VILÁGFELFOGÁSUNK VÁLSÁGA. (continued 2)

Az uj vagyonok hivalkodó és tobzódó őrülete csak egyik jelensége a háboru utáni esztendőknek. A francia forradalom és napoleoni háboruk után is egész Európán tánc-őrület viharzott végig, mintha az emberek a nagy megpróbáltatás után nem győzték volna kitombolni magukat. De ugyanakkor a lelki reakció más formában is jelentkezett. Mig egyik oldalon a szkeptikusok töprengve kerestek feleletet a kérdésre, hogy mit használt a kiontott vérnek az özöne és hiába keresték a bölcseséget és igazságot a világ berendezésében, a másik oldalon a pietizmus hulláma ömlött végig egész Európán és a miszticizmus ejtette rabjaiul az ideáljaikban csalódott embereket. Politikai titkos társaságok mellett felburjánoztak a vallásos, pszeudo-vallásos és misztikus jellegü titkos és kevésbbé titkos alakulatok. Divatba jöttek a csodák és természetfeletti megnyilatkozások. A titkos rendőrség, cabinet noir és ujságcenzura mellett ez a korszak hagyta az asztaltáncoltatást és spiritizmust örökül a következő évtizedekre.

A miszticizmus felé elhajlásnak a jelenségeit ma is erősen lehet tapasztalni. Sokan azt hitték, hogy a háborut egy uj, nagy, bensőséges vallási reneszánsz fogja követni. Jeleket véltek látni, hogy mig egyik oldalon a háboru felszabaditotta a vadság ösztöneit, a másik oldalon a vallásosságnak egy bizonyos formája felé vezetett. Megtévesztő lehetett különösen, hogy a keresztény jelszavak milyen bőségesen kerültek forgalomba uton-utfélen. A kereszténység tanait széltében-hosszában igyekeztek politikai célokra kiaknázni. Ezek az utszéli jelenségek természetesen nem számitanak. De Spengler szerint még az is, amit csakugyan a valláshoz való visszatérésnek lehetne tekinteni, a legtöbb esetben csak második vallásosság, a haldokló nagyvárosok vallásossága, egy beteges bensőség, amely nem kezdete, hanem befejezése egy kulturának s csak az elaggott lelkeket melengeti, mint a különböző keleti kultuszok a késői Rómában cselekedték. Mint Rómában, ugy a háboru utáni Európában is, divatba jöttek az okkultizmus különböző formái. Nagy könyvtárak statisztikái mutatják, hogy mig az átlagolvasók tömege a háboru előtt a regényeket és könnyü szépirodalmat kereste, a háboru alatt a politikát és történelmet, a forradalmak ideje alatt pedig a szociologiát kultiválta, addig ma a megismerésen tul eső dolgokkal foglalkozó könyvek a kapósak, kezdve a hindu filozófiától a Geheimlehrek különböző fajaiig. Közvetlenül a háboru után okkultista könyvek sorozatos kiadásokban jelentek meg és az akkori könyvdrágaság és könyvkereskedelmi pangás mellett is aránylag könnyen találtak vevőkre.

Korunk sokban hasonlit az imperiális Rómának közvetlenül a hanyatlást megelőző korszakához. A lelkek akkor is meghasonlottak önmagukkal és ott is megrendült a hit a régi istenekben. Ott is a vallás adta a világfelfogást és isteni rendeltetéssel magyarázták Róma hivatását, hogy uralkodjék népek és országok felett. Mikor a hit megdőlt, meginogtak az erkölcsi, társadalmi és állami alapok. Ott is a nagy anyagi fellendülés, a látszólagos biztonság takarta a felbomlást, a belső megoszlást, a társadalmi elégedetlenséget és az egység hiányát. Ott is megvolt egymás mellett a nagy gazdagság és pauperizmus, a vidék elnéptelenedése és a lakosságnak a városba tódulása. Akárcsak a mi korunkban a nagy nemzetközi tőke, mely mindenfelé érdekelve van, biztos, hogy nem veszithet, mert amit az egyik oldalon veszit, megtérül a másikon, Róma gazdagjai sem rémültek meg, ha egyik provinciát elpusztitották a barbárok, mert a többi provinciákban levő birtokaik és elhelyezett egyéb vagyonuk jövedelméből bőségesen kárpótolták magukat.

