HETEDIK FEJEZET.

Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen világháborunak neveztetik.

Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak. Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: költemény. A kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó borit…

Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá, fel az erdőbe, repülne velünk a szán!

– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka, egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!

Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre, megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben, hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem szeret?

Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze, valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.

No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra nyugton, csendesen…

– Megforduljunk, nagyanyóka?

– Várjunk még egy keveset.

Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg? Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek…

Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik lejebb, lejebb öreg emberek élete.

– Nem fázik, nagyanyóka?

– Nem, nem. Hát maga?

– Nem, nem.

Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton, mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva, napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó, szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…

A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném! Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat, ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szivemet?“

Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?…

Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…

– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.

– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.

Mondom: ki és mit.

– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?

– Nem, nem.

– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már délibábot?

– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is az. Valami természeti csuda, az bizonyos.

Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre!

– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.

Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s hirtelen eltünik a gyönyörü kép…

– Hát ily rövid életü minden, ami szép?

– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.

– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.

– Sőt az is marad halálig.

Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak. Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze bennem:

Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk, megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni…

*

Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz, de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga, amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk, istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel jutunk Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye urait, mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája rótt részt – s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy oldalában!

„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely, a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. „Sáros és káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen. Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő csak szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy levágják s a husát kimérjék?

– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő János.

– De abból nem telik ki az ára.

– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?

Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben „mindenünk volna, csak pénzünk nincs, a gazdaságra – ráfizetünk“.

– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk van, csak pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy miből, ha nincs pénzünk?

Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet.

Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere. Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron. Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg, instálom.

A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ hámormunkás volt a mi erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasztották, aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni; csak ki kell ásni.

Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.

Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret: porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme, mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?

– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?

– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán.

– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa cápszakállat.

Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a kecskeszakállhoz, s a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon, hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt, kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant.

– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, hogy ezt a mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán, minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna.

Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, ujságot szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad, bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott, ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben – amint ő mondá – „minden van, instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett régi irásokat, bányatisztek leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. – Bizony mondom, megmozdulhatna az ur, mondta akkor is.

– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy gyülekezet lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az egész „Székely tartományt“, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek.

– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?

Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a „Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak mellett is.

A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén! Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg, instálom! Nézzék meg, mi van itt!

– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.

– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?

– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.

– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!?

– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy?

Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik csapat ma jár Érces puszta tájékán, a másik holnap halad el Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem, másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől.

Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett, s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam, hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya, ezüstbánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás, sipolás, kürtölés, kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu, megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!

Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon, benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én… Nekem elég volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett… S hogy otthon maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a vén bányász beszámolója.

Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca. Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. Csak a szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme pilláján.

– No, öreg, megjárta az utat?

– Meg, uram, meg.

– Fáradt, ugy-e? Üljön le.

– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett rajtam. Megengedi-é?

Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét, földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:

– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom, jőjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek, minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj, tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az asszonyt szép szóval, rút szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót, szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki, erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke? – Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. – Mit beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – S merre mentek, te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a világ s még két nap. – Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’ a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, mint a sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál, nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal, mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját, holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem szököm, abb’ a hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal engem ott hagyának az ut szélin.

…Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy nem?

Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt, csillapodjék le.

Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi keveset értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember?

Mondtam én:

– Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként ugy, amint láttad, az eleven, a megtestesült székelykérdés, a maga teljes valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban vénült meg, hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt csakugyan tele van kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól Pilátusig, levelez, rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad – hiába. A tenger kincs ott van a föld gyomrában, a fölötte járó nép pedig – koldus. Most különben csak az történt vele, hogy egyik helyről elkésett, a másik helyre meg igen korán érkezett s még szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem hasitá. Ha még többet akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra.

– Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést.

Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám kaszálóján talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek a vén, megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén embernek talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még mindig ás, kutat és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és – neki is. Hogy ő meg fogja érni azt az időt, amikor „azok a buta népek“ nem fognak kacagni rajta, mert maguk fogják szorongatni kérges kezét, veregetni a vállát.

– Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom!

– Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a bodvaji bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur kieszközölte.

A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul fészkelődik a széken.

– Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék harmad-negyedmagammal, osztán, osztán – mi bizony, ugy teszünk, mintha dolgoznánk, de nem dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom a tekintetes urnak: uram, ez igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő a – többi? – Azzal kend ne törődjék, mondja az ur. Csak legyenek ott kendtek, hátha egyszer odavetődik egy pesti ur?…

– Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, meg.

Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország szivében igy oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek igy nyulnak a hóna alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a „magas kormánynak“ tán sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, kidőlt-bedőlt falú hámor körül három-négy ember lézeng, akik várják, várják, itéletnapjáig várhatják: mikor jön már a többi munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van sejtelme erről? Igy vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez.

Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra tarolják le élelmes vállalkozók a rengeteg fenyveseket s a nép szegényebb, mint valaha. Hogy Ditró környékén márványkavics boritotta utakon nyikorog a csiki székely szekere, s nekem Budapestről kell hozatnom márványemléket szüleim sirjára; hogy ez a márvány Délmagyarországból kerül Budapestre, onnan Kisbaconba, a ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja, hogy siremléket, szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Kőrösi Csoma Sándornak; Zágoni Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem leghivebb hivének, az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az ágyuöntő hősnek; Orbán Balázsnak, a Székelyföld irójának; Bolyai Farkasnak, a világhirü székely matematikusnak; Kriza Jánosnak, a Vadrózsák lelkes gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, a magyar festőmüvészet egyik uttörőjének; Pál Lászlónak, a világhires tájképfestőnek; Bedő Albertnek, az erdők édesapjának, aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az erdőpusztitó apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt mentve meg a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más férfia Székelyországnak, megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot, melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből…

S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv székely urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely fürdőket világhirre emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, nemsokára jön. Közeledik az 1914-ik esztendő…

*

Az 1914-ik esztendőben… A mai nemzedéknek majd bőséges része lesz a magyar és a világirodalom, klasszikus és nem klasszikus regényeiben, amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az 1914-ik esztendő nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, hogy sok-sok könyv kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is foglalkoztam a gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény; csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.

Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek, mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s egy-két hónap során esztendők munkáját végezém. Hegyoldalán tovább ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül, melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák közül mosolyog ki. Egy sereg galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában: mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták?

A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-, egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul egyik ács. És kész a versike:

Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a táblát s rápingálja a versikét is.

Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát állitok, rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike:

Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is emléktáblát kap, versikével:

Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy, mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két menyemasszony, hat unoka és két öreg ember.

Verset kap e tábla is, hogyne kapna:

De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába, ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor, réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szentelem e termet. Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát: gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, hogy ne mondjam: – oleanderem! Ezért szól a vers igy:

Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre, végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. Május végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az elkövetkezendő vihart? Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném állitani. – Hadd maradjon őszre is a „nagy müből“, békitem magamat, mert komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez, jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz, hogy ne maradjanak.

Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet, melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de szép, s ez mind az enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak.

Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll a tulsó hegyoldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján. Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek a nyilását?

Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.

Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; utánuk buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat felé, hátha, hátha… Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre is nem tudom megvárni, amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként, meglepetésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja. Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait.

Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak Világost, ahol „a magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az egyetlen ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni, mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk messzi idegen országba menjen feleségül. – No, kis Olga, gondoltam magamban, most megmutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet! Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb, legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében. Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk minket.

Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, – feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… Egyék, egyék.

Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy egyszer majd megesznek minket az oroszok…

Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől, sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást?

Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam: dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba?

A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában a gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik belé, Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát… Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása nélkül szalad az „ország szivéből“.

A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte, hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“, millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága; szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden emberi érzést kicsufoló gyülölködése – ki hitte volna ezt?

„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király, akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta? Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!

Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak, bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé; nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly „kis doktor“ fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán, éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony, fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek, hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született, holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle csudaszerek összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a felháborodás, szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny legördül. Azaz legördülne, ha volna.

Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?… Az én házamban bizonnyal utoljára…

Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig? Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába, meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu „vén legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házasodott meg) nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket – vajjon sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy ő is már az első csatában „hősi halált hal“?

A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos lósorozás s a besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük. A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? – Háboruba, édes fiam.

Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót nyeritve?

A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok, urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! – és a cigány huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne hagyd magad, magyar!

A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás fojtogatja, s végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog.

– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket. Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni, épp oly keservesen, mint maga…

*

Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő, simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd, majd, ha hazajön a fiu…

– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.

Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás, ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal emeli a pótadót. Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az ember a vassal.

– Ez is félbemaradt drótsövény.

A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is félbenmaradt drótsövény.

– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a kis faluban! Hány ilyen félbemaradt drótsövény lehet az országban s mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják egymást az emberek. Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először – s azért találkoznak, hogy egyik a másikat megölje.

Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik, mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat.

„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja Vilmos császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak, félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!

De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok, Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak: siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg. Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében, az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48 csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége, gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek, mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük. Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is. Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915 tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy: sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De, ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló, hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul…

Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba, hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad. Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45 évesek. No, hamar sor kerül rájok is…

Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk? Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét. Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt, a fénkővel azt is „félrefente“.

– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?

Mutatja. Persze, hogy félrefente.

– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.

Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.

A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.

– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.

Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat, laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája…

Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát. A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak. Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet, ha mada meghal?

– Hát az édesapátok.

– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát is.

De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul Tominak:

– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?

– Nem szejetném, – szipog Tomi.

– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!

Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.

– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem, közeledem…

Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se neki. Nem, nem kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények. Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a világháborut világölelkezés.

Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk, ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert, ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket hadimunkára vitték, már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves embereket viszik hadimunkára, de közeledik az idő, amikor ezeknek is ölniök kell…

Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két fiatal cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos – más munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom. Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm, lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a „kis doktor“ is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem.

Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:

Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni, hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs menekvés.

– Eper! Eper!

Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást. Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember, aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi eledele a családnak.

– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt az embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember, szerezd meg családodnak a télirevalót.

Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy nagy a hirök, becsületük a – harcmezőn.

Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a konyhán: jól lássák el ezt az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag. Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába. Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól: annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen cikáznak a villámok.

– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.

– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem!

Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták, de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek két fia védi a hazát…

János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra, aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára, holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha legalább életben találná ott a fiait!

*

Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: Erzsike sulyos beteg. Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a mi frontunkat: Erzsikét temetik.

A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat. Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háboru, akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – front mögött. Az unokáknak, természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk, akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy kocsikázni mennek… Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire jutottunk!

Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek, hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a levél, amelyen a távirat. „Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ védik a határt. De még Tisza Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A „tigrisek“ idegen földön vérzenek s az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.“ Azt válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt maradunk. Hideg viz mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk, inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.“

Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek, megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – Bukovinába. Mi azonban erről a fordulatról nem tudunk, az „álhirhordozókat“ leszidjuk s folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik, amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem sétált a Marosig.

Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a jegyző.

– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én.

De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon. Talán egyelőre kevesen, de vannak.

Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották össze szivemet Isten szolgájával, családjával – ezeknek a napoknak, ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot, de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben – találkozhatnátok…

A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.

– Menekültök?

– Holnap reggel megyünk. És ti?

– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki.

Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba, onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett. „Könnyen“ védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek, asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt.

Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok. Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte városias falujára. Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém. Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van. Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én házam köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek menekülnie kell!

Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive. Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan hullámokon végtelen fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok, megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt: Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat nekem ültetted! Ez a paradicsom az enyém!

Ki az a Nekem?! Ki az az Enyém?! hallom lelkem felhördülését. Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél, mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem – igy csak az ördög kacaghat!

Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek. Nyilvánvaló, hogy én akkor igy láttam, amit láttam; igy hallottam, amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a Föld; hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat, megrenditő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én, hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását zavartalan végzi?

Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak, ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni („Szépen ide hallik, mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan utolszor… Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem, csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat, még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is, hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám, azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom, mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul, mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért, emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess fát, öreg! Nem magadnak, – a gyermekeidnek, az unokáidnak.

Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik rajta.

– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell halnom, s hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent akaratában.

Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának:

– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön vérzenek. Holnap talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett egyeztünk meg. Igy volt-e?

– Igy, igy.

– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhágy, agg szüleim gyenge karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!

