MÁSODIK RÉSZ. A RABLÓK KÖZÖTT.

I. A PRSZJAKA BARLANG.

Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári seregnél. (Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból felhozatott.) Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgy, hogy a tábornokom constablerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk.

Ezt a várost akkor Rákóczy György, erdélyi fejedelem tartá megszállva, a ki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására s azokkal együtt már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a segítségére bevonultak.

Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a birák urak előtt úgy tünjék fel a vallomásom, mintha szántszándékosan nyújtanám mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom elbeszélni, a mi elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.

Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemes úrnak a kisasszonyával, a ki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény voltam.

Gyönyörű szép fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül és még valami mást is, a mi teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt szeretni.

Az ostrom alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól megszállt helyekre. Én voltam a legvakmerőbb, a ki éjszaka egész a Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért koczkáztattam a fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, a ki elém jött a kastély kapujáig, mezitláb, hogy az alvókat fel ne költse.

Volt azonban egy vén boszorkány gazdasszony a kastélyban, a ki megsejtette titkos találkozásainkat s elárulta a nemes úrnak.

Egy éjjel, a mint a szép Marinka a legédesebben tanítgatott rá a holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy «Kocham Pana.» «Z. calego serza» (szeretlek, egész szivemből), egyszer csak halljuk az emeletre felvezető falépcsőn a vén nemes csikorgó lépteit és torokráspolyozását.

Megijedtem. Most végem van.

– Nyebojsza! sugá fülembe a leány. Lépj ki az ajtón a folyosóra s eredj bátran az öreggel szemközt s akármit mond, feleld rá azt, hogy «egy az Isten!»

Azzal kitaszított az ajtón s azt magára zárta: én egyedül maradtam a folyosón.

Az öreg nemes fölczammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, a mit nagyon jól kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű puskát, a másik kezében pedig az égő kanóczot, s azt egyre fútta, hogy el ne aludjék. Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet, akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon:

– Kto tam? Stoj! (Ki vagy? Megállj!)

Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá:

– Egy az Isten!

Mit tehettem egyebet?

Erre a szóra az öreg egyszerre nyájas lett hozzám: a kanóczot eltaposta a csizmája talpával, a puskáját a félkarjára vetette, nekem a vállamra veregetett, testvérkéjének nevezett s aztán megfogta a karomat, levezetett a recsegő lépcsőkön a maga szobájába, a hol nagy tűz égett a kandallóban, ott leültetett egy medvebőrös padra, elém tett egy szűknyakú üveget tele meggypálinkával; maga meg elővett egy kicsi kis könyvet, akkorát, hogy azt egy csizmaszár mellé el lehetett dugni s abból elkezdett nekem olvasni olyasformát, hogy a szentháromságra semmi szükség sincs a világon; mert a milyen kevés dolog történik a mostani világban Isten hírével, arra «egy» is elég.

Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem csak észre, hogy micsoda kelepczébe jutottam. Az én Marinkám apja socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa. S ez most engem proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve Blandrata vallása s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban terjeszthették a hitüket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, a hol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól felvilágosított, akkor elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no már most tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt.

Meg voltam szorítva.

Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide. Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba expediál.

Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.

Mit válaszszak?

A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen?

Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor haju fejemet, választottam az utolsót.

Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, a hol éjszakánkint összegyültek a socziniánusok.

Nekem, mint neophitának, eleinte csak addig volt szabad a gyülekezetben részt vennem, a míg énekeltek. A mint aztán a prédikáczióra került a sor, engem kiküldtek előörsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. A mi nekem nagyon kedvemre volt; mert az alatt, a míg a prédikáczió tartott, én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy diófára, a mi a kedvesem ablaka alatt volt s arról szépen bementem az ablakon, átvenni az osculum charitatist. Éjszakára most már az öreg rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen biztosította magát. A míg a bölcsek oda alant az istenség egységenek dogmáját feszegették, az alatt mi bolondok odafönn a két ember szívegységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén a felől, hogy a míg a concio tart, az öreg onnan ki nem jön.

Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk.

Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, a kik szintén socziniánus vallásuak voltak.

Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált miután megtudta az elbeszélésükből, hogy ő náluk Erdélyben már egész bevett vallás a soczinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden templomot a soczinianusoknak adna.

Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, a hogy ezek a magyarok értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socziniánusokat, soha senki se veri ki őket Lengyelországból.

Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek schismájában.

De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha gyanut fogott volna ellenem, nem küldött ki többé előörsöt állni, a míg a prédikáczió tart, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, a miket elmondandó vagyok.

A véleménykülömbség a magyarok és a lengyelek között a mi urunk Megváltónk isteni természete körül forgott.

A magyar socziniánusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten is ugyan, mert csak «egy az Isten», de azért Istennek a fia, ki érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta. Ennek emlékére nekünk kötelességünk, valahányszor összegyülünk, kegyeletes áhitatunkat, boritalnak alakjában kifejezni.

Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg lengyel egy átalagot felhozott a pinczéjéből, s azt körül bocsátotta, hát mire az a gyülekezet kezéből ő hozzá visszakerült, már akkor semmi sem volt benne.

Láttam az arczáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta s tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapózott benne mind mélyebben a hæresis.

Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a bibliából, hogy «átkozott az, a ki a napok között külömbséget teszen».

Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg.

Tartott egy kemény prédikácziót, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus nem volt Isten fia, hanem csak ember fia és maga is csak ember.

Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére boritalnak symboluma alatt kegyesen áldozzunk. S egy átalag megint odalett.

Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli Üdvözítőmnek. A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, a kit valamiért kell tisztelni, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy kivégezzék.

De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már épen kötelességünk, hogy kiontsuk a vérét és megigyuk boritalnak alakjában!

(– Derék emberek azok a magyarok! kiálta föl a nagyherczeg.

– Ördögöt derék emberek! ellenkezék a soltész; hisz ők csufolódnak jobban!

– Habet rectum! mondá a nagyherczeg. Mondjad tovább, édes fiam!

Hugó aztán folytathatá vallomását.)

Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag kiürítése után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképen nem is volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhitatosságának.

(– És te még ebben az Istenkáromló gyülekezetben is résztvettél-e? förmedt fel az elnöklő soltész a vádlottra.)

– Oh dehogy, kegyelmes uram! Hogy lettem volna képes ily elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt, melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én szerelmesemmel, a szép Marinkával, a ki egy idő óta a legszigorúbb zár alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház táját körülczirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol nádtetejébe s aztán, mikor amaz istenkáromló szónoklat nekiindul, azt egyszerre félbeszakítja a nagy tüzi lárma, erre mindenki szétszalad, a zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem ügyel. Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból, ékszerekből összepakol annyit, a mennyi egy átalvető iszákba belefér; én elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten együtt a nagy tüziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az én táboromba s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség.

(– No az igazán istenfélő gondolat volt tőled!) szólt közbe a nagyherczeg.

– Mit gondol kegyelmességed, riadt fel a soltész: hiszen «incendiarii malitiosi comburantur!» s azonkívül «raptus» és «rapina», az első «decem juvencis puniatur», a második «palu affigatur».

– Habet rectum, mondá erre a nagyherczeg. Édes fiam, a gyujtogatásért meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót s a rablásért karóba fogsz huzatni. Most folytasd tovább.)

– Én azonban mindezen istenfélő terveimet nem hajthatám végre; mert amaz említett vén gonosztevő boszorkány gazdaasszony megtudta a szándékunkat a kisasszony előkészületeiből s elárulta a nemes úrnak. Engem meglestek, tetten kaptak, deresre húztak s addig kenegettek a mogyorófával, míg kivallottam, hogy ki vagyok? német vagyok, kém vagyok. Akkor aztán a vén lengyel fel akart huzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz rabszolgának. A vén nemes aztán megalkudott vele s eladott neki tizenhat lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, a hol a fejedelme táborozott.

Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak épen azt nem szerettem, hogy minden borsot velem törettek, a mit a magyar sereg elfogyasztott, pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt a borstól s oz orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka.

Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem, hogy azt mind megegyem, a mit nekem kiád részül: «nekem ne panaszkodjál, hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!» Az pedig három embernek is sok lett volna. Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a két vállamat s elkezdett, mint a tele zsákot, a mibe már nem akar több beleférni, odazötyögtetni a padhoz, mig csak belém nem rázott minden enni valót, a mit ott hagytam a tálamon. Igazán mondom, a hideg is lelt már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az iszonyú nagy kanalat, a mi két akkora volt, mint a szám. Nem tetszik hinni, hogy ez a legnagyobb tortura a világon, mikor az embert tömik.

(– No ezt még nem próbáltuk, mondá a nagyherczeg.

– De nem is próbáljuk, mondá rá a soltész.)

Eleget sóhajtottam, hogy bár csak kiszabadítana valami ebből a nehéz állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul rászedtem magamat. Nincs kihez imádkoznom többé.

Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta, imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül Ábrahámot, szent Dávidot, vagy a négy arkangyalt; de most nincs a kihez czímezzem a legalázatosabb folyamodásomat.

Már pedig az ilyen czím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja s akkép teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.

Én is addig imádkoztam azért, hogy bár csak kiszabadítana valaki ebből a keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak valamennyiünket, a tatárok. Az volt aztán a szép kiszabadulás!

(– Ne lóditson kend olyan nagyokat! förmedt közbe a soltész, hogy jönnek ide már a tatárok? Elfelejti a deliquens, hogy ime Lengyelországban vagyunk, Krakkó alatt. Csak nem potyognak oda az égből a tatárok!)

– Majd azt is megmagyarázom én szépen, hogy honnan potyognak a tatárok? Hát úgy volt az, hogy a török császár ő felsége megharagudott érte, minek próbál az ő vazallusa, Rákóczy György erdélyi fejedelem a lengyel korona után áhitozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra, megparancsolá a krimiai tatár khánnak, a kinek Ghirai volt a neve, hogy rohanjon rá kétszázezer lovassal hátulról a magyar seregre. Az szót fogadott s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt s körülfogta az erdélyi sereget Lengyelországban s foglyul ejtette valamennyit.

(– Az már más! hagyá helybe a fejedelem. Így csakugyan lehettek tatárok Krakkó fejedelemségben.)

– Hiszen bár ne lettek volna: én szeretném azt legjobban. Mert így is én adtam meg annak leginkább az árát, a ki semmit se vétettem a török szultánnak. A tatárok, a mint elfogták az erdélyi sereget, a vezéreik legelébb is megosztoznak a drágaságokon, a miket a foglyoknál kaptak, az alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak eladták magukat a foglyokat, szépen, mint a hogy marhavásárban szokták, kiki annyit vett belőle, a mennyi pénze volt. A volt gazdám elkelt öt lengyel garason, én meg kilenczen, mert sokra becsülték a széles vállaimat.

Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csunya, rücskös kis emberke, az igaz, hogy én nem adtam volna ő érte két garast. Az első dolga az volt, hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának, adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból. Beszélni nem tudtunk egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az ingeink szövetét: a magyar uré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan házivászon. Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény legény.

Akkor aztán kivett az erszényéből egy aranyat s azt a tenyerébe téve, odatartá a magyar úr elé, a másik kezével pedig egy szőrpányvát akasztott a nyakába s akkor aztán az egy aranyat elébb marokra szorította s aztán a tenyerét megint szétnyitotta, s azalatt a pányvával húzta a nyakát fölfelé: a mi annyit tett, hogy hány aranyat hajlandó az otthonvalókkal magáért fizettetni váltságdíjúl.

A magyar úr aztán tízszer egymásután nyitotta föl a két markát, a mi annyit tesz, hogy «százat».

A tatár a fogait csattogtatta: a mi annyit tett, hogy nem elég!

A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Kétszázat.

Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, a mi annyit tesz, hogy elég.

Azután én rám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az aranyat. Hát én értem mennyit küldenek olyat hazulról?

Én a fejemet ráztam rá, a mi nálam annyit jelent, hogy olyan nincs.

A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helyben hagyni. Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no hát mennyit?

Én aztán nem tudtam neki máskép megmagyarázni a véleményemet, mint hogy a markába köptem.

Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüst pénzt, azt tartogatta elém. Arra is ráköptem.

Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó igérgetni: utoljára elővette a tenyeremet s azon kezdte el magyarázni a számokat, a mikkel megengedné magát vesztegetni. Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott öklöm mutató és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit.

Akkor aztán jót vert a hátamra a nogaikával.

A tatár horda aztán felkerekedett s megint indult vissza Tatárországba, a honnan kijött.

Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott maga előtt.

Keservesen jutott eszembe a szegény öreganyám, a ki mindig azt mondta, hogy a ki a Jézust meri káromlani, az még életében szamárrá változik.

Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta a száraz borsót, a mivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem, vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fenmaradt ételt, mint a magyar gazdám.

De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni. Az igaz, hogy nagy test volt, s nem szokott az apostolok lován utazáshoz.

A tatár gazdám megijedt, hogy ha a gazdag fogoly elmarad, odavész a kétszáz arany! Leszállt a lóról, megtapogatta a magyar úr lábait, nagyokat dörmögve; aztán megkinálta, hogy üljön fel hát az ő lovára.

Oh milyen nemeslelkű tatár!

Aztán odajött én hozzám; nekem is megtapogatta a lábam szárait, azt hittem azért teszi, hogy engem is felültessen a lovára. – Az ám: engem nézett a másik lovának s mire észrevettem, már ott ült a nyakamon, keresztbe vetve a lába szárait a mellemen, s belekapaszkodva az üstökömbe.

S úgy kellett őt vinnem a vállamon. Szerencsémre czingár ember volt, nem sokkal nyomott többet, mint katonakoromban a nehéz borjú. Nagyobb baj lett volna, ha a magyar urat ültette volna az én vállamra maga helyett.

Annak meg nagyon megtetszett ez a tréfa. Persze nem az ő rovására ment. Nevetett rajtam, a mint észrevette a keserves arczfintorgatásaimból, meg az összekulcsolt kezeimből, hogy szeretnék imádkozni, de nem tudok kihez.

Még boszantott is onnan a magas paripáról. Azt mondta, hogy mikor ellenséggel van dolga az embernek, akkor nem jó imádkozni. Inkább káromkodni kell olyankor. Ő tudott kegyetlen czifrául! Egy szörnyű káromkodásformát annyiszor ismételt előttem, hogy maig sem tudom a fejemből kiverni. Az igazi borzasztó magyar nyelven így hangzik az: «tarka kutya tarka magasra kutyorodott kacskaringós farka!»

(– «Megállj! szólt a nagyherczeg, ez valami varázsmondat lehet.»

«Olyanforma, mint az «abraxas,» meg az «Ablanathanalba» monda borzongva a soltész.

