NEGYEDIK RÉSZ.

I.

Kassai és Gyulai Zsófia herczegnő palotájából egyaránt meglepetéseket vittek haza.

Az ifjú kamarásé kellemes volt.

Ő legszebb álmai képét vélte Klárában megtestesültnek.

Ott állott előtte a kicsiny, gyöngéd, bűbájos alak, mintha szivéből röpült volna ki az életbe, azon szívből, melyben az önzés mellett is maradt még egy kevés hely az eszmény és ama vágyak számára, melyek nem anyagiak, nem az emelkedésre törekvő dícsvágynak valók, s melyeket az évek mindig nevetségesebb színben fognak elébe rajzolni.

Mily különös játéka a véletlennek!

Épen csak az hiányzott Kláránál, mi nélkül Gyulai nem képzelheté hasonló kecsét a formáknak, hasonló átlátszóságát a bőrszínnek, hasonló melegét az arczvonaloknak, hasonló nemességét az egész külsőnek, csak a világi szerencse, csak a születés előnye hiányzott nála.

Gyulai a hódító szépség erős kinyomatait, a legragyogóbb tulajdonokkal fölruházott junói alakokat nem tartá semmi osztály kizáró sajátjának, de azon sylphideket, kik a lég könnyű gyermekeinek látszanak, kikben alig emlékeztet valami a súlyra, az ellentállásra, a durva anyagra, csak a palotákban, csak a sors elkényeztetett választottjai körében hitte létezhetőknek.

S ki ez a Klára? Micsoda titokszerű lény? tudakolá Annától, Pethneházinétól és általában azoktól, a kik felőle valót és meséket beszélhettek neki. Mohó kíváncsisággal hallgatá a badar hozzávetéseket, a dicséretet és rágalmat, s mindazt, a mi kiábrándíthatá, vagy álmokba ringathatá. De fájdalom! kevés volt a biztató adat, sok a kétségeket támasztó.

– Legfölebb a szerelem titkolt záloga lehet! – sóhajtá az ifjú kamarás. – A fejedelem vagy fejedelemné rokonságából valakinek élettörténetét kellene részletesebben ismernem, hogy a rejtélyt elfedő leplet félrevonhassam. Szeredi viszontagságos multja talán fölvilágosíthatna. De volna-e hasznom ily fürkészetekben? Mit érdekel az, a mi helyzetemhez nem talál, s a mit mentől világosabban ismerek, annál kevésbbé fogadhatnék el? Legjobb e boszantó benyomás emlékét is kitörölni szivemből.

Zsófia herczegnő makacs szeszélylyel ragaszkodott Klárához, s Gyulainak többször volt alkalma a szombatosnőt látni a palotában, sőt párszor Anna néne szobáiban is.

Ilyenkor elég módja lett minden tekintetéért, mely az aranyfürtű tündérre tévedt, és minden szaváért, melyet e kétséges helyzetű s gyanus származásu lénynyel váltott, hosszasan vádolni magát.

Neheztelt saját esztelenségére, kárhoztatta szívét a hóbortos érzések miatt, kinevette, kigúnyolta egy iskolás gyerekhez méltó dőreségeit, de utoljára is nem űzhette ki elméjéből azon gondolatot, hogy Deborah magasabb szépséggel bír ugyan, mint Klára, azonban alig lehetne az öreg Pécsi számára kedvezőbbet óhajtani, mint Klárát egyetlen leányul és örökösül. Ily csere mellett csak a legferdébb gőg tudna még arra is emlékezni, hogy a dúsgazdag földes úr nagyatyja szűcsmester volt.

*

Kassai ingerülten tért haza, s mert számításában csalódott, elégületlen volt magával.

A fejedelemnél tudniillik nem talált nagy ellenhatásra a ravasz korlátnok azon javaslata, hogy György herczegfi közpályára lépjen. Mert Rákóczi szerette volna a választást még éltében fia számára végrehajtani, de mint tapasztalt férfiú ismerte alattvalói idegenkedését az alkotmány formáinak minden változtatása iránt. Tudta, hogy a rendek a szabad választási jogot bálványozzák. Családja népszerűségét még megszilárdítva nem hivé, s a Kassai által háttérbe szorított aristocratia erejéről sokkal mélyebben meg volt győződve, mintsem csalálmokban éljen fiának fejedelemmé kikiáltatása iránt azon esetben, ha ennek érdemei nem segítik az apa befolyását, s ha a támadható vetélytársak hírneves multját nem homályosítja el a herczegfi jövőjéhez kötött remény. Rákóczi tehát örömmel látta volna fiát a legcsekélyebb végvár parancsnokságában is, de csak középszerű multtal biró család feje lévén, az udvari szertartások és illem szabályaihoz inkább ragaszkodott, mint a régi dynasták szoktak, kiknek nem kell a tiszteltetést kierőszakolni, sőt még fáradsággal megszerezni sem. Nem feledkezhetett el tehát arról, hogy a hagyomány szerint csak a váradi kapitányság volt a fejedelmi ház tagjaihoz méltó hivatal. A többi állomás igen csekélynek tekintetett egy herczegfi számára. De bízhatta-e Erdély kulcsát a jeles tehetségű, azonban iskoláját csak most végzett ifjúra? Nem kellene-e erre a közkivánatnak erőltetni a fejedelmi apát?

