HARMADIK KÖNYV. A TÖMEGEK OSZTÁLYOZÁSA ÉS A KÜLÖNBÖZŐ TÖMEG KATEGORIÁK LEÍRÁSA

ELSŐ FEJEZET. A tömegek osztályozása.

A tömegek általános felosztása. – Osztályozásuk. – 1. §. A heterogén tömegek. – Differenciálódásuk módja. – A faj befolyása. – A tömeglélek annál gyöngébb, minél erősebb a faji lélek. – A faji lélek a civilizáció állapotát, a tömeglélek a barbárság állapotát reperzentálja. – 2. §. A homogén tömegek. – A homogén tömegek felosztása. – Szekták, kasztok, osztályok.

Ebben a munkában előadtuk a pszichológiai tömegek általános alapjellemvonásait. Hátra van, hogy kimutassuk azokat a járulékos különös jellemvonásokat, melyeket a sokaság különböző kategóriái vesznek magukra akkor, amidőn megfelelő izgalom hatása alatt tömeggé egyesülnek. Most néhány szóval a tömegek osztályozását adjuk elő.

Kiinduló pontunk lesz az egyszerű sokaság. A legközönségesebb formája akkor van adva, amikor különböző fajokhoz tartozó egyénekből van összetéve. Nincs köztük más közös kapocs, mint egy főnöknek félig-meddig elismert akarata. Az ilyen sokaságnak a legkülönbözőbb fajokhoz tartozó barbárok adják típusát, kik évszázadokon keresztül támadták a római birodalmat.

E különböző fajokhoz tartozó sokaságoknál magasabb fokon állnak azok, melyek bizonyos tényezők befolyása alatt bizonyos közös jellemvonásokat értek el és végre fajjá alakultak. Ezek alkalom adtán a tömegek speciális jellemvonásait tüntetik fel, de ezeket a jellemvonásokat még elfedik valamennyire a faji sajátságok.

A tömegeknek ez a két kategóriája e munkában fejtegetett tényezők befolyása alatt organizált vagy lélektani tömeggé alakulhat. Ezeket az organizált tömegeket következőképen osztjuk föl:

A) Heterogén tömegek.

1. Anonim tömegek (például az utcai csődületek).

2. Nem anonim tömegek (esküdtszékek, parlamenti gyűlések stb.).

B) Homogén tömegek.

1. Szekták (politikai szekták, vallásos szekták stb.).

2. Kasztok (katonák, papok és munkáskasztok stb.).

3. Osztályok (nyárspolgárosztály, parasztosztály stb.).

Előadjuk néhány szóval ezeknek a különböző tömegkategóriáknak megkülönböztető jellemvonásait.

1. §. A heterogén tömegek.

Az ide tartozó sokaságok azok, melyeknek jellemvonásait e kötetben már tanulmányoztuk. Képződhetnek bármiféle egyénekből, tekintet nélkül foglalkozásukra és értelmi állapotukra.

Most már tudjuk, hogy az emberek azáltal, hogy működő tömeggé egyesültek, az ő kollektív pszichologiájuk lényegében eltér egyéni lélektanuktól és értelmiségük nem vonja ki őket e differenciálódás alól. Láttuk, hogy a sokaságnál az értelemnek nincs jelentősége. Csak a tudattalan érzelmek működnek.

Egyik alapvető tényező, a faj, a különböző heterogén tömegeket élesen elkülöníti.

Már több ízben visszatértünk a faj szerepére, kimutatván, hogy egyike az emberi cselekvést befolyásoló leghatalmasabb tényezőknek. Hatása a tömegsajátságok közt is mutatkozik. Egy különböző egyénekből álló tömeg, de ha ezek mindnyájan angolok vagy kínaiak, nagyban különbözik egy másik, szintén különféle, de más-más fajhoz tartozó egyénekből álló tömegtől, például ha azok oroszok, franciák vagy spanyolok.

A nagy eltérések, melyeket az öröklött lelki alkat teremt az emberek érzés- és gondolkodásmódjában, rögtön napfényre jönnek, ha bizonyos, ámbár ritka körülmények egy tömeggé egyesítenek, körülbelül egyenlő arányban, különböző nemzetiségű egyéneket, még ha látszólag azonos érdekek hozták is össze őket. A szocialisták kísérletei, hogy minden ország munkásságának képviselői egy nagy kongresszuson egyesüljenek, mindig a leghevesebb viszályokkal végződtek. Valamely román tömeg, bármilyen forradalminak vagy maradinak gondoljuk is, követeléseinek teljesítése végett állami közbenjáráshoz fog fordulni. Mindig centralizáló és többé-kevésbé monarchikus. Az angol vagy amerikai tömeg pedig, ellenkezőleg, nem tud az államról és a magánkezdeményezésre apellál. A francia tömeg mindennél többet ad az egyenlőségre, az angol tömeg pedig a szabadságra. Kiváltképen a faji különbség okozta, hogy a szocializmusnak és demokráciának annyi alakulata van, mint amennyi nemzet van.

A faji lélek teljesen uralkodik a tömeg lelkén. Ez az a hatalmas szubsztrátum, mely ingadozásaikat határok közé szorítja. Fontos törvénynek kell tekintenünk, hogy a tömegek alantasabb jellemvonásai annál kevésbé élesednek ki, minél erősebb a faji lélek. A tömegek szerepe és uralma barbárság vagy visszatérés a barbárságba. Csak egy bizonyos szilárdan organizált szellem elérése által történhetik, hogy a faj mindinkább kijut a tömegek öntudatlan hatalmából s kivergődik a barbárság állapotából.

A faj határain kívül egyetlen helyes osztályozása a tömegeknek elkülöníteni őket anonim tömegekre, mint például az utcai csődületek és nem anonim tömegekre, például a határozatokat hozó gyűlések, esküdtszékek stb. A felelősség érzete elenyészik az elsőnél és kifejlődik a másodiknál, s ez szabja meg tetteiknek gyakran nagyon különböző irányát.

2. §. A homogén tömegek.

Homogén tömegek alá foglaljuk: 1. a szektákat; 2. a kasztokat; 3. az osztályokat.

A szekta az első foka a homogén tömegek organizálódásának. Ide olyan egyének tartoznak, kiket a nevelés, foglalkozás és környezet erősen elkülönít egymástól és egyetlen összekötőkapocs köztük valamely hiedelem. Ilyenek például a vallásos és politikai szekták.

A kaszt a legmagasabb foka a szerveződésnek, amire csak tömeg képes. Míg a szekta a legkülönbözőbb nevelésű, foglalkozású és környezetből való egyéneket foglal magában, és a hiedelmek közössége tartja őket össze, a kaszt olyan egyénekből áll, kiknek ugyanaz a foglalkozásuk, következőleg a nevelésük és környezetük is többé-kebésbé hasonló. Ilyen például a katonai és papi kaszt.

Az osztályok különböző származású egyének egyesüléséből alakulnak, nem a hit közössége révén, mint a szekták tagjai, sem a hivatásos foglalkozás közössége által, mint ezt a kasztok tagjainál láttuk, hanem bizonyos érdek, életmód és hasonló nevelés tartja őket össze. Ilyenek például a nyárspolgárosztály, földmívesosztály stb.

Mivel ebben a munkámban csak a heterogén tömegekkel foglalkozom, és a homogén tömegekről (szekták, kasztok, osztályok) szóló tanulmányt megtartom egy másik munka számára, ezért ez utóbbiak jellemvonásainál itt tovább nem időzöm, s most csak a heterogén tömegek néhány típusként kiszemelt osztályával foglalkozom.

MÁSODIK FEJEZET. Az úgynevezett tömegbűntények.

Az úgynevezett tömegbűntények. – A tömeg törvény szerint és nem lélektanilag bűnös. – A tömegek tetteinek teljes tudattalansága. – Különböző példák. – A septembriseur-ök lélektana. – Gondolkodásmódjuk, érzékenysésük, erkölcsiségük.

A tömegeket némely esetben nem könnyű bűnösöknek nyilvánítani, mert bizonyos ideig tartó izgalom után szuggesztióktól vezetett tudattalan gépekké lesznek. Csak azért tartom meg ezt a helytelen kitételt, mert újabb pszichológiai munkák általánossá tették. A tömegeknek bizonyos tettei kétségkívül bűntények, ha magukban vesszük, de csak olyan értelemben, mint annak a tigrisnek tette, amely felfal egy hindut, de előbb szétmarcangoltatta kölykeivel, hogy őket mulattassa.

A tömegbűntényeknél általában hatalmas szuggesztió szolgál indító okul, és a résztvevő egyéneket annyira áthatotta, hogy mintegy kötelességnek tettek eleget; ez tehát nem közönséges bűntény esete.

Ezt bizonyítja a tömegek által véghezvitt bűntények története.

Tipikus példaképen idézhetjük Launaynak, a Bastille parancsnokának meggyilkoltatását. Mikor az erődöt bevették, a parancsnokot minden oldalról ütni kezdte a körülötte levő rendkívül fölizgatott tömeg. Indítványozták, hogy akasszák föl, vágják le a fejét, vagy ló farkához kössék. Kiszabadítva magát, vigyázatlanságból a körülállók egyikét megrúgta. Erre azzal a rögtön elfogadott indítvánnyal állt elő valaki, hogy az vágja el a parancsnok nyakát, aki a rúgást kapta.

«Ez állásnélküli szakács volt, egyik bámészkodó, ki azért ment a Bastillehoz, hogy lássa, mi történik, s azt gondolta – mivel ez a nézet általános volt – hogy ez hazafias cselekedet, sőt hitte, hogy legalább is érdemrendre lesz méltó, ha ilyen szörnyűséget elkövet. Egy neki adott karddal rávágott a meztelen nyakra. De az életlen kard nem fogott, kivesz hát a zsebéből egy fekete nyelű kést (és mert szakácsminőségben tudott húst vágni) és szerencsésen elvégezte az operációt.»

