MÁSODIK KÖNYV. A TÖMEGEK NÉZETE ÉS MEGGYŐZŐDÉSE.

ELSŐ FEJEZET. A tömegek nézeteinek és meggyőződéseinek közvetett tényezői.

A tömegmeggyőződések előkészítő tényezői. – A tömegmeggyőződések föllépése egy bizonyos belső előkészületnek következménye. – A meggyőződések különböző tényezői. – 1. §. A faj. – A faji sajátságok túlnyomó befolyása. – Az ősök szuggesztióit fejezi ki. – 2. §. A hagyományok. – A hagyomány a faji lélek összetétele. – A hagyományok társadalmi jelentősége. – Kezdetben hasznosak, de azután ártalmasokká válnak. – A tömegek legmakacsabb fenntartói a hagyományoknak. – 3. §. Az idő. – Az idő készíti elő fokozatosan a nézetek megszilárdulását, azután lerombolását. – Ez teremt rendet a chaoszból. – 4. §. A politikai és társadalmi intézmények. – Jelentőségükről hamis fogalmak vannak. – Befolyásuk rendkívül gyenge. – Csak hatások és nem okok. – A népek nem tudják a nekik legjobban megfelelő intézményeket megválasztani. – Az intézmények olyanok, mint az etikett, egy címen bírálják el a legkülönbözőbb dolgokat. – Hogyan keletkeznek az alkotmányok. – Egyes népeknek szükségük van bizonyos, elméletileg rossz intézményekre, mint pl. a centralizáció. – 5. §. A tanítás és nevelés. – A mai felfogások a nevelésnek a tömegekre való hatásáról helytelenek. – Statisztikai bizonyítékok. – A latin nevelés demoralizáló hatása. – A nevelés befolyása. – Különböző népek köréből vett példák.

Eddig a tömegek lelki alkatát tanulmányoztuk. Ismerjük érzésüknek, gondolkozásuknak és következtetésüknek módját. Lássuk most már hogyan keletkeznek és szilárdulnak meg nézeteik és meggyőződéseik.

Ezeket a nézeteket és meggyőződéseket kétféle tényezők határozzák meg: ú. m. a közvetett és közvetlen tényezők.

A közvetett tényezők lehetővé teszik, hogy a tömegek bizonyos hiedelmeket magukévá tegyenek és meggátolják egyéb nézetek elfogadását. Előkészítik a talajt, melyből egyszerre új eszmék támadnak, meglepő erővel és hatással, de amelyek csak látszólag keletkeztek maguktól. Bizonyos gondolatok a tömegeknél néha villámgyorsan törnek elő és valósulnak meg. De ez a hatás csak felszínes, mögötte hosszantartó belső munkát kell keresnünk.

A közvetlen faktorok hozzájárulnak ehhez a hosszú munkához, nélküle nem lenne hatásuk; a tömegek meggyőződésének életet adnak, formát kölcsönözve tehát az eszmének, egybekapcsolják azt minden következményével.

Ezek a közvetlen tényezők tesznek lehetővé minden felbomlást, ami a sokaságot hirtelen felkelésbe sodorja; ezek csinálják a sztrájkot vagy lázadást, közreműködésük által juttatnak hatalomhoz egy embert vagy buktatják meg a kormányt.

Ennek a két tényezőnek szukcessziv működését minden nagy történelmi eseményben megállapíthatjuk. A francia forradalomban, hogy legszembetünőbb példát hozzak föl, közvetett tényezők voltak a filozófusok iratai, a kizsákmánylás a nemesség részéről, s a tudományos gondolat előhaladása. Az ily módon előkészített tömeglelket aztán a közvetlen tényezők, mint a szónokok beszédei, az udvar ellenállása a jelentéktelen reformokkal szemben, könnyen felingerelték.

A közvetett tényezők között vannak általánosak, melyeket minden tömegvélemény és tömegmeggyőződés alapjában megtalálunk. Ilyenek: a faj, hagyományok, az idő, intézmények és a nevelés.

Most e különböző tényezők jelentőségét fogjuk kutatni.

1. §. A faj.

A fajt első helyen kell említenünk, mert jelentőség tekintetében egymaga jóval felülmúlja valamennyit. De már ezt egy másik munkámban kimerítően tárgyaltam, amiért is fölösleges rá visszatérni. Ebben a műben kimutattuk, hogy mi az a történelmi faj, és hogy amikor jellemvonásai kialakultak, az öröklődés törvénye folytán olyan hatalma van, hogy a hiedelmek, intézmények, művészet, egyszóval a művelődésnek minden eleme ennek a faji léleknek kifejezője. Kimutattuk, hogy ennek a faji léleknek hatalma olyan nagy, hogy egy néptől egyetlen elem sem juthat a másikhoz anélkül, hogy merőben át ne alakuljon.9) A környezet, a körülmények, az események mint pillanatnyi társadalmi szuggesztiók jelentkeznek. Lehet, hogy hatásuk jelentékeny, de ez a hatás mindig pillanatnyi a faji szuggesztiókkal, vagyis a megrögzött ősi sajátságokkal szemben.

E műnek még több fejezetében lesz alkalmunk a faj befolyására visszatérni, s kimutatnunk, hogy ez a befolyás oly erős, hogy uralkodik a tömeglélek speciális sajátságain. Ebből az is következik, hogy a különböző országok tömegeinél jelentékeny különbség van meggyőződéseiket és magatartásukat illetőleg és nem lehet rájuk egyféleképen hatni.

2. §. A hagyományok.

A hagyományok a multnak eszméit, érzelmeit és szükségleteit foglalják magukban. A hagyomány faji szinthezis és teljes súlyával nehezedik ránk.

A biologiai tudományok átalakultak azóta, hogy az embriológia kimutatta a multnak befolyását a lények fejlődésében. A történettudományokkal ugyanígy lesz, ha ez a nézet jobban elterjed. Még nem nagyon terjedt el, s az államférfiak legnagyobb része megmaradt a múlt század theoretikusainak gondolatvilágában, kik azt hitték, hogy a társadalom szakíthat a múlttal és pusztán az ész erejével teljesen újra szerveződhetik.

A nép a múlt által teremtett organizmus és mint minden organizmust, csak lassan összegyülemlett, öröklött tulajdonságok módosíthatják.

Az embereket, különösen ha tömegben vannak, a hagyományok irányítják; és mint már többször ismételtem, csak a nevek, a külső formák változnak meg könnyű szerrel.

Nem baj, hogy így van. Hagyomány nélkül sem nemzeti lélek, sem civilizáció nem lehetséges. Az ember két nagy munkát végez, mióta létezik s ez abban áll, hogy megszövi a hagyományok hálóját, aztán szétbontja, mikor már nem veszi hasznát. Hagyomány nélkül nincs művelődés, és a hagyomány félretétele nélkül nincs haladás. A nehézség, megtalálni a helyes egyensúlyt az állandóság és változás között; ez a nehézség roppant nagy. Ha valamely nép sok nemzedéken keresztül nagyon megszilárdítja szokásait, nem tudja többé változtatni és mint Kina, nem tud tökéletesbülni. Erőszakos forradalommal mitsem lehet elérni, mert ekkor az történik, hogy vagy összeragasztják a széttört láncnak darabjait és a múlt változatlanul átveszi uralmát, vagy szétszórva maradnak a töredékek s az anarchiát nyomon követi a sülyedés.

Tehát az az eszményi állapot valamely népre, ha megőrzi a múlt intézményeit és észrevétlenül fokról-fokra változtat rajtuk. Ez az eszmény nehezen közelíthető meg. Az ókorban a rómaiak, az újkorban az angolok körülbelül az egyedüliek, kik megvalósították.

A hagyományos eszmék legmakacsabb fenntartói és megváltoztatásuk legkonokabb ellenzői természetesen a tömegek, nevezetesen azok a tömegosztályok, melyek a kasztokat alkotják. Már utaltam a tömegek konzervativ gondolkodására és kimutattam, hogy a legerőszakosabb forradalmak is csak azért törnek ki, hogy a szavakon változtassanak. A XVIII. század végén, mikor az egyházat lerombolták, a papokat kiűzték vagy leguillotinozták, a katolikus kultuszt egyetemleg üldözték, azt lehetett volna hinni, hogy a régi vallásos eszmék elvesztették minden hatalmukat. Mégis, alig néhány évre, általános kivánságra vissza kellett állítani az eltörölt kultuszt.10) Egy pillanatra kialudtak a régi hagyományok, s ismét visszavették uralmukat.

Egy példa sem bizonyítja jobban a hagyományoknak a tömegek lelkére gyakorolt hatalmát. Nem templomban vannak a legborzasztóbb bálványok és nem palotákban vannak a legkorlátlanabb zsarnokok. Ezeket meg lehet semmisíteni egy időre; de a láthatatlan hatalmak, melyek lelkünkben laknak, kikerülnek minden forradalmat, csak századok tudják őket lassan megmorzsolni.

3. §. Az idő.

Társadalmi kérdésekben épúgy, mint az élettani kérdésekben egyik leghatalmasabb tényező az idő. Ez az egyetlen igazi teremtő és egyetlen nagy romboló. Ez alkotta a hegyeket porszemekből és a geologiai kor parányi sejtjeit az emberi méltóságig emelte. Századok elmúlása elegendő, hogy valami megváltozzék. Jól mondták, hogy egy hangya el tudná hordani a Mont-Blanc-t, ha ideje volna. Az a bizonyos, akinek varázshatalma volna az időt tetszése szerint változtatni, olyan hatalommal rendelkeznék, mint amilyet a hívők Istennek tulajdonítanak.

Itt csak az időnek a tömegvélemények eredetére való befolyásával foglalkozunk. Működése e tekintetben rendkívüli. Ez tartja függőben a nagy erőket, mint aminő a faj, melyek nála nélkül nem képződhetnek ki. Ez hoz létre, ez növel és semmisít meg minden hiedelmet: ez ad nekik hatalmat és ez veszi el.

Főképen az idő készíti elő a tömegvéleményeket és hiedelmeket, vagyis azt a talajt, melybe gyökeret vernek. Innen van, hogy bizonyos gondolatok megvalósíthatók egyik korban és nem valósíthatók meg a másikban. Az idő halmozza föl a gondolatoknak és nézeteknek törmelékeit, melyben megszületnek egy korszak eszméi. Nem a véletlen vagy esetlegesség teremti meg őket; gyökereik nagy múltba nyúlnak vissza. Amikor virágjukban vannak, az idő készitette elő eljövetelüket; ezért kell mindig visszamennünk, hogy megérthessük eredetüket. A gondolat a múltnak leánya, a jövőnek anyja, az időnek mindig rabszolgája.

Az idő ami igazi tanítómesterünk, mindent átalakít, csak rá kell hagynunk. Manapság nagyon nyugtalanít bennünket a tömegek fenyegető aspirációja, s a rombolás és zavar, amit hangoztatnak. Csak az idő tudja majd az egyensúlyt helyreállítani. Jól mondja Lavisse, «hogy kormányforma még nem támadt egy nap alatt. A politikai és társadalmi szervezetek századokat igénylő művek. A hűbériség századokon keresztül kialakulatlan és chaotikus volt, mielőtt szabályait megtalálták volna. A korlátlan monarchia szintén átélt már századokat, mikor a kormányzás szabályszerű eszközeit meglelte és az átmeneti korszak nagy zavarokkal járt».

4. §. A politikai és társadalmi intézmények.

Az a gondolat, hogy az intézmények elejét vehetik a társadalmi bajoknak, és hogy a népek haladása a tökéletes alkotmány és kormányzás következménye és a társadalmi átalakításokat intézményes úton lehet végezni, ez a gondolat – mondom – még általánosságban el van terjedve. A francia forradalomnak is ez volt kiinduló pontja és a mai társadalmi elméletek is erre támaszkodnak.

A folytonos tapasztalatoknak sem sikerült komolyan megingatni ezt a borzasztó agyrémet. Hasztalan próbálták bölcsészek és történetírók tarthatatlanságát igazolni. Ámbár nem volt nekik nehéz kimutatniok, hogy az intézmények, az eszmék, érzelmek és erkölcsök folyományai és hogy nem lehet eszméket, érzelmeket és erkölcsöket törvénykészítéssel teremteni. A nép nem tetszése szerint választja intézményeit, minthogy nem tetszése szerint választja hajának, szemének színét sem. Az intézmények és kormányformák faji produktumok. Korántsem teremtői, hanem teremtményie egy korszaknak. A népek nem úgy kormányoztatnak, mint pillanatnyi szeszélyük kivánja, hanem amint jellemük követeli. Századokra van szükség politikai rezsim alakítására és századokra van szükség annak megváltoztatására. Az intézményeknek nincs közvetlen értékük; sem jók, sem rosszak magukban véve. Azok, amelyek jók, adott esetben egy adott népre, kárhozatosak lehetnek egy másikra. Tehát egy népnek épenséggel nincs hatalmában intézményeit valóban megváltoztatni. Erőszakos forradalmak árán kétségkívül cserélheti a neveket, de alapjában mitsem módosított. A nevek pedig csak üres külsőségek és a történetíró, ha mélyére hatol egy kissé a dolgoknak, nem sokat ad rájuk. Innen van pl. hogy a világ legdemokratikusabb országa, Anglia,11) pedig monarchikus kormányformája van, azok az országok pedig, hol a legsötétebb zsarnokság dühöng, az amerikai spanyol köztársaságok, ámbár republikánus alkotmányuk van. A népek sorsát jellemük végzi el és nem kormányformájuk. Ezt a nézetet előbbi munkámban kiséreltem meg megszilárdítani, biztos példákra hivatkozva.

Amiért gyerekes időtöltés, haszontalan retorikai gyakorlat az időt bármiféle alkotmánygyártással vesztegetni. A szükségesség és az idő vállalják ezt a munkát magukra, ha mi bölcsek vagyunk ezt a két tényezőt működni hagyni. Így volt ez az angol-szászoknál és amit nagy történészük, Macaulay mond egy helyen, meg kellene könyv nélkül tanulni az összes latin országok politikusainak. Kimutatva, hogy mi minden jót eredményeztek a józan ész szempontjából abszurdumok és ellenmondások tömkelegének látszó törvények, összehasonlítja az európai és amerikai latin népek zavarokban kimúlt jó néhány alkotmányát Angolországéval. Ezután bebizonyította, hogy az angol alkotmány mindig lassan változott, részenként, mindig a közvetlen szükségesség és sohasem spekulativ okoskodások befolyása alatt. «Sohasem kell a szimmetriával törődni és sokat kell törődni a haszonnal; a szabálytalanságot nem kell kiküszöbölni azért mert szabálytalanság; csak akkor kell újítani, ha már a baj érezhető, de akkor olyan alaposan, hogy a baj megszünjék; a tétel felállítása sohase legyen tágabb körű, mint az egyes eset, amiről szó van. Ime, ezek azok a szabályok, amelyek János király kora óta 250 parlamentünk tanácskozásában irányadók voltak.»

