléke, képe elhalt s visszatért a sötét sirba, ahonnan feltámadt az imént. Kichét nézte, amint kölykeit nyalogatta, majd megállt és Fehér Agyarra vicsorgott. Kiche már nem jelentett Fehér Agyar szemében semmit sem. Fehér Agyar megtanult nélküle élni. Elfeledte, mi volt az ő számára Kiche. Kichének nem volt helye a Fehér Agyar és Fehér Agyarnak nem volt helye a Kiche gondolataiban.

Fehér Agyar még mindig egy helyben állt ostobán, megzavarodva, elfeledve emlékeit, nem értve, mi történt, mikor Kiche harmadszor is megtámadta, hogy elzavarja a közelségéből. És Fehér Agyar engedte, hogy Kiche elzavarja. Kiche nőstény volt és fajának törvénye volt, hogy him ne harcoljon a nősténnyel soha. Nem tudott semmit erről a törvényről, nem elméjének megállapitása volt ez, sem olyasmi, amit a világbeli tapasztalatával szerzett volna. Titokzatos parancs volt ez, ösztönének sugallata, ugyanazé az ösztöné, mely arra késztette, hogy megvonitsa a holdat és az éj csillagait, ugyanaz az ösztön, mely félelmessé tette előtte az ismeretlent és a halált.

Multak a hónapok. Fehér Agyar erősebb lett, nehezebb és tömörebb, jelleme ugy fejlődött, amint azt öröksége és környezete irányitotta. Öröksége olyan életanyagot juttatott neki, mely formálható és finomitható volt. Számtalan lehetőség rejlett benne és tetszés szerinti formába volt gyurható. Környezete rányomta bélyegét. Ha Fehér Agyar sohasem lép az ember tüzhelyéhez, a Vadon igazi, vérbeli farkassá változtatta volna. De az istenek környezetében élve, kutyává lett, melyben volt valami farkasszerü, de azért kutya volt, nem pedig farkas.

És igy, őseredeti természete és környezetének nyomása alatt, jelleme egy bizonyos formába alakult. Ennek igy kellett lennie. Még mordabb lett, még társaságkerülőbb, még magánosabb, még vadabb s mig a kutyák nap-nap után jobban megtanulták, hogy jobb békésen élni, mint hadilábon állani vele, Szürke Hód egyre jobban meg volt elégedve vele.

Fehér Agyar, mialatt erői egyre izmosodtak, mégis szenvedett egy gyöngeségtől. Nem birta el, ha nevettek rajta. A nevetés gyülöletes volt előtte. Az emberek nevethettek bátran maguk között akármin is, ha tetszett nekik, kivéve rajta, – ilyenkor nem bánta, hadd nevessenek. De mikor őt nevették ki, dühe nem ismert határt. Amilyen komoly, méltóságos és komor volt egyébként, a nevetés kómikusan őrültté tette. Olyan magánkivül volt ilyenkor, hogy órákon át valóságos megszállottként viselkedett. Jaj volt annak a kutyának, amelyik ilyenkor a szeme elé került. Fehér Agyar nagyon is jól megtanulta Szürke Hódtól a törvényt; Szürke Hód mögött bot volt s Szürke Hód isten volt, de a kutyák mögött semmi sem volt, csak a puszta tér, melyen sietve eliramodtak, ha a nevetéstől dühöngővé változott Fehér Agyar a látóhatáron megjelent.

Életének harmadik évében nagy éhinség támadt a Mackenzie-indiánusok között. Nyár folyamán a halászat rosszul sikerült. Télen a rénszarvas nem kereste fel szokott helyét. Jávorszarvas kevés volt, a nyul csaknem eltünt, a vadászó és zsákmány után járó állatok kivesztek. Megfosztva szokott eledelüktől, elgyengülve az éhségtől, ezek az állatok egymásnak estek és fölfalták egymást. Csak az erős maradt meg. Fehér Agyar istenei mindig vadászó állatok voltak. Az öregek és betegek éhen haltak. Nagy jajgatás volt a faluban, melyből elküldték az asszonyokat és gyermekeket, hogy ami csekély készlet az ennivalóból megmaradt, az a lesoványodott és beesett szemü vadászoknak jusson, akik hasztalan űzték az erdőben naphosszat a vadat.