Itt világosan látjuk az előzményekben előadott folyamatot. Engedelmesség egy szuggesztiónak, mely annál erősebb, minél kollektivebb; a gyilkos meg van győződve, hogy tette nagyon dícséretreméltó, s a meggyőződés természetesebb abban a mértékben, amint polgártársai helyeslésével találkozik. Az ilyen tettet bűnösnek lehet minősíteni törvényileg, de nem lélektanilag.

Az úgynevezett bűnöző tömegek általános jellemvonásai pontosan azok, melyeket az összes tömegeknél megállapítottunk: szuggerálhatóság, hiszékenység, változékonyság, a jó vagy rossz érzelmek túlzottsága, a moralitás bizonyos formáinak nyilvánulása stb.

Ezeket a jellemvonásokat megtaláljuk azon tömegek egyikénél, akik történetünkben a legszomorúbb emléket hagytak maguk után; t. i. a septembriseur-öknél. Ezek különben számos hasonlóságot mutatnak a Szent Bertalan-éj végrehajtóival. A részleteket Taine előadásából veszem, aki egykorú emlékiratokból merített.

Hogy ki adta a parancsot vagy szuggesztiót a börtönök kiürítésére és a foglyok lemészárolására, nem lehet biztosan tudni. Akár Danton volt, mint gyanítható, akár más, nem fontos. A bennünket érdeklő tény a hatalmas szuggesztió, mely a gyilkolással megbízott tömeget elfogta.

A gyilkosok tömege körülbelül háromszáz emberből állt és a heterogén tömeg teljes típusát alkotta. Eltekintve a csekély számú hivatásos csavargótól, szatócsokból és mindenfajta kézművesekből állott, úgymint: csizmadiákból, lakatosokból, parókakészítőkből, kőművesekből, alkalmazottakból, szolgálattevő emberekből stb. A rájuk ható szuggesztió befolyása alatt teljesen meg voltak győződve, mint a föntebb említett szakács, hogy hazafias kötelességet teljesítenek. Kettős funkciót végeztek, tudniillik a bíró és hóhér funkcióját, de egyáltalában nem tartották magukat bűnösöknek.

Áthatva kötelességük fontosságától, hamarjában valami itélőszék félét csinálnak s azonnal előtünik a tömegek együgyű észjárása és nem kevésbé együgyű méltányossága. A vádlottak jelentékeny számát tekintve, rögtön elhatározták, hogy a nemeseket, papokat, tiszteket, a király szolgáit, szóval mindazokat az egyéneket, akiknek társadalmi állása bűnjel a jó hazafi szemében, halomra gyilkolják, anélkül, hogy szükség volna tulajdonképeni határozatra. A többieket külső és tekintély szerint itélték el. Miután a tömeg csekélyfokú lelkiismeretének ily módon eleget tettek, hozzáfoghattak törvényesen a gyilkoláshoz, szabad folyást engedve vad ösztöneiknek – melynek eredetét már kimutattam – és melyet az együttesség mindig magas fokra emel. Ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ugyanakkor ellenkező érzelmeket is ne nyilvánítsanak, mint pl. az érzékenység, s ez gyakran époly szélsőséges, mint a vadság, ami szintén szabály a tömegeknél.

«Meg van bennük a párisi munkás erős rokonszenve és hirtelen érzékenysége. Amint az apátságban megtudta egyik szövetséges, hogy a foglyoknak huszonhat órán át nem adtak vizet, meg akarta ölni a hanyag fogházőrt és azt meg is tette volna, ha a foglyok nem könyörögtek volna. Mikor az egyik foglyot (a rögtönzött itélőszéktől) szabadon bocsátották, az őrök és hóhérok mindnyájan megölelték és viharosan üdvözölték, azután visszatértek a többieket halomra gyilkolni. Az öldöklés közben nem hiányzott bizonyos szeretetreméltó vidámság. Táncoltak és énekeltek a holttestek körül, padokkal kínálva «a hölgyeket», kik boldogok voltak, hogy láthatják az arisztokkraták legyilkolását. Bizonyítékát adták még egy különös előzékenységnek. Az apátságban egyik gyilkos panaszt emelt, hogy a távol ülő nők rosszul látnak és hogy a jelenlevők közül csak néhánynak jut az az élvezet, hogy az arisztokratákat vághassa; helyeselve az észrevételt, elhatározták, hogy a gyilkosok két sorfala között kell átmenni az áldozatoknak és csak kardlappal volt szabad ütni őket, hogy nyújtsák a büntetést. Az erődben teljesen levetkőztetve az áldozatokat, vagy félóráig aprították őket, végre mikor mindenki látta, fölkoncolták őket.

A gyilkosok különben nagyon szőrszálhasogatók voltak és bizonyságot tettek erkölcsiségükről, melyre már rámutattunk a tömegeknél. Az áldozatok pénzét és ékszereit visszautasították és lerakták a bizottság asztalára.

A körültekintő észnek kezdetleges és a tömeglélekre jellemző formáit minden tettükben megtaláljuk. Miután a nemzetnek 1200 vagy 1500 ellenségét ily módon eltették láb alól, megjegyezte valaki, – s hatott a szuggesztió, – hogy a többi foglyokat, kik vén koldusok, csavargók és fiatal gonosztevők voltak, és voltaképen csak haszontalan kenyérfogyasztók, jó volna szélnek ereszteni. Különben a nép ellenségei közül is kell köztük lenni, ilyen például egy bizonyos Delarue nevű asszony, egy méregkeverő özvegye. «Az már bizonyosan megdühödött a börtönben és ha tehetné, fölgyújtaná Párist; kellett már mondania; mondta is. Végezni kell vele.» A bizonyítás kézzelfoghatónak látszott és valamennyit együtt levágták, köztük vagy ötven tizenkét, tizenhét éves gyermeket, kik még csak lehettek volna a nemzetnek ellenségei, tehát kézzel fogható érdek lett volna szabadon bocsátani őket.

Egy heti munka után a gyilkosok befejezték működésüket és nyugalomra gondolhattak. Szentül meg voltak győződve, hogy érdemeket szereztek a hazának s a felsőbbségtől jutalmat követeltek; a túlbuzgók annyira mentek, hogy érdemrendre vágyakoztak.

Az 1871-iki Commun története a megelőzőkhöz hasonló tényeket foglal magában. A tömegek növekvő hatalma és a hatalmaknak előtte való folytonos kapitulációja bizonyára még sok mást is hoz számunkra.

HARMADIK FEJEZET. A törvényszéki esküdtek.

A törvényszéki esküdtek. – Az esküdtszékek általános jellemvonásai. – A statisztika azt mutatja, hogy határozataik függetlenek összetételüktől. – Hogyan befolyásolhatók az esküdtek. – A gondolkodás csekély jelentősége. – A híres ügyvédek rábeszélési módszere. – A bűnök természete, melyek iránt az esküdtszékek engedékenyek vagy szigorúak. – Az esküdtszékek intézményének haszna; végzetes veszedelem volna, ha helyüket hivatalnokokkal töltenék be.

Ezúttal, mivel nem tanulmányozhatjuk az esküdtszékek összes kategóriáit, csak a legfontosabbat: a törvényszéki esküdtszékeket vizsgáljuk. Ezek az esküdtek kitünő példáját nyújtják a heterogén nem anonim tömegeknek. Megtaláljuk itt is a szuggerálhatóságot, a tudattalan érzelmek túlnyomóságát, a gondolkodásra való csekély készséget s a vezetők befolyását. stb. Ennek tanulmányozása közben alkalmunk lesz rámutatni a tévedéseknek azokra az érdekes formáira, amit a kollektiv pszichológiához nem értők szoktak elkövetni.

Az esküdtek mindenek előtt a legjobb bizonyítékát nyújtják annak, hogy mily csekély jelentősége van a döntések szempontjából a tömeget alkotó különböző egyének értelmi színvonalának Láttuk, hogy mikor egy határozatot hozó testületet fölszólítanak, hogy mondjon véleményt egy éppenséggel nem szakszerű kérdésben, az értelemnek semmi szerepe sincs; és ha a testület tudósokból vagy művészekből áll, az egyesülésük puszta ténye miatt az általános kérdésekről szóló véleményük nem fog észrevehetően eltérni a kőmüvesekből és szatócsokból álló testület véleményétől. Némely körben a hatóság gondosan megválogatta azokat az egyéneket, akiket esküdtszéki tagnak meghívott, és a legműveltebb osztályokból válogatták össze őket, mint a tanárok, hivatalnokok, írók stb. Ma legtöbbnyire kiskereskedőkből, kézművesekből, alkalmazottakból áll. És a statisztika a szakírók nagy csodálkozására azt mutatja, hogy bármilyen volt is az esküdtszék összetétele, a határozat azonos volt. Maguk a hatóságok bármennyire ellenségei is az esküdteknek, ennek a megállapításnak exaktságát kénytelenek voltak elismerni. Ime, hogyan nyilatkozik erről a tárgyról Berard des Glajeux, az esküdtszék volt elnöke emlékirataiban:

«Az esküdtek kiválasztása ma voltakép a városi tanácsosok kezében van, akik elfogadják vagy visszautasítják őket tetszésük szerint, a politikai álláspontot követve és azt, hogy az ő pártjukhoz tartozó választók-e… A kiválasztottak nagy része kereskedőkből áll, akik kisebb jelentőségüek, sem hogy egykor megválasztották volna őket és hatósági alkalmazottakból… És mivel a vélemények az ő bírói szerepükben mindenféle foglalkozási ággal összekeverednek, s mivel a neofiták égnek a buzgóságtól, és a legjobb akaratú emberek a legfonákabb helyzetekkel találkoznak, az esküdtszékek szelleme nem változott: verdiktjeik ugyanazok maradtak.»

