HARMADIK RÉSZ. ÁZSIA VONAGLÓ SZÍVE.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. A nagy hódítók országútján.

Dzsingisz khán, a nagy hódító, a szomorú, komoly, szigorú Mongolország fia, a régi mongol legenda szerint fölment a Karaszu-Togol hegy csúcsára és sasszemével nyugatra és keletre tekintett. Nyugaton emberi vérnek egész tengerét látta és fölötte a szemhatárt elfödő véres köd lebegett. Ott tehát nem láthatta meg, mi a végzete. És mégis azt parancsolták neki az istenek, hogy nyugatra menjen és oda vezesse minden harcosát és a mongol törzseket. Keleten azonban gazdag városokat, fényes templomokat, szerencsés népnek nagy tömegét, kövér földű kerteket és mezőket látott, ami igen tetszett a nagy mongolnak. Így szólt fiaihoz:

– Ott nyugaton tűz, kard, szétromboló és bosszuló sors leszek. Keletre pedig mint kegyes, nagy építő fogok jönni, aki boldogságot hoz a népnek és az országnak.

Ezt mondja a legenda. Sok igazságot találtam benne. Dzsingisz khán nyugatra irányuló útjának nagy részét bejártam és mindenütt sírokkal meg kőemlékekkel láttam megjelölve. Láttam a hős keleti útjának egyik részét is, azét az útét, amelyen Kínába ment. Ott egészen más kép tárult a szemem elé.

Amikor társaságunk Uliasszutaiból elindult, az volt az első gondunk, hogy kényelmesen utazzunk. Naponta csak harmincöt-ötven mérföldet tettünk meg, míg körülbelül hatvan mérföldnyire voltunk Zain Szabitól. Itt elváltam a többiektől, hogy elmenjek erre a helyre, hiszen Kazagrandi ezredessel akartam ott találkozni. A nap éppen fölkelt, amikor egyetlen mongol vezetőm és én nekiindultunk az alacsony, erdős hegyhátnak, amelynek tetejéről még egyszer láttam kísérőimet lenn a völgyben. Sejtelmem sem volt a sok és csaknem végzetes veszedelemről, amelynek ki voltam téve ezen a kiránduláson, amely sokkal tovább tartott, mint ahogyan számítottam.

Amikor átmentünk egy homokos partú kis folyón, mongol vezetőm elbeszélte, hogyan járnak el a mongolok, ha nyáron a lámák tilalma ellenére aranyat akarnak mosni a folyóból. A munka módja nagyon kezdetleges, de eredménye mutatja, mennyi arany van itt a homokban. Az aranyat mosó mongol hasra fekszik, tollal oldalt söpri a homokot és beléfú az így támadt gödröcskébe. Időről-időre megnedvesíti egyik újját és ezzel a nedves újjal kis aranyszemet vagy göröngyöcskét emel föl, amelyet az álla alatt függő zacskóba ejt. Az aranykeresők egy nap alatt ilyen módon egy uncia aranynak körülbelül egy ötödét szedik össze.

Elhatároztam, hogy az egész utat Zain Szabiba egy nap alatt teszem meg. Az ourtonokon a lovak befogását és nyergelését, amennyire csak lehetett, siettettem. Ez állomások egyikén a mongolok vad lovat, nagy erős szürke csődört adtak nekem. Amikor nyeregbe akartam szállni és a lábam már a kengyelben volt, a ló megrúgta azt a lábamat, amely a tibeti harcban megsebesült. Egyszeriben megdagadt és nagyon fájt.

Napnyugtakor láttam meg Zain Szabi első orosz és kínai házait, majd magát a kolostort is. Leszálltunk egy, a hegy lejtőjén csörgedező kis folyó völgyébe. E hegy csúcsán a fehér sziklák olyan különleges alakúak, hogy egy tibeti imádság szavait mutatják. A hegy lábánál lámák temetkező helye volt, azaz csontrakások voltak ott és egy kutyafalka. Végre közvetetlenül előttünk volt a kolostor, közönséges négyszög, melyet fakerítés vett körül. Közepén Mongolország többi templomépületeitől nagyon elütő nagy templom állott. Nem kínai, hanem tibeti stílusban épült fehér ház, merőleges falakkal, fekete keretű ablakok szabályos soraival és fekete cseréppel födött tetővel. Egy másik kisebb épület-négyszög valamivel odább, keletre volt. Ezek orosz lakóházak voltak, amelyeket a kolostorral – telefon kötött össze.

– Ez a zaini Élő Isten háza, – mondta a mongol a kisebb négyszögre mutatva. – Szereti az orosz szokásokat és életmódot.

A kolostor északi részén kúpalakú dombon torony van, amely a babiloniai Zikkuratra emlékeztet. Ebben a templomban őrzik a régi könyveket és kéziratokat, a régi templomi dísztárgyakat, a vallásos szertartásoknál használt tárgyakat és a meghalt Hutuktuk ruháit. E múzeum mögött meredek szikla nyúlik a magasba, amelyet nem lehet megmászni. A sziklafalba különösebb rend nélkül lámai istenek képei vannak bevésve. Mindenik kép vagy félméternyi. A szerzetesek éjjel lámpákat szoktak előttük meggyújtani, úgy, hogy messziről láthatók az istenek és istennők képei.

Beléptünk a kereskedelmi telepre. Az utcák elhagyottak. Az ablakokon csak nők és gyermekek tekintettek ki. Egy orosz cégnél szálltam meg, amelynek fiókjait ismertem az ország más részeiben.

Meglepetésemre, mint ismerőst üdvözöltek Zain Szabiban. Narabancsi Hutuktuja ugyanis utasított minden kolostort, hogy bárhová jövök, legyenek a segítségemre, mert megmentettem a Narabancsi-kolostort és mint világos isteni kinyilatkoztatások mutatták, Buddhának az istenek által kedvelt inkarnációja vagyok. Az irántam oly kegyes hajlandóságú Hutuktunak körlevele nagy hasznomra volt. Sőt még jobban kellene dícsérnem, mert arra volt rendelve, hogy megmentse az életemet.

Az itt élvezett vendégszeretet nagyon jókor jött, mert megsérült lábam erősen megdagadt és nagy fájdalmat okozott. Amikor a csizmámat lehúztam, láttam, hogy egész lábam egy vér, mert a régi seb a lórúgás következtében újra megnyílt. Bekötözték úgy, hogy három nap mulva ismét járni tudtam.

Kazagrandi ezredest már nem találtam Zain Szabiban. Miután itt megsemmisítette a kínai irreguláris csapatokat, visszatért Van Kureba. A parancsnok, akit hátrahagyott, átadta nekem az ezredes levelét, amelyben meghívott, hogy mihelyt kissé kipihentem magamat Zainban, látogassam meg. A levélhez mongol okirat volt csatolva, amely följogosított, hogy egyik nyájtól a másikig az urgával, amit később fogok leírni, lovakat és szekereket szerezzek. Ez a további kétszáz mérföldnyi út nagyon kellemetlen föladat volt számomra; de Kazagrandinak, akivel eladdig még nem találkoztam, alapos okai lehettek, hogy a velem való találkozást kívánja.

A megérkezésemet követő napon déli egy órakor meglátogatott a helység «Istene», akinek Gheghen Pandita Hutuktu volt a neve. Egy istennek eredetibb és különösebb megjelenését sohasem képzelhettem volna el. Kicsiny, sovány, huszonkét éves fiatal ember volt, gyors, ideges mozdulatokkal és kifejezésteljes arccal, amely, mint minden mongol istené, nagy, megrémült szemet uralt. Kék selyem orosz katonakabát volt rajta, sárga vállrojtokkal, amelyek a Pandita Hutuktu szent jelét mutatták, kék selyem nadrág és magasszárú csizma, a fejét pedig sárga hegyben végződő fehér asztrakán sapka födte. Övébe revolver és kard volt dugva. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről az álruhába öltözött istenről. Házigazdámtól elfogadott egy csésze teát, azután mongollal kevert orosz nyelven beszélni kezdett.

– Nem messze Kuretól van a régi Erdeni Dzu kolostor, amely Karakorum, Dzsingisz khán egykori fővárosa romjainak helyén épült. Később Kublai khán gyakran odament, hogy az isteneknek áldozzon és fáradalmait mint Kína, India, Perzsia, Afganisztán, Mongolország és fél Európa császárja kipihenje. Most már csak romok és sírok mutatják az egykori «szerencsét hozó napok kertjé»-nek helyét. Baroun Kure jámbor szerzetesei a romok alapzatában kéziratokat találtak, amelyek sokkal régiebbek, mint maga Erdeni Dzu. Meetchik-Atak, az én Marambám (a theologia doktora) ott egy okiratot talált, amely megjósolta, hogy Zain Hutuktuja nemsokára megkapja a Pandita címet, csak huszonegy éves lesz, Dzsingisz khán országainak szívéből fog származni és mellén a Szvasztika természetes jelét fogja viselni. Ez a Hutuktu, akit egy nagy háború és nagy nyugtalanság napjaiban igen tisztelni fog a nép, megkezdi majd a harcot a «Vörös Veszedelem» szolgáival szemben. Le fogja őket győzni, rendet fog teremteni a világon, hogy azután ezt a szerencsés napot a fehér templomok és a tízezer harang énekének városában megünnepelje. Én Pandita Hutuktu vagyok. A jelek és szimbólumok rám vallanak. Én fogom megsemmisíteni a bolsevikokat, a «Vörös Veszedelem» orosz szolgáit és Moszkvában fogom magam dicsőséges és nagy munkám után kipihenni. Ezért megkértem Kazagrandi ezredest, vegyen föl engem Ungern báró csapatai közé és adjon nekem alkalmat a harcra. A lámák meg akarják akadályozni eltávozásomat. De ki itt az isten?

Erélyesen dobbantott a lábával, míg a lámák és az őt kísérő őrség tagjai tiszteletteljesen fejet hajtottak.

Amikor eltávozott tőlem, egy hatykkal ajándékozott meg. Nyeregtáskámban kutatva, egyetlen tárgyat találtam, amely egy Hutuktuhoz méltó ajándéknak tetszett nekem, tudniillik egy kis üveg osmiridiumot, a platinának e ritka, természetes kísérő elemét.

– Ez a legszilárdabb és legkeményebb fém, – mondám. – Legyen, Hutuktu, az ön dicsőségének és erejének jele!

A Pandita megköszönte és fölszólított, hogy látogassam meg.

Miután megsebesülésemet némiképpen kihevertem, európai módon fölszerelt házához mentem: villamos világítás, villamos csengő és telefon. Bort meg édességet tett elém és két nagyon érdekes személyiséggel ismertetett meg. Az egyik egy öreg tibeti orvos volt, himlőhellyel mélyen átszántott arccal, erős, vastag orral és kancsal szemmel. Különös orvos volt. Az volt a kötelessége, hogy Hutuktukat kezeljen és meggyógyítson, ha betegek és hogy… megmérgezze őket, ha nagyon függetlenekké vagy különködőkké lettek vagy ha politikájuk nem vágott össze az Élő Buddha lámái tanácsának avagy a Dalai Lámának kívánságaival. Azóta a Pandita Hutuktu valószínűleg már örök békességben nyugszik valamely szent hegy csúcsán, ahová bizonyára rendkívüli udvari orvosának gondossága küldte. A lámák tanácsa ugyanis nem szívesen látta a Pandita Hutuktu harcias hajlandóságát.

Pandita szerette a bort és a kártyát. Egy napon, amikor oroszok társaságában időzött és európai ruha volt rajta, lámák jöttek rohanva és jelentették, hogy az istentisztelet már megkezdődött és az «Élő Isten»-nek el kell foglalnia helyét a trónuson, hogy imádhassák őt. A legcsekélyebb zavar nélkül az európai ruhára és hosszú szürke nadrágjára ráterítette vörös hutuktu-köpenyét és a lámák gyaloghintón úgy vitték el «Istenüket».

Az orvosi méregkeverőn kívül még egy tizenhárom éves fiút találtam a Hutuktu lakásán, akinek fiatalsága, vörös ruhája és kurtára nyírott haja azt gyaníttatta, hogy Bandi vagy pedig a Hutuktu lakásán szolgáló tanuló. Kiderült azonban, hogy más állása volt. Ez a fiú volt az első Hubilgan, szintén Buddha egyik inkarnációja, tapasztalt jós és a Pandita Hutuktu utóda. Állandóan részeg volt, szenvedélyes kártyás és szeretett rosz élceket faragni, amin a lámák nagyon megütköztek.

Ugyanaz este megismertem a második Hubilgant, aki meglátogatott. Ő volt igazi gondozója Zain Szabinak, amely az Élő Buddhának közvetetlenül alárendelt, független terület. Ez a Hubilgan komoly, harminckét éves aszkéta férfi volt, aki jó nevelésben részesült és nagyon jártas volt a mongol népélet tudományában. Ismerte az orosz nyelvet, amelyen sokat olvasott. Különösen érdeklődött más népek élete és története iránt. Főként az amerikai nép teremtő zsenijét becsülte nagyra. Nekem ezt mondta:

– Ha Amerikába megy, kérje meg az amerikaiakat, hogy jöjjenek el hozzánk és vezessenek ki bennünket a minket körülvevő sötétségből. A kínaiak és az oroszok csak pusztulást hoznak közénk. Csak az amerikaiak menthetnek meg bennünket.

Miután a lábam kellőképpen helyreállott, a Hutuktu meghívott, utazzam vele Erdeni Dzuba, amire szívesen ráálltam. Az indulás reggelén könnyű és kényelmes kocsit hoztak a számomra. Utunk öt napig tartott. Fölkerestük Erdeni Dzut, Karakorumot, Hoto-Zaidamot és Khara Balgaszunt. Mindezeken a helyeken romjai láthatók kolostoroknak és városoknak, amelyeket Dzsingisz khán és utódai, Ugadai és Kublai építettek a tizenharmadik században. Most már csak falak és tornyok maradványát, nehány nagy sírt és a romok alatt könyveket lehetett találni régi legendákkal és történetekkel.

– Nézze ezeket a sírokat, – mondta a Hutuktu. – Itt temették el Uyuk khán fiát. Ezt a fiatal herceget a kínaiak megvesztegetéssel rávették arra, hogy ölje meg az apját. De ezt megakadályozta saját nővére, aki öreg apjáért, a császárért és khánért való aggodalmában őt ölte meg. Ott van Mangu khán szeretett feleségének, Tszinillanak a sírja. Elhagyta Kína fővárosát, hogy Khara Bolgaszunba menjen, ahol beleszeretett Dameharenbe, a bátor juhpásztorba, aki olyan gyorsan tudott lovagolni, hogy utólérte a szelet és vad yakokkat meg vad lovakat puszta kézzel fogott el. A dühös khán megfojtatta hűtlen feleségét, de később császári pompával eltemettette és gyakran jött ide a sírjához, hogy megsirassa elvesztett szerelmét.

Tudni akartam, hogy mi történt Dameharennel. Maga a Hutuktu nem tudott fölvilágosítást adni, de öreg szolgája, valóságos irattárosa a legendáknak, ezt felelte:

– Vad csahar-rablók segítségével sokáig Kína ellen harcolt. Azt azonban senki sem tudja, hogyan halt meg.

A szerzetesek a romok helyén meghatározott időben imádkoznak, azután szent könyveket és tárgyakat kutatgatnak, amelyek a romok alatt vannak elrejtve. Nem régen két kínai fegyvert, két aranygyűrűt találtak itt és két tekercs régi kéziratot, amelyek bőrzsinórral voltak összekötözve.

Fölvetettem magamban ezt a kérdést:

– Miért vonzotta ez a vidék azokat a hatalmas császárokat és khánokat, akik a Csöndes-Óceántól az Adriai tengerig uralkodtak? A vonzóerőt bizonyára nem ezek a fenyővel és nyárfával borított hegyek és völgyek, nem is a messzi homokterületek, a visszahúzódó tavak és sziklák adták.

Azt hiszem mégis, hogy kérdésemre megtaláltam a feleletet. A nagy császárok, akik emlékeztek Dzsingisz khán látomására, itt új megnyilatkozásokat és jövendöléseket kerestek az ő csodálatos, fönséges sorsára vonatkozólag, amelyet egyforma nagy mértékben isteni tisztelet, engedelmesség és gyűlölet vett körül. De hol érintkezhettek volna az istenekkel, a jó és gonosz szellemekkel, ha nem ezen a helyen? Zain területe régi romjaival kiválóan alkalmas erre.

