MÁSODIK RÉSZ. A DÉMONOK ORSZÁGA.

TIZENHETEDIK FEJEZET. A titokzatos Mongolország.

Ázsia szívében van a nagy, titokzatos, gazdag Mongolország. A Tien San havas legelőitől és a nyugati Zungaria forró homoksivatagjaitól Közép-Ázsia írtózatosan nagy részén terül el, egészen a Szajan-hegység erdős magaslatáig és Kína nagy faláig.

A népek bölcsője, történelmi korszakoknak eredő helye, legendák veszik körül. Szülőhelye vérszomjas hódítóknak, akiknek fővárosai ma a Gobi homokja alatt vannak eltemetve, de akiknek titokzatos vonatkozásai és régi nomád törvényei máig élve maradtak; országa szerzeteseknek és rosszakaratú ördögöknek, hazája vándorló törzseknek, amelyeket Dzsingisz khán és Kublai khán leszármazottjai, a fiatalabb ágak khánjai és hercegei kormányoznak.

Titokzatos országa a Rama, Sakia-muni, Djonkapa és Paspa kultuszának, amelyet az Élő Buddha – Bogdo Gheghen Ta Kureban vagy Urgában – képvisel, aki a lámai vallásnak ujjászületett Buddha harmadik legnagyobb méltósága; országa titokzatos orvosoknak, prófétáknak, varázslóknak, jósoknak és boszorkányoknak, országa a Svasztikának, az az ország, amely még mindig nem felejtette el a régen meghalt, Ázsia és Európa felének uralkodóivá lett nagy hatalmasságok gondolatait.

Országa csupasz hegyeknek és kopár síkságoknak, amelyeket a nap elégetett és a hideg megölt, országa beteg barmoknak és beteg embereknek, a pestis, förtelmes bőrbajok és a himlő fészke. Országa gőzölgő hőforrásoknak és veszedelmes hegyszorosoknak, amelyeken gonosz szellemek laknak, országa szent halban gazdag tavaknak, országa farkasoknak, ritka szarvasfajoknak és hegyi kecskéknek, országa számtalan mormotának, vad lónak, vad szamárnak és vad tevének, amelyek sohasem láttak féket, országa dühös kutyáknak és mohó ragadozó madaraknak, amelyek fölfalják a síkra kitett halottakat.

Az az ország, melynek kihaló, kezdetleges népe nagy atyáknak a síkságok porában és homokjában fehéredő csontjaira tekint, ahol kipusztul egy nép, amely azelőtt egyszer meghódította Kínát, Sziámot, Észak-Indiát és Oroszországot, de melynek harcosait később, akkor az egész keresztény világot a vad Ázsia betörése ellen védő lengyel lovagok dárdái tartóztatták föl.

Az az ország, amelynek földje a megrepedésig gazdag kincsekben, de nem teremt elő semmit, amelynek mindene hiányzik, inségeskedik és amelyre súlyosan ránehezedik a világ mostani végzete.

A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-oceánt, az életemért küzdve és biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.

Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes események forgószele, amely 1921-ben végigsöpört Mongolországon.

Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, hogy megismerhettem a csöndes, jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashattam, láttam szenvedéseit és reményeit. Tanuja voltam a szorongás és félelem rettenetes állapotának, amelyen a misztérium borong ebben az országban, ahol a misztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam, amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz, amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek ráncai a sátánnak a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak.

– Nézzen oda, – mondta egy öreg pásztor, az elátkozott Zagasztai lejtőjére mutatva. – Ez nem hegy, ez Ő, aki vörös köpenyben fekszik ott és várja a napot, amikor ismét fölkel, hogy megint harcra keljen a jó szellemekkel.

A pásztor szavaira Vroubelnek, az ismert festőnek misztikus képe jutott az eszembe. Ugyanezeket a csupasz hegyeket mutatja a sátánnak lila- és bíborszínű ruhájával, akinek arcát egy közeledő szürke felhő félig elfödi.

Mongolország a misztérium és a démonok rettentő országa. Nem csodálható tehát, hogy itt a vándorló nomád törzsek ősrégi életrendjének minden megsértése vörös vérpatakokban és iszonyatban végződik.

Miután a Koko-Nor kerületből visszatértünk Mongolországba és néhány napig kipihentük magunkat a Narabancsi kolostorban, egy ideig Uliasszutaiban, Külső Mongolország nyugati részének fővárosában éltünk. Nyugaton Uliasszutai a legutolsó tisztán mongol város. Mongolországban csak három tisztán mongol város van: Urga, Uliasszutai és Ulankom. A negyedik város, Kobdo, határozottan kínai jellegű, mert e kerület Kína közigazgatásának a középpontja. Ebben a kerületben ide-oda vándorló és Peking meg Urga uralmát csak névleg elismerő törzsek laknak. Uliasszutaiban és Ulankomban a jogellenesen jelenlevő kínai biztosokon és csapatokon kívül mongol kormányzók vagy szaitok voltak, akiket az Élő Buddha nevezett ki.

Alighogy a városba érkeztünk, mindjárt politikai szenvedélyek háborgó tengerén találtuk magunkat. A mongolok az ő országukban folytatott kínai politikának szenvedélyes izgatottsággal ellenszegültek. A kínaiak dühöngtek és adófizetést követeltek a mongoloktól az egész időre, amióta Kínától kicsikarták Mongolország autonómiájának elismerését. Az orosz telepesek, akik a város közelében, a nagy kolostorok szomszédságában és az ide-oda vándorló törzsek közt szálltak meg, egymással civakodó politikai csoportokra szakadtak. Urgából híre jött, hogy Ungern-Sternberg báró orosz tábornok vezérletével harc folyik Külső Mongolország függetlenségének fönntartásáért. Az orosz tisztek és menekültek különítményekbe állottak össze, amelyeket a kínaiak nem tűrtek meg, a mongolok ellenben szívesen láttak. A bolsevikok, akiknek gondot okozott, hogy Mongolországban fehér harci csapatok alakulnak, a mongol határra küldték csapataikat. Irkutszk és Csita, Uliasszutai és Urga közt hírhordók jártak, akik a bolsevikoktól minden elképzelhető ajánlatokat hoztak a kínai biztosoknak. A Mongolországban levő kínai hatóságok fokozatosan növekvő titkos összeköttetésekbe léptek a bolsevikokkal és Kiachtában és Ulankomban a nemzetközi jog megsértésével kiadták nekik az orosz menekülteket. Urgában orosz kommunista községet rendeztek be a bolsevikok. A törvényes orosz konzulok nem tettek semmit. A Koszogol és a Szelenga-völgy vidékén levő vörös csapatok harcba keveredtek bolsevikellenes tisztek csoportjaival. A kínai hatóságok a mongol városokban helyőrségeket létesítettek és büntető expediciókat küldtek az országba. És hogy a kavarodás még tökéletesebb legyen, a kínai csapatok házkutatásokat végeztek, amikoris fosztogattak és loptak.

Micsoda atmoszférába jutottunk a Jenisszei mellett, Urianhaion, Mongolországon, a turgutok földjén, Kanszun és Koko Noron át tett nehéz és veszedelmes utunk után.

– Higyje el, – mondta öreg barátom, – inkább fojtanék meg elvtársakat és harcolnék hunghucok ellen, mint hogy itt hírekre és egyre rosszabb hírekre várjak!

Igaza volt, mert a mi helyzetünkben az volt a legrosszabb, hogy a tények, a hírek és a fecsegések e zűrzavarában a vörösök ellenállás nélkül közeledhettek volna Uliasszutaihoz és puszta kézzel megfojthattak volna mindenkit.

Szívesen elhagytuk volna a bizonytalanságok e városát, de nem tudtuk, hová mehetnénk. Északon ellenséges párthívek és vörös csapatok voltak. Délen már elvesztettük néhány társunkat és magunk is megsebesültünk. Nyugaton a kínai közigazgatási tisztviselők és csapataik dühöngtek és keleten háború tört ki, amelyről a kínai hatóságoknak mindent eltitkoló kísérletével szemben is hírek szivárogtak át és nagyon komolynak tüntették föl a helyzetet Külső Mongolország e részében. Nem maradt tehát számunkra más, mint hogy Uliasszutaiban maradjunk. Kívülem itt lakott még több lengyel katona, aki oroszországi hadifogolytáborból szökött meg, két lengyel család és két amerikai cég. Mindannyian olyan helyzetben voltak, mint mi. Összetartottunk és megszerveztük saját hírszolgálatunkat, amelynek az volt a föladata, hogy a leggondosabban figyelje meg az események kifejlődését. A kínai biztossal és a mongol kormányzóval sikerült jó viszonyba jutnunk, ami tájékozódásunkra nagyon is hasznos volt.

Mi volt a magyarázata mindezeknek a mongolországi eseményeknek? Uliasszutai nagyon intelligens mongol kormányzója a következő felvilágosítással szolgált:

– A Mongolország, Kína és Oroszország közt 1912 október 21-én, 1913 október 23-án és 1915 június 7-én kötött szerződésnek megfelelően megadták a függetlenséget Külső-Mongolországnak és vallásunk erkölcsi vezetőjének ismerték el. A Kahlkhaban és Külső-Mongolországban élő mongol népeknek Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu Khán címmel ő szentsége, az Élő Buddha lett a szuzerénje. Amíg Oroszország erős volt és Ázsiában érvényt tudott szerezni a politikájának, a pekingi kormány tiszteletben tartotta a szerződést. Mikor azonban Oroszország a Németországgal való háború kezdete után kénytelen volt csapatait Szibériából kivonni, Peking Mongolországban elvesztett jogainak helyreállítását kezdte követelni. Ez okból az 1912 és 1913. évi szerződéseket kiegészítették az 1915. évi konvencióval. De amikor 1916-ban Oroszország minden hadi erejét lekötötte a sikertelen háború és amikor később, 1917 februárjában kitört az orosz forradalom, a kínai kormány nyíltan ismét visszavette Mongolországot. Mindenütt új mongol minisztereket és kormányzókat nevezett ki, olyan egyéneket, akik barátságos érzelemmel voltak Kína iránt. A mongol függetlenségi mozgalom sok hívét elfogatta és Pekingben börtönbe vettette. Urgában és más mongol városokban kínai igazgatást rendezett be és ő szentségét, a Bogdo khánt megfosztotta az igazgatás minden jogától, amennyiben kínai dekrétumok puszta aláíró gépjévé tette. Végül még csapatokat is küldött Mongolországba. E pillanattól kezdve sűrűn jöttek kínai kereskedők és kulik. A kínaiak adók és illetékek fizetését követelték 1912-től kezdve. Ennek következtében a mongol lakosság csakhamar mindenét elvesztette úgy, hogy most városaink és kolostoraink szomszédságában koldussá lett, földlyukakban lakó mongolok egész telepei láthatók. A mongol arzenálokat és kincstárakat lefoglalták, a kolostorokat adófizetésre kényszerítették és minden mongolt üldöztek, aki síkra szállt hazája szabadságáért. Kínai ezüsttel, kitüntetésekkel és címekkel vesztegetve, a szegényebb mongol fejedelmeket maguknak nyerték meg a kínaiak. Így azután könnyen megérthető, hogy az uralkodó osztály, ő szentsége, a khánok, a hercegek és az előkelő lámák, de a tönkretett és sanyargatott nép is, határozottan ellenséges érzelemmel vannak az így föllépő kínai közigazgatási tisztviselők iránt, mert nem feledték el, hogy egykoron mongol uralkodók kormányozták Pekinget és Kínát és uralmuk idején Ázsiában Kínának juttatták az első helyet. Szembeszállnunk azonban nem lehetett. Nem volt fegyverünk. Vezéreink mind őrizet alatt voltak és a fegyveres ellenállás minden mozdulatára ugyanazokban a pekingi börtönökben fejezték volna be életüket, amelyekben éhséggel és kínszenvedéssel nemeseink, fejedelmeink és lámáink közül már nyolcvanan pusztultak el. Rendkívül hatalmas lökés kellett, hogy a nép cselekedjék. Ezt a lökést megadták Cseng Y tábornok és Csu Tekihsziang tábornok kínai adminisztrátorok. Ezek kihirdették, hogy ő szentsége a Bogdo khán fogoly a saját palotájában és figyelmeztették őt arra, hogy a pekingi kormány egyik korábbi határozata értelmében – amelyet azonban a mongolok jogtalannak tartanak – ő szentsége az utolsó Élő Buddha. Ez már több volt a soknál. A nép és Élő Istenük közt azonnal titkos összeköttetések szövődtek és terveket dolgoztak ki ő szentsége megszabadítására, meg a szabadságharcra. Segítségünkre volt Djam Bolon, a burjétok nagy fejedelme, aki tárgyalni kezdett a bolsevikok ellen akkor Transbajkáliában harcoló Ungern tábornokkal és fölszólította, vonuljon be Mongolországba és segítsen harcunkban a kínaiak ellen. Így kezdődött a szabadságharcunk.

Így magyarázta meg nekem a helyzetet Uliasszutai kormányzója. Később azután ez történt. Miután Ungern báró beleegyezett abba, hogy Mongolország szabadságáért küzdjön, elrendelte az északi kerületekben lakó mongolok mozgósítását és megígérte, hogy saját kicsiny különítményével a Kerulen folyó mentén eljön Mongolországba. Összeköttetésbe lépett a Mongolországban levő másik különítménnyel, Kazagrandi ezredes csapatával és a mozgósított mongol lovasok támogatásával megkezdte a támadást Urga ellen. Kétszer vereséget szenvedett, de 1921 február 3-án sikerült a várost elfoglalnia és az Élő Buddhát ismét a khánok trónjára ültette.

Március vége felé azonban Uliasszutaiban még ismeretlenek voltak mindezek az események. Nem tudtunk sem Urga elestéről, sem arról, hogy a közel 15,000 főnyi kínai sereg a maimaicsengi csatákban, a Tola partján és az urga-udei úton elpusztult. A kínaiak minden erejükkel a valóság elleplezésén fáradoztak, amennyiben mindenkit megakadályoztak abban, hogy Urgatól nyugatra juthasson el. De a hírek ott voltak a levegőben és mindenkit fölizgattak. Egyre feszültebb lett a helyzet és a viszony a kínaiak közt az egyik, a mongolok és az oroszok közt a másik részen naponta élesebb lett.

Uliasszutaiban ebben az időben Wang Tszao-tszun volt a kínai biztos, tanácsadója Fu Hsziang. Fiatal és tapasztalatlan ember volt mindkettő.

A kínai hatóságok barátomat, Uliasszutai kormányzóját, a kiváló mongol hazafit, Chultun Beyle herceget elbocsátották és helyét egy kínaibarát láma-fejedelemmel, Urga volt vicehadügyminiszterével töltötték be.

Az elnyomás még gonoszabb lett. Most itt is megkezdődtek a házkutatások az orosz tisztek és telepesek lakásain és nyílt összeköttetések kezdődtek a bolsevikokkal. Napirenden volt a letartóztatás és a verekedés. Az orosz tisztek hatvan főnyi titkos különítményt alkottak, úgy, hogy most már védelmezhették magukat. De ebben a különítményben véleményeltérés támadt M. M. Michailoff alezredes és néhány tisztje közt. Világos volt, hogy a különítmény a döntő pillanatban széthull.

Mi nem oroszok elhatároztuk, hogy alaposan kikémleljük, nem kell-e vörös csapatok megérkezésétől tartanunk. Régi barátom és én ajánlkoztunk a hírszerző szerepére. Chultun Beyle herceg nagyon jó vezetőt adott nekünk, egy Tzeren nevű öreg mongol embert, aki folyékonyan beszélt és írt oroszul. Ez a vezető nagyon érdekes személyiség volt, mert már tolmácsként szerepelt úgy a mongol hatóságoknál, mint alkalomadtán a kínai biztosnál is. Nem nagyon régen mint külön hírnököt nagyon fontos táviratokkal Pekingbe küldték. A fölülmúlhatatlan lovas az Uliasszutai és Peking közt elterülő utat, 1800 mérföldnyi távolságot, bármily hihetetlenül hangzik is, kilenc nap alatt tette meg. Úgy készült föl az útra, hogy testét, mellét, lábaszárát, karját erős gyapjúkötéssel csavarta körül. Ilyen módon védekezett ily hosszú lovaglás fáradalma ellen. A sapkáján három sastoll volt annak jeléül, hogy a kapott parancs szerint a madár gyorsaságával repülhet. Tzara nevű különleges okirat jogot adott neki arra, hogy minden postaállomáson a legjobb lovakat követelje, egyet hátasnak és egy teljesen fölnyergeltet váltásnak, valamint, hogy két oulatch vagy őr kísérje őt fedezetül és a lovak visszavezetése végett. Így fölszerelve az ourtonnak nevezett postaállomások közt vágtatva tette meg a 15–30 mérföldet és mindenik állomáson csak éppen annyi időt töltött, amennyi a lovak és az őrök kicserélésére kellett. Egy őr mindig előre lovagolt, úgy hogy a legközelebbi állomáson mindig előre tudtak érkezéséről. Minden őr három lovat vitt magával, ami lehetségessé tette, hogy egyik nyeregből a másikba pattanjanak és kifáradt lovukat visszatértükig hátrahagyják. A táviratvivő minden harmadik állomáson megivott egy csésze forró zöld teát és mindjárt folytatta a rohanást délnek. Napi tizenhét-tizennyolc órai ilyen lovaglás után az éj hátralevő részét valamelyik állomáson töltötte el, ahol lefekvés előtt elnyelt egy főtt ürücombot. Így utazott kilenc napon át.