Egymásután sorra kéne vennünk az összes népek törvényeit és intézményeit, hogy kimutassuk, hogy azok mennyiben faji szükségletek és hogy emiatt nem lehet őket erőszakkal megváltoztatni. Lehet pl. filozófiailag vitatkozni a centralizáció előnyeiről és hátrányairól. De mikor azt látjuk, hogy egy legkülönbözőbb elemekből álló nép ezredéves erőfeszitést fordított a központosítás fokozatos megvalósítására, amikor megállapítjuk, hogy egy nagy forradalom a múlt összes intézményeinek tönkretételét tűzve ki célul, kénytelen volt nemcsak tiszteletben tartani, hanem erősbíteni ezt a centralizációt, mondhatjuk, hogy ez a szükségesség parancsára történt, sőt létföltétel, és sajnálkozni lehet a rombolásról szónokló politikusok csekély belátásán. Ha ez véletlenül sikerülne nekik, ez a siker borzalmas polgárháború12) rögtöni kitörését jelentené, ami különben újolag még nyomasztóbb központosításhoz vezetne, mint amilyen a régi volt.

Az előzményekből következik, hogy a tömeglélek huzamosabb befolyásolása az intézmények által nem érhető el. Mikor látjuk, hogy némely országok, mint az Egyesült Államok demokratikus intézményeik révén a jólétnek magas fokára emelkedtek, míg mások, mint az amerikai spanyol köztársaságok, a legborzasztóbb anarchiában leledzenek, elmondhatjuk, hogy az intézményeknek semmi közük sincs az egyiknél a nagysághoz, a másiknál a sülyedéshez. A népeket jellemük kormányozza és az összes intézmények, ha nem idomultak hozzá belsőleg ehhez a jellemhez, csak kölcsönzött ruhák és ideiglenes álöltözetek. Persze voltak véres háborúk és vad forradalmak és még lesznek is intézmények behozataláért és az emberek úgy mint a szent ereklyéknek természetfölötti erőt tulajdonítanak nekik és tőlük várják boldogságuk megteremtését. Bizonyos értelemben azt mondhatnók, hogy az intézmények hatással vannak a tömeglélekre, mert lázadásban törnek ki értük. De ilyenkor valóban nem az intézmények keltik a hatást, mert tudjuk, hogy akár győznek, akár buknak, semmiféle erejük nincsen. A tömegek lelkére csak az illuziók és szavak hatnak. A szavak főleg, ezek a semmitmondó hatalmas szavak, melyeknek csodás uralmát nemsokára kimutatjuk.

5. §. A tanítás és nevelés.

A kor csekélyszámú de nagy erejű uralkodóeszméi közt – ámbár merő illuziók, mint már kimutattuk – az első helyet ez foglalja el: a nevelés jelentékenyen meg tudja változtatni az embereket; megjavításukban és egyenlővé tételükben biztos eredményre vezet. Ez a tétel az ismétlés folytán végre a demokrácia legmegdönthetetlenebb dogmájává lett. Ezt megbolygatni ma már olyan nehéz volna, mint egykor az egyház dogmáit.

De ezen a ponton ép úgy, mint sok másban, a demokratikus eszmék legnagyobb összhangtalanságban vannak a lélektani és tapasztalati adatokkal. Több kiváló filozófusnak, köztük Herbert Spencernek, nem volt nehéz kimutatni, hogy a nevelés sem erkölcsösebbé, sem boldogabbá nem teszi az embert. Az öröklött szenvedélyeket és ösztönöket nem változtatja meg, sőt gyakran – kivált ha rosszul alkalmazzák – inkább veszedelmes, mint hasznos. A statisztikusok megszilárdították ezt az álláspontot, kimutatván, hogy a kriminálitás növekszik a tanítás vagy legalább is egy bizonyos tanítás általánosításával és hogy a társadalom leggonoszabb ellenségei, az anarchisták az iskolák babérkoszorúsai közül kerülnek ki. Egy kiváló hivatalnok, Adolphe Guillot, egy újabb munkájában közzé teszi, hogy 1000 iskolát nem végzett bűnösre 3000 iskolát végzett esik és hogy ötven év alatt a 100,000 lakosra eső bűnösök száma 223-ról 500-ra emelkedett, ami 133%, emelkedést jelent. Hivataltársaival egyértelműleg jegyzi meg, hogy a bűnözés a fiatalkorúaknál van növekvőben, kiknél mint tudjuk, az ingyenes és kötelező iskola helyettesíti a patronátust.

Azért nem biztos, – még senki sem állította – hogy a helyesen irányított nevelésnek nincsenek nagyon hasznos gyakorlati eredményei, ha nem is az erkölcsiség emelésében, hanem legalább is az élethivatásra való képesség fejlesztéséban. Sajnos, a latin népek, kivált huszonöt év óta, nevelési rendszerüket hamis elvekre alapítják és a legkiválóbb szellemek megfigyelései ellenére megmaradnak sajnálatraméltó tévedésükben. Én magam is kimutattam különböző munkáimban,13) hogy a mi mai nevelésünk a társadalom ellenségévé teszi legnagyobbrészt azokat, kik belőle részesülnek és a szociálizmus félszeg formáinak számos következménye innen veszi eredetét.

Ennek a nevelésnek – melyet joggal neveztek latin nevelésnek – az első hibája egy lélektani alaptévedésből származik, nevezetesen, hogy a könyvek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Azóta tanulnak amennyit csak lehet. A fiatal ember az elemi iskolától a doktorátusig vagy az államvizsgáig egyebet sem csinál, mint kívülről tanul könyveket, anélkül hogy ítélő és kezdeményező képességét gyakorolta volna valaha. A nevelés nála leckefelmondást és engedelmességet jelent. «Megtanulni a leckéket, könyv nélkül tudni a nyelvtant vagy kivonatot, jól ismételni, jól utánozni különös egy nevelés, ahol az minden törekvés, hogy hinni kell a tanító csalhatatlanságában és nem eredményez mást, mint hogy gyöngébbekké és tehetetlenné tesz bennünket.» – írja Jules Simon a volt közoktatásügyi miniszter.

Ha az egész nevelés haszontalan volt, nem tehetünk mást, mint hogy sajnálkozunk a szerencsétlen gyermekeken, kiknek, ahelyett, hogy hasznos dolgokra tanították volna őket az elemiben, Clotaire fiainak genealogiáját, Neustria és Austrasia harcait és az állattani osztályokat verték a fejükbe. De még sokkal komolyabb veszedelmet is rejt ez magában. Ez okozza, hogy akik ebben a nevelésben részesültek, undort éreznek az iránt az állapot iránt, melyben születtek és kikivánkoznak belőle. A munkás nem akar tovább munkás maradni, a paraszt nem akar többé paraszt lenni és a legutolsó nyárspolgár sem képzel fiai számára más pályát, mint valami államilag javadalmazott hivatalt. Az iskolák, ahelyett, hogy az élet számára készítenék elő az embert, államhivatalnokokat nevelnek, hol sikert lehet aratni anélkül, hogy az illető megerőltetné magát vagy egy szemernyi kezdeményezőképességnek is tanújelét adná. A létra alsó fokán a sorsával elégedetlen mindig lázadásra kész proletár-hadsereget szaporítja; fent pedig, ami frivol, egyszerre kételkedő és hiszékeny nyárspolgárságunkat, mely babonás hittel az állami tekintély iránt, melyet közben folyton gyaláz, a kormányra kenve mindig saját hibáit, semmihez sem tud kezdeni a tekintély közbenjárása nélkül.

A diplomásokat mind az állam kreálja tankönyveivel, de csak kevésnek tudja hasznát venni és a többit szükségképen állás nélkül hagyja. Az egyik részt táplálnia kell a többit ellenségévé teszi. A társadalmi pirámis tetejétől a csúcsáig, a kis hivatalnoktól a professzorig és préfet-ig, a diplomások roppant tömege szállta meg a hivatalokat. Míg a kereskedő alig talál ügynököt, ki őt a gyarmatokban képviselje, addig a legszerényebb hivatalt ezer pályázó ostromolja. Csak magában a Seine-departement-ban 20,000 tanító és tanítónő van állás nélkül, kik megvetve a mezei munkát és műhelyt, az államra számítanak megélhetésükért. A kinevezettek száma korlátolt, tehát az elégedetleneknek roppant számban kell lenni. Ez utóbbiak mindennemű forradalomra készek, bárki legyen a vezér és bármi legyen a cél, amiért küzdjenek. Az ismeretszerzés, ha nem talál az illető alkalmazást, biztos mód arra, hogy az ember forradalmár legyen.14)

Bizonyos, hogy ezzel az árral szembeszállni már nagyon késő. Csak a tapasztalat, a népek e végső tanítómestere lesz hivatva megmutatni tévedésünket. Ez maga elég hatalmas lesz bebizonyítani a mi gyűlölt tankönyveink és siralmas vizsgáink pótlásának szükségességét olyan hivatásos oktatással, mely az ifjúságot a mezőkre, műhelyekbe, a gyarmatok vállalataiba tudja majd terelni, amit ma minden áron kerülni igyekszik.

Ebben a tervszerű nevelésben, amit ma minden fölvilágosodott ember óhajt, részesítették egykor apáinkat, és ezt azok a népek, kik ma akaratukkal, kezedeményezésükkel, vállalkozó szellemükkel uralkodnak a világon, fenn tudták tartani. Egy nagy gondolkodó, Taine, azokon a figyelemre méltó lapokon, melyeket majd idézni fogok, világosan kimutatta, hogy a mi nevelésünk egykor csaknem az volt, ami a mai angol vagy amerikai nevelés. A latin és angol-szász nevelés közt vont figyelemreméltó párhuzamban világosan kimutatja a két módszer következményeit.

Végső szükségben még talán hajlandó volna az ember a mi klasszikus nevelésünk minden hibáját elszívelni, még azt is, hogy elégedetleneket és kitaszítottakat teremtett, ha az a sok felületes ismeret, az a sok kívülről tudott könyv emelné az értelmi színvonalat. De emeli-e valóban? Sajnos, nem! Ítélőképesség, tapasztalat, kezdeményezés, jellem, ezek a siker föltételei az életben és ezt a könyvek nem adják meg. A könyv jó arra, hogy belenézzünk, de teljesen hiábavaló hosszú töredékeket megtartani a fejben belőlük. Taine nagyon szépen kimutatja, hogy a hivatásos nevelés hogyan fejlesztheti az értelmet és ez homlokegyenest ellenkezik a klasszikus neveléssel.

«Az eszmék csak természetes és normális környezetükben fejlődnek. Ami pedig csírájukat életre kelti, a számtalan benyomás, amit a fiatal ember naponként szerez a műhelyben, a bányában, a törvényszéknél, az irodában, a hajógyárban, a kórházban, az eszközök, anyagok és műtét látása közben, ha ott van a kliensek és munkások közt, a munkánál, a jól vagy rosszul végzett, a költséges vagy kifizető vállalkozásnál. Lám, a szemnek, fülnek, kéznek, sőt a szaglásnak az ilyen apró-cseprő saját észrevételei önkéntelenül szerződnek és öntudatlanul dolgozódnak fel, ő benne szerveződnek és előbb vagy később új összetételt, egyszerűsítést, megtakarítást, tökéletesítést vagy feltalálást szuggerálnak neki. Mindezektől az értékes kontaktusoktól, mindezektől az asszimilálható és nélkülözhetetlen elemektől a francia ifjú meg van fosztva épen a legtermékenyebb korban. Hét, nyolc évig be van rekesztve az iskolába, távol a közvetlen és személyes tapasztalattól, amely megadta volna neki a dolgoknak, az embereknek és a velük való különböző bánásmódnak pontos és eleven ismeretét.

«… Tíz közül legalább is kilenc elvesztette az időt és fáradságot, több évet veszített életéből és épen a legtermékenyebb, legfontosabb és legdöntőbb éveket. Vegyük még hozzá először felét vagy kétharmadát azoknak, kik vizsgára jelentkeznek, értem a bukottakat; azután a vizsgára bocsátottak, egyetemi fokozatot, végbizonyítványt nyerők és diplomások felét vagy kétharmadát, vagyis a túlterhelteket. Sokat kívántak tőlük és megkövetelték, hogy azon a bizonyos napon széken ülve vagy tábla előtt, két óra hosszáig bizonyos tudományágban minden emberi ismeret élő repertóriumai legyenek. Valóban azok voltak körülbelül két óra hosszáig azon a napon; de egy hónappal utána már nem; az új vizsgán már nem tudnának átmenni. Az a sok zűrzavaros ismeret minél előbb kiszóródik a fejükből, és újjal nem pótolják. Az elmeerő eltompult, a termékenyítő nedv kiszáradt; előttünk a kész, gyakran már «végzett» ember. Már hivatala van, házas, oda van kapcsolva egy körhöz, de állandóan ugyanahhoz a körhöz, körülbástyázza magát szorosan vett hivatalába. Ezt pontosan betölti, de ezenkívül semmit sem tesz. Ilyen az átlag; bizonyos, hogy a bevétel nem fedezi a kiadást. Angliában és Amerikában – épen úgy, mint 1789 előtt Franciaországban – megfordított eljárást követnek, itt a bevétel egyensúlyban van, vagy pedig több».

A kiváló történész kimutatja azután a különbséget a mi rendszerünk és az angol-szász rendszer között. Náluk nincs meg a mi számtalan speciális szakiskolánk; az oktatást nem könyvekből, hanem a dolgokból merítik. A mérnököket például gyárban képezik és nem iskolában; így aztán elérheti azt a fokot, amire értelme képesíti; munkás vagy felügyelő marad, ha tovább nem tudja vinni és mérnök lesz, ha tehetségei megvannak hozzá. Ez az eljárás másképen demokratikus és hasznos a társadalomra, mint az, mikor az emberek egész pályája egy tizennyolc vagy húsz éves korában letett pár óráig tartó vizsgától van függővé téve.