– Azt a hegyet csak az az ember tudja megmászni, – magyarázta a Pandita, – aki Dzsingisz khán egyenes leszármazottja. A közönséges ember feleúton megfullad, ha tovább merészel menni. Mongol vadászok nemrégen farkascsordát kergettek ezen a hegyen. De amikor a hegy kapaszkodójának ama bizonyos helyére jutottak, mindannyian életüket vesztették. Ott a hegy meredekén sasok, nagyszarvú juhok és kabarga-antilopok csontjai hevernek, amely állatok könnyűek és gyorsak, mint a szél, mégis el kellett pusztulniok. Ott lakozik a gonosz démon, akinek birtokában van az emberi sorsok könyve.

– Ez az a felelet, amelyet keresek, – gondoltam.

A Kaukázus nyugati részében Szoukhoum Kale és Tuopszei közt egy hegyet láttam, amelyen farkasok, sasok és vad kecskék hasonlóképen elpusztulnak és amelyen emberek is életüket vesztenék, ha nem tennék meg az útnak e részét mindig lóháton. Ott ugyanis széngáz áramlik ki a földből úgy, hogy körülbelül fél méternyi magasságig ülepszik le ez a mérges gáz. Aki lovon ül, e réteg fölött van és ezért nem éri veszedelem. A lovak fejüket mindig magasra vetik és félve fújtatnak, míg el nem hagyták a veszedelem zónáját. Itt, e hegy csúcsán, ahol a gonosz démon az emberi sorsok könyvében lapozgat, ugyanerről a jelenségről van szó. Megértettem azt a vallásos félelmet, amelyet ez a hely a mongolokban keltett, valamint a vonzóerőt is, amelyet ez a vidék Dzsingisz khán nagyranőtt, csaknem gigászi utódaira gyakorolt. Fejük átmagaslott a mérges gáz rétegén úgy, hogy föl tudtak jutni e titokzatos és félelmetes hegy csúcsára. Ezt a természeti jelenséget geológiai alapon is meg lehet magyarázni, mert ez a vidék széntelepeknek déli széle, amelyekből gyakran szén- és mocsárgáz áramlik ki.

A romoktól nem messze Hun Dopcsin Djamtszo országában kis tó van, melynek fölülete olykor-olykor vörös lánggal ég és nagy rémülettel tölti el a mongolokat, meg a méneseket. Természetes, hogy ennek a tónak is gazdag a legendaköre. Itt valamikor meteor hullott le és mélyen belefúródott a földbe. Az így keletkezett lyukban keletkezett a tó. A mongolok fölfogása szerint földalatti barlangok lakói, akik félig emberek, félig démonok, az «ég kövét» mély ágyából ki akarják húzni. Ha a követ fölemelték, meggyullad a víz, mire a kő minden fáradozás ellenére mindannyiszor visszazuhan. Magam nem láttam ezt a tavat, de egy orosz telepes azt mondta nekem, hogy talán petróleum van a vízen és vagy a parton rakott tábortűztől vagy a nap perzselő sugaraitól meggyullad.

Mindenesetre nagyon érthető, miért vonzódtak ide a nagy mongol hatalmasságok. A legnagyobb hatással Karakorum volt reám, az a hely, ahol a kegyetlen és bölcs Dzsingisz khán lakott és szőtte gigászi terveit, amelyek az egész Nyugatnak vérrel való meghódítását és Keletnek még soha nem látott dicsőséggel való megajándékozását célozták. Dzsingisz khán két Karakorumot épített, az egyiket itt, Tatsza Gol közelében, a karavánút mellett, a másikat Pamírban, ahol gyászoló katonái az emberi hódítók legnagyobbját abban a mauzoleumban temették el, amelyet ötszáz fogoly épített és munkájuk befejeztével valamennyit föláldozták az elhúnyt szellemének.

A harcias Pandita Hutuktu imádkozott a romoknál, ahol a fél világon uralkodó e hatalmasság árnyai járnak-kelnek. Itt imádkozott a Hutuktu, akinek lelke kalandosan elképzelt tetteket és Dzsingisz khán meg Tamerlan dicsőségét szomjazta.

Visszatérőben, Zaintól nem messze, meghívott magához egy nagyon gazdag mongol, aki fejedelmi személyek fogadására alkalmas, drága szőnyegekkel és selyemdrapériákkal díszített jurtákkal rendelkezett. A Hutuktu elfogadta a meghívást. A jurtában leheveredtünk a puha vánkosokra, mialatt a Hutuktu a mongolt megáldotta úgy, hogy szent kezével megérintette a fejét és átvette a hatykokat. A házigazda azután egy egész juhot hozatott be, amelyet rengeteg nagy edényben megfőztek. A hutuktu levágta a juh egyik hátsó lábát és átnyujtotta nekem, míg a másik hátsó lábát magának foglalta le. Azután nagy darab húst adott a házigazda legkisebb fiának, ami annak volt a jele, hogy a Pandita Hutuktu a lakoma megkezdésére szólította föl a jelenvoltakat. A juh egy pillanat alatt szétvágva és széttépve a banketten résztvevők kezében volt. Amikor a Hutuktu a juhláb fehér csontját, amelyen már egy parányi hús sem volt, odadobta a tűzserpenyő mellé, a házigazda letérdelve, egy darab juhbőrt húzott ki a tűzből és mindkét kezével szertartásosan fölkínálta a Hutuktunak. A Pandita késével lekaparta róla a gyapjút és a hamut, keskeny szalagokra vágta szét és mindjárt nekilátott ehhez a valóban nagyon ízletes fogáshoz. Az illető bőrdarab annak a bőrnek egy része, amely a mellcsont fölött van. Mongolországban tarach vagy «nyil» a neve. Ha a juhot lenyúzzák, ezt a kis bőrrészt kivágják, forró szénre teszik, ahol lassan megsül. Így elkészítve, a legpompásabb ínyesfalat és mindig a legelőkelőbb vendégnek nyujtják át. A szokás és hagyomány szerint sohasem szabad szétosztani.

Evés után azt indítványozta a házigazdánk, hogy menjünk vastagszarvúakra vadászni, amely állatoknak nagy nyája, mint tudva volt, alig félmérföldnyire a jurtáktól a hegyekben legelészett. Gazdagon díszített nyergekkel és kantárokkal díszített lovakat vezettek elő. A Hutuktu lovának kantárzatát vörös és sárga rongyok ékesítették, hogy megmutassák a lovas rangját. Mögöttünk körülbelül ötven mongol lovas vágtatott. Amikor célhoz érve, leszálltunk a nyeregből, sziklák mögött állítottak föl bennünket, amelyek mintegy háromszáz lépésnyire lehettek egymástól. A mongol hajtók megkezdték a hegy körül a bekerítő mozdulatot. Körülbelül félóra mulva észrevettem, hogy fönn a sziklák közt valami elsurrant és nemsokára megállapítottam, hogy ott egy szép vastagszarvú ugrott óriási léptekkel szikláról-sziklára, mögötte pedig villámgyorsan több, mint húsz darabból álló nyáj rohant. Nagyon bosszankodtam, amikor úgy láttam, hogy a mongolok elrontották a hajtóvadászatot, mert a teljes bekerítés megtörténte előtt oldalt kiengedték a nyájat. Szerencsére tévedtem. Éppen a nyáj előtt levő szikla mögül ugyanis fölugrott egy, a karjával hadonászó mongol. Csak a nagy vezérállat nem hagyta magát elijeszteni, hanem elrohant a fegyvertelen mongol mellett. A nyáj azonban hirtelen elkanyarodott és a lejtőn lefelé éppen felém rohant. Lőttem és két állatot leterítettem. A Hutuktu is lelőtt egy vastagszarvút és egy mósusz-antilopot, amely váratlanul bújt elő az egyik szikla mögül. Az elejtett állatok legnagyobb szarvainak párja körülbelül harminc fontot nyomott. De ez fiatal állaté volt.

A Zain Szabiba való visszatérésünket követő napon, mivel teljesen meggyógyultnak éreztem magamat, elhatároztam, hogy most már útnak indulok Van Kureba. A Hutuktu, amikor elbúcsúztam tőle, nagy hatykot adott nekem, egyszersmind a legmelegebben megköszönte azt az ajándékot, amelyet ismeretségünk első napján adtam neki.

– Gyönyörű ajándék, mondá. Kirándulásunk után teljesen kimerültnek éreztem magamat. Bevettem az ön orvosságát és tökéletesen visszaadta ifjúi erőmet. Köszönöm, nagyon köszönöm!

A szerencsétlen flótás lenyelte az osmiridiumot. Bizonyára nem árthatott neki. De különös, hogy hasznára volt. Nyugat orvosai talán ezek után szintén alkalmazni óhajtják ezt az új, ártatlan és nagyon olcsó szert, amelyből az egész világon csak nyolc font van. Arra kérem azonban őket, hogy cserébe Mongolország, Barga, Szinkiang, Kokonor és Közép-Ázsia minden más országa részére hagyják meg nekem a szabadalmi jogot.

Egy öreg orosz telepes kísért, mint vezető. Nagy, de könnyű és kényelmes kocsit kaptam, amelyet egészen különös módon húztak tovább. Négy méter hosszú, egyenes rudat keresztben a kocsira erősítettek. Ezt a rudat két lovas a nyeregkápára vette és így vágtattak velem a síkságon át. Mögöttünk négy másik lovas vágtatott négy külön lóval.

HARMINCADIK FEJEZET. Elfogva!

Zaintól körülbelül tizenkét mérföldnyire egy hegyhátról lovasoknak kígyószerű vonalát láttuk a völgyben haladni. Félórával később mély, mocsaras folyó partján találkoztunk ezzel a különítménnyel. Mongolok, burjétok és tibetiek voltak, valamennyien orosz fegyverrel. Az oszlop élén két férfi lovagolt. Egyikük, akin óriási fekete asztrakán sapka volt, vörös, kaukázusi, a vállra lelógó kámzsával, elállta az utamat és durva, rekedt hangon kérdezte:

– Kicsoda maga? Honnan jön és hová megy?

A feleletem éppen ilyen lakonikus volt. Erre a vezér azt mondta, hogy a különítménye Ungern báró csapatainak Vandaloff kapitány parancsnoksága alatt álló egyik szakasza.

– Én Bezrodnoff kapitány vagyok, a hadbíró.

Hirtelen hangosan nevetett. Szemtelen, ostoba arca nem tetszett nekem. Meghajolva a többi tiszt előtt, megparancsoltam lovasaimnak a továbblovaglást.

– Ezt már nem! – kiáltotta Bezrodnoff kapitány, aki megint elállta az utamat. – Nem engedhetem meg a továbbutazást. Hosszan és komolyan kell önnel beszélnem és azért vissza kell velem jönnie Zainba.

Tiltakoztam és Kazagrandi ezredes levelére hivatkoztam. De Bezrodnoff fagyosan ezt felelte:

– Ez a levél Kazagrandi ezredes dolga. Az én dolgom az, hogy visszaszállítsam Zainba és beszéljek önnel. Adja ide a fegyverét.

Ezt a követelést nem akartam teljesíteni még akkor sem, ha halál fenyegetett volna. Ezt feleltem:

– Hallja, mondja meg őszintén, igazán a bolsevikok ellen harcol ez a különítmény vagy talán vörös csapat?

– Nem, biztosítom, hogy nem vörös csapat – vetette közbe a felém közeledő Vandaloff burjét tiszt. – Már három év óta harcolunk a bolsevikokkal.

– Akkor nem adhatom át a fegyveremet, – feleltem nyugodtan. – Szovjetszibériából hoztam magammal. Sok harcot vívtam e hű fegyverrel és most fehér tisztek fegyverezzenek le? Ezt a szégyent nem viselhetem el.

E szavakkal a folyóba dobtam puskámat és revolveremet. A tisztek zavarba jöttek. Bezrodnoff dühében elvörösödött. Így szóltam hozzá:

– Megaláztatástól kíméltem meg önt és magamat.

Bezrodnoff szótlanul megfordította a lovát. Háromszáz főnyi egész különítménye azonnal elém állott. Csak a két utolsó lovas maradt állva és megparancsolta a mongolnak, hogy fordítsa meg a kocsimat. Azután kis csoportom mögé álltak. Fogoly voltam! A mögöttem levő lovasok egyike orosz ember volt, aki elmondta, hogy Bezrodnoff sok halálítéletet visz magával. Bizonyosra vettem, hogy köztük lesz az enyém is.

Ostoba, nagyon ostoba dolog! Mi célja volt annak, hogy vörös különítményeken vágtam magamat keresztül, hogy fagy és éhség kínjait állottam ki és hogy Tibetben csaknem elpusztultam, ha most Bezrodnoff egyik mongoljának golyójától kell meghalnom? Ez az élvezet nem érte meg azt a sokáig tartó és oly hosszú utazást! Ilyen véget a legnagyobb örömmel megadott volna nekem minden szibériai Cseka.

Zain Szabiba érkezvén, átvizsgálták a podgyászomat. Bezrodnoff a legaprólékosabban kikérdezett az uliasszutai eseményekről. Körülbelül három óra hosszáig beszéltünk egymással. Megpróbáltam az uliasszutai tisztek védelmezését hangoztatva, hogy az embernek nem szabad magát csupán Domojiroff jelentésére rábíznia. Beszélgetésünk végeztével a kapitány fölállott és bocsánatot kért, amiért föltartóztatott. Azután egy szép, fogóján ezüst veretű revolvert ajándékozott nekem és ezt mondta:

– Büszkesége rendkívül tetszett nekem. Kérem, fogadja el tőlem emlékül ezt a fegyvert.

Másnap reggel ismét útra keltem Zain Szabiból. Most azonban a zsebemben volt Bezrodnoff mentslevele.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Az urga.

Megint elhaladtunk a nekem már ismerős helyek mellett, a hegyen, ahonnan Bezrodnoff különítményét megláttam és a folyó mellett, amelybe beledobtam a fegyveremet. Csakhamar elhagytunk mindent. Az első ourtonon, kellemetlen meglepetésünkre, nem találtunk lovat. A jurtákban csak egy mongol volt két fiával. A mongol, amikor megmutattam neki az okiratomat, ezt mondta:

– A noyonnak joga van urgára. Nemsokára itt lesznek a lovak.

Lóra pattant és magával vitte két mongolomat. Ezeket és magát is négy-öt méter hosszú, vékony rúddal látta el, amelyeknek a végén kötélhurok volt. Mindhárman elvágtattak. Kocsim utánuk indult. Elhagytuk az utat és egy óra hosszáig haladtunk keresztül-kasul a pusztaságon, míg végre nagy legelésző méneshez érkeztünk. A mongol a rúdjával befogta a nekünk szükséges lovakat, amikor a hegyből hirtelen odavágtattak a ménes tulajdonosai. Mihelyt az öreg mongol megmutatta nekik irataimat, mindjárt alázatosan belenyugodtak a dologba és az engem idáig kísért mongolok fölváltására négy embert bocsátottak rendelkezésünkre. Az urgát használó mongolok ilyen módon nem az ourton – vagy állomásúton utaznak, hanem közvetetlenül egyik ménestől a másikig. Minden mongol, aki urgára kötelezett, amily gyorsan csak lehet, végezni akar a föladatával. Mint az őrültek vágtatnak toronyiránt a legközelebbi ménesig, hogy ott a szomszédnak adják tovább föladatukat. Minden utas, akinek urgára joga van, maga foghatja el a szükséges lovakat és ha nincs ott a tulajdonos, akkor az előbbi tulajdonosokat kényszerítheti, hogy tovább lovagoljanak vele és a lovakat visszahagyják a legközelebbi ménesnél, ahol új lovakat szereznek. De erre csak ritkán van eset, mert a mongol nem szereti a maga lovait másnak a méneséből kikeresni, mivel ez civódásra ad alkalmat.

Az utazás e módjáról adták az idegenek – így szól egy magyarázat, – Urga városnak a nevét. A mongolok mindig Ta Kure, a nagy kolostor néven nevezik. A burjétok és az oroszok, akik elsőknek utazták be ezeket a vidékeket, azért adták a városnak az Urga nevet, mert főcélja volt mindama kereskedelmi expedicióknak, amelyek az utazás e régi módján szelték keresztül a pusztaságot. Egy másik magyarázat szerint a város hurokban épült, amelyeknek oldalait három hegygerinc alkotja és egyikük mentén folyik a Tola folyó, éppen mint az urga rúdja.