Ezzel az emberrel a szolgálatomban egy hideg téli reggelen elindultunk Kobdo irányába. Onnan azt a nyugtalanító hírt kaptuk, hogy vörös csapatok vonultak be Ulankomba, ahol a kínai hatóságok valamennyi európait kiszolgáltatták nekik. Utunkba esett a Dzafin folyó, amelyet jég borított. Rettenetes víz. Ágya futóhomok, mely nyáron sok tevét, lovat és embert ragad le a mélybe.

Amikor a kobdói út felét megtettük, a kis Baga Nor-tó partján egy pásztor jurtájához értünk. Az est beköszöntése és sűrű havat hozó forgószél arra kényszerített bennünket, hogy ott éjjelezzünk. A jurta mellett pompás fakó állott, ezüsttel és korallokkal gazdagon díszített nyereggel.

A jurtához való közeledésünkre két mongol sietett ki belőle. Egyikük gyorsan a nyeregbe ugrott és hamarosan eltűnt a síkság havas dombjai mögött. Annyit észrevettünk, hogy nagy felöltője alatt sárga ruhát viselt és hogy nagy, zöld bőrhüvelybe dugott kés volt nála, amelynek nyele szaruból és elefántcsontból készült. A másik ember, a jurta tulajdonosa, az ottlakó Novontziran herceg pásztora volt.

Örült, amikor meglátott bennünket és befogadott a jurtájába.

– Ki volt az a lovas azon a fakón? – kérdeztük tőle.

Lesütötte a szemét és hallgatott.

– Mondd meg. Ha nem mondod meg a nevét, ez azt mutatja, hogy rossz emberekkel barátkozol.

Kezével hadonászva tiltakozott.

– Nem, nem! Jó ember, nagy ember, de a törvény tiltja, hogy a nevét kiejtsem.

Megértettük, hogy az eltávozott vagy a pásztornak a gazdája, vagy pedig valami előkelő láma volt. Ezért nem is követelődztünk tovább, hanem alváshoz készülődtünk. Vendéglátónk három ürücomb főzéséhez fogott hozzá és nagy késével ügyesen kivágta belőle a csontokat. Beszélgettünk vele és megtudtuk, hogy itt senkisem látott vörös csapatokat. Ellenben Kobdoban és Ulankomban kínai katonák sanyargatták a lakosokat és bambuszbottal halálra verték azokat a férfiakat, akik feleségeiket védték e szörnyetegekkel szemben. Ezért a mongolok közül néhányan a hegyekbe menekültek, hogy ott beálljanak Kaigordoffnak, egy Altaiból való tatár tisztnek a különítményébe, aki fegyvert adott nekik.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. A titokzatos bosszuló láma.

A két napi út után, amelyen hóban és metsző hidegben 170 mérföldnél többet tettünk meg, örültünk a pihenésnek a jurtában és szabadon, gondtalanul beszélgettünk a leveses ürühús-vacsoránál, amikor egyszerre mély, rekedt hangot hallottunk:

– Szayn! – jó estét!

A szénserpenyőtől az ajtó felé fordultunk, ahol középmagas, nagyon zömök mongol embert láttunk, aki szarvasbőrköpenyt és oldalhajtókákkal ellátott sapkát viselt. Övében ugyanaz a zöld hüvelyű nagy kés volt, amelyet az elsiető lovason láttunk.

– Amourszayn! – feleltük.

Gyorsan fölgombolta az övét és letette a felöltőjét. Sárga selyemből készült pompás ruhában állt most előttünk, amely fénylett, mint a nap. Símára beretvált arca, megnyírt haja, balkezén a vörös korallokból való olvasója és sárga ruhája világosan bizonyították, hogy előkelő lámapap állt előttünk, – lámapap nagy gyilokkal, amely kék vállszalagja alá volt dugva. Ránéztem házigazdánkra és mongol vezetőmre, Tzerenre és mindkettőnek az arcán félelmet és tiszteletet láttam. Az idegen odajött a szénserpenyőhöz és leült.

Egy darab húst vett a szájába és így szólt:

– Beszéljünk oroszul.

Beszélgetni kezdtünk. Az idegennek némi kifogásolnivalója volt az urgai Élő Buddha kormányzásán.

– Odaát felszabadítják Mongolországot, meghódítják Urgát, megverik a kínai hadsereget és itt nyugaton minderről nem hallunk semmit. Itt, mialatt a kínaiak agyonverik és meglopják népünket, nem történik semmi. Az én nézetem szerint Bogdo khánnak értesítéseket kellett volna ide küldenie. Miért tudnak a kínaiak Urgából és Kiachtából Kobdóba hírvivőket küldeni, akik segítséget kérnek számukra és miért nem tudja ezt a mongol kormány megtenni? Miért?

– Küldenek-e a kínaiak segítő csapatokat Urgába? – kérdeztem.

Rekedt nevetéssel ezt válaszolta a vendégünk:

– Valamennyi hírvivőt elfogtam, leveleiket elvettem és őket magukat vissza… a sírba küldtem.

Újra nevetett és különös fényű szemével körülnézett. Csak most vettem észre, hogy pofacsontjai és szeme olyan vonalakat mutatnak, aminőket Közép-Ázsia mongoljainál rendszerint nem lehet látni. Inkább tatárnak vagy kirgiznek tetszett.

Hallgattunk és pipáztunk.

– Mikor indul el a csahar-különítmény Uliasszutaiból? – kérdezte.

Azt feleltük, hogy erről még nem hallottunk semmit, mire vendégünk kijelentette, hogy a kínai hatóságok Mongolország belsejében mozgósították a harcias csaharok egy erős különítményét, egy olyan törzset, amelynek vándorhelye nincs messze a nagy faltól. A különítmény feje egy ismert hunghuc, akinek a kínai kormány kapitányi rangot adott azért az ígéretéért, hogy a kínai hatóságoknak meghódítja a kobdói és urianhai kerületekben levő valamennyi törzset.

Mikor vendégünk megtudta, mi utunknak a célja, azt mondta, hogy a legpontosabb hírekkel szolgálhat és így fölöslegessé válik továbbutazásunk. Hozzáfűzte még:

– Különben nagyon veszedelmes is, mert Kobdo népét le fogják gyilkolni és a várost fölgyujtják. Ezt egészen határozottan tudom.

Nagy figyelemmel és rokonérzéssel fülelt, amikor Tibeten való átnyomulásunk szerencsétlen kísérletéről hallott.

– Egyedül csak én lehettem volna segítségükre, de sohasem a Narabancsi Hutuktu. Az én laissez-passer levelemmel Tibetben bárhová elmehettek volna. Én Tushegoun láma vagyok.

Tushegoun láma. Mennyi rendkívüli elbeszélést hallottam már erről az emberről. Orosz kalmuk ember, akinek a cár uralkodása idején a propaganda miatt, amelyet a kalmuk nép függetlensége érdekében folytatott, sok orosz börtönnel kellett megismerkednie és akit ugyanebből az okból a bolsevikok üldöztek. Mongolországba menekült és itt a mongolok közt azonnal nagy befolyásra tett szert. Ez nem is volt csoda, mert ő a potalai (Lassza) Dalai Láma belső barátja és tanítványa és a legképzettebb a lámak közt, híres gyógyász és doktor. Az Élő Buddhához való viszonyában csaknem független állást foglalt el. Nyugat-Mongolország és Zungaria valamennyi nomád törzsének vezére lett, sőt egész Turkesztánig terjedt a befolyása. Hatalmának alapja, ahogyan magát kifejezte, a misztérium dolgaiban való nagy jártassága volt, de mint nekem elbeszélték, alapja volt nagyrészben az is, hogy pánikszerű félelemben tudta tartani a mongolokat. Aki nem teljesítette a parancsát, meghalt. Az engedetlenkedő sohasem tudhatta, mely napon és órában bukkan föl a büntető láma, a Dalai Láma különös és hatalmas barátja. A csodatevő nem sokat teketóriázott: egy késszúrás, egy golyó, vagy egy szorítás a gégén és megvolt a büntetés.

Künn a szél üvöltött és a megfagyott havat odacsapta a jurta kifeszített nemezfalához. A szél ordításán át több hangnak a lármája, kiabálás, nevetgélés hallatszott be hozzánk. Éreztem, hogy ebben a környezetben valami vándorló nomádot könnyen rá lehetne venni arra, hogy csodában higyjen, hiszen maga a természet is segít ebben. Alighogy ez a gondolatom támadt, a Tushegoun láma hirtelen fölkapta a fejét, keményen rám nézett és így szólt:

– Nem egy dolog van a természetben, amit nem ismerünk és az a képesség, hogy az ismeretlent föl tudjuk használni, teremti meg a csodát. Csakhogy ezzel a képességgel nagyon kevesen rendelkeznek. Be fogom ezt bizonyítani, azután majd mondja meg, látta-e már azt, amit én mutatok.

Fölállt, a karján feltűrte sárga ruháját és a juhpásztor felé indult, akire rászólt:

– Misik, kelj föl!

A pásztor fölkelt, mire a láma gyorsan kigombolta a pásztor ruháját és meztelenre kitakarta a mellét. Még nem is sejthettem, hogy mit akar, amikor a Tushegoun minden erejével a pásztor mellébe döfte a kését. A mongol, akinek egész teste vérrel volt borítva, a földre zuhant. A láma sárga selyemruháján odacsöppent vért vettem észre. Fölkiáltottam:

– Mit csinált?

– Pszt, csönd, – súgta felém fordítva egészen fehérré vált arcát.

Néhány metszéssel megnyitotta a mongol mellét. Láttam a pásztor lassan lélekző tüdejét és szívének mozdulatait. A láma újjával megérintette ezeket a szerveket, de mintha nem folyt volna már több vér és a pásztor arca is teljesen nyugodt volt. Amikor a láma nekikészülődött a pásztor testének megnyitásához, a félelemtől és iszonyattól lecsuktam a szememet. Mikor nemsokára ismét fölpillantottam kissé, még jobban bámultam, mert láttam, hogy a pásztor még mindig nyitott kabáttal, de sértetlen mellel feküdt és csendesen aludt, mig a Tushgoun láma a tűz mellett ült, pipázott és mélyen elgondolkozva a lángokba bámult.

– Ez csodálatos, – mondám. – Ilyet még sohasem láttam.

– Miről beszél? – kérdezte a kalmuk.

– A csodájáról, aminek maga mondja, – feleltem.

– Én sohasem mondtam annak, – rovott meg hideg hangon a kalmuk.

– Maga látta? – kérdeztem kísérőmet.

– Mit? – kérdezte álmosan.

Megértettem, hogy Tushegoun láma hipnotikus erejének lettem áldozatává. Ez azonban inkább volt kedvemre, mint hogy egy ártatlan mongolt meghalni lássak. Azt ugyanis nem hittem, hogy Tushegoun láma áldozatainak testét éppen olyan gyorsan össze tudja foltozni, mint ahogyan bizonyára szét tudja vágni.

Másnap elbúcsúztunk vendéglátóinktól, mivel küldetésünket befejeztük, elhatároztuk, hogy visszatérünk.

Tushegoun láma azt mondta nekünk, hogy ő ott van mindenütt. Egész Mongolországot összevándorolja és egyszer a pásztor és a vadász magábanálló, egyszerű jurtájában lakik, máskor a hercegek és törzsfők pompás sátrában.

Ez a kalmuk boszorkánymester ravaszul mosolyogva ezt mondta, amikor elvált tőlünk:

– A kínai hatóságoknak ne beszéljen rólam semmit.

Azután hozzáfűzte:

– Amit tegnap este átélt, csak futólagos demonstráció volt. Ti európaiak nem akarjátok beismerni, hogy mi, föl nem világosult nomádok, a titkos tudomány erejével rendelkezünk. Bizonyára másként gondolkodnék, ha csak egyszer láthatná a legszentebb Tashi Láma csodáit és hatalmát, akinek parancsára például Buddha régi szobra előtt meggyulladnak a lámpák és mécsek. De van még egy hatalmasabb és szentebb ember…

– A Világ Királya Aghartiban? – vetettem közbe.

Nagycsodálkozva rámbámult, homlokát gondolkozva összeráncolta és azt kérdezte:

– Hallott róla?

Pár pillanat mulva folytatta:

– Csak egy ember ismeri az ő szent nevét, csak egy most élő ember volt valaha Aghartiban. Az én vagyok. És ez a magyarázata annak, miért tüntetett ki a legszentebb Dalai Láma és miért fél tőlem az urgai Élő Buddha. Én azonban sohasem fogok a lasszai legfőbb pap szent trónján ülni és azt a méltóságot sem fogom elérni, amelyet Dzsingisz khán, a sárga tan feje hagyott hátra. Én nem vagyok szerzetes, én harcos vagyok és bosszúálló.

Ügyesen nyeregbe ugrott, végig vágott a lován és elröpült, miután a szokásos mongol búcsúszavakat mondtan:

– Szayn! Szayn! – bayna!

Visszatérőben Tzeren sok száz legendát beszélt el, amely Tushegoun láma személyéhez fűződik. Az egyikre különösen emlékszem. A mongolok 1911-ben vagy 1912-ben fegyveres kézzel próbálták szabadságukat a kínaiaktól kiküzdeni. Nyugat-Mongolország kínai főhadiszállása Kobdóban volt, ahol a legjobb kínai tisztek vezérletével körülbelül tízezer kínai katona állomásozott. Hun Baldon, egy egyszerű pásztor, aki a kínaiakkal vívott harcokban kitüntette magát és akinek az Élő Buddha a Hun herceg címet adta, kapott parancsot Kobdo bevételére. Baldon, aki óriási erejű ember volt, rosszul fölfegyverzett mongoljait vad, rettenthetetlen elszántsággal vezette többszöri rohamra. Mindannyiszor kénytelen volt visszavonulni, mert géppuskatűz nagy veszteséget okozott neki. Váratlanul megjelent Tushegoun láma, aki maga köré gyűjtötte a mongol katonákat és a következő beszédet intézte hozzájuk:

– Nem kell a haláltól félnetek és nem szabad hátrálnotok. Mongolországért harcoltok és haltok meg, amelynek az Istenek nagy jövőt rendeltek. Nézzétek, mi lesz Mongolország sorsa.

Kezével a távolba mutatott. A katonák látták, hogy körülöttük az egész vidék csupa gazdag jurta és legelő, amelyen sok ló és szarvasmarha legelt. A síkságon lovasok tűntek föl drága nyergű paripákon. Az asszonyokon a legpompásabb selyemruhák voltak, füleikben tömör ezüstkarikák és hajukban drága ékszer. Kínai kereskedők végtelen karavánt tereltek egy előkelő külsejű mongol kormányzó elé, akit cifrán öltözött katonák vettek körül és büszkén tárgyalt a kereskedőkkel az árú megvétele végett.

Röviddel ezután eltűnt a látomás. Tushegoun újra beszélt:

– Ne féljetek a haláltól. Megvált bennünket a földi fáradalmaktól és az örök boldogsághoz visz. Nézzetek keletre. Látjátok-e előbbi csatákban elesett testvéreiteket és barátaitokat?

– Igen, látjuk, látjuk, – kiáltották a legnagyobb elragadtatással a mongol harcosok.

Most nagy csoport lakást pillantottak meg, amelyek jurták vagy meleg és barátságos fénybe merült templomcsarnokok lehettek. Vörös és sárga selyem födte e lakásokat, az oszlopok és a falak mindenütt arany fényben csillogtak. A nagy vörös oltáron arany kandeláberekben áldozati gyertyák égtek. A földön puha párnákon pihentek azok a mongolok, akik Kobdo korábbi megrohanásaiban elestek. Előttük alacsony lakk-asztalok állottak, tele gőzölgő húsételekkel, borral és teával megtöltött magas edényekkel, szárított sajttal, datolyával, mazsolával és dióval. Az elesett katonák arany pipából füstöltek és jókedvűen beszélgettek.

Ez a látomás is eltűnt. A levegőbe bámuló mongolok előtt fölemelt kézzel már csak a titokzatos kalmuk állott.

– Előre csatára és győzelem nélkül nincs visszatérés! A harcban nálatok vagyok!

