ÖZVEGYEN

Tizennégy évig várt férje halálára. És egypár héttel előbb őt fogta el hirtelen rosszullét. Megrettent. Tehát hiába várt, meg kell halnia, mielőtt szabad lett volna! De nem, a sors csak pajzánkodott vele.

Itt fekszik előtte a holttest.

I.

Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.

Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból először lép ki a szabadságba.

Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett: férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:

– Végre!

S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát, a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet, értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:

– Diadal!

De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:

– Mégis… szeretett!

«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.

Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé.

II.

Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak voltak.

Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen: betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem közelükben, – előtte. A férj.

Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj megszólal:

– Ön még itt?

Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:

– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott nem, a hol én s gyermekeim vannak.

Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:

– Takarodjék!

A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint meglátta, kiabált feléje: «mamma!»

Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét:

– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!

A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.

Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:

– Marad – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:

– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!

III.

Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek – megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte, az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.

– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?

És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta, vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak. Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!

Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora iránta s eme számtalan csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a szerető csókjára.

Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.

Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.

A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett magának – és várt tovább.

IV.

Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett. Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.

– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:

– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…

Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél jobban tiltva volt szeretnie.

Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen maradt és nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis, elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»

– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén pisztolyát, játszott vele:

– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem tudom.

És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az elfojtott kiáltástól:

– Oh, te nyomorult!

S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.

– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:

– Lengyel István, ön kegyetlen!

– Szerelmes vagyok!

– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!

– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!

De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett teracotta-szobor.

A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.

A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.

V.

A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett, hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel Istvánné».

Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst vett magára és ujra – várt.

Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett. Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.

– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett, hogy ez a hang megváltozott.

Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét, ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak lettek volna – akkor.

És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az «akkor»-ra. Mintha az a különbség, mely im megvillant előtte, az a hideg kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.

Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül, biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az «akkor»-ra emlékezteti. Meg is találta.

Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden, asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett göröngyöt.

Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát, nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur, parancsol magával.

– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.

– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:

– Megöregedtünk.

– Ön soha.

– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem szeretném ugy többé.

Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. Már bennük volt a sirás. Ki is tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.

A férfi vigasztalta:

– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…

A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak hidegségét nevelték.

És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:

– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!

Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.

Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy majdnem mindenki párosával mén ott.

Csak ő van magában, most már egészen magában.

Meghagyta a cselédeknek:

– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.

És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.