Ennek a maga nemében páratlan urga-menetjegynek a segítségével körülbelül kétszáz mérföldet jártam be Mongolországnak eddig még ismeretlen vidékein. E közben kedvező alkalmam nyílt ez országrész állatvilágának megfigyelésére. Sok nagy, öt-hatezer darabból álló mongol antilopnyájat láttam és vastagszarvúak, vapitik és kabarga-antilopok sok csoportja került a szemem elé. Olykor gyorsan, mint valami látomás, vad lovak és szamarak kis csapata suhant el a szemhatáron.

Az egyik helyen marmoták nagy telepét figyelhettem meg. Több négyszögmérföldnyi területen szétszórva láthatók voltak a dombjaik, amelyeknek bejáró nyílásai az állatok folyosóihoz és lakásaihoz visznek. E dombok közt ide-oda futkostak a különböző nagyságú szürkesárgás és barna állatok. A legnagyobb akkora volt, mint egy középnagyságú kutya. Mozdulataik nehézkesek voltak. Kövér testükön mozgott a bőr, mintha bő lenne. A marmoták kitűnően ásnak. Amikor mély gödreiket kiássák, a köveket mindig földobják a föld színére. Sok helyen láttam marmota-dombokat rézércdarabokból. Tovább északra gyakran akadtam dombokra ásványanyagokkal, amelyek vanadiumot tartalmaztak. Ha a marmota lyukának bejáratánál tartózkodik, fölegyenesedve ül a hátsó lábán és olyan, mint valami fadarab vagy kőtömeg. Mihelyt lovast pillant meg a távolban, nagy kíváncsisággal figyelgeti és élesen fütyül. A marmota e kíváncsiságát hasznukra fordítják a vadászok, akik rúdra erősített, ide-oda lebegő posztórongyokkal közelednek a lyukakhoz. Ilyenkor a kis állat minden figyelme ezekre a rongyokra irányul és csak az életét kioltó golyó magyarázza meg a neki eddig ismeretlen tárgy jelentőségét.

Nagyon izgató látványnak voltam a tanuja, amikor az Orkhon folyó közelében haladtam át ilyen marmota-telepen. Sok ezer lyuk volt ott, úgy, hogy mongoljaimnak nagyon óvatosaknak kellett lenniök, hogy a lovak ki ne törjék a lábukat. Fölöttünk sas keringett. Hirtelen, mint egy darab kő, lezuhant az egyik dombra, ahol sziklaként megmeredve, mozdulatlanul ülve maradt. Nehány perc mulva a marmota, amelynek ebben a dombban volt a lakása, kibújt a lyukon, hogy egyik szomszédjához menjen. A sas erre leugrott a domb tetejéről és fél szárnyával eltakarta a bejáratot. A marmota meghallván az így keletkezett zajt, megfordult és azonnal támadni kezdett, hogy lakásába visszajuthasson, mert alighanem családja volt benne. Megkezdődött a harc. A sas a szabad szárnyával, fél lábával és a csőrével küzdött, de a bejáratot nem tette szabaddá. A marmota nagy vakmerőséggel támadta meg a ragadozó madarat, de egy ütés, amelyet a fejére kapott, leterítette. A sas csak most bocsátotta le szárnyát a domb bejáratáról és miután megölte a marmotát, karmaival belékapaszkodva, nagynehezen elszállt vele a hegyekbe.

Kopárabb helyeken, ahol csak elvétve lát az ember fűszálat, egy másik rágcsáló lakik: az imouran. Akkora körülbelül, mint a mókus. Bundájának színe a sivatagéhoz hasonlít. Kígyószerűen ide-odatekeregve mozog. Összegyüjti a széltől hordott magvakat és parányi lakásába viszi. Az imouran hű barátja a pusztai pacsirta, amelynek a háta és a feje barna. A madár, ha az imourant futni látja, ráül a hátára, szárnycsapásokkal egyensúlyozza magát és így sétalovaglást rendez, míg az imouran hosszú, bozontos farkát jókedvűen ide-oda csóválja. A pacsirta lovaglás közben nagyon ügyesen és meglepően gyorsan összefogdossa az élősdieket, amelyek barátjának a hátán élnek és e munkában való örömét rövid, víg énekkel árulja el. A mongolok ezért «a vidám pacsirta lová»-nak nevezik az imourant. A pacsirta figyelmezteti az imourant, ha sas vagy héja közeledik. Mihelyt a levegő rablóit meglátja, háromszor éleset füttyent. Azután maga is menedéket keres valami kő mögött vagy valami kis lyukban. Az imouran, ha ezt a jelet meghallotta, nem mutatkozik többé, míg a veszedelem el nem mult. A vidám pacsirta és lova így élnek szeretetreméltó szomszédokként.

Mongolország más részeiben, ahol sok a fű, még egy másik fajtájú rágcsálóra is bukkantam, amellyel egyszer már Urianhaiban találkoztam, nevezetesen egy óriási, fekete rövidfarkú patkányra, amely társaságban, néha kétszáz állatra terjedő telepeken él. Érdekes állat és egyedüli a maga nemében, mert téli takarmányának elkészítése tekintetében a legügyesebb mezőgazda az állatok közt. Azokban a hetekben, amelyekben a fű nedvben a legdúsabb, fejének gyors rántásával lekaszálja úgy, hogy éles, hosszú előfogával egyetlen ütéssel húsz-harminc fűszálat vág le. A füvet azután megszárítja és az így készített szénát később valóban tudományos módon rétegenkint halomra gyűjti. Először is körülbelül lábnyi magas dombot készít. Ezen keresztül négy rézsutos pálcát ver be a földbe. A pálcák a domb közepe alatt összefutnak. Felső végüket a széna felületén hosszú fűszálakkal köti meg, amelyeknek vége kellőképpen kinyúlik. Ekkor újabb lábnyi magas réteget terít rája és ennek fölületét az előbbi módon ismét megerősíti. Ezzel az eljárással megvédi a szénarakást attól, hogy a szél elfújhassa. A szénarakást mindig közvetetlenül lakásának az ajtaja előtt készíti el, tehát télen nem kell sokat mászkálnia a takarmányért. A lovak és a tevék nagyon szeretik e kis mezőgazda szénáját, mert a legtáplálóbb fűből készül. De a szénadombok olyan erősen össze vannak kötözve, hogy csak nagy fáradsággal lehet széttaposni.

Mongolországban párjával, vagy nagyobb csapatban mindenütt ráakadtam a szürkesárga pusztai tyúkra, amelyet szalgának vagy fecskefogolynak neveznek és pedig azért, mert mint a fecskének, hosszú és hegyes a farka és röpülése is nagyon hasonlít a fecskééhez. Ez a madár szelíd és nem bizalmatlan. Tíz-tizenöt lépésnyire magához ereszti az embert. De ha fölijed, nagyon magasra röpül és messze utat megtesz, miközben az egész idő alatt éppen úgy csicsereg, mint a fecske. Általában szürke és sárga színezetűek, de a hím madárnak a hátán és a szárnyán szép csokoládészínű foltja van, a lábaszárán és a lábán pedig sűrű tollruhát hord.

Ezekre a megfigyelésekre akkor nyílt alkalmam, amikor az urgával kevéssé látogatott vidékeken utaztam. De az utazás e módjának megvolt a kellemetlensége is. A mongolok mindig toronyiránt és nagyon gyorsan szállítottak rendeltetésem helyére és nagy megelégedéssel fogadták a kínai dollárokat, amelyekkel őket megjutalmaztam. Mivel azonban ez előtt az utazás előtt már ötezer mérföldet tettem meg kozák nyergemben, amely most porral belepve, használatlanul feküdt mögöttem a kocsiban, magamban föllázadtam az ellen, hogy most a kíméletlenül futó szekér, amelyet vad lovak és éppen olyan vad lovasok kövön, dombon és lyukakon húztak keresztül, kerékbetörjön és darabokra tépjen. Minden csontom fájni kezdett. Már nyögtem minden lélekzésnél. Megsebesült lábamat heves köszvényroham kínozta. Következő éjjel nem tudtam aludni, sem feküdni, sőt az ülés is nehezemre esett. Egész éjjel föl s alá sétáltam és hallgattam a jurtalakók hangos hortyogását. Közben védekeznem kellett két nekemtámadó nagy fekete kutya ellen. Másnap a folytonos rázást csak délig bírtam ki. Kénytelen voltam megállani és lefeküdni. Fájdalmam elviselhetetlen volt. Nem tudtam megmozdítani se a lábamat, se a hátamat. Végül nagy láz fogott el. Elfogyasztottam egész aszpirin- és kinin-készletemet, de nem éreztem megkönnyebbülést. Újabb álmatlan éjjel várt tehát reám. Ezt szörnyű volt még elgondolni is. Szállásunk egy kolostor mellett levő vendég-jurtában volt. Mongoljaim elhivatták a lámadoktort, aki két nagyon keserű port adott be nekem és biztosított, hogy másnap reggel már folytathatom az utamat. Nemsokára a szívműködés élénkülését éreztem, de utána a fájdalom csak növekedett. Még egy éjjelt töltöttem el álmatlanul. De napkeltével megszűnt a fájdalom. Egy óra mulva lovat nyergeltettem magamnak. A szekérre nem akartam többé fölülni.

Mialatt a mongolok összefogdosták a lovakat, a sátramhoz jött Philipoff ezredes. Elbeszélte, hogy mindazokat a vádakat, amelyek szerint ő, a testvére és Poletika bolsevikok, tagadta és Bezrodnoff megengedte neki a Van Kureba való utazást, hogy ott Ungern báróval találkozzék, akit Van Kureba vártak. De Philipoff nem tudta, hogy mongol vezetője bombával fölszerelve és egy másik mongol Ungern bárónak szóló levéllel már úton volt. Azt sem tudta, hogy testvéreit és Poletikát Zain Szabiban agyonlőtték.

Philipoff sietett; még aznap el akart jutni Van Kureba. Én egy órával később indultam el.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET. Egy öreg jövendőmondó.

Most ismét az ourtonúton mentünk tovább. Azokon a vidékeken, amelyeken keresztülhaladtunk, a mongoloknak nagyon gyönge és kimerült lovaik voltak, mert a jurtalakóknak Daicsin Van és Kazagrandi sok hírvivője számára állandóan lovakat kellett kiállítaniok. Az éjjelt a Van Kuret megelőző utolsó ourtonon kellett eltöltenünk, ahol egy kövér öreg mongol és a fia volt a póstaállomás vezetője. Az öreg mongol vacsora után kezébe vette egy juh lapockacsontját, gondosan eltávolított róla minden húsmaradékot és rám pillantva, a tűzbe tette. Valami varázsige mormolása után így szólt hozzám:

– Megmondom magának a jövőt. Az én jóslataim mind beteljesednek.

Amikor a csont egészen megfeketedett, kivette a tűzből, lefújta róla a hamut, nagyon pontosan megvizsgálta a külsejét és a csonton át a parázst nézegette. Egy ideig folytatta ezt a vizsgálódást, azután arcán félelem kifejezésével visszatette a csontot a szénre.

– Mit látott? – kérdeztem nevetve.

– Hallgasson! – susogta. – Ijesztő jeleket találtam.

Megint kivette a csontot a tűzből, újra megvizsgálta minden oldalról, miközben imákat mormolt és különös mozdulatokat végzett. Azután ünnepies, nyugodt hangon ezt jósolta:

– Magas, vöröshajú fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni és közvetetlen közelből figyelni fogja. De a halál elkerüli… Egy másik fehér ember a barátja lesz… A negyedik nap letelte előtt elveszti ismerőseit. Hosszú kés adja meg nekik a halált. Már látom, miként falják föl őket a kutyák. Óvakodjék a nyeregfejű embertől. Az életére fog törni.

E jóslás után dohányozva és teázva még egy ideig együtt ültünk. De az öreg ember mindig a félelem kifejezésével tekintett reám. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy csak fogolytársak nézhetnek így arra, akit halálra ítéltek.

Másnap még napkelte előtt elhagytuk a jövendőmondót. Körülbelül tizenöt mérföldnyi út után föltűnt Van Kure.

Kazagrandi ezredest a főhadiszállásán találtam. Jó családból származott, tapasztalt mérnök és derék tiszt, aki a háborúban a keletitengeri Moon sziget védelmében és később a Volga mellett a bolsevikok ellen harcolva kitűnt. Kazagrandi ezredes fürdőt ajánlott föl nekem, igazi fürdőkádban, amely a kereskedelmi kamara elnökének a házában volt. Amíg ebben a házban időztem, belépett egy magas, fiatal kapitány. Hosszú, fürtös, vörös haja volt és az arca szokatlanul fehér. Szeme nagy és hideg, mint az acél, ajka szép, vékony, csaknem leányos. De szemében annyi kemény kegyetlenség volt, hogy kellemetlenné vált e különben szép arcnak a látása. Amikor eltávozott, házigazdámtól megtudtam, hogy ez a tiszt Veszelovszky kapitány volt, segédtisztje Rezukhin tábornoknak, aki Mongolország északi részében küzdött a bolsevikok ellen. A tábornok segédtisztjével együtt éppen ma érkezett meg Van Kureba, hogy Ungern báróval tanácskozzék.

Ebéd után Kazagrandi ezredes fölszólított, hogy menjek a jurtájába. Ott elmagyarázta a nyugatmongolországi helyzetet, amely nagyon feszültté vált.

– Ismeri Gay doktort? – kérdezte. – Ön tudja, hogy különítményem megszervezésében a segítségemre volt, de Urga azzal vádolja, hogy a szovjet ügynöke.

Amennyire csak lehetett, védelmeztem Gayt, hiszen a segítségemre volt, de különben is Kolcsak fölmentette minden vád alól.

– Igen, igen, Gay igazolására én is előállottam ezzel, – mondta az ezredes, – de Rezukhin leveleket fogott el, amelyeket Gay a bolsevikoknak írt. Ungern báró parancsára Gayt ma a családjával együtt Rezukhin főhadiszállására küldték és attól félek, hogy nem érkeznek meg oda.

– Miért?

– Útközben ki fogják őket végezni, – felelte az ezredes.

– Mit tegyek, hogy ezt megakadályozzam? Gay nem lehet bolsevik. Sokkal jobban nevelt és sokkal okosabb ember.

– Nem tudom, nem tudom, – mormogta elcsüggedésre valló mozdulattal Kazagrandi ezredes. – Próbáljon meg Rezukhinnel beszélni.

Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem Rezukhint. Éppen ebben a pillanatban belépett Philipoff ezredes, aki a katonák kiképzése körül elkövetett hibákról kezdett beszélni. Már amikor rajtam volt a köpenyem, még egy tiszt jött a jurtába. Kis ember volt, régi zöld ellenzős kozák sapkával és összeszakadt szürke mongol köpennyel. Jobb karja föl volt kötve. Ez volt Rezukhin tábornok, akinek rögtön bemutattak. Beszélgetés közben a tábornok nagyon udvariasan és nagyon ügyesen megtudakolta, hogy Philipoff és én milyen életet éltünk a legutolsó három évben. Közben tréfálkozott és diszkréten, szerényen nevetett. Elbúcsúzását fölhasználva, vele együtt kimentem. Ellenvetéseimet nagyon figyelmesen és udvariasan meghallgatta, azután nyugodt hangján ezt mondta:

– Gay dr. a szovjet ügynöke, aki csak azért mondja magát fehérnek, mert ilyen módon mindent jobban akar látni, hallani és tapasztalni. Bennünket mindenütt ellenség vesz körül. Az orosz nép demoralizálva van. Az orosz pénzért minden árulásra kész. Ilyen ember Gay. De különben sincs már semmi célja, hogy az ügyét megvitassuk. Ő és családja már nem él. Embereim ma innen öt kilométernyire fölkoncolták őket.

Megrémülve néztem ennek a kicsiny, mozgékony embernek az arcába, akinek oly lágy volt a hangja és a magatartása oly udvarias. És most annyi gyűlöletet és elhatározottságot olvastam ki a szeméből, hogy egyszerre megértettem azt a reszkető félelmet, amely a tiszteket az ő jelenlétében elfogja. Később Urgában többet tudtam meg Rezukhinról, aki egyformán volt híres föltétlen vitézségéről és határtalan kegyetlenségéről. Ungern báró házőrzője volt, mindig kész arra, hogy vezéréért tűzbe menjen vagy hogy torkon ragadja azt, akire az ura ráuszítja.