«Ezt föl kell jegyeztetnünk, és kiadnunk az udvari astronomusnak, hogy a professorok segélyével oldja meg. Folytasd fiam, meddig tartott ez a siralmas szamárságod?)

– Oh csak addig, a míg ismét ugyanaz nem történt velem, hogy a mint úgy a kék levegőben, senkihez sem, sóhajtoztam magamban, hogy bárcsak küldene az ég, föld vagy pokol valakit, a ki e gyalázatos bajomból megszabadítana: egyszer csak egy nagy fenyőerdő elé érünk.

Hát alig haladt benne a tatár sereg egy miatyánknyira, amint egyszerre csak elkezd valami irtóztató ropogás támadni, mintha ég, föld szakadna össze, a szálfák omlanak köröskörül egymásra s ütik le a közéjük szorult tatárokat foglyaikkal együtt. Valami ellenség keresztül fürészelte annak az erdőnek a fáit, melyen a tatároknak át kellett vonulni, s a mint aztán egy fát eldöntöttek, az zúdította maga előtt rakásra valamennyit. Egy szálfa minket is úgy csapott a földhöz, hogy ott maradtunk alatta. Szerencsém, hogy a tatár a vállamon ült; így az ő fejét zúzta össze a fa, az enyimet csak odaszorította a tatár lábszárai közé a nehéz terhével, mint egy kalodába. Az iszonyú robaj különben is úgy elkábított, hogy nem tudok róla számot adni, hogy kerültem ki abból a világpusztulásból; csak azt tudom, hogy mikor fölnyitottam a szememet, ott találtam magamat a rettenetes «hajdemákok» tanyáján.

Oh a hajdemák hatalmas egy nép volt!

Nem volt az valamiféle nemzet; mert a világ mindenféle nemzetének szülöttei voltak közötte: polyákok, hanákok, rusznyákok, bolgárok, oláhok, jászok, csángó magyarok, kozákok, a mi csak színe java volt a zsiványnak, minden országnak a virága: az akasztófa virága.

Szabad volt nekik egymás között legénykedésből, borvirágos jó kedvből baltával verekedni, vitás kérdéseket ólmos bottal, öreg késsel elintézni; de nemzetiség fölött veszekedni meg volt tiltva.

A ki csak valami gonosztett által híressé lett a világban, az érdemessé lett az ő nemes szövetségükre; a ki legvakmerőbb, legbátrabb volt, az lett a vezér.

Ha valahol Szepességen, Lengyelországban, Podoliában, Vörös-Oroszországban, valami nagy kulcsos városban nagy kivégzési parádéhoz készültek, ott bizonyosan megjelentek a hajdemákok, mint ha a földből nőttek volna elő, szétverték a poroszlókat, kiszabadították az elitélt deliquenseket és besorozták maguk közé.

Ha valahol egy szép asszonyt elitéltek házasságtörésért vagy varázslásért tűzhalálra, bizonyos volt, hogy mielőtt a máglyát meggyújtanák alatta, ott termettek a hajdemákok, s elvitték a szép vétkezőt magukkal.

Ők voltak a reménysége, vígasztalása, gondviselése minden nyomorúlt embernek, a ki lopás, rablás, gyujtogatás, emberölés, hamis pénzverés, asszonyszöktetés s más eféle vádak miatt a halálos félelmek kötelékeiben kínlódott.

Ezért nagy is volt az ő tekintélyük.

Nem volt ő nekik hazájuk, hanem az övék volt minden vad erdő, hozzájárulhatatlan hegyszakadék, a mi csak a Mátrától a Volgáig található.

Nem voltak nekik törvényeik; hanem a mit a harámbasa kimondott, az volt a törvény, annak mindenki engedelmeskedett.

Amit összeraboltak, abból senki magának egy denárt meg nem tartott, hanem odaadta a vezérnek s az kiosztá egyformán valamennyi között. A ki vitézsége által nagy érdemeket szerzett, az jutalmul megkapta a legszebb leányt, a kit a máglyáról, a börtönből, a kínpadról meg szabadítottak.

A hol hajdemákok laktak, ott a római császár, az erdélyi fejedelem, az oláh vajda, a lengyel király, meg a kozák kosevói attamán csak név szerint uralkodtak: a hajdemák harámbasa volt az igazi uralkodó; ez szedte az igazi adót.

A mi kereskedő karavánok Törökországtól fel egész Varsóig jártak-keltek, azok, ha eszük volt, a hajdemák vezérnél fizették le a védelmi díjat, az azután végig kísértette őket valamennyi veszedelmes erdőn, hegyháton, hogy a hajuk szála se görbült meg. Ha pedig bolondok voltak, katonasággal kísértették magukat, hej akkor megjárták, mert a hajdemákok lesbe csalták őket; a katonákat szétverték s a karavánt kirabolták, s a ki ellentállt, azt le is ütögették.

Imitt-amott lakozó nemes urakkal egész hadjáratokat folytattak, az utolsó körömszakadásig; hanem, ha egyszer kibékültek velük s parolát adtak: azt azután megtartották, a hogy majd meg fogjuk látni, ha rákerül a sor.

A templomokat nem nagyon látogatták; hacsak nem abból a czélból, hogy az arany, ezüst oltáredényeket elemeljék; de papokat tartottak maguk között; azokat is mind a javából: olyanokat, a kiket valami nagy vétség miatt a kolostorból elkergettek, vagy megbüntettek. Az elébb misét tartott nekik s megáldotta őket, ha valami nagy expeditióra mentek, s ha jól ütött ki a rablás, megtartotta a Te Deumot, megosztozott a prédában s aztán együtt tánczolt velük; ha pedig valakinek házastársa akadt, azt összeeskette; – mert a hajdemákok nagyon sokat adtak a jó erkölcsökre: idegen asszonyokat elrabolni tisztességnek tarták, de egymás feleségét el nem csábították.

Városokat és kerített várakat ők nem építettek; ellenben feltudták keresni azokat a hozzájárulhatatlan menhelyeket a hegyszakadékok, a mocsárok között, a mikből emberi hatalom ki nem birta őket verni s ott annyi élelmi szert halmoztak össze, hogy egy nyáron át ki nem éheztethette őket semmi nagy hadsereg; ha pedig a tél jött, az felszabadítá őket az ostrom alól.

Hogy milyen nagy volt a vakmerőségük, azt legjobban bizonyítja az az eset, melyben én közéjük kerültem.

Az erdélyi fejedelem huszezer emberrel tört be Lengyelországba; a tatár khán nyolczvanezer emberrel rohant rájuk s elfogta őket valamennyit; akkor a hajdemákok négy század magukkal rálestek a visszatérő tatárokra s mikor azoknak az előcsapatja jött, zsákmánynyal legjobban megrakva, azt az erdőt, a szálfákat keresztül fűrészelve, a melyiken okvetetlenül át kellett vonulniok, a fejükre zúdították, s mint a csapdába került egeret, úgy nyomtak agyon több mint két ezer krimiai tatárt.

Mikor én felnyitottam a szememet, ott láttam még magam előtt az egész ledöntött erdőt, egymásra düledezett szálfáival, mint egy jégverte kenderföldet. A hajdemákok ott bujkáltak elő a fák közül, az agyonvert had kincseit szedve össze, s néha egy-egy emberalakot czepelve elő, a kiben még élet volt.

A ki nem tatár volt, azt kihozták a nagy fenyőfatemetőből, ha még életben kapták.

Én ott feküdtem egy nyaláb fenyőfagalyra fektetve, egy csergedező patak forrásánál.

Előttem állt egy öles termetű ficzkó. Csuf, otromba ábrázat. A kihez képest még a soltész úr valóságos Szent-Márton lovag, a kit pedig épen szépnek festettek. Veres volt a szakálla és szemöldöke, de még vörösebb az ábrázatja s az orra fel volt hasítva, annak a jeléül, hogy valamikor volt szerencséje az orosz igazságszolgáltatással ismeretségbe keveredni. A mellett olyan izmai voltak, mint szent Kristófnak; távolabb tőle több hasonló alak állt; de ilyen csunya egy sem volt.

– No ficzkó! dörmögött rám, a mint felpislantani látott, olyan hangon, mint egy bika, könyökével egy hosszúnyelű nyakleütő pallosra támaszkodva. Hát élsz még? Fel tudsz-e állni a térdedre? Fel tudod-e emelni a jobb kezedet? No hát csak maradj térden állva s tartsd a kezedet fölfelé; aztán esküdjél meg, hogy közénk állsz hajdemáknak; különben odadobunk a halottak közé.

Én ugyan hallottam már akkor hírét a hajdemákoknak, bár voltaképen egész mivoltukban még sem ismertem őket úgy, mint később alkalmam lett rá; de hát nem bántam volna én abban a perczben, ha akárminek verbuváltak volna: azt mondtam, hogy beállok én, csak meg ne öljenek.

– Mi voltál ezelőtt? dörmögé tovább a veres, – paraszt legény vagy nemes úr?

Nem is kellett hazudnom, hogy azt feleljem, hogy olyan szegény ördög voltam teljes életemben, a milyen csak valaha éhségében legyeket fogdosott.

– No azt szeretem. A nemes emberek nem közénk valók. Hát most mindjárt leteheted a próbát.

Erre egyet füttyentett. S e jeladásra két marczona ficzkó odahurczolt elém egy barlangnyilásból egy csodaszép leányt, a kinél én soha életemben nem láttam se szebbet, se kedvesebbet.

Fehér és piros volt az ábrázatja s csakúgy ragyogott rajta mindenféle szívbeli jóság; kék szemei voltak, és gömbölyü ajkai: mintha most is előttem állna. Hosszú aranyszőke haja lebontva egész a bokájáig ért; pedig karcsu volt és magas.

No hát, ujoncz, parancsolt rám a veres. Itt van a próba. Ezt a leányt le kell nyakaznod: itt van a pallos. Ez egy nemes kisasszony, a kit mi elraboltunk. A szülőinek megizentük, hogy ha ma reggelig meg nem küldik érte a váltságdíjat, akkor a leánynak a fejét fogjuk neki hazaküldeni. Nem küldték meg a váltságdíjat. Mi is szavunknak állunk. – Végezz.

Azzal kezembe adta a két kézre való pallost. A leány pedig letérdepelt előttem a mohos fűbe szépen, s hosszú aranyhaját hátulról két csomóban előre húzva, meghajtá alázatosan gyönyörű szép hófehér nyakát.

Hogy én azt most már vágjam le.

Én pedig odadobám a pallost a veresnek a lábához, s azt mondám neki:

– Bomoljon meg a lelked veres ördög! Én csak nem vágom le ennek a szép gyermeknek a fejét, ha mingyárt megeszel is.

– Ahán! ordíta rám a veres. Most elárultad ficzkó, hogy ki vagy? Ha paraszt volnál, felemelted volna a pallost, hogy inkább a leány nyakát vágd le te, mint én a tiedet. Te nemes ember vagy, a ki inkább a maga nyakát vágatja le, mint ő öljön meg egy leányt. – Jól van, most hát te térdepelj le: majd levágja az a leány a te fejedet. – Ez az én leányom.

S azzal a térdéről felszökő leánynak odanyújtá a pallost, s ez nevetve suhintá meg a nehéz vasat félkézzel könnyedén, hosszú haját hátravetve a fejével.

Nekem azonban megvan az a jó szokásom, hogy a legnagyobb veszedelemben sem tudok megijedni.

Mikor az a gyönyörű szép gyermek fölemelte azt a nehéz pallost, aczélidegű két karjával, a szemei fehére felül kilátszott a szemhéjai alól, az orrczimpái szétfeszültek s felnyitott két piros ajkai közül elővillant a fenyegető két fogsor, mintha harapni akarna, s a hosszú haját lobogtatta feje körül a szél s aztán lábával dobbantva, reám kiáltott: «térdepelj le, imádkozzál!» bizony holmi gyönge szivű embert egyszerre elhagyott volna a lelke.

Én azonban a helyett elnevettem magamat s azt mondám nagy kaczagva:

– Nem térdepelek biz én, nem is imádkozom; de a fejemet sem adom oda. Olyan ember vagyok én, a kire nektek szükségetek van. Ellenben én kérem feleségül a te leányodat, vezér, s ha esztendő és nap alatt meg nem szolgálok a kezéért, akkor aztán tégy velem, a mit akarsz.

A hajdemák vezér olyanforma grimászokat csinált erre az én vakmerő ajánlatomra, mint mikor az éhes farkas a bárányra tátogatja a száját.

– Tudod-e ficzkó, hogy mit kivánsz most? Dörmögé kegyetlen, pokolból felhangzó szóval. Az én leányomnak az a szokása, hogy a ki az ő kezét meg meri kérni s aztán nem tudja azt teljesíteni, a mit ő kíván tőle «mátkatál» fejében, hát azt ő a legválogatottabb kínzásokkal öli halálra. Hogy az egész testedet tele fogja szurkálni töviskesdisznótüskével. Ez lesz a kóstoló.

– Ne törje kend ezen a fejét! vetém neki vissza s arra a vezér odanyujtá elém a kezét, hogy csapjak a tenyerébe.

Előre tudtam, hogy úgy össze fogja sajtolni a markomat, hogy a vér kifecscsen a körmeim hegyéből, de kiálltam szemhunyorítás nélkül, sőt a megkínzott kezemmel rögtön egyet csiptem a szép zsiványleány piros orczáján, a miért az jól a kezemre ütött; hanem a hajdemákok tetszését nagyon megnyertem vele.

Azonban nem sok időnk volt most az enyelgésre. A tatárhad zöme jött nagy riadallal az agyonvert előhad nyomába, s mi százszoros ellenfél előtt álltunk.

A vezér meg sem hunyorodott a veszély láttára. Egyet szólt, s arra a czimborái ötven helyen gyujtották meg egyszerre a ledöntött erdőt. Annak a romjai alatt még akárhány élő ember volt, a ki elbujt az öldöklés elől a ledült fák lombjai közé. Most az is mind odaégett; akár fogoly volt, akár tatár. A kínordítás még akkor is hangzott fel utánunk a völgyből, mikor az összeszedett zsákmánynyal fenn a sziklagerinczen haladtunk, s onnan tekinténk le az égő hegyoldalra, mely olyan volt, mintha a hegyóriás lángpalástot vett volna magára. A míg ez az erdő hamuvá nem égett, a tatárok ujra el voltak zárva: mi menekülhettünk a hegyek közé.

Nekem még fegyvert nem adtak, hanem annál nagyobb batyut kötöttek a hátamra, hogy ki ne jőjjek a szamárhivatalomból.