Megvoltak a szellemi életnek ugyanazok az aberrációi, mint a mi korunkban. A számtalan filozófus iskola mind külön igazságot hirdetett, de mindenki csak félig hitt nekik. A Mithras és Serapis kultuszától kezdve Heliogabalus fekete kövéig minden irányzat teret követelt magának. Akárcsak ma, mikor a meggyőződések viharszerüen ingadoznak ide-oda, bolsevizmustól a fehér és fekete reakcióig, mikor ugyanazok a reakciónak az apostolai, akiket még nemrégen vörös gombbal láttunk szaladgálni és szakszervezetekben hallottunk szónokolni, voltak rómaiak a harmadik és negyedik században, akik háromszor-négyszer tértek át a kereszténységre és lettek ismét pogányokká. Még a nagy megpróbáltatások idején is meglepően ugy viselkedtek, mint a mi korunk, mikor ezer nyomoruság közepette a világ jobban táncol és mulat, mint valaha. Szent Ágoston szerint az Alarik betörése elől Karthágóba menekült a római előkelők ugy jártak a cirkuszba, mintha semmi sem történt volna. Salvianus irja róluk, hogy ez a nép haldoklik, de kacag.

Vajjon mi lesz a mi kulturánk sorsa, lassu felbomlás, összeomlás, vagy regenerálódás? A sok és megdöbbentő hasonlatosság után Róma sorsától kell-e rettegnünk, vagy van-e kivezető ut korunknak lelki és társadalmi válságából? Ilyen kérdésekre a felelet hiábavaló. Valahányszor ugyanis egy világfelfogás és társadalom sulyos válságban és felbomlásban van, a méhében mindig egy uj világfelfogás és társadalom küzd a születéseért. Végeredményben pedig a megujhodás és születés csak a fejlődés örök törvényének a társadalmi életre is érvényes egyazon elvét szolgálja.

Uj világfelfogás felé.

Mindezek után következik még az utolsó kérdés: vigasztalan-e a helyzet az emberiség lelki élete szempontjából? Van-e okunk rettegni az elkövetkezendő, vagy már jelenlevő lelki válságoktól s azok társadalmi kilengéseitől és van-e kivezető ut abból a gondolkodási és erkölcsi utvesztőből, amelybe jutottunk? Igaz-e, amit évezredek előtt Anaxagoras hirdetett, hogy az ember semmit sem tudhat, semmit sem tanulhat, hiányzik a biztonsága, érzéki megismerései tökéletlenek, értelmisége hiányos, az élet pedig rövid? A lemondás hangján kell-e felvetnünk Pilátus kérdését, az örök kérdést: Mi hát az igazság? Számithatunk-e arra, hogy a mai ingadozás és bizonytalanság után egy uj és kielégitő világfelfogáshoz eljuthatunk? A modern emberiségnek feltétlenül ez a legnagyobb és legnehezebb problémája. Szinte azt lehet mondani, hogy már sokat tudunk ahhoz, hogy azt, amit létünk oka és célja gyanánt elébünk tárnak, elfogadjuk, de viszont keveset ahhoz, hogy uj világfelfogásunkat megalkossuk.

Ha összegezzük mindazt, amit fejtegetéseink során elmondottunk, akkor kettőt állapithatunk meg. Az egyik az, hogy a mózesi kozmogonia s a rája alapitott világrend, amelyet a kereszténység is átvett, bármilyen magyarázgatás mellett is nem egyeztethető össze a tudomány megállapitásaival. A kettő között át nem hidalható ür tátong s ennek az ürnek az érzéséből származik lelki életünk bizonytalansága. A másik megállapitás viszont az, hogy bármilyen eredményekhez jutott el a tudomány, nem tudta a természetnek végső titkait feltárni és az élet igazi rejtélyét megoldani. Valósággal azt lehet mondani, hogy minél messzebb jutott el, annál távolabb tolódtak előtte a határok. Ha egy kérdésre a tudomány megfelelt, mögötte egy ujabb merült fel és valószinü, hogy a dolgok lényege előttünk ismeretlen is marad. Pascal szerint a tudás az a golyó, mely minél jobban nagyobbodik, annál inkább növekszik az ismeretlennel való érintkezési felülete is. A puszta tudomány igy nem tudott megfelelni az eredetnek és végső rendeltetésnek a kérdésére és önmagában nem tudott célkitüzést nyujtani. A tömérdek causa efficiens mellett hiányzik nála a causa finalis. Minthogy pedig a tudományos iskolázottság felébresztette és nagyra növelte az emberben az okság szükségérzetét, az okok végén elébe meredő kérdőjel kinos nyugtalansággal gyötri. Mert erre az utolsó kérdésre nincsen válasz, hiunak tűnik fel egész erőfeszitése és hiábavalónak a megtett göröngyös, fáradságos ut. Esetleg visszafordulna, de ahonnét kiindult, oda már nincsen visszatérés.