A roham megkezdődött. A mongolok veszett bátorsággal harcoltak, százával elestek, de elfoglalták Kobdót. Akkor azután megismétlődött a már régóta nem látott esemény: tatár hordák földúltak egy igazi várost. Hun Baldon megadta a fosztogatásra a hagyományos jelet: feje fölött piramis alakban összetéve három, vörös szalagokkal díszített lándzsát vitetett. Ezzel három napra kiszolgáltatta a várost a katonáknak. Megkezdődött a gyilkolás és a fosztogatás. Minden kínai meghalt. A várost fölgyújtották és a vár falait földig lerombolták. Hun Baldon azután Uliasszutaiba ment, hogy ott is elpusztítsa a kínai várat. Ennek az eseménynek tanuiként láthatók ma Uliasszutaiban a romok, a szétzúzott falak és tornyok, a csupaszon a levegőbe nyúló kapuk és az elégett kínai hivatalok és kaszárnyák maradványai.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A vad csaharok.

Uliasszutaiba való visszatérésünk után azt hallottuk, hogy a mongol kormányzó nyugtalanító híreket kapott Muren Kureból. Levélben közölték vele, hogy a Koszogol-tó környékén Kazagrandi ezredest vörös csapatok visszaszorították. A kormányzó attól félt, hogy a vörösök Uliasszutai ellen vonulnak. Ezért a két amerikai cég feloszlatta az üzletét, aminthogy többi barátaink is gyors távozásra készülődtek, ámbár haboztak a város elhagyásával, mert attól féltek, hogy éppen nekimehetnek a keletről küldött csahar-különítménynek.

Elhatároztuk, hogy megvárjuk e különítmény megérkezését, mert ez az egész helyzetet megváltoztathatja. Néhány nap mulva meg is érkezett. Kétszáz harcias csahar rabló egy kínai hunghuc parancsnoksága alatt. Az utóbbi nagy, csupa csont és bőr ember volt, akinek a keze csaknem a térdéig ért. Szél és nap megbarnította az arcát. A homlokán és a pofáján két széles sebhely volt, az egyik ferdén az üres szemüregen át.

A különítmény a szétrombolt várban tanyázott egy kínai épület közelében, amely a mongolok rohamában elkerülte az általános pusztulást és most a kínai biztosnak volt a főhadiszállása. A csaharok már megérkezésük napján kifosztottak egy kínai dugunt, azaz kereskedelmi telepet, amely alig félmérföldnyire volt a várostól. Megsértették a kínai biztos feleségét is, akit árulónak mondtak. A csaharok ezzel nem is állítottak valótlant, mert Wang-Tszao-tszun kínai biztos, amikor Uliasszutaiba érkezett, a gyarmatokon élő kínaiak szokása szerint mongol ágyastársat követelt, mire a szolgalelkű új kormányzó megparancsolta, hogy adjanak neki egy szép mongol leányt.

Napirenden volt a rablótámadás, a veszekedés és a részeg csaharok orgiája és ezért Wang-Tszao-tszun azon fáradozott, hogy a különítményt a leggyorsabban tovább vonultassa nyugati irányban Kobdóba és tovább Urianhaiba.

Egy hideg téli reggelen Uliasszutai lakói különös látványnak voltak a tanui. A város főútján a csahar csapat haladt végig. A harcosok hármas sorokban, kicsi sovány ponikon lovagoltak. Testüket meleg kék ruha és báránybőrfelöltő födte, fejükön a szabályszerű medvebőr-sapka és állig föl voltak fegyverkezve. Vad lármával és kiáltással lovagoltak, miközben mohó szemmel vizsgálgatták a kínai üzleteket és az orosz telepesek házait. Élükön a hunghucfőnök lovagolt, mögötte három fehérfelöltős lovas, aki lengő zászlókat tartott és kagylókon művelt valamit, amit bizonyára zenélésnek gondolt.

A csaharok egyike nem tudott ellenállni a kísértésnek. Leugrott a lóról és berohant az egyik kínai boltba. A házból mindjárt kihallatszott a kínai kereskedők ijedt kiáltása. Erre a hunghuc megfordította a lovát és meglátván a csahar lovát a boltajtó előtt, tudta, hogy mi történt. Szigorú hangon kiparancsolta a csahart és amikor kijött, korbácsával teljes erővel az arcába vágott. A csahar arcát elöntötte a vér, de már a következő pillanatban zúgolódás nélkül a nyeregben ült és visszavágtatott a helyére.

A csaharok ez elvonulásakor mindenki elbújt a házában. Csak az ajtórésen és az ablaksarkon merték az emberek a távozó harcosokat félve vizsgálgatni. Kivéve azonban ezt az egy esetet, békességben történt az elvonulás. Csak akkor tört ki a vad harcosokkal veleszületett szenvedély, amikor a várostól mintegy hat mérföldnyire egy kínai borkaravánnal találkoztak. Kifosztották a karavánt és több hordót kiürítettek. Hargama közelében azután csapdába jutottak, amelyet Tushegoun láma készített nekik és itt úgy elbántak velük, hogy a csaharok legelőterületei nem fognak megörülni, ha majd hazatérnek ezek a harcosok, akiket a Tuba szojot utódainak legyőzésére küldtek.

Azon a napon, amelyen a csapat elhagyta Uliasszutait, sűrűn hullott a hó és az utak hamarosan járhatatlanokká lettek. Nem lehetett tehát mongolt találni, hogy akár ökörrel vagy yakkal útra keljen. Ilyen időjárásban csak a teve vált be, de Uliasszutaiban csak kevés teve volt és ezeknek a hajcsárjai is azt hitték, hogy nem lehet eljutni a legközelebbi vasúti állomásig, a körülbelül 1400 mérföldnyire levő Kuku-Hotoig. Úgy látszott tehát, hogy további várakozára kényszerülünk. De mire várjunk? A halálra vagy a megmenekülésre? Csak a magunk ereje segíthetett. Ezért barátom és én elhatároztuk, hogy mégis elindulunk és sátorral, kályhával és élelemmel láttuk el magunkat.

A Koszogol-tó partját akartuk kikémlelni, ahonnan a mongol kormányzó vörös csapatok érkezését várta.

HUSZADIK FEJEZET. Jagisztai démona.

Kis oszlopunk, négy hátas és egy málhás teve, északi irányban a Boyagol folyó völgyében haladt a Tarbagatai hegy felé. Köves volt az út és mély hó borította. Tevéink nagyon óvatosan lépkedtek és a tevehajcsár «ok-ok»-kiáltására nagyokat fújva keresték az utat. Miután elhagytuk a várat és a kínai dugunt, egy domb háta mögött elkanyarodtunk és miután többször is át kellett kelnünk egy jégmentes folyón, egy hegygerincre kezdtünk fölkapaszkodni. Itt nagyon nehézzé és veszedelmessé lett az előrehaladás. Tevéink roppant óvatosak voltak és ahogyan ilyen helyzetben szokták, állandóan a fülüket mozgatták. Az út zeg-zugban, hegyszakadékokban vitt fölfelé, hegyhátakon keresztül, azután ismét völgyekbe szálltunk le, amelyek azonban nem voltak annyira mélyek, úgy hogy mindig magasabbra jutottunk. Egyik helyen a hegyháton terpeszkedő szürke felhő alatt fekete foltokat pillantottunk meg magunk fölött a fehér hóban.

– Ezek obok, e szoros gonosz szellemeinek oltárai, – magyarázta a vezető. – A szorosnak Jagisztai a neve. Sok nagyon régi történet kering róla még ma is. Ezek a történetek éppen olyan régiek, mint a hegyek.

Fölszólítottuk, hogy mondjon el egyet-mást. A mongol nyugtalanul körülnézett és elkezdett beszélni:

– Régen történt, nagyon régen… Dzsingisz Khán unokája ült a kínai trónon és uralkodott Ázsián. A kínaiak megölték a khánjukat és egész családját ki akarták irtani. De egy öreg szent láma megmentette a császár feleségét és kis fiát, akiket gyors tevéken elvitt a nagy falon túlra, ahonnan idekerültek a mi sivatagjainkra. A kínaiak sokáig keresték a menekülők nyomát és végül is kitudták, hogy hová mentek. Gyors lovakon erős kínai csapatot küldtek ki az elfogásukra. A kínaiak már-már utólérték a menekülő trónörököst, de a láma könyörgésére olyan sűrű havazás kerekedett, hogy csak tevék tudtak a havon haladni, de lovak nem. Az a láma egy félreeső kolostorból való volt. Mi magunk is eljutunk oda. Hogy odaérhessünk, át kell kelnünk a Jagisztaion. Az öreg láma éppen itt, ezen a helyen, hirtelenül megbetegedett és holtan bukott le a nyeregből. Ta Szin Lo, a nagy khán özvegye könnyekre fakadt. Látván a kínai lovasokat ott lenn a völgyben közeledni, mégis folytatni akarta útját a szoros felé. De a fáradt tevék minden pillanatban megálltak. Az asszony nem tudta, hogyan kell őket továbbhaladásra bírni. A kínai lovasok egyre közeledtek. Már örömkiáltásuk is hallható volt, mert azt hitték, hogy a markukban van a díj, amelyet a mandarinok a trónörökös elfogására kitűztek. Az anya és fia fejét majd visszaviszik Pekingbe, hogy ott a nép a Tchien-Menen kigúnyolhassa. A megrémült anya égnek emelve fiát, így kiáltott föl:

– Mongolország földje és istenei, tekintsetek annak a férfiúnak a sarjadékára, aki híressé tette a mongol nevet a világ egyik végétől a másikig! Ne engedjétek meg, hogy Dzsingisz Khan húsa elpusztuljon.

Ebben a pillanatban meglátott egy fehér egeret, amely egyik közeli sziklán ült. Az egér a térdére ugrott és így szólt:

– Ide küldtek, hogy megmentselek. Menj nyugodtan tovább és ne félj, azok az emberek, akik téged és fiadat, titeket, akikre dicső élet vár, üldöznek, elérték életük végét.

Ta Szin Lo nem értette, hogyan tud egy kis egér háromszáz embert föltartóztatni. Az egér visszaugrott a földre és így folytatta:

– Én Jagisztai vagyok, a Tarbagatai démona, hatalmas vagyok és az Istenek kedvelnek. De mivel kétségbe vontad a csodát teremtő egér hatalmát, mától kezdve a Jagisztaion veszedelemben lesznek úgy a jók, mint a gonoszok.

Az özvegy és fia megmenekült. Jagisztai azonban ma sem ismer kegyelmet. Résen kell lennie az embernek, ha ezen a szoroson megy keresztül, mert a hegy démonja mindig készen áll arra, hogy az utast tőrbe csalja.

A Tarbagatai gerincének minden magaslatán sok obo van. Egy helyen valóságos torony volt kövekből. Úgy látszott, hogy a démon várt bennünket.

Amikor megkezdtük a kapaszkodást a főgerincre, az arcunkba éles, hideg szelet fújt, amely ott fütyült és üvöltött körülöttünk, azután a fölöttünk levő lejtőkről letépett egész hótömegeket dobott reánk. Semmit sem ismertünk meg körülöttünk, sőt az előttünk levő legközelebbi tevét sem láthattuk.

Hirtelen lökést éreztem. Körülnéztem. Semmi különöset sem láttam. Kényelmesen ültem hússal és kenyérrel megtöltött két nyeregtáskám közt, de… nem láttam tevémnek a fejét. A teve eltűnt. Úgy látszik, megcsúszott és valami szűk szakadékba zuhant, míg a nagy nyeregtáskák egy sziklán fönnakadtak. Jagisztai démonja ezúttal csak tréfált, de úgy látszott, hogy ezzel a tréfával nem éri be, mert csakhamar egyre növekvő haragot mutatott.

Dühös szélrohamokkal le akart tépni bennünket és podgyászunkat a tevékről, állatainkat földre akarta teríteni és megfagyott hódarabokkal el akarta venni a levegőnket és a szemünk világát. A mély hóban órák hosszat csak nagyon lassan vonszoltuk magunkat előre. Végre kis völgybe érkeztünk, amelyben a szél ezerhangú erővel fütyült és üvöltött. Besötétedett. A mongol ide-oda futkosva az utat kereste. Végre visszatért, a karjaival hadonászott és ezt mondta:

– Eltévedtünk. Itt kell tehát éjjeleznünk. Ez nagy baj, mert itt nincs fa a kályha számára, a hidegség pedig még nagyobb lesz.

Összefagyott kezeinkkel nagynehezen sátrat vertünk a szélben és beleállítottuk az itt használhatatlan kályhát. A sátrat hóval födtük be, az összefútt hótömegekbe hosszú lyukakat ástunk és tevéinket a letérdelés «dzuk, dzuk» parancsszavával arra kényszerítettük, hogy e lyukakba feküdjenek. Azután a podgyászunkat bevittük a sátorba.

Társam sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy föl nem használt kályha mellett fagyoskodva töltse el az éjjelt.

– Kimegyek tüzelőfáért, – mondta határozottan.

Fejszét ragadott és kiment. Egy óra mulva nagy darab távirópóznával jött vissza. Megfagyott ujjait dörzsölgetve így szólt:

– Tudjátok meg ti Dzsingisz Khánok, ha fejszét fogtok és arra kissé balra fölfelé mentek, kidöntött távírópóznákat találtok. Megismerkedtem a jó Jagisztaial, aki megmutatta nekem a póznákat.

Nem messzire tőlünk volt az orosz távíróvonal, amely a bolsevikok napjai előtt Irkutszkot Uliasszutaival kötötte össze, de a mongolok a kínaiak parancsára kidöntötték és a drótot elrabolták. A póznák tehát most a szorosan átkelő utasok megmentőivé lettek. Nekik köszönhettük, hogy meleg sátorban tölthettük az éjjelt és meleg vacsorát, forró húslevest metélttel, ehettünk a haragos Jagisztai uralmi területének középpontján.

Másnap korán reggel ismét rátaláltunk az útra. Két-háromszáz lépésnyire lehetett a sátrunktól. Tovább folytattuk az utat a Tarbagatai hegyláncán át.

Az Adair folyó völgyének kezdetén sok karminpiros csőrű mongol varjút láttunk a sziklák körül keringeni. Arrafelé mentünk és egy lónak meg lovasának holttestére bukkantunk. Csak nem régen pusztulhattak el. Hogyan, nehéz volt kitalálni. Szorosan egymás mellett feküdtek, a kantárszár a férfi jobbkezére volt csavarva. Szúrt seb vagy lövés helye nem volt látható. A férfi arcvonásait nem lehetett felismerni. Felöltője mongolos volt, ellenben nadrágja és kabátja nem volt mongol szabású. Azon tépelődtünk, mi érhette a lovast és lovát. Mongolunk lehorgasztotta a fejét és súgva, de határozottan ezt mondta:

– Ez Jagisztai bosszúja. A lovas a déli obon nem mutatott be áldozatot és ezért őt is, lovát is megfojtotta a démon.

Túl voltunk végre a Tarbagatai hegyláncon. Lábunknál az Adair völgye terült el. Ez szűk, zeg-zugos sík terület, amely követi a hegyláncokkal bekeretezett folyót és kövér fű fedi. A szétrombolt távíróvonal két részre osztotta a völgyet. Az uliasszutai-irkutzki táviróvonal szétrombolását Kínának Mongolországban követett aggressziv politikája tette szükségessé.

Nemsokára nagy juhnyájakkal kezdtünk találkozni, amelyek a hó alatt a nagyon tápláló füvet keresték. Egyes helyeken yakok mutatkoztak és a hegyek magasabb ereszkedőin ökrök. Pásztort azonban csak egyetlenegyszer láttunk, mert az ország lakói szemlátomást kerülték az átutazókat. Sőt még jurtát sem lehetett az úton találni. A nomádok nagyon ügyesen tudják kiválasztani a téli szállásnak való helyet. Gyakran kerestem föl télen mongol jurtákat, amelyek olyan védett helyen voltak, hogy én, aki a szeles lapályról jöttem, úgy éreztem, mintha melegházban lennék.

Amikor útközben egy nagyobb juhnyájhoz közeledtünk, a nyáj nagyobb része azonnal elvonult. Amikor még közelebb mentünk, a kisebbik részből is eltávozott harminc vagy negyven állat és fölugrott a hegymeredeken. Messzelátómmal azután a következő felfedezést tettem: a nyájnak ama részében, amely még most is ott állott, csupa közönséges juh volt. A nagyobbik részben, amely a lapályon át vonult el, mongol antilopok (gazella gutturosa) voltak, míg azok az állatok, amelyek fölmásztak a hegyre, argálik (ovis Argali) voltak. Az egész társaság, az argálikkal együtt, az Adair-völgy lapályán legelészett. A völgy nyilván jó legelő volt még most télen is. A folyó sok helyen nem volt befagyva és itt-ott nagy gőzfelhőt láttam a nyílt víz fölszínén. Nehány antilop és argáli felénk nézdegélt.