Másnap reggelig aztán meg se álltunk. A hajdemákok éjszaka szeretnek utazni. Ismerősök az erdők, hegyszakadékok titokteljes rejtekeivel. Csak reggel tartottunk pihenést óriási őrtüzek mellett, s igen sovány lakomával kellett akkor beérnünk.

– Mi a neved? kérdé tőlem a vezér.

– Terguszkó Jaroszláv, mondám neki. Ez jutott leghamarább eszembe. Ez pedig a Marianka apjának a neve volt. Ha már egyebet nem lophattam el tőle, jól esett legalább a nevét ellopnom.

Délben megint fölkerekedtünk s egyre mélyebb hasadékok közé bódorogva, a hol semmi embernyomra mutató út nem volt, végre belekerültünk egy olyan mély hegyi útba, a hol a kétfelé vált sziklafal egyike a másikba látszott beleilleni, kiálló csompóival és mély vápáival s úgy tetszett, mintha fönn még keskenyebb volna a sziklafolyosó párkánya, mint idealant, s mikor arra a keskeny égszalagra föltekintettem a fejem fölött s láttam a felhőket hirtelen elsuhanni a két szikla között, mindig azt hittem, hogy az egyik sziklafal omlik előre a másik fölé.

Végre eljutottunk a hajdemákok megerősített tanyájához.

Az egy minden emberi hatalommal daczoló, bevehetetlen erősség.

Egy roppant barlangszáda tátong elé a délfelé forduló sziklafal oldalából, mintegy tíz ölnyi magasban. A sziklafal azon a helyen oly meredek, hogy egészen előre hajlik s a felső párkánya épen messzire kirug; úgy, hogy onnan kötélen sem lehet a barlanghoz leereszkedni.

Hogyan jutnak hát el a barlangba a hajdemákok? az a nevezetes furfang.

Az átelleni sziklafalból, kissé távolabb, nem egészen szemközt a barlangszádával, szökel ki egy bérczi patak forrása. Ez a sziklaforrás valamikor azon a mély hegyszakadékon folyott le a völgybe, a míg a hajdemákok ide nem települtek ebbe a barlangba, mint egy erős várba.

Minthogy ezeket rablókalandjaik miatt gyakran üldözőbe vették a környékbeli nemes urak fegyveres hadaikkal, megtörtént a rablókon, hogy a megszállt sziklafolyosón keresztül nem férhettek hozzá az átelleni forráshoz, s ha a boruk is elfogyott, szomjaztak.

Ezért azt gondolták ki, hogy a két sziklafal közé, óriási fenyőszálakból egy nagy csatornát fektettek keresztül, azt belül szurokkal beönték, az alját pedig bevonták vaspléhvel, s aztán a másik szikla oldalán mély csatornát vágva, odavezették az egész patakot a saját barlangjukba. Ez azután ellátta őket elégséges vízzel, s egyúttal eszközül szolgált nekik egy furfangosan kifundált malomgép hajtására, melynek a kereke egy erős vaslánczot tartott folytonos tekergésben, a mire öblös kosarak voltak akasztva. Mikor a hajdemákok haza akartak térni, ezekbe a kosarakba beleültek s azok felszállították őket a barlangig, ha pedig ki akartak onnan jönni, megfordították a kosarakat s a gép leszállította őket. Nem került többe két óránál, az egész csapatot felvontatta az örökmozgó malom.

Ez hát jó volt a hajdemákoknak. De annál kevésbé tetszett a nemes uraknak.

Az elfogott patakvíz az eddigi medre helyett folyvást az átelleni barlangba szakadt s miután azt meg nem tölté, könnyen kitalálható, hogy valamerre útat keresett magának a sziklák üregei között s elment másfelé.

Ebből azonban a völgy mentében uralkodó nagy uraságnak, Siniavszky herczegnek, az a kellemetlensége támadt, hogy valamennyi őrlőmalma, fürészmalma, érczzuzója és bőrgyára volt az uradalmában, az mind víz nélkül maradt, a népes falvak népei, a kik vászonszövésből éltek, nem levén mivel fehéríteniök, mind elköltöztek másfelé.

De a nagyobbik baj aztán még Potoczky grófot érte, mert annak meg a túlsó hegyoldalban gazdag sóbányái voltak. Ez az egész hegyvonal tele volt sóval; maga az a tó is, a mi a barlang közepén a forrásvízből összegyült, ihatatlanná lett a sóolvadék miatt.

Hát a mióta a hajdemákok az «Osztrog» pataknak más folyást adtak, a jó Potoczky gróf el nem tudta gondolni, hogy mi leli az ő bányáit, hogy azokban mindenütt édes víz fakad föl s elönti a leggazdagabb tárnákat; ha egy helyen betömik, tíz helyen tör elő. Míg utoljára mind a két főúr rájött a veszedelem okára; akkor aztán egyesült erővel fogtak hozzá, hogy a rettegett hajdemákokat sziklaodújokból kipörköljék.

Addig, a míg azok csak a karavánokat rabolták ki, csak türték a rakonczátlankodásaikat; de már ez mind a kettőnek az elevenjére ment.

Az ellenük készített hadjáratot az erdélyiek és svédek háborúja elhalasztatá; a nemes uraknak a fegyvereseikkel a hadsereghez kellett menni, de a mint vége volt a háborúnak, s a tatár segítség hazatakarodott, mindjárt rákerült a sor a hajdemákokra s ezúttal egész rendes ostromzárolással kezdtek hozzá.

A barlang bejárása olyan nagy, mint a coblenzi székesegyháznak a kapuja, s kettős mellvéddel van ellátva, a miken lőrések vannak. A szemközti sziklafalból átvezetett patak nem a főbarlangnyiláson ömlik be, hanem egy mellékkürtőn, ott van alatta a malomkerék, mely a felhúzó lánczot feltekeri s egyúttal a malomkövet is hajtja, a mi a rozsot őröli. A barlangnak molnárja is van. Mindenféle mesterséget űznek benne. Van ott kovács, lakatos, szabó, csizmadia. S minthogy a barlangban sötét van, a kézművesek mindig gyertyánál dolgoznak. Hogy hol veszik azt a sok viaszgyertyát, azt csak később tudtam meg.

Az első barlangodú, a hová még az Isten napja besüt (a mennyire belesüthet az átelleni sziklafaltól) olyan alakú, mint egy lapos boltozatú terem. Ez meglehetősen száraz. Itt van a hajdemákok fegyvertára, mindenféle ócska ütő, verő, pukkantó szerszámok, grófi régiségtárakból elrabolva; azok között láttam egy hosszú csatakigyót is, egészen belepve a zöld rézrozsdával. Itt áll a gabona is, nagy kőhambárokba felhalmozva. Négyszáz ember számára kell annak kitartani, a kik hosszú ostromzárolásra vannak elkészülve.

Ebből a teremből egy keskeny, alacsony folyosó vezet a malomüreghez, a hol sohasem voltam s egy tágasabb nyilás a nagy barlangba, mely oly tágas, mint egy templom, hogy mikor az a négyszáz ember a közepén letelepedik, alig látszik meg benne. A boltozata oly magas, hogy egészen elvész a szem elől a sötétségben, a mit a fáklyák fénye nem bir szétbontani.

Ez óriás barlangüregből nyilnak aztán a kisebb-nagyobb odúk, a mikben a kézművesek dolgoznak, kik úgy hiszem, hogy mind a rablók által elhozott szerencsétlenek lehetnek, mert hogy valaki szenvedélyből tegye azt, hogy egész életén át ott üljön egy sziklaodúban s gyertyavilágnál a rablók számára szűrt meg bocskort varrjon, alig lehet elhinni.

Tőlem is azt kérdezte a vezér az első megérkezésemre, hogy hát én miféle mesterséget tudok? Megmondtam neki őszintén, hogy a pattantyús mesterséget tanultam.

– No majd meglátjuk, hogy le tudod-e tenni a remeket? dörmögé az öreg. Itt veszedelmes dolog ám valamivel dicsekedni, a mit az ember meg nem tud tenni. Majd mindjárt meglátod a példát.

A rablók ez alatt felhordták a tatároktól elvett zsákmányt, s azt mind felhalmozták egy melléküregbe, a hová csak egy pillantást lehetett vetnem, a míg a nagy zárkövet elhengerítették fölüle. A szemem káprázott a sok halomrahányt drágaságtól; biborpalástok, skófiumos asszonyköntösök, misemondó ruhák takarták köröskörül a falakat, fogasokra aggatva, s billikomok, szentségtartók, ezüst tálak és ezüst pásztorbotok hevertek szerte szét minden zugban.

Ha valaha fel akart volna oszlani ez érdemes társaság, minden tagja urrá lehetett volna az eddigi zsákmány után.

Az igaz, hogy nem is volt mire elkölteni a pénzüket. Evésről, ivásról gondoskodott a tele éléstár és pincze. Annyi szalonnát, kenyeret hordtak fel, hogy minden ember telelakhatott vele s a méhsert hordószámra ütötték csapra. Kifogyhatatlan tárházuknak a titkát a vezéren és leányán kivül senki sem ismerte. Az éléstár egyik nap olyan teli volt, mint a másik nap: a fogyatékot észre sem lehetett venni.

Az első este, a nagy diadalmas vakmerénylet után, nagy dinomdánommal folyt le. A jóllakott hajdemákok tüzet raktak, azt körültánczolták s mikor aztán már nagyon jól ittak, akkor körülülték a vezért és leányát, kik egy biborral bevont emelvényen foglaltak helyet, s előhoztak, inkább taszigáltak egy halavány képű ficzkót, a maguk fajtájából valót s odaállíták a vezér elé.

Akkor tudtam meg, hogy törvényszéket fognak tartani.

Furcsa szokás. Előbb a birák leiszszák magukat s aztán így felkészülve indulnak az itélethozáshoz. A hordóból merítik a római jogot.

– Jurkó! mondá a vezér a halvány ficzkónak, téged azzal vádolnak, hogy megfutottál gyáván az ellenséged elől s elmulasztottad a jeladást az előőrsön, a hová ki voltál állítva, hogy vigyázd meg, mikor jönnek a tatárok?

– Hát tehetek én róla? menté magát a vádlott. Engem kiállítottatok, hogy vigyázzak a tatárok jövetelére. A tatárok helyett aztán jöttek a farkasok. Úgy kisérik ezek a tatár sereget országról országra, mint a jó vadászkutya a vadászt. Rám rohant valami tiz. De bizony volt ötven. Hát ha meg hagytam volna magamat enni a farkasoktól, akkor hogy adtam volna nektek jelt. Én nem futottam el, csak behuztam magam egy faodúba s ott védelmeztem magamat, egy, ötven ellen, vitézül. Vitézség volt az tőlem, nem gyávaság.

– Hiábavaló beszéd, rivalt rá a vezér. Neked azt kellett tenned, a mit a vezéred parancsolt. Ha azt mondod, hogy nem voltál gyáva, álld ki a próbát.

– Ki is állom! hetvenkedett a legény, a mellét ütögetve.

Erre a vezér leszállt az emelvényről, leányát kézen fogva s azt mondá a társaságnak, hogy menjenek utána.

Valamennyien követték őt a barlang hátterébe, melyet eddig előlem éjjeli sötétség tartott eltakarva.

Ott, a terem végében hirtelen meredeken vált el a padlat a sziklafaltól s egy mély sötét örvénybe engedett letekinteni.

A mélység fenekét egy tó sötét tükre képezte.

A vezér egy szalmacsóvát vett a kezébe s azt meggyujtva egy fáklyánál, lehajítá a mélységbe. Az alászálló lángkoszorú megvilágítá az egész örvényt s a mint a földalatti tó szinére leért, még ott is tovább égett, köröskörül kimutatva a mélységnek pokolbeli pompáját.

Ekkor a vezér lerántotta leánya mellkendőjét a nyakáról, egy szép veressárga selyemkendőt, födetlenül hagyva a szép leány sima, gömbölyű vállait s hófehér keblét.

Azzal ledobta a kendőt a mélységbe.

– Nos Jurkó! mondá a vádlottnak, te mindig azzal kérkedtél a társaid előtt, hogy legvakmerőbb tudsz lenni valamennyi között. Olyan vakmerő már tudtál lenni, hogy meg merjed kérni a Madus kezét. Légy merészebb. Itt a jegykendő. Eredj utána, hozd fel!

Jurkó neki lódult az örvény szélének, hogy mindjárt ugrik, de a mint az örvényt elzáró korlátgerendához ért s letekintett a mélységbe, megvakarta a fejét, s nagyon savanyú képet csinált.

– Ugorj hát! kiáltozák a társai.

Jurkó áttette az egyik lábát a korláton, mintha lovagolni akarna rajta; megint lenézett az örvénybe s aztán megint csak visszaemelte a lábát.

– Majd az ördög ugrik le tinektek ide a pokolba! Hiszen soha se jöhet fel onnan az ember!

– Hah, te gyáva! kiáltozának rá akkor minden oldalról, s rárohantak, megragadták, elvették a fegyvereit, megtépték a csimbókjait, s azután hajánál fogva elhurczolták.

A barlang falában volt egy hosszú repedés, oly keskeny, hogy csak egy ember férhetett rajta keresztül; annak a nyílását egy nehéz sziklalap födte. Hat embernek adott dolgot ezt a sziklát elmozdítani.

Az ordítozó, jajgató áldozatnak kezébe adtak egy szál égő viaszgyertyát, azzal belökték e szűk sziklarepedésbe s azt megint lezárták a nagy kőlappal.

A czimborák kaczajordítása elnémítá az elevenen eltemetett jajgatását ott a kőlap alatt.

Következett a «haláltáncz», a minél borzasztóbbat én soha életemben nem láttam. A szép Madus halottnak tette magát s úgy kellett véle egy sort tánczolni mindenkinek, mint egy halottal.

Mikor rám került a sor, akkor azt mondá a vezér:

– Hohó, ficzkó, te még nem tánczolsz a Madussal. Még te nem lettél fölvéve a társaságba, nem tetted le a próbát. Pedig te is azzal hetvenkedtél, hogy meg mered kérni a Madus kezét.

– Állok a szavamnak.

– No akkor én is állok a szavamnak. Ott a jegykendője a tó szinén; hozd fel. Hadd látom, mersz-e utána ugrani.

– Én merek!

(– De csak nem tetted meg azt a bolondot? kiálta közbe a nagyherczeg.)

(– Bünös istenkisértés, tisztátalan asszonyi állat iránti gerjedelemből», diktálta a soltész a jegyzőnek.)

