VILÁGFELFOGÁSUNK VÁLSÁGA.

Az anyagi haladás százada.

A tizenkilencedik század az emberiség nagy anyagi haladásának az időszaka. Az előző évszázad második felében kezdődött nagy ipari forradalom megváltoztatta először a gazdasági termelésnek a képét, azután a társadalmi életnek minden jelenségét. Gazdaságiakban többet változott a világ száz esztendő alatt, mint a római birodalom bukásától a szövőszék és gőzgép feltalálásáig. Uj és addig nem ismert technikai eszközök birtokában a fehér emberiség rohamlépésekben indult meg a földkerekség meghóditására.

Az aggodalmak, melyek kezdetben a megindult gazdasági haladáshoz füződtek, nem igazolódtak. A gép és a mechanikai hajtóerő nem tette feleslegessé a munkást. Akik Hargreaves szövőszékét 1767-ben összetörték, csalatkoztak. Egyrészt a gép hóditó elterjedését nem tudták megakadályozni, másrészt a gép egyre fokozódó mértékben megszámlálhatatlan százezreknek adott kenyeret, először a textiliparban, utána az összes többi iparágakban. A vasut nem tette feleslegessé a fuvarost, ellenkezőleg a forgalomnak intenzivebbé tételével uj meg uj fuvarozási alkalmakat teremtett. A gőzhajóval egyetemben redukálta a távolságokat és idegen földrészek összekapcsolásával csaknem egy gazdasági egységgé forrasztotta össze a világot. Az egész kontinenseket átszelő vasutak és egyes földrészeket menetrendszerü pontossággal összekapcsoló nagy hajóvonalak, kiegészitve a technikának más alkotásaival, mint a szuezi és Panama csatorna, az át nem hágható hegytömbök méhén áthatoló alagutak, a mérföldes hidak és az egész vonatokat szállitó gőzkompok, valósággal összezsugoritották a világot. A közlekedés terén is a haladás nagyobb 1800-tól máig, mint a rómaiak korától 1800-ig. A római császári posta elérhetetlenül fölötte állott a középkor és ujkor első három százada közlekedésének. Nem telt bele huszonöt esztendő a gőzmozdony feltalálásától és a római impérium minden közlekedési csodája csigavánszorgás lett a vasutak robogó lüktetése mellett.

A közlekedésnek, kereskedelemnek, iparnak és vele együtt a kulturának hallatlanul nagyarányu centrumai támadtak a modern nagyvárosok ember-tömörüléseiben. A mult század elejének legnagyobb városai elmaradt kis fészkek voltak a milliós lélekszámot meghaladó mai nagyvárosokkal szemben, melyeknek némelyike pedig alig néhány évtizedes multra tekinthet vissza. Ezeknek fejlődését a modern városi közlekedésnek két eszköze, a közuti villamosvasut és az automobil tette lehetővé. A városi fejlődésnek határa ugyanis adva van abban az időben, mely alatt a lakók tömege lakásától a munka szinhelyéig tetemesebb időveszteség és nagyobb anyagi áldozat nélkül eljuthat. Ezt a lehetőséget adták meg fokozódó mértékben az omnibusz, a közönséges villamos vasut, az emeletes városi vasutak, majd a földalatti nagyvasutak, végül pedig az automobil, amely a társadalom jobbmódu rétegeire lehetővé teszi, hogy a nyüzsgő nagyvárosban való napi foglalkozás mellett kint a szabadban, egészséges környezetben töltse szabad idejét. Vannak nagyvárosok, melyeknek körzete középpontjuktól számitva már harminc kilométerre kitágult. A lakosságnak fokozódó sürüsödése Nyugat-Európában igazolni látszik azok jóslatát, akik azt mondották, hogy Európának ez a része egyetlen nagyvárossá fog összeolvadni, melynek centruma valahol a Rajna tájékán lesz, Páris lesz az előkelő Westendje, Berlin a keleti szegélye és Antwerpen az északi kikötője.

Az automobil, amely két évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment és vagy a sportnak volt eszköze, vagy pedig a tuláradó gazdagságnak a jelzője, megszünt a kiváltságos helyzetben levők privilégiuma lenni. Auto-omnibuszok formájában a tömegszállitásnak az eszköze; a nyugati nagyvárosokban teljesen kiszoritotta a bérkocsit; Amerikában hovatovább olyan közlekedési eszközzé válik, hogy az fog a ritkaságok közé tartozni, akinek nincsen automobilja. De az automobil, amely a vasutnál annyival kényelmesebb eszköze a közlekedésnek, hogy háztól-házig szállit, közvetve segitett megoldani a repülés problémáját is. A pneumatik lehetővé tette az automobilt, az automobil-ipar fellendülése pedig megteremtette a kicsiny, de nagy erőkifejtésre képes motort, melyre a repülőgépnek szüksége van. Alig tizenöt esztendővel a problémának a megoldása után, hogy egy a levegőnél nehezebb szerkezet bizonyos ideig a föld felszine fölött tudja tartani magát, Blériot átrepült a csatornán, a háboru előestéjén pedig már odáig jutottunk, hogy a repülőgép a technikai tapogatózások és a sport köréből a komoly közlekedési eszközök sorába emelkedett. Ma már menetrendszerüen közlekedő és csaknem teljes biztonságot nyujtó óriás repülőgépek segitenek a forgalmat lebonyolitani az egyes nagyvárosok között s a csatorna átrepülése históriai emlék gyanánt marad el a páris–madagaszkári, london–ausztráliai ut, az északi sark meghóditása, az oceánok átrepülése, vagy az egész föld körülrepülése mögött. Csak idő kérdése, hogy olyan repülőtársaságok alakuljanak, melyek a kontinensek közötti távolságokat órák időtartamára zsugoritják össze.

A villamos táviró, melynek első számbavehető eredményeit Morse érte el Washington és Baltimore között 1837-ben, a hirszolgálat gyors lebonyolitását tette lehetővé. 1866-ban fektették le az első tengeralatti kábelt s ma már nincs valamirevaló helye az egész földkerekségének, az Északi foktól Afrika déli végéig és a Csendes-oceán szigetvilágától Ázsia szivéig, melyet kopogó kis gépek ne kapcsolnának össze az emberiség nagy kulturális középpontjaival. Talán még bámulatosabbak a drótnélküli táviratozásnak és telefonálásnak az eredményei, mely a hirek közlését szinte függetleniti a materiálisnak tekintett vezető közegtől. A tenger már nem vizsivatag és az oceán közepén járó gőzös nincs elszakitva a világtól; utasa, mintha odahaza volna, ugy értesül a világeseményekről és a tőzsdei jegyzésekről. Ahol az állam nem monopolizálja a drótnélküli távirót, hanem szabadjára engedi a megtermékenyitő kisérleteket, már cserkészcsapatok drótnélküli táviró segitségével érintkeznek egymással.

A közlekedésnek és hirszolgálatnak ezek a mind tökéletesebb eszközei bámulatos fellendülést biztositottak a kereskedelemnek is. Ahelyett, hogy beigazolódott volna a félelem, hogy a rohamosan fejlődő gyáripar nem lesz képes termékeit elhelyezni, uj meg uj piacok teremtődtek a tömegtermelés számára. Más oldalról a nemrégiben még csak regeszerü elbeszélésekből ismert idegen országok nyersterményei egyre növekvő tömegekben kerülnek feldolgozás és közvetlen fogyasztás céljából a civilizált országok piacaira. A régi országutakon egy mázsa buza saját értékének megfelelő összegért mindössze száz kilométerre, a vasutnál 4500 kilométerre, a modern oceánjáró gőzösöknél pedig 25000 kilométerre növekedett. A föld összezsugorodásával együtt a gazdasági körzetek kitágultak. Megnövekedett az átlagos vagyonosság is. A nagyobb vevőerejü közönség fel tudta szivni ugy az iparnak, mint a rohamos gyorsasággal feltört uj területek mezőgazdaságának termékeit. A tizenkilencedik század második felében nem a fokozatos elnyomorodás volt a munkásságnak az osztályrésze, hanem sorsa kétségtelenül jelentős javulást tüntet fel. Szellemi és anyagi szinvonala egyaránt emelkedett és az összes kulturállamokban egyre intenzivebbé váló szociális törvényhozási intézkedések gondoskodtak a védelméről. Még a magukat tulélt céh-hagyományok légkörében élő független kézmüvesipar, amely fölött már sokan megkonditották a halálharangot, sem ment tönkre. A statisztika az egész század folyamán az önálló kézmüvesek számának növekedését bizonyitja. Sok tekintetben a kisiparnak át kellett ugyan alakulnia, de fennmaradása annál biztosabb alapokra helyeződött, mennél jobban tudott alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.

A természet korlátolt és állandó jellegü erőivel szemben az ember szellemi ereje szinte korlát nélkülinek bizonyult. A század elején Malthus sötét tanitása tartotta rémületben az emberiséget; a század vége felé ez a félelem teljesen eloszlott, vagy legalább is időtlen-időkig kitolódott. A gőzeke, a mélyszántás, csatornázás, mütrágya hihetetlen mértékben fokozták a mezőgazdaság termelékenységét. A mezőgazdasági technika és kémia minden eszközének felhasználása mellett ugyanaz a terület, amely őseredeti állapotában legfeljebb néhány kóborló nomád család táplálására elegendő, tizezernyi civilizált társadalmat tud eltartani. A sajtóból tizenöt-husz esztendő óta eltüntek azok a Kasszandra-hangu cikkek, melyeknek szerzői azon tépelődtek, hogy mi lesz, ha elfogy a szén? Egészen természetesnek vette mindenki, hogy addig uj erőforrások állanak majd az ember rendelkezésére, a folyóvizek ereje, az apály és dagály, a levegőnek az elektromossága, vagy talán a napnak sugárzó energiája.

Az egész földkerekségen mindenfelé rengeteg, azelőtt soha nem ismert nagyságu vagyonok keletkeztek. A tőkekoncentráció, különösen a fehér emberiségnek legujabb hajtásában, Amerikában, olyan mammut-alakulásokat hozott létre, amelyek a termelésnek egy-egy ágában fokozatosan az egész világot behálózták. Ipar, kereskedelem, közlekedés, tőke egyetlen szervezetbe olvasztották a világnak közgazdasági életét, melynek érzékeny szálai idegek módjára közvetitették az egyes pontokon jelentkező rezzenéseket.

Párosulva a gazdasági életnek ezzel a nagy nekilendülésével, sőt a gazdasági értékesitésnek a lehetőségétől sarkalva, egymást érték a különböző találmányok. A fizikában vegytanban az uj találmányok még ujabbaknak lettek a szülőivé. Az optika fejlődése a legkisebb és legnagyobb dolgok világát nyitotta meg az emberek előtt. Az ultramikroszkop szinte a molekulákat és atomokat láttatja velünk. Sir William Ramsay mérőkészüléke oly érzékeny, hogy 0.000,000.003 gram sulyeltérésre is reagál. Ezen is tulmenőleg sikerült olyan alkohol- és hidrogén keverékpróbát megejteni, amelynél 0,000.000,000.01 gramos sulyeltérést lehetett kimutatni. Az elektroszkop azonban még ennél tizszerte kisebb mennyiségü rádiumnak a jelenlétét is jelzi, ami egy milligram milliárdrészének felel meg.

A mozgó kristályok és legalsóbbrendü lények megismerése elvezette a kutatást az élet szélső határáig. A fonográf megörökiti az emberi hangot, a kinematográf a mozgást az utókor számára. Képeket tudunk már dróton, sőt drót nélkül távolba közvetiteni. Az elektromos hullámok természetének megismerése az elért eredmények után már az idegen világok gondolkodó lényeivel való összeköttetés lehetőségét vetiti előre. A gondolat egy cseppet sem képtelenebb, mint lett volna a római számára egy olyan készülék, amely egy perc alatt Rómából Hispániába röpiti az imperátor parancsait. Egyáltalán nem tulzás, ha azt az állitást kockáztatjuk meg, hogy küszöbön áll a természetben lappangó olyan energiáknak a felhasználása, melyek minden eddiginél hasonlithatatlanul nagyobb erőt adnak az emberek kezébe.

A háboru előtt odáig jutottunk, hogy e jelenségek láttára az indusztrializálódott kapitalista társadalom számára már semmi sem látszott elérhetetlennek. Anyagiakban a fehér emberiség a haladásnak olyan fokára emelkedett, melyhez hasonlót az emberiség történetének egy korszaka sem tudott felmutatni. Mellette kiterjedésében és intenzitásában egyaránt eltörpült a pax romana lüktető élete és gazdagsága. Röviden, a háboru előtt akkora volt a világnak anyagi jólléte, amekkorát a nagy kataklizmán átment mai emberiségnek egy tagja sem fog már megérni.

A nagy kataklizma.

A mult század három utolsó évtizede az állandó békének az időszaka. 1870–71. óta igazi nagyhatalmak nem viseltek háborut egymás ellen. Szüntelenül fegyverkeztek ugyan, a modern technikának és iparnak vivmányai nagyobb változásokat igértek a hadviselésben, mint a taktikának és stratégiának maradi tudománya, a militarizmus kiadásai ránehezedtek ugyan az egyes államokra, de háborura nem került a dolog. Az ugynevezett ellentéteknek egész sora állott ugyan fenn az imperiális politikát követő nagyhatalmak között, de ezek az ellentétek, mint az angol–orosz ellentét és az angol–francia feszültség, vagy elsimultak, vagy pedig, mint a hármas és kettős szövetség közötti ellentét, időszakos menydörgéseikkel, de zivatarra sohasem vezető villámlásaikkal megszokottá váltak. Ha voltak háboruk, messze a koloniákban, vagy apró csetepaték a Balkánon és délamerikai bastard-országokban, azok az ügyek megszokott menetére befolyást nem gyakoroltak. Még a jelen század elején az orosz–japán háboru is, melynek Mandzsuria sárgás porondja és a Japánt Kinától elválasztó tenger szolgált a szinteréül, valahogyan kivül esett az igazán felérzékelhető realitásoknak a körén.

Minél erősebb volt a fegyverkezés, minél nagyobbra nőttek a hadseregek és hajóhadak s minél öldöklőbbekké váltak a harci eszközök szárazon és vizen, viz alatt és levegőben egyaránt, annál valószinütlenebbnek tünt fel az a bizonyos sokszor megjósolt, de igazában sohasem hitt nagy háboru. Ugy látszott, hogy az imperiális politika alapjában véve nem egyéb, mint a gazdasági terjeszkedés elvének országokra és nemzetekre való alkalmazása. Már pedig a kapitalista vállalatok analogiája azt mutatta, hogy a verseny nem jelent szükségképen gazdasági háborut, sőt ellenkezőleg hullámai igen gyakran kartellek, trösztök, ringek és zöld internacionálék formájában, a nekik kiszolgáltatott fogyasztók rovására kötött megállapodásokban simulnak el. Az ellentétek nem akadályozták meg a nagyhatalmakat abban, hogy időről-időre megállapodásokat ne kössenek tengerentuli országok kiaknázására, érdekszférákat ne létesitsenek, sőt meg ne egyezzenek gyengébb országok gyarmatainak esetleges felosztására.

Épenugy, mint a nagyhatalmak folytonos surlódásai, féltékenykedései, szövetkezései, át- meg átcsoportosulásai közben elpárologni látszott a háborunak a lehetősége és veszedelme, ugyanugy elfakult lassankint a Marx és társai által megjósolt és beigért társadalmi forradalomnak a réme is. Mikor a nyugati államok választójogukat mind szélesebb és szélesebb körökre terjesztették ki, a polgári társadalom rettegéssel nézte a szélső szocialisták bevonulását a parlamentekbe. A világ nem fordult fel. Ellenkezőleg, a parlamenti lárma sok esetben a szenvedélyek jó levezetőjének bizonyult. Először Franciaországban, azután másutt, szocialistákból is lettek miniszterek. Se jobban, se rosszabbul, se okosabban, se ostobább módon nem viselkedtek, mint az államok sorsának többi intézői. Még abban is hasonlatosak voltak polgári kollégáikhoz, hogy közülük is nagyon sokan hatalomra jutásuk után minden nagyobb megerőltetés nélkül megtagadták régi elveiket. Franciaországnak már a háboru előtt volt szocialista hadügyminisztere, aki a proletárok védelmének előkészitése cimén azt csinálta, amit elődei és utódai cselekedtek a nacionalizmus és reváns nevében. Németország szocialista munkássága épenugy viselte az egyenruhát, mint a polgáriak és a szociáldemokra párthoz való tartozás nem zárta ki a Krieger-, vagy Veteranen-Verein tagságát. A szociálpolitikai intézmények sok szocialistában azt a meggyőződést érlelték meg, hogy forradalom nélkül is lehet eredményeket elérni. Revideálni kezdték az ortodox marxizmus dogmáit és megszületett a revizionista, vagy reform-szocializmus, amelynek elvei átmenetet alkotnak a haladó polgári pártok programjához.