– Most majd megkísérlik utunk keresztezését, – mondotta a mongol nevetve. – Az antilopok nagyon mulatságos állatok. Néha mérföldekre elfutnak, hogy a lovakat megelőzve, előttük az utat keresztezhessék és ha ez megtörtént, ismét nyugodtan legelnek.

Én már ismertem az antilopok e sztratégiáját és elhatároztam, hogy vadászat céljára kihasználom. A vadászatot a következő módon szerveztük meg: egy mongolt a málhás tevével ugyanabban az irányban tovább hagytunk menni. Mi hárman többiek legyezőalakban szétváltunk és az úttól jobbra a nyáj felé tartottunk. A nyáj azonnal meglepetve bámult, mert az ő etikettjük azt kívánta, hogy egyidőben kell keresztezniök az utat mind a négy lovas előtt. Körülbelül háromezer állat lehetett együtt és ez az egész hadsereg céltalanul futkosott egyik oldalról a másikra. Tökéletes volt a kavarodás. Öt állat két sorban ama pont felé rohant, ahol én voltam. Nagyot kiáltottam és lőttem. Az állatok azonnal megállottak és e közben, részben egymást átugorva, rakásra buktak. Ijedtségüket drágán kellett megfizetniök, mert alkalmat adott nekem arra, hogy négyszer lőhettem és két pompás állatot leteríthettem. A barátom még nálamnál is szerencsésebb volt, mert csak egyszer lőtt bele a vele párhuzamosan rohanó nyájba és egy lövéssel két állatot lőtt le.

Az argálik időközben még magasabbra másztak föl a hegyre és ott, mint a katonák, sorban állottak föl. Élesen figyeltek bennünket. Még e nagy távolságból is világosan fölismerhettem izmos testüket, hatalmas fejüket és erős szarvukat.

Zsákmányunk összeszedése után az előre lovagolt mongol után rugaszkodtunk, hogy folytassuk utunkat. Sok helyen juh-tetemet láttunk, a nyakuk föl volt tépve és lágyékukról le volt rágva a hús.

– Ez farkasok munkája, – mondta a mongol. – Ezen a vidéken mindig sok a farkas.

Még több antilopnyájjal találkoztunk és mindannyiszor addig vágtattak mellettünk, míg előttünk átugorhattak az út másik oldalára. Mihelyt ez sikerült, szép csöndesen megálltak és békességben tovább legeltek. Egyszer, hogy az antilopokat elbolondítsam, a tevémet az ellenkező irányba fordítottam. Az egész nyáj azonnal elfogadta a kihívást, új útirányommal párhuzamosan kezdett vágtatni, amíg csak előttem kényelmesen át nem juthatott az út túlsó felére. Azután ismét visszafordítottam a tevémet, mire az állatok is belefogtak az előbbi manőverbe és így azután visszakerültek első legelőhelyükre. Másik alkalommal ugyanegy nyájjal szemben háromszor ismételtettem meg ezt a fogást és nagyon jól mulattam ezeknek az állatoknak ostoba szokásán.

Nagyon kellemetlen éjjelt kellett ebben a völgyben eltöltenünk. Megállapodtunk a befagyott folyó partjának olyan helyén, ahol magas, előreugró szirt megvédett bennünket a szél ellen. Tűz égett a kályhánkban, az üstben forró víz volt, tehát a sátrunk is meleg volt és kellemes. Éppen pihenni akartunk és már örültünk a vacsorának, amikor közvetetlenül a sátor mellett hirtelenül pokoli vonítást és nevetést hallottunk, amire a völgy másik oldaláról hosszúra elnyújtott, siralmas üvöltés felelt.

– Farkasok, – mondta a legnagyobb nyugalommal a mongol, mialatt fogta a revolverét és kiment. Hosszabb ideig nem jött vissza. Végre lövést hallottunk és kisvártatva belépett a sátorba a mongol.

– Kissé megijesztettem őket. Az Adair partján egy teve hullája közül gyűltek össze.

– Remélhetőleg nem a mi tevéinket támadták meg?

– Majd tüzet rakunk a sátoron kívül, akkor békében hagynak bennünket.

Vacsora után aludni tértünk. Sokáig ébren feküdtem és hallgattam a tűzben égő fa ropogását, a tevék mélyen sóhajtó lélekzését és a farkascsordák távoli üvöltését. Végezetül mégis csak elaludtam. Nem tudtam, meddig aludtam, amikor egy oldalamat érő erős lökés fölébresztett. Szorosan a sátor szélénél feküdtem és kívülről a legcsekélyebb ceremónia nélkül keményen nekiment valami az oldalamnak. Azt hittem, talán valamelyik teve volt, amely a sátor nemezfalát rágdosta. Mauzerommal nagyot ütöttem a fal felé. Éles ordítás hallatszott, amit gyorsan elfutó lábak zaja követett.

Reggel farkasnyomokat találtunk a sátor közvetetlen közelében. Odamerészkedtek és a sátorfal alatt kapargatni kezdtek. A rablók egyike bizonyára daganattal a fején volt kénytelen visszavonulni. A mongol nagykomolyan ezt mondta:

– A farkasok és a sasok Jagisztai szolgái.

Ez azonban nem akadályozza meg a mongolokat abban, hogy farkasra vadásszanak. Baylei herceg táborában tanuja voltam egykor ilyen vadászatnak. A mongol lovasok legjobb lovaikon utólérték a síkon a farkasokat és súlyos bambuszfütykössel, aminek tashur a neve, agyonverték. Egy orosz állatorvos megtanította a mongolokat arra, hogyan lehet a farkasokat sztrichninnel megmérgezni, de ezt az eljárást csakhamar abbahagyták a mongolok, mert féltették a kutyáikat, a nomádok hű barátját és szövetségesét. A sast és az ölyvet azonban sohasem bántják a mongolok, sőt még etetik is. Ha állatot ölnek, mint ahogyan mi a kutyának vetünk oda élelmet, ők a levegőbe dobnak húsdarabokat, amelyeket a sasok és ölyvek röptükben kapnak el. A sasokat és ölyveket nagyra becsülik azért, mert elriasztják a varjakat és szarkákat, amelyek veszedelmesek a marhára és a lóra nézve, mert az állatok hátán levő sebeket fölkaparják és összevagdossák.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET. A halál helye.

Tevéink lassan és egyenletesen ballagtak északi irányban. Naponta huszonöt-harminc mérföldet tettünk meg. Egy kis kolostor közelébe jutottunk, amely az úttól balra volt. A kolostor épületei négyszöget alkottak és vastag oszlopokból készült vastag kerítés vette körül. A kerítés mindenik oldalának közepén nyílás volt, amely az épületnégyszög középpontján levő templom négy ajtajához szolgált. A templom kínai stílusban épült, vörösre lakkozott oszlopokkal és hajlított tetővel és jóval túlmagaslott a lámák körülötte levő alacsony lakóházain. Az út másik oldalán volt valami, ami kínai erődnek látszott, a valóságban azonban kereskedelmi telep (dugun) volt. A kínaiak ugyanis telepeiket mindig erődszerűen építik, kettős, egymástól néhány lépésnyire levő fallal. Minden eshetőségre készen rendesen húsz-harminc teljesen felfegyverzett emberük van ott benn. Ezeket a dugunokat veszedelem esetén erődként használják föl és hosszabb megszállást is ki tudnak benne tartani.

A dugun és a kolostor közt, az úthoz valamivel közelebb, néhány nomádnak a tábora volt. Lovaikat és marháikat seholsem lehetett látni. Ezek a mongolok bizonyára már hosszabb idő óta voltak itt és marháikat a hegyekben hagyták. Több jurtán sokszínű, háromszögletű zászló lengedezett, annak jeléül, hogy ott betegek vannak. Néhány jurta közelében magas oszlopok voltak, hegyükön mongol sipkával, ami azt hirdette, hogy az illető jurták gazdái meghaltak. A lapályon kóborgó kutyafalkák elárulták, hogy a holttestek a közelben, vagy a szakadékokban, vagy pedig a folyóparton feküdtek.

Táborukhoz közeledve, veszett dobolást, fuvola melankólikus hangját és éles, őrült kiáltást hallottunk. Mongolunk, aki előre ment, hogy hírt szerezzen, azt, jelentette hogy néhány mongol család jött ide a kolostorba, mert Jahanszti Hutuktutól vár segítséget, akinek az a híre, hogy csodálatos gyógyító ereje van. Bélpoklosság és fekete himlő támadta meg ezeket az embereket, akik nagy útról jöttek, de a Hutuktu nem volt a kolostorban, hanem Urgába ment az Élő Buddhához. Kénytelenek voltak tehát varázsló orvosok segítségét kérni.

A betegek egymásután meghaltak. A megérkezésünket megelőző napon a huszonhetedik halottat tették ki a síkságra.

Még beszélgettünk az esetről, amikor a jurták egyikéből egy varázsló orvos lépett ki. Öreg ember volt, félszemén hályog, arca himlőhelyes. Rongyokba volt öltözve. Csípőjéről több színes rongy lógott le. Dob és fuvola volt nála. Kék ajkán habot, szemében őrületet láttunk. Hirtelen forgolódni és hosszú lábának ezerszeres kificamításával, vállának ezerszeres rángatásával táncolni kezdett, miközben verte a dobot, fuvolázott, nagyokat kiáltott, őrjöngött, magát mindig gyorsabb mozdulatokra erőszakolta, míg végre halványan és véres szemmel a hóra zuhant, ahol tagjai tovább reszkettek és továbbra is összefüggéstelenül kiáltozott. Ilyen módon gyógyította a doktor betegeit. Őrültségével meg akarta ijeszteni a gonosz szellemeket, a betegség okozóit.

Egy másik varázsló orvos piszkos, iszapos vizet adott inni betegeinek. Ez a víz, mint nekem elmondták, az Élő Buddha fürdővize volt, aki ebben mosta meg «isteni», a szent lótuszvirágból született testét.

– «Om, om!» – kiabálta szakadatlanul a két varázsló.

Mialatt a doktorok az ördöggel viaskodtak, a beteg emberek magukra voltak hagyatva. Nagy lázban feküdtek báránybőrbundák és köpenyek egész halmaza alatt, félrebeszéltek, dühöngtek és ide-oda hánykolódtak. A szénserpenyő mellett még egészséges felnőttek és gyermekek egykedvűen beszélgettek, teáztak és pipáztak. A szenvedők és halottak közt annyi ijesztő nyomort láttam ezekben a jurtákban, hogy nem tudom leírni.

Erre gondoltam: Ó, nagy Dzsingisz khán, aki olyan jól megértetted Ázsia és Európa sorsát, aki életedet a mongol név dicsőségének szentelted, miért nem világosítottad föl saját népedet, amely még mindig megőrizte régi erkölcsét, becsületességét és békés szokásait, hogy védve legyen ilyen halál ellen? A karakorumi mauzoleumban évszázadok folyamán szétporladt csontjaidnak szembe kellene szállaniok egykoron nagy, a fél civilizált világtól rettegett néped gyors kihalásával!

Ez járt a fejemben, amikor a biztos halált várók táborát láttam és hallottam a haldokló férfiak, nők és gyermekek nyögését, kiáltozását és dühöngését. Valahol messze éhes kutyák vonítottak és egyhangúan szólt a kifáradt varázsló dobja.

Előre! Nem tudtam tovább nézni az iszonyat e képét. Amikor megint úton voltunk, az az érzés nehezedett reánk, mintha a borzasztó helyről valami ijesztő, láthatatlan szellem követne bennünket. A betegségek ördögei? Vagy csak az iszonyat képei? Vagy éppen azoknak a lelke, akiket ott a mongol sötétség oltárán áldoznak föl? Megmagyarázhatatlan félelem fogott el bennünket. Csak miután letértünk az útról és egy erdős hegyháton át egy katlanba léptünk, ahonnan nem volt látható sem a Jahantszi Kure kolostor, sem a dugun, sem a haldokló mongolok sírja, csak akkor lélekzettünk ismét szabadabban.

Nagy tóhoz érkeztünk. A Tiszingol volt. Partján nagy orosz ház állott, a távíróállomás Koszogol és Uliasszutai közt.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Gyilkosok közt.

Amikor a távíróállomáshoz közeledtünk, egy szőke fiatal ember, az állomás Kanine nevű hivatalnoka jött elénk. Némi zavarral éjszakai szállást ajánlott föl a házában. Belépésünkkor egy magas, szikár férfi állt föl az asztal mellől és határozatlan magatartással felénk tartott, de amellett nagyon is figyelmesen vizsgálgatott bennünket.

– Vendégek, – mondta nekik Kanin, – Khathylba utaznak, magánszemélyek, idegenek, külföldiek…

– Aha, – mondta a másik nyugodtan, mintha megértette volna.

Amikor övünket megoldottuk és nagykeservesen kibújtunk a nehéz mongol köpenyből, a magas férfi nagyon buzgón sugdolódzott a gazdánkkal. Hallottam, hogy amikor az asztalhoz közeledtünk, ezt mondta neki:

– Tehát kénytelenek vagyunk elhalasztani.

Kanine csak biccentett egyet a fejével.

Az asztalnál még mások is ültek, köztük Kanine segédje, fehér arcú, magas szőke ember, aki mindenféléről fecsegett. Félig bolond volt. Ott volt Kanine felesége is, sápadt, fiatal, kimerültnek látszó, ijedtszemű teremtés, akinek arca elárulta, hogy félelem kínozza. Mellette egy körülbelül tizenöt éves, fiatal, rövidhajú leány ült, aki férfi módjára volt öltözve. Még Kanine két kis fia is ott volt a szobában.

Valamennyivel megismerkedtünk. A nagy idegen Gorokoff néven mutatkozott be és Szamgaltaiból való telepesnek mondta magát. A rövidhajú leányt testvéreként mutatta be.

Kanine felesége észrevehető félelemmel nézett bennünket és nem szólt semmit. Nyilvánvaló volt, hogy kínos neki a jelenlétünk. Mi azonban, akik nem válogathattunk szállásban, teázni kezdtünk és kenyeret meg hideg húst ettünk.

Kanine elmondta, hogy családja a táviróvonal szétrombolása óta nyomorgott. A bolsevikok Irkutszkból nem küldtek neki fizetést, úgy kellett tehát megélnie, ahogy éppen lehetett. Családjával együtt szénát csinált, amit eladtak az orosz telepeseknek, Khatylból Uliasszutaiba és Szamgaltaiba magánközleményeket és árúkat továbbítottak, szarvasmarhával kereskedtek, vadásztak és ilyen módon tengették életüket.

Gorokoff kijelentette, hogy kereskedelmi ügyei következtében Khathylba kénytelen utazni. Ő és testvére nagyon örülnének tehát, ha a mi karavánunkhoz csatlakozhatnának. Színtelen szeme, amely mindig kerülte másnak a tekintetét, éppenséggel nem tette vonzóvá az arcát.

Beszélgetés közben azt kérdeztük Kaninetól, hogy vannak-e a közelben orosz telepesek. Ráncbaszedett homlokkal és haragosan nézve ezt felelte:

– Körülbelül egy versztnyire az állomástól még egy Bobroff nevű gazdag öreg ember lakik. De nem ajánlom, hogy fölkeresse, mert haszontalan, nem vendégszerető, vén fickó.

Kanine felesége férjének e szavaira lesütötte a szemét és a vállát összehúzta, mintha borzongás járná át. Gorokoff és testvére tovább is egykedvűen pöfékelt. Mindez, Kanine beszédének ellenséges hangja, feleségének zavarodottsága és Gorokoffék mesterkélt közönbössége, föltűnt nekem. Ezért elhatároztam, hogy megnézem azt az öreg telepest, akiről Kanine oly kedvezőtlen leírást adott. Uliasszutaiban két Bobroff nevű embert ismertem. Kaninenak azt mondtam, hogy fölkérésre személyesen kell Bobroffnak egy levelet átadnom, magamra vettem felöltőmet és távoztam.

Bobroff háza mélyedésben épült és magas kerítés vette körül, amelyen átkukucskáltak a házak alacsony födelei. Az egyik ablakból világosság szűrődött ki. A kapun kopogtam. Dühös kutyaugatás volt a felelet. A kerítés hasadékain át négy óriási fekete mongol kutyát pillantottam meg, amelyek fogaikat csattogtatva és különösen vonítva, a kapunak rontottak. Az udvaron kinyílt a ház ajtaja és valaki ezt kérdezte:

– Ki az?

Azt feleltem, hogy utas vagyok Uliasszutaiból. Mindenekelőtt megkötözték a kutyákat. Azután bebocsátott egy ember, aki tetőtől talpig vizsgálgatott engem. Zsebéből revolvernek az agya látszott. Miután az, amit látott, valamint elbeszélésem, hogy ismertem a rokonait, megnyugtatta, melegen üdvözölt, meghívott a házába és bemutatott a feleségének, egy tiszteletreméltó öreg hölgynek és gyönyörű ötéves kis fogadott leányának. Ezt a leánykát a pusztában találta az anyja holtteste mellett, aki a bolsevikok elől menekülve, kimerültség következtében vesztette az életét.