– Ugy legyen, rebegte Mária.

De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is. Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.

– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt meg…

Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.

– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!

– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.

Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki falukban.

– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki. Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek…

De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, hogy nincs ott nekünk katonánk.

És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad! Meneküljön minden lélek!

Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat az ellenség.

– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el.

Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek „Nagy-Magyarország“ az ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.

Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat, különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok, leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek jobb gazdát, mint amilyen én voltam.

Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott bevárjuk.

Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál virágot, tárcámba rejtettem.

– Indulhatunk.

A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást vetünk a házra, a kertre – a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából született, megcsókolom, zokogva csókolom meg.

A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába, most viszem az ellenség elől.

– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót nekik.

Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném, meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az urakat összefogdossák s viszik Romániába.

Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a hetvenen. – Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.

– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – de az én gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám…

A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében. Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom. Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát „menekitnek“ a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is, amelyeket a rokkant cselédre biztam… Egyhetes bocika is maradt otthon, ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam, hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le, mert keservesen bőg az anyja“…

Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket mind nyársra fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.“

Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.

Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát, mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén: éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel. Bent a faluban, a „Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk“ Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó. Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell járnunk, igy talán…

A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető. Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a vagyont. Bizony, nem magának őrzi.

Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. Az udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok, csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Terebélyes fa az udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag. Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek: szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az Isten! – a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!

– Maga nem alszik?

– Nem.

– Min gondolkozik?

– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg.

Mondta Mária:

– Ugyanezt gondoltam én is.

Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.

Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.

– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor indul az utolsó vonat.

Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért, hozza azokat is.

– Nem, nem, visszamegyünk.

De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát jöttünk rekkenő melegségben.

– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, nem itattátok meg?

– Nem.

Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább usztatunk a bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal. Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert kiesik!

Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki belőlem, hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.

Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem. Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.

A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi. Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa. Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban. Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra, elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim. Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj, fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak, szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.

Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő, irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és Éva annakidején.

Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót, szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a gyermekeket?

Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc! Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?

Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja: száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy- és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk. Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“

Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik. Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél, amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.

Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek. Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat: megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.

– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy a férfiakat különválasztják s internálják valahol.

– Én nem maradok el magától!

– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.

– Hát öljenek meg!

– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.

– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha Isten megelégelte életünket – –

– Legyen meg Isten akaratja.

Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.

Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“

Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél, Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák, gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!

– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a kétségbeesett embereknek.

Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru.

– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.

Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen: közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.

Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek reggelre kiszenved.

Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“ eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“ meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk, halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok! Visszaszerezzük Erdélyt!

Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon azokat hazaeresztik-e?“

Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet: jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető. Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák. Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát, hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:

Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit, akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona? „Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli, megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:

Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át a kiskapusi temetőkerten!

És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy, akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva, burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely népmesék legszebb asszonya!

Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták. Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek: nincs maradásuk.

A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok, nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez a vakáció!

Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges ez? Mit ér az élet haza nélkül?

Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.

Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük: mióta áll itt?

Mondják: Három nap óta!

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem, hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:

– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten, sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?

A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.

– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.

Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem, hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő. Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most 80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem, hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék! Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét, hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.

– Most már igy is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?

– Elmegyünk, el.

Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.

Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.

Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének, éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.

Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg: nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem. Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon maradtak utolsó pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek végiggondolni, ami ezután következik?

Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt. A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom, felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes terhe alatt. Az egyikről verset is irtam:

S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“

A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé. Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:

„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást! Most mi vagyunk a bujdosók…“

Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt. A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“ járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“

Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei. Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át: ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen… Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi szüleink nem!

Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon, földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!

Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok, oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem, szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar! Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem: no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok: ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az eltitkolhatatlan rémületet.

Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak? Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet felé…

Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.

– Mi ujság, öcsém?

– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.

– S kivágták a fákat, ugy-e?

– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.

– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta volna. Ugy-e, megmondtad volna?

– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?

– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.

– Hát a házból vittek-e el valamit?

– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el. Ledobták az ebédlőben.

– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem a magyar.

Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó. Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok, sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt szomoru mosollyal.

Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják kertem összes fáit.

És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet. Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a – moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép, amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti kocsikba, már repül is a vonat…

Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve, szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!