Még négy nap sem telt el és «ismerőseimnek hosszú kés adta meg a halált». Az öreg mongol póstaállomás-vezető jóslatának egyik része már megvalósult. Most rajtam volt a sor, hogy szemébe nézzek a halálos veszedelemnek. Nem kellett sokáig várnom. Ungern-Sternberg báró, az ázsiai lovashadosztály parancsnoka két nap mulva Van Kureba érkezett.

HARMINCHARMADIK FEJEZET. «Fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni.»

«A rettenetes tábornok, a báró» teljesen észrevétlenül jött át Kazagrandi ezredes őrszemein. Kazagrandival való beszélgetés után Philipoff ezredest és engem fölszólított a báró, hogy menjünk el hozzája. Kazagrandi ezredes adta át nekem ezt az üzenetet. Azonnal menni akartam, de az ezredes vagy egy fél óráig visszatartott. Azután e szavakkal bocsátott útnak:

– Most segítse meg önt az Isten! Menjen!

Ez a különös búcsúztató bizony nem volt vígasztaló és rendkívül titokzatosan hangzott. Magammal vittem revolveremet és zsebembe rejtettem a ciankálimat.

A báró a katonaorvos jurtájában szállt meg. Amikor az előtérbe léptem, elém jött Veszelovszky kapitány. Kozákkard volt az oldalára kötve és övében revolver volt tok nélkül. Bement a jurtába, hogy bejelentse megérkezésemet. Amikor ismét kijött a sátorból, azt mondta:

– Lépjen közelebb.

A jurta bejáratánál vértócsa ötlött a szemembe, amelyet a föld még nem tudott beinni – rosszat jelentő üdvözlet valakitől, aki előttem volt itt. Kopogtam. Magas tenor azt felelte:

– Szabad!

Alig hogy átléptem a küszöböt, mint egy tigris, felém ugrott egy vörös mongol selyemköpenybe burkolt alak, megrázta a kezemet, azután egész hosszában végigterült a sátor oldalfalánál levő ágyon. Szemét rám tapasztva, hisztérikus hangon kiabálta:

– Mondja meg, kicsoda ön? Itt mindenütt sok a kém és az izgató.

Egy pillanat elegendő volt, hogy fölismerjem megjelenését és pszihológiáját. Kis fej széles vállon; szőke, rendetlen haj; vöröses, bozontos bajusz és sovány, fáradt arc, hasonló a bizánci ikonok képeihez. De mindezt elnyomta az acélszem fölött levő nagy kidudorodó homlok. Ez a szem rám meredt, mint a ketrecbe zárt vadállat szeme. Megfigyelésem csak egy pillanatig tartott, de mindjárt tisztában voltam azzal, hogy nagyon veszedelmes ember volt velem szemben, aki mindenkor képes valami jóvá nem tehető dolgot elkövetni. Ámbár bizonyára nagy veszedelemben voltam, súlyosan megsértve éreztem magamat.

– Üljön le!

Rám kiáltott sziszegő hangon. Egy székre mutatott és türelmetlenül rángatta a bajuszát. Éreztem, hogy elönt a harag és állva ezt feleltem neki:

– Megengedte magának báró, hogy engem megsértsen. Az én nevem annyira ismert, hogy nem lett volna szabad magát ilyen sértésre elragadtatnia. Tehet velem, amit akar, mert a hatalom az ön oldalán van. De arra nem kényszeríthet, hogy szóba álljak valakivel, aki engem megsértett.

Alighogy ezt kimondtam, Ungern báró leugrott az ágyról és szemmellátható meglepődéssel mustrált engem végig, miközben visszafojtotta a lélekzetét és még mindig a bajuszát rángatta. Külsőleg megőriztem a nyugalmamat és közömbösen szétnéztem a jurtában. Csak akkor vettem észre, hogy Rezukhin tábornok is ott volt. Meghajlással üdvözöltem őt és viszonozta köszönésemet. Azután ismét a bárót figyeltem, aki lehorgasztott fővel és csukott szemmel ült, időnként a szemöldökét dörzsölte és magában mormogott. Hirtelen fölállott és mellettem elnézve, ezt mondta:

– Kimehet! Már nincs arra szükségem…

Hátrafordultam és csak most láttam meg Veszelovszky kapitányt fehér, hideg arcával. Nem hallottam, mikor bejött. Megfordult és kiment.

«Fehér ember alakjában a halál» állott mögöttem, gondolám. De vajjon teljesen elkerült-e már?

A báró egy ideig elgondolkozva állott, azután rapszodikus, be nem fejezett mondatokban beszélni kezdett:

– Bocsánatot kérek… Meg kell értenie a dolgot… annyi az áruló! A becsületes emberek eltűntek. Senkiben sem bízhatom. Minden név vagy hamis, vagy álnév. Okiratokat hamisítanak. Csal a szem és a szó. Minden demoralizálva van és mindent megfertőzött a bolsevizmus. Éppen az imént adtam ki a parancsot, hogy kaszabolják le Philipoff ezredest, aki az orosz Fehér Szervezet képviselőjének mondta magát. Ruhájának bélésében két bolsevista titkos jelírást találtak… Amikor a tisztem lesújtott rá, még akkor is azt kiáltotta: «miért öl meg, elvtárs?» Senkiben sem bízhatom.

Azután hallgatott. Én is hallgattam.

– Bocsánatot kérek, – kezdte újra. – Megsértettem önt, de hiszen nemcsak ember vagyok, hanem nagy seregek vezére is és a fejemben sok a gond és aggodalom!

Hangjából egyszerre kétségbeesés és őszinteség csendült ki. Barátságosan kezét nyujtotta. Ismét csönd. Végre így feleltem:

– Mit parancsol most, hogy velem tegyenek? Mert nekem nincsenek se hamis, se valódi okirataim. De tisztjei közül sokan ismernek és Urgában akárhányan vannak, akik bizonyíthatják, hogy én nem lennék képes se agitátor, se…

– Szükségtelen, szükségtelen… – szakított félbe a báró. – Tiszta a dolog! Behatoltam az ön lelkébe és mindent tudok. Amit a Narabancsi Hutuktu önről írt, igaz. Mit tehetek önért?

Elmondtam neki, hogy barátom és én miként menekültünk el Szovjet-Oroszországból, hogy hazánkba térjünk és miként csatlakozott hozzánk egy csoport lengyel katona, abban a reménységben, hogy megint elérheti Lengyelországot. Arra kértem, nyujtson segítséget, hogy eljuthassak a legközelebbi kikötőbe.

– Szívesen, szívesen… Minden tekintetben a segítségére leszek, – felelte izgatottan. – Automobilomon elviszem önt Urgába. Holnap elindulunk és majd Urgában meghányjuk-vetjük a továbbiakat.

Elbúcsúztam és távoztam a jurtából. Szállásomra érkezve, Kazagrandi ezredest nagy aggodalomban találtam. Keresztet vetve ezt mondta:

– Hála Istennek!

Megható volt az öröme; mégis azt gondoltam, hogy az ezredes, ha akart volna, sokkal többet tehetett volna vendégének a megmentéséért.

Ennek a napnak az izgalma kifárasztott és mintha évekkel megöregedtem volna. A tükörbe pillantva, úgy rémlett, hogy őszebb lettem. Éjjel nem tudtam aludni. Egyre Philipoff ezredes fiatal, csinos arcára, a vértócsára, Veszelovszky kapitány hideg szemére kellett gondolnom és Ungern bárónak a kétségbeesés és a gond hangján folyó beszédére. Végre mélyen elaludtam.

Ungern báró keltett föl. Eljött, hogy kimentse magát, mert nem vihet magával az automobilján, mivel Daicsin Vant kénytelen elvinni. De megparancsolta, úgymond, hogy fehér tevéjét hátasnak és két kozákot födözetnek bocsássanak rendelkezésemre. E közlése után olyan gyorsan távozott a szobából, hogy a köszönetre sem maradt időm.

Most már teljesen elkerült az álom. Fölöltözködtem és egyik pipát a másik után szívtam el. E közben azt gondoltam:

– Mennyivel könnyebb mégis a bolsevikokat a Szeybi mocsarain legyőzni és átkelni Ulan Taiga havas csúcsain, ahol a gonosz démonok minden utast agyonvernek! Ott minden egyszerű volt és érthető. Itt azonban őrült lidércnyomás, sötét, visszataszító forgatag minden!

Éreztem, hogy valami tragédia, valami irtóztató dolog volt Ungern báró minden mozdulatában, aki mögött az a csöndes, fehérarcú Veszelovszky és a halál lépkedett.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. A háború borzalmai.

Másnap virradatkor elhozták Ungern báró pompás fehér tevéjét. Elindultunk. A társaságomban két kozák, két mongol katona és egy láma volt. Két málhás tevével is rendelkeztem. Ezek a sátrat és az élelmiszerkészletet vitték.

Még mindig féltem, hogy a báró talán ezen az úton akar megöletni, nehogy Van Kureban, barátaim szemeláttára kelljen velem végeznie. Egy golyó a hátamba és végem van. Ennek következtében készen voltam arra, hogy bármely pillanatban előránthassam revolveremet és védhessem magamat. Ügyeltem arra is, hogy a kozákok mindig előttem vagy mellettem haladjanak.

Déltájban messziről automobil tülkölését hallottuk és nemsokára Ungern bárót láttuk teljes gyorsasággal utánunk robogni. Kíséretében két segédtiszt és Daicsin Van herceg volt. A báró nagyon szeretetreméltóan üdvözölt és azt kiáltotta:

– Urgában viszontlátom önt!

– Ó, – gondoltam, – tehát mégis azt akarja, hogy eljussak Urgába. Nos, akkor az úton nem kell aggódnom, Urgában pedig sok barátom lesz.

A báróval való találkozás után a két kozák nagyon figyelmes lett irántam és azon voltak, hogy elbeszélésekkel szórakoztassanak. Részleteket mondtak el a Transbajkáliában a bolsevikokkal vívott súlyos harcokról és a kínaiakkal Urga közelében folytatott csatáról; leírták, hogy több kínai katonánál miként akadtak kommunista útlevélre; nagyon dícsérték Ungern bárót a bátorságáért, aki dohányozva és teázva a tűzvonalban a tábortűznél szokott ülni, anélkül, hogy csak egyszer is megsebesült volna; példának fölhozták, hogy egyik ütközetben hetvennégy golyó fúródott a köpenyébe, a nyergébe és a nyeregtáskákba, anélkül, hogy megsebesült volna és azt mondták, hogy ez egyik oka nagy befolyásának a mongolokra; elbeszélték továbbá, hogy Ungern báró az urgai csata előtt lovas-őrjáraton volt és visszajövet bambuszbotjával (taszhur) ölt meg egy kínai tisztet és két katonát; elismeréssel szóltak arról, hogy a tábornoknak nincs más fölszerelése, mint két fehérneműkészlete és két pár csizmája; jellemzésére pedig azt mondták, hogy ütközetben mindig nyugodt és kedves, a béke ritka napjaiban pedig szigorú és rosszkedvű.

Én viszont Szibériából való elmenekülésemről mondtam el egyetmást a kozákoknak. Beszélgetés közben nagyon gyorsan telt el a nap. Tevéink állandóan ügettek úgy, hogy a szokásos napi tizennyolc–húsz mérföld helyett csaknem ötven mérföldet tettem meg. Az én állatom gyorsabb volt a többinél. Rendkívül nagy fehér teve volt, pompás vastag sörénnyel. Belső-Mongolország egyik fejedelme ajándékozta Ungern bárónak.

Az Orkhon folyó tulsó partján láttuk meg az első halott kínai katonát. Az út közepén feküdt, arccal fölfelé, széttárt karral. Átkelvén a Burgut-hegyen, a Tola folyó völgyébe jutottunk. E folyó mellett tovább fölfelé van Urga. Az út most tele volt a menekülő kínaiaktól eldobott köpennyel, inggel, csizmával és üsttel és sok halott feküdt mindenfelé. Azután mocsáron keltünk át, amelynek mindkét oldalán valóságos heggyé tornyosult a sok halott ember, a kimúlt ló és teve, az összetört szekér és mindenféle katonai fölszerelés romja. Ungern báró tibetijei itt vágták el a menekülő kínai fölszerelési oszlop útját.

Különös és megrázó volt látni az ellentétet a rakáson fekvő halottak és a tavasz csírázó, újra ébredő élete közt. Minden pocsolyában különféle fajtájú vadkacsák úszkáltak. A magas fűben darvak táncolták sajátságos szerelmi táncukat. A tavakon hattyúk és libák nagy serege mozgott. A mocsarakat a mindig párosával mutatkozó szurpánok vagy «lámalibák» élénkítették, a mongolok e szent madarai, amelyek fényesen színes ruhájukkal mintha elsurranó fényfoltok lettek volna. A magasabb, szárazabb helyeken vadpulykák ugrándoztak és élelmüket keresve, harcra keltek egymással. Szalgafoglyok nagy csapatai repültek el előttünk. És a hegyek lejtőin, nem messze a tavasz visszatértének örülő állatoktól, ugató és a napfényben nyújtózkodó farkasok feküdtek, amelyek játszó kutyákhoz hasonlítottak.

A természet csak az életet ismeri. Neki a halál csak epizód, amelynek nyomát eltörli homokkal, hóval és kövér fű és színesen csillogó bokrok meg virágok díszével. Mit törődik azzal a természet, ha Csifuban vagy a Jangtsze partján egy anya egy csésze rízst áldoz vagy tömjént éget el az áldozati szekrény előtt, hogy imádkozzék fia hazatéréseért, aki örökre ismeretlenül elesett a pusztában a Tola folyó mellett, ahol csontjait kiszárítják a természet pazarló tüzének sugarai és a szelek szétszórják a puszta homokján? Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal szemben és mohósága az élet után.

Negyedik napon az est beköszöntése után a Tola folyó partjához értünk. A rendes gázlót nem tudtuk megtalálni. Tevémet tehát belekényszerítettem a folyóba, hogy a szerencsében bízva átjussak. Épségben át is kerültünk, mert sekély, bár kissé iszapos helyre akadtunk. És ezért hálás lehettem, mert ha a tevének mély a víz és a nedves elem a nyakáig ér, akkor nem úgy úszik, mint a ló, hanem rendszerint az oldalára fekszik, hogy az árammal vitesse magát, ami lovasára nézve nagyon kellemetlen.

A folyó partján sátort ütöttünk.

Újabb tizenöt mérföld után másnap csatatéren mentünk keresztül, amelyen a harmadik nagy csatát vívták meg Mongolország függetlenségéért. Ungern báró csapata itt hatezer kínaival ütközött össze, akik Kiachtából siettek ide, hogy urgai földieiknek segítségére legyenek. A kínaiakat tökéletesen megverték, négyezer ember fogságba esett, de azok, akik megadták magukat, a következő éjjel szökni próbáltak. Ungern báró a transbajkáli kozákokat és tibetieit küldte ki üldözésükre és az ő munkájuk eredményét láttuk most a halálnak e mezején. Még körülbelül ezerötszáz holttest hevert itt temetetlenül. Kozákjaim előadása szerint még sokkal több halottat már eltemettek. A halottakon kardokozta irtózatos sebek voltak láthatók. Nagy összevisszaságban mindenfelé fölszerelési tárgyak hevertek. A mongolok elhagyták az iszonyat e vidékét. Helyüket farkasok foglalták el; ott feküdtek minden kő mögött és minden gödörben. Kutyafalkák, elvadult bestiák marakodtak a farkasokkal a zsákmányért.

Végül mögöttük volt az átkozott hadistennek hozott tömegáldozat helye. Nemsokára egy sekély, gyorssodrú folyó közelébe érkeztünk. A mongolok itt leszálltak tevéikről. Sapkáikból itták a folyó vizét. A szent víz volt ez, amely elfolyik az Élő Buddha lakóhelye mellett.

A kanyargó völgyből hirtelen egy másik mélyedésbe jutottunk, ahol nagy, sötét, sűrű fenyőerdővel borított hegy emelkedett föl előttünk.

– Szent Bogdo-Ol! – kiáltotta a láma. – Székhelye az isteneknek, akik a mi Élő Buddhánkat oltalmazzák!