Az istenek már arra is vetemedtek, hogy megették keztyüik és mokasszinjuk lágyan cserzett bőrét, a kutyák pedig megették a szerszámbőröket és az ostorszijakat. A kutyák felfalták egymást és az emberek megették a kutyákat. Először a leggyengébbeket és a kivetni valókat ették meg. A kutyák, melyek tulélték ezt a lakomát, végignézték és mindent megértettek. Egy pár az okosabbak és merészebbek közül elhagyta az istenek tüzhelyét, amely most valóságos mészárszékké változott s az erdőbe menekült, ahol, végtére is, elpusztult az éhségtől, vagy farkasok eledelévé lett.

A nyomor e napjaiban Fehér Agyar is visszalopódzott az erdőbe. Ő rátermettebb volt az itteni életre, mint a többi kutya, mert még éltek benne kölyökkorának tanulságai. Különös ügyességgel lesett apró élő lényekre. Órákig feküdt elrejtőzve, az óvatos mókus minden mozdulatát követve szemével, oly nagy türelemmel várakozva, amilyen nagy csak éhsége lehetett, melytől szenvedett, hogy a mókus otthagyja fészkét és lemerészkedjék a földre. De még akkor sem mozdult Fehér Agyar időnek előtte. Várt arra, hogy biztosan lecsaphasson a mókusra, mielőtt az ujra fennteremhetne biztos menedékén. Akkor, de csakis akkor, mint egy villám, előtört rejtekéből, mint egy szürke lövedék, hihetetlenül gyorsan és sohasem tévesztve el áldozatát, a menekülő mókust, mely nem menekült el elég gyorsan soha.

Nagy szerencsével vadászott mókusokra s hogy nem élhetett kizárólag mókusból s nem hizhatott meg mókushuson, annak csak egy oka volt. Nem volt elég mókus. Fehér Agyar arra kényszerült, hogy még kisebb állatokat hajszoljon. Éhsége sokszor oly gyötrő volt, hogy kikaparta az erdei egeret földi üregeiből. Nem vetette meg a menyéttel való harcot sem, amelyik épp oly éhes volt mint ő, de százszor vadabb és vérszomjasabb.

Az éhség legrosszabb napjaiban visszalopódzott az istenek tüzének közelébe. De sohase ment oda a tüzhöz. Az erdőben rejtőzködött, elkerülve a fölfedeztetést és megrabolta a hurkokat, ha néha-néha beléjük tévedt egy-egy vad. Még Szürke Hód tulajdon hurokjából is rabolt egy nyulat, mialatt Szürke Hód tántorgott és támolygott az erdőben, le-leülve, hogy kipihenje gyengeségét és kifulladó lélegzetét.

Egy napon Fehér Agyar egy fiatal farkassal találkozott; a farkas sovány volt, csontjai is kiálltak, bőre lötyögött az éhségtől. Ha nem lett volna maga is éhes, Fehér Agyar csatlakozott volna a farkashoz és visszatért volna a falkához, vad testvérei közé. De mivel éhes volt, megrohanta a fiatal farkast, megölte és megette.

A szerencse kedvezett neki. Valahányszor nagyon szoritotta az éhség, mindig talált valami megölni és megenni valót. Ha pedig maga is gyenge volt az éhségtől, szerencsére nem találkozott nagyobb ragadozóval. Igy történt, hogy két napig lakmározott egy hiuz husából, teljes erejében volt, mikor egy éhes farkasfalka teljes sebességével rohant reá. Hosszu, kegyetlen hajsza volt, de Fehér Agyar nem volt kiéhezett, mint a farkasok s nem tudták utólérni. Nemcsak hogy sebesebben futott, mint a farkasok, hanem, széles ivben visszafordulva a tulajdon nyomán, utólérte egyik kimerült üldözőjét.