Szóval, Rákóczi kéretni szerette volna magát családja és a főrendűek által.

Kassai tehát titkos czéljára előbb az elkényeztetett Zsófit akarta megnyerni, utóbb a fejedelemnét, s midőn az udvar részéről semmi akadály nem forog fönn, az aristocratiát a meglepetés által hitte a beleegyezésre rávenni, vagy az ellenszegüléstől visszadöbbenteni.

Lehet, hogy ő György urfinak a gyűlölt Pécsi iránt tanusított figyelme nélkül is hajlandó volna e tervre; de most saját érdekei csatlakoztak államférfiúi nézeteihez, most eltávolítani törekednék az ifjú herczeget Fehérvárról, ha a Rákócziak dicsőségét szívén sem hordaná.

Ennélfogva könnyen megfogható volt boszankodása Báthori Zsófia szeszélye miatt, mely a jól kiszámított tervet, mint a könnyű rálehelés a kártyavárat, egyszerre romba dönté.

– E növendékleány a sátán belátásával bír, – ismétlé Kassai, nyugtalanúl mozogva karszékében. – Hinnem kell, hogy a zöld béka időt jósol, s a földingást a bölcs lova előbb érzi meg, mint maga, midőn e tapasztalatlan gyerek föl tudta fogni épen azt, mi a gondolkozásban megőszültek figyelmét is okvetlenűl kikerülte volna. Máskép kell rendezni a dolgot, he! máskép.

Kassainak tömérdek segélyeszközökkel ellátott esze hamar lelne új tervet, ha eszméit a herczegnő palotájából hozott más benyomások nem vágták volna át.

Különösen a rögtönzött udvarmesternő magaviselete szerfölött nyugtalanítá.

– Miért nyert akkora befolyást a herczegkisasszonyra, s hol ért határt pártfogoltatása, mely semmivel igazolva nincs? Komornák fognak-e az udvarban szerepet játszani, s az alsóbb rangú cselédség hallgatja-e ki az állam első tisztviselőinek szavait? Hm! a kezdetnek útjába kell állani, mert ha a rossz elterjedt, késő az óvszerekről gondolkozás.

Kassai e nézete más, szintén komor okokban nyert istápot.

– Mondják, a fejedelemné is megkülönbözteti e leányt, – szőtte tovább csendes elmélkedéseit az öreg úr. – Ha rokona volna, mit nem hiszek, akkor nehéz ellene föllépni, ha Dajka püspök családjához tartozik, akkor sietnem kell kiűzetésével, mert jelenléte vakbuzgó tervek előmozdítására használtathatik. S miért retteg tőlem? miért látszik engem gyűlölni? miért távozott reszketve, sápadtan s nagy fölindulások közt a palotából? Miről is beszéltem akkor? Mi hathatott szavaimból rá oly sujtólag? Meg fogom látogatni Dajkát.

Kassai csengetett. A szokottnál későbbre haladt ebédet fölparancsolá, s rendelést tett, hogy az asztal elszedése után rögtön fogjanak be.

*

Dajka püspök örvendett a ritka szerencsének, mely akkora tekintélyű urat vezetett az ő szerény irószobájába, de ez örömét, mi tagadás, némi aggodalmak korlátozták.

Nem merte hinni, hogy az államügyek terhe alatt görnyedező korlátnok, kinek minden percze drága, csupa kedvtelésből jött hozzá, s kezdett meg oly szélesen kanyarított társalgást, mely Juvenal gúnyverseiből indulva ki, Martial finom élczeire akart áttérni, s minden jelek szerint igen tudományos és hosszú arra, hogy czél nélkül közölhessen annyi szép és bölcs észrevételeket.

– Alkalmasint a dicső classicus korból mindinkább fog közelítni Kassai uram ő kegyelme a mi éveinkhez, s csak akkor veszem majd észre, hogy mi végett idézé a sok szép verset, így okoskodott Dajka, a püspök.