– Megtettem biz én; de hát kérem a birák urakat, ebből nem csinálni egy marginális gonosztettet a részemre; mert először is kénytelen voltam vele. Vagy ugrom, vagy becsuknak engem is a kőrepedésbe, a hová a gyávákat eltemetik. Azonfölül pedig tudtam jól, hogy semmit sem koczkáztatok. Diákkoromban sok mindenféle bányát láttam, többek között sóbányát is. A mélységbe vetett szalmakanócz lángjánál felismertem az örvény aljában azokat a vereshagymaformán egymásra hajló sötétkék rétegeket, a mik a sóbányákat jelzik, s könnyü volt kitalálnom, hogy az a sötét víztükör ott alant sós tó, a miben az ember el nem merül; sőt a második égő szalmacsutak fényénél még azt is fölfedeztem, hogy e tóhoz a barlangból a túlsó falba vágott meredek lépcsőzet vezet le; tehát semmit se koczkáztattam. Az ellen pedig, hogy az én drága kedves Madusomat tisztátalan asszonyi állatnak nevezze akárki, ünnepélyes óvást teszek. Ő tiszta volt és ártatlan: – rám nézve, míg élt, angyal a földön, s holta után védszentem a mennyországban, a kinek megsértéseért kész vagyok bárkivel ordáliákat vívni, ellenfelem pánczélban, én magam selyemruhában, kopjával, karddal, szeges buzogánynyal. S el vagyok szánva nem folytatni addig vallomásomat, a míg vagy e passusa a protocollumnak nem emendáltatik, vagy pedig az elnök, ha fenn akarja kifejezését tartani, velem meg nem verekszik.

(– No, soltész uram, mondá a nagyherczeg, a reusnak igaza van, már most vagy tessék kiigazítani a dictatumot, vagy tessék vele megverekedni karddal, kopjával, szeges buzogánynyal.)

(Az előbbi expediens választatott s aztán így hangzott a bűn czíme: bünös istenkisértés, egy tisztességes hajadon iránti kegyes indulatból.)

(– Nos most már ugorhatsz!)

– Nem is mondattam ezt magamnak kétszer; felugrottam a karfára s onnan egy hatalmas lódulással ellökve magamat, szabályosan egymáshoz szorított bokákkal, repültem alá a mélységbe.

Mintha toronyból ugrottam volna alá, perczről-perczre sebesebb lett az esésem, az utolsó perczben úgy zúgott a fülemben az áthasított levegő hangja, mint egy növekedő mennydörgés. Egyszerre aztán megsiketültem: a víz összecsapott a fejem fölött. Szemem, szám érezte, hogy csupa méregsóban uszom. Egy perczig eszembe jutott, hogy imádkozzam. «Édes Jézus!» A szám egyszerre tele lett sós vízzel. Hanem a másik pillanatban már fenn voltam a víz szinén, hónaljig kiemelkedve belőle. A sótengerszem nem engedi elmerülni az embert. A víz fölött uszkáló szalmacsóvák lángjánál megtaláltam a szép Madus mellkendőjét s azt a nyakam körül csavartam. E perczben a hajdemákok biztató rivallása hangzott le hozzám, a mit a barlangboltozat viszhangja pokolbeli üvöltéssé sokszorozott. Mikor föltekintettem, az a sok fáklyafény ott a magasban, a beláthatlan sötétség közepett, olyan látvány volt, mintha a gyehenna firmamentumán égnének véres csillagzatok.

Két-három rugással kiusztam a sóstóból a kiszemelt ösvényig, mely hosszú sor lépcsőzetben vezetett fel a barlang felső karzatáig. A hajdemákok ezen az úton látják el magukat az ételükhöz való sóval.

Száznyolczvan volt a lépcső. Én kilenczvenet csináltam belőle, átugrálva minden másodikat. A leugrástól nem telt el három percz, hogy ismét ott álltam a Madus előtt, tetőtől talpig fehéren a sótól, mint egy bepúderezett ördög.

Az én kedves Madusom szemérmetes mosolygással fogadott engemet, a mint a rablók a vállaikon visszahoztak s egy csodálatos szép virágot nyomott a kezembe, a mit sokáig viseltem a keblemen. A fölötti örömemben meg is akartam őt csókolni; de a harámbasa megfogta a galléromat s visszarántott.

– Hohó, ficzkó! Ez még csak a keresztelő volt: hátra van még a bérmálás! Előbb át kell térned a vallásunkra. Mert a fejedelem leányát csak hasonló vallásbelinek szokták odaadni. No iszen, énnekem ez volt épen a leggyöngébb oldalam. Azt mondtam, hogy nem bánom.

A vezér mindjárt intett egyik társának, hogy készüljön a czeremoniához.

Ez volt a pópa.

Mindjárt gondoltam, mert ez tudott leghatalmasabban inni és dalolni a lakománál valamennyi között.

– Mert lásd, magyarázá a vezér, a ki a mi társaságunkba belép, annak mind új nevet kell fölvenni. Az én nevem az, hogy «Nyedzviedz», a mi azt is teszi, hogy «medve», de meg azt is, hogy «nincsen párja». Azért hívják úgy, mert a medve soha sem jár a párjával. Hát neked mi nevet adjunk a bérmálásban?

Ekkor aztán előálltak a bérmáló keresztapáim: az egyik azt mondta, hogy legyen a nevem «szczupák» (csuka), a miért oly jól tudok uszni, a másik «lyabedz»-nek ajánlott (hattyu), én azonban azt mondtam nekik, hogy nem az uszásban van az én fővirtusom, hanem a bombardérozásban, nevezzenek «barán»-nak (kos).

Ez alatt a nagyszakállú rabló felöltözött pópának. Nagy aranyos süveget tett fel a fejére, a mi nagyon illett a hájtól csepegő csimbókjai fölé, a gunyája hegyébe öltötte fel a nehéz aranyvirágos palástot s még két óriási aranyhimzésű papucsot is öltött fel, a mik valami szentnek az ereklyéi lehettek nyilván, mert bocskorostúl elfért benne a lába; a kezében pedig egy nagy massziv ezüst keresztet emelt. S énnekem az a gondolatom támadt ebben a pillanatban, hogy ez a pópa ebben az aranyos palástban azzal az ezüst feszülettel egy másik pópát agyonütött bizonyosan azért az aranyos palástért.

Azután elkezdett velem mindenféle hókusztpókuszt csinálni, a minek csak a formája volt, azt hiszem, a liturgia, mert a szavakat nem értettem, görögül voltak; hanem azt vettem észre, hogy a hivők gyülekezete nagyon jókat nevet rajta; bemázolta nem tudom mivel az orromat s úgy befüstölt, hogy majd megfulladtam bele; utoljára, a mint rám adta a «Barán» nevet, a hogy szokás, püspöki mód szerint, pofon ütött. De a pofon épen nem püspöki tenyérrel volt adva, hanem goromba haramiamarokkal, hogy a fülem is megcsendült bele, s a mint térden álltam, csak a tenyerem tartott fenn, hogy hanyatt nem estem.

De már ennek fele se ceremonia.

Én sem voltam rest, fölugrottam a térdemről s adtam vissza egy olyan pofont a bérmáló keresztapámnak, hogy elől repült az arany süveg, azután a pópa, leghátul az arany papucs.

(«Actus majoris potentiæ contra ecclesiasticam personam!» diktálá a soltész az új bűnt. – Ő kegyelmessége azonban a hasát is tartotta, úgy kaczagott. «Csakugyan furcsa lehetett!» – aztán nem excommunikáltak érte rögtön?)

Dehogy excommunikáltak; attól fogva lettem nagy emberük. A vezér oda jött hozzám s megveregette a vállamat.

– De már látom, hogy derék ficzkó vagy, ha már a papnak is vissza mered adni a pofont.

Akkor aztán még egyet ittunk az én bérmálásom örömére, mely után egy fáklyán kívül a többit mind eloltogatva, kiki lefeküdt a maga bundájába takarózva.

Azt kiszemeltem a félsötétben is, hogy az én Madusom számára magasan a sziklaoldalban volt vetve egy odúba a fekhely, a hová csak kötéllajtorján lehetett felmenni s azt ő felhuzta maga után.

Azontul aztán csak a négyszáz ember horkolása hangzott, rémséges morajt költve a tágas barlangban, meg a patak zuhogása s a malomkerék dübörgése a szomszéd odúban.

Egyszer aztán a kiállított őr kürtrivallása jelenté a reggelt, mire mindenki talpra ugrált s várta a mellékodúból előjövő vezér parancsait.

Minden ember számára volt valami munka kitalálva. A hajdemákok ezt a barlangot, úgy vettem észre, hogy időjártával mindenféle földalatti folyosókkal, lépcsőkkel és karzatokkal látták el, a miknek eleinte nem is értettem meg a czélját.

Engem azonban Nyedzviedz, Madussal és néhány főemberével együtt, kivezetett az előbarlangba, a hol a fegyvertár volt.

Oda vitt ahhoz a csatakigyóhoz, a miről már említést tettem, nagyot rugva rajta a lábával.

– No hát ide nézz Barán! mondá; ha azt állítod, hogy te pattantyús vagy s tudod, hogyan kell az ilyen czudar jószággal lőni, hát süsd el ezt. Ezt a nevezetes ágyut mi a Potoczkyak várkastélyából raboltuk el, az egész fegyvertárukkal együtt. Tizenhat ember hozta a vállán idáig, minden kétszáz lépésnél fölváltva. Aztán mikor már itt volt, akkor láttuk, hogy nem ér semmit. Mikor először megtöltöttük, szépen lefektetve így a földön végig, négy legényt ráültettem, mint a lóra, hogy tartsák egyenesen; én magam czéloztam, hogy kilőjjek vele a barlang kapuján; a Buk, a Boczián, meg a Zoráw pedig itt hátul álltak, hogy nézzék mi lesz belőle; hát a mint a tüzes vassal elpukkantottam a töltést, az ágyu úgy fölcsapott a magasba, hogy a rajta ülő négy legényt mind a barlang tetejéig dobta, a golyó meg, nem hogy kiment volna ezen a nagy barlangkapun, hanem belefuródott oda a padmalyba. Most is ott van, ha akarod látni.

Véghetetlenül nevettem rajta.

– No csak nevess! Mondá Nyedzviedz. Azért másodszor is tettem vele próbát. Most már kötelet hurkoltattam a gazembernek a nyakára, hogy föl ne ágaskodhassék s annálfogva kétfelől lekötöztettem czövekekhez. No most rugj föl, ha tudsz! kiálték neki, a mint elsütöttem a tüzes vassal. Nem is ágaskodott most föl, hanem kapta magát, olyat szaladt hátra felé, minden czöveket kirántva, hogy a Buknak a jobb lábát, a Bocziánnak a bal lábát, a Zoráwnak meg mind a kettőt eltörte, a golyóbist pedig oda lőtte a szegletbe, a hova az ördög se czélzott volt. No már most mutasd meg te, hogy tudod elsütni.

– Oh te ostoba medve! kaczagék rajta. Ugyan jól jártatok, hogy az a rozsdás jószág szét nem szakadt száz darabra a lövés alatt s mind agyon nem ütött benneteket, érdemetek szerint, hisz az ágyunak először is olyan fényesre kell tisztítva lenni, mint egy tükörnek; aztán ki látott ágyut a földön fekve elsütni? Hisz annak ágyutalp kell, meg kerekek.

Hát ezt ők maguktól hogyan találták volna ki?

A mint a nevezetes tudományt fölfedeztem a medve előtt, rögtön rendelkezésemre bocsátotta a társaságnál levő bognárokat és kovácsokat, hogy az én útmutatásom szerint segítsenek egy olyan fortélyos szerkezetet építeni, a miről az ágyut úgy el lehet sütni, hogy az ne annak a lábát hordja el, a ki a háta mögött áll. Én magam pedig hozzáfogtam az ágyunak fényesre csiszolásához, a mi a százados rozsda miatt nem csekély munka volt.

Ennek a siettetésére pedig ugyan nagy szüksége volt a hajdemák köztársaságnak, mert a mint a tatárok elvonultak Lengyelországból, Rákóczy fejedelem magyar seregét rabul hurczolva Krimiába, a váraikba visszatért lengyel főurak rögtön hozzáláttak a hadjárt alatt elhatalmasodott rablóhadak megfékezéséhez.

A hajdemákok portyázó csapatai mindenünnen azzal a szomorú hírrel tértek vissza, hogy a Preszjaka völgyből kivezető utak mindenütt fegyveres hadaktól vannak elállva s a kalandorok zsákmány helyett betört fejeket hoztak haza.

Ezuttal a két nemes úr egész egyetértéssel és kicsinált haditerv szerint fogott hozzá a hirhedett rablóhad megostromlásához.

Azok azonban csak nevették mindazt.

Mikor már bizonyosak voltak felőle, hogy el vannak zárva a külvilágtól, Nyedzviedz attól a naptól fogva elkezdett minden embernek kettős adagot osztani ételből, italból.

Magam is bámultam rajta, honnan vesszük mi azt a tömérdek élelmi szert ebben a barlangi erődünkben? Még friss kecske- és juh-hust is kaptunk mindennap, pedig az egész barlangban semmi eleven állat nem volt látható. Ezalatt a megszálló seregek egyre jobban előre hatoltak a völgyszorosban.

A hajdemákoknak ugyan volt egy régi stratagémájuk, a mivel a hebehurgya megtámadókat gyakran csuffá tették. Egy mesterséges alaguton át, egy földalatti zsilip felnyitásával azt az egész sóstavat, a mi a barlang fenekén meggyült, a völgyszorosba lezúdíthatták s azzal az ott felnyomuló ellenséget elseperhették. Hanem a Sziniawszky harczosai már értesülve voltak erről s egy ködös éjszaka után, mikor késő délben sütött csak ki a nap, arra ébredtünk, hogy a völgyünkön keresztül egy kőfal van emelve, mely azt egészen elzárja. A kősáncz cyclopsi mód szerint épült, a szerteszét található nagy sziklatömbökből, s az alján egy félkerek boltozat volt hagyva, a min keresztül a lezudított víztömeg csendesen és kárnélkül lefolyhasson.

Ez már baj volt. De a baj még növekedett. Másnap, harmadnap a sziklafal megint magasabbra emelkedett s minden rétege el volt látva lőrésekkel.

Én előre megmondtam Nyedzviedznek, hogy mi lesz ebből? Ha az a sziklafal olyan magasra fog emelkedni, hogy egyenlő lesz azzal a facsatornával, mely a mi patakunkat a tulsó sziklafaltól az innensőig vezeti, akkor a Sziniawszkyak egy jó bástyapuska segélyével egy kötelet lőnek át rajta, a kötél segélyével egy erős vaslánczot huznak rajta keresztül s akkor azzal a vaslánczczal leszakítják a mi egész csatornánkat.

Akkor aztán elveszhetünk szomjan. Mert akármennyi vizet összegyűjtünk is ebben a barlangban, az a sóskőtől mind ihatatlanná válik.