Az idézetből csak a következtetést hagyjuk meg, ami igaz, nem a túlságosan is gyönge magyarázatot. Ezen a hibán nem kell nagyon csodálkoznunk, mert a tömegek lélektanával és következőleg az esküdtszékek lélektanával, amint látszik, leggyakrabban az ügyvédek és hatóságok sincsenek tisztában. Ennek bizonyítékát találom az idézett író által előadott azon tényben, hogy Lachaud, a legkiválóbb esküdszéki ügyvédek egyike, rendszeresen élt a jogával, hogy a legképzettebb egyéneket az esküdtszékből eltávolítsa. Nos hát a tapasztalat – egyedül a tapasztalat – határozottan megmutatta, hogy ezek a visszautasítások mennyire hiábavalók. Az is bizonyítja, hogy ma az igazságügyi miniszterium és az ügyvédek – legalább is Párisban – erről teljesen lemondtak; és amint des Glajeux megjegyezte, a verdiktek nem változtak, «se nem jobbak, se nem rosszabbak.»

Mint minden tömeg, az esküdtek rendkívül befolyásolhatók érzelmekkel és alig befolyásolhatók következtetésekkel. «Nem tudnak ellenállni – írja egy ügyvéd – a szoptatós asszony vagy egy csapat árva láttára.» «Elég, ha egy asszony tetszetős – írja des Glajeux – hogy megnyerje az esküdtszék rokonszenvét.»

Könyörtelenek az olyan vétkek iránt, melyeknek ők maguk is ki lehetnek téve – és ami a társadalomra legveszedelmesebb – az esküdtszékek ellenkezőleg nagyon engedékenyek a szenvedélyből elkövetett bűnök iránt. Ritkán szigorúak a rossz útra tért gyermekgyilkos lányok iránt, és még kevésbé az elcsábított lány iránt, aki vitriollal egy kicsit nyakon önti csábítóját, jól érezvén ösztönszerüleg, hogy ezek a vétkek kevésbé veszedelmesek a társadalomra és hogy az olyan országban, ahol a törvény nem védi az elcsábított leányokat, a bosszúálló vétke inkább hasznos, mint káros, mert elijeszti a kezdeményezéstől az ezutáni csábítókat.25)

Az esküdteket épúgy, mint a többi tömegeket túlságosan elvakítja a presztizs és nagyon helyesen jegyzi meg des Glajeux esküdtszéki elnök, hogy szervezetük nagyon demokratikus, de hajlamaik nagyon arisztokratikusak: «A név, születés, nagy vagyon, tekintély, valamely híres ügyvéd jelenléte, minden megkülönböztető és külső fényt adó dolog, mind jelentékeny támasztékok a vádlottak kezében.»

Érzelmeikre hatni az esküdteknek és nagyon kevés fejtörést engedni nekik, mint az összes tömegeknek vagy a következtetés kezdetleges formáit alkalmazni, ez legyen az első gondja minden jó ügyvédnek. Egy angol ügyvéd, ki híres volt az esküdtszéknél aratott sikereiről, bebizonyította a hatásnak ezt a módját.

«A védőbeszéd elmondása közben alaposan megfigyelte az esküdteket. Ez a kedvező pillanat. Az ügyvéd szimatoló ügyessége és gyakorlata segítségével leolvassa az arcokról minden frázisnak, minden szónak hatását, s ebből meríti következtetéseit. Erre azért kell súlyt helyezni, hogy megismerje az ügy számára már előre megnyert tagokat. A védő biztosítja őket egy kézmozdulattal, azután azokhoz a tagokhoz fordul, kik láthatólag rossz hangulatban vannak, és iparkodik tőlük megtudni, hogy miért vannak a vádlott ellen. Ez a munkának kényesebb része, mert az igazságérzeten kívül számtalan okot lehet felhozni, hogy egy embert elitélhessenek.»

Ez a néhány sor nagyon jól összegezi a szónoki művészet célját és bizonyítja egyúttal azt is, hogy az elkészített beszéd mennyire haszontalan, mert tudnia kell minden pillanatban módosítani a kifejezéseket az elért hatás szerint.

A szónoknak nem szükséges a testület összes tagjaihoz fordulni, hanem csak a hangadókhoz, akik majd az együttes véleményt befolyásolják. Mint minden tömegben, itt is van néhány ember, aki vezeti a többit. «Tapasztaltam – mondja a fentebb idézett ügyvéd – hogy elég, ha a verdikt kimondásának percében egy vagy két erélyes ember a többit magával ragadja.» Csak ezt a két vagy három embert kell ügyes szuggesztióval meggyőzni. Mindig és mindenek előtt tetszeni kell nekik. A tömegben levő ember, ha tetszését megnyertük, már meg van győzve és úgy van hangolva, hogy minden előadott okot kitünőnek találjon. Egy érdekes munkában találtam Lachaud-ról a következő anekdotát:

«Mint tudjuk, Lachaud, az esküdtekhez intézett beszéde közben nem vette le a szemét két vagy három esküdtről, kikről tudta vagy érezte, hogy befolyásosak, de rátartók. Általában sikerült neki a csökönyöseket megnyerni. Hanem egyszer vidéken olyanra akadt, akit háromnegyed óráig tartó érveléssel még nem sikerült lekenyerezni: ez pedig az első volt a második padban, a hetedik esküdt. Ez még kételkedett. Hirtelen épen egy szenvedélyes passzus közben Lachaud megállt és odafordult az esküdtszék elnökéhez és így szólt: «Nem lehetne leereszteni az ablakfüggönyt; a hetedik esküdt urat bántja a napfény.» A hetedik esküdt elpirult, mosolygott és megköszönte. Ezzel megnyerte a védelemnek.

Újabb időben számos író, köztük több kiváló is, hevesen küzdött az esküdtszék intézménye ellen, pedig ez az egyetlen mentsvárunk egy felelőségtelen kasztnak valóban gyakori tévedései ellen.26)

Egyik rész azt kivánja, hogy a legműveltebb osztályokból válasszák az esküdteket; de már bebizonyítottuk, hogy a határozat ebben az esetben is ép olyan lesz, mint a mostaniak. Mások az esküdtszék tévedései alapján azt kivánják, hogy el kell törülni és bírákkal helyettesíteni. De hogy feledkezhetnek meg arról, hogy az esküdtek szemére hányt itéleteket mindig a birók követik el, mert amikor a vádlott az esküdtszék elé kerül, már több hatóság megállapította bűnösségét: a vizsgálóbíró, az államügyész, a vádtanács. Nem veszik észre, hogy ha a vádlottat a hatóságok végleg elitélték volna az esküdtszék helyében, ártatlansága bebizonyítására minden kilátást elvesztene. Az esküdtek tévedései először a bírák tévedései voltak. Az ilyesmit egyedül az utóbbiak rovására kell írnunk, mikor olyan borzasztó bírói itéletet látunk, mint amilyen X. doktor elitélése volt, aki ellen egy rendkívül korlátolt vizsgálóbíró eljárást indított egy félhülye lánynak feljelentésére, ki az orvost azzal vádolta, hogy rajta 30 frankért magzatelhajtási műtétet hajtott végre és a bagno-ba küldték volna, ha a felháborodott közvélemény az államfőnél kegyelmet nem eszközöl ki számára. Az elitélt iránt összes polgártársai részéről nyilvánuló tisztelet hozta napfényre a goromba tévedést. Ezt maguk a bírók is elismerték, de a kasztszellemből kifolyólag mindent elkövettek, hogy a kegyelem aláírását megakadályozzák. Az összes hasonló esetekben az esküdtszék elhalmozva technikai részletekkel, amihez nem ért, természetesen a bíróságra hallgat, amely azt mondja, hogy ő az egész ügyben az összes apró részletekbe behatoló hatóságok után indult. Kik hát a tévedésnek valódi okozói? A bírók, vagy az esküdtek? Mi buzgón védjük az esküdteket. Ez talán az egyetlen tömegkategória, melyet valamely egyéniség nem helyettesíthet. Ez az egyetlen mérséklője a törvény szigorúságának, mely egyenlő lévén mindenkivel szemben, elvi alapon vaknak kell lennie és nem szabad ismernie eltérő eseteket. A bíró nem tud kegyelemről, csak a törvény szövegét ismeri és hivatalos szigorúsággal egyformán bünteti a rablógyilkost és a szegény leányt, kit csábítója faképnél hagyott és a nyomor gyermekgyilkosságra vitt; addig az esküdtek ösztönszerűleg nagyon jól érzik, hogy az elcsábított leány sokkal kevésbé bűnös, mint a csábító, aki kikerülte a törvény kezét és méltó minden elnézésre.

Én, nagyon jól ismerve a kasztoknak és egyéb tömegeknek lélektanát, egyetlen esetről sem tudok, ha hamis bűnvád alatt volnék, ahol nem az esküdtekre bíznám inkább az ügyemet, mint a bírókra. Az előbbieknél nagyon sok reményem volna a fölmentésre, míg emitt nagyon kevés. Féljünk a tömegek hatalmától, de még jobban féljünk a kasztokétól. Az előbbiek meggyőzhetők, de az utóbbiak megingathatatlanok.

NEGYEDIK FEJEZET. A választó tömegek.

A választó tömegek általános jellemvonásai. – Hogyan történik a rábeszélés. – A tulajdonságok, melyeknek meg kell lenni a jelöltben. – A presztizs szüksége. – Hogyan van, hogy a parasztok és munkások ritkán választják meg a közülük való jelölteket. – A szavak és formák befolyása a választókra. – A választási küzdelmek általános képe. – Hogyan alakul ki a választó véleménye. – A bizottságok hatalma. – A bizottságok a zsarnokságot a legszélsőbb formákban képviselik. – A francia forradalom bizottságai. – Az általános választójog gyönge lélektani értéke dacára sem pótolható. – Hogyan van, hogy a szavazatok azonosak maradnak, ha a választójogot egy bizonyos polgári osztályra korlátozzák is. – Mit eredményezett az általános választójog az összes országokban.

A választó tömegek, vagyis a választásoknál bizonyos funkcióra jogosított sokaságok, a heterogén tömegek közé tartoznak; de mikor csak egy bizonyos tekintetben fejtenek ki működést, tudniillik választanak több jelölt közül, az előbb leírt jellemvonások közül csak egynehányat figyelhetünk meg náluk. A tömegek feltünőbben nyilvánuló sajátságai: a gyönge készség a gondolkodásra, a bíráló ész hiánya, az izgékonyság, hiszékenység és egyoldalúság. Határozataikban megtaláljuk a vezetők befolyását, az előzményekben előszámlált tényezőknek: az állításnak, ismétlésnek és lelki infekcióknak szerepét. Lássuk, hogyan nyerhetők meg. A legsikeresebben alkalmazható eljárás világít a legjobban pszichológiájukra.