«A bányában, műhelyben, kórházban, az építésznél, a bíróságnál tölti el a fiatalon szabadjára bocsátott növendék tan- és próbaidejét, olyanformán, mint nálunk az irnok az irodában és a festő a műteremben. Megelőzőleg mielőtt belépett volna, hallgathatott néhány általános összefoglaló előadást, hogy keretet nyerjen, amelyben majd elhelyezheti óráról-órára szerzett megfigyeléseit. Felfogóképességéhez mérten látogathat gyakran bizonyos technikai előadásokat, hogy módszeresen rendezhesse naponként szerzett tapasztalatait. Az ilyen módszer mellett gyakorlati készsége magától növekszik és fejlődik addig a fokig, ameddig a növendék tehetsége bírja és abban az irányban, amelyben jövendőbeli hivatása, speciális munkaköre, amire magát elszánta, követeli. Ilyen módon aztán Angliában és Amerikában a fiatal ember hamar kimutatja minden képességét. Huszonöt éves korában, vagy előbb, ha a feltételek nem hiányoznak, már nemcsak hasznos munkás, hanem önálló vállalkozó, nem kerék a gépben, hanem inkább motor. Franciaországban, hol a megfordított módszer van érvényben, amely nemzedékről-nemzedékre mindinkább kínai lesz, borzasztó az elveszett erők mennyisége.»

A nagy filozófus a mi latin nevelésünk és az élet közti diszharmóniát illetőleg a következő megállapodásra jut:

«A nevelés három fokán, a gyermek, serdülő és ifjú korban, az elméleti előkészítés könyvekből és padokban túlhosszú és megterhelő. Csak a vizsgára, iskolai fokozatra, oklevélre és végbizonyítványra van tekintettel és semmi egyébre. Eszközei rosszak, természet- és társadalomellenes módszert alkalmaz, a gyakorlati tanítást túlságosan elhalasztja; ehhez járul még az internátus, a mesterséges lelkesítés és gépies eljárás, a túltömés, mit sem törődve a későbbi korral, az ifjú korral, a férfi hivatásával; semmi tekintettel a valódi világra, melybe a fiatal ember minden órában beleeshetik, a társadalomra, mely őt körülveszi, s amelyben majd érvényesülnie kell, s az emberi küzdelmekre, amelyben előre fölfegyverkezettnek, gyakorlottnak és edzettnek kell lennie, hogy magát megvédhesse. Ezzel a nélkülözhetetlen készséggel, ezzel a minden másnál fontosabb ismerettel, a józan észnek, akaratnak és idegeknek szilárdságával, ami iskoláink nem törődnek. Ellenkezőleg, ahelyett, hogy képesítenék az embert, alkalmatlanná teszik jövendőbeli definitiv hivatására. Kijutva az iskolából, belépése a világba, első lépései a gyakorlati élet mezején, leggyakrabban nem egyebek, mint fájdalmas bukásoknak sorozata, amelyből megsebezve, hosszú időre elcsüggedve és kétségbeesve kerül ki. Ebben a kemény és veszedelmes próbában megbillen az erkölcsi és észbeli egyensúly és az a veszély érheti, hogy nem áll helyre többé. Itt a kiábrándulás a maga hirtelenségében és teljességében; nagy volt a csalódás és nagy volt a gyalázat.15)

Vajjon eltértünk-e az előzményekben a tömegek lélektanától? Bizonnyal nem. Ha meg akarjuk érteni azokat a gondolatokat és nézeteket, melyek ma gyökeret vernek és holnap előtörnek, tudnunk kell, hogy a talaj mi módon készült elő. A nevelésből, amelyben egy ország fiatalsága részesül, megtudhatjuk, hogy milyen lesz az illető ország jövője. A mai ifjúságnak adott nevelés igazolja a legsötétebb sejtelmeket. A tömeglélek jobbulása vagy megromlása kapcsolatban van az oktatással és neveléssel. Szükséges volt tehát kimutatni, hogy a mai rendszer mit hozott ki belőle, és hogy a közömbösök és semmivel nem törődők csoportja hogyan lett lassanként az elégedetleneknek iszonyú táborává, akik készek bármiféle utópista vagy szónoki szuggesztiónak engedelmeskedni. Az iskolák képezik ma az elégedetleneket és anarchistákat és itt készítik elő a latin népek számára a bukás közelgető óráját.

MÁSODIK FEJEZET. A tömeg nézeteinek közvetlen tényezői.

1. §. A képek, szavak és formák. – A szavak és formák varázsszerű hatalma. – A szavak hatalma az általuk előhívott képekhez kapcsolódik és független azoknak valódi értelmétől. – Ezek a képek változnak korok és fajok szerint. – A szavak elavulása. – Példák néhány nagyon használatos szó értelmének lényeges változására. – Hogy a régi dolgokat új nevekre keresztelik, ennek politikai haszna van, ha a korábbi elnevezések rossz hatást gyakorolnak a tömegekre. – A szavak értelmének változása fajok szerint. – A demokrácia szónak más a jelentése Európában és Amerikában. – 2. §. Az illuziók. – Jelentőségük. – Minden civilizáció alapjában megtalálhatók. – Az illuziók társadalmi szükségessége. – A tömegek mindig többre becsülik az igazságnál. – 3. §. A tapasztalat. – Csak a tapasztalat tudja a szükségessé vált igazságokat a tömeg lelkébe oltani és a veszedelmes illuziókat megsemmisíteni. – A tapasztalat csak úgy hat, ha gyakran ismétlődik. – Mibe kerülnek a tömegek meggyőzésére szükséges tapasztalatok. – 4. §. Az ész. – A tömegeknél semmi jelentősége sincs. – Csak a tudattalan érzelmek befolyásolásával hathatunk rájuk. – A logika szerepe a történetben. – A valószínűtlen események rejtett okai.

Kikutattuk azokat a távoli és előkészítő tényezőket, melyek a tömegek lelkének különös befogadóképességet adnak és lehetővé teszik náluk bizonyos érzelmeknek és gondolatoknak előállását. Most következik, hogy a közvetlenül hatni tudó tényezőket tegyük vizsgálat tárgyává. Egy másik fejezetben látni fogjuk, hogy ezeket a tényezőket mi módon kell alkalmazni, hogy minden hatásukat kifejthessék.

Ennek a munkának első részében a sokaság érzelmeit, gondolatait és gondolkodását tanulmányoztuk; ennek megismeréséből világosan levezethetjük a tömeglélekre való hatás általános módját. Már tudjuk, hogy mi tesz benyomást a tömegek képzeletére, ismerjük a szuggesztiók hatalmát és ragályosságát különösen akkor, ha képek alakjában jelentkeznek. De a szuggesztióknak különböző lévén eredetük, a tömegek lelkére hatással levő tényezők is más-másfélék lehetnek. Külön kell tehát őket szemügyre vennünk. És ez nem hiába való fáradság. A tömegek hasonlítanak valamennyire a mesebeli sphinxhez: meg kell fejtenünk a rejtélyt, amit pszichológiájuk elibünk ad, vagy el kell rá szánni magunkat, hogy fölfalnak bennünket.

1. §. A képek, szavak és formák.

A tömegek képzelőerejének tanulmányozása közben láttuk, hogy főleg a képek teszik őket benyomásra fogékonyakká. Ezek a képek nem állnak mindig rendelkezésünkre, de előhívhatók szavak és formáknak ügyes alkalmazásával. Művészettel alkalmazva, csakugyan megvan az a titokzatos hatalmuk, amit egykor a mágiába beavatottak tulajdonítottak nekik. A legborzasztóbb viharokat fel tudják kelteni a tömegek lelkében és le is tudják csendesíteni. Cheops piramisánál magasabb pirámist lehetne emelni csak azoknak az embereknek csontjaiból, kik a szavak és szóképek hatalmának áldozatai.

A szavak hatalma az előhívott képekhez kapcsolódik és merőben független valódi jelentésüktől. Nem egyszer ép azoknak van legnagyobb hatásuk, melyeknek értelme leghatározatlanabb. Ilyenek például az ilyen kitételek: demokrácia, szocializmus, egyenlőség, szabadság stb.; értelmük oly szétágazó, hogy vaskos kötetek nem volnának elegendők megállapításukra. És mégis bizonyos, hogy valóságos varázslatos hatalom fűződik e kurta szavakhoz, mintha az összes problémák megfejtését hordoznák magukban. Mert összetevői a legkülönfélébb tudattalan vágyaknak és a reményeknek, hogy megvalósulnak.

Az ész és érvek hasztalan küzdenek bizonyos szavak és formák ellen. Áhitattal ejtik ki a tömegek előtt, s amikor kimondták, az arcok ünnepélyes színt öltenek és a fejek helyeslőleg bólintanak. Sokan természeti erőknek vagy természetfölötti hatalmaknak tekintik őket. A lelkekben nagyhatású és határozatlan képeket hívnak elő és ép ez a homályosság, mely őket beburkolja, növeli titokzatos erejüket. A szentek szentje mögé rejtett félelmetes és titokzatos istenségekhez hasonlíthatnók őket, ahová a hívő csak remegve közeledik.

Mivel a szavak által előhívott képek függetlenek a szavak értelmétől, azonos formák alatt korok és népek szerint változnak. Bizonyos szókhoz csak ideiglenesen csatlakoznak bizonyos képek; a szó csak külső kép, mely őket megjeleníti.

A képek előhívására nincs valamennyi szónak és formának ereje; vannak olyanok, amelyek elavulnak és nem ébresztenek föl többé semmit a lelkekben. Ilyenkor üres hangokká válnak és csak az a hasznuk lesz, hogy azoknak, kik használják őket, nem kell gondolkozniok. Egy kevés szóforma- és fráziskészlettel, amit az ember fiatal korában elsajátít, untig el van látva mindennel, hogy az életen átevickéljen, anélkül, hogy meg kellene magát a gondolkodásban erőltetnie.

Ha megfigyeljük valamelyik nyelvet, azt találjuk, hogy a szók, melyekből áll, az idők folyamán elég lassan változnak; ellenben szüntelen változnak a képek, mit fölidéznek és az értelem, mely hozzájuk fűződik. Ezért jutottam én másik munkámban arra a következtetésre, hogy egy nyelvnek tökéletes fordítása, főkép ha kihalt népekről van szó, teljességgel lehetetlen. Mert voltaképen mit csinálunk, amikor latin, görög vagy szanszkrit kifejezést franciával helyettesítünk, vagy ha meg akarunk érteni saját nyelvünkön két- vagy háromszáz évvel ezelőtt írt könyvet? Egyszerűen azokat a képeket és képzeteket, melyek a mai életből jutottak tudatunkba, tesszük azoknak a teljesen más fogalmaknak és képeknek helyére, amiket a régi élet hozott létre egy, a miénkhez nem hasonló életfeltételek közt élő faj lelkében. Amikor a forradalom férfiai azt hitték, hogy a görögöket és rómaiakat utánozzák, csak azt tették, hogy a régi szavaknak olyan értelmet adtak, amilyen sohasem volt nekik. Mi hasonlóság lehet a görög intézmények és azok között, amelyeket ma megfelelő szókkal jelölnek? Mert mi egyéb volt akkor a köztársaság, mint lényegében arisztokratikus intézmény, melyet kis apró zsarnokok alkottak, kik a legszélsőbb alávetettségben tartott rabszolgatömegen uralkodtak. Ezek a községi arisztokráciák rabszolgaságra voltak alapítva, enélkül egy percig sem létezhettek volna.

És vajjon a szabadság szó ugyanazt jelenthette-e, amit ma értünk rajta, abban a korban, amikor a gondolatszabadságot még nem is sejtették, ahol nem volt nagyobb és ritkább gonosztett, mint a város isteneiről, törvényeiről és szokásairól vitatkozni? És a haza szó mi mást jelentett egy athéni vagy spártai lelkében, mint Athenae vagy Spárta kultuszát és nem Görögországét, amely versengő és folyton háborúskodó városokból volt összetéve. Ugyancsak a haza szónak mi lehetett a jelentése a versengő törzsekből álló, faj, nyelv és vallás szerint elkülönült régi gallusoknál, akiket Caesar azért győzött le olyan könnyen, mert mindig voltak köztük szövetségesei. Csak Róma adott Galliának hazát, megadva neki a politikai és vallásos egységet. De nem kell nagyon visszamennünk, mindössze alig két évszázadra, és elhitetjük-e, hogy ugyancsak a haza szó azt jelentette a francia hercegeknél, amit manapság, kik, mint a nagy Condé, idegenekkel szövetkeztek királyuk ellen? És ugyanennek a szónak nem volt-e más értelme, mint ma, az emigránsok szerint, kik azt hitték, hogy a becsület törvényének engedelmeskednek, ha Franciaország ellen harcolnak; és az ő szempontjukból csakugyan ennek engedelmeskedtek, mert a hűbéri törvény a vazallust urához és nem a földhöz köti és ahol a fejedelem volt, ott volt az igazi haza.

Nagyon sok szó van, melynek értelme az idők folyamán lényegében úgy megváltozott, hogy csak nagy erőlködéssel tudjuk megérteni, hogy egykor hogyan értették. Nagyon jól mondották, hogy sok olvasásra van szükségünk csak annak megértésére, hogy mi volt a jelentése dédapáinknál a «király» és «királyi család» szavaknak. Hát még a komplikáltabb kifejezéseknek?

A szavaknak csak bizonytalan, átmeneti, korok és népek szerint változó jelentése van. És amikor a tömegre akarunk velük hatni, azt kell tudnunk, hogy mi a jelentésük a tömegnél az adott pillanatban és nem azt, hogy mi volt egykor és hogy mi lehet más lelki alkatú egyéneknél.

Ha tehát a tömegekben politikai zavarok vagy nézetváltozás miatt mély ellenszenv ébredt bizonyos szavak által felébresztett képek iránt, a valódi államférfiúnak első kötelessége a kifejezéseket megváltoztatni, de – jól megértsük – úgy, hogy ez magukat a dolgokat ne érintse. Ezek ugyanis sokkal jobban össze vannak forrva az öröklött lelki alkattal, mintsem, hogy változtathatók volnának. Már régen megjegyezte a szellemes Toqueville, hogy a konzulátus és a császárság műve főleg abban állott, hogy új szavakba öltöztette a mult intézményeinek nagy részét, azaz, azokat a kifejezéseket, amelyek a tömegek képzeletében gyűlölt képeket idézték elő, újakkal cserélte föl, s ezeknek új volta meggátolta felidéződésüket. A «taille» lett telekadó, a «gabelle» lett sóadó, a fogyasztási adók indirekt és jövedelmi adók lettek; a mester- és céhtaxát kereseti adónak nevezték stb.

