BOLOND JANKÓ.
Reading edition
Volt egyszer egy szegény embernek egy bolondos fia. Hogy bolondos volt: az apja semmitsem tudott rajta venni. Hiába vasalta a munkára: a bolond mindenütt bolond, ha Bécsből hozzák is, vagy ha odaviszik is, – kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett vele, elküldte szolgálni.
Elment Jankó szolgálni s beszegődött egy vén asszonyhoz. Három napból állt egy esztendő s szolgált egy gombostőt.
A mint megyen, mendegél hazafelé, előtalál egy szénás szekeret, kapja a lelkét, beleszúrta a gombostőt.
– Egyszer kereszt-útra értek; a szénás szekér hajszra, Jankó pedig csáléra ment: ezért bolondos Jankó rákiált a szénás szekérre, hogy álljon meg.
– Minek? kérdi a szénás szekér gazdája.
– Egy aranyszálat dugtam a szénás szekérbe: keressük meg!
Keresik, keresik, szálanként válogatják a szénát, egyszer valahára mégis megtalálják a gombostőt s kérdik tőle, hogy valjon nem olyan volt-e? Ilyen volt, ép’ ilyen volt, válaszolt a bolond s örült neki, mint vak Laczi a két szemének.
Itt a mi Jankónkat előveszi a gazda s amugy magyar miskásan jól meghányta, még pedig úgy, hogy szinte nyögött bele; mert hogy merte őt bolondá tenni.
Itt a mi Jankónk nagy busan, nagy verten vánczorog haza s otthon kérdik tőle, hogy mit szolgált?
– Egy gombostőt.
– Hová tetted?
– Egy szénás szekérbe dugtam.
– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni; hanem a kalapod mellé szúrni s úgy haza hozni.
– Jól van apám-uram, majd máskor úgy teszek.
Jankó újra elment szolgálni. Három napból állt egy esztendő. Szolgált egy eke-vasat.
Kapja a lelkét a bolond, mit, mit nem cselekszik, az ekevasat a kalapja mellé szúrta s úgy vitte haza. Nehéz volt ez ekevas-bokréta, egészen félre húzta a nyakát s úgy megfájdult belé, hogy miatta egy álló hétig nyomta az ágy deszkáját.
– No mit szolgáltál? kérdik tőle.
– Egy ekevasat.
– Mit csináltál vele?
– Hát, a mint apám-uram mondta, a kalapom mellé tűztem; de igen nehéz volt; majd kitört a nyakam belé.
– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni!
– Hát, hogy édes apám?
– Kötélre kötni s a hátadra vetni.
– No majd eztán úgy teszek.
Elment a bolond újra szolgálni. Szolgált egy borjút. – Ő tehát kötélre kötötte azt, a hátára vette s úgy czipelte haza. A borjú természetesen mig haza ért, megfúlt a kötélen.
– Mit szolgáltál, édes fiam? kérdik otthon.
– Egy borjút.
– Mit csináltál vele?
– A mint apám-uram mondta, kötélre kötöttem, s a hátamon haza hoztam.
– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni, hanem kötélre kötni, szépen magad mellett haza vezetni, itthon az ólba kötni, szénát tenni elébe, hogy egyék, s aztán megitatni a rocskából.
– No majd máskor úgy teszek.
Itt Jankó újra elmegyen szolgálni. Ekkor szolgált egy szép leányt. Ő tehát kötélre kötötte a szegény leányt s maga mellett vezetgette. Hogy haza ért: bekötötte az ólba, szénát tett elébe, hogy egyen. Mikor aztán ilyeténképen dolgát végezte, bement a szobába.
– Mit szolgáltál, kedves fiam? kérdik tőle.
– Egy szép leányt, édes apám.
– Mit csináltál vele?
– Nem egyebet, mint, a hogy édes apám-uram mondta, kötélre kötöttem, magam mellett vezetgettem s hogy haza értem, bekötöttem az ólba, szénát, vizet tettem elébe, hogy egyék, igyék.
– Nem úgy kellett volna azt édes fiam, hanem megölelni, megcsókolni, s kézen fogva haza vezetni.
– No majd máskor úgy teszek.
Összeadták Jankót a szép leánynyal s lakzit laktak. A lakzi előtt azt mondja a menyasszony a vőlegénynek:
– Hallod-e te Jankó! te igen sokat szoktál enni, már pedig ez a vőlegénynek nem illik, mert megszólják az embert: azért ha megnyomom a lábodat, többet ne egyél!
Itt, behozzák a jóféle marhahús-, tyúkhúsleveseket, alig eszik Jankó egy-két kanállal, beszalad a kutya s ráhágott a lábára: ezért Jankó tüstént letette a kanalat s többet egy falatot sem evett. Kinálják erősen, apja, anyja és a felesége, de nem evett, s mindenkinek csak azt mondta, hogy már jóllakott.