Egy ideig a terrorisztikus eszközökkel, tőrrel, revolverrel és bombával dolgozó nihilisták és anarchisták keltettek rémületet. Időről-időre sikerült nekik egy koronás, vagy koronanélküli államfőnek, miniszternek, vagy más kiváló állásu személyiségnek gyorsitott eljárással a tulvilágra való expediálása s ilyenkor jeges borzongás futott végig a reggeli mellett ujságját olvasó nyárspolgárnak a hátán. Néhány nap mulva azonban meggyőződött, hogy csak az uralkodó személyében állott be változás, vagy az elnök helyébe más elnököt választottak és különösen megnyugodott, mikor látta, hogy a tőzsdei jegyzések némi kilengés után ismét visszatértek eredeti nyugalmi helyzetükbe. Maguk az anarchisták pedig belátták, hogy a bomba korántsem oly biztos, mint hitték s csak minden tizedik lövés talál. Derengeni kezdett bennük az is, hogy nem elég egyes személyeket elpusztitani, ha az egész társadalmat akarják akár megdönteni, akár uj alapokra fektetni. Az anarchizmustól való félelem igy lassanként megszünt. Az angol biró gunyos kicsinylése, aki a nagyhangu anarchistát a királynő nevében hivta fel, hogy váltsa be fenyegetését, menjen és forgassa fel egész Angolországot, leghivebb kifejezője ennek a hangulat-változásnak.

A hosszu béke alatt, az anyagi fellendüléssel, a korlátokat nem ismerő lehetőségekkel, a külső és belső veszedelemtől való félelemnek az elmulásával egyetemben soha nem ismert biztonság érzése áradt szét az egész világon. Szilárd törvények garantálták, erős intézmények védték az otthon és az egyén biztonságát. A jogrendnek az oltalmát érezte mindenki, nemcsak otthon, hanem idegen országokban is. Akárki a legcsekélyebb zaklatás nélkül körülutazhatta az egész világot s az utlevélre legfeljebb a személyazonosságnak igazolásánál volt szüksége, ha valahol pénzt akart felvenni. Természetesnek látszott, hogy a vonatok percnyi pontossággal futnak be az állomásokon, hogy a táviratilag feladott pénzküldemények pontosan megérkeznek, hogy a braziliai bányavállalat hiány és késedelem nélkül javára irja az osztalékot angol vagy francia részvényesének és hogy a friss riviérai virág télen harminchat óra alatt megérkezik Bécsbe vagy Budapestre. Bizonyos mértékig az egész világ egy derüs, bizakodó hangulatu, közgazdaságilag szinezett gondolkodásba idegeződött bele.

És mégis voltak ennek a derüs és bizakodó világnak árnyoldalai. A föld meghóditása, a természettudományok ugrásszerü fejlődése, a találmányok gyakorlati kihasználása, a természet erőinek technikai eszközökkel való fokozatos leigázása s az általános jóllétnek addig nem ismert arányokban való megnövekedése nem töltötte be a tizenkilencedik század egész történetét. A nemzeti eszme, amely a század közepe táján a lelkes fellángolásnak hőskölteménybe illő lobogásával söpörte el az abszolutizmus korának államrendszerét és a feudális idők politikai hagyományait, a század vége felé türelmetlen imperializmussá fajzott el. Ez az imperializmus a nacionalizmus megalomániája. A kapitalizmus, melynek ereje széttörte a céhrendszer korlátait és a termelés fokozásának ismeretlen arányait honositotta meg világszerte, az egész világot behálózó kartellekben, trösztökben és ringekben csucsosodott ki. A liberalizmus elméletileg szabaddá tette az egyént, de nem adta meg neki a lehetőséget, hogy gyakorlatilag élhessen a szabadságával. Az iparban egy uj hübériség keletkezett, a formailag szabad, de valójában a gép mellé leláncolt jobbágysággal. Ennek az uj hübéri rendszernek a lovagjai pedig ujfajta vértezetnek, tőzsdei papiroknak és árfolyamoknak a birtokában végezték a náluk kevésbbé szerencsés helyzetben levő százezrek és milliók rendszeres megsarcolását. A munkás, aki zsebkést vásárolt, árában lefizette adóját az acéltröszt urainak, az orosz muzsik, aki a téli estén meggyujtotta sercegő petroleumlámpását, adót fizetett az amerikai olajtrösztnek, vagy a kaukázusi petroleumforrások részvényeseinek. Ha szinházi diszelőadások felvonásközeiben kigyultak a nézőtér ezernyi villanykörtéi s vakitó fény töltötte be a kellemesen fütött, kényelmes, nagy helyiségeket, a disz-nők pazar pompája mögött, akik valósággal kivirágzásai e korszak társadalmának, szinte felmerült a labradori szőrmevadász árnyéka, amint hómezőkön lábol az ezüstróka nyomában, a kinai kuli, aki a selyemkötegek alatt görnyed a kantoni kikötőkben és az indiai fonodák páriamunkása, akinek minden vagyona egy ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Végeredményben mindez a pazar pompa az ő munkájuknak, a szénbányászok, vasmunkások és a közös sorsban testvéreik munkájának volt az eredménye s a pompához, a fényüzéshez és fölösleghez az igazságtalan gazdasági elosztásnak a mellékize tapadt.

Mikor a régi rend megdőlt, egy uj jelszóhoz, a demokráciához tapadt a politikai és társadalmi megujhodás hite. Ha a nagy tömegek bevonulnak az alkotmány sáncai közé, egészséges ösztönükkel bizonyára legjobban meg fogják érezni, hogy merre és kinél keressék sorsuknak helyes intézését. Az általános választójog, mint minden képzelhető bajoknak az orvosszere, diadalmas körutban járta be az egész világot. A népakarat megnyilvánulása gyanánt mindenütt a hivatásos politikusok lepték el a parlamenteket, akiknek tevékenysége a látszólagosságokban, pártelőnyök kiaknázásában és jogi szőrszálhasogatásokban merült ki, munkájuk pedig ugy viszonylott az igazi alkotó tevékenységhez, mint a szélkakas forgása a szélnek az eleven erejéhez. Ezek az uj emberek tartalom dolgában egy cseppet se voltak különbek a régieknél, csak más volt a politikai és társadalmi beidegeződésük. Amit a régiek elértek a hatalom parancsszavával, ők elérték a tömeg tudatlanságának kihasználásával, hiuságának legyezgetésével és a választási eljárás meghamisitásával. Az amerikaiak mondják, hogy az elnökválasztásoknál lejátszódó visszaélések ugy viszonylanak a régi idők parlamenti választásainak visszaéléseihez, mint egy modern nagy gőzcséplőgép a cséplőhadaróhoz.

Ugyanez történt a közigazgatásban is. A régi közigazgatás nobile officium, a felvilágosodott abszolutizmus korában pedig bizonyos fokig müvészet volt. A demokrácia fejlesztette ki belőle akaratán kivül a lélekölő bürokratizmust, amely nem alkot, nem termel és legfőbb célja az, hogy az állammal önmagát eltartassa. A demokratikus idők hivatalnoki lélektana, kicsinyes szempontjaival, irigykedéseivel, fizetési osztályokba sorozott intelligenciájával, a legsivárabb valami, amit valaha egy politikai rendszer kitermelt magából.

Mindezeket a jelenségeket a nagy közönség tulnyomó része nem méltatta kellő figyelemre, vagy egyáltalán nem is vett róluk tudomást. Különösen pedig nem érezte meg, hogy a nagy anyagi előretörés mind erősebben szembeállitja az anyagot a szellemmel és a civilizációt a kulturával. A nagy anyagi fellendülés és biztonság érzése mellett mintha háttérbe szorultak volna a lelki momentumok. Nem mintha nem lettek volna ennek a kornak gondolkodói, irói, költői és müvészei. Voltak, sőt frankban, márkában, fontban és dollárban jobban kerestek, mint elődeik. A római császároknak, a reneszánsz pápáinak és kalandor-fejedelmeinek kivételes példáit leszámitva, akik eltartották a szolgálatukban álló müvész-mesterembereket, talán sohasem juthattak el irók, müvészek és a társadalmi rangsorban el nem helyezkedett egyéb elemek olyan viszonylagos jólléthez, mint a tizenkilencedik század utolsó és a huszadik század első évtizedeiben. Soha azelőtt regényirók irói honoráriumokból yachtot nem vásárolhattak zeneszerzők és festők alkotásaik jövedelméből villákat nem épithettek. És valahogy mégis a szemlélőnek, aki a csillogó felszin alatt a mélységbe tekintett, az az érzése támadhatott, hogy ez a társadalom nagyon is anyagi lett, elfordult az igazi irodalmi, müvészi és erkölcsi széptől, leszokott a mély gondolatokról, az elmélkedésnek gyönyörüségeiről, melyek az életet igazán széppé és becsessé teszik. Kifelé élt a világ, nem befelé.

Ebbe a világba süvitett bele 1914 augusztusának első napján a világháboru harsonája. Sok százezren, akik elmentünk az orosz sikságok, a szerb hegyek, vagy a lankás flandriai halmok tájaira, azt reméltük, hogy idehaza leszünk, mire a levelek lehullanak. A százezrek közül, akik felvirágozott zászlók alatt a háboruba vonultak, csak kevesen olvasták Bloch orosz államtanácsosnak, a hágai békekonferenciák tulajdonképeni kezdeményezőjének a könyvét a nagyhatalmak közötti háborunak valószinü következményeiről. Akik olvasták, bár a könyv a gazdasági összeomlást jósolta meg, azokat megnyugtathatta a jóslatnak az a része, hogy a modern háboru legfeljebb hetekig tarthat, azután önmagát teszi lehetetlenné. Mikor megszólalt a harsona, mikor fellobogtak a vésztjósló tüzek Európa különböző pontjain, igazában nem tudtuk, mit jelent a háboru. Legkevésbbé a katonák tudták, mert hiányzott a közgazdasági iskolázottságuk. Maga Ludendorff vallotta be, hogy a német nagyvezérkar foglalkozott a háborunak katonai és pénzügyi előkészitésével, de a gazdasági szükségleteket elhanyagolta. Ugyanez történt a többi államokban is.

Mikor kitört a háboru, az emberiség legnagyobb része azt hitte, hogy erős, de rövid ideig tartó megrázkódtatása lesz a megszokott életnek. Azután folytatjuk, ahol elhagytuk. Élünk, szeretünk, meghalunk. Az első ijedelem hamar megszünt. A közgazdaság alkalmazkodott a háborus viszonyokhoz. Business as usuel. A jótékony hölgyek uj jogcimet találtak mások pénzének eladminisztrálására. Szadista hajlamu főrangu nők tetszelegtek a vöröskeresztes egyenruhában a vérző emberi huscafatok látásában. Még a mögöttes országrészek gazdasági tisztjei és a magasabb parancsnokságok is, amelyek csak táviró és telefon utján értesültek az ágyuk dörgéséről, bőséges előlegeket vettek fel az esetleges hősi halál glóriájára.

Azután jött az igazi halál, szenvedés és pusztulás. Földbe ásott emberek milliói fegyverrel kezükben esztendőkön keresztül néztek farkasszemet egymással. Csekély katonai eredmények egyik és másik oldalról is százezrek életébe kerültek. Jött a nagy összeomlás, amely nemcsak a legyőzöttek országait csonkitotta meg és darabolta fel, hanem gazdaságilag magával rántotta a győzteseket is. Már a háboru folyamán, innen is, tulról is, ismeretlen, földalatti erők mozdultak meg és csak a kitartás kérdése volt, hogy hol jutnak hamarább kitörésre. Oroszország egy nagy társadalomnak teljes szétzüllését mutatja. Hogy hová fejlődik az orosz bolsevizmus, tudni nem lehet, de bizonyos, hogy a régi rend 1914. előtti formájában már soha többé helyre nem áll. A régi uralkodó osztályok tönkrementek, gazdagságban és hatalomban egészen uj rétegek foglalták el a helyüket. A háborunak és a rövidlátó békéknek a következményei még nincsenek véglegesen elkönyvelve. Hiány van a legfontosabb iparcikkekben, az ipar pedig pang. A munkaadók nem tudják megfizetni a magas munkabéreket, a munkások ezrei pedig munka nélkül állanak. Munkanélküliség és dolgozni nem akarás karöltve járnak egymással. A hitelorganizációnak csődje megmutatta, hogy egész gazdasági életünk tulajdonképen a bizalomra van felépitve s ha ez elvész, megdől az egész fikció, melyet reá épitettek. Lenin nem ok nélkül állapitotta meg, hogy a bankjegyeknek nagy tömegben való nyomása és a mindennek értékmérőjét alkotó pénznek az elértéktelenedése a legbiztosabb utja a társadalmi rend felbomlasztásának. A háborunál is biztosabban bomlasztja meg a termelés rendjét, a közlekedés és közélelmezés szervezetét, dönti meg a társadalmi egyensulyt és viszi bele a forradalmi gyülölködés szellemét a társadalom osztályaiba. Oroszországban megdőlt a régi rend, Németország kóstolót kapott a spartakusok és kommunisták lázadásából, de a politikai és társadalmi földrengés még nem pihent meg. A legkomolyabb angol államférfiak az 1921 első felében lezajlott szénbányász-sztrájkot jelentőségében a világháboru válságos időpontjai mellé állitották. A latin-germán kulturkör társadalmainak bomlási jelenségei mellett Kina is egy ősrégi társadalom atomizálódásának képét mutatja. Az idő méhe mindenütt terhes. A francia forradalom kitörésétől számitott negyedszázad mulva jutott Waterloonál nyugvópontra. Lehet, hogy mi is csak a dereka táján vagyunk a történelem háborgó periódusának, melynek kilengései még nagyon soká eltarthatnak.

Az általános biztonság érzése, melybe az emberiség 1914 előtt ringatta magát, hosszu időre megszünt. A fájdalmak és megpróbáltatások nemzedéke lett az emberiség mai generációjából, melyre még fájdalmasabb, hogy nem tudja, hogy milyen lesz utódainak a sorsa, akik a sarkát tapossák. Mintha békés és meghitt tájakról valami kényszeritő erő jeges fergetegre, vagy számumtól szántott sivatagra forditotta volna az emberiség tekintetét. Akárcsak Belzaszár lakomáján, a kárpiton tüzbetükkel olyan kérdések jelentek meg, melyekről az anyagi fejlődés lázában élő emberiségnek legnagyobb része megfeledkezett. Vajjon a jövő minő feleletet fog adni ezekre a kérdésekre?

Világfelfogás és lelki elhelyezkedés.

Az anyagi haladás és külső biztonságnak széles körökre kiterjedő érzése csak egyik jelensége volt a háboru előtti időknek. A másik jelenség, amely közvetlenül az egyes emberre vonatkozik, az egyén lelki elhelyezkedésének bizonytalansága.

A mindenséghez viszonyitva kifejezhetetlenül rövid, de az ugynevezett világtörténelemhez viszonyitva nagyon hosszu multra tekinthet vissza az ember ezen a földtekén. Első nyomai valószinüleg a pliocén végéig, vagy a pleistocén elejéig vihetők vissza. Hogy miként lett belőle gondolkodó lény, csak feltevésekkel tudjuk megmagyarázni. Mikor megtanult egyenesen járni, szemével szabadon tudott körültekinteni, érzékszervei között a szaglás és hallás helyett a látás került az első helyre. Az egyenes tartás az embernek nemcsak fizikai látókörét növelte meg, hanem szellemi horizontját is rendkivüli mértékben kitágitotta. Az egyenes tartás lehetővé tette az érzéki benyomások megszaporodását, a gyorsabb tájékozódást, a jelenségek biztos felismerését, a veszedelmek meglátását, a kombinativ tehetségek kifejlődését. E funkciók belső átalakulásokat vontak maguk után, különösen az agyban, a gondolkodás székhelyében és központi szervében. Az egyenes tartás következtében az ember keze egyuttal felszabadult a szerszámok használata számára. Az emberből szerszámkészitő állat lett és a szerszámkészités megsokszorozta karjának erejét és megnövelte teljesitő képességét. A szerszámokkal lett az ember ura a világnak. A szerszám és a technika pótolta érzékeinek tökéletlenségét, szervezetének fogyatékosságát és növelte meg felismeréseinek körét szinte a végtelenség határáig.

Az egyenes tartás következése volt az is, hogy a mell, amelyet nem nyomtak a többi belső szervek, a torokkal, gégével és hangszalagokkal együtt kifejlődhetett a beszéd szervévé. Igy kezdődött az érintkezésben az artikulált hangok használata, amely az ismétlődés és bizonyos hangoknak egyes fogalmakra való alkalmazása révén beszéddé és énekké fejlődött. A beszéd megadta a nagy lökést a kulturális haladásnak. Az egyedek szellemi tartalma nemcsak átöröklés utján mehetett át az utódokra, hanem közlés által is mélyülhetett és terjedhetett. Beszéd nélkül nincs igazi gondolkodás. Az összefüggő, nyelvtanilag felépitett beszéd volt az előfeltétele az összefüggő, rendszeres, jelenségeket és megismeréseket csoportositó, logikus és elvont gondolkodásnak. Igy fejlődhettek ki a társadalmi életnek egyre nagyobb megnyilvánulásai. A játékösztön lett a kiindulási pontja a müvészetnek, az önfenntartás ösztöne a gazdasági tevékenységnek és a megismerés ösztöne a tudománynak.