Bobroff elmondta, hogy Kazagrandi orosz különítménye Koszogolból elűzte a vörös csapatokat. Khathylba tehát veszedelem nélkül folytathattuk az utunkat. Az öreg ember ezt kérdezte:

– Miért nem inkább nálam tölti az éjszakát, mint odaát azoknál a rablóknál?

Bővebb fölvilágosítást kértem és nagyon fontos dolgokat tudtam meg. Úgy látszott, hogy Kanine bolsevik, az irkutszki szovjet ügynöke és azért küldték ide, hogy mindent megfigyeljen. De most ártalmatlanná lett, vélte Bobroff, mert az állomása és Irkutszk között megszakadt az összeköttetés. Ellenben Biiszkből, az Altai-területről éppen most egy nagyon hatalmas biztos érkezett.

– Gorokoff?

– Ő így nevezi magát, de én is Biiszkből jövök, ahol mindenkit ismerek. Pouzikoff az igazi neve és a kíséretében levő rövidhajú leány a szeretője. Ő a Cseka megbízottja, a leány pedig ennek a hatóságnak az ügynöke. Ezek ketten a mult augusztusban a Kolcsak-féle hadsereg hetven megkötözött tisztjét lőtték agyon revolverrel. Gaz, gyáva gyilkosok! Most idejönnek, hogy az országot kikémleljék. Az én házamban akartak éjjelre megszállni, de én nagyon jól ismerem őket és megtagadtam a vendégszeretetet.

Visszaemlékezve az állomáson az asztalnál hallott többféle gyanús szóra és a gyanús pillantásokra, ezt kérdeztem:

– És nem fél tőlük?

– Nem, – felelte az öreg ember. – Magamat és családomat meg tudom védeni. És védelmezőm is van, – a fiam. Egész Mongolországban nem talál még egy olyan lövőt, lovast és harcost, mint ő. Sajnálom, hogy nem ismerkedhetik meg vele. Elment, hogy a nyájak után nézzen és csak holnap tér vissza.

Barátságosan elbúcsúztunk. Meg kellett ígérnem, hogy visszatérőben nála fogunk lakni. Kanine és Gorokoff ezzel a kérdéssel fogadott:

– Nos, mit fecsegett rólunk Bobroff?

– Magukról semmit, – feleltem. – Amikor megtudta, hogy itt lakom, egyáltalán nem akart velem beszélni. Hát mi történt köztetek? – kérdeztem nagy meglepetést színlelve.

– Régi viszály, – mormogta Gorokoff.

– Gonoszlelkü vén bűnös, – mondta Kanine.

Eközben azonban Kanine feleségének ijedt szeme valódi rémületet árult el, mintha arra lett volna elkészülve, hogy a következő pillanatban halálos csapás éri.

Gorokoff összecsomagolta a holmiját, hogy másnap reggel készen legyen az útra. Mi egyszerű ágyainkat a mellékhelyiségben állítottuk föl és lefekvéshez készülődtünk. Előbb azonban odasúgtam a barátomnak, hogy a revolverét minden eshetőségre tartsa készen. Barátom mosolygott, mialatt revolverét elővette és fejszéjét a vánkosa alá tette. Súgva mondta:

– Ezek az emberek kezdettől fogva gyanúsak voltak nekem. Valami rosszban törik a fejüket. Holnap Gorokoff mögött lovagolok és egy csinos kis dumdum-golyót tartok készen a számára.

A mongolok az éjjelt a maguk sátrában, a nyílt udvaron a tevék mellett töltötték; az állatok közelében akartak lenni, hogy takarmányozhassák őket.

Reggel hét óra felé útnak indultunk. Barátom, mint karavánunk utóvédje foglalt helyet és ilyen módon mindig Gorokoff mögött maradt, aki, mint testvére is, – mindkettő tetőtől-talpig föl volt fegyverkezve, – pompás lovon ült. Megkérdeztem:

– Hogyan tudták a lovaikat ilyen jó állapotban tartani, amikor pedig már megtették a nagy utat Szamgaltaitól idáig?

Amikor Gorokoff azt felelte, hogy a lovak Kanine tulajdona, világosan láttam, hogy ez nem lehet olyan szegény, mint aminőnek magát föltüntette. Mert e pompás lovak egyikéért is minden gazdag mongol annyi juhot adott volna neki, hogy egész háztartása egy évig el lett volna látva juhhússal.

Nemsokára nagy mocsárhoz érkeztünk, amelyet sűrű bokrok vettek körül. Rendkívül meglepett, hogy ott sok száz fehér kuropatkát vagy foglyot láttam. Közeledtünkre kacsák szálltak föl a vízről. Télen, a legélesebb szélben és hóban vadkacsa! A mongol ezt így magyarázta meg:

– Ez a mocsár mindig meleg marad és sohasem fagy be. Itt egész éven át élnek vadkacsák, úgyszintén kuropatkák is, amelyek a puha, meleg földben elegendő táplálékot találnak.

Míg a mongollal beszéltem, a mocsár fölött vörösessárga lángot láttam. Ide-oda lobogott, de azonnal eltűnt. Ám a túlsó szélen nemsokára két újabb lángnyelv tűnt föl. Megértettem, hogy itt igazi lidércekről van szó, lidércekről, amelyeket mindenütt a legendák ezrei vesznek körül, de a vegyi tudomány teljesen természetesen úgy magyaráz meg, hogy meggyullad az a mocsárgáz, amely a növényanyagoknak a meleg, nedves földben való elrothadása folytán képződött. A mongol ezt mondta:

– Adair démonjai laknak itt, akik állandó harcban vannak Muren szellemeivel.

– Valóban, – gondolám, – ha még a prózai Európában is és ma is azt hiszik a falusiak, hogy a lángnyelvek gonosz varázslat szülöttei, akkor a misztérium országában legalább is két szomszédos folyó démonjainak háborús jelenségei kell, hogy legyenek.

Mögöttünk hagyván a mocsárt, messzi előttünk nagy kolostort láttunk. Bár fél mérföldnyire oldalt esett az úttól, Gorokoffék mégis azt mondták, hogy oda kell lovagolniok, mert a kínai üzletekben egyet-mást be akarnak vásárolni. Gyorsan ellovagoltak és megígérték, hogy nemsokára utólérnek. De jó sokáig nem láttuk őket ismét. Később teljesen váratlan körülmények közt, amelyek rájuk nézve nagyon tragikus jelentőségűek voltak, találkoztunk velük. Ami bennünket illet, mi egészen meg voltunk elégedve, hogy ilyen hamar megszabadultunk tőlük. Most azután részletesen elmondhattam a barátomnak mindent, amit Bobroff beszélt róluk.

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Vulkánon.

Másnap este Khathylba érkeztünk. Ez kis orosz telep tíz szétszórt épülettel, az Egingol vagy Jaga völgyében, amely fél mérföldnyire a falu fölött lép ki a Koszogolból. A Koszogol óriási alpesi tó. Mély, hideg, hossza nyolcvanöt, szélessége tíz-harminc mérföld. Nyugati partján a darkhat-szojotok laknak, akik Hubszugulnak nevezik. Koszogol a mongol neve.

A szojotok is, a mongolok is rettenetes, szent víznek tekintik. Ez az előítélet könnyen megérthető, mert a tó még most is vulkánikus működésben levő területen van. Nyáron, teljesen csöndes napokon néha magas hullámok csapdossák fölületét, amelyek veszedelmesek nemcsak a bennszülöttek halászcsónakjainak, hanem a tavon közlekedő nagy orosz személyszállító gőzösöknek is. Télen pedig egészen váratlanul darabokra töri jégtakaróját és a törések helyén gőzfelhők szállnak a magasba. A tó fenekén nyilván szórványosan forró források kezdenek működni, vagy talán lávaömlésről van szó. Hogy ezek a természeti jelenségek valamiféle földalatti konvulzióra vezetendők vissza, bizonyítja a nagytömegű döglött hal, amely a sekélyebb helyeken olykor elzárja a kifolyást.

A tó rendkívül gazdag halban. Főként pisztráng- és lazacfajtában. Híressé tették csodálatos «fehér halai», amelyeket azelőtt egész Szibériában, sőt Mongolországban egész Mukdenig szétküldözgettek. A «fehér hal» kövér, nagyon finom és jó kaviárt ad. A tónak egy másik halfaja a fehér khayrusz vagy pisztráng, amely a vándorlás idején, a legtöbb hal szokásával ellentétben, vízmentében vonul a Jagaba ahol az egymás mellett hemzsegő halak olykor-olykor egyik parttól a másikig az egész folyót elborítják. Ezt a halfajtát azonban nem halásszák, mert tele van féreggel és táplálékul nem alkalmas. Sőt még a macska és a kutya sem nyúl hozzá a khayruszhoz. Nagyon érdekes jelenség ez, amelyet Dorogosztaiszky irkutszki egyetemi tanár vizsgálgatott, míg a bolsevikok meg nem zavarták munkájában.

Khathylban pánik volt. Kazagrandi ezredes orosz különítménye hirtelen harcképtelenné lett és miután a bolsevikokat kétszer megverte és Irkutszk ellen jól haladt előre, tisztjei viszálykodása következtében széthullott. A bolsevikok kihasználták ezt a helyzetet, ezer főre erősítették meg csapataikat és előre indultak, hogy az elvesztett területet visszaszerezzék, míg a Kazagrandi-felé különítmény maradványa Khathylba vonult vissza, ahol egy utolsó kísérletet akart tenni az ellenállásra a vörösökkel szemben.

Khathyl lakói minden ingó jószágukat kocsira rakva elmenekültek a városból. Marháikat és lovaikat ott hagyták. Az egyik részük azt tervezte, hogy a nem messzi fenyőerdőkben és hegyzugokban bújik el, míg másik részük déli irányba indult Muren Kure és Uliasszutai felé.

A megérkezésünket követő napon a mongol községi hivatalnok azt a hírt kapta, hogy a vörös csapatok megkerülték Kazagrandi ezredes embereit és most valóban Khathyl ellen közelednek. A mongol hivatalos képviselő erre okiratait és szolgáit azonnal tizenegy tevére rakatta és otthagyta a yament. Vele együtt szó nélkül eltűntek a mi mongol vezetőink és magukkal vitték a tevéinket.

A helyzetünk kétségbeejtőnek látszott. A még el nem menekült telepesekhez siettünk, hogy tevéket próbáljunk tőlük vásárolni. Ezek azonban, az eseményeket várva, állataikat Mongolország félreeső helyeire küldték és ezért nem tehettek szolgálatunkra. Erre elmentünk Gay V. G. doktorhoz, egy a városban élő állatorvoshoz, akit a marhapestis ellen folytatott harca egész Mongolországban híressé tett. Családjával együtt lakott itt és miután kényszerítve látta magát az állami szolgálat elhagyására, marhakereskedő lett belőle. Rendkívül érdekes, ügyes és erélyes személyiség volt. A cári uralom alatt az volt a megbizatása, hogy a német fronton levő orosz hadsereg számára Mongolországból az egész hússzállítást végezze. Ilyen módon rengeteg vállalatnak lett a megszervezője. Amikor a bolsevikok 1917-ben hatalomra jutottak, nekik is rendelkezésükre állott. Később, amikor Kolcsak csapatai elkergették a bolsevikokat Szibériából, elfogták és bíróság elé állították. De szabadon engedték, mert belátták, hogy ő az egyetlen ember, aki ezt a nagy mongol vállalkozást intézheti. Így azután Kolcsak admirálisnak a hússzállítója lett. A legutóbbi időben Gay Kazagrandi csapatainak fő szervezője és szállítója volt.

Nekünk mindjárt azt mondta, hogy nem tehetünk mást, mint hogy beérjük néhány nyomorult, letört lóval, amely elvihetne bennünket hatvan mérföldnyire Muren Kureba, ahol majd találunk tevét az Uliasszutaiba való visszatérésre. De még ezek a lovak is bizonyos távolságra vannak a várostól, úgy, hogy az éjjelt itt kell töltenünk, azt az éjjelt, amelyen a vörös csapatokat várják.

Csodálkozva láttuk, hogy családjával együtt Gay is maradni akar a vörösök megérkezéseig. Különben csak néhány kozák maradt vissza a városban azzal a megbizatással, hogy figyeljék meg a vörös csapatok mozdulatait.

Leszállt az éj. Barátom és én készek voltunk harcolni vagy, a legvégső esetben, öngyilkosságot elkövetni. A Jaga közelében, egy kis házban tartózkodtunk, amelyben néhány munkás lakott és nem tartotta szükségesnek a távozást. A munkások fölmentek egy dombra, ahol egészen addig a hegyláncig, amely mögül a vörös különítménynek föl kellett bukkannia, át lehetett tekinteni az egész vidéket. Az erdőben levő e figyelőhelyről hirtelen kiáltozva futott vissza az egyik munkás.

– Jaj, jaj, jönnek a vörösök. Egy lovas, ahogy csak tud, vágtat az erdei úton. Rákiáltottam, de nem felelt. Sötét volt, de fölismertem, hogy a ló idegen állat.

– Ne fecsegj ostobaságot, – mondta egy másik munkás. – Valószínűleg valami mongol lovagolt el arra, akit te vörösnek néztél.

– Nem, nem volt mongol, – válaszolta az első munkás. – A ló meg volt patkolva. Egészen tisztán hallottam a patkócsattogást. Jaj nekünk!

– Szép dolog, – mondta a barátom. – Úgy látszik, ez a végünk. Ostoba dolog, hogy így kelljen elpusztulnunk.

Igaza volt.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A mongol volt, aki elhozta nekünk a három lovat a menekülésre. Azonnal nyergeltünk és a harmadik lóra fölraktuk sátrunkat és az élelmiszert. Mindjárt el is lovagoltunk, hogy még Gaytól elbúcsúzzunk.

Gay házában egész haditanácsot találtunk. A hegyekről két-három telepes és néhány kozák vágtatott le és azt jelentette, hogy a vörös különítmény közeledik Khathylhoz, de az éjjel az erdőben marad, ahol már tábortüzet rak. A ház ablakán át valóban tűzfényt lehetett látni. Igazán nagyon különös volt, hogy az ellenség ott az erdőben akarta megvárni a reggelt, amikor pedig zavartalanul lovagolhatott volna a faluig, amelyet el akart foglalni.

Egy fölfegyverkezett kozák lépett be és jelentette, hogy a különítmény két fegyveres embere a házhoz közeledik. A szobában levők mindannyian füleltek. Kívülről több ló patkócsattogását és emberek hangját hallottuk. Azután kopogtak.

– Szabad, – mondta Gay.

Két fiatal ember lépett be. Szakálluk egészen fehér volt és arcuk a nagy hidegtől lángolóan vörös. Közönséges szibériai felöltő volt rajtuk és a fejükön nagy asztrakán sapka. De fegyver nem volt náluk.

Azonnal kikérdeztük őket. Kiderült, hogy a szóban forgó különítmény az irkutszki és a yakutszki kerületekből való fehér parasztok csapata volt, amely a bolsevikok ellen harcolt. Irkutszk közelében vereség érte őket és most Kazagrandival próbáltak összeköttetést teremteni. E csapat vezére egy szocialista volt, Wasszilieff kapitány, akinek szocialista hajlandóságai miatt a cár alatt sokat kellett szenvednie.

Veszedelmen kívül voltunk tehát. Mégis, mivel mindent megtudtunk, ami kívánatos és sürgős volt, hogy jelentést tegyünk, elhatároztuk, hogy azonnal elindulunk Muren Kureba.

Az úton utólértünk három kozákot, aki vissza akarta hozni a délnek menekülő telepeseket. Hozzájuk csatlakoztunk. Gyalogosan átvezettük a lovakat a folyó jegén. A Jaga meg volt veszve. A föld alatti erők a jég alatt fölfelé törekvő nagy hullámokat teremtettek, amelyek hangos ordítással nagy jégdarabokat téptek le, kis darabokra törték össze és a víz mentében levő, még el nem tört jégmező alá szívták. Kígyókhoz hasonló repedések terjedtek különböző irányban a jég fölületén. Az egyik kozák belebukott a repedések egyikébe. Csak éppen hogy még kihúzhattuk. A jéghideg fürdő miatt vissza kellett térnie Khathylba. Lovaink ismételten megcsúsztak és elestek. Ember és állat a halál jelenlétét érezte.