Az államférfiak egyik legfontosabb tevékenysége, hogy azokat a dolgokat, melyeket a tömegek régi nevükön nem tűrnek, népszerű vagy legalább is semmitmondó nevekre kereszteljék. A szavak hatalma oly nagy, hogy elég jól megválasztott szóval jelölni a leggyűlöltebb dolgokat, hogy a tömegek elfogadják. Jól jegyzi meg Taine, hogy a jakobinusok a szabadságra és testvériségre, az akkor népszerű szavakra való hivatkozással, «Dahomey-hoz méltó zsarnokságot, az inkvizícióhoz hasonló törvényszéket és a régi mexikóiakhoz hasonló emberáldozatokat rendeztek». A kormányzás művészete épúgy, mint az ügyvédség, szavak alkalmazásában áll. Ennek a mesterségnek az egyik legnagyobb nehézsége, hogy ugyanabban a társadalomban ugyanazoknak a szavaknak igen gyakran nagyon eltérő jelentése van a különböző társadalmi rétegeknél; látszólag ugyanazokat a szavakat használják, de sohasem beszélik ugyanazt a nyelvet.

A megelőző példákban bizonyítottuk, hogy az idő a főtényező a szavak értelmi változásában. Ha ide számítjuk a fajt is, látni fogjuk, hogy hasonló civilizációjú, de más-más fajokhoz tartozó népeknél ugyanazoknak a szavaknak igen gyakran a legeltérőbb képzetek felelnek meg. Sok utazás nélkül lehetetlenség ezeket a különféleségeket megérteni, ezért nem is bántom őket. Csak annyit szándékozom megjegyezni, hogy ép azoknak a szóknak népek szerint legváltozóbb a jelentése, melyeket a tömegek használnak. Ilyenek például a demokrácia és szocializmus szavak, melyek ma annyira forgalomban vannak.

Valóban merőben ellentétes gondolatok és képek felelnek meg nekik a latin és az angol-szász elmékben. Ez a szó: demokrácia, a román népeknél az egyéni akarat és kezdeményezés háttérbe szorulását jelenti az állami közösséggel szemben. Az államra nehezedik hovatovább minden, a vezetés, központosítás, egyedárúság és gyártás. Erre apellál szüntelen minden párt kivétel nélkül: a radikálisok, szocialisták és monarchisták egyaránt. Az angol-szászoknál, nevezetesen az amerikaiaknál, ugyanez a demokrácia szó ellenkezőleg az akarat és egyéniség intenzív fejlődését és az állam lehetőleg teljes háttérbe szorítását jelenti és a rendőrség, hadsereg és diplomáciai ügyeken kívül semmit sem engednek az államnak vezetni, nemkülönben a közoktatást sem. Tehát ugyanaz a szó egyik népnél az egyéni akarat és kezdeményezés teljes elnyomását, a másiknál az akarat és kezdeményezés lehető kifejtését és az állam16) háttérbe szorítását jelenti, vagyis homlokegyenest ellentétes értelme van.

2. §. Az illúziók.

A tömegek mindig ki voltak téve illuziók befolyásának a művelődés kezdetétől fogva. Az illuziók keltőinek emelték a legtöbb templomot, szobrot és oltárt. Egykor vallásos illúziók, ma bölcseleti és szocialis illuziók – ott vannak ezek a szörnyű hatalmasságok az élén az összes civilizációknak, melyek egymás után fölvirágzottak bolygónkon. Nevükben épültek Chaldea és Egyiptom templomai, a középkor egyházi épületei, nevükben forgatták föl száz évvel ezelőtt egész Európát, és nincs művészeti, politikai vagy társadalmi alkotásunk csak egy is, mely hatalmas nyomukat magán ne viselné. Az emberek lerázzák néha őket rémes fölfordulások árán, de úgy látszik, arra vannak kárhoztatva, hogy mindig újra felvegyék. Nélkülök nem juthattak volna ki az ősi barbárságból és nélkülök mihamarább oda sülyednének még vissza. Hiú árnyak ezek kétségkívül; de álmainknak e szülöttei kényszerítették a népeket arra, hogy megteremtsék mindazt, ami a művészet fényét, s a művelődés nagyságát alkotja.

«Ha megsemmisítenénk a múzeumokban és könyvtárakban és összetörnénk a templomok előcsarnokaiban minden művet és műemléket, melyhez a vallás adta a lelkesítést, mi maradna az emberiség nagy álmaiból?» írja egy író, ki a mi tanainkat összegezi. «Reményben és illuzióban részesíteni az embereket, ami nélkül nem tudnak meglenni, ez az igazolása az istenek, hősök és költők létezésének. Ötven éven keresztül úgy látszott, hogy a tudomány tölti be ezt a hivatást. De az eszményiségért lelkesülő kedélyek előtt kompromittálta az, hogy nem mer eleget igérni és nem tud eleget hazudni.»

A mult század bölcselői teljes hévvel szentelték magukat azoknak a vallásos, politikai és társadalmi illuzióknak lerombolására, melyekben apáink sok századon keresztül éltek. De lerombolásukkal kiszárították a reménynek és lemondásnak forrását. A feláldozott agyrémek mögött a természet vak és süket erőit lelték; könyörtelenek lévén a gyöngeségek iránt, nem ismernek ezek részvétet.

A filozófia az ő minden előrehaladásuk mellett sem tudott a tömegeknek olyan eszményt adni, hogy az meghatotta volna őket. De minthogy nekik mindenáron illúziók kellenek, ösztönszerűleg mint a rovarok fényhez, sereglenek a szónokok köré, kik ezzel ellátják őket. A népek fejlődésének nagy mozgatója sohasem az igazság volt, hanem a tévedés. Hogy a szocializmus olyan hatalmas manapság, az az oka, hogy még eleven illúziót tartalmaz. Folyton tért hódít a tudományos bizonyítások ellenére. Főereje abban áll, hogy olyan emberek védik, kik annyira nem ismerik a dolgok valóságát, hogy vakmerően boldogságot mernek igérni az embernek. A szocialis illúzió uralkodik a multnak fölhalmozódott törmelékein és övé a jövő. A tömegek sohasem szomjúhozták az igazságot. A nekik nem tetsző bizonyságok elől elfordulnak és inkább a tévedést istenítik, ha ez őket elkápráztatja. Aki illúzióba ringatja őket, úr lesz fölöttük, de áldozatuk az, aki megpróbálja őket kiábrándítani.

3. §. A tapasztalat.

A tapasztalat körülbelül az egyedüli eredményes módja annak, hogy a tömegek lelkében az igazság megrögződjék és a veszedelmessé vált illúziók megsemmisüljenek. E mellett szükséges, hogy széles alapon nyugodjék és gyakran ismétlődjék. Egy nemzedék összegyülemlett tapasztalatainak általában nem veszi hasznát a következő; ezért nem lehet a történelmi tényekre mint bizonyító adatokra hivatkozni. Egyedüli hasznuk annak igazolása, hogy a tapasztalatoknak milyen mértékben kellett korról-korra ismétlődniök, hogy valamelyes hatást gyakoroljanak és hogy kiirtsanak a tömegek lelkében csak egyetlen erős gyökeret vert tévedést is.

Századunkra és a mult századra bizonyára úgy hivatkoznak majd a jövő történészei, mint érdekes tapasztalatok korára. Egy kor sem tud annyit felmutatni.

E tapasztalatok közül legszörnyűbb volt a francia forradalom. Egy millió embert kellett legyilkolni és egész Európát húsz éven át fenekestül fölforgatni, hogy bebizonyosodjék, hogy a társadalmat nem lehet a tiszta ész diktálmányai szerint újra szervezni. Hogy pedig kísérletileg is nyilvánvalóvá legyen, hogy a Caesarok sokba kerülnek az értük áhítozó népeknek, ötven év alatt két megrázó tapasztalatra volt szükség, s ámbár szemmel láthatók voltak, úgy látszik nem voltak elég meggyőzők. Ámbár az első három millió emberbe és egy invázióba került, a második szétdarabolásba és az állandó hadsereg szükségességébe. A harmadik épen, hogy meg nem történt, és biztosan be fog egykor következni. Hogy az egész nemzet lássa, hogy az óriási német hadsereg nem holmi ártalmatlan17) nemzetőrség, mint 1870 előtt hirdették, szükség volt arra a borzasztó háborúra, melyet olyan drágán fizettünk meg. Annak megértésére, hogy a protekcionizmus tönkreteszi a magukat alávető nemzeteket, legalább is húsz évi keserves tapasztalatra lesz szükség. Végtelenségig lehetne a példákat idézni.

4. §. Az ész.

Mivel előszámláltuk a tömeglélekre hatni tudó tényezőket, szinte fölösleges volna az észt megemlítenünk, ha nem volna szükség befolyásának negativ értékéről szólanunk.

Már kimutattuk, hogy a tömegek nem befolyásolhatók észokokkal és csak a durva képzettársításokat értik meg. Épen ezért mindig az érzelmekhez fordulnak és sohasem az észhez azok a szónokok, kik őket befolyásolni tudják. A logika törvényeinek nincs náluk foganatja.18) A tömeg meggyőzése céljából eleve jól számot kell vetni az őket lelkesítő érzelmekkel, színlelni kell, hogy bennünk is megvannak, aztán módosítani kell őket, felidézve a kezdetleges asszociáció segítségével bizonyos nagyon szuggesztív képeket. Szükség esetén ismételni kell tudni ezt a munkát és mindenekfelett kitalálni a keletkezendő érzelmet. Annak szükségessége, hogy az ember szónoklás közben a pillanatnyi hatás szerint folyton tudja beszédét módosítani, előre hatástalanná teszi a megtanult és elkészített beszédet. Mert ha a szónok saját gondolatait és nem a hallgatókét követi, ez már magában megsemmisíti befolyását.

A logikus elmék, kik hozzá vannak szokva, hogy valamennyire szoros gondolatláncolattal győzik meg őket, önkéntelenül választják ezt a módszert akkor is, ha tömeghez fordulnak és mindig meglepődnek érveik hatástalanságán. «A szokásos mathematikai következtetések szillogizmusra, vagyis az egyenlőségi asszociációra vannak alapítva – tehát szükségképeniek – írja egy mathematikus. «A szükségesség azt követelné, hogy ezt a még szervezetlen tömeg meg megértse, ha tudná csak az egyenlőségi asszociációt is követni.» Bizonyos, de a tömeg époly kevéssé tudja követni, mint az anorganikus tömeg, sőt meg sem tudja érteni. Próbáljuk meg például következtetéssel meggyőzni a primitiv elméket, a vad embert vagy gyermeket, rájövünk, hogy milyen csekély értéke van az érvelés eme módjának.

Sőt nem is szükséges a primitiv lényekhez visszamennünk, hogy belássuk a következtetés teljes tehetetlenségét az érzelmekkel való küzdelemben. Gondoljunk csak arra, hogy milyen szívósak voltak századokon keresztül a vallásos babonák, melyek a legközönségesebb logikával ellenkeznek. Vagy kétezer évig hajoltak meg törvényük előtt a legkiválóbb lángelmék és a legújabb időknek kellett bekövetkezni, hogy igaz voltukat csak kétségbe lehessen vonni. A középkor és a renaissance idejében is volt elég fölvilágosodott ember; de egy sem akadt köztük, akinek a gondolkodó ész megmutatta volna ezeknek az előítéleteknek gyerekességét, és egy csekély kétséget is támasztott volna bennük az ördög incselkedése vagy a boszorkányégetés szüksége felől.

Kell-e sajnálkoznunk, hogy soha nem az ész a tömegek irányítója? Nem mernénk állítani. Kétségtelen, hogy az emberi észnek nem sikerült volna olyan hévvel és gyorsasággal ragadni előre az emberiséget a művelődés útján, mint ahogy ezek az agyrémek vitték. Bizonyára szükség volt ezekre az agyrémekre, a bennünket vezető tudattalan szülötteire. Minden faj lelki alkatában hordja végzetének törvényeit és tán e törvények azok, amelyeknek még a látszólag legészellenesebb impulzus hatása alatt is leküzdhetetlen ösztönből engedelmeskednek. Néha úgy látszik, hogy a népek olyan titkos erőknek vannak alávetve, mint amelyek a makkból tölgyfát növesztenek, vagy az üstökösöket pályájuk megtartására kényszerítik.

Azt a keveset, amit ezekből az erőkből sejthetünk, valamely nép fejlődésének egész menetében kell kutatnunk és nem az izolált tényekben, honnan néha látszólag erednek. Ha csak a tényeket vesszük külön-külön figyelembe, úgy látszik, hogy a történelemben a valószínűtlenség és véletlen uralkodnak. Valószínűtlen volt az, hogy egy tudatlan galileai ácsmester kétezer esztendőn keresztül mindenható isten lehessen és nevében alapítsák a legfontosabb civilizációkat. Valószínűtlen az is, hogy egy arab horda, otthagyva a pusztáját, meghódíthassa a régi görög és római világ legnagyobb részét és Nagy Sándorénál nagyobb birodalmat alapítson. Valószínűtlen még az is, hogy a vén és hierarchizált Európában egy szürke tüzérhadnagynak sikerüljön uralkodni népek és királyok tömegei fölött.

Hagyjuk csak az észt a filozófusoknak, de ne kívánjunk tőle túlságos nagy részvételt az emberek kormányzásában. Nem az ész közreműködésével, hanem ellenére támadnak az olyan érzelmek, mint a becsület, lemondás, a vallásos hit, a dicsőség és hazaszeretet, s ezek voltak máig minden civilizáció nagy forrásai.

HARMADIK FEJEZET. A tömegek vezetői és rábeszélési módszereik.

1. §. A tömegek vezetői. – Minden tömegnél ösztönszerű szükséglet, hogy vezetőknek engedelmeskedjék. – Csak ők tudnak hitet teremteni és tömegeket szervezni. – A vezetők szükségképen zsarnokok. – A vezetők osztályozása. – Az akarat szerepe. – 2. §. A hatás eszközei a vezetőknél. – Az állítás, ismétlés, lelki infekció. – E tényezők szerepe. – Hogyan jut a lelki infekció alsóbb társadalmi rétegekből magasabb társadalmi rétegekbe. – A népszerű gondolat minél előbb általános gondolattá lesz. – 3. §. A presztizs. – A presztizs meghatározása és osztályozása. – A szerzett és személyes presztizs. – Különböző példák. – Hogyan szűnik meg a presztizs.

Most megismertük a tömegek lelki alkatát, azt is tudjuk, hogy miféle erők tudnak lelkükre hatni. Azt kell most már kutatnunk, hogy mimódon kell ezekkel a mozgató erőkkel bánni és kik tudják ezeket haszonnal alkalmazni.

