MÁSODIK RÉSZ. A RABLÓK KÖZÖTT. (continued 2)

A Nyedzviedz aztán visszariasztá. Azzal ijesztette, hogy a hajdemákok közé nem jó vetődni ilyen menyecskének, mert a rablók babonája az, hogy a kinek egy nem született gyermek kis ujja van a zsebében, azt nem sebzi meg se golyó, se kard.

Még egyszer meg akart csókolni, de a Nyedzviedz közénk állt s azt mondta: «elég volt!» Aztán betaszított maga elé a sziklafolyosó szádába.

Én, a míg csak a világító nyilás látható volt, vissza-vissza néztem, s mindig ott láttam állni az én Madusomat a kerek nyilás közepén.

Olyannak látszott előttem, mintha egy szent állana a fényes glória közepett.

A folyosó egyre sötétebb lett, s az a glóriás kép annál fényesebbnek látszott. Egyszer aztán elhajlott a sikátor s az én vizióm eltünt.

Mi még az nap felkerekedtünk, négyszáz hajdemákkal, meg a sugárágyunkkal s nappal végig vonulva a preszjakai völgyön, az éj oltalma alatt, szép holdvilágnál kijutottunk az országútra, a hol nem féltünk semmi ellenállástól többé.

V. A KARÁCSONYÉJ.

Őszszel kezdtük el az ostromot s én olyan szépen vezettem azt, hogy a deczember is ott talált bennünket. Háromszor is megváltoztattam az ostromlöveg helyét s olyan nagy távolból lőttem vele, hogy nem tehetett nagy kárt a falakban.

A Nyedzviedz ugyan mindig sarkalt, hogy menjünk közelebb a bástyákhoz; lám azoknak az ágyugolyói is csak úgy gurulva jönnek már idáig; s egyszer a maga paraszt eszével ki is találta a térségen a legjobb pontot, a honnan a váracsot egész sikerrel lehetett volna lövetni s kényszerített, hogy ott állítsam fel az ágyumat. Szót kellett fogadnom; de én, mialatt a sánczokat éjszaka elkészítettem, lopva egy hordócska lőport helyezék el a földeskosarak alá. Reggel aztán azt mondtam Nyedzviedznek, hogy vigyázzunk magunkra, mert itt a várbeliek tűzaknát ásnak alánk, az éjjel jól hallottam, a mint a föld alatt dolgoztak; a földre helyezett dob bőrén a ráhintett borsószemek csak úgy tánczoltak.

Nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy megeszi ő azt, a ki a várból idáig vakandokmunkát mer csinálni s csak azért is ott maradt a következő éjjel is, a lövetés sikerét megfigyelni.

Én aztán azt tettem, hogy egy hosszú nádszálat dugtam bele az elrejtett lőporos hordóba, azon húztam keresztül a salétromos zsineget, mert óvatosnak kellett lennem: a Nyedzviedznek finom szaglása volt; lőtávolon kívül megtudta érezni a kanócz szagát, ha valahol lesben elrejtett ellenség várt reá. Így nem érezhette azt meg.

A lőpor aztán a legjobbkor lobbant föl, mikor épen a Nyedzviedz a mellvédnek támaszkodva, bámult a kilőtt golyó után. Úgy kellett őt a lábánál fogva kihúznom a sánczkosarak alul. Azért kutyabaja sem lett, hanem a kedve egészen elment olyan közelről lövetni a várat, a honnan a tűzaknával elérik az embert s tanácsomra megint visszamentünk a távoli dombra.

Azzal biztattam a zugolódó hajdemákokat, hogy mikor beállnak a téli fagyok, akkor a vízárkok is mind befagynak s nekünk könnyű munkánk lesz a jégen keresztül ostrommal mászni meg a falakat. Azt azonban elhallgattam előlük, hogy a hőforrás soha sem engedi befagyni a sánczárkokban a vizet s ha nekünk orrunk-fülünk lefagy is, de a sánczárok be nem fagy.

E közben szépen eljött a karácsony. Rám nézve sokszorosan várva várt nap. Az örök-kalendáriumot ott hordtam az órám lánczára akasztva. Baseli munka volt mind a kettő.

Kegyetlen csikorgó hideggel köszöntött be a karácsonyszombat reggele; északi szél fujt, csak úgy hordta a havat, hogy tíz lépésnyire nem lehetett látni. Épen ilyen időre számítottam.

Az ágyúzást félbe kellett hagyni, miután a vár épen nem volt látható a hófergeteg miatt; a hajdemákok mind a sátoraikba huzódtak, s ott ittak és koczkáztak. De hát mire koczkáztak, ha pénzt nem volt szabad maguknál tartani? Pofoncsapásra. A nyertes fizetett, a vesztes állta. Soha sem volt kedvem ehhez a játékhoz. De a hajdemákoknak bolond kedvük telt benne.

Én az alatt, míg minden sátorban folyt a tivornya, hangzott a részeg lárma, káromkodás, csendesen meghuzódtam a magam sátorában s visszagondoltam elmult éveimre, mi minden történt velem ezen a szent napon? elkezdve az első gyermekkori emléken, mikor az anyám karján ülve, az első mézeskalácsbábot levettem a karácsonyfáról s aztán sajnáltam megenni, mert aranyos volt. Aztán eljutottam a viszpa-ogródi házikóig s azon gondolkoztam, hogy a míg én itt a hótól félig betemetett sátorban hallgatom a hideg szél zúgását, távoli harangok bongását, közeledő paripák dobogását, vajjon az alatt az én kis Madusomnak elkészül-e már a bethlehemi jászolka?