Az első feltétel, hogy a jelöltnek presztizse legyen. A személyes presztizst csak a vagyon presztizse pótolhatja. A tehetség pláne a lángész, nem segítik elő a sikert.

A jelöltnél fődolog, hogy presztizse legyen, vagyis bizonyítás nélkül tudjon tekintélyt parancsolni. Hogy a választók, kiknek nagy része munkásokból vagy parasztokból kerül ki, oly ritkán választanak maguk közül képviselőt, annek az az oka, hogy az ő társadalmi állapotukban levő egyéneknek nincs náluk presztizse. Ha véletlenül maguk közül választanak, a leggyakrabban mellékes okokból történik, például, hogy ellene dolgozzanak valami nagy potentátnak, valamely gyártulajdonosnak, akitől a választó folyton függő viszonyban van, s most az az illuzió szállta meg, hogy egyszerre úrrá lett.

De a presztizs birtoka még nem elég a jelöltnek a sikerhez. A választó sokat ad arra, hogyha hízelegnek becsvágyának és hiúságának; ne rettenjen vissza a farkcsóválástól és ne legyen fukar a legfantasztikusabb igéretekben. Ha munkás, ne tudjon mértéket tartani a munkaadók szidásában és bántalmazásában. Ami pedig az ellenjelöltet illeti, meg kell semmisíteni és az állítás, ismétlés és lelki infekció fegyvereivel kell bebizonyítani, hogy a leghitványabb széltoló, akiről mindenki tudja, hogy sok bűn terheli lelkiismeretét. Magától érthető, hogy nem szabad semmiféle látszólagos bizonyítékokat felhozni. Ha a tömegpszichológiát rosszul ismerő ellenfél megpróbálja érvekkel igazolni magát, a helyett, hogy az állításra állítással felelne, távoli kilátása sem lesz a győzelemre.

A jelölt írott programmja ne legyen túlságosan határozott, mert ellenfelei később felhasználhatják ellene; szóbeli programmja pedig ne ismerjen határt a túlzásban. A legrendkívülibb reformokat félelem nélkül meg lehet igérni. Ezek a túlzások nagy pillanatnyi hatást idézhetnek elő, s a jövőt illetőleg semmire sem köteleznek. Valóban állandóan megfigyelték, hogy a választó sohasem gondolt arra, hogy megtudja, hogy vajjon a megválasztott milyen mértékben teljesítette azt a programmot, amire megválasztását alapította.

Itt fölismerjük a rábeszélés összes leírt tényezőit. Épúgy megleljük a szavaknak és formáknak hatását, melyeknek roppant uralmát már bebizonyítottuk. A szónok, ki bánni tud a tömegekkel, arra vezeti őket, amerre akarja. Az ilyen kifejezések: az alávaló tőke, gaz kizsákmányolók, csodálatos munkás, a vagyon szétosztása stb., mindig ugyanazt a hatást idézik elő, ámbár egy kissé már elcsépelték. De ha a jelölt új formát talál, melynek még nincs határozott értelme, következőleg a legkülönbözőbb vágyakat keltheti, mulhatatlan a siker. Az 1873-iki véres spanyol forradalmat egy ilyen bonyolódott értelmű varázsszó csinálta, amelyet mindenki saját felfogása szerint értelmezhetett. Egy egykorú író elbeszélte ezeknek az emlékezetes kifejezéseknek eredetét.

«A radikálisok felfedezték, hogy az egységes köztársaság álruhába bújtattot monarchia, és hogy őket megörvendeztessék, a Cortez egyhangúan proklamálta a szövetséges köztársaságot, úgy azonban, hogy a szavazók azt sem tudták, mit szavaztak meg. De ez a kitétel az egész világot elkápráztatta, ez valóságos mámor, őrjöngés volt. Mintha az erény és boldogság uralmát alapították volna meg a földön. Ha egy republikánustól ellensége megtagadta volna a föderálista címet, halálosan megsértve érezte volna magát. Az utcán föl s alá rohantak az emberek, kiabálva: Salud y republica federal! Azután himnuszokban dicsőítették a szent fegyelmetlenséget és a katonaság autonómiáját. Mi volt ez a szövetséges köztársaság? Némelyek a tartományok emancipációját értettek alatta, az Egyesült-Államokéhoz hasonló intézményeket, vagy a közigazgatás decentralizációját; mások minden tekintély mellőzését látták benne és a társadalmi likvidáció közeli megnyitását. A barcelóniai és andaluziai szocialisták a községek teljes önállóságát hirdették, és követelték, hogy Spanyolországban tízezer független községet kell alkotni és rögtön eltörölni a katonaságot és csendőrséget. Mindjárt látták, hogy harapódzik el a felkelés a déli tartományokban faluról-falura, városról-városra. Mihelyt egy község közzétette pronunciamento-ját, első gondja volt lerombolni a táviróvezetékeket és a vasutakat, hogy megszűnjék minden összeköttetés szomszédaival és Madriddal. Egy nyomorult fészek sem volt, amelyik a maga háza előtt ne akart volna seperni. A federalizmus a brutális, gyujtogató, öldöklő kantonalizmusnak csinált helyet és mindenütt véres saturnáliákkal ünnepelték.»

Ami azt a befolyást illeti, amit az észszerű következtetések gyakorolhatnának a választó tömegek lelkületére, sohasem olvastunk még választó gyűlésről szóló híradást, ha ezzel a kérdéssel nem vagyunk tisztában. Cserélnek itt az emberek egymással állításokat, szitkokat, néha még pofonokat is, de gondolatokat sohasem. Csak akkor lesz nyugalom egy pillanatra, ha valamelyik gondolkozóbb résztvevő fogas kérdést intéz a jelölthöz, ami mindig megörvendezteti a hallgatóságot. De nem tart sokáig a békesség az ellenfelek között, mert a fő hangadó hangját csakhamar elfojtja ellenfeleinek ordítása. A nyilvános gyűlések mintájának lehet venni a következőt, amit száz egyforma közül vettem ki a napilapokból:

«Mikor egyik rendező felhívta a jelenlevőket, hogy válasszanak elnököt, kitört a vihar. Az anarchisták előrontottak, hogy a zavarban hatalmukba kerítsék a szónoki emelvényt. A szocialisták erélyesen védték, majd egymásnak rontottak, kölcsönösen kémnek, megvesztegetettnek csúfolták egymást stb., egyik polgár kékre vert szemmel hagyta ott őket.

«Végre az emelvényt a zűrzavarban jól-rosszul felállították és a tribün a X. társaságé maradt.

A szónok rátámadt a szocialistákra, kik félbeszakították beszédjét, azt kiabálva: hülye, bitang, gazember. A szitkokra az X. társaság annak az elméletnek kifejtésével felelt, hogy a szocialisták mindnyájan «barmok» és «komédiások».

«Az allemanista-párt tegnap este a kereskedők termében, a Faubourg du Temple-utcában nagy gyűlést tartott a munkásásg május elseji ünnepének előkészítése végett. A jelszó volt: «Csend és nyugalom».

G. elvtárs a szocialistákat «bárgyúk»-nak és «szélhámosok»-nak festette.

Ezekre a szavakra a szónokok és hallgatók szidni kezdték egymást, majd tettlegességre került a sor; székek, padok, asztalok stb. kerültek elő.»

Azt ne higyjük egy percig sem, hogy a vitatkozásnak e módja csak a választók bizonyos osztályának sajátsága, és hogy társadalmi helyzetükkel függ össze. A tárgyalás könnyen felveszi ezt a formát minden sokaságban, akármilyen is az, még ha kizárólag egyetemet végzettekből áll is. Kimutattam, hogy a tömeghez tartozó emberek a lelki egyformaság felé hajlanak, és ez lépten-nyomon bebizonyítható. Ime egy példa, egy híradás kivonata kizárólag egyetemi hallgatókból álló gyűlésről; egyik napilapból vettem:

«A zavar mindnagyobb lett az est előrehaladtával. Nem hiszem, hogy csak egy szónok is tudott volna mondani két frázist félbeszakítás nélkül. Minden pillanatban felhangzottak a kiáltások egy vagy másfelől, vagy mindenfelől egyszerre; tapsoltak, fütyöltek; majd botjaikat fenyegetően suhogtatták, taktusba verték a padlót s a közbeszólóknak ezt kiálták: ki vele! az emelvényre!»

C. úr az egyesületet ilyen jelzőkkel halmozta el: utálatos, nyomorult, hitvány, eladó, bosszúálló és szerinte el kellene törülni stb.»

Azt kérdezhetné már most valaki, hogy ilyen körülmények között hogy alakulhat ki a választó véleménye? De ez a kérdés arra vallana, hogy az illető meglehetős tévedésben van a sokaságot boldogító szabadságot illetőleg. A tömegnek csak rákényszerített véleményei vannak és nem meggondolt nézetei. A jelen esetben a választók nézetei és szavazatai a választó-bizottságok kezei közt vannak, s ezeknek fejei leggyakrabban borkereskedők, tehát befolyásolói a munkásoknak, kiknek náluk hitelük van. «Tudják-e, mi az a választó-bizottság – írja Schérer, a mai demokrácia egyik serény védője – egyszerűen kulcsa a mi intézményeinknek, főalkatrésze az állami gépezetnek. A mai Franciaországot bizottságok kormányozzák.»27)

Nem is nagy nehézség hatni rájuk, csak a jelölt elfogadható legyen és legyen elég módja hozzá. A vesztegetők vallomása szerint három millió elég volt Boulanger tábornok többszöri megválasztására.

Ez a választó tömegek lélektana. Teljesen azonos a többi tömegekével. Se jobb, se rosszabb.