– De még annál nagyobb baj is lesz ebből, dörmögé Nyedzviedz, a mit te még nem tudsz!

S attól fogva nagyon haragos lett.

A hajdemákok többször megkisérték éjszaka megtámadni az ostromlók emelkedő falát, de azokat mindig ébren találták, s olyan jól lettek üdvözölve a számos lőrésből, hogy mindig véres fejekkel kerültek vissza.

Most már csak egyedül bennem volt minden reménységük, meg a csatakigyóban, a mit én az alatt szép fényesre kicsiszoltam; az ágyutelep elkészült az én utasításom szerint, a hozzávaló golyókat is megöntettem.

Ez alatt az ostromlók bástyája egészen elérte már a fenyegető magasságot. Egyenlő volt a mi facsatornánk színvonalával.

Mikor készen voltak vele, nagy dob- és trombita-szóval adták jelét diadalmas örömüknek. Azon a napon, a hogy a kőmüvesek szokták, mikor egy fallal elkészülnek, hogy a májusfát kitüzik, szalagokkal, palaczkokkal és narancsokkal fölékesítve, úgy ők is kitüztek a fal ormára egy magas bitófát, tetején a vesztőkerékkel és pallostartó karral; mintegy előre kimondva a halálitéletet a kelepczébe szorított rablókra.

S a hogy előre megjósoltam a szándékukat, maga a pulkovnik állt ki a fal tetejére, a hol bizonyos volt, hogy a mi puskáink golyói el nem érik, s a bástyapuskát lefektetve a három lábra, a mi vízvezetéki csatornáinkat czélozta meg vele.

– No most ide nézz! mondám Nyedzviedznek, s én is megczéloztam az ágyummal az ellenséges helepolis ormát.

Az is lőtt; én is lőttem. Hanem az én lövésem dördülése után már nem volt se bitófa, se pulkovnik a falon. Maga az orom is lerepült messzire.

A második lövéssel aztán a kőfal alját vettem czélba.

A hatodik lövésnél iszonyú robajjal dőlt össze az egész kőfal, maga alá temetve tömérdek muskétást, kik a lőréseket megszállva tarták, egy sem menekült meg élve.

Most azután a hajdemákok nagy rivallgással törtek elő a barlangból, a láncz kosarain leereszkedve s nekirontottak a megrémült ostromló hadnak; s míg azok a völgybe szorultakkal verekedtek, azalatt én a csatakigyómat egészen ki a barlang szájához vontatva, a távolból segélyül érkező Potoczkyakra ágyuztam a hajdemákok fejei fölött, úgy hogy azok tökéletes diadalt vettek mind a két gróf banderiumain, s egész a váraikig verték őket, még a hostádjaikat is prédára vetve.

Ilyen hatalma van az ágyunak, a ki tud vele bánni.

(– Ez elég nagy gonosztett volt mára, mondá a nagyherczeg. Úgy hiszem mindnyájan aludni mehetünk vele, Istennek ajánlva lelkünket. Holnap majd folytassuk a vallatást.)

II. A VISZPA-OGROD.

Mikor a Nyedzviedz, a megszálló seregeket szétverve, nagy zsákmánynyal megrakodtan visszatért a Presjaka barlangba, hol én hátramaradtam, azt mondá:

– No Barán, te megérdemletted a nevedet, mert igazán «kos» voltál. Te szabadítottál meg bennünket a veszedelemből, neked köszönhetjük a diadalunkat. Itt vannak a kincsek, a miket elhoztunk, válaszsz. Tied az elsőség.

Volt ott arany, meg ezüst halommal.

Én pedig azt válaszoltam neki, hogy:

– Tudod már, Nyedzviedz, hogy én nekem nem kell se aranyod, se ezüstöd; hanem egyes egyedül a te szép leányod, az én drága gyöngyöm, szép Madusom, azért szolgáltam, azt kérem jutalmul.

Nyedzviedz boszusan rázta meg a fejét.

– Nem tetszik nekem a dolog. Még is csak «nyegodni» vagy. Turbékolni akarsz. A kinek asszonya van, az csak félember. Az igazi hajdemák azt teszi, hogy megöleli az asszonyt, aztán megöli; vagy a ki legigazibb: az elébb öli meg. Minek neked feleséget venni? Hogy mindig arra gondolj, hogy «de jó volna otthon!» Legyen eszed! Ne légy nyegodni. Megteszlek alvezérnek, s ne gondolj a Madusra.

– Én pedig csak arra gondolok. Kimondtam. S az a nyegodni, a ki a szavának nem áll.

– Ej, ej Barán! Nem tudod, hogy mit kivánsz? Olyan helyre kivánkozol, a hová már sokan elmentek előtted, a kik mind ilyen nyegodnik voltak, mint te. Olyan ember, a ki turbékolni, sohajtozni akar, mi közöttünk meg nem maradhat. Innen a Madust csak úgy viheted el, ha elszántad rá magad, hogy minket elhagysz.

Azt feleltem neki rá, hogy megpróbálom még azt a veszteséget is valahogy elnyögni.

Nagyot kaczagott rajta.

– Tudom, tudom, Barán, hogy nem nagyon siratnál meg bennünket, ha futni hagynánk a Madussal együtt a szép nagy világba. De nem úgy megy ám az. A kire mi egyszer azt kimondjuk, hogy «nyegodni!» annak az innen elmenetele nagyon titokteljes. Nem láttad az ideérkezésed napján azt a ficzkót, a kit a sziklahasadékba bezártunk? Az is nyegodni volt. – A kik szerelmesek és nyögdécselni akarnak, azok mind azon a sziklahasadékon keresztül bocsáttatnak el közülünk. A szerelmes pár kap a kezébe egy-egy szál nagy viaszgyertyát, a hátára egy kenyeret, meg egy csobolya bort s aztán mehet a sziklába, a míg nyilást lát maga előtt s élhet, a míg a kenyérben, borban tart s nézhet, a míg a gyertyája el nem ég. Aztán csókolózhatik is. Sok százan elmentek már azon az úton. Azt hiszem, hogy minden zugban fogsz találni egy-egy pár csontvázat, a kik még most is összeölelkezve feküsznek ott. Te is oda akarsz-e a sorukba kerülni?

Ez a biztatás nekem sehogy se tetszett. Csontvázak társaságában kerülni a menyegzőbe.

Hanem mikor a szép Madus az atyja mellől a szemem közé tüzelt ragyogó két szemével, elfelejtettem az egész csontvázakból álló násznépet s azt mondtam, hogy: «azt sem bánom! nekem az én Madusom kell, ha a pokolba visznek is vele menyegzőre!»

A mint mind a ketten kijelentettük, hogy semmi félelmünk sincs attól, hogy egymást szeretve, együtt temettessünk el a sziklahasadékba, Nyedzviedz rögtön hivatta a pópát.

Ugyanaz a nagyszakállú ficzkó, a ki a bérmálási szertartást végrehajtotta rajtam, jött elő ismét még ujabb pompás ornatusban, (ezt bizonyosan legujabban rabolták ipam uramék) s a mindenféle előttem szokatlan ceremóniák és könyv nélkül elmondott formulák mellett, (a melyeknek némelyike nagyon emlékeztetett a czigány imádságokra) összeadott minket, s arra mind a kettőnknek a fejére tettek egy-egy drága aranyos süveget, adtak ránk egy czifra subát; mindenikünknek a kezébe nyomtak egy tarisznyát élelmiszerekkel, meg egy korsót, azzal elkisértek addig a repedésig, a melybe a szemem láttára zárták be hónapok előtt azt a szegény ficzkót, a kit gyávasága miatt nem tartottak érdemesnek a társaságukban maradásra, s aztán ott lehengerítve a kő nyilásáról a nehéz sziklát, egyenkint kézszorítással búcsut vettek tőlünk, a Nyedzviedz érzékenyen meg is ölelgeté a leányát. Azzal meggyujtottak két szál viaszgyertyát, azt a kezünkbe adták; bekisértek a szűk folyosóba, s aztán hirtelen ráhengerítették a nyilásra a lezáró sziklatömböt. Azontul aztán a barlangbeli hang csak úgy hallatszott le hozzánk, mint mikor az ember egy üres csigát tart a füléhez s annak a zugását hallgatja.

A Madus intett a fejével nekem, hogy csak kövessem őt bátran. A szűk sziklafolyosó tekervényesen kanyargott odább, soha se tágulva ki jobban, mint, hogy egy ember végig haladhasson benne. Hanem egyszer aztán eljutottunk egy oldalvást bemélyedő odúba, mely valamivel nagyobb volt egy parasztház lakószobájánál.

Madus azt mondta, hogy minek mennénk ma tovább? jó lesz itt töltenünk az éjt.

– Hiszen az éjszakát nagyon könnyű lesz itt megtalálni, mondám neki, csak a gyertyáinkat kell eloltanunk. De hogy találjuk meg aztán a reggelt? Itt nem virrad meg a hajnal; ide nem hallik le a kakasszó. Ki mondja meg itt nekünk: «Keljetek föl! Hajnal van: szép piros hajnal!»

– Ejh Barán! dorgált meg az én Madusom, hát bánnád te azt, ha annak az éjszakának, a mit az én karjaim közt töltesz, soha se lenne virradása?

– Dehogy bánnám!

No hát letelepedtünk a leterített bundáinkra, előszedtük tarisznyáinkból az étkeinket s kedvünkre megvacsoráltunk. Borunk is volt. Ittunk, a míg jó kedvünk lett. És a jókedvből csókolódás lett.

Akkor aztán azt kérdezte tőlem a Madus:

– Mit gondolsz, hol vagyunk most? A pokolban, vagy a mennyországban?

Én azt feleltem neki: «a mennyországban».

Arra a Madus elfujta a gyertyát, s mikor sötétben maradtunk, azt kérdé tőlem:

– Látsz engem?

– Nem látlak.

– Dehogy nem látsz. Nézz csak reám s mondd utánam, a mit mondok.

Azzal elkezdte előttem elmondani a Miatyánkot, a Hiszekegyet, meg az Üdvözletet; s nekem úgy tetszett, mintha minden mondatánál fényesebb, meg fényesebb lenne az arcza, s utoljára világítani kezdene a sötét földalatti ürben.

Nem mondtam meg neki azt, a mit láttam, nehogy elbízza magát az asszony. Hanem ettől fogva megmaradt bennem az a hit, hogy a Madus az én szentem.

Soha sem voltam életemben oly igazán boldog, mint akkor, ott a sziklában eltemetetten.

Én magam talán soha sem is kérdeztem volna, hogy van-e ennek az éjszakának virradatja, ha Madus nem költögetett volna gyöngéden, mire aztán ismét meggyujtotta a kioltott gyertyákat.

– Mit gondolsz? kérdezé tőlem, mi fog történni ezentúl velünk?

– Hát én azt gondolom, hogy a hajdemákok csak tréfából próbára temettek el bennünket ide, s majd egy kis idő mulva megint értünk jönnek.

– Csalatkozol, mi soha sem kerülünk ő hozzájuk vissza.

– Csak nem hagyja Nyedzviedz az egyetlen leányát elveszni?

– Rosszul ismered Nyedzviedzet. A kit ő egyszer ez odúba lezárt, azt ő innen vissza többé soha nem ereszti.

Most már aztán komolyan megijedtem s kezdtem magamat vádolni azért, hogy egy ily szerelmi mámor miatt ezt a kétségbeejtő végzetet vállaltam magamra.

Madus azonban felkelt a helyéről s azt mondá nekem, hogy kövessem őt.

Nekem eszembe jutott az a fénylő arcz, a mit a mult éjjel láttam s megtért a bizalmam hozzá.

Madus tovább haladt a sziklarepedés folyosóján, mely később egész sorozatát a kisebb-nagyobb barlangtermeknek kötötte össze. Én minden barlangban aggódva néztem körül, ha nem látnám-e meg azokat az egymás mellett kuporgó csontvázakat, a miknek rémképével a Nyedzviedz ijesztgetett, de nem találkoztam egyetlen halottal sem.

S a barlang-folyosó egyre tovább vezetett, néhol ünnepélyes fényű termekbe léptünk, a mik úgy ragyogtak, mint a kristály, megtöltve csodaalakú bálványokkal.

Egyszer aztán, a mint a folyosó folyvást tágulni kezdett, a távolból valami fénysugár küllői löveltek be a mély sötétségbe. Az ott a napvilág.

– Mi a szabadba jutunk ki! kiálték örömteljesen ölelve szivemre Madust.

– Szabadba? Nem. Szólt ő szeliden és szomorúan. Csak egy újabb börtönbe. Majd meglátod.

Azzal átölelte a nyakamat. Itt már oly tág volt a sziklatornácz, hogy ketten is eljárhattunk benne egymás mellett. Nem kellett már égő szövétnek. A napsugár elénk világított. Megláttuk a kék eget. Mint a bolondok, úgy futottunk előre, hogy még többet láthassunk belőle. Az egész eget be akartuk lélekzeni.

Egyszer aztán elértünk a sziklafolyosó végére s a mi elénk tárult, az volt a «Viszpa-Ogród».

Viszpa-Ogród annyit tesz, hogy «Szigetkert».

Egy valóságos sziget, a mit tenger helyett sziklák vesznek körül.

De azok a sziklák oly meredekek, oly magasak, hogy azok közül e völgyből ki, vagy ide be semmi út sem vezet egyéb, mint a barlangi sikátor.

Kopár szirtfalak, ezer láb magasra felnyulók, toronyalakú sziklacsompók, egymáshoz sorakozva, mint egy rettenetes münster homlokzata, mély zeg-zugok, mik a sziklát végig hasítják, orgonasíp alakú bazaltoszlopok egyenesen felálló, s homlokban előrehajló rétegei, mint megannyi boltívezet töredéke, veszik körül a «Viszpa-Ogród»-ot, mely a mély völgy fenekén fekszik, mint egy zöld sziget, mint egy gömbölyded dombocska, egymásnak keresztbe-hosszába rótt mívelt földek sokszínű sávjaival tarkázva s délnek fekvő oldalán veteményes kertek koczkáival szegélyezve s aztán köröskörül fogva sűrű gyümölcsös kertekkel.

A Preszjaka-barlang szirtoldalából, szédítő magasból omlik alá, messze kiszökő ívet képezve, egy patak forrása, mely a mint porrá válik a sziklataréjokon, örök szivárványt tart a kis völgy fölött áthidalva s aztán, mint egy ezüst kigyó, sikamlik alá gyors tekergésében a völgybe, mely innen a magasból átlátszó köd fátyola alá rejtve látszik, elszórt fehér házikóival.