1. §. A tömegek vezetői.

Mikor bizonyos számú élőlény egyesült, akár baromnyájról, akár embertömegről van szó, ösztönszerűleg alávetik magukat egy főnök tekintélyének.

Az emberi tömegekben a valódi főnök gyakran csak egy vezető, de mint ilyen jelentékeny szerepet tölt be. Az ő akarata a mag, mely körül a vélemények képződnek és kiegyenlítődnek. A heterogén tömegeknél a vezető az organizáció első eleme és előkészítője szektákká szerveződésüknek. Idő multán irányítja őket. A tömeg engedelmes nyáj, gazdátlanul nem tud meglenni.

A vezető kezdetben legtöbbször vezetett volt.

Őt magát hipnotizálták egy gondolattal, melynek később apostola lett. Ez őt annyira eltöltötte, hogy rajta kívül minden elveszett számára és minden vele ellenkező nézet babona és tévedés. Ilyen volt például Robespierre, kit hipnotizáltak Rousseau filozófiai gondolatai és terjesztésükre az inkvizició módszereit alkalmazta.

A vezetők leginkább a tett és nem a gondolat emberei. Előrelátásuk csekély, s nem is lehet máskép, mert az előrelátás általában kételyre és tétlenségre visz. Főleg az ideges, izgatott, félig megzavarodott egyének közül kerülnek ki, kik már közel járnak az őrültség határához. Bármilyen abszurdum is az eszme, amelyért síkra szállnak és a cél, amiért küzdenek, meggyőződésükkel szemben vége minden logikának. A megvetésre és üldözésre mit sem adnak, sőt bátorítólag hat rájuk. Feláldoznak mindent, családot, személyes érdeket. Az önfenntartás ösztöne is megszűnik náluk, annyira, hogy a vértanúság az egyetlen jutalom, melyre törekszenek. Hitük erőssége nagy szuggesztiv erőt ad szavaiknak. A sokaság mindig kész hallgatni arra az emberre, ki erős akarattal van megáldva és tud neki tiszteletet parancsolni. A tömeggé verődött emberek elvesztik akaratukat és ösztönszerűleg fordulnak a felé, akiben megvan.

Vezetőkben a népek sohasem szükölködtek; de kell az hogy erős meggyőződés lelkesítse őket, mely apostollá tesz. Gyakran ügyes szónokok, kik csak személyes érdek után járnak és az alantas ösztönöknek hízelegve keresik a hatást. Befolyásuk így is nagy lehet, de mindig múlékony marad. A nagy rajongók, kik magasba ragadták a tömegek lelkét, a remete Péterek, a Lutherek, a Savonarolák, a francia forradalom vezérférfiai azért kápráztatták el az embereket, mert őket magukat kápráztatta el egy hiedelem. Így tudták megteremteni a lelkekben ezt a hitnek nevezett félelmetes hatalmat, mely az embert álmainak feltétlen rabszolgájává teszi.

Hitet teremteni, legyen az vallásos hit, politikai vagy társadalmi hit, hit egy végzendő munkában, személyben vagy eszmében, ez főleg a nagy vezetők szerepe, ezért figyelemre méltó az ő befolyásuk. Az emberiség rendelkezésére álló erők közül a hit a legnagyobbak egyike, méltán tulajdonítja neki az evangélium azt az erőt, hogy még a hegyeket is elmozdítja helyükről. Hitet kell adni az embernek, megtizszerezi erejét. A történelem nagy eseményeit obskurus hívők keltették életre, kiknek egyebük sem volt hitüknél. Nem a tudósok és filozófusok és pláne nem a kételkedők alkották a világot kormányzó nagy vallásrendszereket, sem az egyik félgömbtől a másikig terjedő nagy birodalmakat.

De ezekben a példákban a nagy vezetőkről van szó, kik elég ritkák arra, hogy a történelem könnyen megjegyezhesse számukat. Ezek képezik a csúcsát annak a szakadatlan sornak, mely a hatalmas vezető-egyénektől le addig a munkásig tart, aki füstös kunyhójában fellelkesíti lassanként társait, kérődzve folyton az alig érettt közhelyeken, de amelyeknek alkalmazása szerinte kell, hogy biztosan elvezessen az összes álmok és remények megvalósításához.

Az összes szociális szférákben, a legmagasabbakban épúgy, mint a legalsóbbakban, az ember attól fogva, hogy nincs izolálva, a vezető törvénye alá kerül. Az emberek legnagyobb részének, főkép a néptömegekhez tartozóknak a saját mesterségükön kívül nincs a dolgokról tiszta és biztos fogalmuk. Nem tudják önmagukat vezetni. A vezető kormányozza tehát őket. A vezetőt szükség esetén, de épen nem kielégítő módon pótolják azok az időszakos közlemények, melyek az olvasók számára véleményeket gyártanak és gondoskodnak mindenféle frázisról, hogy őket a gondolkodástól fölmentsék.

A vezetők tekintélye teljesen korlátlan, sőt nem érvényesül másképen, hacsak nem zsarnoki. Gyakran megjegyezték, hogy milyen könnyen parancsolnak maguknak engedelmességet a legturbulensebb munkásosztályokban is, pedig semmi támasza sincs tekintélyüknek. Ők határozzák meg a munkaórák számát, a munkadíjat, határoznak a sztrájkokról, ők kezdetik meg és hagyatják abba bizonyos órában.

A vezetők manapság mindjobban és jobban törekszenek a közhatalom elnyerésére abban a mértékben, amint ez utóbbi támadtatni és gyöngíteni engedi magát. Ezeknek az újdonsült uraknak zsarnoksága a magyarázata, hogy a tömegek sokkal jobban engedelmeskednek nekik, mint amennyire a kormánynak nem engedelmeskednek. Ha valami véletlen következtében a vezető eltünik és helyét rögtön be nem töltik, a tömeg összetartás és ellenállás nélküli sokadalommá lesz. A párisi omnibusz-sztrájk alkalmával elég volt két vezért elfogni, hogy a sztrájk rögtön megszünjék. Nem a szabadság, hanem a szolgaság szükséglete uralkodik mindenkor a tömegek lelkén. Annyira vágyakoznak az engedelmességre, hogy ösztönszerűleg vetik alá magukat annak, ki vezérüknek nyilvánítja magát.

A vezetők osztályában is lehet éles megkülönböztetéseket tenni. Egyik osztályba tartoznak az erélyes, szilárd akaratú, de pillanatnyi elhatározású egyének. A másikhoz, ezek jóval ritkábbak, mint az előbbiek, tartoznak az erős, tartós akaratú emberek. Az elsők hevesek, vitézek és bátrak. Ezek különösen alkalmasak kézi tusák vezetésére, veszélyeken keresztül ragadni a tömeget és az újoncokat hősökké tenni. Ilyenek voltak pl. az első császárság alatt Ney és Murat. Ilyen volt még napjainkban Garibaldi, ez a tehetségtelen, de energikus kalandor, akinek sikerült a régi nápolyi királyságot egy maroknyi emberrel bevenni, ámbár azt kiképzett katonaság védte.

De, ha hatalmas is ezeknek a vezetőknek energiája, nem igen éli túl az általuk keltett lelkesedést. A hősök, amint visszatérnek a mindennapi élet forgatagába, kik előbb olyan tüzesek voltak, csodálatos gyöngeségeket árulnak el, mint azok például, kiket most idéztem. Úgy látszik, hogy nem tudnak magukba mélyedni és nem tudják önmagukat vezetni a legegyszerűbb körülmények közt sem, pedig előbb másokat oly jól tudtak volt vezetni. Ezek azok a vezetők, akik funkciójukat csak azon föltétel alatt tudják végezni, ha őket magukat folyton vezetik és ösztönzik, mindig van fölöttük valami gondolat vagy ember és pontosan megszabott magatartási irányt követnek.

A vezetők második kategóriájába tartoznak az állandó akaratú egyének; hatásuk a kevésbé csillogó külső forma dacára sokkal inkább jelentékeny. Ezek közt vannak az igazi vallásalapítók és a nagy munkák végrehajtói: Pál apostol, Mahomed, Columbus Kristóf, Lesseps. Nem fontos, hogy intelligensek-e vagy korlátoltak, a világ mindig az övéké lesz.

Tartós akaratuk rendkívül ritka és rendkívül hatalmas tehetség, mely előtt minden meghajol. Az ember nem is tudja mindig eléggé mérlegelni, hogy mire képes a tartós és erős akarat; semmi sem áll neki ellent, sem a természet, sem istenek, sem emberek.

A legújabb példát arra nézve, hogy mit tud az erős és tartós akarat, egy kiváló ember adta nekünk, aki elválasztott egymástól két világrészt és megvalósított egy olyan vállalatot, melyet a legnagyobb uralkodók háromezer év óta hiába kiséreltek meg. Később egy hasonló vállalata megfeneklett; de akkor már öreg volt, ekkor már minden fogytán van, az akarat is. Ha meg kell mutatnunk, hogy az akarat magában mire képes, elő kell adnunk részleteiben azoknak a nehézségeknek a történetét, amelyek a szuezi csatorna ásatásánál előfordultak. Egy szemtanú, Cazalis doktor összegyűjtötte néhány elragadó sorban ennek a roppant műnek kivitelét hallhatatlan emlékezetű alkotójától elbeszélve.

«Napról-napra epizódonként beszélte el a csatorna hőskölteményét. Elbeszélt mindent, amin neki győzedelmeskednie kellett, minden lehetetlenséget, amit lehetővé tett, minden ellenállást, az elleneirányuló szövetséget, a kellemetlenségeket, a bajokat, a levertséget, de amelyek sohasem vették el bátorságát, se csüggedtté nem tették; említette, hogy Anglia folyton ellene volt és támadta; Egyiptom és Franciaország haboztak, a francia konzul jobban ellenszegült az első munkálatoknál, mint a többi összesen, s amint így ellene fordultak, a szomjazó munkásoktól megvonták az ivóvizet. A tengerészeti miniszter, a mérnökök, valamennyien tudományosan képzett, komoly és tapasztalt emberek, természetesen mind ellenségei, tudományosan meg voltak győződve a sikertelenségről; kiszámították, kilátásba helyezték, mint ahogy megjövendölik bizonyos napra vagy órára a holdfogyatkozást.

Az a könyv, mely a nagy emberek életét beszéli el, nem tartalmaz sok nevet, de ezek a nevek a művelődés és történelem legfontosabb eseményeinek állottak élén.

2. §. A hatás eszközei a vezetőknél: az állítás, ismétlés, a lelki infekció.

Mikor arról van szó, hogy valamely tömeget egy pillanatra magunkkal ragadjunk és rávegyük, hogy valami tettet elkövessen, egy palotát kiraboljon, gyilkoltatni engedje magát egy megerősített hely vagy barrikád védelmében, gyors szuggesztióval kell rá hatni; ezek közül legerősebb maga a példa. De szükség van arra is, hogy a tömeget már bizonyos körülmények előkészítsék és főképen, hogy abban, aki magával akarja ragadni, meg legyen az a tulajdonság, amit alább presztizs néven fogunk tanulmányozni.

Midőn arról van szó, hogy eszméket, hiedelmeket belerögzítsünk a tömegek elméjébe – pl. modern, szociális elméleteket – a vezetők eljárása különböző. Erre szolgál főképen az a három nagyon biztos eljárás: az állítás, ismétlés és lelki infekció. A hatás elég lassú, de a hatás eredményei annál tartósabbak.

A puszta, egyszerű állítás menten minden következtetéstől és bizonyítástól, a legbiztosabb mód arra, hogy valamely gondolat a tömeg elméjét megragadja. Minél határozottabb az állítás, minél inkább meg van fosztva a bizonyosságnak és bizonyításnak látszatától, annál nagyobb a tekintélye. A vallásos könyvekben és minden idők törvénykönyveiben az egyszerű állítás a mindenkor követett eljárás. Az államférfiak, kik hivatva vannak valamely politikai ügy védelmére, az iparosok, kik hirdetményekkel terjesztik árúikat, ismerik az állítás értékét.

Az állításnak azonban csak akkor van igazi hatása, ha folyton ismételik és lehetőleg ugyanazon kifejezésekkel. Azt hiszem, Napoleon mondotta, hogy egyetlen komoly retorikai alakzat az ismétlés. Az állított dolog az ismétlés által annyira elfoglalja az elméket, hogy végre bebizonyított igazságnak tekintik.

Az ismétlésnek a tömegekre való befolyását jól megértjük, mert hisz látjuk, hogy milyen befolyással van felvilágosodott elmékre. Ez a befolyás pedig onnan ered, hogy az ismételt dolog a tudattalannak mélyen fekvő részeit teszi magáévá, s előkészíti tetteinek rugóit. Bizonyos idő multán már nem tudjuk, hogy az ismételt állításnak mi az alapja, és határozottan hiszünk benne. Ebben rejlik a hirdetésnek csodálatos ereje. Amikor már százszor, ezerszer olvastuk, hogy legjobb az X. csokoládé, azt képzeljük magunknak, hogy ezt már sok felől hallottuk mondani és határozottak vagyunk bizonyossága felől. Mikor már százszor-ezerszer olvastuk, hogy az Y. por kiváló személyiségeket gyógyított ki makacs betegségből, azon vesszük magunkat észre, hogy magunk is próbát tennénk vele, ha hasonló nyavalyába esnénk. Ha folyton azt olvassuk ugyanabban az ujságban, hogy A. közönséges gézengúz és B. ritka tisztességes ember, határozottan meg leszünk róla győződve, legalább is akkor, ha nem olvassuk az ellenkező véleményen levő ujságot, ahol a két kvalifikáció meg van fordítva. Az állítás és ismétlés magukban elég erősek arra, hogy egymással küzdjenek.

Mikor valamely állítást elégszer ismételtek, és az ismétlésben meg van az egybevágóság, ép úgy, mint a bizonyos neves pénzügyi vállalatoknál történik, hogy elég gazdagok arra, hogy megvegyék a konkurrenseket, képződik az a bizonyos valami, amit gondolatáramlatnak neveznek és főkép a lelki infekció hatalmas mechanizmusa. A tömegekben a gondolatok, érzelmek, emóciók, hiedelmek ragályos befolyást érnek el, s az ép oly intenziv, mint a mikróbák befolyása. Ez a jelenség egész természetes, mint ezt a tömegben élő állatoknál is megfigyelhetjük. Egyik ló mozgolódását csakhamar utánozzák az ugyanabban az istállóban levő többi lovak is. Néhány juhnak a félelme vagy zavaros mozdulata mindjárt átragad az egész nyájra. A tömeghez tartózó embereknél minden lelki indulat roppant gyorsan átragad, s ez magyarázza meg a pánikok villámgyorsaságát. Az agybeli rendellenességek ép úgy ragadósak, mint a butaság. Tudjuk, hogy az őrültség milyen gyakori az elmegyógyászoknál. Újabban megemlékeznek az őrültség formái közt a agoraphobiáról, mely az emberről átragad az állatokra.