Végre elértük a túlsó partot és déli irányban folytathattuk utunkat. Tíz mérföld után találkoztunk az első menekülő csoporttal. A menekülők nagy sátort ütöttek, tüzet raktak benne és megtöltötték meleggel, de füsttel is. Táboruk egy kínai kereskedelmi telep mellett volt, amelynek tulajdonosai azonban nem engedték meg a telepeseknek, hogy tágas házaikba léphessenek be, jóllehet gyermekek, nők és betegek is voltak a menekülők közt. Csak félórát töltöttünk itt el.

Amikor utazásunkat folytattuk, kivéve azokat a helyeket, ahol vastagon feküdt a hó, jó volt az út.

Átkeltünk az Egingol és Muren folyók meglehetősen magas vízválasztóján. A szoros közelében teljesen váratlan dolog történt velünk. Éppen egy meglehetősen széles völgyön haladtunk át, amelynek felső részét sűrű erdő borította. Az erdő közelében két lovast vettünk észre, aki nyilván figyelt bennünket. Az a mód, ahogy a nyeregben ültek és lovaiknak a fajtája azt mutatta, hogy nem lehetnek mongolok. Odakiáltottunk nekik és integettünk. De nem feleltek. Az erdőből kijött egy harmadik lovas, aki szintén megállott, hogy szemügyre vegyen bennünket. Elhatároztuk, hogy kikérdezzük őket. Feléjük vágtattunk. Amikor mintegy ezer méternyire voltunk tőlük, leszálltak a lóról és tartós tüzet indítottak ellenünk. Szerencsére nyitott sorban lovagoltunk, tehát rossz célpont voltunk. Mi is leugrottunk, lehasaltunk a földre és elkészültünk a harcra. De nem lőttünk, mert azt hittük, hogy talán tévedésből vörösöknek néztek bennünket. Röviddel azután eltűntek. Európai fegyverrel lőttek, ami újabb bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltak mongolok. Vártunk, amíg semmit sem láthattunk már az erdőben, akkor előre mentünk, hogy megvizsgáljuk a nyomukat, amely, mint megállapítottuk, patkolt lovaktól származott, ami világosan igazolta, hogy nem mongolokkal volt dolgunk. Vajjon kik lehettek ezek az emberek? Sohasem tudtuk megállapítani.

A szoroson való átkelés után Teternikoff D. A. murenkurei orosz telepessel találkoztunk, aki meghívott, hogy Muren Kureban lakjunk az ő házában és megígérte, hogy ott a lámáktól tevéket szerez nekünk.

Nagyon metsző hideg volt és az éles szél még érezhetőbbé tette. Nappal csontig fagytunk, hogy éjjel sátorkályhánk mellett kellemesen fölmelegedjünk.

Két nap mulva elértük a Muren völgyét és messziről megláttuk Kure négyszögét, kínai tetőivel és nagy vörös templomaival. A közelben egy másik négyszög volt: a kínai és orosz telepítvény. További két óra alatt eljutottunk vendégszerető kísérőnk és szeretetreméltó fiatal felesége házához. Az újonnan szerzett barátok pompás löncsöt adtak nekünk, nagyon ízletes fogásokkal.

Öt napot töltöttünk Kureban, a bérbeveendő tevéket várva. Ez idő alatt sok menekült érkezett Khathylból, mert Kazagrandi ezredes lassanként a Koszogol déli partjára vonult vissza. A megérkezettek közt két ezredes is volt, Plavako és Maklakoff, ugyanazok, akik Kazagrandi csapatainak föloszlását okozták. Alig jelentek meg a menekülők Muren Kureban, a mongol hivatalnokok közölték, hogy a kínai hatóságok parancsára minden orosz menekültet el kell távolítaniok. Az inséges menekülők ezt kérdezték:

– Hová menjünk mi hajléktalanok most télen, az asszonyokkal és gyermekekkel?

– Ahhoz semmi közünk, – felelték a mongol hivatalnokok. – A kínai hatóságok haragszanak és megparancsolták nekünk, hogy kergessünk el titeket. Nem segíthetünk rajtatok.

A menekülőknek el kellett hagyniok Muren Kuret és nem messzire a várostól, a szabad ég alatt ütötték föl sátraikat. Plavako és Maklakoff lovat szerzett és elindult Van Kure felé. Később megtudtam, hogy kínaiak útközben agyonverték őket.

Mi három tevét szereztünk és egy nagy csapat kínai kereskedővel és orosz menekülővel útnak indultunk Uliasszutai irányába. Útunkon a barátságos vendéglátóinkra, Teternikoffékra való kellemes visszaemlékezés kísért.

Tevéinkért 33 liang veretlen ezüst nagyon drága bérösszeget kellett fizetnünk, amit egy Uliasszutaiban levő amerikai cég adott nekünk. Ez az összeg körülbelül 2·7 font fehér fémmel ér föl.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Rettenetes bűntett.

Nemsokára eljutottunk arra az útra, amelyen északi irányban utaztunk és ismét láttuk a kidöntött távíróoszlopok sorát, amelyek egyszer már oly barátságosan melegítő védelmet adtak nekünk. A Tiszingol völgyének északi részében levő erdős dombokhoz érkeztünk, amikor sötétedni kezdett. Ezért elhatároztuk, hogy Bobroff házában töltjük az éjjelt, míg kísérőink azt tervezték, hogy a távíróállomáson Kanine vendégszeretetét kérik.

Az állomás kapujánál fegyveres katonát találtunk, aki alaposan kikérdezett bennünket és miután feleleteink kielégítették, fütyült, mire egy fiatal tiszt jött ki a házból.

– Ivanoff hadnagy, – mutatkozott be a tiszt. – Fehér párthívekből való szakaszommal szálltam itt meg.

Tíz főnyi kíséretével Irkutszk vidékéről jött és összeköttetésbe lépett az Uliasszutaiban levő Michailoff alezredessel, aki megparancsolta, hogy szállja meg ezt a gerendavárat.

– Jöjjenek kérem közelebb – mondta udvariasan.

Megmondtam, hogy Bobrofféknál akarok lakni, mire kezével a kétségbeesés mozdulatát téve, így szólt:

– Ne fáradjon, Bobroffékat agyonverték és házukat fölgyújtották.

Az iszonyat kiáltását nem tudtam elnyomni. A hadnagy folytatta:

– Kanine és Pouzikoffék megölték őket, birtokukat kifosztották, azután a házat a benne levő holttestekkel fölgyújtották. Meg akar róla győződni?

Barátom és én a hadnaggyal odamentünk és megnéztük az iszonyat helyét. Elégett gerendák és deszkák alatt megfeketedett oszlopok állottak, az asztali fölszerelés és a vasfazekak szanaszét hevertek. Kissé oldalt, egy nemezdarab alatt pihent az, ami a szerencsétlenekből megmaradt. Elsőnek a tiszt szólalt meg.

– Az esetről jelentést küldtem Uliasszutaiba és onnan azt az értesítést kaptam, hogy a meghaltak rokonai két tiszttel ide fognak jönni, hogy megvizsgálják az ügyet. Ezért nem temethetem el a halottakat.

A szomorú látványtól lesújtva kérdeztük:

– Hogyan történt ez?

– A következőképpen. Tíz katonámmal éjjel érkeztem ide. Mivel attól tartottam, hogy itt vörösök lehetnek, lopózkodva jöttünk ide az állomáshoz és előbb az ablakon pillantottunk be. Láttuk, hogy Pouzikoff, Kanine és a rövidhajú leány ruhát és más tárgyakat osztogat szét és ezüstdarabokat mér le. Nem értettem meg mindjárt ennek a jelentőségét, de éreztem, hogy jó lesz, ha továbbra is résen leszünk. Ezért az egyik katonámnak megparancsoltam, hogy másszon át a kerítésen és nyissa ki a kaput. Berohantunk az udvarba. Az első személy, aki a ház előtt nekünk futott, Kanine felesége volt. Kezét tördelte és borzasztó félelemmel kiáltotta: «Tudtam, hogy szerencsétlenséget fog hozni!» Azután elájult. A férfiak egyike egy mellékajtón egy fafészerhez rohant és ott a kerítésen át próbált menekülni. Magam nem vettem észre. De katonáim egyike elfogta. Az ajtónál Kanine lépett elénk, aki sápadt volt és reszketett. Ekkor már láttam, hogy valami fontos dolognak kellett történnie és valamennyiüknek megmondtam, hogy letartóztatom őket. A férfiakat megkötöztük és a legszigorúbb őrizet alá helyeztük. Kérdéseinkre eleinte nem feleltek, kivéve Kanine feleségét, aki azt kiáltozta: «Szánjátok meg a gyermekeket, azok ártatlanok!» Térdre hullott és könyörögve tördelte a kezét. A rövidhajú leány ezalatt szemtelenül nevetett és teli szájjal arcomba fújta a füstöt. Kénytelen voltam megfenyegetni és így szóltam:

– Tudom, hogy valami bűntettet követtetek el, de még nem akarjátok beismerni. Ha nem fogtok vallani, a férfiakat agyonlövetem, a nőket pedig Uliasszutaiba vitetem a bírósághoz.

Határozottan beszéltem, mert nagyon dühös voltam. Elsőnek, nagy meglepetésemre, a rövidhajú leány szólalt meg.

– Mindent elmondok önnek.

Tentát, tollat, papírost hozattam. Katonáim voltak a tanuk. Azután jegyzőkönyvbe foglaltam Pouzikoff asszonyának a vallomását. Véres elbeszélése így hangzott:

– Férjem és én bolsevik biztosok vagyunk. Azért küldtek ki bennünket, hogy megtudjuk, hány fehér tiszt bújt el Mongolországban. De Bobroff, a vén fickó ismert bennünket. Tulajdonképpen tovább akartunk utazni, Kanine azonban visszatartott bennünket azzal, hogy Bobroff gazdag és ő, Kanine, már régen megölését és birtokának kifosztását tervezi. A fiatal Bobroffot kártyázásra csábítottuk. Amikor a fiatal Bobroff hazament, az uram utána lopódzott és lelőtte. Ezután mindannyian Bobroff házához mentünk. Fölmásztam a kerítésre és a kutyáknak megmérgezett húst vetettem, úgy hogy pár perc mulva megdöglöttek. Erre mindnyájan átmásztunk a kerítésen. Az első személy, aki a házból kilépett, Bobroff felesége volt. Pouzikoff, aki elbújt az ajtó mögött, fejszével agyonütötte. Az öreg fickót álmában vertük agyon fejszével. A kis leány a lármára befutott a szobába. Kanine golyót röpített a fejébe. Azután kifosztottuk a házat, fölgyujtottuk és ekkor veszni hagytuk a lovakat és a marhákat is. Később minden tökéletesen elégett volna úgy, hogy semmi nyom sem maradt volna. De ekkor maguk hirtelen megérkeztek és ezek az ostoba fickók mindjárt elárultak bennünket.

– Gazemberség volt, – mondta a hadnagy, amikor visszamentünk az állomáshoz. – Égnek állott a hajam, amikor ennek a fiatal asszonynak, tulajdonképpen még gyermeknek, nyugodt elbeszélését hallottam. Csak ekkor értettem meg, hogy a bolsevizmus a hit, istenfélelem és lelkiismeret megsemmisítésével mily mélyre taszította le az embereket. Csak ekkor ébredtem annak tudatára, hogy az emberiség e legveszedelmesebb ellenségeivel szemben minden becsületes embernek kíméletlen harcot kell folytatnia.

Az állomásra visszamenet az út oldalán fekete foltot vettem észre, amely magára vonta figyelmemet. A foltra mutatva megkérdeztem, hogy mi az?

– Ez a gyilkos Pouzikoff, akit agyonlőttem, – felelte a hadnagy. – Kaninet és Pouzikoff feleségét is agyonlőttem volna, de sajnáltam Kanine feleségét és gyermekeit. Még nem tanultam meg, hogyan kell nőket agyonlőni. Ezeket az embereket most magukkal együtt katonáim őrizete alatt Uliasszutaiba fogom küldeni. Így is meg fogják találni a halált, mert a mongolok, akiknek bírósága elé kerülnek, gyilkosság miatt bizonyosan kivégzik őket.

Ez történt Tiszingolnál, amelynek partjain lidércek járnak hangtalanul a mocsarak fölött.

Utunk Tiszingolból Uliasszutaig ezeknek a gonosztevőknek a kíséretében nagyon kellemetlen volt. Barátom és én teljesen elvesztettük szokott lelkierőnket. Kanine állandóan dacos gondolatokba mélyedt, a szemtelen nő ellenben nevetett, dohányzott és a katonákkal, meg több kísérőnkkel durva tréfát űzött. Végül átkeltünk a Jagisztaion és néhány óra mulva megláttuk előbb a várat, majd a síkon szétszórt házakat, amelyekről tudtuk, hogy az már Uliasszutai.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Nyugtalan napok.

Megint az események forgószelébe jutottunk. Azalatt a két hét alatt, amíg távol voltunk Uliasszutaitól, sok minden történt. Wang-Tszao-tszun mindössze kilenc kísérőt küldött Urgába, de egyetlen egy sem tért vissza. A helyzet Mongolországban egyáltalán nem volt tisztázva. Az Uliasszutaiban alakult orosz különítmény a telepesek megjöttével megerősödött és bár a kínaiak kiterjedt kémrendszerükkel tudomást szereztek róla, jogtalanul, de tovább is fönnállott. A városban orosz ember és egyáltalán külföldi ember nem mert a házából távozni. Fölfegyverkezve mindenki otthon maradt. Éjjel minden telepesházban őrök vigyáztak. Ezekre az óvatossági intézkedésekre a kínaiak adtak okot. A kínai kereskedők a rendelkezésükre álló fegyverkészlettel biztosaik parancsára fölfegyverezték alkalmazottaikat és a megmaradt fegyvereket a hivatalnokoknak adták át, akik kétszáz kulit szereltek föl velük. A kínaiak a mongol arzenált is elfoglalták és az ott talált fegyvereket a kínai zöldségtenyésztők közt osztották szét a Nagan Huszhunban, a kínai telepesek bekerített telepítvényén, ahol a legalsóbb munkásosztályból való kínai nép lakott. Kínának e söpredéke most hatalmasnak érezte magát. Ezek a fickók most izgatott gyűléseket tartottak és nyilván összeütközésre készültek föl. Éjjente a kulik sok patronos ládát vittek a kínai boltokból a Nagan Huszhunba. A kínai csőcselék tűrhetetlenül arcátlan módon viselkedett. Ezek a kulik szemtelenül megállították és kikutatták az utcán a járókelőket. Mindenképpen azon voltak, hogy összeütközést idézzenek elő, amely alkalmat adna nekik a zsákmányolásra és meggazdagodásra. Bizonyos kínai körökből kapott titkos hírek révén megtudtuk, hogy a kínaiak pogromra készülődnek az Uliasszutaiban lakó oroszok és mongolok ellen. Tudtuk, hogy csak egyetlenegy házat kell meggyujtani a város megfelelő helyén és egy lángtenger lesz a faházakból épült egész telep. Az oroszok és a mongolok megtették a védelemre szükséges intézkedéseket. Megerősítették az őröket, a város kerületei részére vezetőket neveztek ki, külön tűzoltóságot szerveztek és hirtelen menekülés esetére lovakat, kocsikat és élelmiszert tartottak készen. Még rosszabbra fordult a helyzet, amikor Kobdóból az a hír érkezett, hogy ott a kínaiak pogromot rendeztek, több lakost megöltek és fosztogatás vad orgiája után az egész várost fölgyujtották. Sokan a hegyi erdőkben kerestek menedéket, de mert meleg ruhával és élelmiszerrel nem voltak kellőképpen ellátva, a Kobdo környékén levő hegyek már a legközelebbi napokban a menekültek jajveszékelésétől viszhangzottak. A mongol tél szabad ege alatt a kemény hideg és az éhség elpusztította a nőket és a gyermekeket. A kínaiak Uliasszutaiban csakhamar megtudták mindezeket a híreket. Gúnyosan nevettek és Nagan Huszhunban nagy gyűlést szerveztek, amelyen arról tanácskoztak, hogy a csőcseléket nekieresztik a városnak.

Ezeket a terveket egy fiatal kínaitól tudtuk meg, aki az egyik telepes szakácsának volt a fia. Elhatároztuk, hogy azonnal utána járunk a dolognak. Egy orosz tiszt, a barátom és én összeállottunk, hogy a fiatal kínai vezetésével a város peremére menjünk. Úgy tettünk, mintha csak sétára indulnánk. A város végén azonban megállított bennünket egy kínai őr, aki szemtelenül kijelentette, hogy a várost senkinek sem szabad elhagynia. Mialatt a kulival beszéltem, megállapítottam, hogy a város és a Nagan Huszhun közt az út egész mentén kínai őrök állottak és hogy ebbe az irányba csak úgy özönlött a kínaiak tömege. Beláttuk tehát, hogy innen teljességgel lehetetlen a gyűlés helyét elérnünk. Hát más utat választottunk.