Látható elfogultság mutatkozott tehát egész magaviseletén, mert attól tartott, hogy vendége a Konstantinápolyba küldött bundára s azon udvari apró mesterkélésekre tér át, melyek valaki vigyázatlanságából talán nyilvánosságra jöttek, s melyeknek szövésétől magát egészen tisztának a püspök sem érzé, ámbár a vallás érdekeit, nem pedig saját hasznát tekinté, midőn a titkos működésekbe vegyült.

Sejtelme csaknem bizonyossággá vált Kassai egyik szintoly gyors, mint elmés fordulata által, melylyel Simon magustól, ki repülni akarván, nyakát töré, Pécsi Simonra tért át, ki szintén a rejtélyes tudományokkal foglalkozik, s könnyen megtörténhető, hogy a közönség szeme láttára próbálgatni fogja szárnyait és oly magasra emelkedik, mint a pacsirta, a nélkül, hogy a nyakát veszélyeztesse.

– Nem hallott-e kegyelmed főtiszteletű uram, he, he! ilyes szándékról?

– Nem én, nagy jóuram! s hát kegyelmed? – tudakolá a püspök átalkodott arczkifejezéssel.

– Hogy kérdheti ezt, kedves barátom? hisz a magamféle ember a mi Simon magusunk titkait sem fölfogni, sem méltányolni nem tudja. Szeredi ő nagysága e részben élesebb értelemmel bír. A derék jámbor úr, úgy hallom, örökös mozgásban van, hm! orvosai rendelték üdült nyavalyája ellen védszerül. Neki a lába erősebb, nekem a szemem. Az igaz, hogy gyarló lábaim vannak. Emlékszik-e kegyelmed utolsó találkozásunkra, ott a fejedelmi palota lépcsőinél? Akkor nagy csúzot kaptam, pedig béllelt botosom volt. De hát mi történt szép unokahugával, ki úgy megijedt tőlem? Emlékszik-e? hehe! mint megijedt! Hallom, kegyes nagyasszonyunk pártfogás alá vevé. Hehe! mint megijedt tőlem a kis bohó! Valóban gyönyörű rokona van főtisztelendőségednek, vetélkedik szépségben herczegkisasszonyunkkal is.

– A külső báj hamar mulandó. A leányok igazi szépsége az ártatlanság és szemérem.

– Bölcsen mondja a püspök úr. S unokahuga e részben is ritka példány.

– Akarom hinni. Egyébiránt ő nem unokahugom.

– Hát csak távoli rokon?

– Az sem.

– No! úgy sógorság útján fért be a kegyelmed igen tisztelt családjába.

– Tagadom ez állítást is.

– Hiszen hugának nevezte.

– Nem tehettem másként, válaszolá a püspök, örvendve, hogy ily kevéssé nyugtalanító tárgyra ment át a társalgás.

– Kicsoda hát ez a leány?

– Azt inkább kérdhetném én nagyságodtól.

– Tőlem?

– Igen, mert ismerni látszott vagy kegyelmedet, vagy a mit még inkább hiszek, az ifju urat.

– Kit? Elemért?

– Alkalmasint őt, s talán kevésbbé kedvező oldalról. De nem akarok senkit gyanusítani, miután a fejedelemné nyilatkozata szerint a vád árnyéka sem férhet Bodó Klárához. Tekintete valóban oly megnyerő és ártatlan, hogy csak saját vallomása után hinnők el bűnösségét, de másrészről nehéz nagyságod unokaöcscséről is rosszat tenni föl, miután az ifjúság tükre volt mindig.

– Elemér erkölcsös magaviseletéről kezeskedem, azonban a lányra nézve püspök urammal ellenkező nézetben vagyok. Én benne egy finom képmutatót, egy kitanult Circet fedeztem föl, ki ördögi mesterségével képes volna még oly tiszta életű ifjat is, mint az én unokaöcsém, elcsábítani. Eddig az egész evangelikus világ kegyes, jámbor életéért bámulta a mi udvarunkat. Ne adja az Isten, de, hm! attól tartok, hogy az a csalfa Bodó Klára oly botrányt okoz, a minő csak Babylon ágyasházaiban történt, és Ninivében, a feslettség városában. Meggondolta-e püspök uram, hogy György úrfi heves természetű és tapasztalatlan, s hogy Zsófia herczegkisasszony szabad és szeszélyes magaviseletével sok aggodalmat szerzett már az udvari káplánnak, a derék Csulai uramnak. Melyiket féltsük hát inkább a híres képmutatótól? Az ifjú herczeget-e, kit szépségével ronthat meg, vagy a herczegleányt, kit példájával szinlelésre és könnyelműségre szoktathat. Valóban nagy felelősség nehezült arra, ki az udvarba vezette őt. Jőjjön csak egyszer a mi fejedelmi palotánk a feslettség és hivalkodás hirébe, rögtön elveszti befolyását az evangelikusokra. Kunyorálhatunk aztán a töröktől háborúra engedélyt, mert a szultán minden janicsárjaival sem szerezhetjük többé vissza azt a tekintélyt, melyet egy szoknya miatt elveszténk.