Nem akarok az előzményekből az általános választójog ellen következtetést levonni. Ha nekem kéne sorsa felől határoznom, meghagynám olyannak, mint amilyen, épen azokból a gyakorlati okokból, melyek tömeglélektani tanulmányunkból következnek, amit ép azért elő is adok.

Kétségtelen, hogy az általános választójog hátrányai sokkal szembetűnőbbek, mintsem hogy félreismerhetnénk. Arról nem lehet vitatkozni, hogy a civilizációk csekély számú kiváló szellem művei voltak, kik a piramis csúcsát alkotják, a lépcsőket pedig, melyek a lelki érték csökkenése arányában szélesbednek, az alsó néposztályok ábrázolják. A művelődés nagysága bizonyára nem az alsóbbrendű elemek szavazatától függ, kik csak számot képviselnek. Az is bizonyos, hogy a tömegek választása gyakran nagyon veszedelmes. Nekünk már több invázióba került. És ha a szocializmus diadalra jut, a népszuverénitás ábrándjait bizonyára még jóval drágábban fizetjük meg.

De ezek az elméletben nagyon jól hangzó ellenvetések elvesztik minden gyakorlati értéküket, ha arra gondolunk, hogy a dogmává változott eszmék ereje legyőzhetetlen. A tömeguralom dogmáját filozófiailag épúgy nem lehet védelmezni, mint a középkor vallásos dogmáit; de ennek ma korlátlan hatalma van. Tehát épúgy nem lehet támadni, mint egykor a vallásos eszméket. Képzeljük el, hogy egy mai szabad gondolkodót valami varázshatalom a középkor kellős közepébe tenne. Vajjon hihető, hogy meggyőződve a vallásos eszmék korlátlan uralmáról, megpróbálna ellenük küzdeni? Gondolna-e arra, hogy az ördög létét vagy a boszorkányszombatot kétségbevonja, ha a bíró kezébe jutva, elégetnék, annak a vádnak alapján, hogy az ördöggel cimborál, vagy részt vett a boszorkányszombaton? A tömegvélemények ellen épúgy nem lehet küzdeni, mint a forgó széllel. Az általános választójog dogmája ma olyan hatalmas, mint egykor a keresztyén dogmák voltak. Szónokok és írók erről ma olyan tiszteletel és hízelegve beszélnek, hogy olyat még XIV. Lajos sem hallott. Olyan tartózkodóknak kell irányukban lennünk, mint valamennyi vallásos dogma iránt. Csak az idő hat rájuk.

Ezt a dogmát annál inkább hasztalan kísérlet volna megingatni, mert látható észokok szólnak mellette: «Az egyenlőség korában – mondja helyesen Toquille – az emberek a kölcsönös hasonlóság miatt nem bíznak egymásban; de épen ez a hasonlóság feltétlen bizalommal táplálja őket a közvélemény iránt; mert nem tartják valószínünek, hogy mivel valamennyien egy állásponton vannak, a nagy többség részén nem lelhetni meg az igazságot.»

Föltételezhetjük most már, hogy a korlátolt – és pedig amint akarják – az értelmiségre korlátolt választójoggal javítani lehet a tömegek szavazatát? Egy csöppet sem hihetem, még pedig az elmondott okoknál fogva, tudniillik, hogy a sokaságnak mindig csekély az értelmi színvonala, bármilyen is összetételük. Tömegben mindig egyenlőkké lesznek az emberek és negyven akadémikus szavazata, általános kérdésekről, nem ér többet, mint negyven vízhordóé. Nem hiszem, hogy az általános választójognak annyira fölhányt szavazatok, pl. a császárság visszaállításakor, máskép ütöttek volna ki, ha a szavazókat kizárólag tudósokból és írókból válogatták volna össze. Valamely egyén nem tesz szert társadalmi kérdésekben különös belátásra azért, mert ért a göröghöz vagy a mathematikához, vagy azért, mert építész, állatorvos, orvos vagy ügyvéd. Nemzetgazdászaink mindnyájan tanult emberek, tanáraink és akadémikusaink is nagyrészt. De ime, egy általános kérdés: a protekcionizmus vagy a bimetallizmus stb., vajjon meg tudnának erre nézve egyezni? Ez az, hogy az ő tudományuk csak kisebbített mása az általános tudatlanságnak. A társadalmi kérdésekben, amibe annyi tudatlan beleártja magát, minden tudatlanság egyenlővé lesz.

Ha tehát csak tudománnyal béllelt emberekből alakulnának a választótestületek, szavazatuk nem lenne különb, mint ma. Őket is főleg az értelem és pártszellem irányítaná. Nem lenne kebesebb bajunk, mint most, de bizonyára éreznénk a kasztok otromba zsarnokságát.

Akár korlátolt, akár általános a köztársaságban vagy monarchiában érvényes választójog, Franciaországban, Belgiumban, Görögországban, Portugáliában vagy Spanyolországban, a tömegek szavazata mindenütt egyforma és gyakran kifejezője a faj tudattalan vágyainak és szükségleteinek. A megválasztottak átlaga minden országban a faji lélek átlagát képviseli. Ezt nemzedékről-nemzedékre csaknem azonosnak találjuk.

És így visszatérünk még egyszer a már annyiszor emlegetett faji alapfogalomra és a másik fogalomra, ami az előbbiből következik, hogy tudniillik az intézményeknek és kormányoknak jelentéktelen szerepük van a népek életében. A népeket legfőkép a faji lélek irányítja, vagyis az öröklött ősösztön, s ez a faji lélek összege. A faj és a mindennapi szükségletek ösztöne a sorsunkat kormányzó titokzatos hatalmak.

ÖTÖDIK FEJEZET. A parlamenti gyűlések.

A parlamenti tömegekben legnagyobbrészt megvannak a heterogén nem anonim tömegek közös tulajdonságai. – A vélemények egyoldalúsága. – A szuggerálhatóság és határai. – A szilárd, változhatatlan és változó vélemények. – Miért van a határozatlanság túlsúlyban. – A vezetők szerepe. – Presztizsük oka. – Igazi urai az olyan testületnek, ahol csak csekély kisebbség szavaz. – Korlátlan hatalmuk. – Szónoki művészetük elemei. – A szavak és képek. – Lélektani szükség, hogy a vezetők általában meggyőződöttek és korlátoltak legyenek. – Lehetetlenség, hogy a szónok érveit presztizs nélkül érvényesíteni tudja. – A jó vagy rossz érzelmek túlzottsága a gyűlésekben. – Bizonyos pillanatokban géppé válnak. – A konvent űlései. – Vannak esetek, amikor a gyűlés elveszti tömegjellegét. – A szakemberek befolyása szakkérdésekben. – A parlamenti kormányforma előnye és kára minden országban. – Újkori szükséglet, de vele kapcsolatos a közpénzek pocsékolása és minden szabadságnak fokozatos megszorítása.

A parlamenti testületek a heterogén, nem anoním tömegekhez tartoznak. Ámbár összetételük korok és népek szerint különböző, sok hasonló jellemvonást tüntetnek föl. A faj befolyása észrevehető a kevesbedésben vagy túlzásban, de nem az érzelmek nyilvánulásának meggátlásában. A parlamentek a legkülönbözőbb országokban, Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Amerikában tárgyalási és szavazási mód tekintetében nagy hasonlóságokat mutatnak és a kormányok elé ugyanazokat a nehézségeket gördítik.

A parlamentáris kormányforma egyébként az összes művelt modern népek eszménye. Azt a lélektanilag téves, de általánosan elfogadott gondolatot fejezi ki, hogy sok ember együtt sokkal inkább képes bölcs és független határozatot hozni bármely dologban, mint kevés számú ember.

A parlamenti testületekben megtaláljuk a tömegek általános jellemvonásait: a gondolatok egyoldalúságát, ingerlékenységet, szuggerálhatóságot, az érzelmek túlzottságát és a vezetők túlságos befolyását. Különös összetételüknél fogva mutatnak föl a parlamenti testületek különbségeket is, amire a továbbiakban rá fogunk mutatni.

Ezeknek a testületeknek egyik legfontosabb jellemvonása a nézetek egyoldalúsága. Minden pártnál, főleg a latin népeknél, megtaláljuk azt a megmásíthatlan törekvést, hogy a legbonyolódottabb társadalmi kérdést is a legegyoldalúbb elvont elvek szerint és általános törvényeknek minden esetre való alkalmazásával akarják megoldani. Az elvek természetesen pártok szerint változnak; de az egyének tömeggé alakulásuk puszta ténye folytán hajlandók az elveket túlozni és a legvégsőkig keresztül hajszolni. A parlamentek eszerint a szélsőséges nézeteket képviselik.

A testületi egyoldalúság legtökéletesebb tipusát a jakobinusok valósították meg a mi nagy forradalmunkban. Az összes dogmatikusok és logikusok, kiknek a feje tele volt zavaros általánosításokkal, arra törekedtek, hogy szilárd elveket alkalmazzanak, mitsem törődve az eseményekkel; joggal lehetett mondani, hogy ők átmentek volna a forradalmon anélkül, hogy látták volna. Azt képzelték, hogy az egyoldalú dogmákkal, amelyek nekik irányadók voltak, a társadalmat alapjában újra szervezik és a túlfinomult művelődést visszaviszik a társadalmi fejlődésnek egy korábbi alakulatára. Álmuk megvalósítására használt eszközeiket is a teljes egyoldalúság jellemzi. Valójában erőszakos lerombolására szorítkoztak annak, ami őket bántotta. Különben valamennyit: a girondistákat, hegypártiakat, thermidoristákat stb. ugyanaz a szellem lelkesítette.

A parlamenti tömegek roppantúl szuggerálhatók, s a szuggesztió, mint az összes tömegeknél a presztizzsel bíró vezetőtől ered. De a parlamenti ülések alkalmával biztos határa van a szuggerálhatóságnak, s ezt fontos megjegyezni.