– Lásd, ez a mi leendő hazánk; suttogá Madus, a honnan ki nem mehetünk többé sehova. Ide küldenek a hajdemákok magok közül mindenkit, a ki vagy gyáva az ő mesterségükre, vagy megunta az ő viharos életüket, vagy szerelmes lett valami asszonyba s attól nem tud elválni.

Itt élnek azután azok mindannyian együtt és ásnak, kapálnak, földet mívelnek; s többet soha a világból egyebet nem látnak, mint a «Viszpa-Ogród»-ot.

Ez a kis sziklasziget volt a titka a hajdemákok egész rejtélyes hatalmának. Ez tette lehetővé, hogy az ország főnemességével oly hosszú időn át vakmerően daczoljanak.

Ez volt az ő kifogyhatlan éléstáruk.

A Viszpa-Ogród, mikor azt a hajdemákok fölfedezték, egy kopár vadon pusztaság volt, sűrűn telenőve csenevész fenyőfákkal. Nem hogy ember, de még olyan állat sem lakott benne, a mely repülni nem tud. A völgynek nem volt forrása. Kutat is hasztalan kisérlettek ásni benne, nem találtak mást, mint sziklát.

Ekkor jöttek arra a gondolatra, hogy a Preszjaka-völgy tulsó sziklafalából kiszökellő forrást átvezessék a barlangba. Onnan az aztán utat talált a repedésekkel teljes hegyen keresztül a Viszpa-Ogród völgy katlanába, a hol aztán a völgy mélyén ismét eltünt, hogy a Sziniawszkyak sóbányájában törjön elő ismét.

A mint aztán az a patak végig árasztotta a kis völgyet, egyszerre megváltozott annak a tekintete. A fenyőfák egy részét kiirtották s rozstermő földet csináltak belőle; a meghagyott fenyőfák meg óriási növésnek kezdtek indulni; az enyhe, széltől védett szigetben a legkényesebb növény is meghonosult hamar, még az ember is átváltozott, a kit sorsa idevezetett.

Igaz, hogy a hajdemákok különben is azt számüzték maguk közül a Viszpa-Ogródba, a ki az ő vad, kegyetlen szokásaikkal nem tudott megbarátkozni; de magamról mondhatom, hogy az ember egészen elfeledi a világot, ha egyszer ide került s nekem sok gyönyörűségem volt az életben; élveztem mind azt, a mi egy királyra és egy börtönbe zárt rabra nézve öröm; ismertem a remete józanságának s a mákonyevő ittasságának ellentétes üdvét; de igazán boldog csak a Viszpa-Ogródban voltam.

Egy kigyótekervényű sziklaösvény, a meredek falba vágva, vezetett le a preszjakai barlangfolyosó szádától a völgybe szép menetelesen. Madus már jártas volt e helyen; messziről meg tudta mondani, melyik ház lakóját kinek hiják? A kis gyermekek eléje szaladtak s nevén szólíták; megfogták a kezeinket, úgy huztak be minket házaikba.

Megérkezésünkre egy kis haranglábon álló harangot kezdtek el kongatni. Mikor közelebbről megnéztem egyszer ezt a harangot, a köriratáról megtudtam, hogy az a bielovierzi zárda tulajdona volt valaha, azt is úgy rabolták bizonyosan.

Igen is. Itt minden rablott portéka volt. A szép posztó és karassiaruhák, a selyem és kamuka az asszonyok öltözetén, maguk az asszonyok is, a kik azt viselték, az ország minden részéből voltak összerabolva.

De a rablók és rablottak, ebben a rablott pompában oly ártatlan boldogságban éltek együtt, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mikor még nem volt semmi öltözet.

Nem is az ő kezük véres keresménye volt az. Ők szántottak, vetettek, kapáltak és arattak. Bő termésüknek fölöslegét fölhordták a barlangba s elhagyott társaik ezekért cserébe adták nekik a kerek föld összerabolt pompáját. A harangot is azok lopták a számukra.

Mikor e völgyet fölfedezték, semmi vad és szelid állat nem volt benne, s minthogy felnőtt tulkot ide a barlangon át szállítani nem lehetett, a hajdemákok úgy hordták ide összekötött lábaiknál fogva rudra akasztva a szopós borjúkat, bárányokat és malaczokat, s most már csorda- és falkaszámra tenyészett a völgyben minden házi állat. Hús, kenyér, gyümölcs annyi került ki innen, hogy a világ végéig ostromolhatta a Preszjaka-barlangot akármi potentát, a bezárt őrséget ki nem éheztethette belőle.

Hanem ha azt a vízvezetéket sikerült volna elrontani, akkor egyszerre vége lett volna a Viszpa-Ogród egész dicsőségének; a völgykatlan megint olyan kietlen, lakhatlan vadonná zordult volna el, a milyen volt annak előtte, s ember és állat kiveszett volna belőle, és a szép gyümölcsösök az első kánikulában mind kiszáradtak volna a megszorult hőségben.

Ezért voltak oly kétségbeesve a hajdemákok, mikor az ostrom alatt a vízcsatornájukat ez a veszély fenyegette.

A Viszpa-Ogród népe egészen úgy élt, mint Ábrahám apánk családja a hajdani szent földön. A legvénebb volt a pátriárka. Az parancsolt s az osztotta fel a munkát s az aratás után a termést.

Minden ember annyit kapott a maga részére, a mennyit háza népével együtt el birt fogyasztani.

Papjuk nem volt, valaminthogy Mózes előtt a Jehova-hivőknek sem volt. Vasárnapot nem tartottak; hanem a derült idő volt a munkanap, az esős idő az ünnepnap.

Nem imádkoztak; de nem is követtek el semmi vétket. A hol a családapa mind legalább is rablógyilkos volt valaha, soha egy veszekedő szót nem lehetett hallani az enyim-tied fölött, sem egy káromkodást, s azok az asszonyok, a kik semmi oltár előtt nem esküdtek a férjeikkel össze, a kiket úgy hurczoltak ide erőszakkal, olyan hűségesek voltak, hogy idegen férfi meg nem mondhatta, milyen színűek a szemeik?

A mint megérkeztünk, a patriarka, a kit Zorawnak hittak, magához hivott minket lakomára, a törzslakosokkal együtt, a kiknek a száma mehetett nyolczvanra. Mind rettegett rablók hajdanában, most pedig békességes pásztorok és szántóvetők.

A lakoma után kivezetett minket a patak partjára, s egy közös kobakból mindannyian testvériességi áldomást ittunk friss vízből; más italt itt nem mérnek, s végül a kobakot összetörtük a szövetség megmásíthatlan jeléül.

Ott azután kimérte az öreg a számunkra a házhelyet, azt kiczövekelték; azzal neki állt az egész falu népe az építésnek, egyik a szálfákat vágta, másik ácsolt, fürészelt: a jövevény, az új letelepülő számára az egész község dolgozik. Két nap alatt tető alatt volt a kis hajlék, ellátva kezdetleges butorokkal, edényekkel; az akolban fejős tehén, kecske, az asszony számára. Tőlem meg azt kérdezte az öreg, hogy miféle szerszámokat adjon, a mikkel valami munkához kezdjek?

Átláttam, hogy itt dolgozni kell; a mit énnekem az iskolában nem tanítottak, sem pedig a táborban. Én a kovácsmesterséget választottam. Ott mégis kerül valami vas a kezembe, a mi nélkül én szerencsétlennek érzem magamat.

Azonban igen rövid idő alatt egészen kibékültem az állapotommal. Az embert a rabság elálmosítja.

Kivált az ilyen rabság, a hol a börtönfalat a végtelen bérczoldalak képezik, s a börtön egyetlen ablaka a mennyei firmamentum. Keresztülásni e falat nem lehet, se ehhez az ablakhoz fölkapaszkodni s kiszökni rajta.

Az ember ellankad utoljára s megadja magát.

Én már egészen megszoktam, hogy egész nap verjem a vasat s aztán a tűzhely mellett sütő-főző feleségemhez hazatérve, hallgassam az ő apró bajait, hogyan fulladt bele a kis kácsa a tojásba? s tanakodjam vele, vajjon a savanyú kecskerelevél volt-e az oka, hogy a tehénnek a teje összement? vagy a pemétfű, a mivel a fejőedény ki lett forrázva?

Mikor pedig aztán egy napon az én kedves Madusom szemérmes arczpirulással sugott meg nekem valamit, a mitől a férfi szív nagyot szokott dobbanni örömében, kevélységében, akkor meg aztán épen semmire se gondoltam többé az egész világon.

Egész napomat az a gondolat foglalta el, hogy apa leszek.

Családom lesz, s annak ez a földfolt lesz az otthona.

Ez a gondolat olyan volt, mint a fának a gyökere, oda nőttem általa ehhez a földhöz.

Mennyire megbecsültem ez órától fogva az én jó Madusomat!

Igérhetett volna nekem a sors akármit. Igérhette volna végtől végig azt az egész tarkabarka képet, a min azután keresztül vitt, cserébe a Madusomért, meg ezért a kis házikóért, a mit az ő vidám danája fölvett, mikor már messziről közeledtem, dehogy cseréltem volna meg vele!

III. A KOLTUK-DENGENEGI.

Én már egészen meg voltam nyugodva a magam csendes boldogságában; egész világom a Viszpa-Ogród sziklakeretében volt, s egész sorsom abban az édes mosolygásban, mely hazatértemben az én jó Madusom arczáról tündöklött elém.

A kovácsműhelyben csak délelőtt dolgoztunk; a délután mindenkinek arra volt hagyva, hogy a maga háztáját gondozza.

Épen egy bölcsőnek való kast fontam szép piros fűzfaágakból, a folyosóm tornáczán ülve, a mint egyszer csak egy sötét árnyék elfogta előlem a nap sugarait, a mi már a magas sziklák között leáldozni készült. (Itt a Viszpa-Ogródban nyáron is nyolcz órakor kelt föl a nap, s öt órakor már esteledett.)

A mint feltekinték, Nyedzviedz alakját láttam magam előtt. Ez volt az, a mi árnyékát rám vetette.

Megdöbbentem.

– Te is ide szorultál már, a Viszpa-Ogródba? kérdém tőle. Az ellenség vert ki, vagy társaid számüztek?

– Nem, Barán, felel a vezér. Nem azért jöttem ide, hogy köztetek maradjak; hanem hogy téged is magammal vigyelek. Nem érünk nálad nélkül egy ütet taplót. Az ágyuval senki sem tud bánni. Pedig most nagy dologhoz készülünk. Egy gazdag karaván jön a mohilovi búcsúra Törökországból: gazdag török, rácz és zsidó kereskedők. Sok katona kiséri őket. Ezt kézre kell kerítenünk. S onnan mindjárt fordulunk Berdiczovnak. Ebbe a kolostorba van összehalmozva a gazdag barátok minden kincse. Olyan erősség az, mint egy vár. Széles falai vannak lőrésekkel s a barátok nagy számú őrséget tartanak benne. Ágyu nélkül azt meg nem ostromolhatjuk. Velünk kell jönnöd. Én megteszlek zászlótartónak a seregnél és alvezér fogsz lenni utánam.

Erre a szóra a Madus is kijött a konyhából s nem hogy örült volna az apja látásának; hanem még inkább rátámadt:

– Minek jön kend ide, az én jámbor, szelid Baránomat elcsalogatni innen? Ő meg van elégedve a maga kis gunyhójával és kicsi feleségével. Nincs neki szüksége a kendtek rablott kincseire. Minket eltemettek kendtek; mi meg vagyunk halva. Hagyjanak nekünk békét a más világon.

A Nyedzviedz erre azt mondá nekem:

– Hallod-e, Barán! Ki parancsol egy asszonynak a háznál? Vagy az ura, vagy az apja. Ha te, az ura, nem tudsz parancsolni neki, hát majd akkor én, az apja, megmutatom, hogy hogyan kell egy asszonyt kifizetni, a ki akkor beszél, mikor nem kérdezik.

Én aztán, ismerve a vezér heves természetét, nyájas ölelgetéssel rávettem a Madust, hogy térjen be velem a házba, ott aztán egészen lebeszéltem a lábáról azzal a kecsegtetéssel, hogy csak hadd menjek én most el az apjával, majd ha egyszer annyi pénzt szereztem össze, hogy abból tisztességesen meg lehet élni, s aztán vezéri állásra jutottam a hajdemákoknál, akkor visszatérek ő hozzá s hatalmamnál fogva kiszabadítom őt ebből a magányosság sírkertjéből s elviszem őt magammal valami nagy városba, a hol selyemruhájával fogja söpörni a földet s nagyságos asszonynak fogják hivni.

Ez a biztosítás a szivére hatott. Nagy sirások és ölelgetések között, nagy nehezen eleresztett a Nyedzviedzzel; de még mikor a sziklaösvényről visszatekintettem a völgybe, akkor is ott láttam a kis fehér házunk ajtajában piroslani fejkendőjét. A kedvencz galambja egész a barlang szájáig elkisért, s ott leszállt a vállamra s a fülembe turbékolt; úgy kellett erővel elhajtanom.

A régi czimborák nagy üdvriadallal fogadtak, s föltámadásom ünnepét nagy ivással ülték meg. Én is, a mint a bort újra megizleltem, a miben régóta nem volt már részem, úgy elfeledtem az egész Viszpa-Ogrodot, mint egy álmot. Tudva van, hogy egy borivó ember, ha sokáig visszatartóztatta magát az italtól s aztán megint hozzájut a kancsóhoz, kegyetlenebb ivó lesz, mint a ki folyvást gyakorlatában maradt.

A hajdemákok nem is ittak más bort, mint tokajit. Ki tudták válogatni a főurak és papok pinczéiből az asszuszőlős átalagokat.

Másnap a preszjakai barlangból felkerekedtünk a mohilovi búcsúra.

Tizenkét napi járásnyi távolban esik az a barlangvárhoz.

Azon vidéken nem is tudtak talán róla, hogy vannak hajdemákok a világon, vagy legfeljebb a dajkák meséltek felőlök. Ki gondolt volna arra, hogy egy más országból kerekedjék elő egy ilyen hatalmas rablócsapat.

Mindig éjszaka utaztunk, olyan vadonhelyeket válogatva, a miken rendes utazó soha nem jár; nappal rejtőzve maradtunk sűrű erdőkben, mély, lakatlan völgyekben; kémeink, tudakozóink, mindenféle álruhákban mértföldnyire jártak előttünk.

Nem tértünk be semmi faluba élelmezés végett, a mi szárított hust hoztunk magunkkal, azzal éltünk az egész úton, meg erdei gombával.

Végre megtudtuk, hogy a törökországi karavánnak mikor kell megérkezni Mohilov alá.