– Papi becsületemre mondom, szólt elérzékenyülve Dajka, hogy Isten és ember előtt engem semmi vád nem illethet. Keresztyéni kötelességnek véltem eleget tenni, midőn őt nagyasszonyunkhoz vezettem. Oly merőben hivatásomhoz tartozó okból, melynek elhallgatása tisztemben áll, határozám ily lépésre magamat. A fejedelemné kegyes volt kijelenteni, hogy gyanításaimban csalódtam, noha, igazán szólva, Bodó Klára nyilatkozásai vezettek tévútra. Mivel nyerte meg e nő az udvar kegyét, mert mint nagyságod mondja, nagy becsülete van ott, kitalálni nem tudom. Vagy származása, vagy erénye, vagy képmutatása adott rá okot. Egyébiránt, ha szánalomból hibát találtam volna elkövetni, midőn őt az udvarba vittem, annál szigorúabb leszek tanácsaimban, midőn eltávolítása szükségesnek fogna látszani.

Kassai elégült volt látogatása eredményével.

Mert lehetségesnek tartá, hogy Elemértől nyerhet fölvilágosítást, mert kitalálta, hogy mily oldalról ronthatja Bodó Klára helyzetét, mert szükségesnek sem hivé saját fáradozásait, minthogy a szigorú elvű püspök, kiben a gyanu fölébredt, maga is mindent meg fog tenni e részben, főleg azon roppant felelősség miatt, mely terheli.

Egyébiránt az asszonyok, midőn befolyásukat veszélyeztetve látják, oltalmazni fogják magokat, Anna a herczegnőnél, Petneháziné a fejedelemnénél, e lélektani következtetés is megnyugtatá őt.

Épen búcsúzni akart tehát a püspöktől, de a kerevetre megint visszahúzódott, mert az aggodalmakkal jól ellátott háziúr fölsóhajta: – Csodálatos, mennyire ragaszkodik az idegen nő nagyasszonyunkhoz! Káplánom beszélé, hogy gyalog nyargalt a fejedelemné kocsija után Portusra, midőn meghallá a kiáradt víz okozta veszélyt.

– Ezt atyaságod nagyasszonyunk iránti ragaszkodásnak tulajdonítja? kérdé Kassai, fürkésző éles szemekkel.

– A fejedelemné megszidta esztelen hűségéért.

– S ki hallotta?

– Az alabárdos, kinek fiát káplánom tanítja.

– Hm! félthetett a veszélytől mást is? De kicsodát féltett? Miért remegtek tagjai? Miért lett sápadtabb a halálnál? Nem volt-e ott apród, kamarás elég? Azonban honnan tudhatta, hogy ki van az udvari cselédségből jelen, ki nincs? Nem valószínűbb-e, hogy a Portuson vagy Váradján lakók közül rettegett valakinek életeért?

– Csupa parasztok laknak e helységekben, kivevén az öreg sóárendátort és nejét, válaszolá a püspök.

– Igaz, igaz, szólt Kassai.

– Kötelességünk jó indokot keresni, a hol a rosszra semmi biztos jel nem mutat, jegyzé meg a püspök.

– Tagadhatatlanul. S mégis megfoghatatlan e lázas ragaszkodás. Vagy rendkívüli hálával tartoznék-e nagyasszonyunknak? De miért?

– A hála nagyságát a szív nemessége határozza el.

– Úgy van. De miért tegyünk föl épen benne legnemesebb szivet?

– Hogy dicsérhessük az Istent művében, hogy magasztalhassuk az örök szeretetet, mely nem a gazdagoknak adja legdrágább ajándékát, s a világi szerencsétől gyakran választja külön a kedély kincseit.

– Mind igaz, azonban ő mégis képmutató, erősíté Kassai, összevont homlokkal.

– Akkor borzasztó tökélyre vihette a szinlelés mesterségét.

– Hátha most mégis őszinte volt? Hátha csakugyan féltett valakit? dörmögé a püspök vendége, a kerevetről nehézkesen emelkedve föl.

Kassait, míg haza ért, állandóan foglalatoskodtatá e kérdés.