Az infekció nem jár az egyéneknek egy ponton való kölcsönös együttlétével; nagy távolságban is bekövetkezhetik bizonyos események befolyása alatt, melyek egy érzelemben összekapcsolják az elméket és megadják nekik a tömegek speciális jellemvonásait, különösen akkor, ha előkészítették az elméket azok a közvetett tényezők, melyekről föntebb beszéltem. Ilyenszerű volt pl. az 1848-ki forradalom kitörése; ez Párisból indult ki, nagy hirtelen Európa nagy részét átjárta és megrázkódtatta a különböző monarchiákat.

Az utánzás, melynek a társadalomi jelenségekben oly nagy jelentőséget tulajdonítottak, voltaképen nem egyéb, mint a lelki infekció egyszerű hatása. Egyébként befolyását már kimutatván, annak ismétlésére szorítkozom, amit több mint húsz évvel ezelőtt elmondtam, s amit azóta újabb munkákban több író továbbfejlesztett:

«Az ember az állatokhoz hasonlóan természeténél fogva utánzó lény. Az utánzás szükséglet rá nézve, különösen akkor, ha ez az utánzás mindenképen könnyű; ez az a szükséglet, mely a divatnak nevezett hatalmas befolyást gyakorolja. Mert akár véleményről, eszméről, irodalmi nyilatkozatról vagy ruháról van szó, ki meri magát kivonni uralma alól? Nem érvekkel, hanem mintaképekkel vezetik a tömegeket. Minden korszakban van néhány egyéniség, ki viselkedésének módjával hatást kelt és ezt a tömeg öntudatlanul utánozza. Ezeknek az egyéniségeknek azonban nem szabad az elfogadott eszmékkel túlságosan szakítani. Akkor nagyon nehéz lenne őket utánozni és nem lenne semmi befolyásuk. Épen azért azok az emberek, kik korukban túlságosan kimagaslanak, nem gyakorolnak rá semmi befolyást. Mert igen nagy a távolság, Ez az alapja annak is, hogy az európaiak kulturájuk minden előnyével is csak igen jelentéktelen befolyással vannak a keleti népekre, mert igen nagy a különbség köztük.

«A multnak és a kölcsönös utánzásnak kettős hatása egy országnak és kornak embereit végre annyira egyformákká teszi, hogy a gondolat és stílus egy családhoz tartozókká teszi még a filozófusokat, tudósokat és írókat is, kiknek látszólag leginkább ki kellene ez alól vonniok magukat és rögtön felismerhető, hogy mely korhoz tartoznak. Nem is kell valakivel sokáig beszélgetnünk, hogy megtudjuk olvasmányait, mindennapi elfoglaltságát és környezetét, amelyben él.19)

A lelki infekció oly hatalmas, hogy rákényszerít az egyénre nemcsak bizonyos nézeteket, hanem bizonyos érzési módokat is. Az infekció az oka, hogy megvetnek bizonyos korszakban némely műveket, mint pl. a Tannhäuser-t és néhány évvel később csodálják épen azok, akik előbb legjobban lesajnálták.

A lelki infekció útján és sohasem a gondolkodó ész mechanizmusa útján terjednek a tömegek nézetei és hiedelmei. A munkások mindennapi fogalmai a korcsmában a repetició, affirmáció és lelki infekció révén alakulnak ki; és az összes korok tömegeinek hiedelmei sem másképen jöttek létre. Találóan hasonlítja össze Renan a keresztyénség első megalapítóit a «szociálista munkásokkal, kik korcsmáról-korcsmára terjesztik eszméiket;» és már Voltaire jegyezte meg a keresztyén vallást illetőleg, «hogy száz éven keresztül a leghitványabb csőcselék tartozott hozzá.»

Megjegyzendő, hogy a lelki ragály, az előadott példák módjára, miután a néptömeget magáévá tette, átragad a felsőbb társadalmi rétegekre is. Ez az, amit napjainkban a szociálista tanoknál látunk, amelyek azoknál kezdenek hódítani, akik legelső áldozatoknak vannak kiszemelve. Olyan erős a lelki fertőzés mechanizmusa, hogy működése előtt minden személyes érdek megsemmisül.

Innen van, hogy minden népszerűvé lett vélemény nagy erővel ragadja magával a legmagasabb társadalmi osztályokat is, bármennyire nyilvánvaló a diadalmas tan esztelensége. Itt az alsóbb társadalmi osztályoknak a felsőbb társadalmi osztályokra való reakciójáról van szó, ami annál érdekesebb, mert a tömeghiedelmek többé-kevésbé mindig valami magasabb eszméből erednek, mely gyakran nem volt hatással abban a környezetben, ahol létrejött. Ezt a magasabb eszmét az érte lelkesülő vezetők magukévá teszik, kiforgatják, alapítanak egy szektát, ez újra átgyúrja, aztán a tömeg közé jut, s ez tovább-tovább alakítja. Így népszerű igazsággá lesz, valami formában visszajut a forrásához, s ekkor áthatja a nemzet magasabb rétegeit. Elvégre az értelem vezeti a világot, de ez az értelem nagyon messze van tőle. A filozófusok, az eszmék megteremtői már réges rég porrá váltak, amikor a most leírt mechanizmus útján gondolatuk végre diadalt arat.

3. §. A presztizs.

Hogy az állítás, ismétlés és infekció által terjesztett eszmék olyan nagy hatalmat érnek el, nagyban hozzájárul az a titokzatos hatalom, amit presztizsnek neveznek.

Mindaz, ami uralkodott a világon, eszmék vagy emberek, mindazt főképen az az ellenállhatatlan hatalom vitte keresztül, amely presztizs nevet visel. Ennek a szónak értelmét mindnyájan tudjuk, de sokkal több formában alkalmazzák, mintsem hogy könnyű volna meghatározni. A presztizs tartalmazhat bizonyos érzelmeket, minő a hódolat és félelem; néha ez az alapja, de teljesen meg is lehet nélküle. Legnagyobb presztizsük épen a holtaknak van, kiktől már nem félünk, mint pl. Nagy Sándor, Caesar, Mohamed, Buddha. Viszont vannak olyan lények és fikciók, melyeket nem csodálunk, pl. Indiában a földalatti templomok csúf istenségei, mégis nagy presztizzsel hatnak reánk.

A presztizs valójában azoknak egyike az uralmaknak, mit valamely egyén, mű vagy eszme gyakorol lelkünkre. Ez a hatalom megbénítja minden itélőképességünket s lelkünket csodálattal és tisztelettel tölti el. Az előidézett érzelem megmagyarázhatatlan, mint minden érzelem, de szükségképen olyanfajta, mint a kábultság a hipnotizált alanynál. A presztizs minden uralomnak leghatalmasabb forrása. Az istenek, királyok és asszonyok sohasem uralkodhattak volna nélküle.

A presztizs különböző alakulataiban két főformát állapíthatunk meg: a szerzett és személyes presztizst. A szerzett presztizs az, amit a név, a szerencse és tekintély kölcsönöznek. Ez független a személyes presztizstől. A személyes presztizs ellenkezőleg valami egyéni dolog, összefüggésben lehet a tekintéllyel, dicsőséggel, szerencsével vagy pedig ezek elősegítik, de teljesen meg lehet nélkülök.

A szerzett vagy mesterséges presztizs sokkal elterjedtebb. Már azáltal, hogy valaki bizonyos poziciót foglal el, van bizonyos szerencséje, presztizsre tett szert, ha nincs is semmi személyes értéke. A katonának uniformisban, a hivatalnoknak vörös talárban mindig van presztizse. Nagyon jól jegyezte meg Pascal, hogy a bíróknak szükségük van talárra és parókára. Enélkül háromnegyed részét elvesztenék tekintélyüknek. A legbosszúsabb szociálista is megrőkönyödik mindig egy hercegnek vagy marquis-nak láttára. Elég egy ilyen címet fölvenni, hogy az ember bármelyik kereskedőt becsaphassa.20)

Az a presztizs, amiről beszéltem, a személyek által gyakorolt presztizs; ide, e mellé számíthatjuk azt a presztizst is, amit a vélemények, irodalmi és művészeti alkotások stb. gyakorolnak. Ez leggyakrabban csak felhalmozódott ismétlés. Mert a történet, de főképen az irodalom- és művészettörténet, nem egyéb, mint ugyanazon véleményeknek ismétlése, melyet senki sem próbál ellenőrizni, s végeredményben ismétli mindenki azt, amit az iskolában tanult és vannak nevek, dolgok, melyeket senki sem merne megbolygatni. Homeros munkái a mai olvasónak tagadhatatlanul szörnyű unalmasok; de ki merné ezt mondani. A Parthenon mai állapotában érdektelen rom; de olyan presztizse van, hogy az ember csak a történeti emlékek teljes összegével látja. A presztizs sajátsága, hogy megakadályozza, hogy a dolgokat olyanoknak lássuk, mint amilyenek valójában és megbénítja minden itélő-tehetségünket. A tömegeknek mindig, az egyéneknek igen gyakran szükségük van teljesen kész véleményekre minden dologban. Ezeknek a nézeteknek sikere független az igazságtól vagy tévedéstől, amit tartalmaznak, egyedül presztizsüktől függ.

Most rátérek a személyes presztizsre. Ennek természete nagyon eltér a mesterséges vagy szerzett presztizsétől, mellyel az imént foglalkoztam. Ez minden címtől és tekintélytől független tehetség, kevés számú egyén rendelkezik vele, de amely lehetővé teszi, hogy valóban magnetikus varázst gyakoroljon környezetére még akkor is, ha az vele társadalmilag egyenlőkből áll, amelyen semmi más módon sem gyakorolhatnak uralmat. Környezetükre rákényszerítik gondolataikat, érzelmeiket, s az engedelmeskedik nekik, mint a vadállat a szelidítőnek, kit könnyen fölfalhatna.

A nagy tömegvezetőkben, mint aminők Buddha, Jézus, Mohamed, J. D’Arc, Napoleon, magas fokon meg volt a presztizsnek ez a formája; és főképen ezáltal érvényesültek. Az istenek, hősök, dogmák, maguktól érvényesülnek, anélkül, hogy vita tárgyai lennének; sőt maguktól megsemmisülnek, mihelyt vitatkoznak róluk.

A nagy egyéneknek, kiket idéztem, e varázslatos hatalmuk megvolt, mielőtt híresekké váltak volna, anélkül nem lettek volna azzá. Nyilvánvaló például, hogy Napoleonnak, dicsősége magaslatán egyedül hatalmánál fogva rendkívüli presztizse volt; de ez a presztizs sajátja volt már részben akkor is, amikor még nem volt hatalma és teljesen ismeretlen volt. Amikor mint névtelen tábornok protekcióból az olaszországi hadsereg élére került, barátságtalan tábornokok közé csöppent, kik el voltak rá készülve, hogy gorombán fogadják a direktóriumtól rájuk kényszerített fiatal akarnokot. De az első perctől fogva, az első találkozástól fogva, anélkül, hogy egy szóra, mozdulatra vagy fenyegetésekre lett volna szükség, megszelidültek, mihelyt először megpillantották a jövő nagy emberét. Taine egykorú memoárok szerint nagyon érdekes hírt közöl erről a találkozásról.

«A hadosztálybeli tábornokok, többek közt Augereau, az a hősies és goromba vasgyúró, ki büszke volt termetére és vitézségére, megérkeznek a főhadiszállásra elkeseredve a kis parvenü ellen, kit Párisból küldtek a nyakukra. Augereau már előre bosszús és engedetlen volt iránta a róla szóló leírás miatt: Barras kedvence, vendemiaire-tábornok, utcahős, kit medvének tartottak, mert mindig magában gondolkozott, apró emberke, mathematikus és álmodozó hírében állott. Beeresztik őket; Bonaparte még váratott magára. Végre megjelenik kardosan, fedett fővel, kifejti terveit, kiadja nekik parancsait és útnak ereszti őket. Augereau némán maradt, csak kinn aztán összeszedte magát és újra elkezdte szokásos káromkodásait; Massenával együtt bevallja, hogy ez az ebadta kis tábornok őt megfélemlítette; nem értheti, mi az a hatalom, amitől ő egy szempillantás alatt megsemmisítve érezte magát.»

Miután nagy emberré lett, presztizse elérte teljes dicsőségét és egyenlő volt legalább is azzal, melyben a jámbor hívők valamely istenséget részesítenek. Vandamme tábornok, a marcona forradalmár, ki még Augereaunál is brutálisabb és energikusabb volt, így szólt 1815-ben egy nap d’Ornano marsallnak, amikor együtt mentek föl a Tuileriák lépcsőjén: «Kedves barátom, ez az ördöngős fickó, valami előttem érthetetlen varázshatással van rám. Annyira, hogy én, aki se istentől, sem ördögtől nem félek, remegek, mint egy gyerek, mikor közeledek hozzá, és rá tudna venni, hogy a tűlyukon átbújjak és tűzbe vessem magam.»

Napoleon ugyanezt a varázserőt gyakorolta mindenkire, aki hozzá közeledett.21)

Davoust mondotta a maga és Maret hódolatáról szólva: «Ha a császár ezt mondaná nekünk kettőnknek: Politikám érdekei azt kivánják, hogy Páris elpusztuljon, de senki meg ne tudja és el ne hagyja a várost, biztos vagyok abban, hogy Maret megőrizné a titkot; csak annyira menne a megszegésben, hogy családját kivinné a városból. De ami engem illet, attól tartva, hogy elárulom a titkot, ott hagynám feleségem és gyermekeimet.»

A varázslatnak erre a bámulatos hatalmára kell emlékeznünk, hogy megérthessük Elba szigetéről való csodálatos visszatérését; a gyors meghódítását Franciaországnak egy ember által, ki maga ellen találta egy nagy ország egész szervezett erejét, pedig attól lehetett volna tartani, hogy már megúnta zsarnokságát. Csak rá kellett néznie az elfogatására kiküldött tábornokokra, kik megesküdtek, hogy őt elfogják. Megadták magukat mindnyájan ellenkezés nélkül.