Mindez természetesen hosszu, néha lassu, néha lökésszerü fejlődésnek volt az eredménye. Bármennyire vissza tudunk tekinteni e fejlődésnek a során, attól az időponttól kezdve, mikor az ember kiemelkedett a többi állatok közül és mikor az a funkció, amelyet közkeletüen léleknek nevezünk, elválasztotta, helyesebben mondva fölébe emelte őt állati rokonainak, öröknek kell tartanunk nála a törekvést, hogy életének célját megtalálja és helyét a mindenségben megjelölje. Az ősember hallja a mennydörgést, látja a villám cikázását, tapasztalja a viharnak, árviznek, tüznek romboló erejét, érzi a nap melegének jótékony hatását és megismeri az ég sötét kárpitján ragyogó csillagoknak utmutató fényét. Primitiv képzeletében életet tulajdonit nekik s bennük látja azokat a hatalmakat, melyek sorsát irányitják. Igyekszik elképzelni azt a viszonyt, melyben mindezekhez az erőkhöz áll. Az erők nyomasztó hatalma és saját kicsinysége a félelem érzésével tölti el. Kiengesztelni igyekszik őket, ha érzi a haragjukat. Mikor megismeri a saját lelkét, valahogyan az a képzet ébred fel benne, hogy az elköltözötteknek a lelke tért meg ezekhez a személyi jellegünek képzelt erőkhöz. Talán az elhunytak szelleme tér vissza kisérteties éjszakákon, zugó viharban, vizek áradásában és mennydörgés zajában. Ezért kell őket kiengesztelni, ezért kell nekik ételt és italt adni utolsó utjokra. A halottak iránti félelemből igy keletkezik a mitologiának és az áldozatnak legprimitivebb formája. Ezért igyekszik a primitiv ember halottait illő formában eltemetni. A temetés szokása, melyet az egész állatvilágból csak az ember ismer, egyidős a vallásos kultusz kezdetével. Ma nem tudjuk még, hogy a sirkő, melyet megemlékezés gyanánt elhunyt hozzátartozóink hantja fölé emelünk, milyen ősi képzetnek az eredménye: a tiszteletet jelezte-e, vagy pedig azért görgetett az ősember követ a halottak fölé, hogy vissza ne térjenek és földi életét ne zavarják?

A tudományos felfogás szerint az ember életének kezdő időpontja, mikor a petében az oxidálódás megkezdődik, végső időpontja pedig, mikor a testben az oxidálódás megszünik. Ekkor megfelelő hőmérséklet és elegendő viztartalom mellett a sejtfalak a mikroorganizmusok számára hozzáférhetőkké válnak és bekövetkezik a feloszlás. Ezt mondja a tudomány, amely fizikai magyarázatot keres az élet és halál kérdésére. Mindezekkel a problémákkal azonban a bennünket megelőző generációk nem várhattak a világegyetem modern vizsgálatának és a kisérleti biologiának az idejéig. A halál utáni sötétségtől való félelem az embert magyarázatra, még pedig önmagát megnyugtató magyarázatra kényszeritette. Ez a magyarázat pedig csakis a természetfeletti lélek lehetett, mely a testtel együtt nem pusztul el a halál után. Nincs vallás, amely egy vagy más formában ezt ne tanitaná s ne a tulvilági élet igéretét használná fel a lelkek fegyelmezésére.

Tényleg, nem kételkedhetünk benne, hogy a személyes halhatatlanságba vetett hit az emberiség történetének során bizalmat és vigaszt csöpögtetett az örök sötétségben való elmerüléstől rettegő sok millió meg millió embernek lelkébe. Egy másik öntudatos és végnélküli életnek a lehetősége, melynek a halál csak belépő kapuja, a földi gyötrelmektől való szabadulás, az örök boldogságban való egyesülés mindazokkal, akik kedvesek voltak e földi életben, az örök szépség, tisztaság és tökéletesség ábrándképe, olyan igéretnek a formájában jelentkeznek, melyeknek egyenesen kivánatossá kellene tenni a szabadulást a földi siralom völgyéből. A földöntuli jutalom igéretének és a kárhozattól való félelemnek tagadhatatlanul rendkivül nagy az erkölcsi és fegyelmező ereje. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevésszámu kivételeket leszámitva, az emberek többsége retteg az ismeretlen kapuján való átlépéstől. A dolgok mélyén, tul a megismerhetőség határain, ott lappang a nagy ismeretlentől való örök és leküzdhetetlen rettegés.

A történelem hajnalától kezdve mindenütt, minden népnél ki tudjuk mutatni az emberek törekvését létük titkának a megismerésére. Az örök kérdés ez: Ember, honnan jössz és merre visz utad? És nemcsak a vallásos gondolkodás érzi a szükségét, hogy erre a kérdésre megfeleljen, hanem még a tudományos felfogás is, amely szétszaggatja a multból öröklött képzeteknek a szövevényét, szükségét érzi, hogy egy uj metafizikai jellegü képet alkosson a mindenségről és az emberről.

Milyen ez a metafizikai kép és miként jön létre? Az ember megfigyeli és a megfigyeléseken alapuló következtetései révén magyarázatát törekszik adni a világnak és önmagának. Ez a magyarázat világnézletté válik, ha az ember a tudatában kialakult képet valamely általános oknak az okozata gyanánt fogja fel, mely az egészet és részeit létrehozta. Mikor a görög gondolkodás rájött, hogy istenei nagyon is emberileg gondolkodó, érző és cselekvő lények, egy hatalmasabb erőt keresett, mely az isteneket is irányitja és rendet teremt a mindenségben. A sors, az elemek szeretete és gyülölete, amelytől minden függ, első tapogatózó kisérletek egy tudományosan is elfogadható, de mindamellett metafizikai jellegü világfelfogásnak a megalkotására. Mikor a mult század természetbuvárai és gondolkodói lerombolták, vagy azt hitték, hogy lerombolhatják mindazokat a vallási, politikai és társadalmi illuziókat, melyekben apáik éltek, kénytelenek voltak rájönni, hogy nagy értékek termelése mellett sokat fel is áldoztak, amire az embernek szüksége van. Nem elég csak ismerni a természet erőit; önmagukban azok vakok és süketek. Keresni kell azt a valamit, ami mindenek mögött rejtőzik. Igy ébred fel a modern emberben is a metafizikai gondolkodás szükségessége.

A kémia a változó világnak változatlan alkatrészeit keresi. A fizika a változó mozgásokat előidéző változatlan törvényeket igyekszik megállapitani. Megállapitásaik azonban csak az ész számára megközelithetők, a kedély nem tudja befogadni őket. Önmagukban épen annyira elszigeteltek és épen annyira megmagyarázhatatlanok, mint a csoda, melynek nincs helye a természettudományosan képzett, józan ember gondolkodásában. Ha a fizikus azt mondja, hogy a feldobott kő visszaesik a földre, mert a gravitációs törvény szerint minden test a föld középpontja felé törekszik, ez önmagában véve igaz. De épenugy mondhatjuk azt is, hogy a gravitációs törvény ilyen módon érvényesül, mert ez egy még általánosabb jellegü okból igy következik.

A brahmanista bölcseletnek van egy mély értelmü allegoriája, hogy a világ egy tojásból keletkezett, melynek héját az ész törte fel. Mi a Kant–Laplace elmélet alapján állunk, hogy az ősanyag a világürnek valamely pontján megsürüsödött és rotációs mozgásnak indult. Vannak, akik ezt az elméletet esetleg megtoldják Haeckel és Ostwald tanitásával, hogy ennek az egész világegyetemet betöltő anyagnak, vagy energiának érzése és akarása is van. Denkende Substanz-Energie. Végső elemzésben azonban ők is csak a mitologikus tojást helyettesitik a tudományos ősanyaggal és mindkét esetben fennmarad a kérdés, hogy honnan támadt az ész, amely feltörte a tojást és miből lett az erő, amely teremtette és mozgásba hozta az ősanyagot? Akár azt mondjuk, hogy a világ teremtés, vagy pedig fejlődés eredménye, nem tudunk megfelelni a kérdésre, hogy mi volt a teremtés, vagy a fejlődés kezdete előtt? Igy vagyunk az okok keresésével az egész vonalon. Nincsen ok, amely után még egy miért ne merülhetne fel. Az okok kutatása alapjában véve regressus ad infinitum. Pedig bizonyára van egy prima causa, amely mindenek mögött rejtőzik. Ezt keresi az ember állandóan, reménytelen reménykedéssel. Ennek szempontjából a Büchner őserő-anyaga, amelyből minden keletkezik és amelybe minden visszatér, alig különbözik valamiben a nirvánától. Haeckel és Ostwald monizmusa is közel jár a vallásos gondolat határához. Ha az idő alkalmas volna uj vallások alapitására, tanitásaikból az utódok bizonyára dogmát csinálnának. Azt tanitják, hogy tudat nélküli lélek van az atomokban s az energia az anyag lelke. Ez a rejtelmes, érző és akaró energia, melyet megmagyarázni nem lehet, teljesen metafizikai jellegü. Mikor a monizmus a metafizikát kikapcsolja, maga is uj metafizikai rendszert állit fel. A monizmust hivői tudományosan támasztják alá, de maga a monizmus elmélete is a lét megmagyarázásának örök szükségességéből fakad.

Ennek a szükségességnek általánossága és folytonos visszatérése mutatja, hogy az emberi lélek tényleg nem tud nélkülözni bizonyos szintézist, bizonyos átfogó képzetet a mindenségről, melyben magát el tudja helyezni. Ez a szintézis kölcsönzi neki azt a mértéket, melynek segitségével megállapitja önmagának embertársaihoz és a világ érzékelhető jelenségeihez és érzékfeletti megnyilatkozásaihoz való viszonyát. Ez adja meg a lelki egyensulyát és távolabbi vonatkozásokban ez biztositja a társadalom egyensulyát is. Röviden ez az, amit világfelfogásnak nevezhetünk.

Önmagában az egyes, elszigetelt ember olyan világfelfogáshoz, amely kielégitően képes e feladatoknak megfelelni és a mindenségnek lépten-nyomon jelentkező kérdéseire a választ megadni, nem képes eljutni. Mindnyájunknak a mindenségről alkotott képzetében megszámlálhatatlan nemzedéknek a tapasztalata, elvont gondolkodása sürüsödik össze. Bár nagyjából ismerjük a mai emberiségnek élén álló latin–germán kulturkör világnézletének a forrásait, képtelenek vagyunk pontosan kimutatni, hogy mennyi belőlük Hellász öröksége, vagy Rómának hagyománya, mit kaptunk a sémi világtól, sőt távolabbi vonatkozásban Indiától, Egyiptomtól és a szumiroktól, akiknek teremtés-legendája és az embernek az özönviz által való büntetése a biblia utján hozzánk is átszármazott.

Egy bizonyos, hogy a világképzetek kialakulására mindenkor és mindennél nagyobb befolyást gyakorolt a hit. A mindenség képzete transcendentális dolgoknak egész sorozatával lévén összefüggésben, kérdéseire tisztán gyakorlati tények alapján megfelelni nem lehet. Minél messzebb megyünk vissza a multban, annál kisebb az emberek előtt az olyan tények és jelenségek száma, melyeknek törvényszerüsége ismeretes. Akárcsak a gyermek, az emberiség is gyermekkorában csak elszigetelt jelenségeket lát, azok összefüggésének ismerete nélkül. Amit megmagyarázni nem tud, annak természetfeletti jelentőséget tulajdonit. Az ilyen jelenség a csoda. Ahol a tények megszünnek, helyesebben, ahol a tényekre nincs kielégitő magyarázat, ahol csodák fordulnak elő, ott kezdődik a hitnek a hatalma.

Alapjában véve mi is a hit? Tudományos magyarázat nélküli elképzelése annak, hogy minden, ami körülöttünk és bennünk van, szükségszerüleg valamely rendszerbe tartozik; mindent bizonyos, az embernél nagyobb hatalmak irányitanak; mindennek, ami van, vagy ami történik, megvan a saját külön jelentősége, még ha tul is esik az emberi megismerésnek határain. A hit biztonsági érzés a jelen, de különösen a titokzatos jövő számára; bizalom egy nagy természetfeletti lényben és megnyugvás egy öröktől és örökké levő hatalomnak a rendelkezésében. Aki hisz ebben a természetfeletti hatalomban, az igaz ember s a hit a megigazulásnak az előfeltétele. A legtöbb vallás ezt bizonyos misztikus lelki folyamattal hozza kapcsolatba. A görögöknél ezt szolgálhatták az eleusisi misztériumok. A keresztény vallások mind valamely eredendő bünt tételeznek fel, melyből az ember a megváltás utján jut a megvilágosodásnak, üdvözülésnek és igazi hitnek az állapotába és a hivőknek a közösségébe.

Vizsgálva a civilizációknak és kulturáknak a lényegét, megállapithatjuk, hogy az egyes kulturáknak az egységét nagy részben a megismerésen tul eső dolgokról alkotott képzeteknek a közössége s az ebből szükségképen folyó erkölcsi világnézlet adja meg. Ebből a szempontból a latin–germán kulturkörnek a teljes egysége a reformáció és a számtalan háboru ellenére is kétségtelen. Viszont a fehér fajok civilizációját egészen magukévá tették a japánok és más szines fajok is azon az uton vannak, hogy mihamarabb részesei legyenek a fehér ember civilizációjának, anélkül, hogy kulturájának közösségébe belépnének és világfelfogását magukévá tennék.

Az emberiség szellemi története tulajdonképen az egyes kulturköröknek a története, melyekben megannyi különböző képzet élt az ember rendeltetéséről és a sorsát irányitó földöntuli hatalmakról. Ahány nagy reformátora volt az emberiségnek, hivták légyen Mózesnek, Buddhának, Konfuciusnak, Sokratesnek, Jézus Krisztusnak, nem is emlitve a kisebbeket és puszta kisérletezőket, mind érezték a belső szükségét, hogy tanitásaiknak nagy, általános, szintetikus keretet adjanak. Tanitásaikat igyekeztek annyira teljessé tenni, hogy a hivő bennük a létnek minden kérdésére megtalálja a feleletet. Elsősorban nem dogmákat, hanem világnézletet adtak a követőiknek. A világnézletet dogmává rendszerint az utódok formulázták.

A történelmi materializmus igen hasznos segitőeszköz lehet az emberiség életjelenségeinek a megértéséhez, de olyan általános értékü törvénynek, amely mindent megmagyaráz, nem tekinthető. Az emberiség nagy apostolainak tanitása, amely a nagy hóditók cselekedeteinél és alkotásainál erősebben él a következő századokban, nem az anyagból fakad és nem az anyag az, ami a kulturát kulturává teszi.

Bizonyos azonban, hogy ezek a szellemi szükségletek az egyes emberekben nem egyformán élnek és az egyes társadalmak körében nem mindig egyforma intenzitással jelentkeznek. Mig az egyik ember számára elengedhetetlen logikai és esztétikai vagy erkölcsi szükséglet, hogy harmonikus világnézlethez jusson el, a másik megelégszik nyers tényeknek egymás mellé sorakoztatásával és valamely csökevényes magyarázattal. Vannak tudósok, akik a saját külön területükön igen szép eredményeket tudnak felmutatni, de nem érzik a szükségét, hogy tudásukat az általánosságba bekapcsolják. Vannak periódusok is, melyekben a transcendentális szükségletek különböző erővel lépnek fel. Nagy anyagi haladások idején és nagy politikai válságok alkalmával háttérbe szorulnak a szellemi momentumok, meglazulnak a hitbeli, világnézleti és erkölcsi kapcsolatok. Ilyenkor szokott látszólagos nagy fellendülések után bekövetkezni egy-egy kulturának lassu felbomlása, vagy rohamos összeomlása.

A modern világfelfogás problémája.

Hogy áll a mi társadalmunk a világfelfogásnak a kérdésével? Kétségtelen, hogy világfelfogásunk a legsulyosabb óráit éli. A latin–germán kulturkör él, de világfelfogása épen a társadalomnak legerősebb, haladni tudó és fejlődésképes osztályaiban erősen ingadozik. Ennek magyarázata kétféle lehet. Vagy a mai világfelfogás nem képes a modern embert kielégiteni, vagy amit fentebb érintettünk, az anyagi fellendülés lázában csakugyan elfordult a modern ember a szellemi problémáktól. Nincsenek többé transcendentális szükségletei.