Bogdo-Ol az irtózatos csomó, amely három hegyláncot köt össze egymással. Délnyugaton a Gegyl, délen a Gangyn és északon a Huntu. A fiatal erdővel borított hegy az Élő Buddha tulajdona. Az erdőben a Mongolországban föltalálható valamennyi állatfaj otthonos. A vadászat azonban tilos. A törvény ellen vétő mongolt halálra ítélik, külföldinek pedig száműzés a büntetése. Még a Bogdo-Olon való egyszerű átkelés is tilos halálbüntetés terhe mellett. Ezt a tilalmat csupán egy ember szegte meg, Ungern báró, aki ötven kozákkal átkelt a hegyen, előrenyomult az Élő Buddha palotájáig, ahol a kínaiak fogságban tartották Urga főpapját és ellopta az Élő Buddhát.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET. Az élő istenek, a harmincezer Buddha és a hatvanezer szerzetes városában.

Végre tehát előttem volt az Élő Buddha székhelye. A Bogdo-Ol lábánál fehér tibeti épület emelkedik, amely a napfényben csillámló zöldeskék cseréppel van födve. Facsoportok közepette pompás látványt nyujt az áldozati szekrények és kis paloták fantasztikus teteje mellett. A hegytől elfordult oldalán a Tola folyón átvivő hosszú híd köti össze a szerzetesek városával, amelyet egész Keleten Ta Kure néven szentnek ismernek. Itt seregestől laknak másodrangú csodatevők, próféták, varázslók és gyógyításhoz értő orvosok. Mindezek az emberek isteni eredetűek és élő istenekként tisztelik őket. Balra, lapos magaslaton, öreg kolostor van, rengeteg magas, sötétvörös toronnyal. Ez a kolostor mint «Láma városának temploma» ismert. Benne Buddhának óriási aranyozott bronzszobra van, amely aranyozott lótuszvirágon ül. Sok kisebb templom, áldozati szekrény, obo, nyílt oltár, csillagászati célokat szolgáló torony, a lámáknak szürke, egyenletes házakból és jurtákból álló városrésze, amelyben mintegy hatvanezer mindenféle korú és rangfokozatú szerzetes lakik, iskolák, szent irattári épületek és könyvtárak, a Bandik (buddhista hittaniskolák növendékei) házai és a Kínából, Tibetből, valamint a burjétok és kalmukok földjéről való tisztelt vendégeknek szolgáló fogadók alkotják az igazi mongol várost.

A kolostor alatt van a külföldiek telepe, ahol az orosz, a külföldi és a leggazdagabb kínai kereskedők laknak és ahol a színdús keleti bazár mutatja lüktető életét. Egy kilométerrel lejjebb a maimaicsengi sánc elkeríti a többi kínai kereskedelmi telepet és még messzebbre a völgyben orosz magánházaknak hosszú sora, egy kórház, egy templom és végre az ügyetlenül épített, négyszögletes vörös téglaépület is látható, amely azelőtt az orosz konzuli hivatal volt.

Már a kolostor közelében voltunk, amikor egy a közelben levő mély út bejáratánál több mongol katonát vettem észre. Három holttestet vonszoltak oda be.

– Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdeztem.

A kozákok csak mosolyogtak, de nem feleltek. Hirtelen katonás köszönésre húzták ki magukat.

A mély útból kis mongol poni jött ki, amelyen tömzsi férfi ült. Amikor elhaladt mellettünk, vállrojtján az ezredesi rangjelzést vettem észre. Sűrű szemöldök alatt fekvő hideg, színtelen szemével végigmustrált. Sapkáját levette a fejéről és csupasz koponyájáról letörölte az izzadságot. Föltűntek nekem koponyájának különös hullámzó vonalai. Ez volt a «nyeregfejű ember», akitől a Van Kuret megelőző utolsó póstaállomáson az öreg jövendőmondó óvott.

– Ki ez a tiszt? – kérdeztem.

Bár már meglehetősen távol volt, a kozákok mégis csak suttogni merték:

– Szepailoff ezredes, Urga parancsnoka.

Szepailoff ezredes a legsötétebb alak a mongol események nagy tömegében. Valamikor technikus volt, majd csendőr és a cár uralma alatt gyorsan jutott előre. Mint teljesen rendellenes jelenséget ismerték. A teste mindig idegesen mozgott és rángatódzott. Ha beszédjének árja elindult, kevés kellemes hang jött ki a gégéjéből, de az ajka nyállal és habbal lett tele. Arcát mindig rángatódzás éktelenítette el. Szepailoff őrült volt. Ungern báró kétszer is megvizsgáltatta orvosi bizottsággal és megparancsolta neki, hogy pihenjen egy ideig. Remélte, hogy így majd megszabadulhat tőle, gonosz géniuszától. De hasztalan volt minden. Szepailoff kétségtelenül szadista volt. Később hallottam, hogy az elitélteket ő maga végezte ki és hogy e munka közben nevetni és énekelni szokott. Urgában rettenetes dolgokat beszéltek róla. Valóságos véreb volt, aki a halál karmaival kapaszkodott bele áldozataiba. Ungern báró kegyetlenségének híre és dicsősége őt illeti. Ungern báró elmondta nekem, hogy Szepailoff az útjában van és őt is bármikor megöletheti. A báró félt Szepailofftól, nem mint embertől, hanem a babona következtében, mert az őrült ezredes Transbajkáliában egy varázsdoktort talált, aki azt jósolta, hogy a báró meghal, ha Szepailoffot elbocsátja szolgálatából. Szepailoff nem adott pardont bolseviknak, vagy olyan embernek, aki bolsevikkal valamiféle összeköttetésben volt. Bosszúszomjának az volt az oka, hogy a bolsevikok a börtönben megkínozták és szökése után egész családját megölték.

Egy orosz cégnél szálltam meg, ahol Uliaszutaiból való útitársaim azonnal fölkerestek. Nagy örömmel üdvözöltek, mert a Van Kureban és Zain Szabiban történtek miatt nagyon aggódtak értem.

Miután fürödtem és némileg rendbehoztam magamat, barátaimmal az utcára mentem. Beléptünk a bazárba. Az egész piacon nagy volt a tolongás. A vásárló, eladó és árúikat dícsérő emberek csoportjainak ünnepi külsőt adtak a kínai szövetből való pompás szalagok, a gyöngysorok, fülbevalók és karkötők, amit mindenütt megvételre kínáltak. Emitt a vásárlók juhokat tapogattak végig, hogy megtudják, kövérek-e vagy soványak, amott pedig a mészáros nagy húsdarabokat vágott le a fölaggatott állati testekről. Bárhová nézett az ember, mindenütt a puszta nevető és tréfálkozó fiait látta. Mongol asszonyok magasra fésült hajjal és fejükön fölfordított csészealjhoz hasonlító nehéz ezüst sapkával az eladásra kirakott selyemszalagokat és hosszú gyöngyláncokat bámulták. Egy imponálóan nagy mongol férfi pompás lovak kis csoportját vizsgálgatta és alkuba bocsátkozott a mongol zahachineval, a lovak tulajdonosával. Egy csontos, fürge, napsütötte tibeti, aki talán azért jött Urgába, hogy az Élő Buddhát imádja, vagy talán titkos üzenetet hozott Lasszából, a másik «istentől», egyre fecsegett és alkudozott, hogy egy achátból kifaragott lótusz Buddha-szoborhoz hozzájuthasson. Más helyen nagy csapat mongol és burjét egy kínai kereskedőt állott körül, aki üvegből, kristályból, porcellánból, ametisztből, achátból és nefritből készült burnótüvegcséket kínált megvételre és a venni szándékozó mongoloktól tíz fiatal ökröt kért az egyik darabért, amely barna erezetű, zöldes-habos nefritből volt kimetszve. És mindenütt ott voltak láthatók a burjétok hosszú, vörös ruhában, meg vörös aranyhimzésű sapkájukkal és színes ellentétül a tatárok fekete köpenyben, fejükön kifordított fekete bársonysapkával. Igazi keleti kép volt ez az összevisszaság.

A lámák adták meg e kép hátterét. Sárga és vörös ruhában sétálgattak mindenfelé, festőileg a vállukra vetett sapkával. E legkülönbözőbb alakú sapkák közül az egyik sárga gombához, a másik vörös frigiai sapkához, vagy régi vörösszínű görög sisakhoz hasonlított. A tömeg közé keveredtek, ünnepiesen csacsogtak, az olvasót morzsolgatták és aki kíváncsi volt rá, annak megjósolták a jövendőt, de persze e célra főként a gazdag mongolokat keresték ki maguknak. Ezen a vásáron nem egy politikai és vallási kémkedés is folyt. Azt a sok mongolt, aki Mongolország különböző részéből jött ebben az időben Urgába, állandóan figyelő lámák hálója vette körül.

Az épületeken orosz, kínai és mongol lobogó lengett. Egyetlen csillagos lobogót a piac egyik kis bolthelyisége fölött lehetett látni. A közelben levő sátrak és jurták is gazdag zászlódíszben pompáztak. Voltak ott négyszögek és körök, amelyek hercegek vagy magánszemélyek lakását jelezték, de háromszögű zászlók is, amelyek azt hirdették, hogy ott himlős és bélpoklos emberek szenvedtek és haldokoltak. A napsütésben mindennek rendkívül színpompás hatása volt. Imitt-amott Ungern báró katonái feszítettek, az oroszok hosszú, kék ruhában, a mongolok és tibetiek vörös ruhában és sárga vállrojttal, amelyen Dzsingisz khán szvasztikája és az Élő Buddha iniciáléja volt látható és a mongol hadsereg kínai különítményének kínai katonái. A kínai hadsereg megsemmisülése után ugyanis kétezer kínai harcos azt az előjogot kérte az Élő Buddhától, hogy az ő légiójába sorozzák őket és hűséget, meg engedelmességet fogadtak neki. Kívánságuk teljesült. Most két ezredet alkottak, amelyeknek katonái a sapkán és a vállrojton a régi kínai ezüst sárkányt viselték.

Az egyik sarkon nagy automobil jött velünk szembe. Ungern báró ült benne, akin sárga selyem mongol kabát volt kék övvel. Automobilja teljes gyorsasággal haladt, de a báró mégis megismert. A kocsiját azonnal megállíttatta, kiszállt belőle és fölszólított, hogy kísérjem el a jurtájába.

A báró kicsiny, egyszerűen berendezett jurtában lakott, amely egy kínai hong (kereskedelmi cég) udvarán volt fölállítva. Főhadiszállása két közeli jurtában volt, míg szolgaszemélyzete egy kínai fang-tzuban volt elhelyezve. Amikor figyelmeztettem igéretére, hogy segíteni fog egy tengeri kikötőhöz való eljuthatásomban, a tábornok világos szemével rám nézett és francia nyelven ezt mondta:

– Itt vége felé közeledik a munkám. Kilenc nap mulva megkezdem a háborút a bolsevikok ellen és bevonulok Transbajkáliába. Kérem, hogy addig még maradjon itt. Sok év óta nem érintkezhettem civilizált emberrel. Mindig egyedül vagyok a gondolataimmal. Szeretném önnek gondolataimat elmondani. Szeretnék önnel elbeszélgetni úgy, hogy ne a «véres őrült bárót», ahogyan barátaim neveznek, ne is a «szigorú nagypapát», így neveznek tisztjeim és katonáim, lássa bennem, hanem csak egy közönséges embert, aki sokat kutatott és még többet szenvedett.

A báró néhány percig elgondolkodott. Azután folytatta:

– Megfontoltam a továbbutazását és mindent előkészítek az ön számára. De arra kérem, hogy kilenc napig maradjon itt.

Mit tehettem? A báró hálásan kezet fogott velem és teát hozatott.

HARMINCHATODIK FEJEZET. A keresztes vitézek és tengeri rablók fia.

– Beszéljen magáról és utazásáról – unszolt a báró.

Elmondtam neki mindent, amiről azt hittem, hogy érdekli. Elbeszélésem mintha alaposan fölizgatta volna.

– Most én fogok önnek magamról beszélni és el fogom mondani, hogy ki és mi vagyok! Nevemet annyi gyűlölet és félelem veszi körül, hogy senki sem tudhatja, mi a valóság és mi a hamisság, mi a megtörtént dolog és mi a legenda. Ha jegyzeteket csinál mongolországi útjáról és a «véres tábornok» jurtájában való tartózkodásáról, akkor talán egyszer írni fog róla.

Ungern báró behúnyta a szemét és dohányzott. Beszéd közben nem fejezte be mondatait, mintha valaki megakadályozta volna azok helyes fölépítésében

– Az Ungern-Sternberg család régi család, németeknek magyarokkal és Attila-korabeli húnokkal való keveréke. Harcias eleim minden európai háborúban résztvettek. Ott voltak a keresztes-hadjáratokban. Egy Ungernt, aki Oroszlánszívű Richárd alatt harcolt, Jeruzsálem falainak tövében öltek meg. Még a tragikus gyermek-kereszteshadjáratban is életét vesztette egy Ungern, a tizenegy éves Ungern Ralf. Amikor a tizenkettedik században az ország legvakmerőbb harcosait a szlávok ellen a német császári birodalom keleti határára küldték, köztük volt elődöm, Halsa Ungern-Sternberg Artúr báró. Ott a határon a lovagok megalkották a német lovagrendet, amely tűzzel-vassal terjesztette a keresztény tant a litvánok, esztek, lettek és szlávok közt. Amikor a grünwaldi csatában lengyel és litván csapatok megsemmisítették a német rendet, ugyanott két Ungern-Sternberg bárót is megöltek. Családom mindig harcias volt és hajlott a miszticizmusra és aszkétaságra.

– A XVI. és XVII. században több Ungern bárónak vára volt Lettországban és Esztországban. Nem egy legenda és elbeszélés fűződik hozzájuk. Ungern-Sternberg Henrik, akit a «bárd»-nak neveztek, vándorló lovag volt. A franciaországi, angolországi, spanyolországi és olaszországi lovagi tornákon annyira ismerték nevét és dárdáját, hogy ellenfelei féltek tőle. Spanyolországban, Cadiz mellett esett el egy lovag kardjától, aki kettéhasította a sisakját és a koponyáját. Ungern Ralf báró rablólovag volt, aki Riga és Reval közt garázdálkodott. Ungern Péter bárónak vára volt Dagö szigetén, a Keleti tengeren, ahol abban az időben, mint rablólovag, a tengeri kereskedelemnek az ura volt.

– A XVIII. század elején élt az ismert Ungern Vilmos báró, aki alchimista volt és akit a «sátán testvéré»-nek neveztek. Nagyapám az Indiai Óceánon volt tengeri rabló, aki adót követelt az angol kereskedőktől és a brit hadihajók éveken át nem tudták elfogni. De végre mégis csak elfogták, kiszolgáltatták az orosz konzulnak, aki Oroszországba küldte, ahol Transbajkáliába való száműzésre ítélték. Én is tengerésztiszt vagyok, de az orosz-japán háború arra kényszerített, hogy elhagyjam igazi hivatásomat és a zabajkal-kozákok csapatába lépjek. Egész életemet a háborúnak és a buddhizmus tanulmányozásának szenteltem. A nagyapám hozta el nekünk magával a buddhizmust Indiából. Atyám és én ennek következtében e tan követői lettünk. Transbajkáliában megkíséreltem, hogy a forradalom aljassága ellen való kíméletlen harcra megalkossam a katonai buddhisták rendjét.

Amikor a báró idáig jutott, elhallgatott és idegesen egyik csésze teát itta a másik után. Teája olyan erős és fekete volt, mint a kávé.

– A forradalom aljassága!… Gondolkodott-e erről valaha valaki más is, mint Bergson, a francia filozófus és a tudós tibeti Tashi Láma?

A tengeri rabló fia tovább beszélt, miközben tudományos elméleteket, műveket, a tudomány és irodalom embereinek neveit, a szentírást és buddhista könyveket idézte és fölváltva franciául, németül, oroszul és angolul beszélt.