Nem ártana Portuson és Váradján körültekinteni, gondolá.

– Meg kellene nézni az árvíz dúlását. Az inségre jutottak panaszait miért ne hallgassuk meg? Pénz helyett tanácscsal is szokás segíteni, s a helyes intézkedés néha többet jövedelmez, mint az alamizsna. Ma késő az idő. Holnap, holnapután már gyérebb nyoma lesz ugyan a szenvedésnek, de elhárítani az eshetőségeket, az a valódi gondoskodás. A könyörület a szegénynek rongyokat ad, a belátás munkát. Közelebbről megszemléljük Portust és Váradját.

Ily elmélkedések közt nyitott dolgozótermébe.

II.

Asztalán új csomagiratok hevertek, de a többiektől külön téve volt egy levél.

Kassai kezébe fogta, megnézte a pecsétet, aztán a czímet.

Mohón nyult az ollóhoz, hogy a borítékot fölvágja.

E közben leeresztetett a függöny, s gyertyák hozattak.

A deák, kin a napsor volt, alázatos előhajlással állott a küszöb előtt, várva, hogy a kegyelmes úr parancsot ad a szokott fölolvasásra.

– Ki hozta a levelet? kérdé Kassai.

– Egy gyorsposta, nagyságos uram!

Az itélőmester a pápaszemét tokjából kivette, durva kék zsebkendőjével megtörlé s orrára illeszté.

– Mit ácsorog kend? menjen ki – szólt az iródeákhoz.

Midőn magára maradt, erős lélekzetet vett s olvasni kezdé a levelet, mely a titkár tudósítása volt Udvarhelyről.

«Legkegyelmesebb uram és jóltevőm!

A gondviselés különös kegyelme kisért egész utamban, s azon szerencsében részeltetett, hogy nagyságodnak megfoghatatlan bőséggel rám pazarlott kegyelmét némileg meghálálhassam, és szeretett hazám s fönséges fejedelmem iránti tántoríthatlan hűségemnek próbáját végre valahára bemutathassam.»

Nagy kár, hogy ez az ember nem szokik el a hosszadalmasságtól, dörmögé Kassai, a gyertyán túl tartva a levelet, hogy jobban olvashassa.

«Az országos végzéseket, a fejedelmi aláirás és a három nemzet pecsétje által megerősített törvényeket lábbal taposó, az országtanács megújított tilalmait gúnyoló, a négy bevett vallás szabadsága eltemetésére törekvő, a közbékét gyalázatos fondorlataikkal aláásó, a szentírás értelmét hamisító s a bálványimádásnál is gyalázatosabb hitet vakmerő lelkiismeretlenséggel és a Gyehenna lángjához hasonló hévvel terjesztő judeisansok, vagyis szombatosok ördögi machinatióinak Isten segítségével már sikerült meglehetős pontossággal utánajárnom, s ha Ő szent felsége életemnek kedvez, reménylem, hogy néhány nap alatt mindenről részletes felvilágosítást nyujthatok nagyságodnak.»

Borzasztó periodus, piszmogó modor, s íme! ez az ember előléptetését sürgeti tőlem! mérgelődött magában Kassai, s a gyertya hamván koppantott, hogy a halvány tintával írt betűket hamar kivehesse.

«Már a kincses és kulcsos Kolozsváron, mely egyébiránt az áhitatosság kincsével s a tévedéseket kizáró kulcsával az igaz hit iránti ragaszkodásnak nem dicsekedhetik, több titkos szombatossal jöttem érintkezésbe, s fájdalommal tapasztalám, hogy e rajongók, kiket az öldöklő angyal kardja pusztítson el, nemcsak nagyságodnak halálos ellenségei, de fölfuvalkodásokban merészkednek elnyomatásról panaszkodni, üldöző szellemmel vádolni magát a fejedelmet, s nyilvános helyeken, a lelkiismeret szabadságára hivatkozva, azon nézetet terjeszteni, hogy Krisztus urunknak másodszor is meg kell bűneiből a világot váltani, mintha az első váltság elégséges nem lett volna. Nagyságod tapasztalt bölcseségére bízom annak megitélését, hogy vajjon ily hazug és szemtelen állítások, melyek, mint hittudósaink már rég bebizonyították, a szentkönyv egyes sorainak rossz szándékú elferdítésén épűlnek, nem teszik-e szükségessé a világi hatalmon kívül az egyházi előljáróknak is hatásos közbevegyülését? Bizonyára Calvin csak annyi okkal égettette meg Servetust, a mennyit a szombatosok ellen fölhozni lehet. Mert nem egyenlő-e a megváltó istenségét tagadni, vagy a megváltás művének elégtelenségét vitatni?»

