A SZERELEMRŐL

Tavaly, junius elején, abban a kis városban voltam, a hol születtem. A városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak közt járnék.

Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle; akár hova, csak ki innét.

– Menj ki Buzáshoz! mondták a fiuk.

– Miféle Buzáshoz, hová?

– Ide a szomszéd faluba, – Buzáshoz, nem is emlékszel?

Buzás? Az ujra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem, hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiuval jártam együtt még a kis iskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott s ujra láttam a tömzsi kis Buzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis képével…

Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen egy élő lény, de oldalt az út eleven szegélyei – óriási agg jegenyék – zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy leheletnyi szellő se s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem.

Az út közepe táján még szebb lett. A város lesülyedt a völgybe, nem láttam többé csak az esteli harangszó halk zúgása hallszott felém. Az is elhalt, a mint mind jobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a templomot, hanem a paplakot is láttam s leverődött hozzám a négylábu bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz.

A faluban már aludtak s én alig tudtam rátalálni Buzás Lászlóra. Egy elkésett mezei munkás vezetett el – nagy tisztességtudással – a tanitó urhoz.

Esteli kilencz órára járt már az idő s László még nem aludt. A mint beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert.

Nagyon megörült s azt mondta, sokat gondolt rám.

– Nem csuda, ti itt ráértek.

Mosolygott erre a megjegyzésre:

– No no, te nem vagy néptanitó, mint én s neked biztosan nincs fent a fővárosban száz egynehány tanitványod, mint itt nekem… Meg aztán…

– Aztán?

– Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom. Csak mind eljárna rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni az iskolába. Az ember szinte resteli, hiába huzza a fizetést…

– Elég-e legalább?

– No nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolczvan pengő, de a kommenczióval felrug majdnem négyszázra.

– Sok pénz!

– Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem… Okos ember… jó koszt.

– E szerint elégedett vagy?

– Több, – boldog.

Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohos-szagú, szegényes, divány nélküli oduban. És ennek a kis kopott embernek az ajkáról.

– Boldog! Az! – ismétlé s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem, hogy egy kissé biczczent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.

– A mikor «dögész» voltam (igy hivják benn a városban a jövendőbeli tanitókat) nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem…

Széles arczán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit akart mondani, de hallgatott pillanatokig, mig végre az asztalfiából egy füzetet vett elő:

– Valaki mondta, hogy te is irsz, mi mindnyájan irunk, a kik akkor együtt jártunk… szerencsés osztály volt az…

– Versek?

– Akarsz meghallgatni…

A kis tanitó két szerelmes verset – gyenge Petőfi-utánzatokat – olvasott fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom kiadatni. Nem engedte:

– Nem a prenumeránsoknak irtam, hanem nekünk! – szólt elvörösödve.

– Tehát szerelmes vagy?

Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről, terveiről, – átmegy Leleszre, ott kétszázhusz forint a fizetség, aztán, aztán meg fog történni az a dolog, a mi neki mindenek tetőpontja. El fogja venni… feleségévé teszi…

– Az a lányon is áll!

László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyoritott kicsiny barna szemeivel:

– El van végezve… szeret.

– Szép?

– Nagyon. Szőke nagy haja… halavány arcza… mit tudom én… csakhogy szép nagyon.

– Parti?

– Mi az?

Kezemmel a pénzt jeleztem.

Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképen tán nem is értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt Fiala Boriskának hivják s itt lakik lent a pataknál az erdészházban, az anyja erdőmester özvegye s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is vinne hozzájuk, de majd holnap reggel.

Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az iskolabeli dolgokról, a fiukról – ő még mindegyikre jól emlékezett – s a tanárokról, a kiket most sokkal jobban szeretünk mint gyermekkorunkban. De a hogy lefeküdtünk és sötét lett a szobában, László ismét Fiala Boriskáról kezdett beszélni s a máskülönben akadozó, szintelen szavu ember ugy kiszinezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek, kivánatosnak tetszett.

Reggeli nyolcz órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjában. A mama jött elibénk s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra tette a pálinkás butykost. Aztán megkérdezte «mi ujság Pesten?» Majd kiállt a pitvarba s kiáltott «Bori, Boris!»

– Hol van Boriska? kérdé László.

– A főzelékes kertben, földiepret szed.

Egészen igy képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétikusabb ennivalóját, kezén kis kosárkával.

De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékes kosár volt az, melylyel a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes szinü szemeinek pillája olyan, a mit itt felénk fakónak szoktak mondani.

Csunya volt, nem: több ennél – jelentéktelen; szin, báj, forma nélkül való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barézs-ruhája.

László bemutatott s eközben elpirult egész a füléig. Aztán megkérdezte – valami bókkal egyetemben – hogyan aludt, mit álmodott? A lány azt mondta: elfeledte, de…

– Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját!