A gyűlés összes tagjainak határozott és változhatatlan véleménye van a helyi vagy vidéki érdekeket érintő kérdésekről, s ebben semmiféle érvelés meg nem tántorítja őket. Még egy Demosthenes ékesszólása sem tudná a képviselő szavazatát megváltoztatni olyan kérdésekről, mint aminők a pálinkafőzők támogatása vagy kiváltsága, mert itt a befolyásos választók követeléséről van szó. Ezeknek a választóknak előbbi szuggesztiója elég erős arra, hogy minden más szuggesztiót megsemmisítsen és fönntartsa a véleményt teljes szilárdságában.28)

Az általános kérdésekben, mint: a minisztérium megbuktatása, adókivetés stb. egyáltalában nincs határozott vélemény, itt érvényesülhet a vezetők szuggesztiója, de nem teljes mértékben, mint a közönséges tömegnél. Minden pártnak megvannak a maga vezérei, kiknek befolyása néha egyforma. Ennek aztán az az eredménye, hogy a képviselő ellenkező szuggesztiók közé kerül és szükségképen nagyon határozatlan lesz. Ezért látjuk gyakran, hogy egy negyedóra lefolyása alatt ellenkezőleg szavaznak és egy törvényhez olyan cikket ragasztanak, ami az egészet tönkre teszi, pl. megfosztják az iparosokat attól a jogtól, hogy munkásaikat felfogadják és szolgálatból elbocsássák, aztán a rendszabályt egy módosítással csaknem megsemmisítik.

Ez az oka, hogy a képviselőháznak minden törvényhozási időtartam alatt vannak nagyon határozott és vannak nagyon ingadozó nézetei. És mert alapjában az általános kérdések vannak legnagyobb számmal, ezt a feltünő határozatlanságot a választóktól való állandó félelem éleszti, kiknek lappangó szuggesztiója folyton ellensúlyozza a vezérek befolyását.

Mindazonáltal legtöbb tárgyaláson a vezetők a tulajdonképeni urak, mert a gyűlés tagjai megelőzőleg nem alkotnak biztos véleményt.

Nyilvánvaló azonban, hogy szükség van a vezetőkre, mert pártvezérek néven minden ország hasonló testületeiben feltaláljuk őket. Ők a gyűlés valódi szuverénjei. A tömegben levő emberek nem tudnak ellenni vezetők nélkül. Innen van, hogy a gyűlés szavazatai egy csekély kisebbség véleményét foglalják magukban.

A vezérek nem annyira logikus következtetéseikkel, mint inkább presztizsükkel hatnak. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy ha valamely körülmény megfosztja őket tőle, többé nincs befolyásuk.

A vezetőknek ez a presztizse egyéni, nem függ össze sem a névvel, sem a hírnévvel. Igen érdekes példákkal szolgál erre nézve Jules Simon ott, hol az 1848-iki gyűlés nagy embereiről beszél, mely gyűlésen maga is részt vett.

«Napoleon Lajos két hónappal azelőtt, hogy mindenhatóvá lett, semmi sem volt.

Victor Hugo lépett a szószékre. Nem ért el sikert. Meghallgatták ép úgy, mint Felix Piat-t, de nem aratott hasonló tetszést. «Nekem nem tetszenek ezek a gondolatok – mondja nekem Vaulabelle Félix Piat-ról szólva; de ez Franciaországnak egyik legnagyobb írója és legkiválóbb szónoka.» Edgar Quinet, ez a ritka és hatalmas szellem semmire sem ment. A gyűlés megnyitása előtt volt pillanatnyi népszerűsége, de az űlésen semmi.

«A politikai gyűlések azok a részei a földnek, hol legritkábban látható a zseni fénye. Itt csak a körülmény és helyzet számára kisajátított ékesszólást becsülik, ez a pártoknak és nem a hazának tesz szolgálatot. Hogy Lamartine iránt 1848-ban és Thiers iránt 1871-ben elismeréssel voltak, azt a kényszerítő és elodázhatatlan érdek úgy hozta magával. Ahogy a baj elmúlt, az emberek a félelemmel együtt az elismerést is sutba dobták.»

Ezt a helyet a tények miatt idéztem, nem az előadott magyarázat kedvéért. Pszichológiájuk nagyon gyönge. A tömeg azonnal elvesztené tömegjellegét, ha a végzett szolgálatokat beszámítaná a vezetőknek, történjenek azok akár a haza, akár a pártok érdekében. A vezetőnek engedelmeskedő tömeg a presztizsnek veti magát alá, s itt nem jöhet szóba sem az érdek, sem a hála érzelme.

Viszont az elegendő presztizzsel rendelkező vezérnek teljes korlátlan hatalma van. Tudjuk, hogy egy kiváló képviselőnek, ki bizonyos pénzügyi események miatt a legutóbbi választásokon megbukott, mily rendkívüli befolyása volt presztizse folytán évek hosszú során keresztül. A miniszterek az ő puszta jeladására megbuktak. Működésének jelentőségét igen ügyesen jegyezte meg egy író a következő sorokban:

«Főleg X. úrnak tulajdonítható, hogy mi háromszor olyan drágán vettük meg Tonkint, mint amennyibe kerülhetett volna és hogy Madagaszkárban bizonytalan a poziciónk, s az alsó Nigernél elestünk egy nagy birodalomtól, Egyiptomban pedig elvesztettük az előbbi kedvező helyzetünket. X. úr elméletei nekünk több területveszteségbe kerültek, mint I. Napoleon vereségei.»

A szóban lévő vezetőre ne nehezteljünk túlságosan. Bizonyos, hogy ő nekünk nagyon sokba került; de befolyása nagy részt azzal függ össze, hogy a közvéleményt követte, s ez a gyarmatügyi kérdésekben egyáltalában nem az volt akkor, ami manapság. Ritkaság, hogy a vezér a közvéleményt megelőzze; sőt mindig arra szorítkozik, hogy kövesse és minden tévedését magáévá tegye.

A rábeszélés eszközei a vezetőknél a presztizsen kívül azok a tényezők, melyeket már több ízben előszámláltam. Ügyes alkalmazásuk céljából a vezetőnek legalább is öntudatlanul meg kell értenie a tömegek lélektanát és tudnia kell, hogy hogy kell velük beszélni. Tisztában kell lennie a képek és alakzatok varázslatos hatásával. Kell, hogy meglegyen nála az ékesszólásnak az a különös adománya, amely áll erős és bizonyítástól ment állításokból és olyan képekből, melyek hatásos és nagyon összegező reflexiókba vannak burkolva. Ilyenfajta ékesszólással minden testületben találkozunk, beleértve az angol parlamentet is, ámbár az valamennyi közül a legkomolyabb.

«Folyton olvashatunk az alsóházban lefolyt vitákat – mondja Maine angol filozófus – hol az egész tárgyalás jelentéktelen közhelyek és goromba személyeskedések váltogatásából áll. A tiszta demokrácia képzeletére bámulatos hatása van az ilyen általános szóképeknek. A tömegekkel sohasem lesz nehéz elfogadtatni a közhelyekben kifejezett általános tételeket, ámbár ezeket sohasem igazolják, sőt tán nem is igazolhatók.»

A «közhelyek» jelentősége, amiről a föntebbi idézetben szó van, nincsen túlbecsülve. Már többször hangoztattuk, hogy milyen különös erejük van a szóknak és szóképeknek. Csak úgy kell őket megválasztani, hogy a legelevenebb képeket ébresszék. Kitünő példa erre a következő frázis, amit egyik pártvezérünk beszédéből vettem:

«Majd azon a napon, amikor ugyanaz a hajó viszi a száműzetés láztokozó földjére a becstelen politikust és a gyilkos anarchistát, tárgyalhatnak egymással s egyik a másiknak úgy fog feltünni, mint ugyanazon társadalmi rend két kiegészítő része.»

Az így felidézett kép eléggé világos, s a szónok minden ellenfele érzi, hogy ugyanaz vár reá. Egyszerre látják a lázt okozó földet és a hajót, mely őket oda viheti; vajjon ők nem tartoznak a fenyegetett politikusok nem épen jól elkülönített osztályába? Ők is érzik azután azt a sötét aggodalmat, amit a konventtagok éreztek, kiket Robespierre kétes értelmű beszédei csaknem állandóan guillotinnal fenyegettek és a félelem nyomása alatt mindig engedtek neki.

Minden vezetőnek érdeke, hogy a legvalószínűtlenebb túlzásokba kapaszkodjék. Az a szónok, akitől a frázist idéztem, nagyobb ellenmondás nélkül állíthatta, hogy a bankárok és papok bombavetőket tartanak zsoldjukban és hogy a nagy pénzintézetek igazgatói ugyanazt a büntetést érdemlik, amit az anarchisták. Az ehhez hasonló állítások mindig hatnak a tömegekre. Az állítás sohasem túl erős, s a deklamáció sohasem túlságos fenyegető. Semmi sem rendíti meg úgy a hallgatóságot, mint az efajta ékesszólás. Tiltakozni nem mernek, hogy árulóknak vagy bűntársaknak ne gondolják őket.

Mint mondottam, ez a különös ékesszólási mód uralkodott mindig a gyűlésekben; s a kritikus időszakokban még inkább kiélesedett. Nagyon érdekes ebből a szempontból olvasni azoknak a nagy szónokoknak beszédeit, kik a francia forradalom testületeit alkották. Azt hitték, hogy beszédjüket lépten-nyomon meg kell szakítani, hogy ostorozzák a bűnt és magasztalják az erényt; átokban törnek ki a zsarnokok ellen és megesküsznek, hogy szabadon élnek vagy halnak. A hallgatóság fölállt, vad tapsviharban tört ki, majd ismét leült helyére.

A vezető néha értelmes, tanult egyén; de ez rá nézve általában inkább káros, mint hasznos. Az értelem rámutatva a dolgok összetételére, lehetővé teszi kifejtésüket és megértésüket, mindig engedékennyé tesz és jelentékenyen csökkenti a meggyőződés fokát és erejét, ami pedig szükséges az apostoloknál. Minden kornak, de főleg a francia forradalomnak nagy vezetői szánalomra méltó korlátoltak voltak; és épen a legkorlátoltabbaknak volt legnagyobb befolyásuk.