Ez argumentum talpraesett s magam is használni fogom, gondolá Kassai, a levél másik lapjára fordítván.

«Egyházi előljáróink híven teljesítették is kötelességeiket a szombatosok megfenyítésében, kivált midőn láták, hogy a világi hatóság az országtanács újabb kiáltványa után sem nyomoz és büntet. Kolozsváron versenyzett a református esperessel az unitárius a buzgóságban, s kitisztíták eklesiai tanácsukat minden gyanus egyéntől, mert még az egyházi igazgatásba is betolakodának a szombatosok, sőt egy káplán a szószékből védelmezte némely tanaikat, a miért hivatalától fölfüggesztvén, a zsinaton be fog pereltetni. Udvarhelyszék több helységében hű prédikátoraink a templomból tiltották ki a mételyes juhokat, melyek a pásztorságok alatt legelő nyájat megrontandók valának, s a szombatosság fertőjében kimult rajongókat harangszó nélkül temették el. De fájdalommal kell, kegyelmes uram! említenem, hogy az egyházi fenyítés megalázkodás helyett csak fölfuvalkodásukat növelé. A mióta az üdvösség útjára téríttetésök munkába véteték, gúnynyal válaszolnak az intő szózatokra, hangosan követelnek vallási jogokat, s nyilvános elszakadással fenyegetőznek. Némelyike szemérem nélkül küld tudósainkhoz tételeket, melyeknek megvitatására ajánlkozik, némelyike az utczán kiabálja, hogy ő szombatos és hitét kész vértanusággal is megpecsételni. Természetes, miként ez esztelenségek és dühöngések szelleme, mely az istentelen sectariusokat magával ragadja, súlyos aggodalmat idézett elő azokban, kik a tévtanok iránt szűkeszüségüknél fogva rokonszenvet éreztek ugyan, de az anyaszentegyháztól elszakadásig még sem kívánnak haladni. Az ingatagok, a határozatlan véleményüek, s a kik csak egyes tételeket karoltak föl a szombatosság egész rendszere helyett, most már bánni kezdik ballépéseiket, s vágynának kibékülni az egyházi hatósággal, még mielőtt a polgári hatalom, mely a fejetlenséget sokáig nem tűrheti, a törvény éles pallosával lépne föl a hazaárulók és pártfogóik ellen. Ezeknek köszönhetem, legkegyelmesebb uram! a gazdag adatgyűjteményt a szombatosok csinyjeiről, s ezek segítségével van szerencsém, még mielőtt nyomozásomat bevégezhetném, hű másolatban levelemhez mellékelni Pécsi Simon uram fölszólítását, melyet nagyságod megszerezni óhajtott, s mely a tavasz első szombatján Balázsfalvára hívja össze a judeisánsok tekintélyesebb egyéneit.»

A levél reszketett Kassai István kezében.

– Tehát hat nap mulva vége Pécsi Simonnak! – kiáltá oly hangosan, mintha az utcza népének akarná tudtul adni, hogy harsogjon a trombita, peregjen a dob, s zengjen a hozsánna.

– Pécsi Simonnak vége! – suttogá, a kígyó sziszegéséhez hasonlóan, mintha önkénytelenül sivítna ki kebléből a káröröm, s mintha szégyelné előbbi elragadtatását.

– Pécsi Deborah fejéről lehull az ékköves párta s arczáról a szépség!

– A nyomor hamar rutít! – szólt ismét, mosolyra vonva lapos ajkait.

– Összeomlik a ház, melyet most erős oszlopok tartanak, s a kert szobrai sárba hevernek!… Hat nap mulva Pécsi Simon teste és vagyona a megsértett törvényé!

Oly elevenítő erő volt e gondolatban, hogy Kassai petyhedt izmai rugékonyakká lettek, köszvényes lába szilajon taposott a padlózaton, mankó segítsége nélkül s fél kezét alig támasztva a székkarra, pattant föl ülőhelyéről és nagy léptekkel mérte végig a szobát.

– Nincs panaszom a gondviselésre! Az események folyama vallásosságra szoktatja az embert! A haza és hit ellenségei saját magokat semmisítik meg. Kicsoda buktatta meg Pécsit? Ne nevezzetek senkit a kicsiny eszközök közül! Csak egy rosszakarója van: bűne.

Kassai arczán a fölindulás közé bizonyos vad áhitat vegyült.

Sokáig engedett játékot érzéseinék, s általában a legkellemesebb estéje lett volna, ha a levél többi részét másnapra halasztja. De végcseppig akarta az öröm poharát kimeríteni, s megint karszékbe helyezkedett, hogy folytassa az olvasást.