És átnyujtotta a cserép-pipát. Uj bojt, «szerelmi kézimunka» volt rajta. László szemei villogtak. «Milyen lány, ugy-e milyen lány?» kérdezte tőlem némán, felém hunyorgatva.

A lány felém fordult. Ő is megkérdezte, mi ujság Pesten? Aztán kérdezősködött egy hires szinésznőről s kérdezte:

– Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni?

Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt’ a lány kérte Lászlót: szavaljon valamit Petőfitől. Például az «Egy gondolat bánt engemet»-et. A kis tanitó szavalt, elhalgattunk.

Kilenczkor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkisértük a lánynyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a kalváriára, sétálni a cserek alá.

Igy, magunkra maradva, még jobban szemembe tünt a lány jelentéktelensége, olyan szük volt az értelmi képessége, alig volt a fejében egy pár száz fogalom.

S ez boldogit egy férfit, ebbe szerelmes valaki!

Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, mig a lányt néztem, mig beszélgettem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról, meg Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a városból.

Valami ördögi hatalom arra birt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda nevetséges alakra pazarolja szerelmét. Gunyolni kezdtem gyermekkori barátomat. A lány nem reagált. Nyiltabban beszéltem, meg nem értett. Boszankodtam a dolgon kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett, mint egy jeges eső verte madár. Majdnem sirva fakadt s rekedten szólt:

– Nincs igaza… nem, nem, nincs igaza!

Alig tudtam megbékiteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára akartam tenni.

Délben Buzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk fel az asztaltól. Ujra estellett, a mikor haza felé ballagtam. László kikisért a határon túl.

– Nos? – kérdé nyomasztó hallgatás után.

Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.

– Szép? – faggatott a szerelmes.

– Szép.

– Ugy-e milyen okos?!

– Okos.

– S milyen jó!

– Az… az…

Helyben hagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a szerette lány alakjára kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, Isten tudja: mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az illuziókat, a magunk és a mások illuzióit. Erőnek erejével kutatni amaz igazságokat, melyek egy fapolturát se érnek, de igazságok.

Fel akartam világositani Lászlót, hogy ki az, a kit ő szeret. A Fiala Boriska igaz képét akartam elébe állitani. Gunyolódva kezdtem, közbe vágott:

– Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán…

És apró szemei ragyogtak, kitágultanak. Ott tükröződött bennünk látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.

Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért.

Vajjon nincs e igaza? ez a gondolat gyötrött az egész uton, haza felé. Igaza van, nincs igaza – ezzel foglalkoztam – a mig csak kijártam a gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe.

Augusztusra esett a tanitó esküvője.

A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyággal, friss falevelekkel betömködve. A falak félhomályban valami résen bemászott egy-egy intenziv, tüzes napcsík s futkározott a templomban: tüzes gyík, égő szalamander.

Templom és szertartás soha igy meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a hivatalos méltóságot. Egy vőfély, a ki el van érzékenyedve!

A nyoszolyó-lányom mosolygott rajtam.

– S a czinizmus? – kérdé gunyolódva.

A mikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, a mit kifejez s átvette fölöttem uralmát.

A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett: «Máté evangéliumá»-ból indult ki… A tanitó és menyasszonya fáradtan egy kissé, de láthatólag tulboldogan álltak az első pad előtt. Uj szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva moll-ruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.

Mellettem a nyoszolyólányom – a járásbiró leánya – unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolcz éves leány. Arczán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzitó vonások se tudták elrutitani.

Ragyogó vörös haja, vakitó fehérségü arczszine, nyulánk, ideges alakja, külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még igy összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadozva – egyen, egyben.

Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésü, világoszöld nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.

– Miért néz rám olyan merőn? – kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.

– Azt nézem, hogy milyen szép ön.

– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig ép az imént gondoltam önre s elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De a mikor arra gondoltam, hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is ugy szeretni, mint az a lány ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel különb ön ott annál a vőlegénynél…

– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlithatlan magasságban ott ama leány felett…

– Szóval, kölcsönösen bámuljuk egymást…

– Én ezer báját tudom önnek.

– És én önnek száz előnyét látom…

– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném: szeretni önt.

– Talán kaczér vagyok… de mintha én se bánnám…

A prédikáczió eközben véget ért. Karon kellett fognom a nyoszolyóleányomat s vele az uj pár mögé állnom.

– Ugy-e, jó ezeknek! – susogtam alig hallhatólag.

– Jó, de hiszen vakok… sugta vissza a leány…

«Hiszen vakok!» hangzott fülembe a vigasztalás, a mint a szertartás végeztével karonfogva a kis skeptikust, kimentünk a templomból.

«De hiszen vakok!» – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.

Vajjon azok-e, vajjon nem mi vagyunk-e a vakok, a kik tudunk s tágra nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási kikutathatatlan életbe?…