Köztük a leghírhedtebbnek, Robespierrenek beszédei zavarólag összefüggéstelenek; ha csak olvassuk őket, nem leljük meg a hatalmas diktátor roppant szerepének kielégítő magyarázatát.

«Iskolás szónoklásra és latin képzettségre valló közhelyek és zagyvaságok egy inkább gyerekes mint alantas szellemnek szolgálatában, s úgy látszik, hogy egész tudománya a támadásban és védelemben egyaránt abban áll, hogy «gyere elő», mint a diákok mondják. Semmi eszme, fordulat vagy vonatkozás – ez az unalom a zivatarban. Kedve volna az embernek ezután a lesújtó olvasmány után a szeretetreméltó Desmoulins Camillal óh jaj-t sóhajtani».

Néha borzad az ember, ha arra a hatalomra gondol, amihez egy presztizzsel felruházott embert a legnagyobb fokú korlátoltsággal párosult erős meggyőződés juttatott. Mindazonáltal szükség van ezekre a feltételekre, hogy ne ismerjen akadályt és tudjon akarni. A tömegek ösztönszerűleg urukra ismernek az ilyen erős meggyőződésű egyénekben, kikre mindig szükségük van.

A parlamenti gyűlésen a beszéd sikere kizárólag a szónok presztizsétől függ és nem az előadott észokoktól. Erre nézve legjobb bizonyíték, hogy mihelyt a szónok bármely okból elveszti presztizsét, rögtön elveszti minden befolyását, vagyis azt a képességét, hogy a szavazatokat tetszése szerint irányítsa.

Az ismeretlen szónoknak azonban még csak kilátása sem lehet arra, hogy meghallgassák, ha beszéde helyes érveket, de csupán érveket tartalmaz. Descubes, egy volt képviselő röviden a következő sorokban adja elő a presztizstelen képviselő állapotát:

«Amint elfoglalja helyét az emelvényen, kivesz az irattáskából egy csomó iratot, ezt bizonyos módszerrel maga elé rakja és bizalommal teljesen hozzákezd.

Azzal ámítja magát, hogy meggyőződését, mely őtet lelkesíti, átülteti a hallgatóság lelkébe. Hangsúlyozza és újra hangsúlyozza érveit, el. van telve számokkal és bizonyítékokkal és biztos a felől, hogy igaza van. Előadásának bizonyossága előtt minden ellenállás hiábavaló lesz. Elkezdi beszédét, bízva teljes igazságában és kollégái figyelmében, kik bizonyára meghajolnak az igazság előtt.

Beszél, de rögtön meglepi a teremben támadt mozgás és bántja egy kissé a zaj.

Miért nem lesz csönd? Miért van ez az általános figyelmetlenség? Mire gondolnak azok, kik fecsegnek? Mi az oka, hogy egyik-másik elhagyja helyét?

Nyugtalanság vesz rajta erőt. Összeráncolja szemöldökét és megáll. Az elnök bátorítja és újra kezdi emeltebb hangon. Hangja erősebb lesz, kézzel-lábbal beszél: a lárma még nagyobb lesz körülötte. Már nem tud többet magáról, megint elakad, de aztán szépen tovább folytatja, attól tartván, hogy majd haragosan oda kiáltják: vége! A zaj tűrhetetlen.»

Amikor a parlamenti gyűlések elérték az izgalomnak bizonyos fokát, épen olyanok lesznek, mint a közönséges heterogén tömegek, következőleg érzelmeik a legszélsőségesebb formában mutatják különlegességüket. Látni fogjuk, hogy készek a legnagyobb hőstettekre és a legvadabb kitörésekre. Az egyén többé nem önmaga, s annyira nem az, hogy megszavaz személyes érdekeivel legellentétesebb rendszabályokat.

Forradalmunk története mutatja, hogy a gyűlések mennyire tudattalanok lehetnek és hogy vetik alá magukat érdekükkel legellenkezőbb szuggesztióknak. Ilyen rendkívüli áldozat volt a nemesség részéről, hogy lemondjon kiváltságairól és ezt mégis tétovázás nélkül megtette az alkotmányozó gyűlés ama híres éjszakáján. A konventtagokra nézve állandó halálos fenyegetést jelentett a sértetlenségi jogról való lemondás, ezt mégis megtették, nem féltek attól, hogy önmagukat kölcsönösen megtizedelik, jól tudván, hogy a vesztőhely, hová ma hivataltársaikat küldték, holnap nekik is készen áll. De már a teljes önkivületlenségnek arra a fokára jutottak, amit leírtam és semmiféle meggondolás nem gátolhatta őket abban, hogy hipnotizálóik szuggesztióinak engedelmeskedjenek. Ebből a szempontból teljesen tipikus a közülök való Billaud-Varennes emlékiratainak a következő része: «A szemünkre vetett határozatokat egy nappal, két nappal megelőzőleg legtöbbször magunk sem akartuk, csak a válság idézte elő.» Semmi sem igazabb ennél.

A tudattalanságból származó hasonló jelenségek a konventnak minden viharos ülésén fölléptek.

«Elfogadták és elhatározták – mondja Taine – amitől maguk is borzadtak, nem csak badarságokat és ostobaságokat, hanem vétkeket is, ártatlanoknak és barátaiknak megöletését. A baloldal a jobboldallal egyesülve, egyhangúlag nagylelkesedés közben küldte vesztőhelyre Dantont, természetes fejét, a forradalom fő-fő mozgatóját és vezérét. A jobboldal a baloldallal egyesülve egyhangúlag viharos lelkesedéssel szavazta meg a forradalmi kormány legborzasztóbb határozatait. A konvent egyhangúlag a csodálat és lelkesedés hangján Collot d’Herbois, Couthon és Robespierre iránti szenvedélyes rokonszenv jeleivel többszöri önkényes újraválasztás által tartotta meg helyén a gyilkos kormányt, melyet a völgypárt utált, mert gyilkos, a hegypárt megvetett, mert őt megtizedelte. A hegypárt és völgypárt, a többség és kisebbség, határozottan egyetértett abban, hogy a saját maga megtizedelésében közreműködjék. Prairial 22-én az egész konvent tartotta nyakát; thermidor 8-án Robespierre beszéde után következő első negyedórában ismét.»

A kép talán szomorú. De mégis hű. A parlamenti gyűlések ugyanezeket a jellemvonásokat mutatják, ha eléggé fölizgatják és hipnotizálják őket. Mozgékony és minden ingernek engedelmeskedő nyájjá lesznek. Egészen tipikus az alábbi leírás az 1848-iki gyűlésről, amely egyik parlamenti tagtól Spullertől származik, kinek demokrataságát nem lehet kétségbe vonni; a Revue littéraire szerint idézem. Itt megtaláljuk a tömegek túlzott érzelmeit, amit már leírtam, a rendkívüli változékonyságot, ami előidézője annak, hogy a legellentétesebb érzelmi fokozatokon pillanat alatt átcsapnak.

«A viszályok, féltékenység, gyanú, majd ismét a vak bizalom és határtalan remény vesztébe sodorták a köztársasági pártot. Az általános bizalmatlansághoz csak naivságuk és együgyűségük fogható. Semmi érzék a törvényesség iránt, semmi fegyelem; határtalan terror és önámítás: csak parasztok és gyerekek tudnak ilyenek lenni. Nyugalmuk türelmetlenségükkel vetekszik. Egyforma bennük a vadság és engedelmesség. Ilyen a még meg nem állapodott és fegyelmezetlen vérmérséklet. Semmi sem lepi meg őket és minden megzavarja. Remegnek, félnek, majd egyszeriben rendületlen hősök, lángok közé akarják vetni magukat és megijednek az árnyéktól.

«Sejtelmük sincs a dolgok eredményéről és viszonyáról. A csüggedés épen olyan hirtelen náluk, mint a fölbátorodás, minden rémület lenyügözi őket, mindig túlságos nagyon vagy túlkevéssé, sohasem azon a fokon és abban a mértékben, mint kellene. Mozgékonyabbak a víznél, minden színt visszatükröztetnek, minden alakot felöltenek. Rájuk támaszkodva, milyen kormányzási alapra számíthatunk?»

Nagy szerencse, hogy a leírt jellemvonások a parlamenti gyűléseknél nem állandók. Csak bizonyos pillanatban válnak tömeggé. Az egyének, kik alkotják, sok esetben megőrzik egyéniségüket. Innen van, hogy az ilyen gyűlés kitünő szakszerű törvényeket tud kidolgozni. Igaz, hogy ezek a törvények szakember művei, ki dolgozó szobájának csöndjében készíti elő őket és a megszavazott törvény egy ember és nem a gyűlésnek műve. Természetesen ezek a törvények a legjobbak. De végzetes rosszak csak akkor lesznek, ha a módosításokat kollektiv úton eszközlik. A tömeg munkája mindenütt és mindenkor alatta áll az izolált egyénének. A szakemberek védik meg a gyűléseket a túlságosan szertelen és tapasztalatot nélkülöző intézkedésektől. A szakember ilyenkor momentán vezető. A gyűlés nem hat ő rá, de ő hat a gyűlésre.

A parlamenti gyűlések működésük minden baja ellenére azt képviselik, amit a nemzetek legjobbnak találtak arra nézve, hogy önmagukat kormányozzák; de főleg arra, hogy minél könnyebben szabadulhassanak meg a személyes zsarnokság igájától. A kormányzásnak mindenesetre ez az eszménye, legalább is a filozófusok, gondolkodók, írók és művészek és tudósok, szóval azok szerint, akik a civilizáció tetőpontját alkotják.

Különben csak két komoly veszedelmet rejtenek magukban, egyik az állami pénzek elpocsékolása, a másik az egyéni szabadság fokozatos megszorítása.