«Pécsi Simon uram fölszólítása, a mint értesültem, a szombatosoknál igen kedvezőtlen fogadtatásban részesűlt. Boszankodtak azon, hogy a hatalmas és gazdag mágnás, kinek pártfogására támaszkodtak leginkább, úgy szól hozzájok, mintha nem is tartoznék felekezetökhez; boszankodtak, hogy a buzgóbbak lelkesedését szigorú szavaival hűti, s előre tiltakozik minden törekvés ellen, mely a jogok követelésére vonatkoznék. Rendkívül neheztelnek Szőke Istvánra is, kit Pécsi Simon tanácsadójának vélnek, a fölszólítás szinetlen szerkezetéért. Sokan megjelenni sem akarnak a balázsfalvi értekezletre; sokan a levélből azt következtetik, a mit eddig is gyanítottak, hogy Pécsi uram csak alkalmat keres, végkép szakítani velök. Vannak, kik árulástól tartanak, s a balázsfalvi összejövetelt a fejedelem megegyezésével történtnek hiszik, oly czélból, hogy a szombatosság a Pécsi közreműködésével törültessék el. Szóval, a mennyire én kipuhatolám, ez a veszedelmes irányú mágnás úgy elveszté népszerüségét, hogy saját hitfelekezetétől is el fog hagyatni. Egy Kádár nevezetű vén bolond, kit legelső szentjöknek hisznek, azt mondá szárdisi hallgatói körében, hogy az új Jeruzsálem diadalára szükségesnek tekintené, ha Pécsi Simont, mint régen a hamis prófétákat, kik a hazugság igéjét terjeszték, a fehérruhások egész gyülekezete az utczán kövezné meg.»

– Az akasztófára valók! a gonoszok! a tolvajok! – szitkozódék Kassai. – Gyülöletök Pécsi ártatlansága mellett fog prédikálni. Igazságtalanul gyanusítják őt, a vakok, a háladatlanok! Addig hirdetik, he, he! árulónak, míg azután a törvény nem fogja árulónak tartani.

«Ebből is bölcsen beláthatja nagyságod, hogy az Istennel és saját magokkal meghasonlott szombatosok valódi országháborítók, de attól nem lehet tartani, hogy Pécsi uram rokonszenvökre támaszkodhassék, sőt örvendeni fognának, ha őt valami fatum érné, s ha útjokból elvitetnék a kő, melyben lábaik megbotlanának.»

– S ez az ember, ki az értelmes adatokból ily buta következtetést von, még levéltárnok akarna lenni, még előmenetelt sürget! – mérgelődött Kassai.

Kedvetlenül nyult a «fölszólításhoz», mely a titkár tudósítását bezárta, s melynek megkerítését az imént akkora elragadtatással fogadta.

Boszankodása fokonként növekedék, a mint a sorokon tovább haladott.

A kézrekerült okmány tartalma következő volt:

«Idvezlet és áldás a szombat napján imádkozóknak! Pécsi Simon hiteles egyénektől vett értesítést arról, hogy azok, kik a szentirás bizonyos helyeinek magyarázatában a többi keresztyénektől különböznek, eltérésöket külső szakadással is meg akarják állapítani.

«Hogy ez magában természetes és jogos vágy nem ütközik-e a jelen körülmények között oly akadályokba, melyek legyőzhetetlenek? – megfontolni való kérdés.

«Pécsi Simon át van hatva azon meggyőződéstől, hogy az igazság nem a számára előlegezett jogokkal terjed, hanem elterjedvén, szerzi jogait. Hatalma önmagában rejlik, nem pedig a külső körülményekben.

«Pécsi Simon e meggyőződésre a keresztyén hit forrásánál jutott, elmélkedvén és imádkozván Jordán partjain, az Olajfák hegyén, Gethsemánban, Golgothánál,… a szentjászol és szentsír előtt.

«Pécsi Simon reményli, hogy azok, kik a tavasz első szombatján őt Balázsfalván meglátogatnák, a barátságos fogadtatással elégülten fognak haza térni.

«Reményli, hogy a kölcsönös fölvilágosítások útján, a zavargás helyett egyezség és mérséklet fog szállani mindnyájok szivéke.

«Kiadta Pécsi Simon megbizásából Laczkó István, kinek a fehérruhások közt a neve: Ananias-Azariás-Nisael-Szombaton-viaskodó.»

III.