Ezután elhagyta a vidéknek ezt a táját és felkereste azt a völgyet, melyben született. Itt, a régi barlangban találkozott Kichével. Kiche, régi szokása szerint, szintén elhagyta az istenek tüzét és fölkereste a hajdani menedéket, hogy világra hozza benne kicsinyét. A porontyokból csak egy élt már, mikor Fehér Agyar a szinen megjelent és ez az egy sem látszott hosszu életre születettnek. Fiatal élet nem sok reménységgel indulhatott neki az ilyen éhinségnek.

Kiche üdvözlése mindennek volt mondható, csak éppen barátságosnak nem. De Fehér Agyar nem törődött vele. Kinőtt az anyai gondoskodásból. És igy filozófus módjára beletörődött az elutasitásba, hátat forditott és felfelé ügetett a folyam mentén. A folyó kettéválásánál a bal elágazás mentén haladt, megtalálta a hiuz barlangját, melynek lakóját egykor ő és anyja ölte meg. Itt, az elhagyott barlangban letelepedett és megpihent egy napig.

Kora nyár felé, az éhinség utolsó napjaiban, találkozott Lip-lippel, aki, mint ő, az erdőbe vette be magát, ahol csak ugy tengette nyomorult életét. Fehér Agyar váratlanul bukkant reá. Ellenkező oldalról haladva egy magas lejtő alján, épp a szikla alját kerülték meg, mikor szemtől-szembe találták egymást. Pillanatnyi ijedtükben megállottak és gyanakodva nézték egymást.

Fehér Agyar ereje teljében volt. Vadászata sikeres volt és egy hete már, hogy minden nap torkig ette magát. Most is tele töltötte magát legutóbbi zsákmányával. De amely pillanatban Lip-lipre nézett, szőre égnek meredt a hátán. Önkéntelen borzadás volt ez, mert ez a testi állapot a multban mindig kisérte az értelmi állapotot, melyet nála Lip-lip hajszája és az üldözése okozott. Amint a multban horkantott és berzenkedett, mikor Lip-lipet meglátta, most is önkéntelenül horkantott és berzenkedett. Nem vesztegette az idejét és a dolgát gyorsan és alaposan elvégezte. Lip-lip megpróbált hátrálni, de Fehér Agyar keményen nekirontott. Mell-mellnek feszült. Lip-lip felborult s a hátára esett s Fehér Agyar foga ösztövér nyakába nyomult. Lip-lip a halállal küzdött s ezalatt Fehér Agyar körbenjárt, peckesen és figyelve. Aztán folytatta utját, tovább ügetve a lejtő alján.

Nemsokára ezután, egy napon, az erdő szélére jutott, ahol egy keskeny tisztás sik föld ereszkedett le a Mackenzie-ig. Már látta ezt a tisztást, de akkor kopár volt, most egy falu terjeszkedett rajta. Még mindig a fák között rejtőzködve, Fehér Agyar megállt, hogy tanulmányozza a helyzetet. Látvány, hang és illat, mindez ismerős volt előtte. A régi falu volt ez – uj helyen. De a látvány, hang és illat merőben más volt itt, mint mikor elmenekült a faluból. Nem volt itt sem sirás, sem jajgatás. Megelégedett hangok ütötték meg fülét s mikor egy asszony mérges kereplését hallotta, tudta, hogy ennek a mérgelődésnek a tele has az oka. Halszag érzett a levegőben. Élelem van a táborban. Az éhinség elmult. Merészen kilépett az erdőből s egyenesen Szürke Hód kunyhójának tartott. Szürke Hód nem volt otthon. Klu-kucs üdvözölte Fehér Agyart vidám kiáltozással és egy frissen fogott egész darab halat vetett oda neki. Fehér Agyar hasra feküdt és várta Szürke Hód hazajövetelét.