Az eredet kérdését e helyütt mellőzve, az uralkodó keresztény világfelfogás jellegzetességét a dualisztikus és geocentrikus elv adja meg. Szemben áll egymással a szellemi és anyagi világ, a halhatatlan lélek és mulandó test, amivel ugyan némi ellentétben van a testnek feltámadása. A világegyetemet az örökkévaló, mindenható és mindentudó Isten hozta létre, aki a teremtés koronájául a földre helyezte az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. A teremtésnek legfontosabb alkotásai a föld és az ember, hisz annyi millió égitest közül Isten erre a parányi földre küldte egyszülött fiát, hogy megváltsa az emberiséget. A föld és az ember körül csoportosul a mindenség, a nap, hold, csillagok és a mennynek a boltozata. A tanitás másik sarkalatos pontja, hogy az igazságos, jót jutalmazó és bünt büntető Isten a saját akarata szerint kormányozza a világot. Természeti törvények nincsenek, illetőleg, ha bizonyos jelenségek állandóan, következetesen ismétlődnek, ugy ez is Isten akaratából történik, aki azonban bármely pillanatban meg is változtathatja őket. Kiszárad a tenger, hogy száraz lábbal lehessen átmenni rajta, Józsue megállitja a napot, feltámadnak a halottak és a századok másodpercekké olvadnak össze.

Sokáig rendithetetlenül állottak a hitnek a tételei és a kinyilatkoztatás és irás fölötte állott minden birálatnak. Ha az emberi elme valamely uj dologra bukkant, olyan magyarázatát kellett találni, amely megfelel az irásnak, kinyilatkozatásnak és a reájuk alapitott dogmának. Hinni kell, mert csak az igaz, amit az egyház tanit. Credo quia absurdum. A negyedik század zsinatai az igazságot az érte meghalt vértanuk számával bizonyitották. Duns Scotus és Occam szerint a magasabb rendü igazságok nem lehetnek bizonyitás tárgyai és az ész feltétlenül tartozik magát mindenben alávetni az egyház tekintélyének. Anselmus canterburyi érsek szerint a kereszténynek először kutatás nélkül hinni kell, azután törekednie kell, hogy amit a hitben igaznak ismert meg, meg is értse.

A görög világ valósággal intuició-szerüleg nagyon sokat megértett a mindenség törvényeiből s a görög bölcselők tisztán elméleti uton messzire jutottak a mindenség megismerésében. Eredményeiket a prózai és lendület nélküli római lélek nem tudta tovább fejleszteni, a népvándorlás után visszabarbárosodott Európában pedig elvesztek még azok a megismerések is, melyekhez a régiek már eljutottak. Elvesztek az olyan tanitások, mint az Anaxagorasé, aki azt hirdette, hogy a nap és állócsillagok egy helyben állanak, a föld a napot megkerüli és saját tengelye körül forog. Elveszett Thales tanítása, hogy semmiből semmi nem képződhetik és semmisem válhat semmivé. Elvesztek Heraklitosnak, Empedoklesnek és Demokritosnak a folytonosságra vonatkozó tantételei, melyeken keresztülcsillog a világ jelenségeinek a fejlődés törvénye szerint való megmagyarázása és elveszett Epikurosnak valósággal fejlődéstani atomelméletre alapitott világnézlete. Ilyen gondolatokra képtelen is volt a középkor naiv, gyermeki és barbár világa. Ennek nagyon megfelelt az a rendszer, hogy egy tekintélyben tulhatalmas egyház adja meg mindennek a magyarázatát és mondja meg, mit szabad hinnie és mit nem.

A középkor végétől kezdve azonban egyre jobban szaporodnak a különböző felfedezések s az emberi tudás mind messzebb merészkedik azokon a mezőkön, melyeket azelőtt a hitet képviselő egyház kizárólagos dominiumának tekintett. Először arab közvetitéssel, majd más csatornákon át is kezdtek beszivárogni Európába a görög bölcselőknek évszázadokon át feledésbe ment tanitásai, melyek különösen fogékony talajra találtak a pezsgő életü, mozgékony és minden uj dologra reagáló Itáliában. Ennek az Itáliának életvidám felfogásától távol állott, hogy a földet siralom völgyének tekintse. Nem nagyon volt hajlandó, hogy az egyházatyák tanitása szerint az emberiséget szerencsétlen nemzedéknek tekintse, mely Ádámban egyetemlegesen vétkezett s melynek létében a föld csak átmeneti állomás. A korai reneszánsz rájött, hogy az élet önmagában is érték s az igazi lelki felszabadulás ennek a felfedezésnek az öröksége. A középkor skolasztikus gondolkodása megkötöttségén megbukott, mert bizonyitottnak tekintvén a bizonyitandót, örökké visszatért kiindulási pontjához és megkövesedésre volt itélve.

Mikor ezen a megkötöttségen tultette magát az emberi lélek, egyszerre rohamos lett a változás. Aristoteles eleinte olyan tekintély volt, akár az egyházatyák, mihamarabb azonban a természettudomány és a mindenség megismerése uj irányok felé terelődött. Cues Miklós már a 15. század elején eljutott odáig, ahol a görögök tartottak, hogy a föld gömbalaku és saját tengelye körül forog. Minél jobban szaporodtak ezek a felfedezések és uj megismerések, annál nehezebbé vált, hogy a bibliával és a vallás tantételeivel összeegyeztessék őket. Az egyszerübb eset az volt, ha valami nem volt benne a bibliában, az egyházatyák irásaiban és a zsinatok határozataiban. Az ilyesmi lehetett igaz, bár csak másodrendü igazság maradt, mert nem tartozott a tudományok királynőjének, a teologiának az ismeretkörébe. Nehezebb volt az eset, ha valami ellentmondott a tekintély eme forrásainak és a közkeletü tanitásnak, mikor a csirázó, serkedező tudomány került szembe a dogmával. Tragikusan sulyossá váltak az összeütközések, mikor a tudomány az egyházi tanitás sarkalatos pontjait, a geocentrikus és dualisztikus elvet, a mindenség többi alkotásaival szembeállitott embernek a tanát kezdte ki.

Kopernikustól, Keplertől és Galileitől kezdve, az aufkläristáknak és másoknak végtelen során át Darwinig és Haeckelig, az utolsó fél évezred szakadatlan sorozata a tudomány és vallás közötti összeütközéseknek. Ma a legtöbben iskolázottságuk foka, történelmi tudásuk mértéke, sőt politikai pártállásuk szerint is nagyon helytelenül itélik meg a mult századoknak ezeket a sulyos harcait és lelki válságait. Mert az összeütközéseknek a kérdései körül a legtöbb már végérvényesen és visszavonhatatlanul elintéződött a tudomány javára, az egyházat a sötétség tudatos terjesztésével vádolják s az inkvizició és a római kuria hatalmi politikája mellett nem látják meg azokat a nagy érdemeket, melyeket az egyház a visszabarbárosodott Európa civilizálása és kulturképessé tétele körül szerzett. Az egyház a legtöbb esetben jóhiszemü volt, mikor ragaszkodott a szentirás, az egyházatyák és a hagyomány által megszentelt magyarázatokhoz; ugy vélte, hogy tartozik ezzel nemcsak önmagának, hanem a gondjaira bizott emberiségnek is. De mert az egyház nagyon hatalmas volt s mert a tudományokat illetőleg a reformátoroknak se volt liberálisabb felfogásuk, – Luther a sátán sugallatát vélte felfedezni Aristoteles tudományában. Calvin pedig máglyára kü dte Servet Mihályt, – a fejlődés lassu volt és nehéz. Nehéz volt a földet leszoritani az őt megillető szerényebb, másod-, vagy harmadrangu, vagy még hátrább eső helyre és még nehezebb volt az embernek az igazi helyét kijelölni a mindenségben.

A gondolkodás történetének legérdekesebb fejezetei közé tartozik, hogy az emberiség milyen lelki forradalmak sorozatán keresztül jutott el ezeknek a nagy problémáknak a helyes megismeréséhez. Az első állomás volt a geocentrikus elv bukása és a nap középpontiságának bebizonyitása. Ebben három haladási fokot lehet megkülönböztetni. Az első fokon a kutatások esetlegeseknek, véletleneknek és önkényeseknek látják az ég jelenségeit. Ez a kalandos csillagászati rendszereknek az ideje. Maguk az egyháziak állitják fel a különböző kombinációkat, melyeket rendszerint a szentirás tekintélyével támasztanak alá. A második fokozat a nap középpontiságának felismerése, Kopernikus, Kopler és Galilei kora. Tudományos forradalmak szele zug bennük. Kopernikus és Kepler indexre kerül, Galilei pedig térdenállva kénytelen visszavonni, amit hirdetett. A harmadik korszak Newtontól kezdve sorra felfedi a megismerést igazoló törvényeket és egymásután szolgáltatja a szükséges bizonyitékokat. Ez a geocentrikus elvnek a bukása.

A forradalmi összeütközések sora Kopernikus könyvével kezdődik, De revolutionibus orbium coelestium, mely napjainkban érte meg megjelenésének négyszázados évfordulóját. Ma, mikor Kopernikus tanitása már köztulajdona az egész emberiségnek és nincsen egyházi ember, aki tagadná tanainak az igazságát, talán nehéz is megérteni, hogy mit jelentett a maga idejében, mikor ki merte mondani, hogy a föld nem közepe és nyugvópontja az egész mindenségnek. A gondolkodás felszabadult a szük földi értékmegállapitások megkötöttségéből, megtanulta a földön kivül eső nézőpontról megitélni a földi dolgokat és utat nyitott az önmagáért való tudományos kutatás számára. Nem csoda, ha Kopernikusnak ez az inkább intuitiv jellegü felfedezése indexre került Kepler Astronomia nova-jával egyetemben, mely hozzá a csillagászati bizonyitékokat szolgáltatta.

Jelentőségében a tizenhatodik századnak e nagy felfedezése mellé állitható a következő évszázadban Newton gravitációs elmélete. Amint az előbbinél a csillagászati, ugy emennél a fizikai érték háttérbe szorul a gondolkodásra gyakorolt általános jelentőség mellett. A földi testek sulya és esése csak az egész világegyetemet betöltő és minden testben egyformán jelentkező energiának az egyik megnyilvánulása. A bolygók rejtelmes körfutását nem vezető angyalok irányitják, mint még Kepler is hitte, hanem minden a mechanikai szükségszerüségből következik. Konstellációjukból nem lehet az emberek számára horoskopokat felállitani. A gravitáció körébe tartozó jelenségekben nem lehet önkényesen, tehát emberi módon beavatkozó hatalmak munkáját feltételezni. A világjelenségekre vonatkozó természetfeletti magyarázatok köre összeszükül.

A legnagyobb dolgok után a felfedezés a legkisebbek körébe terelődött át, hogy ezek után ismét egy nagy összefoglaló igazsághoz jusson el. Huygens kimutatta, hogy a fény nem egyéb, mint legkisebb részecskéknek a fényforrásból kiinduló hullámszerü mozgása s hogy a szinek pompája csak a rezgések hullámhosszainak a különbözőségén alapszik. A molekulák és atomok megismerése hasonló eredményekre vezetett a hangnál, fénynél és elektromosságnál. Kiderült, hogy még a kémiai folyamatok sem egyebek a molekulák rezgéseinél és átcsoportosulásainál. Ezek a részleges megismerések készitették elő a talajt Mayer és Helmholtz felfedezéséhez, mely a hőnek és mozgásnak egymáshoz való viszonyát, távolabbi hatásban pedig az energia és anyag állandóságának a tanát állapitja meg. Bármely változás, vagy átalakulás történik, az csak egyenlő értékü fizikai, vagy kémiai természetü okra vezethető vissza.

Szintén a tizenkilencedik század állapitotta meg a katasztrófa-elmélettel szemben a geologiai fejlődés állandóságát, melynek törvényei mintegy a folytatást szolgáltatják Kantnak és Laplacenak a naprendszer keletkezését magyarázó elméletéhez. A naprendszer mechanikájának és törvényszerüségének megismerését igy keletkezésének és fokozatos átalakulásának magyarázata követte, oksági összefüggések alapján, egészen a szerves lények világáig.

Az ismereteknek ebbe a csoportjába a kémia és utána a biologia világitott bele. A kémia az általános törvényszerüséget illetőleg két nagyon fontos tényt állapitott meg. Egyrészt kimutatta, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül ugyanazokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak s hogy a szerves vegyületek nagy része, melyek máskülönben csak élő szervezetekben az életmüködés folytán képződnek, mesterséges uton, szervetlen anyagokból is előállithatók, másrészt a szinképelemzés segitségével bebizonyitotta, hogy a legtávolabb eső égitestek azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek a földön is előfordulnak. A megismerés, folytonosan szükebb és szükebb körre szoritva az ismeretlen és az örök törvényszerüségbe még bele nem kapcsolható jelenségeket, igy jutott el lassankint a növények és állatok világáig és az emberig. Ezen a téren a természetfelettiségnek a tanát Darwin törte át a leszármazás és az ivari kiválás tanával, amely az embert egy állandó és törvényszerüen müködő fejlődésnek a során az őt megillető helyre állitotta.

A Darwin nevéhez füződő fejlődéstani elmélet az olyan világtörténelmi horderejü események közé tartozik, melyeknek igazi sulyát és jelentőségét csak a későbbi korok tudják teljes mértékben megismerni. Darwinnak a jelentősége e már tudományos igazsággá vált elmélet körül nem annyira a tudományos zsenialitásban, mint inkább abban a körülményben rejlik, hogy a kellő történelmi pillanatban a kétkedőknek és ellenkezőknek nagy tömegét tárgyi bizonyitékainak csoportositásával meg tudta győzni és a haladás ellenségeitől egy fontos poziciót el tudott hóditani. Magának a darwinizmusnak a lényege már nem volt uj, mikor elméletét felállitotta. Buffon már a tizennyolcadik században kétkedését fejezte ki a fajok állandósága fölött és Lamarck már a mult század elején tanitotta, hogy a fajok leszármazás révén egymásból keletkeznek. Darwin elmélete is fejlődött, mielőtt általános érvényre jutását megérte volna.

Természetfilozófiai szempontból Darwin tanitása láncolati kiegészitése annak, amit Kopernikus és Newton tanitottak. Azok a földnek, ő az embernek a világhelyzetét állapitotta meg. Az ember állat; születik, szaporodik és meghal. Nem a világ teremtésétől fogva lett, hanem csak közbülső szeme egy láncolatnak, melynek kezdete és vége ismeretlen. Egyéni élete épenugy két sejtnek az egyesüléséből keletkezik, mint a többi állatoké és testének nincsen egyetlen olyan alkotórésze, amely a többi állatok testében is elő ne fordulna, életének pedig nincsen egyetlen olyan jelensége, melyet más állatok életében is ne tudnánk kimutatni. Az ember élete szintén fizikai jelenség és ugy testi, mint lelki megnyilvánulásai általános természeti törvényeknek vannak alávetve. A léleknek nincs külön élete, hanem tevékenységei az agynak bizonyos részeihez vannak kötve és ha ezeket a részeket elpusztitjuk, megszünik az illető tevékenység is. Az emberről szóló tudományt nem csonkithatjuk meg és a lelket, amely biologiailag épenugy a szervezetnek egyik funkciója, mint az anyagcsere, transcendentális képzetek kedvéért nem kapcsolhatjuk ki belőle.

De az egységre vonatkozó tudományunk még tovább is terjed. A megállapitást, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak, bizonyitható módon az emberre is alkalmazhatjuk. Az éles határok, melyek a régiek képzeletében a szerves és szervetlen világot egymástól elválasztották, magánál az embernél is megszünnek.

Ma a küzdelem az embernek a mindenségben elfoglalt helyéért folyik. A geocentrikus elv bukása után, amely a földet tette meg a mindenség közepének, az anthropocentrikus elvre került a sor, amely az emberben látja a teremtés célját és koronáját. A fejlődéstan elve áll szemben a teremtés mondájával. Illetőleg már ezen is tul vagyunk. A fejlődéstani elvet már az egyháziak sem tagadják, sőt közöttük is vannak, akik igen becses adalékokat szolgáltattak a darwinisztikus elv kiegészitéséhez. De egy pont van, amiben nem engednek. Nem akarják engedni a fejlődéstani elvnek az emberre való alkalmazását. Minden fejlődhetett alsóbb lényekből, de az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem. Hiába mutatja ki az összehasonlitó természettudomány, hogy csak mennyiségi, de nem minőségi a különbség az emberi és állati lélek között, az emberi léleknek valami törvényszerüségen kivül eső különállást tulajdonitanak. Az állati test és lélek lehet a monizmus törvényei szerint felépitve, az ember teste és lelke dualisztikus. Hiába mutat be a paleontologia napról-napra ujabb leleteket, melyek egy kezdetlegesebb ősfajtára utalnak, az eltéréseket vagy rendellenességekkel, eltorzulásokkal magyarázzák, vagy a leletnek a mai emberrel való tökéletesen azonos voltát vitatják. Hiányzik szerintük az átmeneti tipus, a missing link. A hagyományos felfogás a logikának ugyanazt a módját alkalmazza, mintha valaki száztól visszafelé számolva tagadná az utolsó számoknak az elsőkkel való összetartozandóságát, mert a számsornak egy vagy két közbeeső jegye véletlenül hiányzik. Mikor az emberről van szó, nem akarja levonni a következtetést, hogy az ember is beletartozik a nagy egységbe és alá van vetve a törvényeinek. Ilyenkor a leszármazástannak csak apró kis hiányosságait látja, a másik oldalon pedig nem akarja észrevenni Mózes tanitásának számtalan ellentmondását, következetlenségét és idegen mitologiákból való leszármazását. Nem akarja meglátni a nagy gondolat szépségét, amelyet Goethe jóval Darwin előtt megsejtett, mikor megállapitotta, hogy az os intermaxillare épenugy megvan az embernél, mint a többi főemlősöknél s poetikus formában ugy fejezett ki, hogy az egész világ végtelen harmonia s az ember is csak egy hangjegy a nagy dallamban.