Keleti irányban hagytuk el a várost és a kínai kizsákmányolás következtében koldussá lett mongolok tábora mentén haladtunk. Úgy látszott, hogy a mongol táborban is aggódva várták a bekövetkezendőket, mert noha jó későre járt már az idő, senki sem feküdt le aludni. Azután a folyó jegén át, kerülő utakon lopódzkodtunk a Nagan Huszhunhoz. A városon kívül, födözéket keresve ahol csak lehetett, a földön másztunk. Revolverekkel és kézigránátokkal voltunk fölfegyverezve. A városban barátaink egy kis csapata készenlétben volt, hogy szükség esetén segítségünkre jöjjön. Négyünk közül a fiatal kínai mászott elől. Őt, mintha csak az árnyéka lett volna, a barátom követte, aki egyre figyelmeztette a kínait, hogy megfojtja, mint egy patkányt, ha a legcsekélyebb mozdulatot teszi, amely elárulhatna bennünket. Attól tartok, hogy a fiatal vezető nem találta nagyon kellemesnek ezt a sétát.

Végre megláttuk a Nagan Huszhun kerítését. Most már csak nyílt terület volt köztünk és az összeesküvők közt úgy, hogy könnyen fölfödözhették volna csoportunkat. Elhatároztuk tehát, hogy egyenkint mászunk át a szabad téren, de azzal a kivétellel, hogy a kínai a barátom társaságában maradt. Szerencsénkre sok megfagyott szemétdomb volt a síkon és ezek födözéket adtak nekünk.

A kerítés árnyékában csúsztunk az udvar felé, ahonnan izgatott tömeg hangjai csalogattak bennünket. Mivel a sötétségben jó megfigyelő helyet választottunk, közvetetlen szomszédságunkban rendkívüli dologról győződhettünk meg.

Egy másik láthatatlan vendég volt jelen a kínaiak gyülekezetén. A földön feküdt fejével egy lyukban, amelyet kutyák ástak ki a kerítés alatt. Meg sem moccant és nyilván nem hallotta meg a mi odaérkezésünket. A közelben egy földmélyedésben egy fehér ló feküdt, amelynek orrlyuka be volt kötve. Kevéssel odább a kerítéshez kötve egy másik fölnyergelt ló állott.

Az udvaron nagy volt a lárma. Körülbelül kétezer ember kiabált ott össze-vissza. Vitatkoztak és vadul hadonásztak a karjaikkal. Csaknem mindannyian el voltak látva puskával, revolverrel, karddal és baltával. Fiatal legények szaladgáltak a tömegben, akik állandóan biztatgatták az embereket, iratokat osztogattak és mindenféle nyilatkozatot tettek. Végre egy nagy, szélesvállú kínai a kút kávájára állott. Megforgatta fegyverét a feje fölött és hangosan, élesen beszélni kezdett.

– Azt mondja az embereknek, – magyarázta meg a tolmácsunk, – hogy azt kell tenniök, amit Kobdóban már megtettek a kínaiak. A biztostól határozott igéretet kell szerezniök arra, hogy meg fogja parancsolni az őrségnek, ne álljon terveik megvalósításának útjába. A biztosnak azonfelül el kell vennie az oroszoktól minden fegyvert. Akkor azután megbosszuljuk az oroszokon Blagovescsenszkben elkövetett bűntettüket, amellyel 1900-ban háromezer kínait a vízbe fojtottak. Ti most itt maradtok, én pedig a biztoshoz megyek, hogy beszéljek vele.

A szónok leugrott a kútról és a város felé szolgáló kapuhoz sietett. Ekkor észrevettem, hogy a fejével a kerítés alatt fekvő férfi kimászott a lyukából, fölrántotta a fehér lovat a mélyedésből, odafutott, ahol a másik ló megkötve állott és ezt a lovat a mi oldalunkra vezette, amely a várostól jobbra oldalt esett. A második lovat otthagyta, maga pedig elbújt a kerítés sarkánál. A kínaiak szónoka kilépett a kapun. Amikor lovát a kerítés másik oldalán látta, a hátára vetette fegyverét és odament az állathoz. Körülbelül az út felét tette meg, amikor az idegen hirtelen elővágtatott a kerítés sarkánál levő búvóhelyéből és ezt az embert a földről villámgyorsan fölrántotta a nyergébe, ahol a már félig megfojtott kínainak bekötötte a száját. Az idegen azután a várostól nyugati irányba száguldott el.

– Mit gondol, ki volt ez? – kérdeztem a barátomat, aki azonnal azt felelte:

– Bizonyára Tushegoun láma.

Az egész látomány engemet is nagyon emlékeztetett a titokzatos bosszuló lámára.

Késő éjjel megtudtuk, hogy kevéssel a kínaiak szónokának eltávozása után, aki a biztos segítségét akarta megszerezni a tervezett vállalkozásnak, a várakozó gyűlés kellő közepébe hajították be a fejét és hogy hasonló módon nyolc fiatal legény tűnt el nyomtalanul a Huszhuntól a városba vivő úton. Ez annyira terrorizálta a kínaiakat, hogy fölhevült lelküket hideg zuhany érte.

Másnap váratlan segítséget kaptunk. Urgából egy fiatal mongol vágtatott be a városba. Felöltője össze volt tépve, haja teljesen összekócolva, övéből revolver nyúlt ki. A piacra robogva, ahol a mongolok össze szoktak gyülekezni, a nyeregből ezt kiáltotta:

– Urgát a mi mongoljaink és Ungern báró dchiang dchün (tábornok kínai címe) meghódították! Bogdo Hutuktu ismét a khánunk! Mongolok, üssétek agyon a kínaiakat és fosszátok ki boltjaikat! Vége a türelmünknek!

A tömeg nagyon izgatott lett. A lovast körülfogták az emberek, akik kérdésekkel ostromolták. A kínaiak által elbocsátott öreg mongol kormányzót, Chultun Beylit azonnal értesítették a helyzetről. A hírhozót magához rendelte. Miután kikérdezte, a tömeg föllázítása miatt elfogatta, de nem akarta őt kiadni a kínai hatóságoknak. Amikor ez történt, magam is a kormányzónál voltam és tanuja voltam állásfoglalásának. Amikor Wang-Tszao-tszun, a kínai biztos azzal fenyegette meg a kormányzót, hogy engedetlenség miatt felelősségre vonja, az öreg ember csak az olvasójához nyúlt és így szólt:

– Azt hiszem, hogy ennek a mongolnak minden szava igazat mond és attól tartok, hogy mostani viszonyunk hamarosan az ellenkezőjére fordul.

Az volt az érzésem, hogy Wang-Tszao-tszun is belátta a mongol jelentésének helyességét, mert nem ragaszkodott a követeléséhez.

E pillanattól kezdve eltűntek a kínaiak Uliasszutai utcáiról. Helyüket orosz tisztek őrjáratai és a mi külföldi telepünk emberei foglalták el. A kínaiak körében keletkezett pánikot még csak növelte egy levél, amely azt a hírt hozta, hogy a mongolok és az altai-tatárok Kaigorodoff tatár tiszt vezetésével megkezdték azoknak a kobdói kínaiaknak az üldözését, akik a város kifosztásakor szerzett zsákmánnyal szökni iparkodtak, hogy az üldözők utólérték és Szinkiang határán megsemmisítették a fosztogatókat. A levél szerint továbbá Bakics tábornokot és azt a hatezer embert, akit a kínai hatóságok vele együtt az Amyl folyónál internáltak, fölfegyverezték és ezek most a Kuldjában internálva volt Annenkoff atamánnal fognak egyesülni, hogy azután Ungern báróval próbáljanak egyesülni. A levél e második része helytelennek bizonyult, mert se Bakics, se Annenkoff nem foglalkozott hasonló tervvel. Sőt Annenkoffot a kínaiak mélyen Turkesztán belsejébe száműzték. E hírek azonban mindenesetre a legnagyobb megdöbbenést okozták a kínaiak közt.

Éppen ebben az időben a bolsevikok három ügynöke érkezett Irkutszkból Bourdokoff orosz bolsevik telepes házába. Szaltikoff, Freimann és Novak volt a nevük. A három ügynök mindjárt azon kezdett dolgozni, hogy a kínai hatóságokat az orosz tisztek lefegyverzésére és a vörösöknek való kiszolgáltatására bírja. Rábeszélték az ügynökök a kínai kereskedelmi kamarát, hogy az irkutszki szovjettől kérje egy vörös különítménynek Uliasszutaiba való küldését, amely megvédje a kínaiakat a fehér különítményekkel szemben. Freimann mongol nyelven írt kommunista röpiratokat hozott és azonkívül utasítást az Irkutszkba szolgáló távíró vonal ujjáépítésére.

Ennek a kvartettnek a politikája nagy sikerrel járt. Wang-Tszao-tszun nemsokára együtt dolgozott az ügynökökkel. Így azután hamar visszatértek azok a napok, amikor pogromot várhattunk Uliasszutaiban. Az orosz tisztek attól féltek, hogy lefogják őket. Az amerikai cégek egyikének képviselője velem a kínai biztoshoz ment, hogy tárgyalást kezdjen. Megmagyaráztuk neki, hogy cselekedetei törvénytelenek, mert kormánya nem hatalmazta föl, hogy összeköttetésbe lépjen a bolsevikokkal és Peking még nem is ismerte el a szovjetkormányt. Wang-Tszao-tszun és tanácsadója, Fu-Sziang nagy zavarba jöttek, amikor ilyen módon megtudták, hogy mi ismertük a bolsevik ügynökökkel való titkos összejöveteleiket. A kommiszárius arról biztosított bennünket, hogy őrcsapata elég erős a pogrom megakadályozására.

Ez valóban nagyon derék csapat volt, csupa jól begyakorolt és fegyelmezett katona, akinek vezetője egy komoly és jól nevelt tiszt volt. De mit tehetett nyolcvan katona háromezer kuli, ezer fölfegyverzett kereskedő és kétszáz fiatal legény csőcselékseregével szemben?

Nagyon erősen hangoztattuk az aggodalmunkat és rámutatva arra, hogy a külföldi és az orosz lakosság el van határozva a végsőkig való védekezésre, lelkére beszéltünk a biztosnak, hogy akadályozzon meg minden vérontást.

Wang azonnal elrendelte, hogy erős őrjáratok járják be a várost. Ennek nemsokára az a rendkívül különös látvány lett a következménye, hogy a város minden részében ugyanegy időben orosz, külföldi és kínai őrjáratok vonultak végig. Akkor még nem tudtuk, hogy további háromszáz ember állott őrségen, tudniillik Tushegoun láma emberei, akik a hegyek közt húzták meg magukat.

Nemsokára új, alapos és hirtelen fordulat állott be. A mongol kormányzó a legközelebbi kolostor lámái révén azt a hírt kapta, hogy Kazagrandi ezredes irreguláris kínai bandákkal való ütközet után elfoglalta Van Kuret, ott három orosz-mongol lovasdandárt alkotott és egyáltalán mozgósította a mongolokat az Élő Buddha, az oroszokat pedig Ungern báró parancsára. Néhány óra mulva ismeretessé vált, hogy kínai katonák a dzaini nagy kolostorban meggyilkolták Barszky orosz kapitányt és hogy ezért Kazagrandi csapatainak egy része megtámadta és elkergette az odavaló kínaiakat.

Van Kure bevételekor az oroszok foglyul ejtettek egy koreai kommunistát, aki arannyal és propagandairatokkal ellátva, Moszkvából úton volt Korea és Amerika megdolgozására. Kazagrandi ezredes ezt a koreait aranyával együtt tovább küldte Ungern báróhoz.

Miután e hírek Uliasszutaiba érkeztek, városunk orosz különítményének vezetője letartóztatott minden bolsevista ügynököt és valamennyit, Bobroff gyilkosaival együtt, haditörvényszék elé állította. Kaninet, Pouzikoffnét és Freimannt agyonlőtték. Szaltikoff és Novak dolgában némi kétség támadt. Szaltikoffnak különben is sikerült megszöknie, míg Novakot Michailoff alezredes parancsára eltoloncolták nyugat felé.

Uliasszutai orosz különítményének vezetője az orosz telepeseket mozgósította és nyiltan a maga védelmébe vette a várost, amibe a mongol hatóságok hallgatólagosan beleegyeztek.

Chultun Beyli mongol kormányzó a szomszédos mongol fejedelmeket tanácskozásra hívta össze, amelynek lelke Hun Jap láma, az ismert mongol hazafi lett. A fejedelmek azonnal összeállították a kínaiakhoz intézendő követelményeket, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy teljesen ki kell üríteniök a Chultun Beyli alá tartozó területet. Ebből a követelésből a különféle kínai és mongol elemek közt tárgyalások, fenyegetődzések és súrlódások keletkeztek. Wang-Tszao-tszun a rendezésre nézve külön tervvel állott elő, amelyet néhány mongol fejedelem elfogadott. Jap láma azonban a döntő pillanatban a földre dobta a kínai okiratot, kihúzta a kését és megesküdött, hogy inkább öngyilkos lesz, semhogy pecsétjét ráüsse ilyen áruló megegyezésre. Ennek következtében visszautasították a kínai ajánlatokat és az ellenfelek most harcra készülődtek. Jasszaktu khán, Szain-Noion khán és Jahantszi láma területeiről minden fegyveres mongolt behívtak. A kínai hatóságok elhelyezték négy géppuskájukat és a vár védelmére fegyverkeztek.

Úgy a kínaiak, mint a mongolok is állandóan tanácskoztak. Végül eljött hozzám, mint közvetetlenül nem érdekelt idegenhez, régi barátunk, Tzeren és átadta nekem Wang-Tszao-tszun és Chultun Beyli egyidejű kérését, hogy kíséreljem meg, nem lehetne-e a két elem közt békét teremteni és illő megegyezést létesíteni. Hasonló kérelmet adtak át egy amerikai cég képviselőjének is.

A döntőbírák és a kínai meg mongol képviselők a következő este tartották meg első gyűlésüket. Ez annyira szenvedélyes és viharos volt, hogy mi külföldiek kétségbe vontuk küldetésünk sikerét. Amikor éjfél felé a szónokok kifáradtak, mi két pontra nézve mégis megegyezést tudtunk teremteni: a mongolok kijelentették, hogy nem óhajtanak háborúskodni és hogy az egész ügyet oly módon akarják szabályozni, amely továbbra is megtartaná számukra a nagy kínai nép barátságát, viszont a kínai biztos beismerte, hogy Kína vétett ama szerződések ellen, amelyek törvényes módon teljes függetlenséget biztosítottak Mongolországnak.

Ez a két pont volt a legközelebbi gyűlésen a mi munkánk alapja és ebből indultunk ki, hogy kibékülésre szorítsuk a feleket. Három napig tartott a tanácskozás és végül úgy fejlődött ki, hogy mi külföldiek indítványokkal állhattunk elő a szabályozásra nézve. Indítványaink főpontjaival oda lyukadtunk ki, hogy a kínaiak lemondanak az adminisztrativ hatalomról, visszaadják a mongoloknak fegyvereiket, lefegyverzik a kétszáz legényt és elhagyják az országot, a mongolok pedig a maguk részéről a kínai biztosnak és nyolcvan főnyi fegyveres őrségének az országból való szabad és tisztességes távozást biztosítanak. Ezt az uliasszutai kínai-mongol szerződést aláírták és megpecsételték Wang-Tszao-tszun és Fu-Hsziang kínai biztosok, a két mongol kormányzó, Hun Jap láma és más fejedelmek, továbbá az orosz és kínai kereskedelmi kamarák elnökei és mi, mint döntőbírák.

A kínai hivatalnokok és kísérőik mindjárt csomagolni kezdtek és az elvonulásra készülődtek. A kínai kereskedők Uliasszutaiban maradtak, mert Chultun Beyli kormányzó, aki most teljesen hatalmában tartotta a várost, jótállt biztosságukért.

Megjött Wang-Tszao-tszun expediciója elutazásának napja. A megterhelt tevék már ellepték a yamen udvarát és az emberek már csak a lovak megérkezését várták a pusztáról. Hirtelen az a hír terjedt el, hogy az illető lovakat az éjjel ellopták és déli irányban elhajtották. A két katona közül, akit azért küldtek ki, hogy kövesse a lovak nyomát, csak az egyik jött vissza azzal a jelentéssel, hogy a másikat megölték.

Az egész városban nagy volt a megdöbbenés. A kínaiak közt pánik keletkezett, amely még csak növekedett, amikor keletről, egy félreeső ourtonról (mongol postaállomás, ahol lócsere van) néhány mongol jött és azt jelentette, hogy az Urgába vivő postaút különböző helyén tizenkét olyan katona holtteste fekszik, akit Wang-Tszao-tszun küldött levéllel Urgába. A titoknak, amely ezeket az eseményeket körülvette, nemsokára meglesz a magyarázata.