A töprengő lélek rájön, hogy még azok a nagy általánositások is, melyeket a természettudomány elébe tár, – erő és anyag, idő és tér, végtelenség és öntudat, – tulajdonképen csak önkényes kifejezések, melyek részben önmaguknak ellentmondanak, részben pedig arra szolgálnak, hogy velük valamit kifejezzünk, amit bizonyitani nem tudunk. Hiszen a minden megismerésnek kezdete, az öntudat is, – mint már más helyütt emlitettem, – tulajdonképen problematikus valami, mert megismerése csak önmagában rejlik. Emellett a tudományos specializálódás korában élünk és a tömérdek részletmunka mellett még az a törekvés is hiányzott, hogy az elért eredményeket szintetikus módon összefoglalják. Az emberi életnek igy organikus középpontja veszett el, mikor a primitiv orientális ember számára alkotott fogalmak és magyarázatok már nem tudták kielégiteni, a csupán analizáló, boncoló, tényeket megállapitó racionalizmus pedig nem tudta neki nyujtani a teremtő erőt, mely a tények ismeretén kivül azok magyarázatával is szolgál, meglátja a nagy összefüggéseket és megnyugtató választ ad az emberi rendeltetés nagy kérdésére.

A minden téren mutatkozó tökéletesedés mellett ezért lopakodott bele a nyugtalanság és bizonytalanság az emberek lelkébe, mintha mindaz a haladás, ami történt, nem áldására, hanem átkára vált volna az emberiségnek. Tudatosan reakciós elemek odáig elmentek, hogy ennek nyiltan kifejezést adtak, azt mondván, hogy minden bajnak az okozója, hogy az ugynevezett tudomány hozzá mert nyulni olyan kérdésekhez, melyek tulmennek az emberi megismerés határain, tudatlanok pedig, akik nem ismerték a letünt századok erkölcsi életét, a régi, egyszerü erkölcshöz és igénytelenséghez való visszatérésben és a misztikus gondviselés rendelésének elfogadásában jelölték meg a boldogság utját. Minden ugy van jól, amint elrendeztetett. Az ember ne akarja fellebbenteni a szaiszi titok fátyolát és különösen ne akarja megismerni saját létének örök rejtélyét.

Ilyenformán félig-meddig a tudomány került a vádlottak padjára, a tudomány, amely maró és boncoló birálatával kikezdte a jámbor hit alapjait s aláásta évszázados tekintélyeknek, az egyháznak és államnak tiszteletét. Minden rendben volna, ha a tudomány nem menne tul a megengedett határokon. Ámde ezeknek a határoknak a megvonása még a vádlók részéről is nagyon nehéz, mert nem lehetnek bizonyosak benne, hogy ártatlannak látszó tudományos megállapitások mely pillanatban válnak lelki forradalmat előidéző tanokká és mert a multak példája mutatja, hogy a hozzájuk hasonlók által elitélteknek tételeiből nagyon gyakran váltak egyetemesen elismert kulturértékei az egész emberiségnek. Velük szemben pedig a tudománynak egyedüli célja az igazságnak minden melléktekintet nélküli keresése, ennek utja pedig a kutatás és vélemény feltétlen szabadsága. A tudomány csak azt igényli, hogy akik támadják, igyekezzenek előbb elért eredményeivel megismerkedni. Ha igaznak találják, fogadják el, ha nem, cáfolják meg, de alattomosan ne rágalmazzák. Ez az ut vezet a megértéshez és talán a ma jelentkező lelki válságnak a megoldásához.