Nem kell messzire mennünk a fejtegetésekben, hogy megértsük a hagyományos felfogás ragaszkodását az ember külön teremtésének a tanához. Valamennyi keresztény felekezetnek a dogmája erre van felépitve. Ha nem igaz az első embernek külön teremtése, nem igaz a paradicsomi alma és bünbeesés, vele együtt megszünik a megváltásnak és üdvözülésnek a tana is. Minden egyébben engedhetnek az egyházak, de ebben az egy pontban nem. Ez az egy pont maga a rendszer.

A töprengő gondolkodás pedig olyan lehetőségeket lát meg, amelyek messze tulmennek a régiek legmerészebb képzeletének határain. Fantasztikus regények ezeket a lehetőségeket belevitték már a nagyközönség gondolkodásába is, anélkül, hogy az utóbbi sejtené és le merné vonni a következtetéseket. Ha a csillagok nem fénnylő pontok a mennyboltnak sötét kárpitján, hanem épen olyan égitestek, mint a föld, melyeken nagyrészt az életnek ugyanazon előfeltételei is megvannak, nincs okunk feltételezni, hogy épen ez a kis sárgolyó legyen abban a kivételes helyzetben, hogy gondolkodó lények laknak rajta. A geocentrikus elv után megdőlt a nap középpontiságának az elve is. Ma már tudjuk, hogy a nap csak a kisebb fajta állócsillagok közé tartozik s hogy az Arkturus tizezerszer nagyobb nála. A napnak még az állócsillag jellege is kétséges, mert hisz másodpercenkint husz kilométer sebességgel rohan a Hercules csillagképe felé, magávval hurcolva az egész bolygórendszerét. Ha pedig ez igy van, szabad-e még csak hinnünk is, hogy egyedül csak a földnek legyen valamely célja és rendeltetése és csak a föld hordozzon gondolkodó lényeket a hátán? Épen olyan feltételezés volna ez, mintha a sajtkukac a sajtot tartaná az élet kizárólagos hordozójának és a tányért az élet keretének.

Lehet, sőt majdnem bizonyos, hogy a többi égitestek gondolkodó lényei nem a mi fogalmaink szerint való emberek, nincs ellenben kizárva, minthogy számos égitesten az élet régebbi, mint a földön, hogy fejlettebbek, mint mi vagyunk és nálunk több joggal igényelhetik a teremtés koronájának a cimét. Lehet, hogy az ő előrehaladottságuknak a mértékéhez képest mi még csak a kezdetnek a kezdetén vagyunk. Nem tudjuk, de lehet, hogy azok az elektromos zavarok, melyeket a drótnélküli táviratozás óta észlelnek a földön, jeladások idegen világokból, melyekre még nem tudunk válaszolni. Mindezek a kombinációk a dogmatikus elvektől eltérő tépelődésekre késztetik a logikusan gondolkodó embereket.

A tudomány azonban az ilyen tépelődéseknél tovább is haladt. Spencer Herberttől kezdve ugyanazokat az elveket, melyek a földnek és embernek a mindenségben való helyét uj alapon jelölték meg, a szorosan vett társadalmi tudományokra is alkalmazni kezdte. A társadalmi élet sem lehet esetleges, annak is vannak törvényei és törvényszerüségei, csak nehezen ismerjük fel őket, mert legnehezebb feladat, hogy az ember önmagát és saját életkörülményeit vizsgálja és foglalja rendszerbe.

Ez az uj társadalomtudomány nem kedvező az Isten kegyelméből való királyokra. Nem az Isten rendelése, hogy legyenek urak és szolgák, elnyomók és elnyomottak, hanem a társadalmi fejlődésnek a terméke. Sőt kikezdi ez a modern társadalomtudomány a régi istenfogalmat is. A vallás is a lelki fejlődés produktuma. A gyökerei az ősember rettegéséig nyulnak vissza, aki megijed, fél a természet tulhatalmas jelenségeitől, személyes életet tulajdonit nekik és ajándékokkal, áldozatokkal igyekszik kiengesztelni, kegyelemre hangolni őket. Ujra derengeni kezd Xenophanes megállapitása, hogy nem a kizárólagos igazságra egyaránt igényt tartó számtalan vallásnak az istenei teremtették az embereket, hanem »az emberek teremtették az isteneket, mert bennük megtalálják saját alakjukat, érzelmeiket, nyelvüket.« Primos in orbe Deos fecit timor. Mint a görögök tették, a modern tudomány is a természeti törvényeket alkalmazza az életnek minden jelenségére.

Az eredmények diametrális ellentétben állanak a hagyományos tanitással. Az ember nem volt tökéletes és nem sülyedt egy misztikus bünbeesés következtében alsóbbrendü állapotba, hanem szeme egy végtelen fejlődési láncolatnak, mely a szervetlen anyagoktól, a folyékony kristályoktól, szerv nélküli szervezetektől a folyton tökéletesebb formákhoz és gondolkodó lélekhez vezet. A reneszánsz megérezte, hogy az élet önmagában is érték, Darwin pedig lerombolta a bünbeesés legendáját és összes következéseit. Azóta a tudomány biztonságával mondhatunk ellent annak a feltevésnek, hogy az élet és a világ büntetés legyen. A végső következése pedig mindennek az, hogy a termész ti törvények állandóak, minden az oksági törvényen megfelelően történik s mesterséges beavatkozások, – köznyelven csodák, – nem voltak s ma sincsenek. Csak egy végső okot, mindennek a közös okát kell feltételeznünk. Ez az, amit nem ismerünk.

Hosszu időbe, a lelkeket átalakitó fáradságos munkába került, mely betöltötte majdnem az utolsó három századot, mig sikerült a gondolkodó embernek, az emberiség törpe minoritásának kivivni a tudomány és a kutatás szabadságát. Ennek a lelkeket átalakitó küzdelemnek voltak vértanui és árulói, becsületes hivői és szélhámosai, nekilendülései és visszaesései. A küzdelem nemcsak a dogmával, hanem gyakran az állami hatalommal és a társadalmi berendezkedéssel szemben is folyt, amely az isteni rendelésre alapitotta kevesek felmagasztalásának és milliók elnyomásának, kiuzsorázásának jogát. Az angolszász világban kenetteljes prédikátorok hirdették, hogy a rabszolgaság Isten rendeléséből folyik. Ennek az igehirdetésnek a meghazudtolása is a lelki felszabadulásért vivott küzdelemnek a fejezetébe tartozik. A kutatás és a tudomány szabadsága még távolról sem tökéletes, de már olyan eredményeket ért el, hogy többé meg nem hiusitható és menete fel nem tartóztatható.

Az emberi gondolkodásban igy két idegen elem gyanánt maradt meg egymás mellett a régi hit és az uj, előretörő tudomány. Az első azzal tart igényt a magasabbrendüségre, hogy tud adni teljes kozmogoniát, világfelfogást, mig az utóbbi csak tényeket és eredményeket állapit meg. Célja a tiszta igazság, utja a szabad birálat és szabad kritika. Ebben akar hü maradni önmagához. Azoktól, akik vádló gyanánt lépnek fel ellene, csak azt kivánja, hogy mielőtt itéletet mondanának, eredményeivel megismerkedjenek. De minthogy a tudomány önmagáért van, nem keresi, hogy mi lesz a következése, ha megdönti a föld középpontiságának tételét, ha bebizonyitja az emberek kezdetleges tipusoktól való leszármazását, vagy ha felfedezi az aranycsinálás titkát. Megállapitásai és tényei azonban egyre nagyobb mértékben mennek át a köztudatba s mind szélesebb körök érzékelik fel, hogy valami nincs rendben a régi tanitások körül. Kezdik felérzékelni azt is, hogy egymásnak ellentmondó tudományos és vallásos igazság, mint a régiek naiv módon feltételezték, nem állhat meg egymás mellett. Ennek megsejtése, felérzékelése és megismerése lett a szülője annak a lelki bizonytalanságnak, mely jellegzetes a tizenkilencedik század második felére és századunk első két évtizedére.

Az ugynevezett átlagos müvelt embernek ezért nincs világfelfogása, ezért nem tud szintézist alkotni magának, ezért nem tudja megtalálni a saját rendeltetését. Nincs szilárd alapja, melyre épithetne. Ingadozó az alap s ingadozó egész lelki berendezése.

Kétféle igazság nincs, mégis az egyik oldalon a gyermek a leszármazástant és őslénytant tanulja, a másikon pedig a teremtés mondáját. Egyik tanára a modern tudományokat adja elő, a másik a szumir, babiloni, egyiptomi és héber elemekből összetevődött mózesi kozmogoniát. Nem tudja, de érzi a mélységes ellentmondást a kétféle tanitás között. Sejti, hogyha tovább halad az ismeretlennek megismerése felé, olyan kérdésekre bukkan, amelyekre sem az iskola, sem később a társadalom nem ad feleletet. Aki eddig a kétkedésig eljutott, – pedig idáig nagyon sokan eljutnak, – annál két eset lehetséges. Vagy van elég bátorsága, hogy gondolkozzék és kutasson és félelem nélkül kiteszi magát, hogy lelkében egy évezredeken át kifejlődött világfelfogás összeomoljék, vagy hiányzik benne a bátorság, meghökken, megretten, hurcolja magával a hitnek a csökevényét. Mint vizbefuló a szalmaszálhoz, kétségbeesetten kapaszkodik beléje, mert csak a hit ad neki feleletet az egyéni szempontból legrettenetesebb kérdésre, hogy mi lesz vele a halál után. Kételkedik ugyan a feleletnek az igazságában, de mert fél a megsemmisüléstől, elfogadja. Érzi viszont, hogy amit a vallás a földöntuli életről mond, csak része egy általános rendszernek, melyből nem lehet tetszés szerint ezt vagy azt kivenni, anélkül, hogy az egész össze ne omoljék. Ezért, bár él benne a kétkedés szelleme, nem meri bolygatni a hitnek a többi kérdéseit.

Ez a félelem gyakran még a legnagyobbaknál, a tudomány igazi héroszainál is megnyilatkozik. Ez villan ki abból a levélből, amelyet Darwin legnagyobb követőjéhez, Haeckelhez intézett, mikor ez bebizonyitottnak látszó tételekből levont bizonyos következtetéseket: Your boldness makes me sometimes tremble, – »az ön merészsége néha megremegtet.« Akaratlan védekezés ez az olyan lelki tragédiákkal szemben, mint Swammerdammé, a mikroszkopikus kutatás egyik uttörőjéé volt, aki beleőrült, mikor olyan felfedezésekre bukkant, melyek ellentétbe hozták a biblia tanitásaival. Ő és a hozzá hasonlók is a tudomány vértanui közé tartoznak. A nagy többség természetesen nem hajlandó, hogy ilyen vértanuságra vállalkozzék. Polgári nyugalmat akar anyagiakban és lelkiekben egyaránt. Arról pedig sejtelme sincs, amit Tennyson és vele együtt már nagyon sokan megállapitottak, hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.

Ezren és ezren vannak ilyen félig hivő emberek modern társadalmunkban, akiknek a félelem, hogy megdöbbentő eredményekre jutnak, elveszi bátorságukat. Mert a szokások szivósabbak és gyakorta tovább élnek, mint a tartalom, nagyjából megtartják a vallás szabályait, de hitük valami bizonytalan deizmussá redukálódik. Jobb tudásuk és meggyőződésük ellenére nem ismerhetnek el a világ menetébe, a fizikai és kémiai törvények ellenére beavatkozó természetfeletti erőket, nem hihetnek a csodákban, de ugyanakkor nem akarnak lemondani a vallás nyujtotta szép és tömeghatásukban felemelő benyomásokról. Keresztények, zsidók, vagy buddhisták akarnak maradni, mert máskülönben kitaszitottaknak érzik magukat. Érzik és tudják, hogy a világ könnyebben megbocsátja, ha belülről Istent megtagadják, mintha kifelé egy formális szervezettel szakitanak. Azt mondják, hogy hisznek, de nincs meg bennük a régi hivőknek a harci bátorsága, akik sikra mertek szállni az igazságukért. Esetleg istentelennek, felforgatónak bélyegzik, aki önállóan gondolkodik, elhallgattatják az ellenvéleményt, mert a belső bizonytalanság folytán nem mernek a lét kérdései felett vitába bocsájtkozni. Az összes felekezetek papjainál lehet ezt a vitától való tartózkodást tapasztalni. Legjobban szeretnék, ha a hit noli me tangere volna, amely hagyja maga mellett elmenni a tudományt, mert egyebet nem tehet, egyébként pedig annak bizonyitás nélküli ismétlésére szoritkoznak, hogy amit a szószékről és a szószéken kivül hirdetnek, igaz. Az ilyenek talán nem is érzik a belső ellentmondást, amely eljárásukban jelentkezik. Nem érzik, hogy az igazi hitnek, amely hit akar lenni, mindenekfelett biztosnak kell lenni és nem szabad ismerni a kétkedést.

Akik viszont érzik és belátják ennek a helyzetnek felemás voltát, azok tragikusan megoldhatatlan kisérletre vállalkoznak. Össze akarják egyeztetni az összeegyeztethetlent. Végigmennek az egész geologián és a mindenség tanán és megmagyarázzák, hogy a tudománny bebizonyitott tételei, melyek valaha indexen is voltak, miként illeszthetők bele a dogmáknak a rendszerébe. Sokat kénytelenek voltak engedni már abból, amit ők vagy elődeik még tételes igazságnak hirdettek néhány évtized előtt. Nincs már egy keresztény felekezetnek sem olyan apologétája, aki komolyan bizonyitaná, hogy Józsue megállitotta a napot, vagy Bálám szamara héberül beszélt. Kénytelenek folytonosan ujabb meg ujabb koncessziókat tenni a tudománynak. Már eljutottak odáig, hogy kénytelenségből mindent elismernek, csak a természet örök törvényszerüségét és az embernek a törvényszerüség alá tartozását nem. Könyveik szépek, lendületesek, mig az erkölcsről, mig a mindenségnek végső okáról beszélnek, de a tudományos részeknél, ha fellebbentjük a skolasztikus magyarázatoknak a fátyolát, alattuk csak szó, üres szó marad. Aki hisz, azt meggyőzni nem kell, aki félig hisz, az gondolkodni amugy sem mer, vagy nem tud, aki pedig belát áttetsző okoskodásuk mögé, azt meggyőzni ugy sem lehet. Ha nagyon akarják a tudományt összeegyeztetni a vallással, gyakran maguk lépik át a dogmák kereteit s s ilyenkor olvassuk róluk utólag, hogy laudabiliter se subiecit. Valamikor ők lesznek a soron, hogy az emberiség gondolkodása ugy tultegye magát rajtuk, mint ahogy tultette magát azokon, akik valaha a vallás nevében Kopernikust, Galileit, vagy Keplert akarták elhallgattatni, vagy megcáfolni. Ez a jobb sorsra érdemes összeegyeztetőknek a tragikuma.

Iskola és világfelfogás.

Az egyes emberben rendszerint nem él a tudat, hogy a világfelfogás hiányossága, vagy teljes hiánya lelki bizonytalanságának az okozója. Inkább tudattalanul várja a megállapodott tekintély szervezeteitől, az iskolától és vallástól, hogy utmutatást adjanak, irányt jelöljenek neki. Elválasztani a kettőt egymástól alig lehet, mert az iskola a legtöbb államban, legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok, vagy az egyház, vagy pedig az egyház és szintén a hagyományt és tekintélyi elveket képviselő állam befolyása alatt áll. Nem változott ez még ott sem, ahol a kormányok szocialista befolyás alatt átszineződtek, vagy ahol tisztán munkáspárti kormány került uralomra. A vis inertiae erősebben érvényesül a közoktatásban, mint a közéletnek bármely más területén.