«Napoleon – írja Wolseley angol tábornok – teljesen egyedül kötött ki Franciaországban, mint a kicsiny Elba sziget menekültje, mely birodalma volt és sikerült neki néhány hét alatt vér nélkül Franciaország egész hatalmi szervezetét fölforgatni törvényes királya alatt. Nyilvánult-e valaha egy embernek személyes hatalma csodálatosabban? De ennek az utolsó hadjáratnak elejétől végéig milyen csodálatos hatalmat gyakorolt még a szövetségesekre is, kényszerítve őket, hogy az ő kezdeményezését kövessék és milyen kevésen múlt, hogy tönkre nem tette őket?»

Presztizse túlélte s folyton növekedett. Ez avatta császárrá egyik ismeretlen unokaöccsét. Midőn napjainkban újra éledni látjuk legendáját, látjuk, hogy ez a nagy árny még mindig milyen hatalmas. Bánjatok az emberekkel kegyetlenül, amint csak tetszik, mészároljárok őket milliószámra, vezessétek egyik inváziót a másik után, mindez meg van engedve, ha van elegendő presztizstek és kellő tehetségtek annak megtartására.

Kétségtelen, hogy teljesen kivételes presztizsre idéztem itt példát, de szükség volt rá hivatkozni annak megértésére, hogy a nagy vallásrendszerek, tanok és nagy birodalmak hogyan keletkeznek. A presztizs révén a tömegre gyakorolt hatalom nélkül ezeknek eredete nem volna megérthető.

De a presztizs nem csupán a személyes tekintélyen, hadi dicsőségen és vallásos terroron alapszik; lehet sokkal szerényebb eredete és még úgy is jelentékeny. Századunk több példát tud felmutatni. A legmeglepőbbek egyikét, melyet az utókor korról-korra fog emlegetni, egy kiváló ember története nyújtotta, ki megváltoztatta a földgömb arculatát s a népek kereskedelmi viszonyait, elkülönítve egymástól két szárazföldet. E vállalatában rendkívüli akaratának köszönhette a sikert, de a varázsnak is, mit azokra gyakorolt, kik körülötte voltak. Elég volt magát mutatnia, hogy erőt vegyen az egyhangú ellenálláson. Csak beszélt és lebilincselő egyénisége barátaivá tette ellenségeit. Főleg az angolok dühöngtek terve ellen; elég volt neki csak megjelenni Angliában, megnyert minden szavazatot. Később Southampton-on keresztül utaztában, meghúzták útjában a harangokat, és most készülnek neki Angliában szobrot emelni. Legyőzve az embereket és dolgokat, azt hitte, hogy nincs többé akadály számára, és Szuezt a Panamán akarta megcsinálni. Ugyanazokkal az eszközökkel látott hozzá, de már öreg volt; különben is a hit, mely hegyeket mozdít ki helyükből, csak akkor mozdítja ki őket, ha nem túlságos magasak. A hegyek ellenszegültek és a bekövetkező katasztrófa, megsemmisítette a dicsőség ragyogó glóriáját, mely a hőst körülvette. Élete mutatja, hogyan nőhet naggyá a presztizs és hogyan veszhet el. Mikor már nagyságban a világtörténelem legünnepeltebb hőseivel vetekedett, saját országának felsőbbsége nyomta le a legközönségesebb bűnös színvonalára. Mikor meghalt, koporsóját egyedül vitték közönyös tömegeken keresztül. Csak az idegen uralkodók áldoztak emlékének, mint aki egyike a legnagyobb embereknek, kiket a világtörténelem eddig ismert.22)

De a különböző példák, melyeket idéztünk, a szélsőséges formákat képviselik. Hogy a presztizs lélektanát részleteiben is kiépítsük, e részleteket egy hosszú sorban kellene felállítani, amely a vallás- és birodalomalapítóktól a kis emberig terjed, aki szomszédait akarja elkápráztatni egy új ruhával vagy diszítéssel.

Ebben a sorban a legtávolabbi tagok a presztizsnek a művelődés különböző alakulataiban – a tudományban, művészetben, irodalomban – nyilvánuló formái lennének és ekkor láthatnánk, hogy ez a meggyőzés alapeleme. A presztizzsel bíró egyén, eszme vagy dolog közvetlenül a lelki infekció révén talál utánzókra s befolyásolja egész nemzedékeknél az érzésnek és gondolkodásnak bizonyos megnyilatkozási formáit. Az utánzás különben legtöbbször tudattalan és épen ez teszi azt teljessé. A mai festőknek, kik felújították bizonyos primitiv festmények élettelen színeit és merev alakjait, fogalmuk sincs, hogy honnan veszik az inspirációt; olyannyira hisznek a saját eredetiségükben, hogy ha ezt a művészeti formát nem egy kiváló mester újította volna föl, csak a naiv és alárendelt oldalak folytatását láttuk volna benne. Azok, kik egy másik híres mester után violaszínű árnyékkal vonják be vásznukat, nem látnak több violaszínt a természetben, mint azelőtt ötven évvel láttak az emberek, hanem egy festőnek személyes, különös impressziója szuggerálta őket, aki ennek a szertelenségnek ellenére nagy presztizst tudott elérni. Ilyen példákra könnyen találunk a művelődés egész területén.

Az előzményekből látjuk, hogy számos tényezőnek lehet része a presztizs létrejövetelében: a leglényegesebbek egyike volt mindig a siker. Minden sikert arató embert, minden érvényesülő gondolatot így ismertek el. Hogy a siker egyik főfő alapja a presztizsnek, az bizonyítja, hogy ez utóbbi amazzal együtt mindig eltűnik. A hőst, kit a tömeg ma ujjongva dicsőit, meggyalázza holnap, ha sikertelenség éri. Sőt a visszahatás annál nagyobb lesz, minél nagyobb volt a presztizs. A tömeg ilyenkor a bukott hőst vele egyenlőnek tekinti és azért áll bosszút, hogy már többé el nem ismert nagysága előtt meghajolt. Mikor Robespierre hivataltársait és nagyszámú kortársait nyakaztatta, szörnyű presztizse volt. Mikor őt néhány ellenszavazat hatalmától megfosztotta, ezt a presztizst rögtön elvesztette és a tömeg ép olyan szitkok közt kisérte a guillotinhoz, mint előtte való nap áldozatait. A hívők mindig dühvel törik össze a régi istenek szobrait.

A sikertelenség miatt megsemmisült presztizs rút véget ér. Ellene való küzdelemmel le lehet járatni, de ez nagyon lassú módszer. Ez az eljárás azonban biztos sikerrel jár. A kétségbe vont presztizs nem presztizs többé. Az istenek és emberek, kik sokáig megtudták őrizni presztizsüket, sohasem tűrtek ellenmondást. Aki csodáltatni akarja magát a tömegektől, távol kell őket magától tartania.

NEGYEDIK FEJEZET. A tömegnézetek és tömegmeggyőződések változékonyságának határai.

1. §. A megrögzött vélemények. – Bizonyos általános hiedelmek változatlansága. – Ezek irányítják a civilizációt. – Gyökeres kiirtásuk nehézsége. – A türelmetlenség mennyiben erény a népeknél. – Az általános hiedelemnek bölcseleti abszurdítása nem árthat a terjedésnek. – 2. §. A tömegek változó nézetei. – Azok a nézetek, amelyek nem valamely általános hiedelemből származnak, rendkívül változékonyak. – Az eszmék és hiedelmek feltűnő változásai legalább egy században. – E változások reális határai. – Az elemek, melyeken a változás nyugszik. – Az általános meggyőződések jelenlegi eltünése és a sajtó mindenfelé valóelterjedése okozza, hogy a nézetek a jelenkorban mindinkább változnak. – Hogyan van, hogy a tömeg véleményei minden tárgyat tekintve a közönbösség felé hajolnak. – A kormányok nem tudják a véleményeket irányítani, mint eddig. – A vélemények mai szétágazódása megakadályozza zsarnokságukat.

1. §. A megrögzött vélemények.

A lények anatómiai és lélektani karaktere között némi párhuzamosság van. Az anatómiai jellemvonások közt találunk bizonyos változatlan elemeket, s ezek annyira nem változékonyak, hogy megváltoztatásukhoz geologiai korszakok elmulása szükséges; ezek mellett az állandó, változhatatlan jellemvonások mellett vannak nem állandó jellemvonások, melyeket a tenyésztő vagy kertész ügyessége könnyű szerrel alakíthat néha annyira, hogy a felületes vizsgáló előtt néha elrejtik az alapjellemvonásokat.

Ugyanezzel a jelenséggel az erkölcsi jellemvonásoknál is találkozunk. A fajnak eredeti lelki alkatrészei mellett ott vannak a nem állandó, változékony elemek. És ez a magyarázata annak, hogy valamely nép véleményeit, nézeteit tanulmányozva, mindig lelünk egy szilárd alapot, melyre a nézetek rakódnak s ezek époly ingatagok, mint a sziklát befedő homok.

A tömegek nézetei és hiedelmei két jól megkülönböztethető osztályt alkotnak. Egyik csoportba tartoznak a nagy, állandó meggyőződések, melyek több századon keresztül tartanak, s amelyeken az egész civilizáció nyugszik. Ilyenek voltak például hajdan a feudális felfogás, a keresztyén eszmék, a reformáció; ilyenek napjainkban a nemzetiségi elv, a demokratikus és szociális eszmék. A másik osztályba tartoznak a pillanatnyi, ingatag vélemények, melyek leggyakrabban az általános felfogásokból erednek; minden korban látunk ilyeneket keletkezni és elenyészni; ilyenek a művészetben és irodalomban bizonyos időszakokban uralkodó elméletek; ezek hozták például életre a romanticizmust, a naturalizmust, miszticizmust stb. Legtöbbször csak felszínes dolgok, mint a divat, s épúgy változnak, mint ez. Olyanok, mint kis hullámok; szüntelen lesznek és el-eltűnnek a mélyvizű tó felszínén.

A nagy általános nézetek száma csekély. Keletkezésük és elmulásuk a tetőpontja minden történelmi faj történetének. Ezek alkotják a civilizáció voltaképeni vázát.

Muló nézetet könnyű beleplántálni a tömegek lelkébe, de nagyon nehéz tartós hiedelmet megrögzíteni. De ezt az utóbbit ép olyan nehéz megdönteni, mint amilyen nehéz volt alapját megvetni. Leggyakrabban csak erőszakos forradalmakkal vihető a változás keresztül. Sőt a forradalmaknak is csak akkor van erre hatalmuk, ha a hiedelem már elvesztette a lelkeken való uralmát. A forradalom ilyenkor arra való, hogy teljesen elsöpörje azt, ami már körülbelül fölösleges volt, de a szokás kényszerítő igája miatt még nem veszítette el végleg érvényét. A kezdődő forradalmak voltaképen véget érő hiedelmek.

Valamely nagy hiedelem kimulásának napját könnyen meg lehet pontosan állapítani; tudniillik akkor következik be, mikor értékét kezdik kétségbevonni. Mivel minden nagy hiedelem fikció, csak úgy maradhat fenn, ha vizsgálódásnak nincsen kitéve.

Sőt mikor már alapjában megrendült, még mindig megtartják hatalmukat a belőle származó intézmények és csak lassan enyésznek el. Mikor aztán végleg elveszette erejét, omlik össze hamarjában minden, amit fenntartott. Egyetlen népnek sem volt módjában meggyőződéseit változtatni anélkül, hogy egész művelődésének átalakítására ne lett volna kárhoztatva.

Ez a módosítgatás mindaddig tart, míg elfogadásra alkalmas új, általános nézetet nem talál; addig kénytelen az anarchia állapotában maradni. Az általános meggyőződések szükségszerű támasztékai a művelődésnek. Ezek adnak irányt az eszméknek, s csak ezek tudnak hitet inspirálni és kötelességet teremteni.

A népek mindig érezték az általános hiedelmek hasznát és ösztönszerűleg megértették, hogy eltűnésük sülyedésük óráját jelenti. Róma fanatikus kultusza a rómaiak számára azt a hitet jelentette, mely őket a világ uraivá tette, s mikor ez a hit megszűnt, Rómának vesznie kellett. A barbárok is, kik letörték a római műveltséget, csak mikor közös nézetekre tettek szert és bizonyos összetartozást értek el, juthattak ki az anarchiából.

Nem ok nélkül van, hogy a népek mindig türelmetlenül védik meggyőződéseiket. Ha gáncsolható is bölcseleti szempontból ez a türelmetlenség, a népek életében egyik legszükségesebb erény. A középkor a nagy hiedelmek megszilárdításáért és fenntartásáért mennyi máglyát emelt, hány feltaláló és újító halt meg kétségbeesésben, ha kikerülhette büntetését. Ezeknek megvédelmezéséért forgatták föl a világot annyiszor, és halt meg annyi millió ember a csatamezőkön, és fog még meghalni.

Nagy nehézségekkel jár egy általános hitnek alapját megvetni, de mikor biztosan meg van alapozva, hatalma legyőzhetetlen; és bármennyire hamis bölcseletileg, megnyeri a legkiválóbb elméknek tiszteletét is. Vajjon Európa népei nem tartották megdönthetetlen igazságoknak több mint tizenöt évszázad óta a vallásos legendákat, melyek közelebbről tekintve, épolyan barbárok,23) mint a Moloch-kultusz? Évszázadokon keresztül nem vették észre annak a legendának borzalmas esztelenségét, hogy egy Isten, egyik teremtményének engedetlenségeért saját fia szörnyű kínszenvedéseivel áll bosszút. A legkiválóbb szellemek, egy Galilei, egy Newton, egy Leibnitz, még egy pillanatig sem tételezték fel, hogy ezeknek a dogmáknak igazságát kétségbe lehetne vonni. Semmi sem mutatja jobban a nagy hiedelmek által teremtett hipnózist, de semmi sem bizonyítja jobban elménk szégyenletes korlátoltságát sem.

Amint egy új dogma beleplántálódott a tömegek lelkébe, ez inspirálja intézményeiket, művészetüket és maguktartását. A lelkekre gyakorolt hatalma ilyenkor korlátlan. A tett emberei csak megvalósításáról álmodoznak, a törvényhozók alkalmazásán fáradoznak, a bölcsészek, művészek, írók azzal foglalatoskodnak, hogy különböző formákba áttegyék.