Egy mocsári erdő két oldalán elrejtőzénk s két napig vártunk ott, életjelt nem adva magunkról.

Ekkor már utolsó élelmiszerünk is elfogyott s minekünk a rejtekeinkben nem volt mit ennünk más, mint nyers békahus és madártojás.

Ott vonultak el előttünk a vásárosok, a kik mind a mohilovi bucsúra siettek, megrakott öszvéreikkel, társzekereikkel; vitték a sok borsoskát, pereczeket, füstölt kolbászt, turót ládákkal, vendelyekkel, a drága borokat, méhsört tömlőkben, hordókban. Mi majd elepedtünk értük s csak a kezünket kellett volna kinyujtani utánuk. De a vezér tilalmat vetett ránk: «nem zabálni jöttetek most ide!»

Már fogytán volt a türelmünk, a mint egyszer nagy dob-, trombitaszó jelenté, hogy most jönnek már, a kikre oly szívszakadva várunk. Öszvéren, lóháton, tevepupon ülve, kétkerekű, ökörvontatta födött szekéren valami másfélezer ember. Közöttük feles számú katonák, pánczélingben, ostromtutyival, alabárddal és muskétával. – Elegybelegy társaság volt.

Mi nagyon is sokan voltunk ellenükben; valami háromszázan.

A mint egy jelszóra egyszerre kitörtünk a mocsár bozótja közül, az egész karaván összezavarodott; a katonák elkezdtek lövöldözni, nem nézve, hogy kit találnak; mi pedig akárhová lőttünk, az a tömegben nagy pusztítást tett; lett nagy zűrzavar, a ki futhatott, elfutott, prédára hagyva szekerét, öszvéreit; a hajdemákok ördögmódra dúltak a megrémült vásáros nép között, hogy én egészen elkábultam a borzasztó öldökléstől, a mihez hasonlót még soha sem láttam, s egészen elzsibbadtan ültem le egy zsombikra. A fejem zúgott.

Egyszerre egy vén török kalmárt látok felém biczegni, a hóna alatt egy mankóval. Sánta is volt, vén is volt, meg is volt sebesülve.

Egyenesen felém tartott, s mikor odaért hozzám, mankóján végig ereszkedve a földre, azt mondá nekem:

– Nosza fiam, huzd ki hamar a jatagánodat s vágd le a nyakamat, kérlek.

Én csak elbámultam ezen a furcsa kivánságon s azt mondtam neki: «én ugyan nem teszem ezt a bolondot».

– De csak vágd le kérlek a nyakamat frissen; aztán neked ajándékozom az én «Koltuk-dengenegi»-met.

«Koltuk-dengenegi» annyit tesz törökül, hogy «Koldus tengetőbot».

Én azt feleltem erre az öregnek:

– Már én bizony nem öllek meg téged «baba»; mert én se nem haragszom rád, se gyilkos nem vagyok. Magam is úgy kerültem a hajdemákok közé, mint Pilátus a credóba.

– Tudom, fiam, mondá az öreg. Látom az ábrázatodról, hogy te jobb ember vagy a többinél, épen azért fordulok tehozzád s egyuttal, mikor arra kérlek, hogy tégy velem irgalmas emberi cselekedetet, tégedet is boldoggá akarlak tenni. – Ne félj semmit az én nyakamat gyorsan levágni, nem lesz az gyilkosság tetőled. Mert meggyilkolni csak azt lehet, a ki élő ember; azt mondja az Alkorán, a mi egyedüli igaz könyv a földön. Én pedig nem vagyok élő ember többé; mert én nekem valamelyik lesben álló orgyikos a puskájával a hasamba lőtt. Az ilyen seb pedig halálos és mindig gyógyíthatatlan. Nekem el kell pusztulnom vele. Ellenben a fájdalom és vérvesztés miatt elfutni nem birok, s ha a rablók kezébe jutok, azok mindenféle válogatott kínzásokat fognak velem elkövetni. Azért kérlek, hogy szabadíts meg egyszerre a szenvedéseimtől, s vágd le a nyakamat ezzel a szép jatagánnal. Nézzed, milyen szép jatagán. Ezt is neked adom örökbe.

Nekem azonban még ekkor sem volt kedvem az ő kopasz fejét levágni s leráztam a nyakamról a kérelmével.

– Eredj, baba, ha meguntad az életedet, vágd le magad a nyakadat azzal a szép jatagánnal, vagy kösd fel magadat, elég sok szép fa kinálkozik itt számodra az erdőben.

Erre az öreg török áhitatos képpel így felelt:

– Jaj, édes fiam, azt én nem tehetem. Tudod, hogy az Alkorán szerint, (a mely pedig egyedüli igaz könyv a földön) hétféle pokol van; egyik mélyebb és gonoszabb, mint a másik. A legfelső a mienk, igazhivő muzulmánoké, a második mindjárt a tiétek, Krisztus hiveié; a hetedik a Gyehenna pedig az istentagadóké; de negyedik a «Morhut» azoké, a kik öngyilkosul maguk vetnek véget az életüknek. Nekem tehát három pokollal mélyebben kellene leszállnom, ha a te tanácsodat akarnám elfogadni. És abban a három pokolban háromszázharminczhárom esztendeig kellene bujdokolnom, a míg csak a magam poklába eljutnék; a míg, hogyha egy hitetlen kezétől esem el, a milyen te vagy, az Alkorán szerint, mely bizonyára nem hazudik, egyenesen a paradicsomba jutok föl.

Nagy volt a csábítás. Egy jámbor törököt a pokolból egyenesen a paradicsomba szállítani föl, a saját kivánatára.

De én mégis ellenálltam. Eszembe jutott, hogy a saját szentirásunk, a mely pedig szintén egyedül igaz könyv a földön, azt mondja, hogy a ki fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni, s megint csak eltoltam magamtól az öreget, a ki minden áron rám akarta kötni a fejét, mint a házaló festett kelméjét.

– De lásd, neked adom a koltuk-dengenegimet is, könyörgött az öreg előttem.

– Aztán hová legyek én a te mankóddal?

– Nézzed fiam, szólt az öreg. Ha ezt a hónaljtámaszt lesrófolod róla, hát meglátod, hogy ez a koltuk-dengenegi meg van töltve aranynyal.

Azzal lesrófolta az öreg a mankó vánkosát s egy csomó aranyat töltött ki belőle a markába. Nagyon sok pénz lehetett ott. A szemem is káprázott tőle.

– Ezt mind neked adom.

Én mégis ellenálltam a csábításnak.

– Nem ér az nekem semmit, baba; a hajdemákoknál az a törvény, hogy senkinek se szabad magánál pénzt tartani. A mit rabolnak, a Preszjaka-barlangba érve, mind átadják a vezérnek, s az mind a közös kincstárba vándorol. Jaj volna annak, a kinél egy árva lengyel-garast megtalálnának. A hajdemák nem magának rabol; hanem a társaságnak. Mert a hajdemák semmiért sem fizet. Azért én nekem a te aranyaid semmit se használnának, csak veszedelmemre volnának.

– Dehogy nem, szólt az öreg; látod fiam, te jobb ember vagy, mint a többi, fiatal vagy még; nem neked való élet ez. Ha az én sok pénzemet öröklöd, azzal elmehetsz Oláhországba, Havas-Alföldre, a hol senki sem ismer rád. Vehetsz magadnak falut, kastélyt, jobbágyokat, megházasodhatol, talán van is már fiatal szeretőd: élhetsz vele nyugodalmasan, boldogan; nem kell az erdőket, barlangokat bujnod.

Ez a szó szeget ütött a fejembe. Eszembe jutott az én kedves, jó Madusom. Ha én azt a Viszpa-Ogrodból magammal elvihetném; ha én őt tisztességes, boldog életű úri asszonynyá tehetném! s miért ne történhetnék az meg? Most már zászlótartó vagyok a hajdemákok között. Nem sokára alvezér leszek. Egyszer, mikor a Nyedzviedz valami rablókalandra a társaság zömével messze eltávozik, én az otthon maradtakat leitatom, egy kis jó theriákot keverek a méhserük közé, s mikor valamennyit elnyomja az álom, én Madusommal együtt megszököm tőlük. Ez olyan kecsegtető gondolat volt, hogy önkénytelenül nyujtottam ki a kezemet az öreg török handzsárja után.

– De hová dugjam én el ezt a te sok pénzedet?

– Hagyd csak a koltuk-dengenegiben. Mikor visszakerülnek a hajdemákok, panaszkodjál előttük, hogy a lábad összezsugorodott a hideg mocsárban állástól. Sok emberen megesik az, a ki a vízben meghűti inait, hogy azok összerándulnak s örök időkre kacska marad. Akkor bizonyosan el is fognak hagyni maguktól, mert sánta czimborát nem örömest hordanak magukkal a rablók. Te pedig a kincseket folyvást a te hónad alatt hordozhatod.

S aztán még megtanított rá az öreg, hogy hogyan kössem össze a bal lábamat, hogyan tegyem a sarkamat a koltuk-dengenegi kiálló csapjára, s hogy járjak azontúl féllábon.

A Madusomra gondoltam, a kiért el tudtam volna féllábon menni egész Jeruzsálemig.

– No már most hát fogd a jatagánom a markodba, szólt az öreg, s aztán még ő tanított, hogy hogyan bánjak vele. – Ne úgy csapj le vele, mint a mészáros a taglóval, hanem úgy húzd végig csapás közben, mint a hegedüvonót. Majd én odatérdelek eléd. Aztán csak ide vágj, nézd, a hol az első gerinczcsont kiáll a nyakszirtből. Aztán merően odanézz a szemeddel, a hová vágsz, s a jatagánt egyenesen fogd, hogy a markolata megfeküdje a tenyeredet, akkor szépen az élével fog találni, nem bicsaklik félre.

Addig beszélt, addig biztatott, míg egyszer az ördög megtaszította a kezemet, (a ki mindig ott leskelődik a halandó ember háta mögött) s én csak azt vettem észre, hogy egy fej nélküli ember esik a lábamhoz, a két térdemet átölelve, míg egy embernélküli fej messze gurul alá a lejtőn ide-oda csapva magát a fák törzseihez.

(«Homicidium», emberölés, diktálá a soltész a jegyzőnek.)

(«Igen, de enyhítő körülmények között», veté közbe a nagyfejedelem; a megöltnek saját kivánatára, az Alkorán helyeslése szerint s a hátul leskelődő sátán incselkedése mellett.)

– Mégis emberölés volt az, folytatá Hugó. S én nagyhamar megbántam, hogy ezt tettem; mert keservesen meglakoltam érte. A véres tett végrehajtása után fogtam a mankót a hónom alá, s megpróbáltam sántikálni. Úgy baktattam a czimboráim után.

Azok roppant prédát ejtettek. A ki el nem futott a karavánból, azt levágták s lerakva az elfogott öszvérekről a zsákmány javát, azt a saját vállaikra vették; mert azon az úton, a melyen ők járni szoktak, teherhordó állattal nem lehet botorkálni.

Mikor én a mankóval sántítva eléjük kerültem, nagy hahotával fogadtak.

– Hát téged mi az ördög lelt? Kérdé tőlem Nyedzviedz.

– Jaj, hagyd el! odavagyok! nyöszörögtem én keservesen. Koldussá lettem, a mint egy sánta törököt, a ki a mankós lábával nem tudott előlem elfutni, megöltem, az haldokolva azzal átkozott meg, hogy «no hát vedd hasznát a koltuk-dengeneginek s légy olyan sánta mint én!» S abban a perczben úgy összezsugorodott a bal lábam, hogy nem tudom többé kinyujtani.

– Bizonyosan megbánta a lábad a hideg vízben álldogálást, mondá Nyedzviedz. Megesik az az ilyen kényes kutyán, mint te vagy. De ne félj semmit. Van közöttünk, a ki az ilyen baj meggyógyításhoz ért. Hej! Przepiorka! Jer ide!

Megszeppentem. Ha vizsgálat alá veszik a lábamat, kisül, hogy semmi baja sincs. Igyekeztem az inaimat minél jobban megfeszíteni, hogy görbe maradjon a lábam, a míg Przepiorka tapogatja, kenegeti, huzogatja, hogy csakúgy ropog bele minden csontom.

Egyszer aztán azt mondá Przepiorka, hogy:

– Bizony össze van ez a láb zsugorodva egészen.

Erre én elfelejtkezem magamról, s ijedtemben ki akarom nyujtani a lábamat… s akkor aztán még nagyobbat ijedek. A lábam, a mit sántának hazudtam, valósággal össze volt zsugorodva, nem tudtam többé kinyujtani.

Megvert az Isten. Rajtam maradt a veszedelem, a mit magamra hazudtam.

Csakugyan sánta maradtam igazán s nem tudtam lépni a koltuk-dengenegi nélkül.

Hej, hogy átkoztam magamban azt a vén törököt, a ki a koltuk-dengenegit örökül rám hagyta!

IV. A BERDICZOVI ZÁRDA.

– Ne búsulj semmit! mondá Nyedzviedz, mikor azt látta, hogy keservesen vakartam a fejemet, azon való bánatomban, hogy a lábamat nem birom leereszteni. – Most veszszük még csak igazi hasznodat, hogy megsántultál. Ilyen ember kellett nekünk régen.

Azzal parancsot adott egy széles vállú ficzkónak, hogy vegyen föl a nyakába, s aztán úgy lovagoltam emberháton, ha az egyik elfáradt, változtatva a paripát egész az oczakovi erdőkig. A gonosz hajdemákok azzal álltak rajtam boszut a kényszerü megnyergelésért, hogy folyvást dalolták előttem-utánam azt gúnydalt, hogy: «Fáj a kutyának a lába. Megütötte a szalmába».

Az oczakovi erdőben pihenőt tartottunk, ott azután azt mondta nekem a Nyedzviedz:

– No Barán, te tovább nem jösz velünk, hanem elkecskebokázol a biczebócza lábaddal Berdiczovba. Ott kikémleled a dörgést. Aztán visszasántikálsz hozzánk a Presjakavárba, s hirül hozod, a mit kitanultál. Akkor aztán attól függ, hogy milyen erővel induljunk neki? Mert én el akarom foglalni Berdiczovot.

A mohilovi merénylet csodálatos sikere elkapatta a rablóvezért. Mivelhogy itt háromszázad magával kétezer embert szétvert, a kik közül legalább ezernek volt puskája, most már nem kevesebbre gondolt, mint hogy egy bekerített várat bevegyen ostrommal.

Arra pedig, hogy valaki Berdiczovba bejusson, semmi sem volt olyan jó alkalmatosság, mint egy sánta láb.

Messze földről, még külső országról is ez volt valamennyi sántának, kacskának, zsugorodott tagúnak és inaszakadtnak a találkozó helye.