A kötelező közoktatásnak mai egyre szélesebb körökre kiterjedő rendszere mellett korunk serdülő nemzedékének tulnyomó része bizonyos számu esztendőt tölt az iskola falai között. Magától értetődőleg a legtöbbje iskolai tanulmunyait rövid idő multával befejezi; ezeknél az iskola csak a legszükségesebb alapismeretek nyujtására szoritkozik. Ezek kiesnek vizsgálódásunk köréből. Sokkal fontosabb a jövő intelligens osztályának, azoknak kérdése, akik az elemitől a középiskolán át az egyetemig felkusznak a közoktatási szervezet piramisán. Vajjon mit állapithatnak meg ezek, ha felnőtt korukban, érett ésszel igyekeznek mérlegelni és értékelni, hogy mi az, amit az iskola állandó utravalóul adott nekik az életre?

Ha erre a kérdésre nem az érettségi bankettek tósztjainak hazug hangulatában akarnak megfelelni, melyek csepegnek a tanárok és az iskola iránti örök hálától, bizony azt kénytelenek bevallani, hogy alapjában véve vajmi csekély az utipodgyászuk, mellyel nekiindultak az életnek. Tizenhat-tizennyolc év folyamán az elemitől az egyetemig az iskola nyujtott ugyan nagy ismerettömeget, vajmi sok és sokféle tudást, de nem adott egységet, összefoglalást a tudás egyes ágai között, sem felvilágositást az ember világhelyzetét illetőleg.

Ha visszatekintenek iskolai esztendőikre, a diákpajtásokkal eltöltött órák kellemes hangulata mellett kavarognak az egyes tantárgyak és szakkifejezések az emlékezetükben… latin, növénytan, földrajz, algebra, aoristos, Pythagoras tétele, permutáció, Ohm törvénye és más effélék. Mindezek azonban, az irás-olvasást, négy számtani alapmüveletet és a hittan egyes gépiesen betanult kérdés-feleleteit leszámitva, a feledésből kiemelkedő, különálló, összefüggéstelen emlékmozaikok formájában jelentkeznek. Igazában véve az iskola tanitásából elvész mindaz, amivel az ember későbbi hivatásánál fogva véletlenül nem kénytelen foglalkozni. Az iskola csak mozaik-kockákat ad, de nem tanitja meg, hogy kell azokat egységes képpé összerakni. Az oktatás az évek során fakuló ismeretanyagot ad, de a szellemet alig neveli. Nincs lesujtóbb kritika erről az ismereteket széttagoló és egyesiteni nem tudó rendszerről, mint mikor hivatásos tanférfiu állapitja meg, hogy a középiskola arra való, hogy az elemitől az egyetemig tartó időt kitöltse.

A közoktatás ügyeit intéző hatalmak megállapitják, hogy el kell sajátitani bizonyos hasznos, vagy hasznavehetetlen ismereteket, de nem mondják meg, hogy miért. Az oka ennek az, hogy maguk sem tudnának a kérdésre megfelelni. Tétovázásuk, tapogatózásuk egyik megnyilvánulása az általános lelki bizonytalanságnak. A szüntelen vita, mely a tanférfiak között folyik a humán és reális oktatás kérdéseiről, az ismeretanyag nyujtásáról és a szellem iskolázásáról, az elméleti, vagy gyakorlati oktatás helyesebb voltáról, legjobban mutatja, hogy maguk sincsenek vele tisztában, hogy mit és hogyan kell tanitani. Szinte humor erejével hat, mikor szó-hullákat boncolgató filologusok, logikátlanságtól duzzadó és nyakatekert mondatoktól hemzsegő cikkekben a latin nyelv intenziv tanitásának szükségességét azzal indokolják, hogy ez az acélos szerkezetü nyelv megtanitja a diákot a logikus gondolkodásra és saját anyanyelvének helyes használatára. Hogy mennyire nincs meg a középiskolai oktatásnak az egysége, annak egyebek mellett példái a kilencven százalékban filologusokból lett tankerületi főigazgatók, akik az érettségi vizsgálatokon a latinnál és magyarnál nagyon virgonc módon viselkednek, de a többi tárgyaknál rendszerint hallgatnak, vagy ujságot olvasnak. A képzésnek a többi része vagy nem érdekli őket, vagy nem értenek hozzá. Elsősorban belőlük, akiknek őrködniök kellene a tanitás egyenletes volta, egyöntetüsége és egyetemlegessége felett, hiányzanak mindezek a kellékek.

Akik náluk egy fokkal lejebb állanak, a legtöbb esetben szomoru egykedvüséggel járják az iskolának egyhangu taposó malmát és főleg a statisztikai szempontból kedvező eredménynek az elérésére törekszenek. Nem akarok igazságtalanul általánositani. Amint van jó biró, van jó tanár is. Van, aki odaadással és mindenekfelett szeretettel végzi a nevelés nehéz munkáját. A nagy többség azonban fásult, a gyermeket kellemetlenül zajongó apró jószágnak tekinti és nem látja meg a gyermeki lélek bimbózásának szépségeit. Mesterségéből hiányzik a változatosság, hiányzanak a teremtő, ösztönző impulzusok, hiányzanak az ingyenes, látókört nyujtó és a pedagógia ujabb elveit megismertető szünidei kurzusok. Sajnos igazság, hogy a tanárok legnagyobb része el van maradva a tudománynak attól az ágától, amelyet tanit, el van kedvetlenedve és gépi mesterséggé szállitja le a foglalkozást, amelyet müvészetté kellene fokoznia.

Sohasem tudom elfelejteni azt a tapasztalatomat, amelyet akkor szereztem, mikor egy ingyenes kurzuson előadások tartására vállalkoztam s az egyik tanár, akinek az órája utánam következett, végighallgatta háromnegyed óráig tartó magyarázatomat. Anélkül, hogy több vagy kevesebb értéket tulajdonitanék a saját tanitási módszeremnek, csak jellemzésül idézem az órámat végighallgató tanárnak a megjegyzését:

– A doktor ur mindig ekkora energiát fektet bele az előadásába?… Meglátszik, hogy nem tanit tizenöt esztendeje.

Ezek pedig nemcsak magyar jelenségek. A közoktatásnak mindenütt hasonlatosak a hibái. A legkomolyabb angol gondolkodók állapitják meg, hogy a vallás és tudomány közötti ellentéttől való félelem nyomoritotta meg az angol közoktatást, tette szellemileg lomhává Angolországot és jó módban levő fiatalemberek klubjaivá az angol egyetemeket. Wells, aki korunknak egyik legmélyebben szántó gondolkodója, egész sor könyvében ezt bizonyitja. Balfour, aki a konzervativ politikusok közül való ugyan, de az olyan gondolatokban gazdag és megértő konzervativ politikusok közül, akikhez nálunk az utóbbi időben legfeljebb Apponyi Albert hasonlitható, megállapitja, hogy a parlamenti élet sivár, mert a politikusok legnagyobb részének nincs filozófiai iskolázottsága és egyetemes képe a modern állam feladatairől. Ő maga szabad óráiban a görög bölcselők tanulmányozásával foglalkozik. Vajjon hányan mondhatják ezt el magukról akár a mi országgyülésünk, akár a világ többi parlamentjeinek képviselői közül?

Franciaországban az egyházellenes áramlatnak a megerősödése óta az állam csinált olyan tantervet, amely a tantárgyak összefüggéstelensége és az oktatásnak órára kiszámitott gépszerüsége tekintetében minden mást messze felülmul. Nincs ország és nemzet, melynek kevesebb sejtelme volna az egyetemi tanitási és tanulási szabadságról, mint a forradalmi hagyományokon nevelkedett, de ma is a napoleoni centralizáció és bürokrácia légkörében élő Franciaországnak. A francia közoktatásügyi miniszter, aki büszke arra, hogy meg tudja mondani, hogy ugyanazon órában bármelyik középiskola bármelyik osztályában mit tanitanak, a szellemi taposómalom rendszerének a legtökéletesebb igazolása. Órára elvégezni a tanterv anyagát, ez a fontos. Hogy mi marad meg belőle, mellékes. Igy lesz a lényegből forma ott, ahol lényeget nyujtani nem tudnak. Le Bon szerint az ugynevezett latin nevelésnek a legfőbb hibája az, hogy egy lélektani tévedésre van felépitve, mely szerint a könyveknek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Ebben a rendszerben a nevelés leckefelmondást és engedelmességet jelent. Az iskolák ahelyett, hogy az életre készitenék elő az embert, államhivatalnokokat nevelnek, akik sikert arathatnak, anélkül, hogy megerőltetnék magukat és szemernyi kezdeményező képességet árulnának el. Ez a rendszer neveli azt az állami tekintély iránt babonás hittel viseltető, de egyben kétkedő, félmüvelt osztályt, amely mindent az államtól vár, de viszont mindenért a kormányt teszi felelőssé, mert belőle az önállóságnak a szikrája is hiányzik.

Amerika még ez ideig ugy el volt foglalva gazdasági alapjainak a lerakásával, multja oly rövid, kulturája annyira sokfelől összeszedett, heterogén és meg nem állapodott másolata az európai kulturának, hogy ott még kialakult közoktatási rendszerről beszélni nem lehet. Egyedül Németország volt az, amely a mult század elejének nagy nemzeti fellendülésétől kezdve tudott ösztökélő, serkentő erőt és általános szempontokat belevinni közoktatásának rendszerébe. Az a hagyomány, mely nagyobb gondolatszabadságot tett lehetővé a kis német autokrata udvarokban, mint a szabad Franciaországban, az egyetemeken megteremtette a kutatás és tanitás szabadságát, az egyetemeken kivül pedig a tudomány megbecsülését. Eredmény gyanánt kifejezésre jutott ez Németország páratlan fellendülésében. Hogy e tudományos és haladó Németország mellett volt egy másik cézári és merev tekintélyi elven alapuló Németország is, az nem változtat ezen a megállapitáson.

De az iskola kérdésénél nem is kell államokat idézni. Alig van gyermek, akiben ne élne valamilyen formában és irányban a tudásnak és megismerésnek a vágya. Ennek fejlesztése, erősitése volna az iskolának legszebb feladata. Nem hiszem, hogy volna gyermek, aki egyes tárgyak körében ne bukkant volna ösztönző, kiváncsiságát felébresztő, izgató kérdésekre. Azok a visszaemlékezések, hogy miként reagált az iskola a kutató, tudnivágyó, bimbózó léleknek ezekre az első megnyilatkozásaira, az iskolának legkellemetlenebb emlékei közé tartoznak. A veszedelem pedig abban rejlik, hogy a felmerülő kérdésekre a fiatal, irányitásra szoruló lélek a legtöbb esetben másutt kénytelen választ keresni.

Valamikor olvastam egy amerikai professzornak a könyvét az irodalomtörténet tanitásának a módszeréről. A könyv egy hasonlattal kezdődik, amely nem nagyon hizelgő a tanárokra, de mert tanár irta, idézhetem. Van egy mező, amelyen illatos, szines virágok teremnek, de a virágok között van elszáradt, tüskés kóró és bogáncs is. A mezőre rászabadul egy gyermek és egy szamár. A gyermek a virágokat szedi, gyönyörködik szinükben és illatukban. A szamár a száraz kórót és bogáncsot élvezi. Ilyen az irodalom és az irodalomtörténet is. Vannak virágai és vannak bogáncsai, elszáradt kórói. Az irodalomtörténetet, mint tantárgyat a virágokon keresztül kellene megkedveltetni a gyermekkel, mégis vannak a tanárok között nagyon sokan, akik a maguk gusztusából kiindulva, a száraz kóró rágcsálására akarják kényszeriteni.

A saját visszaemlékezéseimben három eset a nyomjelzője az iskola visszásságainak. Az első eset a harmadik, vagy negyedik elemiben történt. A tanitónk egy földgömb segitségével elmagyarázta, hogy a föld gömbölyü és forog. A legtermészetesebb kérdés, amit fel is tett valamelyikünk, hogy mikor megfordul a föld és alulra kerülünk, miért nem esünk le róla. A tanitónk tulságos kézzelfoghatóan akarta nekünk, kilenc esztendős gyerekeknek megmagyarázni a problémát; elővette kemény kalapját, beletette a krétát és mutatta, ha nagyon gyorsan forgatják a kalapot, a kréta nem esik ki belőle. Igy kell elképzelni a földet is. Némi töprengés után feltartottam a két ujjamat és megkockáztattam a kérdést, hogy mi történnék, ha a tanitó ur a kalapon kivülre tenné a krétát. Az osztály nevetett, én kikaptam, de még ma is érzem ennek a fenyitésnek vérlázitó, meg nem bocsájtható igazságtalanságát. Hogy a többiek mit gondoltak, nem tudom, de bennem először ébredt fel valami gyanakvás az iskolával szemben, amely máig sem tudott teljesen elhagyni.

A második eset Renannal kapcsolatos. Harmadik gimnazista voltam, mikor kezembe került Jézus élete, a hetvenes évekből való nehézkes magyarságu, de becsületes, csonkitások és kihagyások nélküli forditás. Megjegyzem, a könvy véletlenül került a kezembe és sejtelmem se volt róla, hogy kicsoda Renan. Mohón faltam a könyvet, akárcsak Verne valamelyik regénye lett volna. Egy ismeretlen, uj világ tárult fel előttem, melyben megelevenedtek, éltek és mozogtak azok a személyek, akiket addig csak elvont fogalmak gyanánt ismertem. A hegyről a völgybe tekintve, el tudtam képzelni Názáret összezsufolt házait, a galileai mezőket, a kopár Judeát és szinte láttam, mikor a husvéti zarándokok a köves fensikról először pillantják meg Jeruzsálem városát. Évek multával az ember nehezen tud számot adni a meg nem rögzithető lelki benyomásokról, de talán nem tulzok, ha azt mondom, hogy Renanon keresztül megszerettem azt a kort és annak a kornak a hangulatát, amelyből a kereszténység kiindult. Renannak az első olvasása arra az időpontra esett, mikor az ásványtanban először hallottam valamit a geologiai korokról. A gondolatmenetet felesleges vázolnom, de ez volt az első eset, mikor a tudásnak teljesen elszigetelt, különálló részei között az összekötő hidat meg akartam szerkeszteni. A geologiával, amelyben nincs helye Ádámnak, akartam önmagamban alátámasztani Renan tanitását. A természetrajz tanárom, akit ma is végtelenül becsülök érte, talán nem helyeselte, hogy tizenhárom esztendős gyerek létére Renant olvasom, de honorálta az igazság keresését és az okoskodás menetét. Más oldalról ellenben olyan visszautasitásban volt részem, mintha valami illetlen dolgot követtem volna el és olyasmi iránt érdeklődnék, amiről még kérdezősködni sem szabad. A következése lett az első vallásos krizisem. A gondolataim láncolata körülbelül az lehetett, hogy ha megtagadják a felvilágositást a vallásnak egy alapvető kérdésére, akkor az én kétkedésem nem lehet bünös. Ma azt látom, hogy tizenkét-tizenhárom esztendős gyermekekben sokkal több az egészséges ösztön és jogérzet, mint akárhány fiskálisban, aki a jognak elcsavarásával keresi a kenyerét. Parancsolva nem lehet tanitani és igazságokat hirdetni. A gyermek üde lelkével sokkal kevésbbé lehet igazságtalanságokat elkövetni, mint fáradt, fásult és az élettől megnyomorgatott felnőtt emberekkel.

A harmadik eset egyetemi pályafutásomnak első órája. Római jog. Hogy hányan szoronghattunk a teremben, akik közül egynek sem volt sejtelme, hogy mi a jog, nem tudom. Csak a katedrán állva előadó professzornak a bevezető mondatára emlékszem: A latin Rammes, a szabin Tities és az etruszk Luceres három tribusának megfelelően három kerületre oszlott az ager Romanus. Ez volt az első találkozásunk a joggal, amelyet nem ismertünk. Hogy mi a jog, azt később se hallottam az egyetemen soha, ellenben a nemzetközi jog cimü önálló tudományban fontos tény gyanánt értesültem a nagykövetnek arról a jogáról, hogy hatlovas hintón mehet megbizólevelének átadására. Történt ez akkor, mikor már nemcsak minden nagykövetnek, hanem közönséges követnek is megvolt az automobilja. Természetes, hogy az első nagykövet, akit ilyen alkalomkor láttam Bécsben, automobilon robogott.