A tudományt vádolni nem lehet, legfeljebb a müvelőit szabad hibáztatni, hogy a tömérdek részlet-igazság megállapitása mellett nem törekedtek eléggé azok összefoglalására. Most ennek kell következni. A tények tömegének ismerete és az ismeretek szaporodása a szaktudóst is rákényszeriti az általános szempontok szerint való gondolkodásra. Az átöröklés tana, a kisérleti élettan, a relativitás elve, uj filozófiai gondolkodásnak a kutforrásai. Az egyes tudományágak határkérdései rávezetnek a kapcsolatok keresésére. Mindinkább rá kell jönnünk, hogy az egyetemes tudomány nem az egyes tudományszakok mechanikai jellegü összegezése, hanem összefüggéseiknek megismerése és a mindenség rendjének magyarázata. Kifelé is az egységet kell megtalálnunk, aminthogy befelé öntudatunk egység formájában jelentkezik. Ez az egység csak harmonikus világnézlet lehet, melyet sem a világ jelenségei és tapasztalati tényei, sem pedig a léleknek tisztán filozófikus vizsgálata nem adhatnak meg, hanem csakis a lélek és külvilág egymáshoz való viszonya és kiegyenlitődése.

Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy e kiegyenlitődés mikéntjének a megállapitása a legnehezebb feladatok közé tartozik és tudjuk azt is, hogy az idevezető utnak a nyomjelzése e kis tanulmánynak a leggyengébb fejezete. Mégis a következtetések levonása gyanánt a következőkben ezt is meg kell kisérelnünk.

Az ut, amelyen a kiegyenlitődéshez eljuthatunk, a természettudományon át vezet, amely megállapitotta a fejlődés örök törvényszerüségét és ennek a fejlődésnek törvényeit kezdte alkalmazni nem csupán a növény- és állatvilágra, hanem magára a világegyetemre, az emberre és a társadalmi élet jelenségeire is. A világegyetem nem mesterséges, önkényes, mechanikai jellegü alkotás, hanem állandóan fejlődésben levő, örökkön-örökké megujuló valami, az ember pedig nem betetőzése, koronája a teremtésnek, hanem csak egy láncszeme a folyton folyamatban levő és még tökéletesebb formák felé törekvő átalakulásnak. Ez a természettudományon alapuló világnézlet optimizmusának a kutforrása. A mai ember és egyáltalán semmiféle ember nem öncél; a cél mindig az utód, a következő nemzedékek végtelen sorozata. Az egyén mulandó, csupán rövid ideig tartó öntudatos létre emelkedik ki a nagy ismeretlenből, a faj azonban állandó és az élet örök. Az egyén és az emberiség célja, hogy ezt a földi világot szebbé, jobbá és igazságosabbá tegye a sarkait taposó uj nemzedék számára. Az emberi élet igy akarja magát általunk folyton kedvezőbb feltételek között fenntartani. Ez a kiindulási pontja az uj világfelfogásank.

Ebbe kapcsolódik bele az erkölcsnek és hitnek a kérdése. Az emberi élet és a társadalom tudatos berendezésének előfeltételei közé tartozik, hogy az erkölcsi elvek szerint történjék. A természettudományos világfelfogás nem ellensége az etikának; ebben különbözik a reneszánsztól, amely lényegében amorális volt és mig külső formáiban megtartotta a kereszténységet, tultette magát annak erkölcstanán. Ha uj világfelfogáshoz akarunk eljutni, abban nagy szerepet kell juttatnunk az erkölcsnek és azt a tömérdek erőt, amelyet az összes keresztény felekezetek évszázadokon át egy naiv és a tényekkel ellentétben álló kozmogoniának a védelmére és egymás megcáfolására pazaroltak, a krisztusi erkölcstannak a szolgálatába kell állitani. Épenigy ez a világfelfogás, amely nem fogad el csodákat és természetellenes beavatkozásokat a mindenség sorsába, nincs ellentétben az istenségnek, mint végső oknak a feltételezésével, de ez az istenség nem valamely dogmának körülmagyarázott istene, aki egy választott népre van lokalizálva, vagy akire a skolasztikusok felvetik még azt a kérdést is, hogy habetne dentem sanctissima Trinitas? – hanem a nagy megismerhetetlen, akit épen megismerhetetlensége tesz végtelenné és magasztossá. Itt, a megismerhetőnek és megismerhetetlennek a határán van a tudománynak és nem dogmaszerüen felfogott hitnek a találkozási pontja és kiegyenlitődésének a lehetősége. A hit az ember lelki megváltásának a kérdése, amelyet mindenki csak önmagából kiindulva, belülről szerezhet meg. Sem a hitnek, sem az etikának nincs köze a világ keletkezésének tudományos magyarázatához, a szerves élet elméletéhez, vagy az evolució tanához. Régente az egyházaknak kellett megfelelni ezekre a kérdésekre, mert nem volt más, aki rájuk megfeleljen. De ma a régi jogokhoz való ragaszkodás okozza az összeütközéseket a vallás és tudomány között és eredményezi a kétféle könyvvezetést a világfelfogásban, amely a lelki bizonytalanságnak egyik okozója.

