A MEDVE ÉS A FARKAS.
Reading edition
Medve. Jó reggelt, farkas koma!
Farkas. Nekem ugyan nem jó; de azért fogadj isten!
M. Be szomorú vagy? tán valami bajod van?
F. Hadd el; ne boszants!… csak volt.
M. Tán éhes vagy? mert oly csikasz a horpaszod: mint valami szúnyog kisasszonyé?
F. Az is, de más is.
M. De te véres is vagy! tán valamelyik atyádfiával küzdöttél?
F. Azzal ám, csakhogy a legerősebb, a leggonoszabb atyámfiával – az emberrel volt bajom.
M. Hacsak ember!
F. Hacsak ember?… de koma, nincs annál erősebb állat!… De halld a historiát, aztán beszélj. Igen megéheztem, pedig te is tudhatod, hogy a gyenge malacz-, bárány-pecsenyét igen szeretem. Ezért bekullogtam a faluba, de most az egyszer torkomra forrt; mert rokonom a kutya fellázadt ellenem, s gazdájának elárult; ugatni, csaholni kezdett. Kiugrik erre az ember s fényes farkával, mit ők baltának neveznek, ugyancsak elpáholt, helybehagyott, hogy az irhámat alig tudtam tovább czipelni.
M. Mondtam a mit mondtam, s most is azt mondom: hacsak egy ember!
F. De koma, én is mondtam a mit mondtam s most is azt mondom; nincs annál erősebb állat!
M. Nézd koma, így tépném össze, mint ezt a galagonyabokrot. – Ezzel a medve nagy mérgesen tövestül együtt kirántott egy galagonyabokrot s mint a kenderszálat, pozdorjává, diribra-darabra törte.
F. Könnyű neked itt vitézkedni, a hol senki sincsen.
M. Ott is maczkó leszek én a talpamon, legyőzöm az embert.
F. Nem hiszem.
M. Nem?
F. Nem!
M. Hát fogadjunk.
F. Mibe?
M. Egy kövér nyúlba.
F. Nem bánom.
M. Itt a bocskom!
F. Itt a talpam!
Fogadtak abba, hogy a medve mindig legyőzz egy embert, s ezt a farkas tagadta. E fogadás következtében lesbe álltak; az ország-út mentében egy bokor megé elbújtak.
Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy gyermek.
M. Ember-e ez?
F. Nem.
M. Hát micsoda?
F. Ez csak lesz.
Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy vén koldús.
M. Ember-e ez?
F. Nem.
M. Hát micsoda?
F. Ez csak volt.
Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy fehér személy.
M. Ember-e ez?
F. Nem.
M. Hát micsoda?
F. Ez csak asszonyi-állat.
Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy lovas huszár.
M. Ember-e ez?
F. Ez már talpig ember!
Most a medve kiűlt a töltés[2] kellőközepére s elállta a huszár útját. A farkas pedig csak a bokorban maradt, onnan nézte az egész dolgot.
Meglátja a huszár a furcsa út-levél vizitálót, elkáronkodta magát, megtőltötte pisztolyait s kétszer rálőtt. Mind a két lövés talált, mert a maczkó kissé megrázkódott, de azért fel se’ vette, csak ott maradt elébi helyén.
A huszár se vette tréfára a dolgot, kirántván fényes kardját, a meztelen fegyverrel beretválgatni kezdé az útlevél vízitálót, – természetesen saját omló vére volt a meleg, a forró szappanléh.
De a medve sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem ízibe hátat forditott. Bezzeg nem gondolt a fogadással s nem nézte, hogy hol mély az árok hol nem, hanem illa berek nád a kert, tüskön-bokron keresztül a vadon erdőbe menekült!
A huszár nem űzhette tovább, mert nagy pecsétü levelet vitt: így a maczkó megmenekült a kész haláltól.
Egy hét múlva, a medve eddig betegen feküdt, – találkozik farkas komájával s a következő beszédet váltottak egymással:
F. No koma, megnyertem a fogadást!
M. Meg bíz azt; megkapod a kövér nyúlat.
F. De már most csak elhiszed, hogy az ember a legerősebb állat?
M. Vagy akarom, vagy nem, el kell hinnem! Hanem soha világ éltemben nem láttam én oly fura állatot, mint az az ember; mikor két lábra állva feléje mentem, már vagy harmincz lépésről, mint a vadmacska a szemem közé köpött, még pedig úgy, hogy még a bőröm is borsodzott tőle. De ez még hagyján lett volna! de mikor hátulról kihúzta fényes nyelvét; mikor ezzel nyalogatott, pofozgatott: teremtútse, ki nem tudtam állni, hanem hátat forditottam!