Ha végiggondoljuk mindezeket az emlékeket, félszegségeket, még ha nem vagyunk is közoktatásügyi szakemberek, – sőt talán akkor leginkább, – lehetetlen, hogy ne érezzük, hogy itt valami nincsen rendjén. Az iskola mindent akar nyujtani, csak kezdeményezést nem. A tanár mint abszolut tekintély jelenik meg a társadalom leendő és fejlődő tagja előtt, legtöbbször nem törődik a gyermek lelki életének mozzanataival, hanem a saját agyberendezését akarja ráerőszakolni. Ebből következik, hogy a tudás megszerzésében a felfedezésszerü megismerést, aminek az érzése, ha egyszer rájött valaki, a lelki életnek a legnagyobb gyönyörüsége, a tanár kérdéseinek, frázisainak a bevágása helyettesiti. Legjobb tanuló az, aki legjobban tud alkalmazkodni a tanár egyéniségéhez. A gyakorlati célnak ez jobban megfelel, még ha hipokrizisre is nevel. Az egyetem, amelynél nem lehet kétségbevonni, hogy szakokra kell tagozódnia, a legfelső fokon, a tulságos specializálódás mellett a szintézist nem adja meg.

Végeredményben pedig itt nem az emberekben, hanem a rendszerben van a hiba. És ha ezt tudjuk, nem csodálhatjuk, ha ennek az összefüggés nélküli, ösztönzést nem nyujtó tanitási rendszernek elvesznek a szépségei, kivész belőle a lendület és belefásul tanár és tanitvány egyaránt. Nem csodálhatjuk, ha az eredmény megfelel az előzményeknek. Kissé különös kifejezéssel élve, ez a rendszer nem teremt kontaktust a tudás és a személy között, akinek a tudást el kell sajátitani. Ez a rendszer önmagában nem nevelhet embereket, akiknek áttekintésük van a tudomány fölött. Ez a rendszer neveli azokat a gondolkodni nem tudó, kritika nélkül ál-intellektueleket, akik csak külsőleg jobbak a teljesen tudatlan tömegeknél. Az ilyen lelkileg elhelyezkedni nem tudó intellektuelekből kerülnek ki a társadalom legveszedelmesebb felforgatói, akik ma a bolsevizmus, holnap a keresztény kurzus nevében cselekszik ugyanazt. A puszta ismeretszerzés, ha mellette az embernek a nevelése hiányzik, a legbiztosabb ut arra, hogy az emberből forradalmár legyen.

Vajjon nincsen-e a közoktatásnak ezzel a rendszerével összefüggésben, ha nagyon komoly gondolkodók azon töprengenek, hogy lehet-e egyáltalán ilyen alapokra épiteni. Wahle, a filozófia tanárának létére már 1894-ben a hagyományos filozófia végét állapitotta meg s azt kutatta, hogy ennek hagyatékából mit vehetnek át az uj tudományok. Ferrero szerint a történetirás, mikor levetkezte magáról az irodalmi és költői mezt és tudomány akart lenni, elvesztette a nagy vonások, összefoglalások iránti érzékét és nem érzékelte fel a nagy erőket, amelyek évszázadokon át érvényesültek a civilizáció és kultura történetében. Keveseket érdeklő részletkérdésekre szoritkozott, csak kritizált és boncolgatott, de hasznavehetetlenné vált az emberi tanulságok szempontjából. Joel, a lipcsei egyetemet megnyitó 1914. évi rektori beszédében az egyetemet vádolta meg, hogy nincsen egyetemlegességének tudatában. Loria az egész tudomány válságától tart, mert hiányzik belőle a szintézis. A széttagolódás, specializálódás mellett nem tudjuk megérteni, hogy a ködfoltok és parlamentek, a történelem és kémia egyetlen fejlődő erőnek a sokféle kifejezései. A segédtudományok labirintusában elvész a tudománynak egyetemes jellege. Igy nevelődnek a tehetetlen praktikusok, akik ravaszul tudják alkalmazni a törvények és rendeletek paragrafusait, ki tudják számitani egy hidnak a hordképességét, ki tudják kopogtatni a beteg tüdejét, de nem tudják, hogy önmagukkal mit kezdjenek. Sejtelmük sincs, hogy miként feleljenek a nagy kérdésre: Ember, honnan jössz és merre visz utad?

Tételes vallások és világfelfogás.

Mint már emlitettük, a világfelfogás kialakulásában igen nagy szerepe van a hitnek és a hit letéteményesének, a tételes vallásnak. A kettő ugyanis különválasztandó egymástól. Az első a lelkekben él, az utóbbi a térben és időben körülhatárolt valami; szervezet, amely megmondja, hogy mit kell hinni, fegyelmez, rendelkezik és parancsol. A hit tételes vallás nélkül is elképzelhető, aminthogy ma nagyon sok emberben él a hitnek a tételes vallásoktól független valamelyes formája. Az emberek nagy tömegének kétségtelenül szüksége is van bizonyos fölötte álló tekintélyre, amely megmondja, hogy mit kell hinnie s a közvetitő szerepét játssza közte és az emberfeletti hatalom között. Ez a szervezet formájában jelentkező hit határozott irányt ad a bizonytalan, tétova érzéseknek s a hitet egyrészt pozitiv célnak a kitüzésével, másrészt a tömeghatásoknak szolgálatába állitásával áthatóbbá teszi, erősiti. Viszont a hitben rejlő s a hivőkre visszasugárzó erőt társadalmi célokra, az emberi közület kisebb vagy nagyobb részének összeforrasztására, fegyelmezésére is felhasználja. Ez a tételes vallások nagy hatalmának titka és magyarázata. Annyira terjed ez a hatalom, hogy a világ még ma is könnyebben veszi, ha valaki Istennel nem törődik, mintha szembehelyezkedik egy tételes vallással és a formális szervezetet tagadja meg.

Minden vallásnak az a törekvése, hogy hivői számára olyan képet nyujtson a mindenségről, amely ugy az erkölcsi érzés, mint az analizáló értelem számára kielégitőnek és logikusnak tünik fel. A tételes vallások nagy jelentősége igy kettős. Egyrészt elméletileg világfelfogást nyujtanak, az életet tartalommal töltik meg, célkitüzést adnak a hivők számára, másrészt gyakorlatilag erkölcsi szabályokat állapitanak meg, elválasztják a jót a rossztól és az előbbinek követésére késztetik az embereket.

E kettős jelentőségüknél fogva a vallások mindenkor a legnagyobb társadalomalkotó és emberi lelket formáló erők közé tartoztak. Ez az erő pedig annál hatványozottabb formában jelentkezik, minél tökéletesebb képet tud nyujtani az illető vallás és minél világosabban tudja megállapitani az ember rendeltetését. Ez a zsidó vallás rendkivüli erősségének a titka, amely a teremtés pillanatától kezdve minden kérdése megfelel, még pedig leginkább a kötelékébe tartozók szájaize szerint. Általánosságban megmagyarázza az ég, föld és ember eredetét, a népek szétválását, szükebb értelemben pedig, mint törzsi vallás, magának a zsidóságnak külön hivatását. Valósággal szerződést tételez fel az Ur és választott népe között, mely szerint az utóbbit kegyetlen büntetés sujtja, ha nem teljesiti az Ur parancsait, viszont ez, ha hiven szolgálják, hatalmat ad neki a világ összes népei fölött. Eredet, cél, földi hivatás, minden szigoruan körvonalozott formák között jelentkezik a zsidó vallásban. A maga idejében, sőt még azontul is, évszázadokon át, teljes világfelfogást tudott nyujtani a fajbeliek számára. Világfelfogásának erőssége ma abban a mértékben csökken, amint a tudás széttépi a mózesi kozmogoniát és a faji hivatás helyét az általános emberi szolidaritás magasabbrendü tudata foglalja el. Minthogy azonban a zsidó vallás elemeiből nagyon sok a kereszténységbe is átszármazott, természetszerüleg fel kell merülni a kérdésnek, hogy milyen viszonyban vannak a mai tételes vallások, különösen a kulturemberiség legnagyobb részét magukba foglaló keresztény felekezetek a világfelfogásnak nagy kérdésével?

A kereszténységet kétféleképen lehet felfogni, etikailag és históriailag. Az erkölcsi kereszténység Krisztus tanitásában van lefektetve, aki nem dogmákat formulázott, hanem a szeretetet, alázatosságot és a mennyei atya rendeléseiben való megnyugvást hirdette a világ számára. A keresztrefeszités után tanitása egy ideig abban a veszedelemben látszott forogni, hogy elmerül és tanitványai egyszerü szekta lesznek, amilyen akkoriban nagyon sok volt a zsidóság körében. A zsidó-keresztények a krisztusi reformot csak magára a zsidóságra akarták korlátozni és hosszu időn át nem lehetett tudni, hogy ők kerülnek-e felül, vagy a pogány-keresztények, akik fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül hirdették az igét minden népeknek és nemzeteknek. Az őskereszténység dokumentumaiban világosan fel lehet ismerni e két irányzat küzdelmeinek, ellentéteinek és kompromisszumainak nyomait. Históriailag a kereszténység akkor született meg, mikor végérvényesen áttörte a zsidóság korlátait és Pálnak, a pogányok apostolának személyében elindult hóditó utjára.

Ahány nagy vallási és erkölcsi reformot ismer az emberiség története, mindegyiknek van két közös sajátsága. Az egyik az, hogy a nagy reformátorok nem állitottak fel dogmákat, hanem általánosságban hirdették a hitbeli és erkölcsi megujhodás tanait. Szavaikat tanitványaik megőrizték, később feljegyezték és dogmákat formáltak belőlük. A Galilea virágos rétjein megszületett példabeszédeket és a mangófa árnyékában megálmodott bölcseségeket pontokba foglalták, boncolták, elemezték, a szavakra tanokat épitettek, a hitből vallást alkottak. A másik sajátosság az, hogy a nagy reformok hirdetői nem azt állitották, hogy megtagadják a törvényt, hanem ellenkezőleg, hogy eredeti tisztaságában állitják helyre. Maguk számára vindikálták az elmult évszázadok megszentelt presztizsét. Ez volt a kezdődő kereszténység esete is. Szakitott a zsidósággal, de magával hozta az ószövetség könyveit, a világ teremtéséről szóló kaldeai legendákkal, a zsidó nép őstörténetéről szóló mitikus elbeszélésekkel, a zsidó nép viszontagságainak sorozatával, az énekek énekével és a félig vallásos, félig szociális profétizmusnak szörnyü átkozódásaival. Megváltozott erkölcsi tartalom mellett ezek a zsidóság emlékei a kereszténységben. A fiatal kereszténységnek azonban szüksége volt rájuk presztizsokokból, hogy velük ősrégi voltát bizonyitsa és saját eredetét, akárcsak a zsidóság, a világ teremtéséig visszavihesse. Az ószövetség ilyenformán része lett a dogmának és a kereszténység századaiban is a legnagyobb befolyást gyakorolta az emberiség gondolkodására. Máté 5.13 szinte elválaszthatatlanul forrasztja össze a kereszténységet az ószövetséggel: »Mert bizony mondom néktek, mig az ég és föld elmulik, a törvényből egy betü, vagy egyetlen pontocska el nem mulik, mig minden be nem teljesedik.«

Az ószövetségnek ez az irodalmi bekapcsolása a kereszténységbe, nagyon sok dilemma elé állitotta már azokat, akik elfogadták a kereszténység morális alapjait, de nem voltak hajlandók fenntartás nélkül elhinni primitiv orientális emberek mondáit. Hasonlóan okos antiszemiták megérezték annak lehetetlenségét, hogy egyik oldalon zsidóellenes politikát csináljanak, a másik oldalon pedig gyerekeiknek azt tanitsák, hogy a zsidók Istennek választott népe, amelyet Isten egyedül tartott méltónak arra, hogy patriarcháival közvetlenül érintkezzék. Logikusan ebből a felismerésből csakis az ószövetséggel való szakitás és a kereszténység históriai alapjainak megtagadása következhetik. Tényleg Németországban a fajvédő antiszemiták egész iskolát csináltak abból, hogy a kereszténységnek lényegében északi eredetét bebizonyitsák. Chamberlain Krisztust egyenesen kiemelte a zsidóság köréből és ezzel természetesen megtagadta akár Dávid házából való származását, akár pedig a kereszténységnek a biblia szerinti bünbeeséssel és egyéb ószövetségi előzményekkel való összefüggését. Szerinte tartalmilag a kereszténység árja vallás, melyet a zsidóságtól azzal kell emancipálni, hogy elvágjuk a köldökzsinórt, mely az ószövetséggel összeköti.

Az ilyen felfogások hirdetői és követői azonban csak kivételek. Az egész kereszténység, egyes kisebb jelentőségü irásoktól eltekintve, változatlanul elfogadja az egész bibliát a genezistől János jelenéseiig. Ebben nincs különbség katolikusok és protestánsok között. De épen ezért a világról alkotott képzetek tekintetében legfeljebb árnyalati különbségek vannak a kulturemberiség nagy tömegét magukban foglaló katolicizmus és protestáns felekezetek hivatalosan vallott felfogása között. A köztük levő különbség, amely a reformáció után rettenetes szakadéknak tetszett, ma jelentéktelen kis határjelző árokká zsugorodott össze. Csak optikai csalódás alapján lehet azt képzelni, hogy világfelfogást illetőleg lényeges különbség volna a katolicizmus és protestáns felekezetek között. A reformáció korában, mikor az egész emberiség gondolkodása a hitéleti kérdések körül forgott, a gondolatszabadság legnagyobb vivmányának tetszhetett, hogy mindenki szabadon kutathat a bibliában és vizsgálhatja az egyes intézmények isteni, vagy emberi eredetét. Ennek jelentőségét a gondolatszabadság történetében tagadni nem is lehet. Az egy ponton megindult kutatás magával hozta a kutatást mást tereken is, amihez hozzájárult, hogy a protestáns országokban nem volt a katolikus egyház szervezetéhez hasonló hatalom, mely a feltörő kutatással szembeszállott volna. A legnagyobb tévedés volna azonban feltételezni, amit egyes protestáns történetirók hirdetnek, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak a lényegében lett volna a mai értelemben vett szabad kutatás. A valóság az, hogy a protestantizmus mellett könnyebb volt kivivni a tudomány szabadságát, mint a katolikus államokban, a mai protestánsok azonban csak egy régi és a valóságnak meg nem felelő emlék alapján hirdetik, hogy őseik a szabad kutatás alapján állottak. A protestáns szabadság a katolicizmus cáfolatáig terjedt és nem tovább.

Magát a lényeget illetőleg a protestantizmus is ugyanott megállt, ahol a katolicizmus. Luther és Melanchton lényegében nem állanak Tertullianus, Augustinus, vagy Mohammed felett, mikor azt mondják, hogy minden tudás benne van a bibliában és ami nincs benne, az elvetendő. A maga impetuozus módján Luther Aristotelest, akinek természettudományi hagyományai arab közvetitéssel beszivárogtak a nyugati világba, bestiának, igazi ördögnek, sötétség fejedelmének és emberiség csalójának nevezi. Kopernikust még Rómánál is hevesebben támadja s elveti az asztronomiának a tudományát, mely mindent fel akar forgatni. Nem lehet, hogy a nap áll és a föld forog, mert az irás szerint Józsue megállitotta a napot, megállitani pedig csak mozgásban levő dolgot lehet.

Ebben jelentkezik a korai protestantizmus logikájának tarthatatlansága, amely még ma is érezhető. Az alapvető kérdést, az ember teremtését és rendeltetését illetőleg teljesen a mózesi kozmogonia alapján áll. A bibliában szabad kutatni, de mikor a természettudomány kerül szembe a bibliával, a biblia igazságát ismét a bibliával bizonyitja. Ami irva van, az önmagában igaz. Ehhez ragaszkodni kell, mert ha nem ragaszkodnak hozzá, alóluk is teljesen kihull az alap.

Ebből származik az összes protestáns felekezetek dilemmája. Saját bizonyitásuk érdekében vagy elhajolnak egy ujabb ortodoxia felé, melynek gyökerei Luthernek a természettudományokról vallott felfogásában és Servet Mihály megégetésében jelentkeznek s ilyenkor az ugynevezett protestáns szabadsággal ellentétben álló szervezetek alakulnak, mint az angol magas egyház, vagy a porosz evangelikus államegyház. A másik esetben, ha következetesen keresztülviszik a szabad magyarázat és kutatás elvét, akkor teljes szerteporlási processzus következik be, amire Amerika mutatja a legtökéletesebb példát.

Ez nem a katolicizmusnak és protestantizmusnak az értékelése, hanem egyszerüen tényeknek és annak a viszonynak a megállapitása, melyben egymáshoz, illetőleg külön-külön a szabad kutatáshoz és az ebből szükségképen eredő uj világfelfogáshoz állanak. A protestánsok kutatnak a bibliában és a biblián kivül és históriai alapon vitatják, hogy a katolikus egyháznak a tekintélye csak hipotetikus és nem nyugszik bizonyitható alapokon. Minden vallás azonban szükségképen csak tekintélyi lehet, mert kinyilatkoztatáson nyugszik és mert követelnie kell, hogy higyjék, amit hirdet. Egy lépéssel odébb már a protestantizmus is pontosan ezen az alapon áll, anélkül, hogy bevallaná. A modernizmus a protestantizmussal végeredményben épenugy nem egyeztethető össze, mint a katolicizmussal, vagy bármely más tételes vallással. Pusztán racionális okokkal, igazi hit nélkül, sem Isten létét, sem a vallás tételeit megmagyarázni, sem pedig a vallásos érzés magasztos voltát az emberi kedélybe belevinni nem lehet, mert a vallások relativ erősségét nem a bizonyitás és bizonyithatóság adja meg, hanem a bennük rejlő hitnek a kedélyre gyakorolt befolyása.