A berdiczovi úton egyik csapat a másikat érte, a ki mind a csodatevő helyre igyekezett. A ki rongyos volt, mankójával mérte végig az utat, a tehetősebbek öszvérre kötözve vitették magukat. A falusi parasztot talyigába fektetve tolta a felesége; a grófok aranyos zsellyeszékben vitették magukat s a polgárok kétkerekű ökrös szekeren utaztak mind Berdiczov felé.

Berdiczov a fehér barátoké volt, egy kellemes völgy teknőjében kiemelkedő halomra építve. Maga a kolostor erős bástyákkal volt körülvéve, a miket még köröskörül vízárok is védett, sánczkarózattal. A domb tövében volt egy hévízforrás, mely az árkokat ellátta s távolabb már hétkerekű malmot hajtott. E vízárkon át csak szűk felvonó hidon lehetett a bekerített kolostorba bejutni. A tömérdek bucsujáró nép – a kolostor falán kívül épült városkában talált elhelyezést, s egyszerre száz embernél többet nem eresztettek be, akármilyen nagy ünnep volt, mert több nem is fért be a templomba; hanem ha nagy volt a sokaság, egész nap tartották a misét, az egyik száz ember bejött az egyik kapun, a másik száz kiment a másikon. Az udvaron, a bástyákon pedig állig, sarkig fegyverezett őrség volt felállítva mindig éjjel-nappal, s gond volt rá, hogy a látogatók semmiféle fegyvert be ne hozzanak magukkal.

Mert a berdiczovi kolostorban mesés kincsek voltak felhalmozva. Nem csodálom, hogy úgy fájt azokra Nyedzviedznek a foga.

Egy oltár vert ezüstből csinálva, a mit Sztaniszló fejedelem ajándékozott a kolostornak; egy áldozó-asztal, a minek tömör arany táblájára volt felvésve az ajándékozó Leszczinszky grófnak a csodás története; fogadalmi képek, csupa drágakövekből rakott mozaikmunkával, arany kelyhek és medenczék, karbunkulusoktól szikrázó szentségtartók, régi koronák, a miknek viselői kétszer akkora fejüek lehettek, mint mi vagyunk; keresztek, miken a zafiroktól és igazgyöngyöktől nem látszott az arany; drága ereklyetartók, ezüst szekrények, miken aranyból vert szobrok vannak; aztán csodálatos mesterművű órák, a mik mind jártak, ütöttek és harangoztak, s e szemvakító pompa és gazdagság, e kincshalmaz és művészi remek közepett, azok a mankók, a miket az itt csodamódon meggyógyult nyavalyások itt hagytak.

Mikor legelőször e kincstárházba beléptem, a sok drágaság között ezeket a mankókat láttam meg legelébb.

Hej de örömest itt hagynám én is azt az átokverte koltuk-dengenegit, a mi a hónom alá szegődött, a benne levő aranyokkal együtt.

Aztán megzendült az ének a khórusban.

Én nem tudom azt kimondani, hogy mit éreztem az ének alatt. Nem láttam én e templomnak sem ezüstjét, sem aranyát; nem számláltam, mennyi mázsára mehet az? mert én csak azt a szent képet néztem ott az oltáron, a mi le nem vette rólam a szemeit, mindenütt rám nézett, mintha a lelkembe nézne, s ott olvasná, hogy én e szent helyre gonosz, istentelen szándékkal jöttem s szemrehányásokat tenne érte; az az ének egészen kiforgatott az idáig hozott gondolataimból, úgy, hogy senki a nyomorékok és szenvedők gyülekezetében őszintébb vezekléssel nem verte a mellét az öklével, s nem csúszott térden a márványpadlat fölött, mint én.

Midőn a szertartásnak vége lett, egyenkint mindenkit odabocsátottak a perjel elé, hogy átvegyék az áldást.

A perjel hosszú őszszakállú agg volt, a hogy az öreg Istent festik. Minden vonásában az a véghetetlen jóság kifejezése.

Előre tudtunkra volt adva, hogy a fehér barátok a beköszöntő látogatóktól nem fogadnak el semmi ajándékot. Csak búcsúvételnél teljesíti azt, a kinek tetszik. A perjel kiosztja az áldást az eléje járulók között; a nélkül, hogy kérdené, ki az igazhívő, ki az eretnek; lehet zsidó, lehet mohamedán, mindenkit egyformán megáld. S lehet valaki tele halálbűnökkel és vétkek elkövetésének rémes szándokaival, meg nem gyóntatja elébb. Megáldja, úgy bocsátja el, s csak azután, ha a megtérő vétkes visszatér másodszor is, megenyhülve, akkor fogadja el tőle a gyónást és az ajándékot.

Én egészen megtörve kerültem ki a templomból. Elfeledtem, hogy miért vagyok ide küldve? nem jutott eszembe kikémlelni a sánczok erejét, a felállított mozsarak lőképességét, az őrség létszámát, csak biczegtem a többi búcsújárókkal tova, annak a zsolozsmának a dallamát dudolva magamban, a mit a többiek hangoztattak; míg a hévízforráshoz elértünk. Itt engem is levetkőztettek, s beleültettek egyikébe azoknak a bakoknak, a miken a sánták, zsugorodottak úszkálnak a víz fölött. Urat és szegényt nem lehet itt megkülömböztetni.

Mikor kijöttem a vízből, már nem voltam sánta többé. Az összezsugorodott lábam olyan ép volt, mint a másik.

«Miraculum! Miraculum!» kiáltozá az egész gyülekezet, s én magam elkezdtem sírni, mint egy gyermek.

Hát mégis van Isten! Daczára annak, hogy én annyiszor mondtam, hogy nincs?

Hát nem bánthatom meg őt annyira, hogy mikor hozzá fordulok meg ne bocsásson?

Fogtam a mankómat, most már nem a hónom alá, hanem a vállamra vetve, úgy tértem vissza a perjelhez.

Rám ismert és szeliden mosolygott.

Odatérdeltem elé, s azt mondtam neki, hogy gyónni akarok.

És aztán meggyóntam neki mindent.

Hogy a hajdemák-vezér megbizásából jöttem ide, kolostora erősségét kikémlelni. Hogy a rablók meg akarják támadni Berdiczovot, s van ostromágyujok is, a mivel a falakon rést lőjjenek. Van négyszáz elszánt czimborájuk, a ki képes halálveszélylyel megmászni a falakat.

Az ősz perjel meghallgatta gyónásomat és feloldott.

Aztán azt mondá:

– Eredj vissza azokhoz, a kik küldtek. És aztán vigy nekik tudósítást arról, a mit tapasztaltál. Hadd jöjjenek. Te maradj ott velük és a mit rád biznak, hogy az ostromágyuval lövesd a kolostort, azt teljesítsd.

– Én tegyem azt, atyám? szólék elbámulva.

– Igen. A pattantyustól függ, hogy milyen sikere legyen az ágyuzásnak. Lőhet jól, lőhet rosszúl. Inkább te légy ott, mint más.

– Rajta leszek, hogy rosszúl lőjjek.

– Tőled függ, hogy a felmentésünkre jövő seregnek elég időhaladéka legyen megérkezni. Te az ostromot elhúzhatod hosszasan.

– Úgy fogok cselekedni.

Annak a bizonyságára, hogy a szavamat híven be fogom váltani, otthagytam a töröktől kapott mankómat is a perjelnél. A hála is ösztönzött rá. Cserébe egy kigyógyult sánta lábért még az olyan mankó sem drága, a mi aranynyal van bélelve. Azt is megmondtam a perjelnek.

– Jól van fiam, szólt a kegyes öreg. Ha bennünket megszabadítani serénykedel, s a veszedelem elfordul rólunk, én visszaadom a nálunk hagyott aranyaidat s még azonfelül is adok neked valamit, a mi többet ér sok siklus aranynál: utat a megtérésre. Befoglak ajánlani az ország hatalmasaihoz, hogy derék ember módjára élhess tovább s nevednek becsületet szerezz. Ezt a szűz Mária képet pedig vidd haza a feleségednek.

Egészen megtérve, töredelmes szívvel kerültem vissza a Preszjaka-barlanghoz.

Ott azonban rögtön újra kellett kezdenem a hazugságot, mert ez által a hajdemákok tőrbecsalása volt a czélom. Czimboráim újjongva fogadtak, a mint meglátták, hogy ép lábbal jövök; én aztán azt hazudtam nekik, hogy valami boszorkány gyógyított meg ördöngős ráolvasással a tagzsugorodásból. Azt elhitték. Ha elmondtam volna igazán, hogy a berdiczovi perjel áldása fogott rajtam, mindjárt gyanúba vettek volna.

Akkor aztán haditanácsot ültünk s én elmondtam a vezérek előtt, a mit a számukra hoztam.

Annyit már kifundáltam a magam eszével, hogy a jó hazugsághoz megkívántatik, hogy legyen benne valami igaz; mert a nélkül az embert hamar rajtakapják.

Leirtam a kolostor kincseit, hozzátéve még azokat is, a miket nem láttam, a kádakkal álló arany és ezüst pénzt. Erre fájt leginkább a hajdemákok foga. A Nyedzviedznek magas vágyai voltak. Az volt a terve, hogy ha egyszer nagyon sok pénzt összegyüjtött, zsoldjába fogadja valamennyi szétszórt rablóbandáját a Kárpátoknak, s azokkal egyszerre közös terv szerint megrohanja a halicsi városokat, a főurak kastélyait lerombolja s aztán kikiáltatja magát nagyfejedelemnek. Számított rá, hogy ha az urakat és papokat kell kirabolni, a nép melléje áll.

Egész éjszakán át elbeszélgetett velem e rémséges terveiről, a miknek sehol sem volt vége. Meg nem akart addig állni, a míg valamennyi istentelenek pápájává meg nem teszi magát.

A kolostor erődítményeit aztán úgy irtam le a rablók előtt, hogy azok hosszú ostromot várnak s igen erősen vannak védelmezve. Pedig a mi csatakígyónkkal az első nap rést lehetett volna rajtuk lőni, s az ő rozsdás taraczkjaik nem sok kárt tehettek az ostromlókban. A perjelt magát úgy irtam le, mint a ki nagy hadvezéri talentum. A vízárkok leirásával, a mik a víz alá rejtett hegyes karókkal vannak teletüzködve, egészen elvettem a kedvét a rabló hadnak, hogy rohammal támadja meg a sánczokat. A «spanyol lovasokról» és tűzaknákról is tudtam nekik csodadolgokat beszélni, úgy, hogy egészen megnyugodtak az én szakértően formált tervemben. Én a mi sugárágyunkkal a bástya egy részét úgy fogom lerombolni, hogy annak az omladványa a vízárkot betemesse, akkor azután ott a résen könnyen keresztül hatolunk.

A Nyedzviedz kedvét annyira megnyertem, hogy teljhatalmat adott az ostrom vezetésére.

Én különös kegyül csak annyit kértem tőle, hogy engedjen egy napra visszamennem a Viszpa-Ogródba, hadd látom meg az én kedves Madusomat, a ki azóta azt hiheti, hogy tán meg is haltam.

Nem örömest állt rá Nyedzviedz.

– Ismerem az asszonyfélét. Nem jó a harczosnak asszonnyal szóba állni, mikor harczba akar menni. Az még rosszabb, mintha imádkoznék. Az asszony mindjárt sír, s abban a vízben a gyönge szív hamar megolvad.

De én addig erősködtem a kívánságom mellett, hogy kénytelen volt engedni.

Még egyszer megnyitották előttem a Viszpa-Ogród szikla folyosóját.

Szép őszi délután volt, mikor a meredek sziklalépcsőzeten a csendes kis sziklaszigetbe leballagtam.

Már messziről hallottam, kis házunkhoz közeledve, az én kedves Madusom ismerős danáját.

Megérezte a jó lélek, hogy közeledem és kifutott elém.

Mintha most is látnám, milyen szép volt, milyen öröme volt.

Azt hitte, hogy már most ott maradok végkép.

Nem rontottam el az örömét. A búcsúzás pillanatára halasztottam azt a szót, a mi majd könyekre fakasztja, hogy újra eltávozom messze, veszélyes útra.

Azt az egy éjszakát boldogságban akartam eltölteni.

Engedtem neki, hogy előbb ő mondja el a maga dolgait. Hadd dicsekedjék el vele, mennyi aszalt gyümölcsöt, mennyi füstölt pisztrángot rakott el télire, hány döböz turóval látta el a házat? Milyen szép vásznat szőtt a maga termesztette lenből. Aztán nagy pirulva, nagy dicsekedve megmutogatta a maga készítette kincseit. Egy kis parányi gyöngyös főkötőcskét, egy legapróbb embernek való zubbonykát, hogy azoknak láttára majd a szivem ugrott ki a helyéből.

Azt suttogta hozzá, hogy mikor a karácsony ünnep eljő, akkor az ő bethlehemi jászolkája is kész lesz.

Oh mint szerettem volna itt maradni nála: örökre a Viszpa-Ogródban maradni.

De hát nem lehetett. Nagyobb terveim voltak vele. Ki akartam őt innen szabadítani; elvinni magammal s úrasszonyt csinálni belőle.

Mikor aztán ő kifogyott a dicsekedésből, akkor rám került sor, hogy mondjam el én is, a mi azóta történt velem.

No azzal nem volt ok valami nagyon dicsekedni. S úgy tapasztaltam, hogy az a Madus, a ki a Viszpa-Ogródban a galambokat eteti, nem ugyanaz, a ki a Nyedzviedzzel minden rablókalandra együtt járt; mert a karaván kirablása történetének elmesélése alatt valósággal kilelte a hideg, úgy elborzadt tőle. Hát még mikor a sánta lábam történetét elmondtam neki! De újra felemelkedett aztán, mikor meggyógyulásom csodáját elbeszéltem, s attól aztán ő is meggyógyult végkép, mikor a boldogságos szűz képét átadtam neki, a mit a perjel küldött.

Pedig ez a kép lett a halála.

De hát ez lett az üdvössége is.

Csak reggelre kelve mondtam meg a jó léleknek, hogy itthon létem ideje letelt s megint odább kell mennem.

Hogy marasztott csókjaival! Hogy borult a nyakamba, s aztán meg a térdeimhez! Nem akart elereszteni. Talán előre megérezte, hogy e testben nem fogjuk egymást többé látni? Hasztalan biztattam, vígasztaltam, hasztalan esküdtem neki, hogy visszajövök érte, hogy csak azért megyek el most is, mert az ő sorsáról akarok gondoskodni: nem vette be a jó szót; de elkisért az egész sziklalépcsőn fel s talán velem jött volna vissza a barlangba, ha ott szembe nem jött volna ránk az apja.