Itt, elkövetkezik az estve. Ezért a vőlegényt meg a menyasszonyt lefektették a kamrába. – Egyszer csak elkezdi Jankó:
– Szivem szép szerelme, jaj, be éhes vagyok!
– Hát te bolond, mért nem ettél?
– Ha megnyomtad a lábomat!
– Én?
– Te hát!
– Oh te bolond! hisz az a Bodri kutya volt. De, ha már oly szörnyen éhes vagy, menj, ott a pánkon van egy kis körömfaladék[3], egyél belőle; de vigyázz, mert ott paradicsom is van sorjába lerakva, valahogy abból ne egyél.
Bemegy a bolond a szobába, nem találta a körömfaladékot, kezibe akadt a paradicsom, azt ette meg.
– No jóllaktál-e, kérdi a felesége?
– Jól ám, csakhogy igen émelygős izű volt, még most is kovályog a gyomrom tőle, de a fejem is szédül.
– Óh te bolond! a paradicsomot etted meg!
– De én hányhatnám is!
– Hát eredj, ott az ajtó mellett van két fazék, az egyikbe tejfel van, a másik pedig üres, aba rakodj bele.
Elmegy a bolond, bele disznókodik a tejfeles fazékba.
– Valjon nem a tejfeles fazékba hánytál-e?
– Biz én nem tudom; mert csakúgy czupogott.
– No bolond, úgy oda a tejfel! hanem takarodj tüstént s vágd a kapufélfához.
A bolond ugy értette: az apja hátához, s a szegény öreg hátához vágta a tejfeles fazekat, úgyhogy az csupa tejfel lett. A szegény öreg nem tudta hogy mi leli, hogy honnan jön rá az áldás, ijedtébe kiszaladt a házból s végig az utczán. A kutyák megérezték a tejfelszagot, utána mindenütt a nyomába, összevesztek a tejfelen s lőn olyan nagy zsibaj, hogy az egész falú mind fölébredt. Azt gondolták, hogy tűz van, a harangot félre verték, s horták ide-tova a sok vizet.
Vissza megyen bolond Jankó a felesége oldala mellé s ez kérdi tőle, hogy oda vágta-e?
– Oda bizon, erősité a bolond, hogy szinte nyögött belé.
– Kicsoda?
– Hát az apám.
– Oh te bolond, soha sem lesz neked elég eszed!
– De van nekem elég magamhoz képest.
– Az a baj! hanem eredj most kövesd meg.
A bolond úgy értette, hogy kövezd meg. Szed egy ingújj követ, s az épen hazatérő atyját megkövezte.
– No megkövetted-e? kérdi tőle a felesége.
– Megám! csakúgy jajgatott!
– Kicsoda?
– Az apám.
– No már most csak fussunk, míg jól el nem vernek bennünket.
Elszaladtak. A mint a kerten kiértek, azt kérdi a feleség bolond urától, hogy behúztad-e az ajtót?
– Nem.
– Hiszen te jöttél utoljára; szaladj vissza, húzd-be az ajtót.
A bolond úgy értette hogy hozd el az ajtót. Visszaszalad, leveszi az ajtót, fölveszi a hátára s loholni kezd a felesége után.
Mikor már egy jó darabot a hátuk megett hagytak, a bolondnak nehéz volt az ajtó, azt mondja a feleségének:
– Hej, anyjuk!
– No, mi baj?
– Segíts már te is vinni.
– Mit?
– Ezt az ajtót.
– Hát elhoztad?
– Hiszen te mondtad!
– Mondta, a bolond! de ha már itt van, hát czipeljük.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy vadon erdőben értek. Itt ép’ 12 zsivány jött rájuk szemközt. Ijedtökben ezért felmásztak egy fára; az ajtót is felvitték magokkal, nehogy erről a zsiványok reájok ismerjenek. A 12 zsivány ép’ azon fa alá űlt le a lopott pénzen osztozkodni. Itt elfáradt Jankó s már nem bírta tovább tartani az ajtót, s ezért azt mondja a feleségének:
– Szivem szép szerelme! már nem birom az ajtót tovább tartani; mindjárt leesik.
– Jaj, az istenért le ne ejtsd! mert csúfhalállal mulsz ki, zsiványok keze által.
Késő idő után kántalni a holni! leesett!
Az ajtó ép’ egy beszélő zsiványnak úgy a fejelágyára esett, hogy az rögtön elharapta a nyelvét.
Erre a 11 zsivány elszaladt világul mint a Kari lova, a sok pénzt pedig otthagyták. A 12-ik zsivány is utána a többinek, hogy beszélni nem tudott, mindig ezt kiabállta utánuk: emberlót! emberlót! – e helyett: ember volt. A 11 zsivány még most is szalad, ha meg nem állt.
Jankó, meg a felesége aztán lejöttek a fárol, a sok pénzt fölszedték s alig birták hazaczipelni.
A Jankó apja az igaz hogy beteg volt, de ennek a temérdek sok kincsnek láttára egyszerre meggyógyult. És ez a sok pénz még bolond Jankónak is meghozta az eszét.