Ez magyarázza meg azt is, hogy napjainkban a tridentinum óta megreformált katolicizmus miért képes a protestáns felekezeteknél nagyobb ellenállóképességet és a tömegekre nagyobb hatást gyakorolni. A protestánsoknál a bibliát a pap, tehát az egyes, fizikai személy magyarázza, akinek tudása, meggyőző képessége, ékesszólása nagyon különböző lehet. Sok esetben ezek a tulajdonságai alacsonyabb nivón állanak a hallgatóénál, tehát azénál, akibe a hitet bele kellene csöpögtetnie. Egyén áll szemben az egyénnel. A katolicizmusban a pap csak szócsöve az egyetemes egyháznak, amely majd kétezer esztendőnek tekintélyét, megszentelt emlékét hozza magával. Az egyén itt mellékes. A csonka racionalizmus, amely csak bizonyos pontig jut el, a lelket nem elégiti ki, de arra jó, hogy megrenditse a hitet. A katolicizmus ezzel szemben még ma is a feltétlen biztosságnak az igényével hirdeti tanait. Több benne a hitet elősegitő misztikus elem is. Istentiszteletének módjával az egyes ember kedélyét jobban bele tudja vinni egy kollektiv hangulatba, a töprengések kikapcsolásába és a hivésnek az állapotába. Mikor a törpe embertől alázatosságot követel a végtelen, isteni kegyelemmel szemben és azt hirdeti, hogy csak ez a kegyelem ismertetheti meg vele az isteni örök igazságot s a kedélyen keresztül közeliti meg hivőit, többet tud nyujtani a benyomások szépségéből, a magasztosságnak az érzéséből és a hétköznap szinvonalán való felülemelkedésnek a tudatából, mint a protestáns felekezetek, melyek a felvilágosodottságot maguk számára vindikálják és a megmagyarázhatatlant akarják észokokkal megmagyarázni. A nagy tömegekre ezért van a katolicizmusnak szuggesztiv hatása és ezért tud bizonyos határig világfelfogást adni, minek lehetősége a protestáns felekezeteknél tünedezőben van.

Társadalom és világfelfogás.

Az eddig elmondottak igazolják, hogy a modern emberek legnagyobb részének, különösen az intelligens, vezetésre hivatott résznek nincsen világfelfogása, egyetemes képe a mindenségről, szintézise, amelybe önmagát belekapcsolja. Fejtegetéseink során a miértjét is megkisérlettük adni ennek a jelenségnek.

Megállapitottuk azt is, hogy a világfelfogásra való törekvés mindig szükségszerüleg jelentkezett az emberiség körében. Ebből következik viszont, hogy a világfelfogás hiánya, vagy az emberek hitének megrendülése egy világfelfogásban, társadalmi betegség, mely nem lehet el sulyos következmények nélkül. Lássuk ezeket a következéseket.

A modern embernek életét, értve természetesen mindig a tanult, intelligens osztályokat, kapkodás és idegesség jellemzi. A sokféle, de összefüggéstelen tudás visszatükröződik egész egyéniségében. Régente a tudás mennyisége kevesebb volt, de alaposabb és biztosabb. Kevesebb volt a könyv, de olvasták, megtanulták és hittek benne. Voltak könyvek, melyek egész nemzedékek gondolkodására és érzelmi világára nyomták rá a bélyegüket. A mai nagy könyvtermelés mellett tömérdek selejtes irás kerül forgalomba. A könyveket kapkodva nézegetik, átfutják, elfelejtik. A nagy könyvtermelés lerontja a kulturát. A háborus gazdagok és irodalmi gigerlik igényeinek kielégitésére készült amatőrkiadások legnagyobb részénél mellékes a tartalom s csak a papír, a rajz, a kötés, sőt gyakran még az sem, hanem a csekély példányszám és a könyv ritkasága a fontos. Ezek a könyvek nem olvasásra készülnek, hanem a bélyeg- vagy pipagyüjtéshez hasonló szenvedélynek a kielégitésére.

A nyugtalanság az irodalomban, müvészetben, iparmüvészetben beteges kilengésekre vezet. Futurizmus, kubizmus ennek a jelenségei. Nemcsak a müvészi, hanem az erkölcsi és társadalmi értékelések is bizonytalanokká válnak. Mélynek mondják, ami zavaros és érthetetlen s érthetőnek, ami tetszetős és felületes. Kételkednek mindenben, társadalmi berendezésben, parlamentarizmusban, müvészetben, tudományban és végcélban egyaránt. Szellemi nomádizmus uralkodik az egész világon, mintha az embereknek hiányoznék a lelki hazájuk. Majd itt, majd ott ütik fel mozgó tanyájukat, de állandót nem épitenek. Az igazi konstrukciós elv megdöbbentő módon hiányzik azoknál is, akik magukat konstruktivoknak szeretik nevezni. A nyughatatlan léleknek müvészetben, politikában, életben egyaránt szüntelenül uj izgalmakra van szüksége. A sportok a testnevelés eszközéből versennyé, megélhetés eszközévé és a hazárdjátéknak ujabb nemévé fajulnak el. Igy érthetők meg az egyes embereknél a megdöbbentő kilengések a szélső konzervativizmustól a bolsevizmusig és vissza, amit oly sok esetben tapasztalhattunk. A háboru lehet kényszeritő szükség, lehet, hogy államférfiu a nemzet jövőjének megmentése érdekében ultima ratio gyanánt szánja rá magát. De 1914. előtt voltak sokan, akik a háborut csak uj, izgató, még nem ismert élmény gyanánt várták. Valami, ami hat az idegekre, akár a morfium. A háboru után Amerikából valóságos turista áradat indult meg Franciaország elpusztult vidékeire. Érdekes körülmények között akarták látni Franciaországot. Az összeomlást megelőző időknek egyik visszataszitóan perverz jelensége volt, hogy voltak kapitalisták, akik társadalmi forradalmat hirdető lapokat támogattak. Voltak glaszé-keztyüs és vasalt nadrágos forradalmárok, akik semmi rokonszenvet sem éreztek az alsóbb osztályok iránt, bóditó parfümökkel védekeztek az illata ellen, de csinálták, vagy segitettek csinálni a felfordulást, mert piromániások módjára akarták látni a tüznek a fellángolását.

Nemcsak a gondolkodásnak, hanem magának a társadalomnak is hiányzik az egysége. Mig a patriarkális világban mindenki érezte a saját rendeltetését és egy nagyobb, felsőbb hatalomtól megszabott rendbe való tartozását, ma általános nyugtalanság tapasztalható az egyes társadalmi csoportok elhelyezkedésében. Ez a nyugtalanság pedig nemcsak anyagi természetü. Sokkal mélyebbről fakad és a szinezete az, hogy az egyes osztályok nem tudják, vagy nem akarják egymást megérteni. Ha nem is teljesen ellenségül, de legalább is idegenül állanak egymással szemben. A katona ugy véli, hogy valamely szociális kiválóság, mely hivatásában nyilvánul meg, felülemeli őt a többi társadalmi osztályokon. Az orvos és mérnök lenézi a jogászt, aki a paragrafusok béklyóival akarja megkötni az életet és csavarmenetesen kezeli az igazságot. A disznókat nevelő kisgazda különbnek tartja magát a jövendő polgárt nevelő tanárnál, mert annak lábon járó gazdagság nem röfög az udvarában. A megvagyonosodott iparos és kereskedő s általában a kapitalisztikus foglalkozások legtöbb képviselője rosszul leplezett irigység hangján beszél a szellemi foglakozásokról, mert azok nem állanak a termelő munka szolgálatában. Az intelligencia és szellemi fölény az egyetlen dolog ugyanis, amit pénzen megvenni nem lehet. Valamennyien közösen megvetik a politikust, mig csak maguk bele nem csöppennek a politikába. Mintha az irigység tartaná össze az egész társadalmat. Csak az igazi lelki életet élők, az igazi irók és müvészek kis köztársasága kivétel, mert ezek csak önmagukban találják meg, amit a többiek magukon kivül keresnek.

A jó módban élő társadalmi osztályokhoz hasonló nyugtalanság tapasztalható az ipari munkásság körében is. Különböző okoknál fogva az ipari munkásságnak ez a nyugtalansága társadalmunknak egyik legsulyosabb problémája. A rohamos indusztrializálódás a mult század elejétől kezdve megteremtette a nagyvárosok ipari proletariátusát. Ez is munkás, mint a régi kézmüvesnek a segédje, de életfeltételeiben, gondolkodásában egészen más. Tisztán béréből él, munkaadójával nincsen semmiféle személyes viszonyban, de tömeges együttélésénél fogva sulyában egyre növekvő jelentőségü eleme a társadalomnak. Relativ sulya nagyobb, mint a szétszórtan élő és a nagy centrumok hatását kevésbbé érző földmüves népességnek.

Ez az ipari munkásosztály az utolsó száz év alatt szellemileg nagy változáson ment keresztül. Száz év előtt a világ dolgainak, a közgazdasági összefüggésnek ismerete tekintetében óriási ür tátongott közte és munkaadója között. Száz év alatt a gyáros, a munkaadó szinvonal, világ-meglátás tekintetében relative nem emelkedett, legfeljebb az általa használt technikai eszközök tökéletesbedtek. Ezzel szemben a közoktatás fejlődése, sajtó és pártagitáció segitségével a munkás nagyot haladt. Megtanult látni, ha nem is tökéletesen, kritizálni kezdte a dolgokat, ha nem is mindig igazságosan, olvasott, gyülésekre járt, előadásokat hallgatott, beszélt, nézetei keletkeztek az emberekről, eseményekről és intézményekről. A nagyvárosok gyári munkássága értelmiség és kulturális szinvonal tekintetében ma jórészt fölötte áll az ugynevezett önálló kismesternek. Ez a megváltozott munkás bizonyos kérdéseket kezdett felvetni a társadalom irányában. Felvetette például a kérdést, hogy a költségvetésben miért van a lótenyésztésre nagyobb összeg beállitva, mint a népoktatásra, hogy a szellemi erő és testi munka szövetségében végzett gazdasági tevékenység mellett miért van épen ő kizárva a dolgok intézéséből és felvethette különösen a kérdést, hogy miért van épen ő egy bizonyos kilátástalan sorsra kárhoztatva, melyből nincsen kiemelkedés.

Lélektanilag ennél, a meglevő társadalmi berendezéssel szemben bizalmatlan munkásságnál, melynél a tömeges együttdolgozás és együttlakás mellett a kollektiv erők is müködtek, adva voltak az izgulékonyságnak és izgathatóságnak összes előfeltételei. Ezt mutatja az egész tizenkilencedik és kezdődő huszadik század története. A sztrájkot már a régi munkás is ismerte, de mikor sztrájkolt, mindig csak anyagi életfeltételeit akarta javitani s amit maga körül látott és ami körülötte történt, azt a dolgok természetes rendjének, adottságának tekintette. A mai munkásság sztrájkjai gyakran egészen más természetüek. A sztrájk látszólag nem pozitiv, ködös célokra irányul, a munka alapvető feltételei és a rendszer ellen, amely szerint a termelés történik. Ennek az uj munkásosztálynak a szocializmus lett a hite, legváltozatosabb és legkülönfélébb formáiban. A nagyvárosok nem jó talaj a régi értelemben vett vallásosság számára s a munkásság világszerte nagyrészt elvesztette a vallásos hitét. Ezt a hitet a szocializmus pótolta s hogy egyáltalán pótolhatta, legjobban mutatja, hogy a léleknek minden körülmények között van szüksége valamelyes hitre, egyetemleges képzetre. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy a tömegek szocializmusa egy a Marxnak gazdasági racionalizmusával és vigasztalan determinizmusával, amely vastag kötetekben van lefektetve és tárgya a meg nem szünő vitáknak és birálatoknak. Az élő szocializmus eredője mindazoknak a vágyaknak, sejtéseknek, reménységeknek, melyek az egyén sorsának jobbraforditására s a világ és a jelen társadalom rendjének a megváltoztatására irányulnak. Ez a szocializmus soha el nem érhető valóság, hanem a láthatár szélén lerajzolódó varázsos kékség, vagy vöröslő hajnal, amely felé milliók és milliók mindenkor törekszenek.

Soha a szocializmus akkora hóditást nem tudott volna tenni a tömegekben, mint amekkorát tényleg tett, ha ez az alapvető tulajdonsága nem lett volna meg. Soha Marxnak elvont fejtegetései és következtetései nem tették volna szocialistává a tömegeket, ha a szocializmus többi apostolai a változás révén elérhető társadalmi boldogság képét nem csillogtatták volna meg előttük. Nem ismerve a dolgok valóságát, vagy tultéve magukat az általuk jól ismert gazdasági törvényeken, fokozták fel az igéreteiket és ringatták illuziókba a tömegeket, melyek nem igazságokat, hanem nekik kellemes és tetszetős dolgokat akartak hallani. Mert a tömeg ünnepek formájában is szereti szimbolizálni illuziójának tárgyait, ünnepül adták neki a tavaszi ujjáéledés napját, május elsejét. Igy a tömegek szocializmusa egyáltalán nem puszta gyomorkérdés, nem puszta gazdasági és társadalmi megfontolásoknak az eredménye, melyet palliativ eszközökkel el lehetne simitani, vagy érvekkel meg lehetne dönteni. Aki szocialista tömegekkel érintkezett, az tudja nagyon jól, hogy azoknak gazdasági és társadalmi iskolázottsága nagyon csekély, de ezt mindennél erősebb, szinte fanatikus rajongás pótolja. Minden tömeghiedelem szükségképen vallásos formákat szokott ölteni, mert lelki szükségletet elégit ki. Épen azért, mig a munkásságnak ezt a lelki szükségletét más módon kiegyenliteni nem tudjuk, betegségét azzal a bizonyos szociális olajcseppel nem gyógyithatjuk. Állandóan hozzáférhető lesz mindenki számára, aki jóhiszemüen, vagy lelkiismeretlenül támadja a fennálló rendet és uj világoknak a képét vetiti elébe. Nagyon tanulságos e tekintetben az orosz bolsevizmusnak az esete, amely a meglevő rendből kiábrándult munkásságot egy fantomnak a karjaiba hajtotta s oly erős benyomást tudott gyakorolni másutt is az alsóbb osztályok képzeletére, hogy a történt szerencsétlen kisérletek után sem lehetett belőle teljesen kiábránditani. A tömeg ugyanis nem az igazságot szomjuhozza, hanem illuziókat keres. Elfordul a neki nem tetsző bizonyosságok elől és inkább a tévedést isteniti, ha az őt elkápráztatja.

Ma az egész világ, győzők és legyőzöttek egyaránt, egy irtózatos válságnak az állapotát éli át. A háboruban és a háboru után tömegével omlottak össze állami, társadalmi és gazdasági berendezések, melyeket megszoktunk csaknem oly biztosaknak és állandóknak tekinteni, akárcsak magát az életet. A pusztulás magával rántotta az ideálok egész tömegét, amelyek lehet, hogy hamisak voltak ugyan, de a materiális világban kielégitették az embereket. Emberekben a régi tekintélyek elhalványodtak és ledőltek. Valósággal kalandorok kora néven lehetne illetni az egész világon mindenütt a világháboru és forradalmak utáni időket. A történtek láttára még a hivő emberek nagy részében is meg kellett rendülni az erkölcsi világrendbe vetett bizalomnak. A keresztény erkölcsnek alapja a krisztusi mondás, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Hogy egyeztethetők össze ezek a tanok minden idők legrettenetesebb háborujával, a hidegen kiszámitott gyilkolással, a tengeralattjárók harcával, a repülőgépbombákkal, fojtó gázokkal, asszonyok és gyermekek kiéheztetésével és a háboru után egész népek életlehetőségeinek elfojtásával? Naiv és egyszerü lelkek, amelyek nem ismernek ilyen általános szempontokat, megrendülve kérdezik, hol van a gondviselés igazsága, amely elveszni engedte annyi százezrek és milliók között épen az ő apjukat, férjüket, fiukat, a család fenntartóját? Alkalmazásában a keresztény erkölcs sulyos csorbát szenvedett. Az elveszett régi ideálok helyén üresség támadt, amelyet ki kell tölteni. A régi tanitások megfakultak, ujra be kell aranyozni őket. Az egész világ lelkiállapota olyan, mint az egyes emberé a nagy egyéni csapások és megrázkodtatások után. Igy volt ez mindig a mostanihoz hasonló nagy válságok idején.