– A buddhista és a régi keresztény könyvekben arról az időről olvastunk, amikor ki fog törni a háború a jó és gonosz szellemek közt. Akkor el kell jönnie az ismeretlen «átok»-nak, amely meghódítja a világot, elpusztítja a kultúrát, megöli az erkölcsöt és mindenkit megsemmisít. Fegyvere a forradalom. Minden forradalomban a rombolónak durva erőszaka fog a tapasztalatban megérett intellektuális teremtő helyére lépni és a legalacsonyabb ösztönöket és kívánságokat fogja homloktérbe tolni. Az emberiség még jobban el fog távolodni az istenségtől és lelkivilágtól. A nagy háború bebizonyította, hogy az emberiségnek fölsőbb ideálokhoz kell fölemelkednie. De akkor megjelent ez az «átok», amelyet előre látott Krisztus, János apostol, Buddha, az első keresztény vértanúk, Dante, Leonardo da Vinci, Goethe és Dosztojevszky. Megjelent, megakasztotta az emberiség előrehaladását és elzárta utunkat az istenséghez. A forradalom fertőző betegség. Amikor Európa szerződést kötött Moszkvával, megcsalta magát és a világ többi részeit is. A nagy szellem életünk küszöbére Karmát (a buddhista Nemezis megszemélyesítője) állította, aki nem ismer se haragot, se kegyelmet. Le fog számolni az emberiséggel és ez a leszámolás az éhséget, a rombolást, a kultúra, a dicsőség, a becsület és szellem elpusztulását, az államok megsemmisülését és az emberiség megsemmisülését fogja jelenteni. Már látom e borzalmakat, az emberiség sötét, őrült pusztulását.

Hirtelen fölpattant a jurta ajtaja. Egy segédtiszt lépett be és feszesen megállott.

– Miért jön erőszakosan a szobába? – kérdezte haragosan a tábornok.

– Excellenciás uram, a határon levő előörsök elfogtak és elhoztak egy bolsevista őrjáratot.

A báró fölkelt. A szeme villámlott, arca rángatódzott.

– Hozza ide a jurtám elé!

Minden feledve volt; az ihletett beszédet, a meggyőző hangot, mindent elnyomott a szigorú vezér parancsa. A báró fejére tette a sapkáját, fogta a bambusztaszhurt, amit mindig magával vitt és kirohant a jurtából. Követtem. A jurta előtt kozákok közepette hat vörös katona állott.

A báró a foglyok elé állott és néhány percig mereven nézte őket. Arca elárulta, hogy agyát súlyos gondolatok járják át. Azután a foglyoktól elfordulva, leült az egyik kínai ház küszöbére és gondolataiba elmélyedve, kis ideig ott maradt. Egyszerre csak fölállott, odament a foglyokhoz, határozott mozdulattal mindeniket külön-külön vállán érintette a taszhurjával és ezt mondta:

– Te balra állj, te jobbra állj!

Ilyen módon két részre osztotta az elfogott őrjáratot: jobbra négy és balra két ember jutott. Ezután ezt a parancsot adta ki:

– Kutassátok ki ezt a kettőt! Ezek alighanem biztosok!

Azután a másik négyhez fordulva ezt kérdezte:

– A bolsevikok által mozgósított parasztok vagytok?

– Igenis, excellenciád, – felelték a megrémült katonák.

– Menjetek a parancsnokhoz és mondjátok meg neki, hogy az én rendeletemre sorozzon be titeket az én csapatomba.

A balra állóknál útleveleket találtak, amelyekből kiderült, hogy a kommunista politikai szakosztály biztosai. A tábornok összeráncolta a homlokát és lassan kimondta az ítéletet:

– Fütykössel verjétek őket agyon!

Megfordult és ismét bement a jurtába. Beszélgetésünket most már sehogysem tudtuk folytatni. Magára hagytam tehát a bárót.

A nekem szállást adó orosz cégnél eltöltött vacsora után Ungern néhány tisztje jött oda. Élénken beszélgettünk, amikor egyszerre automobil tülkölését hallottuk. A tisztek erre rögtön elnémultak. Egyikük föltűnően megváltozott hangon megjegyezte:

– A tábornok hajtat itt valahol a közelben.

A megszakadt beszélgetést csakhamar folytattuk. De nem sokáig. A cég segédje berohant a szobába és jelentette:

– A báró!

A báró jött és a küszöbön mozdulatlanul megállott. A lámpák még nem égtek, ámbár benn a szobában már sötétedni kezdett. A báró mégis azonnal megismert mindenikünket. Odament a ház asszonyához, kezet csókolt neki, mindenikünket külön-külön üdvözölt, azután az asztalhoz ült és elfogadta a neki fölajánlott teát. Nemsokára beszélni kezdett. A ház asszonyának ezt mondta:

– El akarom lopni a vendégét.

Azután tőlem kérdezte:

– Nem jönne el velem automobilsétára? Megmutatom a várost és környékét.

A köpenyemet magamra vévén, szokásom szerint zsebrevágtam a revolveremet, mire a báró fölnevetett.

– Hagyja itt azt a jószágot! Ön itt teljes biztosságban van. De különben is gondoljon Narabancsi Hutuktujának jóslatára, hogy a szerencse mindig önnel lesz.

– Igaz, – feleltem és szintén nevettem. – Jól emlékszem arra a jóslatra. De nem tudom, hogy az én esetemben mit ért a Hutuktu szerencse alatt. Lehet, hogy a szerencsével a halált gondolja.

Kimentünk. A kapunál, messzire világító lámpásával ott állott a nagy Fiat-kocsi. A soffőri szolgálatot teljesítő tiszt szoborként megmeredve ült a kormánynál és meg sem mozdult, mialatt mi a kocsiba szálltunk és leültünk. A báró kiadta a parancsot:

– A dróttalan állomáshoz!

Valósággal röpültünk. A városban még ébren volt a keleti élet. A kép, amelyet most nyujtott, még különösebb és csodálatosabb volt. A tömegben mindenütt fürge mongol, burjét és tibeti lovasokat lehetett látni. A karavánok tevéi ünnepiesen fölemelték a fejüket, amikor elrohantunk mellettük. A mongol szekerek fakerekei szívettépően nyikorogtak. Pompás nagy ívlámpák fénye sugárzott be mindent. Az a villamos telep adta nekik az áramot, amelyet a báró mindjárt Urga elfoglalása után egy telefonteleppel és dróttalan állomással együtt létesített. Parancsára az utcákat is megtisztították és dezinficiálták, ami bizonyára nem történt meg velük Dzsingiszkhán óta. Auto-omnibuszjáratot is rendszeresített a város egyes részei közt, hidakat épített a Tola és Orkhon folyókon át, életet adott egy ujságnak, laboratóriumot teremtett állatorvosok részére, kórházakat és iskolákat nyitott meg és intézkedéseket tett a kereskedelem védelmére, amennyiben kímélet nélkül fölköttetett minden orosz és mongol katonát, akit kínai cég kifosztásán kaptak rajta. Így egyszer elfogtak két kozákot és egy mongol katonát, mert pálinkát loptak egy kínai boltból. Amikor a bűnösöket a báró elé állították, földobatta őket az automobiljába és az illető bolthoz hajtatott. Ott visszaadta az ellopott pálinkát és ráparancsolt az elfogott mongolra, hogy orosz társainak egyikét kösse föl a ház nagy kapujára. Amikor ez megtörtént, rászólt:

– Most akaszd föl a másikat is!

Miután ezzel is végzett a mongol, a három katona parancsnokának hagyta meg, hogy akassza föl a mongolt. Ez bizonyára gyors és igazságos eljárás volt. De a kínai boltos nagyszorongva a báróhoz sietett:

– Generális báró! Generális báró! Kérem távolíttassa el ezeket a kapumról, különben senkisem lép a boltomba!

Miután a kereskedelmi negyed elröpült a szemünk előtt, az orosz telepre érkeztünk. Egy hídnál, amelyen át kellett haladnunk, több orosz katona és négy rendes külsejű mongol asszony állott. A katonák keményen tisztelegtek, úgy álltak, mint a cövek és parancsnokuk szigorú arcára függesztették szemüket. Az asszonyok eleinte el akartak futni, de azután rájuk is átragadt a fegyelem, kezüket köszöntésül ők is a fejükhöz rántották föl és éppen olyan mozdulatlanul állottak, mint északról való udvarlóik. A báró rám nézett és nevetett.

– Lássa ezt a fegyelmet! Még a mongol asszonyok is köszönnek nekem!

Nemsokára a pusztaságon voltunk. Az automobil röpült, mint a nyíl, fülünk mellett fütyült a szél és köpenyünk ráncait meg sapkánkat rángatta. De Ungern báró nem volt megelégedve. Csukott szemmel ülve, egyre ismételgette:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

Sokáig hallgattunk. Végre megszólalt:

– Tegnap megcsapattam a segédtisztemet, mert berohant a jurtába és félbeszakította az elbeszélésemet.

– Legyen szíves és fejezze be most, – feleltem.

– Nem úntatja a történetem? Már nem maradt sok mondanivalóm. Elmondtam már, hogy Oroszországban katonai buddhisták rendjét akartam megteremteni. Minek? Az emberiség fokozatos fejlődésének védelmére és harcra a forradalom ellen. Mert bizonyos vagyok abban, hogy az evolució az istenséghez, a revolució az állatiassághoz visz. Nekem azonban Oroszországban kellett dolgoznom! Oroszországban, ahol a paraszt durva, kiskorú, vad és mindig rosszkedvű, ahol gyűlöl mindenkit és mindent, anélkül, hogy tudná, miért. A paraszt gyanakvó, anyagiasan gondolkozó és nincs semmiféle szent ideálja. Az orosz értelmiségbeliek pedig képzeleti ideáloknak élnek, amelyeknek nincs semmi reális alapjuk. Erősen hajlandók mindent megbírálni, de teremtő erejük nincs. Akaratuk sincs és nem tudnak mást, mint beszélni, beszélni, beszélni. Mint a paraszt, ők sem tudnak senkit és semmit szeretni. Szeretetük és érzelmük csak képzelt. Gondolatuk és hangulatuk jön és megy, mint a röpke szó és semmi nyoma sem marad. Ez okozta, hogy társaim csakhamar véteni kezdtek a rendi határozatok ellen. Erre elrendeltem a cölibátust, a nő, a kényelem és a fölösleges teljes megtagadását, ahogyan a sárga tan kívánja. És hogy az orosznak lehetővé tegyem fizikai természetének a legyőzését, megengedtem az alkohol, a hasis és az ópium korlátlan élvezetét. Most alkoholélvezetért felköttetem a tisztjeimet és katonáimat. Akkor azonban ittunk a «fehér láz»-ig, a delirium tremenszig. A rendet nem szervezhettem meg. De háromszáz rendkívül vakmerő és vad férfit gyűjtöttem magam köré. A Németország ellen való háborúban és később a bolsevikok ellen való harcokban is hősökké fejlődtek. Most már csak kevesen vannak közülük.

– Excellenciás uram, a dróttalan táviróállomás! – jelentette a soffőr.

– Hajtson oda! – parancsolta a tábornok.

Lapos dombon volt a nagy, hatalmas rádió-állomás, amelyet a visszavonuló kínaiak részben elpusztítottak, de Ungern báró mérnökei ismét rendbe hoztak. A tábornok gyorsan átolvasta a beérkezett táviratokat és nekem adta át. Moszkvából, Csitából, Vladivosztokból és Pekingből jöttek. Külön sárga papiroslapon voltak a jelírásos jelentések. Ezeket a báró a zsebébe csúsztatta és így szólt hozzám:

– Ezeket a jelentéseket ügynökeim küldik, akik Csitában, Irkutszkban, Karbinban és Vladivosztokban állomásoznak. Valamennyi ügynök zsidó, csupa ügyes és vakmerő ember és mindannyi a barátom. Van egy zsidó tisztem is, Vulfovics, aki jobb szárnyam parancsnoka. Vad, mint az ördög és a mellett okos és bátor… De most menjünk vissza!

Visszarohantunk a hosszú úton és belemerültünk az éjjel sötétjébe. Vad hajsza volt. A kocsi kis köveken és gödrökön, sőt kis patakokon is átugrott. Mialatt a pusztaságon átrepültünk, többször láttam fölvillanó kis fénypontokat, amelyek azonban csak egy pillanatig voltak láthatók.

– Farkasok szeme, – magyarázta a kísérőm. – Jóllakatjuk őket a húsunkkal és ellenségeink húsával.

Azután visszatért vallomásához.

– A háború folyamán fölismertük az orosz hadsereg fokozatos romlását és előre láttuk Oroszországnak szövetségeseivel szemben való árulását, valamint a forradalom veszedelmét is. Ez utóbbinak megelőzésére tervet dolgoztunk ki, amely szerint minden mongol népnek, amely még nem felejtette régi tanait és erkölcseit, egy ázsiai állammá kell egyesülnie. Ez az állam autonóm törzsegységekből alakult volna és a legnagyobb és legrégibb kultúra országának, Kínának erkölcsi és törvényhozói vezetésének vetette volna alá magát. Hozzája tartoztak volna a kínaiak, a mongolok, a tibetiek, az afgánok, Turkesztán mongol törzsei, a tatárok, a burjétok, a kirgizek és a kalmukok. Azt akartuk, hogy az állam fizikailag és erkölcsileg erős legyen és saját lelkének, saját filozófiájának és saját egyéni politikájának gondos megőrzésével védelmet nyujtson a forradalom ellen. Ha a megőrült és megromlott emberiség továbbra is fenyegetni fogja az emberi nemben az isteni szellemet, továbbra is vért fog ontani és akadályozni fogja az erkölcsi fejlődést, akkor ez az ázsiai állam határozottan véget vet ennek a mozgalomnak és tartós, szilárd békét teremt. Propagandánknak a háború alatt pompás sikere volt a turkománok, kirgizek, burjétok és mongolok közt… Álljon meg! – kiáltotta hirtelen a báró.

Az automobil erős lökéssel megállott. A tábornok kiugrott a kocsiból és fölszólított, hogy kövessem. A pusztaságba mentünk. A báró, mintha valamit keresne, az egész idő alatt lehajtotta a fejét. Végre azt mormogta:

– Ah, elment innen…

Meglepetve pillantottam rá.

– Azelőtt egy gazdag mongolnak volt itt a jurtája. Noszkoff orosz kereskedőnek volt a szállítója. Noszkoff vad ember volt, amit a mongoloktól neki adott «sátán» név bizonyít. Mongol adósait a kínai hatóságokkal megverette és börtönbe vettette. Ezt a mongolt is tönkretette. Mindenét elvesztette és innen harminc mérföldnyire levő helyre menekült. De Noszkoff rátalált, ami marhája és nyája még megmaradt, elvette és családjával együtt éhhalálnak tette ki. Amikor Urgát elfoglaltam, megjelent nálam ez a mongol még harminc családdal, amelyet szintén Noszkoff tett tönkre. A halálát kívánták… Hát fölakasztattam a «sátán»-t…

Az automobil nagy ívben kanyarodva ismét tovább rohant az éjben és Ungern báró éles, ideges hangon ismét egész Ázsia körül való gondolatairól beszélt.

– Oroszország elárulta Franciaországot, Angolországot és Amerikát. Aláírta a breszt-litovszki szerződést és a kaoszban elmerült. Ekkor elhatároztuk, hogy Ázsiát mozgósítjuk Németország ellen. Hírvivőink előrehatoltak Mongolországba, Tibetbe, Turkesztánba és Kínába. De ebben az időben a bolsevikok megkezdték az orosz tisztek megölését. Kénytelenek voltunk tehát polgárháborút kezdeni ellenük és le kellett mondanunk nagyázsiai terveinkről. De reméljük, hogy később még fölrázhatjuk egész Ázsiát és a segítségével visszahozhatjuk a békét és az Istent a földre. Úgy érzem, hogy Mongolország fölszabadításával segítségére voltam ennek az eszmének.

A báró egy pillanatig elgondolkodott. Majd szomorúan folytatta:

– A mozgalomban résztvevő néhány társam azonban nem szeret engem kegyetlenségem és szigorúságom miatt. Még nem értik meg, hogy nem politikai pártot, hanem az egész jelenkori kultúra gyilkosainak szektáját kell legyőznünk. Miért végzik ki az olaszok a «Fekete kéz» tagjait? Az amerikaiak miért ölik meg villamos úton az anarhista bombavetőket? És nekem ne legyen megengedve, hogy megmentsem a világot azoktól, akik a nép lelkét akarják megölni? Nekem, a németnek, kereszteslovagok és rablólovagok utódjának? Gyilkosoknak csak halált szánok… Forduljon meg! – parancsolta a soffőrnek.

Másfél óra mulva megpillantottuk Urga villamos lámpáit.

HARMINCHETEDIK FEJEZET. Ungern báró tisztjei közt.

A város bejáratának közelében automobil állott egy kis ház előtt.

– Mit jelent ez? – szólt a báró. – Hajtson oda!