Kétségtelen, hogy az uj világfelfogáshoz, amely kicsinyes önzéssel nem önmagában keresi az ember rendeltetését, amely tisztában van az egyén mulandó voltával s az elmulást épen olyan természetes és szükségszerü jelenségnek tekinti, mint a születést, csak igazán müvelt és gondolkodó ember tud eljutni. Csak a müveltségnek és tudásnak terjedésével következhetik be az intellektuális megállapodottságnak az az állapota, amelynek hiányát oly keservesen éreztük az anyagi haladásnak a háborut megelőző esztendőiben.

Könnyedén ezeket a kérdéseket elintéznünk nem lehet, legkevésbbé intézhetjük pedig el azzal a közkeletü szólammal, hogy a népnek szüksége van vallásra. Az ilyen mondáshoz veszedelmes mellékiz tapad, mert azt rejti magában, hogy akik mondják, saját maguk számára nem érzik a belső igazságot, de mások számára igazság formájában akarják feltálalni. Becsületes igehirdetés csak az lehet, amelynél a hitnek a szükségességét az igehirdető elsősorban a saját személyében érzi.

Egy uj lelki forradalomnak az előestéjén állunk, amely mélyebb lesz és a lelkeket ezerszerte jobban át fogja alakitani, mint a reformáció. Akkor a formákban történt, most a lényegben történik az eltolódás. Más szemekkel látjuk a világot, mint atyáink látták. A régi hitnek egy lényeges alkatelemét, a személyes halhatatlanságot mind kevésbbé tudjuk a fejlődéstani elvnek és a tudomány többi igazságainak megismerése után gondolkodásunk körébe beilleszteni. Részei vagyunk valami halhatatlannak, de ehhez való visszonyunkat nem ismerjük. Érezzük, hogy van szabad akaratunk, de ez a szabad akarat teologiai nyelven szólva egy felsőbb akaratnak, tudományos nyelven szólva pedig az oksági törvénynek van alávetve. Vannak nagy számmal felszaporodott ismereteink, melyeket ugy kell egy magasabb rendnek a keretébe beállitanunk, amint a kereszténység meg tudta találni az isteninek és emberinek az egységét. Ezeknek a problémáknak a kielégitő megoldása a mi feladatunk és utódaink feladata. Lehetséges, hogy erre sokan korunkat képtelennek tartják és azt hiszik, hogy az emberiségnek intellektuális része még sokáig nem fogja megtalálni a kivezető utat lelki életének zürzavarából és még sokáig nem bukkan rá önmagára. Kortársak mindig csak a kisszerüségeket látják a saját idejükben, mert hiányzik a meglátáshoz szükséges perspektivájuk. De minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Ma az első ábrázathoz tartoznak a háboruk, forradalmak, szennyes jelenségeikkel, törpe szereplőikkel, a becstelenség és hipokritizmus ezer megnyilvánulásával, a másikhoz a lelkek vajudása, küzködése, törekvése az uj világosság felé.

Eljutottunk ahhoz a ponthoz s a háborunak és a vele járó nagy kataklizmának a kegyetlen megpróbáltatása talán rá is vitt bennünket, hogy a materializmussal az egész vonalon szembeállitsuk a gondolatnak a jogát. Befelé kell forditanunk a tekintetünket és magunkra kell alkalmaznunk a tudománynak kivül felismert igazságait. Lelki ösztönök fejlesztésének mühelyévé kell avatnunk az iskolát. A tudást, mely tényekben és megismerésekben gazdag, akár a hittől kölcsönzött, akár önálló erkölcsi megujhodással kell párositanunk. Mindenekfelett pedig szakitanunk kell azzal a rendszerrel, amely egyenesen a hipokrizist neveli és jutalmazza s elitéli azokat, akik nem valamely előre megfontolt vallás- vagy tekintélyellenes szándékkal, hanem becsületes igyekezettel, belső ösztöntől hajtva, gyakran sulyos lelki megrázkódtatások árán keresik az utat, melyen egy uj, lelküket megnyugtató világfelfogáshoz eljuthatnak s oda másokat elvezethetnek.