Az alapvető hiedelemből eredhetnek a járulékos momentán hiedelmek, de az alapnézetnek bélyegét mindig magukon viselik. Az egyiptomi civilizáció, a középkori európai és az arab mohamedán civilizáció csekély számú vallásos hiedelemből erednek, ez rányomta bélyegét ezeknek a civilizációknak legkisebb elemeire is, és rögtön felismerhetők.

Ezeknek az általános nézeteknek tulajdonítható, hogy az emberek minden korban körül vannak véve a hagyományoknak, nézeteknek, szokásoknak hálójától, ettől az igától nem tudnak szabadulni, s ez teszi őket annyira egymáshoz hasonlóvá. Az embereket főképen ezekből az általános nézetekből eredő nézetek és szokások irányítják. Ezek szabályozzák a lényünkhöz tartozó legaprólékosabb mozzanatokat és a legfüggetlenebb elme sem gondol arra, hogy magát ez alól kivonja. Az az igazi zsarnok, amely tudattalanul lebilincseli a lelkeket, mert ez az egyedüli, amely ellen nem lehet küzdeni. Tiberius Dzsingiszkhan, Napoleon kétségkívül borzasztó zsarnokok boltak, de Mózes, Buddha, Jézus, Mohamed, Luther, még sírjukban is sokkal nagyobb deszpotizmust gyakoroltak a lelkekre. Egy összeesküvés letaszíthatja a zsarnokot, de mit tehet a szilárd hittel szemben. A katolicizmus ellen való heves küzdelemben, ámbár a tömegek látszólag vele tartottak, és a rombolásban az inkvizíció könyörtelen eszközei alkalmaztattak, ami nagy forradalmunk maradt a vesztes. Az igazi zsarnokok, kiket az emberiség megismert, mindig a holtak árnyai vagy általuk teremtett illuziók voltak.

Az általános hiedelmek gyakori tudományos lehetetlensége sohasem volt akadálya diadaluknak. Sőt ez a diadal csak oly feltétel alatt, úgy látszik lehetségesnek, ha bizonyos titokzatos lehetetlenséget foglalnak magukban. A szocialista dogmák nyilvánvaló gyönge oldala nem akadály abban, hogy a tömegek lelkén diadalmaskodjék. A valódi alantassága az összes vallásos hiedelmekkel szemben csak ebben áll: az eszményi boldogság, amit ez utóbbiak igérnek, csak a jövő életben valósul meg és ezt a megvalósulást senki sem tudja bizonyítani. Mivel pedig a szocialisták szerint való eszményi boldogságnak a földön kell megvalósulnia, a megvalósítás első kísérletei után rögtön ki fog derülni az igéret hiábavalósága, s az új hit azonnal elveszti minden presztizsét. Hatalma csak addig a napig fog növekedni, ameddig diadala után hozzálát a gyakorlati megvalósításhoz. Ez az oka, hogy az új vallás, ha destruktiv szerepe van is kezdetben, mint a többinek, nem fog majd tudni alkotni, mint amazok.

2. §. A tömegek változó nézetei.

Az állandó hiedelmek fölött, melyeknek hatalmát az előbb kimutattuk, van az állandóan keletkező és elmuló vélemények, eszmék és gondolatok rétege. Némelyik csak egy napig tart és legjelentékenyebbek is alig élik túl egy nemzedék életét. Már megjegyeztük, hogy a felszínre jövő változások ezeknél a véleményeknél sokkal inkább felszínesek, mint valódiak, és hogy mindig a faji sajátságok lenyomatát viselik magukon. Mikor például a mi országunk politikai intézményeit vizsgáltuk, szemmel láthatóvá tettük, hogy a látszólag legellentétesebb pártoknál: a monarchistáknál, imperialistáknál, szocialistáknál stb., van egy teljesen azonos eszme, és hogy ez az eszmény a mi fajunk lelki alkatával függ össze, mert más fajoknál hasonló nevek alatt, homlokegyenest ellenkező eszményt találunk. Mert nem a nézeteknek adott név, sem a csalóka alkalmazás nem változtatja meg a dolgok lényegét. A forradalom polgárai, teljesen elmerülve a latin irodalomba, és a római köztársaságra szegezve szemüket, átvették annak törvényeit, fasceseit és tógáit, és igyekeztek utánozni intézményeit és példáit, nem lettek rómaiakká azért, mert egy hatalmas történelmi szuggesztiónak uralma alatt álltak. A filozófus feladata kutatni, hogy a látszólagos változások alatt mi az állandó a régi hiedelmekben és elkülöníteni azt, ami a vélemények mozgó folyamatában az általános hiedelmek és a faji lélek által határoztatik meg.

Filozófiai kritérium nélkül azt hihetnénk, hogy a tömegek politikai és vallásos nézeteiket folytonosan és önkényesen váltogatják. Az egész politikai, vallás, művészet- és irodalomtörténet látszólag valóban ezt bizonyítja.

Vegyük például a mi történelmünknek egy rövid korszakát, csak 1790-től 1820-ig; mindössze harminc év, egy nemzedék ideje. Itt látjuk, hogy a kezdetben monarchikus tömegek forradalmiakká majd imperialistákká, végül ismét monarchikusokká lettek. Ami pedig a vallást illeti, ugyanazon idő alatt a katolicizmusból átmentek az istentagadásba, majd a deismusba, végül ismét visszatértek a katolicizmus legtúlzottabb formáihoz. És ezek nemcsak a tömegek voltak, hanem époly mértékben vezetőik is. Meglepetéssel látjuk, hogy azok a nagy konventisták, a királyok esküdt ellenségei, kik sem istenekről, sem urakról nem akartak tudni, legalázatosabb szolgái lettek Napoleonnak, azután pedig kegyesen vitték a gyertyákat a körmeneteken XVIII. Lajos alatt.

És a tömegnézetekben milyen változások mentek végbe a következő hetven év alatt. Ennek a századnak kezdetén még «perfid Anglia» Napoleon örökösei alatt Franciaország szövetségese lett; Oroszországot, melyet kétszer megszálltunk, amely annyira örült a mi utolsó vereségeinknek, egyszerre csak barátnak tekintették.

Az irodalomban, művészetben, a bölcseletben még gyorsabb a nézetek váltakozása. Egymás után keletkeznek és tűnnek el a romanticizmus, naturalizmus és miszticizmus. A tegnap még dicsőített művészeket és írókat holnap már mélységesen megvetik.

De mit látunk, ha elemezzük mindezeket a látszólag oly mély változásokat? Mindazok, amelyek az általános nézetekkel és faji érzelmekkel ellentétben vannak, csak mulékonyak, s az eltérített folyó csakhamar megtalálja ismét medrét. Azok a nézetek, melyek nem kapcsolódnak valamely alaphithez, vagy faji érzelemhez, s következőleg semmi állandóságuk nem lehet, ki vannak téve minden esetlegességnek, – vagy mondjuk – a környezet legcsekélyebb változásának. Mindig pillanatnyiak, mert a szuggesztiónak és lelki infekciónak köszönik létüket. Keletkeznek és elmulnak, néha époly gyorsan, mint a szél alakította homokzátony a tenger partján.

A tömegek mulékony nézeteinek száma napjainkban olyan nagy, amilyen még sohasem volt; ennek pedig három különböző oka van:

Az első, hogy a régi meggyőződések hova-tovább elveszítve uralmukat, nem működnek közre többé abban, hogy mint eddig, határozott irányt adjanak nekik. A kiszorult alapnézeteket egy sereg különálló nézet helyettesíti, s ezeknek sem multjuk, sem jövőjük nincs.

A második ok az, hogy, mivel a tömegek hatalma növekszik, de mindinkább hiányzik, ami ellensúlyozná, a gondolatok e túlságba menő csapongásának semmi sem áll útjában.

A harmadik ok végre az, hogy az újabban annyira terjedő napisajtó, a legellentétesebb nézeteket tárja szüntelen a tömegek elé. A szuggesztiókat, amit az egyik fölkelt, csakhamar lerontják az ellentétes szuggesztiók. Ennek az eredménye, hogy egyetlen vélemény sem tud széltében elterjedni, és hogy csak mulékony léte van. Megszünik mielőtt annyira el tudna terjedni, hogy általánossá lehetne.

E különböző okok egy új világtörténelmi jelenséget eredményeztek – s ez teljesen jellemző korunkra – értem azt, hogy a kormányok nem tudják a közvéleményt irányítani.

Eddig, és még nem is olyan régen, a kormányok tevékenysége, néhány író és a kevés számú újság voltak a közvélemény igazi szabályozói. Ma már az írók elvesztették minden befolyásukat, s az újságok csak visszahatnak a közvéleményre. Ami az államférfiakat illeti, távol attól, hogy irányítsanak, a közvéleményt igyekeznek követni. Rettegnek a közvéleménytől, amely nem egyszer a terrorig megy és megfosztja őket minden határozott magatartástól.

Mind nagyobb tért nyer az a törekvés, hogy a tömegek véleménye legyen a politika legfőbb szabályozója. Ma már annyira ment, hogy szövetségeket csikar ki, mint ezt újabban az orosz szövetségnél láttuk, mely kizárólag népies mozgalom eredménye. Nagyon érdekes jelenség látni, hogy napjainkban a pápák, királyok és császárok alávetik magukat az interview szokásának, hogy egy adott kérdésről való véleményüket a tömegek ítéletének előterjesszék. Valamikor lehetett mondani, hogy a politika nem érzelem dolga. Elmondhatjuk-e ma, mikor mind jobban a változékony tömegek ösztönei az irányadók, kik nem ismernek észszerűséget és az érzelem egyedüli irányítójuk?

Ami a napi sajtót illeti, a közvélemény egykori irányítóját, kénytelen volt meghátrálni a tömegek hatalma előtt, épúgy mint a kormányok. Bizonyos, hogy még jelentékeny hatalma van, de csak azért, mert kizárólag a tömegvéleményeknek és folytonos változásaiknak visszhangja. Egyszerű információ-ügynökség lett és lemondott arról, hogy valamely gondolatnak vagy tannak terjesztője legyen. Követi a közszellem minden hullámzását, és erre a verseny szükségletei kötelezik, mert különben elveszti olvasóit. A régi méltóságos és befolyásos organumok, mint a Constitutionnel, a Débats, a Siécle, melyeket az előbbi nemzedék olyan kegyesen hallgatott, mint valami orákulumot, eltűntek vagy információs szervekké lőnek, feleresztve mulatságos krónikával, mindennapi pletykákkal és pénzügyi reklámokkal. Melyik újság elég gazdag ma ahhoz, hogy szerkesztőinek személyes véleményt is megengedjen és mennyi súlya lesz ezeknek a véleményeknek az olvasóknál, akik csak értesíttetni vagy mulattatni akarják magukat és akik minden ajánlás mögött spekulációt sejtenek. A kritikának nincs többé hatalma, forgalomba hozni egy könyvet vagy színdarabot. Árthat nekik, de nem használ. Az újságok teljesen tudatában vannak annak, hogyha hiábavaló minden bírálat és személyes vélemény, szűkebb teret adnak az irodalmi bírálatoknak, és csak a könyv címének és néhány reklámsornak közlésére szorítkoznak, és valószínű, hogy húsz év mulva így lesz a szinházi kritikával is.

A közvélemény kikémlelése lett manapság a sajtó és a kormányok tulajdonképeni foglalkozása. Szüntelen azt tudakolják, hogy milyen hatást keltett valamely esemény, törvényjavaslat, beszéd; a dolog nem könnyű, mert semmi sem ingadozóbb és változékonyabb, mint a tömegek véleménye és semmi sem gyakoribb, mint azt látni, hogy átokkal sujtják azt, amit még tegnap dicsőítettek.

A közvélemény irányításának ez a teljes hiánya és ugyanakkor az általános hiedelmek megbomlása végre minden meggyőződés teljes szétmállását eredményezte és a tömegek növekvő közönyösségét mindennel szemben, ami nem érinti épen az ő közvetlen érdekeiket. A tanok, mint aminők a szocializmus, meggyőződéses védelmezőkre csak a teljesen tanulatlan osztályokban találnak: mint például a bányászok és gyári munkások. A kispolgár, a kézműves, kik már valamennyire tanultak, teljesen szkeptikusok, vagy ingadozók.

A harminc év óta tartó fejlődés meglepő. Az előbbi korszakban, még nem is régen, a véleményeknek volt bizonyos általános iránya; bizonyos alapvető hiedelmeknek elfogadásából eredtek. Már azáltal, hogy valaki monarchista volt, voltak neki a történelemben épúgy, mint a tudományban szükségképen biztos és jól megkülönböztetett gondolatai és a miatt, hogy republikánus volt, nézetei ellenkezők voltak. A monarchista biztosan tudta, hogy az ember nem származik a majomtól, és a republikánus nem kevésbbé jól tudta, hogy abból származik. A monarchistának borzalommal kellett beszélni a forradalomról, a republikánusnak tisztelettel. Voltak nevek, mint például Robespierre és Marat neve, melyeket gyanakvó arccal kellett kiejteni, és voltak nevek, más mint Caesar, Augustus, Napoleon, melyeket csak gyalázva lehetett kimondani. Egész a mi Sorbonne-unkig a történetnek ez a gyerekes felfogása volt általános.24)

Napjainkban a vitatkozás és boncolgatás miatt minden vélemény elvesztette tekintélyét; élük csakhamar elkopik és csak azokból maradt kevés, melyek szenvedélyt kelthetnek bennünk. A mai embert mindjobban megszállja a közönyösség.

A nézeteknek ez általános kimerülésén ne nagyon siránkozzunk. Nem lehet kétségbe vonni, hogy ez a dekadencia jele valamely nép életében. De bizonyos, hogy a látnokoknak, apostoloknak, a vezetőknek, szóval a meggyőződötteknek egészen más erejük van, mint a tagadóknak, a kritikusoknak és közömbösöknek; de ne felejtsük el, hogyha a tömegek mai hatalma folytán csak egyetlen vélemény is elég presztizsre tud szert tenni, hogy érvényesüljön, ennek olyan zsarnoki hatalma lesz majd, hogy csakhamar minden meghajol előtte és a szabad véleménynyilvánítás korának jó hosszú időre vége lesz.

A tömegek néha a békés urakat képviselik, mint amilyenek időnként Tiberius és Heliogabal voltak; de dühös kedélyállapotban is vannak. Ha valamely civilizáció kezük ügyébe kerül, csak véletlennek lehet tulajdonítani, ha sokáig fennmarad. Ha még valami föltarthatná egy kevéssé a sülyedés óráját, ez nem lehetne más, csak a nézetek legszélsőbb változékonysága, s a tömegek növekvő közönyössége minden általános vélemény iránt.