Kocsink a másik automobil mellé állott. A kapu fölpattant. Több tiszt kirohant és el akart bújni.

– Vigyázz! – vezényelte a tábornok. – Vissza a házba!

A tisztek engedelmeskedtek. A báró taszhurjára támaszkodva utánuk ment. Mivel a kapu nyitva maradt, mindent láthattam és hallhattam, ami történt.

– Jaj nekik! – súgta a soffőr. – A tisztek tudták, hogy a báró velem elhagyta a várost, ami mindig nagy utat jelent. Ezért elhatározták, hogy vidáman töltik el az estét. Meg fogja parancsolni, hogy halálra botozzák őket.

Láttam, hogy az asztal egyik vége tele volt üveggel és konzervdobozzal. Két fiatal asszony ült az asztalnál. A tábornok beléptére fölugrottak. Hallottam, hogy a báró érdes hangján röviden, élesen, keményen beszélt.

– Elpusztul a hazájuk… gyalázat valamennyi oroszra és ők nem értik meg… nem érzik… bor és asszony kell nekik… Gazemberek! Elvetemültek!… Százötven taszhurt kap mindegyiktek!

Azután suttogóra vált a hangja.

– És maguknak hölgyeim, nincs semmi érzékük népük romlása iránt? Nincs? Maguknak mindegy. És nem gondolnak a fronton levő férjeikre, akiket talán éppen most ölnek meg? Maguk nem nők!… Ide hallgassanak hölgyeim. Még egyszer és fölköttetem magukat…

Visszajött a kocsihoz és többször megszólaltatta az automobil-tülköt. Azonnal mongol lovasok vágtattak oda.

– Vigyétek ezeket az embereket a parancsnokhoz! Majd később kiadom a parancsot, mi történjék velük.

A báró jurtájáig terjedő úton hallgattunk. Izgatott volt, nehezen lélekzett, egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá és egy-két szippantás után eldobta.

– Vacsorázzék velem, – mondta.

Meghívta még törzskari főnökét is, egy nagyon tartózkodó, szomorú, de rendkívül jól nevelt embert. A szolgák forró kínai ételt tálaltak föl, amit hideg hús és kompót követett. A nélkülözhetetlen tea persze nem hiányozhatott. Pálcikákkal ettünk. A báró nagyon szórakozott volt.

Óvatosan a magukról megfeledkezett tisztekről kezdtem beszélni és megpróbáltam, hogy a rendkívül súlyos viszonyokra utalva, amelyek közt élnek, kimentsem viselkedésüket.

– Testestől-lelkestől rosszak, demoralizáltak és a mélységek mélységére sülyedtek, – mormogta a báró.

A törzskarnak a főnöke segítségemre volt és a báró végre is arra utasította, telefonozza meg a parancsnoknak, hogy bocsássa szabadon a tiszteket.

Másnap a barátaimmal voltam együtt, akikkel az utcákon kóboroltam és megfigyeltem az élénk életet. A báró nagy energiája nem engedett pihenést sem magának, sem pedig környezetének. Mindenütt ott volt és mindent látott, de sohase avatkozott be alantasainak munkájába. Mindenkinek dolgoznia kellett.

Estére a törzskar főnöke hívott meg a szállására, ahol sok intelligens tisztet találtam. Megint el kellett mondanom utazásom történetét. Élénken beszélgettünk, egyszerre csak belépett Szepailoff ezredes. Magában dúdolgatott. A jelenlevők azonnal elhallgattak és egyik a másik után valami ürüggyel távozni iparkodott. Szepailoff nehány iratot adott át a házigazdánknak, azután hozzám fordult.:

– Pompás halpástétomot és forró paradicsomlevest küldök majd önnek vacsorára.

Távozása után a házigazda kétségbeesve tördelte a kezét és ezt mondta:

– Ez után a forradalom után most ezzel a söpredékkel vagyunk kénytelenek dolgozni!

Néhány perc mulva egy katona Szepailofftól halpástétomot és leveses tálban levest hozott. Mikor a katona az asztal fölé hajolt, hogy letegye az edényt, a törzskar főnöke a szemével intett nekem és ezt mondta:

– Nézze meg ezt az arcot.

Eltávozta után a törzskar főnöke fülelt, míg léptei egészen elhangzottak.

– Ez Szepailoff hóhérja. Ez akasztja föl és fojtja meg azokat a szerencsétleneket, akiket elitéltek.

Azután nagy meglepetésemre a levest kiöntötte a szénserpenyő mellé, majd kiment és a halpástétomot átdobta a kerítésen.

– Szapailoff főztje és bár bizonyára nagyon ízletes, méreg lehet benne. Szepailoff házában nagyon veszedelmes bármit enni és inni.

Ez események következtében nagyon nyomott kedvben tértem vissza a házamhoz. Házigazdám még nem aludt, hanem ijedt szemmel az ajtóig elém jött. A barátaim is ott voltak. Mindnyájan ezt mondták:

– Hála Istennek! Nem érte semmi baj?

– De hát mi történt? – kérdeztem.

– Ide hallgasson, – mondta a házigazdám. – Alighogy ön eltávozott, Szepailofftól egy katona jött ide azzal, hogy adjuk át a podgyászát, mert önnek szüksége van rá. De mi tudtuk, hogy mit jelent ez – hogy először átkutatják, azután…

Mindjárt megértettem a veszedelmet. Szepailoff azt tehette volna be a podgyászomba, amit akart és azután bevádolhatott volna.

Régi barátom, az agronóm és én rögtön elmentünk Szepailoff szállására. Barátomat künn hagytam az ajtó előtt.

Amikor beléptem, ugyanaz a katona jött elém, aki a vacsoránkat hozta. Szepailoff azonnal fogadott. Tiltakozásomra azt felelte, hogy tévedés történt és arra kért, hogy várjak egy pillanatig. Kiment. Vártam öt, tíz, tizenöt percig. Nem jött senki. Az ajtón kopogtam, de nem kaptam feleletet. Ekkor elhatároztam, hogy fölkeresem Ungern bárót. De amikor a kijárathoz mentem, zárva találtam az ajtót. Megpróbálkoztam a másik ajtónál; az is zárva volt. Kelepcébe estem! Már fütyülni akartam a barátomnak, amikor a falon telefont pillantottam meg. Fölszólítottam Ungern bárót. Néhány perc mulva megjelent Szepailoffal együtt.

– Mit jelent ez?

Ezt kérdezte Szepailofftól szigorú, fenyegetődző hangon és feleletet sem várva, taszhurjával akkorát ütött rá, hogy Szepailoff a földre zuhant.

Kimentünk. A tábornok kihozatta podgyászomat. Azután a maga jurtájába vitt el.

– Itt fog lakni! Nagyon örülök, hogy ez megtörtént, – tette hozzá mosolyogva, – mert most mindent elmondhatok önnek, amit elmondani szeretnék.

Erre megkérdeztem:

– És le is szabad írnom mindazt, amit itt hallottam és láttam?

Egy pillanatig gondolkozott, azután ezt felelte:

– Adja ide a jegyzőkönyvét.

Odaadtam az albumot, amelyben útivázlataim voltak. Ezt írta bele:

– A halálom után. Ungern báró.

Ezt az ellenvetést kockáztattam meg:

– De hiszen én öregebb vagyok, mint ön és hamarább fogok meghalni.

Szemét lezárta, fejét lehorgasztotta és ezt suttogta:

– Ó nem. Még százharminc nap, azután vége lesz; azután… Nirvána! Mennyire belefáradtam gondjaimba, aggodalmaimba és gyűlöletembe.

Sokáig hallgattunk. Éreztem, hogy most Szepailoff halálos ellenségemmé lett és Urgát a lehető leggyorsabban el kell hagynom. Éjfél után kettőre járt az idő. Ungern báró hirtelen fölállott.

– Menjünk a nagy és jó Buddhához.

Elgondolkozva és ragyogó szemmel mondta ezt, míg egész arcán egyetlen szomorú, keserű mosoly vonult át.

Előparancsolta az automobilt.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET. Buddha előtt.

A kolostorhoz érve, elhagytuk az automobilt és szűk utcák labirintusában merültünk el, míg végre Urga legnagyobb temploma előtt álltunk, amelynek tibeti fala és ablaka, de hivalkodó kínai teteje volt. Egyetlen lámpás égett a bejáratnál. A bronz- és vasveretű nehéz kapu zárva volt. Amikor a tábornok ráütött a nagy sárgaréz gongra, amely a kapu mellett függött, minden irányból megijedt szerzetesek futottak felénk. Meglátván a «tábornok bárót», a földre borultak, mert tiszteletből nem akartak a nagy emberre nézni.

– Keljetek föl, – mondta a báró – és bocsássatok be a templomba.

A belseje olyan volt, mint a legtöbb láma-templomé, ugyanazok a sokszínű zászlók, imákkal, szimbolikus jelekkel és szentek képeivel, ugyanazok a boltozatról lelógó nagy selyemszalagok és isteneknek meg istennőknek ugyanama képei. Az oltár mindkét oldalán alacsony vörös padok voltak a lámák és a kórus számára. Kis lámpások vetették fényüket az oltáron álló arany és ezüst edényekre és gyertyatartókra. Az oltár mögött nehéz, sárga selyemfüggöny csüngött tibeti fölírásokkal.

A lámák félrevonták a függönyt. A mögötte levő térben, a lobogó lámpások félhomályában az arany lótuszvirágon ülő Buddha aranyozott szobra lett látható. Az arca közömbös volt és nyugodt. Gyönge fénysugár adott neki némi életet. A szobor mindkét oldalán sok ezer kisebb Buddha, jámbor templomlátogatók áldozati ajándéka állott. A báró a gongra ütött, hogy a nagy Buddha figyelmét a maga imádságára terelje és egy marék pénzt dobott egy nagy bronz-csészébe. Azután a keresztes vitézek e sarjadéka, aki a Nyugat minden filozófusát olvasta, lecsukta a szemét, kezével eltakarta az arcát és imádkozott. Bal csuklóján fekete olvasót vettem észre. Körülbelül tíz percig imádkozott. Azután a kolostor második végéhez vezetett. Odamenet ezt mondta:

– Ezt a templomot nem szeretem. Új és akkor építették, amikor az Élő Buddha megvakult. Az arany Buddha arcán nem látok se könnyüt, se reményt, se gondot, se a nép háláját. Még nem mult el elegendő idő, hogy ilyen nyomokat hagyott volna az isten arcán. Most a jóslások régi szobájához fogunk menni.

Ez kicsiny, a kortól megfeketedett épület volt, hasonló egy lapos, kerek tetejű toronyhoz. Az ajtók ki voltak tárva. Az ajtótól kétoldalt forgatható imakerekek voltak elhelyezve, Az ajtó fölött vörösrézlap volt látható az állatöv jegyeivel. A szobában két szerzetes volt, aki szutrákat énekelt. Nem tekintettek föl, amikor beléptünk. A tábornok odalépett hozzájuk és így szólt:

– Vessetek kockát, hogy meglássam napjaim számát.

A szerzetesek két csészét hoztak, amelyekben sok kocka volt. A kockákat egy alacsony asztalra vetették ki. A báró végignézte ezt a műveletüket és velük együtt számította ki az eredményt, azután ezt mondta:

– Százharminc! Megint százharminc!

Az oltárhoz lépve, amelyen Buddhának Indiából idehozott régi kőszobra állott, újra imádkozni kezdett.

Virradatkor még más templomokat és imahelyeket is fölkerestünk, meglátogattuk az orvosi iskola múzeumát, a csillagászati célokat szolgáló tornyot és az udvart is, ahol a bandik és a fiatal lámák napi reggeli birkózó gyakorlataikat végezték. Más helyen a lámák nyilazásban gyakorolták magukat. Néhány előkelőbb láma meleg ürühúst, teát és vad hagymát szolgált föl nekünk.

A jurtába visszatérvén, hasztalan próbáltam aludni. Sok mindenféle kérdés járta át a fejemet.

– Hol vagyok? Mely korszakban élek?

Tudtam, hogy homályosan érzem valami nagy eszme, valami óriási terv, valami leírhatatlan emberi fájdalom láthatatlan érintését.

Ebéd után a tábornok azt mondta, hogy be fog mutatni az Élő Buddhának. Mivel az Élő Buddhától nagyon nehezen lehet kihallgatást kapni, nagyon megörültem ennek a kínálkozó alkalomnak. Automobilunk nemsokára megállott az isten palotáját körülvevő vörös-fehér csíkos fal kapuja előtt. Kétszáz láma rohant elő sárga és vörös ruhában, hogy a Dchiang Dchünt, a tábornokot üdvözölje ezzel az elfojtott tiszteletteljes suttogással: «Khán! Hadisten!» Tágas csarnokon vezettek keresztül bennünket, amelynek kemény vonalait a félhomály enyhítette. Nehéz faragott ajtók szolgáltak a palota belső részébe. A csarnok mélyében daisz állott, sárga selyem vánkossal befödött trónussal. A trónus támlája vörös volt, arany szegéllyel. Két oldalán sárga selyemből készült faliernyők voltak, kínai fenyőből készült cifra keretben. A trónus mellett üvegszekrények állottak, tele Kínából, Japánból, Indiából és Oroszországból származó műtárgyakkal. A trónus előtt levő hosszú, alacsony asztal mellett nyolc mongol nemes ült. Elnökük nagyon tiszteletreméltó, okos, energikus arcú és nagy, átható szemű öreg ember volt. Megjelenése buddhista szenteknek drágakő-szemmel ellátott ama faszobraira emlékeztetett, amelyeket a tokiói múzeum buddhizmusnak szentelt részében láttam, ahol a japánok Amida, Daunichi-Buddha, Kvanon istennő és a jókedvű öreg Hotei régi szobrait mutogatják.

Ez az ember Jahantszi Hutuktu volt, a mongol minisztertanács elnöke, akit messzi Mongolország határán túl is tiszteltek. A többi jelenlevők miniszterek, khánok és Khalkha legfőbb fejedelmei voltak. Jahantszi Hutuktu fölszólította Ungern bárót, hogy az ő oldalán foglaljon helyet. Számomra európai széket hoztak. Ungern báró tolmács segítségével tudtára adta a minisztertanácsnak, hogy nehány nap mulva eltávozik Mongolországból és figyelmeztette a minisztereket, védjék meg a Dzsingisz khán utódai számára kivívott szabadságot, mert a nagy császár lelke még él és azt követeli a mongoloktól, hogy újra hatalmas nép legyenek és hogy mindazokat az ázsiai királyságokat, amelyeken egykor ő uralkodott, egyetlen nagy középázsiai állammá egyesítsék.

A tábornok fölemelkedett. A többiek mind követték példáját. Mindeniktől külön-külön komolyan elbúcsúzott. Jahantszi láma előtt mélyen meghajolt. Jahantszi Hutuktu kezét a báró fejére tette és megáldotta őt.

A tanácskozó teremből mindjárt ahhoz az orosz stílusban épült házhoz mentünk, amely az Élő Buddha személyes lakóhelye. A házat vörös és sárga lámák, szolgák, a Bogdo tanácsosai, hivatalnokok, jövendőmondók, doktorok és kegyeltek serege teljesen körülvette. E ház kapujától a palota külső faláig hosszú, vörös kötél húzódott, amelynek vége künn a falon át lelógott. A zarándokok letérdelve egy ott álló szerzetesnek selyem hatykot vagy egy darab ezüstöt szoktak adni. Ha valaki megérinti a kötél végét, amelynek belső vége a Bogdo kezében van, akkor közvetetlen összeköttetésbe jut a szent, ujjászületett Élő Istennel. Azt hiszik, hogy a teveszőrből és lószőrből készült kötélen át áldás áramlik ki az imádkozókhoz. Minden mongol aki megérintette a misztikus kötelet, zarándokútjának jeléül vörös szalagot visel a nyaka körül.

Nagyon sokat hallottam a Bogdo khánról, mielőtt alkalmam nyílt, hogy megláthattam. Hallottam, hogy nagyon hajlik az alkoholélvezetre és ebbe is vakult bele, hallottam, hogy külsőleg mennyire szereti a nyugati kultúrát és hogy feleségével együtt, aki az ő nevében sok küldöttséget és hírhozót fogad, mélyen a kancsó fenekére szokott nézni.

