KILENCEDIK FEJEZET.

Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de kénytelen beszélni.

Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“

Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza megyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be referádámat: Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!

S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a Nemzeti tanács, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek.

Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az „aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése iratta velem a cikket, melynek ez a cime: A pap legyen pap. Sok derék, jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.

Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: A nemzeti tanács védelme alatt, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.

Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: Ezt a kabátot még lehuzzuk rólad! S hogy egészen stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő, egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: Nem akarok több katonát látni! Minden tekintetben oly jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat.

Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.

– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és társaságát.

Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!

Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való bizodalmat.

A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon. Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz, ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.

Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…

– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.

Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre elég.

– Nos, hány éves vagy?

– Hetven.

– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?

Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.

De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a 19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?…

De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.

Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek – szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet, álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.

*

Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki „határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak, harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen A hülye titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.

Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát. Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból, nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak, de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert ennek nincs – vesztenivalója.

*

1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja látni a fiát.

A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek, amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét „Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.

Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: Nem, nem, soha! Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: Négy Elszászt akartok? Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el. Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.

A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március 21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy „lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a maroknyi sereg egységét…

Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy „az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a müveltséget közügynek tekinti és éppen ezért a magántulajdonban levő kiadócégeket is kommunizálja, s csak az a könyv, az a nyomtatvány jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz számitásnak. Minden könyv kell, hogy a kultura új eseménye legyen“.

Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!

De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek. „A választás eredményét – folytatja – még az éjszaka folyamán (!) közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos helyettesével, aki az irói szovjetet jóváhagyta. Külön hangsulyozta azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt mindenekelőtt tisztán müvészi szempontok vezetik és annak a könyvnek adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új és értékes könyveket vetnek a piacra, a tizszeresét annak, melyet a régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista államnak az ellátási rendszere, az irókat, akárcsak Oroszországban, a legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi munkát végező munkásokat, a kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat. A szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai munkássága, mely nemcsak nálunk talált legteljesebb elismerésre, hanem az egész müvelt külföldön is.“

Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről, mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást tartanak.

Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel, első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“ kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később kerit…

Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását, sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc. 25.“

Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett. A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett a sajtódirektórium, hogy „a Jó Pajtás beszüntetését határozta el.“ A halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de ez a halálos itélet váratlanul ért.

A Jó Pajtás, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél: a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet, minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget, ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó Reménytelenség. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a Reménység. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a Jövendő. Meleg szivem vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező Hit. Az Istenben való Hit.

Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el engem s velem a burzsujnak gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá tett gyermekeknek ezreit.

Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első golyó, amely embert ölt. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme, ha Barbusse Tűz-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása; földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy lelkierő kell ehhez! Ez a lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.

Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a Gyermekek szigetén. Ezen a szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok, nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár. Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet; csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.

*

A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki. A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez, sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva, munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz. Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is, az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még feketébbnek látszik.

Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat. Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket, melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára lesz-e idejük?

Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a 24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: mért nem mindjárt? Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják: Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak, lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt, hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra – ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.

Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki; egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly. Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová. Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld, negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom, vajjon szántok-e még rajta valaha?

Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn, mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a kaszát.

Mondta Mária:

– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad. Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.

– Megirjam? Kinek?

– Az iróasztal fiókjának.

És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő, ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel, amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés, röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!

Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.

*

Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat. „Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…

– S a „burzsuj“ gyermekek?

– Azok dögöljenek meg!

Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József, életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.

– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az utolsó durva szó.

A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha, munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek, a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat, felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a Szeretet volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a Gyülölet szolgálatába állitsam tollamat!?

Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.

Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.

Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A kis elvtárs. A kis proli! Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.

– Nem, nem, soha!

Tovább alkudozunk. Hát legyen Jó barát. Igen jó cim, de miért legyen a Jó Pajtás-ból Jó Barát?

– Nem, nem, soha!

Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.

Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet. Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is, elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták; intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság, hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok elébe.

Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel, hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak, de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A 18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot, mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.

Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti, mint technikai tekintetben!

Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna nyomtatni.

– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető. – Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.

Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy, élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett csapnia vörös katonának.

Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.

– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire sem volt a kommunizmusnak!

– Nem igy értettem a kommunizmust! – kiabált a megcsalt ember dühével.

Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban. A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő esztendőben, arra nem gondolnak: „egyél, igyál, mulass, minden egyéb semmi.“ Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“, ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még, hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van, bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is, magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is, őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha valami „uj“ elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság pályázatán tünik fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir: ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat közölnek könyveiből, s ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak. Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztostársai is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü ellátás“ négy hónapjában.

Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki:

– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?

– A lelkesedés s a dunaparti szilva!

Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt nem esznek.

Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere, halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban. Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett senyvedniök.

Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák junius végén befejeződnek s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi a tököt.

Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul, érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya – anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek, szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi, az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk?

A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső, a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől…

Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem, kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének. S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!

Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is, onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák bélése alól.

– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.

– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?

– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu.

– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“.

– E’mán szent igaz.

Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak. Székely urak gyurták át…

Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik „beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.

– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek évfordulóján omlott össze a vörös világ.

Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:

– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.