Az orosz különítmény parancsnoka levelet kapott Domojiroff V. N. kozák ezredestől, aki megparancsolta, hogy azonnal fegyverezze le a kínai helyőrséget, fogjon el minden kínai hivatalnokot, küldje őket Ungern báróhoz Urgába, Uliasszutait foglalja el, ha kell, erőszakkal is és állítsa helyre az összeköttetést az ő különítményével. Ugyanebben az időben bevágtatott a városba egy hírhordó Narabancsi Hutuktu levelével, amely azt jelentette, hogy egy orosz különítmény Hun Boldon és Domojiroff urgai ezredes vezetésével néhány kínai üzletházat kifosztott és a kereskedőket megölte, hogy ugyanez a különítmény azután a kolostorhoz jött és lovakat, élelmiszert és szállást kért. A Hutuktu segítséget kért, mert az a veszedelem fenyegeti, hogy Hun Boldon, Kobdo vad meghódítója, kifosztja a félreeső, védetlen kolostort.

Nyomatékosan arra unszoltuk Michailoff alezredest, hogy a megpecsételt szerződést ne sértse meg, mert ezzel meghazudtolná mindazokat a külföldieket és oroszokat, akiknek részük volt a szerződés megkötésében. Ez pedig csak utánzása lenne annak a bolsevik módszernek, amely szerint állami ügyekben mindenkit meg kell téveszteni.

Komoly figyelmeztetésünk megtette a hatását Michailoffra, mert Domojiroffnak azt felelte, hogy Uliasszutai harc nélkül már az ő kezében van, a volt orosz konzulátus épületén az orosz birodalom lobogója leng, a kínai legényeket lefegyverezték, a többi parancsot azonban nem teljesítheti, mert megsértené az éppen Uliasszutaiban aláírt kínai-mongol szerződést.

Narabancsi Hutuktutól naponta több hírvivő ment Uliasszutaiba. A hírek egyre nyugtalanítóbbak lettek. A Hutuktu jelentette, hogy Hun Boldon mozgósítja, fölfegyverzi és katonailag kiképezi a mongol koldusokat és lótolvajokat, hogy a katonák elveszik a kolostor juhait, hogy Domojiroff «noyon» állandóan részeg és hogy a Hutuktu minden tiltakozására csak kigúnyolás és szidalom a felelet.

A hírhozók nem tudtak pontos adatokkal szolgálni annak a különítménynek a nagyságáról. Néhányan azt mondták, hogy körülbelül harminc ember, mások ismét azt állították, hogy Domojiroff parancsnoksága alatt nyolcszáz főnyi csapat van. Sehogysem értettük a helyzetet és pedig annál kevésbbé, mert nemsokára egyáltalán nem jött hírhordó. A kormányzó valamennyi levele válasz nélkül maradt és az általa kiküldött hírvivők nem jöttek vissza. Kétségtelennek látszott, hogy ezeket az embereket vagy megölték, vagy pedig fogságba jutottak.

Chultun Beyli herceg elhatározta, hogy maga megy el oda. Magával vitte az orosz és kínai kamarák elnökeit, valamint két mongol tisztet. Múltak a napok, anélkül, hogy bármit is hallottunk volna róla. A mongolok nyugtalankodni kezdtek.

A kínai biztos és Hun Jap láma külföldi csoportunkat arra kérte, küldjünk valakit Narabancsiba, hogy megszüntesse az ott kitört viszályt és vegye rá Domojiroffot a szerződés elismerésére. Csoportunk engem kért meg, hogy a közjó érdekében vállaljam ezt a küldetést. Tolmácsul egy nagyon derék orosz telepest adtak mellém, a megölt Bobroff unokaöccsét, aki kitűnő lovas és hidegvérű, bátor ember volt. Michailoff alezredes azonfölül még egyik tisztjét is kísérőmül adta.

Expressz-tzarával a póstalovak számára és egy vezetővel ellátva öreg barátomhoz, Jelib Djamszraphoz Narabancsi Hutuktujához nagy gyorsasággal tettük meg az általam jól ismert utat. Bár némely helyen nagy volt a hó, naponta száz-százötven mérföldet tettünk meg.

HUSZONHATODIK FEJEZET. Fehér hunghucok bandája.

Utazásunk harmadik napján késő este érkeztünk meg Narabancsiba. A kolostorhoz közeledve, több lovast vettünk észre, akik mihelyt megláttak bennünket, visszavágtattak a kolostorhoz. Sokáig nézdegéltünk az orosz különítmény tábora után, de nem találtuk meg. Mongolok a kolostorba kísértek bennünket, ahol a Hutuktu azonnal fogadott. Chultun Beyli a jurtájában ült. Hatykokat ajándékozott nekem és ezt mondta:

– A jó Isten küldte ide éppen ezekben a súlyos pillanatokban.

Kiderült, hogy Domojiroff mindkét kereskedelmi kamarai elnököt letartóztatta és Chultun herceget agyonlövéssel fenyegette meg. Mivel sem Domojiroff, sem Hun Boldon nem rendelkezett olyan okirattal, amely cselekedeteikre fölhatalmazta volna őket, ezért Chultun Beyli elhatározta, hogy harcba száll velük.

Kértem, hogy vezessenek Domojiroffhoz. A sötétben négy nagy jurtát láttam és két mongol őrt, orosz fegyverrel. Beléptünk az orosz «noyon» sátrába. Itt egészen különös látvány tárult a szemünk elé. A jurta közepén a serpenyőben tűz égett. Azon a helyen, ahol máskor az oltár áll, most trónus volt és ezen ült a magas, vékony, őszhajú Domojiroff ezredes. Csak alsóruha és harisnya volt rajta, kissé be volt csípve és úgy látszott, hogy történeteket beszélt el. A tűzserpenyő körül különböző festői helyzetben tizenkét fiatal ember hevert.

Az engemet kísérő tiszt Domojiroffnak jelentést tett az Uliasszutaiban történtekről. Az ezt követő beszélgetés folyamán megkérdeztem Domojiroffot, hol van különítményének a tábora. Nevetett, amikor egy kézmozdulattal ezt felelte:

– Ez itt a különítményem.

Rámutattam arra, hogy Uliasszutaiba küldött parancsainak formájából következtetve azt hittük, hogy nagy csapat áll a parancsnoksága alatt. Azután elmondtam neki, hogy Michailoff alezredes összeütközésre készülődik egy Uliasszutai ellen vonuló vörös sereggel.

– Micsoda? – kérdezte félénken és zavartan. – Jönnek a vörösök?

Az éjjelt a jurtájában töltöttük. Amikor lefeküdni készültem, a tisztem a fülembe súgta:

– Vigyázzon, tartsa készen a revolverét.

Nevetve feleltem:

– De hiszen fehér különítmény közepette vagyunk és ezért teljes a biztonságunk.

– Huhu, – válaszolta a tisztem és a félszemével hunyorgatott.

Másnap fölszólítottam Domojiroffot, hogy jöjjön velem sétálni a pusztaságba. Ezt az alkalmat fölhasználtam, hogy teljesen nyiltan beszéljek vele az eseményekről. Neki és Hun Boldonnak csak azt parancsolta meg Ungern báró, hogy lépjenek összeköttetésbe Bakics tábornokkal. De ehelyett kifosztották az útjukba eső kínai üzletházakat és ő maga elhatározta, hogy nagy hódító lesz. Útközben több tiszttel találkozott, aki megszökött Kazagrandi csapatától és most ezek voltak az ő külön bandája. Rábeszéltem Domojiroffot, hogy rendezze el békésen a Chultun Beylivel való viszályt és ne vétsen a szerződés ellen.

Domojiroff erre még előttem rögtön a kolostorba sietett. Visszamenet egy vad arcú nagy mongollal találkoztam, akin kék selyemruha volt – Hun Boldon. Bemutatkozott és oroszul beszélt.

Amikor a mongol rablóvezérrel való e rövid találkozás után Domojiroff sátrába érkeztem és csak éppen hogy a köpenyemet letettem, berohant egy mongol és fölszólított, hogy menjek Hun Boldon jurtájába. A rablóvezér pompás kék jurtában éppen mellettünk lakott. Ismervén a mongol szokást, nyeregbe pattantam és lóháton tettem meg sátráig a tíz lépésnyi utat.

Hun Boldon hidegen és büszkén fogadott. Ujjával rám mutatva ezt kérdezte a tolmácstól:

– Ki ez?

Láttam, hogy meg akar sérteni. Én is így válaszoltam. Rámutattam az ujjammal és még barátságtalanabb hangon ugyanazt a kérdést intéztem a tolmácshoz:

– Ki ez? Előkelő fejedelem, harcos, pásztor vagy faragatlan ember?

Boldon megzavarodott. Reszkető hanggal és idegesen rámtámadt, hogy nem engedi meg az ő ügyeibe való beavatkozásomat és mindenkit agyon fog lőni, aki parancsaival ellenkezni merészkedik. Öklével az asztalra csapott. Azután fölkelt és elővette revolverét. De én, aki már sokat utaztam a nomádok közt, mindannyiukat – a fejedelmeket, lámákat, pásztorokat és rablókat – alaposan tanulmányoztam. Megfogtam korbácsomat, minden erőmmel az asztalra ütöttem vele és így szóltam a tolmácshoz:

– Mondjad meg neki, hogy se mongollal, se orosszal nem beszélt, hanem az a megtiszteltetés érte, hogy egy külföldi emberrel, egy nagy és szabad állam polgárával beszélhetett. Mondjad meg, hogy előbb tanuljon meg férfinak lenni. Majd csak azután látogathat meg és majd csak azután beszélhetünk egymással.

Megfordultam és kimentem. Tíz perc mulva belépett a jurtámba Hun Boldon és bocsánatot kért. Rábeszéltem, hogy tárgyaljon Chultun Beylivel és ne sértse meg magatartásával a szabad mongol népet. Még az éjjel minden rendbe jött. Hun Boldon elbocsátotta mongoljait és elutazott Kobdóba, míg Domojiroff a bandájával elindult Jasszaktu khán országába, hogy ott a mongolokat mozgósítsa. Chultun Beyli beleegyezésével Wang-Tszao-tszunhoz levelet intézett, amelyben a kínai őrség lefegyverezését követelte, mert Urgában is így tettek valamennyi kínai csapattal. Ez a levél azonban már csak akkor jutott el Uliasszutaiba, amikor Wang, aki az ellopott lovak helyére tevéket vásárolt, már úton volt a határ felé. Erre Michailoff alezredes ötven embert küldött ki Sztrigine hadnagy vezetésével, hogy érje úton Wangot és vegye át őrségének fegyvereit.

HUSZONHETEDIK FEJEZET. Misztérium egy kis templomban.

Chultun Beyli és én készen voltunk Narabancsi Kure elhagyására. Amíg a Hutuktu az áldások templomában istentiszteletet tartott a kormányzóért, addig én a különféle lámai fokok, a Gelongok (pap, akinek joga van, hogy áldozzon), a Getulok (a láma-szerzetesek harmadik foka), a Chaidjek (nagyrangú pap, de nem inkarnált isten) és a Rabdjampák házainak falai közt levő szűk utakon vándorolgattam és az iskolák közt, ahol a Marambá-nak nevezett tudós teológia-doktorok együtt tanítanak az orvos-doktorokkal, vagy Ta Lámákkal, a tanulók vagy Bandi-k lakóházai, a raktárhelyiségek, az irattári épületek és a könyvtárak közt sétálgattam. Amikor visszatértem a Hutuktu jurtájába, ő maga ott volt. Nagy hatykot nyujtott át nekem és azt ajánlotta, hogy járjunk egyet a kolostor körül. Nagyon elgondolkodónak látszott, miből azt következtettem, hogy valamit meg akar nekem magyarázni. Amikor a jurtából kiléptünk, hozzánk csatlakozott az orosz kereskedelmi kamara immár megszabadult elnöke és egy orosz tiszt. A Hutuktu egy kis épülethez vezetett bennünket, amely fénylően sárga kőfal mögött volt.

– Ebben az épületben lakott egyszer a Dalai Láma és Bogdo khán. Azoknak az épületeknek, amelyekben az a szent személyiség tartózkodott, mindig sárga színt adunk. Lépjenek be.

Az épület belseje ragyogó volt. Földszint az étterem, amely gazdag faragású, nehéz kínai fenyőfaasztalokkal és porcellánnal, meg bronzokkal teli szekrénykékkel volt berendezve. Fölötte két szoba volt. Az egyik nehéz, sárga selyemfüggönyökkel eltakart hálószoba, amelynek faragott mennyezetéről bronzláncon értékes színes kövekkel ékesített nagy kínai lámpa lógott le. Ebben a helyiségben nagy négyszögletes ágy volt, selyem vánkosokkal, derékaljakkal és kendőkkel. Az ágy állványa szintén kínai fenyőfából készült és különösen a lábai, amelyeken tetőszerű fölépítmény nyugodott, gazdag faragásokban mutatták a napot elnyelő sárkány ismert mintáját. Az ágy mellett szekrény állott, amelyet teljesen befödött a vallásos képeket ábrázoló faragás. Négy kényelmes karosszék és a háttérben alacsony keleti trónus egészítette ki a szoba bútorzatát.

– Látja ezt a trónust? – kérdezte a Hutuktu. – Egy téli estén több lovas érkezett a kolostorba. Azt kívánták, hogy a Gelongok és Getulok a Hutuktuval és a Kantóval (a kolostor apátja) együtt gyülekezzenek össze ebben a szobában. Azután az idegenek egyike elfoglalta a trónust és levette a baslykját, a sapkaszerű fövegét. A lámák mindannyian térdrehullottak, mert fölismerték a Tashi Lámát és Bogdo khánt, azt az embert, akit régen leírtak a Dalai Láma szent bullái. Az az ember volt ez, akié az egész világ és aki behatolt a természet minden misztériumába. A Tashi Láma rövid tibeti imádságot mondott, megáldotta a jelenlevőket, aztán a legközelebbi fél évszázadra jósolgatott. Ez harminc évvel ezelőtt történt. És időközben minden, amit megjósolt, beteljesedett. Mialatt a következő szobában levő kis imaszekrény előtt imádkozott, az ajtó magától kinyílt, az oltár előtt maguktól kigyulladtak a gyertyák és a szent tűzserpenyőkből, bár nem volt bennük szén, tömjéngőz áramlott ki, amely betöltötte az egész helyiséget. Akkor azután a Világ Királya a társaival együtt eltűnt körünkből. Semmi nyoma sem maradt, kivéve a selyem tróntakaró ráncait, amelyek azonban lassanként ismét kisimultak és a trónus csakhamar ismét olyan volt, mintha egyáltalán senki sem ült volna rajta.

A Hutuktu odament az imaszekrényhez, letérdelt, szemét elfödte és imádkozni kezdett. Az arany Buddha nyugodt, közömbös arcára tekintettem, amelyre ide-oda imbolygó árnyat vetettek a lobogó lámpák, majd a trónus mellett levő helyre néztem. Csodálatos és alig hihető, de igazán egy komoly, kifejezésteljes arcú, erős, izmos férfit láttam ott, akinek nagy reliefet adott szemének fénye. Fehér ruhába öltözött, átlátszó testén keresztül megláttam a trónus székhátán levő tibeti fölírásokat. Lecsuktam szememet, majd ismét kinyitottam. Nem volt ott senki; de a selyem tróntakaró mozogni látszott.

Idegesség, – gondoltam, – a szokatlan környezet és a nagy erőfeszítés következtében beállott rendellenes, túlzott érzékenység.

A Hutuktu hozzám fordult és ezt mondta:

– Adja ide a hatykját. Az az érzésem, hogy ön aggódik azoknak az embereknek a sorsán, akiket szeret. Imádkozni akarok értük. És önnek is imádkoznia kell. Fohászkodjék az Istenhez és lelki szemét függessze a Világ Királyára, aki itt volt és megszentelte ezt a helyet.

A Hutuktu a hatykot Buddha vállára tette és leborulva az oltár előtt levő szőnyegre, imát suttogott. Majd fölemelte a kezét és csöndes mozdulattal intett nekem.

– Tekintsen a Buddha szobra mögött levő sötét térbe. Ott meg fogom mutatni szeretteit.

Engedelmeskedtem a mély hangon adott parancsnak és a Buddha szobra mögött levő sötét fülkébe néztem. A sötétségből nemsokára füst és átlátszó fonalak áramlottak ki. A levegőben lebegtek, egyre sűrűsödtek és szaporodtak, míg végül több személynek a testét és különböző tárgyak körvonalait mutatták. Egy előttem ismeretlen szobát láttam, amelyben a családom ült. Nehány ember volt velük, akiket ismertem és mások, akiket nem ismertem. Ráismertem még a ruhára is, amely a feleségemen volt. Kedves arcának minden vonása felismerhető volt. A látomás fokonkint elhomályosult. Füstté és átlátszó fonalakká bomlott szét és eltűnt. Az arany Buddha mögött nem volt más mint a sötétség.