Abban a szobában, amelyet a Bogdo magán-dolgozószobául használt, két láma-titkár volt. Ezeknek éjjel-nappal őrizniök kellett az ott levő ládát, amelyekbe nagy pecsétjei voltak rejtve. Az egész terem a lehető legegyszerűbb volt. Egy alacsony kínai lakkasztalkán a Bogdo írószerszáma feküdt és egy sárga selyembe burkolt skatulya kis pecsétekkel, amelyeket a kínai kormány és a Dalai Láma adott neki. Mellette alacsony karosszék volt és egy bronz szénserpenyő vas kályhacsővel. A falakon a Szvasztika jelei és tibeti meg mongol föliratok voltak láthatók. A karosszék mögött kis oltár állott arany Buddha-szoborral, amely előtt két faggyúgyertya égett. A padlót vastag, sárga szőnyeg födte.

Amikor beléptünk, az Élő Buddha a szomszédos szobában levő kis magán-imaszekrénynél volt. Ebbe a szobába senkinek sem szabad belépnie, kivéve magát a Bogdo khánt és a Kanpo-Gelongot (a gelongok legfőbb rangja), akinek az a föladata, hogy a templomi szertartásokat rendezze és az Élő Buddhának magányos imáiban segédkezzék. Az egyik titkár azt mondta, hogy a Bogdo ma reggel nagyon izgatott volt. Délben ment az imaszekrényhez.

A sárga tan komolyan imádkozó főnökének hangját sokáig hallottuk. Azután egy másik ismeretlen hang szólalt meg. A szekrénynél a föld Buddhája az ég Buddhájával beszélgetett – legalább ezt mondták a lámák.

– Várjunk kissé, – indítványozta a báró. – Talán nemsokára kijön.

Várakozás közben a tábornok Jahantszi lámáról beszélt. Elmondta, hogy ha Jahantszi nyugodt, éppen olyan, mint más ember, ellenben ha meg van hatva és mélyen elgondolkozik, akkor dicsfény látható a feje körül.

Félóra mulva a láma-titkárok egyszerre csak nagy félelmet mutattak. A szekrényhez való bejárat mellett hallgatództak. Azután arccal a földre borultak. Az ajtó lassan kinyílt és belépett Mongolország császárja, az Élő Buddha, ő szentsége Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu, külső Mongolország khánja. Kövér, öreg ember volt. Komoly, símára beretvált arca a katolikus egyház bíborosaira emlékeztetett. Sárga selyemből készült, fekete szegélyű mongol kabát volt rajta. A vak ember szeme tágra meredt. Nehézkesen a karosszékbe roskadt és ezt susogta:

– Írjátok!

Az egyik titkár mindjárt papirost és kínai íróecsetet vett elő. A Bogdo lediktálta iménti látomását és amit mondott, meglehetősen zavart volt és éppenséggel nem hangzott érthetően. A következő szavakkal végződött:

– Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu Khán, amikor a nagy, bölcs Buddhával beszéltem, akit a jó és a gonosz szellemek vettek körül. Bölcs lámák, Hutuktuk, Kanpok, Marambak és szent Gheghenek adjatok feleletet látomásomra!

Befejezvén diktátumát, letörölte homlokáról az izzadságot és megkérdezte, ki van jelen. A titkárok egyike letérdelve ezt felelte:

– Ungern báró khán Dchiang Dchün és egy idegen.

A tábornok bemutatott a Bogdónak, aki üdvözlete jeléül fejet hajtott. A tábornok és a Bogdo halkan beszélgetett egymással. A nyitott ajtón át megláttam az imaszoba egy részét. Láttam egy nagy asztalt több könyvvel, amelyek közül nehány nyitva volt, nehány pedig a földön feküdt, egy szénserpenyőt vörösen izzó faszénnel és egy kosarat, amelyben egy juhnak a jóslásra szolgáló lapockacsontja és bele volt. A báró nemsokára fölkelt és meghajolt a Bogdo előtt. A tibeti a báró fejére tette a kezét és e közben imát mormolt. Azután a maga nyakáról levett egy ikont és a báró nyakába akasztotta.

– Ön nem fog meghalni, hanem az élő lények legfőbb alakjában újra fog születni. Gondoljon erre ujjászületett hadisten, a hálás Mongolország khánja.

Nyilvánvaló volt, hogy az Élő Buddha megáldotta a «véres tábornokot» a halála előtt.

A következő két napon háromszor nyílt alkalmam arra, hogy az Élő Buddhát a Bogdo egyik barátjával, Djam Bolon burjét fejedelemmel meglátogathattam. Ezeket a látogatásokat könyvem negyedik részében fogom leírni.

Ungern báró számomra és kíséretem számára megszervezte a továbbutazást a Csöndes-Óceánhoz. Úgy volt, hogy Mandzsuország északi részéig teveháton utazunk. Mivel Uliasszutaiból levelet küldtem a pekingi francia követségnek és nálam volt Uliasszutai kínai kereskedelmi kamarájának levele, amely megköszöni, hogy a várost megóvtam a pogromtól, ezért azt terveztem, hogy előrehatolok a keletkínai vasút legközelebbi állomásáig és onnan Pekingbe megyek. Útitársamul szegődött Olufszen E. V. dán kereskedő és egy tudós turgut láma, aki szintén Pekingbe igyekezett.

Sohasem fogom elfelejteni az 1921 május 19-től 20-ra forduló éjszakát. Vacsora után Ungern báró azt indítványozta, hogy menjünk el Djam Bolon jurtájába, akivel az Urgába való megérkezésemet követő első napon ismerkedtem meg. Djam Bolon jurtája fából készült, magas, lapos síkon volt fölállítva az orosz telepítvény mögött. A bejáratnál két burjét tiszt fogadott és kísért be a jurtába. Djam Bolon középkorú, magas, vékony ember volt és az arca szokatlanul hosszú. A világháború előtt egyszerű juhpásztor volt és Ungern báróval együtt harcolt előbb a német fronton, majd a bolsevikok ellen. A burjétok nagyfejedelme volt, utódja egykori burjét királyoknak, akiket az orosz kormány megfosztott trónjuktól, mert megkísérelték a burjét nép függetlenségének megteremtését.

A szolgák dióval, mazsolával, fügével és sajttal teli tálakat hoztak és teát szolgáltak föl.

– Ez az utolsó éjjel, Djam Bolon! Ön megigérte…

– Nem feledtem el, – válaszolta a burjét. – Minden készen van.

Amikor az óra éjfélt mutatott, Djam Bolon fölkelt és kiment a jurtából. Ungern báró, mintha igazolni akarná magát előttem, így szólt hozzám:

– Azt akarom, hogy még egyszer jósolják meg a sorsomat. Ügyünk érdekében még nagyon korán lenne meghalnom…

Djam Bolon egy kicsi, középkorú asszony kíséretében jött vissza, aki keleti módra lekuporodott a szénserpenyő mellé, mélyen meghajolt és rámeresztette a szemét Ungern báróra. Arca fehérebb, keskenyebb és soványabb volt, mint aminő a mongol asszonyoké szokott lenni. Szeme fekete volt és éles. Ruhája a cigányasszonyok öltözetéhez hasonlított. Később megtudtam, hogy a burjét népnek egyik híres jövendőmondója és jósnője, cigánynő és burjét férfi leánya volt.

Övéből lassan kis zacskót húzott ki és néhány kis madárcsontot meg egy maroknyi szárított füvet vett ki belőle. Azután szaggatott, érthetetlen szavakat kezdett suttogni és időről-időre füvet dobott a tűzbe. A sátrat lassanként jó illat járta át. Éreztem szívem dobogását és ködös lett a fejem. Miután minden füvét elégette, a madárcsontokat a szénserpenyőre rakta és kis bronzfogóval újra meg újra megforgatta. Amikor a csontok megfeketedtek, megvizsgálta és ekkor félelem és fájdalom kezdett kiülni az arcára. Idegesen letépte fejkendőjét, rángatózni kezdett és rövid, éles mondatokat kiáltott.

– Látok… Látom a hadistent… Élete vége felé jár… rettenetes… utána árnyék… fekete, mint az éjszaka… árnyék… Még százharminc lépés marad… azon túl sötétség… semmi… semmit sem látok… A hadisten eltűnt…

Ungern báró lehorgasztotta a fejét. Az asszony kitárt karral a hátára zuhant. Elájult, de mintha csukott szempillája alatt fénylő pupillát láttam volna. Két burjét kivitte az élettelen alakot. Erre sokáig mély csönd lett a burjét fejedelem jurtájában. Végre Ungern báró fölkelt és magában beszélgetve, körüljárogatta a szénserpenyőt. Majd megállt és nagyon gyorsan ezt mondta:

– Meg fogok halni! Meg fogok halni!… De ez nem tesz semmit, nem tesz semmit. Az ügy már mozgásban van és nem fog meghalni… Ismerem az utat, amelyen ez az ügy haladni fog. Dzsingisz khán utódainak törzsei fölébredtek. A mongolok szívében senki sem fogja a tüzet eloltani. Ázsiában a Csöndes- és az Indiai-Óceántól egészen a Volga partjáig egy nagy állam lesz. Buddha bölcs vallása el fog terjedni északra és nyugatra. Ez a szellem győzelme lesz. Támad majd hódító és vezér, erősebb és vakmerőbb, mint Dzsingisz khán és Ugadai. Okosabb lesz és kegyesebb lesz, mint Baber szultán és kezében tartja majd a hatalmat addig a szerencsés napig, amelyen a Világ Királya földalatti fővárosából a napvilágra lép. Miért, miért nem leszek én a buddhizmus harcosainak legelső sorában? Karma miért rendelte ezt így? De így kell lennie! Oroszországnak előbb meg kell tisztulnia a forradalom gyalázatától, vérrel és elpusztulással kell megtisztulnia és mindenkinek, aki a kommunizmus híve, családjával együtt kell tönkremennie, hogy utódjai kiirtassanak.

A báró feje fölé emelte a kezét és úgy mozgatta, mintha valami ismeretlen személynek parancsokat és rendeleteket adott volna.

Virradni kezdett.

– Megjött az én időm! – mondta a tábornok. – Rövidesen elmegyek Urgából.

Gyorsan és keményen kezet fogott velünk:

– Isten önnel mindörökre. Rettenetes halállal fogok meghalni. De a világ még sohasem látott olyan terrort és olyan vértengert, aminőt most fog látni…

A jurta ajtaja becsapódott. Eltűnt. Sohasem láttam őt többé.

– Nekem is távoznom kell, mert én is ma utazom el Urgából.

– Tudom, – felelte a fejedelem. – A báró bizonyos okból hagyta önt itt. Negyedik kísérőül maga mellé adom a mongol hadügyminisztert. Ez önre nézve szükséges…

Ezt az utolsó mondatot minden egyes szót megnyomva mondta Djam Bolon. Nem kérdeztem az okát, mert megszoktam a misztériumok ez országának misztériumát és a jó és rossz szellemeket.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET. A nyeregfejű ember.

Miután Djam Bolon jurtájában teát ittam, gyorsan visszalovagoltam szállásomhoz, hogy kevés cókmókomat összecsomagoljam. A turgut-láma már ott volt.

– A hadügyminiszter velünk fog utazni. Ez szükséges.

– Jól van, – feleltem.

Ezzel Olufszen házához lovagoltam, ezért az én dán útitársamért. De Olufszen váratlanul kijelentette, hogy kénytelen még néhány napot Urgában eltölteni. Ez végzetes elhatározás volt a részéről, mert egy hónap mulva azt jelentették róla, hogy megölte Szepailoff aki Ungern báró eltávozása után mint városparancsnok Urgában maradt.

A hadügyminiszter, tömzsi, fiatal mongol, csatlakozott karavánunkhoz. Körülbelül hat mérföldet lovagolhattunk, amikor automobilt láttunk mögöttünk közeledni. A láma félősen beburkolódzott a köpenyébe. Éreztem, – ez az érzésem sohasem csalt meg – hogy veszedelem közeleg. Kinyitottam tehát revolverem tokját és elfordítottam a revolver zárócsapját. Nemsokára megállott mellettünk az automobil. Szepailoff ült benne mosolygó arccal és mellette két hóhérja, Chesztiakoff és Idanoff. Szepailoff rendkívül barátságosan köszöntött bennünket és ezt kérdezte:

– Önök Khazahudukban váltanak lovat? Azon a szoroson át, amelyik ott elől van, visz oda az út? Nem ismerem az utat és utól kell érnem egy hírvivőt, aki oda ment.

A hadügyminiszter azt felelte, hogy aznap este Khazahudukban leszünk és megmagyarázta Szepailoffnak az utat. Az automobil tovarohant. Amikor eltűnt a szoros túlsó felén, a hadügyminiszter megparancsolta egy mongolnak, hogy vágtasson előre és nézze meg, nem állott-e meg az automobil valahol a szoros túlsó felén. A mongol nekiindította a lovát és elrúgtatott. Lassan követtük.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Kérem, adjon felvilágosítást.

A miniszter elbeszélése szerint Djam Bolon tegnap megtudta, hogy Szepailoff útközben utól akar érni, hogy megöljön, mert azzal gyanusít, hogy a bárót fölingereltem ellene. Djam Bolon ezt bejelentette a bárónak, aki azután az én biztosságomra rendelte el ezeket az intézkedéseket.

Az előre lovagolt mongol visszajött és jelentette, hogy az automobilt nem látni sehol.

– Mi most más útra térünk, – mondta a miniszter, – úgy, hogy az ezredes hiába fog bennünket várni Khazahudukban.

Undur Doboban északnak fordultunk és este egy fejedelem táborához érkeztünk. Itt elbúcsúztunk a minisztertől, pompás friss lovakat kaptunk és a legnagyobb gyorsasággal folytattuk utunkat kelet felé és így messzi magunk mögött hagytuk a nyeregfejű embert, akitől Van Kure közelében annyira óvott az öreg jövendőmondó.

Tizenkét nap mulva, amely idő alatt nem volt több kalandom, elérkeztünk a keletkínai vasút első állomásához. Onnan, nekem hihetetlennek tetsző kényelemben, Pekingbe utaztam.

*

A pompás szállóbeli élet kényelmének közepette sem tudtam szabadulni attól a hatástól, amelyet az Urgában eltöltött kilenc nap gyakorolt rám, amikor naponta láttam Ungern bárót, az «újraszületett hadistent». Az újságok jelentéseket közöltek a bárónak Transbajkálián át való véres előnyomulásáról. Ezek a jelentések fölélesítették emlékeimet. Sőt most, több mint hét hónap elteltével sem tudom elfeledni az őrület, az ihlettség és a gyűlölet amaz éjszakáit.

A jóslat teljesült. Körülbelül százharminc nappal azok után az események után, Ungern báró, tisztjeinek árulása következtében a bolsevikok kezébe került, akik, mint jelentették, szeptember vége felé kivégezték.

Ungern-Sternberg báró… Mint a bosszúálló Karma véres viharja száguldott végig Közép-Ázsián. Mit hagyott hátra? A katonáinak szóló, Szent János kinyilatkoztatásával végződő szigorú parancsot:

– Ne álljon senki az orosz nép lelkét megrontók és megölők megbosszulásának útjába. A forradalmat ki kell irtani a világból. Tőle óvott bennünket Szent János látomása: «És az asszony fel volt öltözve bíborba és bársonyba és fölékesítve arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében tartva egy arany poharat, telve undoksággal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És homlokára e név vala írva: Titok. A nagy Babilon, a paráznaságok és föld undokságainak anyja. És láttam ez asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanuinak vérétől.»

Emberi dokumentum ez, dokumentuma az orosz tragédiának, talán dokumentuma a világ tragédiájának.

De a mongol jurtákban és a burjétok, mongolok, kirgizek, kalmukok és tibetiek tábortüzeinél a juhpásztorok tovább fogják mesélni a keresztesvitézek és tengeri rablók e fiának legendáját.

– Egy fehér harcos jött északról. Fölszólította a mongolokat, hogy tépjék szét rabláncaikat, amelyek le is hullottak a fölszabadított földre. Ez a fehér harcos az újraszületett Dzsingisz khán volt. Megjósolta valamennyi mongol legnagyobbikának eljövetelét, aki el fogja terjeszteni Buddha nemes tanát és Dzsingisz khán, Ugadai és Kublai khán utódainak hatalmát. Így lesz!

Ázsia fölébredt és fiai most merészen beszélnek.

A világ békéjére jó lesz, ha mint a bölcs építők, Ugadai és Baber szultán tanítványai, nem pedig mint «a pusztító Tamerlan gonosz démonjainak» képviselői fognak föllépni.