Ezek közül a bajok közül az első szükségszerű következménye a választó tömegek rövidlátó követeléseinek. Ha valamely parlamenti tag indítványoz egy javaslatot, mely látszólag eleget tesz a demokrácia elvének, például nyugdíját akar biztosítani a munkásoknak, emelni akarja az útkaparók vagy tanítók fizetését stb., a többi képviselők a választóktól való félelem miatt szuggerálva még látszatát sem merik adni annak, hogy az utóbbiak érdekeivel nem törődve, elvetik az indítványt, ámbár jól tudják, hogy az majd érzékenyen megterheli a budget-t és új adók kivetését vonja maga után. A megszavazástól nem lehet visszarettenniök. A kiadások növekedésének következményei még odébb vannak, s rájuk nézve nincs káros hatása; ugyanakkor a szavazat megtagadásának eredményei szemmel láthatók lesznek a legelső napon, amikor a választók előtt meg kell jelennie.

A kiadások emelkedésének van még egy másik oka is, s ez nem kevésbé kényszerítő: t. i. helyben kell hagyni minden csupán helyi érdekű kiadást. A képviselő nem szegülhet ellen, mert az épen a választók követelése és mert minden képviselő csak úgy érheti el azt, amire választókerülete érdekében szüksége van, ha enged kollégái hasonló követeléseinek.29)

A föntebb említett bajok közül a második az t. i., hogy a parlamenti gyűlések szükségképen megszorítják a szabadságot, kevésbé feltünő, de nagyon is reális. Ez annak a sok korlátozó törvénynek következménye, amit a szűk látókörű parlamenti gyűlések nem látva a következményeket, megszavaznak abban a hiszemben, hogy kötelességük.

Ez a veszély mindenesetre kikerülhetetlen, mert még magának Angliának sem sikerült tőle megszabadulnia, pedig bizonyára itt van a parlamentáris kormányformáknak legtökéletesebb tipusa és itt a képviselő legfüggetlenebb választóitól. Herbert Spencer egy régebbi munkájában kimutatta, hogy a látszólagos szabadság növekedését a valódi szabadság csökkenése követte. Egy újabb művében, a «Man versus state»-ben föleleveníti ezt a kérdést és az angol parlamentről ezt mondja:

«A törvényhozás ettől az időtől fogva az általam előadott utat követte. A hirtelen megsokasodott diktátori rendszabályok mindjobban törekedtek korlátozni az egyéni szabadságot és pedig két módon: évről-évre több törvényes rendszabályt hoztak életbe, s ezek a polgárság előbbi, teljesen szabad tevékenysége elé korlátokat szabnak és olyan ténykedésre kényszerítik, amit eddig saját jószántából tehetett vagy nem tett. Ugyanakkor a mind nyomasztóbb és többnyire helyi jellegű közterhek szabadságát már eleve korlátozták, megnyirbálva jövedelmeinek azt a részét, amivel eddig tetszése szerint adózhatott és fölemelve azt a vészt, amit elszedtek tőle, hogy elköltsék a közhatalmak kényekedve szerint.»

A szabadságnak ez a fokozatos megszorítása sajátságos formában nyilvánul minden országban, amit Herbert Spencer nem fejtett ki és amely a következő: Azáltal, hogy rengeteg mennyiségű és általában korlátozó jellegű törvényes rendszabályt gyártanak, szükségképen növelik a számát, hatalmát és befolyását azoknak a közegeknek, kik alkalmazásukkal vannak megbízva. Ezek mindjobban törekszenek arra, hogy a művelt országok igazi urai legyenek. Hatalmuk annál nagyobb, mert a kormányhatalom szüntelen váltakozása közben az adminisztrativ kaszt az egyedüli, amely nem változik, ez felelősségtelen, személytelen és örökkétartó. Már pedig nincs nyomasztóbb zsarnokság mint az, amelyik e hármas formában mutatkozik.

A törvényeknek és korlátozó rendszabályoknak ez a szakadatlan gyártása, amelyek még hozzá a legbizantinusabb formaságokba burkolják az élet apró-cseprő mozzanatait, azzal a végzetes eredménnyel jár, hogy hova-tovább mind szűkebbre szorul az a kör, melyben az állampolgárok szabadon mozoghatnak. A népek, áldozatai levén annak az illuziónak, hogy a törvények szaporításával jobban biztosítják a szabadságot és egyenlőséget, napról-napra több súlyos bilincset vesznek magukra.

De nem veszik magukra büntetlenül ezeket a bilincseket. Mivel mindenféle igát megszoktak, előbb-utóbb már keresve keresik az effélét, végre elvesztik minden akaratelhatározásukat és energiájukat. Így nem egyebek többé, mint üres árnyak, passziv automaták, akarat, ellenállás és erő nélkül.

Mikor az ember nem találja meg önmagában az erőt, kénytelen önmagán kívül keresni. A kormányok jelentősége szükségszerűleg abban a mértékben nagyobbodik, amint növekszik a polgárok közönyössége és tehetetlensége. Bennük kell meglenni a kezdeményező, vállalkozó és vezető szellemnek, mert a polgárságban nincs meg többé. Neki kell mindent vállalni, igazgatni és védeni. Az állam mindeható istenné lesz. De a tapasztalat azt mutatja, hogy az efféle isteneknek hatalma sohasem volt sem nagyon tartós, sem nagyon erős.

Az összes szabadságoknak folytonos csorbítása bizonyos népeknél, jóllehet bizonyos külső szabadosság azzal ámítja őket, hogy birtokában vannak, úgy látszik, vénülésüknek és kormányformájuknak következménye. Annak a sülyedési folyamatnak előjelei ezek, amit egyetlen civilizáció sem tudott elkerülni.

Ha fontolóra vesszük a multnak tanúbizonyságait és az általánosságban jelentkező tüneteket, akkor a mi mai művelődésünk eljutott a teljes vénhedtségnek ahhoz az alakulatához, amely előljárója a dekadenciának. Úgy látszik, hogy minden népnél végzetszerűen előfordulnak ugyanazok a tünetek, mert látjuk, hogy a történelem milyen gyakran megismétlődik.

Nem lesz nehéz ezeket az alakulatokat a művelődés egész folyamatában összefoglalnunk, s ezzel az összegezéssel fejezzük be munkánkat.

Mit látunk, ha nagy vonásokban tekintjük a mienket megelőző kulturák nagyságának és sülyedésének lényegét?

A művelődés kezdetén a vándorlás, invázió és hódítás véletlenül összehozott egy különböző eredetű emberből álló csoportot. Ezek közt az emberek közt, kiknek más-más volt a vérük, nyelvük, hitük, egy főnöknek félig-meddig elismert törvénye volt a közös kapocs. Ezekben a zavaros tömkelegekben a legmagasabb fokon találjuk meg a tömegek lélektani jellemvonásait. Meg vannak bennük a pillanatnyi összetartás, hősiesség, gyöngeségek, vad ösztön és erőszak. Semmi sem állandó náluk. Ezek még barbárok.

Az idő végzi munkáját. Lassanként hatással lesznek rájuk a környezet azonossága, az ismételt kereszteződések, az együttes élet szükségei. A különböző elemekből álló csapat össze kezd vegyülni, fajt alkot vagyis közös tulajdonságokkal és érzelmekkel bíró embercsoportot, amit aztán az öröklődés mindjobban állandósít. A tömeg néppé lett és az a nép ki fog tudni jutni a barbárság állapotából.

De csak akkor tud ebből az állapotból kikevergődni, ha hosszú erőfeszítések, szakadatlan ismétlődő küzdelmek, töméntelen újra hozzákezdés után, valami eszményre tesz szert. Hogy mi ez az eszmény, Róma kultusza, Athén hatalma, Allah győzelme, ez nem határoz, elég, hogy a képződő faj egyéneinek megadja az érzelmek és gondolatok teljes egységét.

Így most már létrejöhet egy új művelődés intézményeivel, hiedelmeivel és művészetével együtt, A faj, álmaitól ragadtatva, lassacskán eléri mindazt, amit neki a fény, az erő, a nagyság kölcsönöz. Kétségtelen, hogy bizonyos órákban még tömeg marad, de ilyenkor a tömegek ingadozó, változékony jellemvonásai mögött ott van az állandó szubsztrátum, a faji lélek, amely szigorú határok közé szorítja az illető nép szertelenségeit és szabályozza a véletlent.

De miután teremtő munkáját elvégezte, az idő megkezdi romló művét, amit sem istenek, sem emberek nem háríthatnak el. A művelődés, eljutva az erőnek és belső összetételnek bizonyos színvonalára, megakad a fejlődésben, most már nem növekszik tovább, hanem gyors sülyedésre van kárhoztatva. Ütött neki vénülés órája.

Ezt az elkerülhetetlen órát mindig a faji lelket ébren tartó eszmény gyöngülése jelzi. Amint ez az eszmény halványul, omlani kezdenek mindazok a vallásos, politikai és társadalmi épületek, melyek lelkesítőül szolgáltak. A faj eszményének fokozatos eltünésével veszti összetartását, egységét és erejét. Az egyén személyisége és értelme növekedhetik, de ugyanakkor a kollektiv egoizmus helyére az egyéni önzés túltengése lép, ezt követi a jellembeli gyöngeség és a tetterő elsekélyesedése. A nép először egység, együttesség volt, végtére összetartás nélküli egyének tömeglege lett, kiket a hagyományok és intézmények mesterségesen tartanak össze még egy ideig. Ilyenkor aztán bekövetkezik, hogy az emberek érdekektől és törekvésektől megosztva, nem tudják önmagukat kormányozni, követelik, hogy a legcsekélyebb dolgaikban is irányítsák őket, s az állam érezteti mindent elnyelő hatalmát.

A faj elvesztve régi biztos eszményét, végkép elveszti lelkét is; most már csak izolált egyének csoportja, tömeggé lett, ami kezdetben volt. Megvannak benne az összes átmeneti állandóság- és jövőnélküli tulajdonságok. A művelődésnek nincs többé szilárd alapja és ki van téve minden véletlennek. A plebs-é az uralom és jönnek a barbárok. A műveltség még látszólag ragyog, mert megvan a külső homlokzat, mit a hosszú múlt alkotott, de valóban már roncsolt épület, misem tartja össze, s az első vihar ledönti.

Kijutni a barbárságból a civilizációba, nyomon követve egy álmot, aztán hanyatlani és meghalni, mikor az álom elvesztette erejét, ez a körforgása egy nép életének.