A berdiczovi kolostornak valamennyi harangja zúgott éjféli misére. Körülöttem valamennyi sátorban danoltak trágár dalokat. A vezér sátorában a pópa egy misének a parodiáját énekelte. Künn a szél szétzavarta az égen a felhőket, a holdvilág előtt százféle boszorkány-alak repült végig, egész rajostul, mindenféle torzidomokat öltve, azok ilyenkor mind találkozót tartanak. A berdiczovi várbástyákon lehetett látni a processiót, a mint a tömérdek lámpások hosszú sora a templom felé elvonult. A szél az alatt, mint az éles homokot, úgy szitálta az apró, de sűrű havat ide lent.

Egyszer aztán, a mit olyan régen hallgattam, fülemmel a földre fekve, a lódobaj egész közelből kezdett hangzani. Most értek el a sziklaútra, melyről a szél elseperte a havat; a míg a sikon a mély hóban gázoltak, nem volt oly észrevehető a nesz: ezek Visznovieczky herczeg dragonyosai!

A találkozó erre az éjszakára volt nekik kitűzve, a mikor a hajdemákok a dorbézolástól elázva, sátoraikban fognak heverni.

Magam nem vártam be őket. Sötétben minden tehén fekete. Ha valamelyik dragonyos egyet húz a tarkómra, jókor lesz már aztán mondogatnom, hogy én ez vagyok és nem amaz! Hirtelen kibujtam a sátoromból, nyakamba kaptam a köpenyegemet s elkezdtem szaladni toronyirányában Berdiczov felé. A mint az első futamodás után megálltam lélekzetet venni, s visszapillantottam az elhagyott táborhelyre, most már a földön láttam azt a boszorkány-futást, a mit eddig az égen, csakhogy a széllel ellenkező irányban. Egy bomladozó ördögrajt szent-György alakok villám kardjaitól paskolva; ádáz futás, üldözés, a fehér havon fekete tömegeknek előre-hátra hömpölygése. Az éjjeli támadás minden lövöldözés nélkül ment végbe. Mi történt a hajdemákokkal? nem tudom; mert én megint a lábam közé kaptam a földet és futottam, míg csak el nem értem a vízpartig. Ott azután a kapu előtt addig kiabáltam, míg le nem eresztették értem a felvonó hidat.

Az éjféli misének épen akkor volt vége. A szerzetesek hosszúnyelű lámpásaikkal a templomi körmenetet vezették és énekelték a dicsérő zsolozsmát, a mit azután a mögöttük járó polgárok s a kolostorba szoruló mindenféle nyomorékok, sánták, bénák chorusa utánuk zengett.

Hej, hogy bomlott egyszerre az egész ájtatos processio, a mint eléjük álltam a mennyezetvivőknek ezzel a szóval: «itt van a Visznovieszky herczeg s veri a hajdemákokat!» Hej, hogy félbeszakadt egyszerre a zsolozsma, hogy rivallta egyszerre minden torok: «ad arma!» hej hogy hagyták ott maguk a mennyezetvivő senatorok a perjelt az utcza közepén, hogy puskáikért haza szaladjanak, még a sánták is féllábon ugráltak s mankóikkal fenyegetőztek. Most már a hajdemákok felgyujtott sátorainak világánál a bástyákról is lehetett látni az ostromlók veszedelmét, kik a felmentő sereg elől hanyatt-homlok rohantak, a merre nyitva volt a világ. Most már a vitéz városi polgárság sem tartóztathatta vissza hősi indulatát; ki mi fegyvert kezébe kaphatott, rohant vele a hidon keresztül ki a csatamezőre; a barátok kereszttel a kezükben vezették elől, s a koldusok, mankóval kezükben, biztatták hátul a kirohanó sereget, mely ezen éjjel nagy pusztítást követett el a hajdemákokban, mind azoknak, a kiknek a dragonyosok már levágták a fejüket, még a lábaikat is levagdalva.

Hogy a Nyedzviedz maga megmenekült-e a nagy mészárlásból, azt ezuttal nem tudhattam meg, hanem hogy én magam megmenekültem mind ebből a veszedelemből, mind a hajdemákok körmei közül, azért ugyan hálát adtam az Úr Istennek.

És ezzel végződött az én rablói életpályám.

Itt szünetet tartott a vallomás tevő vádlott, magának is szüksége levén a pihenésre, a biráinak is.

(– Cogito, mondá a nagyherczeg, hogy reus a causa kimenetele által rehabilitálta magát, a mennyit vétett, annyit helyrehozott! Isteni miraculum által salválódott; s nem illik ott, a hol a mennyei biró absolutiót adott, a földi biráknak condemnálni.)

(– Óh hiszen ha kegyelmességed rábizza erre a calefactorra, hogy magyarázza ki a gonosz tetteit, ez mind a huszonkettőt úgy felcziczomázza, hogy a végén még beatificatióját fogjuk indítványozni! mondá erre a soltész.)

(– Nihilominus, ez a főbenjáró bűne deleáltassék!)