Kassai nagy válságok közt is rendkívüli nyugalmat és higgadtságot birt kifejteni, de természeténél fogva indulatos volt, s midőn a közönség szeme nem függött rajta, midőn minden szava és tette nem lett a vele küzdő pártok ellenőrzésétől követve: akkor dühe az ő cynikus lelkének egész ferdeségével tört ki.

– Megcsaltál engemet és megcsaltad Pécsit, nyomorult «szombaton viaskodó». Hogy törjék szombaton a testedet mozsárban, hogy vettessék szombaton az örök tűzbe lelked!… Mit tegyek e nyomorulttal, ki egyszerre akar gaz és becsületes lenni? Csak jönne bár meg az esze, hogy ismét veszíthesse el hajdúim keze közt! Bár józanodnék meg minden nap reggelén, hogy a kín miatt alkonyra ismét őrült lehessen!

E vad átok lett az elolvasott kézirat első benyomásának eredménye.

S Kassai elég gyönge volt néhány perczig inkább gyűlölni Szőke Istvánt, mint régi ellenségét: Pécsi Simont.

A szegény szombatos pap eljárása valóban oly rendkívüli, mint megrendítő sorsa.

Erényre volt teremtve, de a viszonyok nyomása miatt bűnössé lett.

Családját a bűnnel akarta megmenteni, becsületét a bűn veszélyes eredményeinek elhárításával.

Ha Szőke soha Pécsi házába be sem lép, ez a kikelet első szombatján szintén összehívta volna tanácskozásra az új Jeruzsálem hivőit, mert a thyatirai papnak megigérte, s mert politikai tekintetekből szükségesnek tartá. Csakhogy ekkor valószinüleg saját aláirásával ellátott és sokkal compromittálóbb irányú körlevélbe teszi vala.

Szőke, midőn Kassai fenyegetésének engedve, a gyűlésre fölszólítást kieszközlé, azzal is kívánta magát megnyugtatni, hogy ha e tettnek – minden óvatosság mellett – veszélyes következményei kimaradhatatlanok, akkor azok szintúgy fogják őt sujtani, mint az áldozatra szánt Pécsit. És nem döbben-e vissza Kassai a bűnvádi kereset megindításától, midőn az egyik pörbe fogott egyén az egész ország színe előtt oly vallomásokat tehet, miknek következésében e főur hivatala és becsülete veszendőbe mehetne? A kém, melyet Szeredi kimondott, s melyet Szőke Deborah arczáról leolvasni vélt, megsemmisíté a szerencsétlen ember álmait.

S most Kassai István, ki a vérontástól félt, fegyverrel öldökölni nem tudott, képes lett volna a tébolyodott szemét saját körmeivel vájni ki. Akkora volt az első perczekben fölindulása, hogy ha titkára jelen van, talán rendeletet ad a legvadabb kínzásokra. De csakhamar éles értelme uralkodni kezdett haragján. Érzé, hogy most nagyobb és sürgetőbb kérdések forognak fönn, mint egy elmebeteg elleni düh kielégítése.

Pécsit, ha gyűlést tart, be lehet ugyan fogatni, mihelyt tetten érik, de lesz-e az engesztelődés szellemét lehellő fölszólítás után e befogatásnak komoly eredménye?

Pécsi kezességre szabadon fog bocsáttatni.

A fiscalis director nem hajlandó a notapör sürgetésére, s ha idegen unszolások miatt szigorral lépne is föl, kevés kilátás volna a diadalra.

Mert fog-e az országgyűlés, a foganatba még soha sem vett törvény drákói betűinek hódolva, halált és birtokkobzást mondani az országnagy fejére azért, mert ez merész követelésektől, törvénytelen lépéstől, lázadási kisérletektől akart – ámbár tilalmas úton – néhány ezer alattvalót visszatartóztatni? Sőt még az is bebizonyítható-e, hogy Pécsi valósággal szombatos, holott fölszólításának szelleme majdnem ellenkezőre látszik mutatni? Nem jöhet-e a bevett vallás leghűbb követője is azon helyzetbe, hogy a rend föntartása iránti szeretetből az általa gyűlölt szombatosokat a zavargásoktól minden eszközökkel megóvni iparkodjék? S ha az országgyűlés a törvény holt betűihez viseltető tiszteletből szükségesnek találná is Pécsi elitéltetését, nem volna-e a fejedelem erkölcsi kötelessége a kegyelem jogát használni?

– Úgy van, – sóhajtá Kassai, – Pécsi az én szökött jobbágyomnak egy uradalmat ajándékozhatna. S már most mit tegyek? Jogom van elfogatni őt a tettenérés vagy a folytonos üldözés esetében. De az egybegyült rendek színe elébe vitetve, szónokolni fog érdemeiről. Majd még hosszasan rajzolja nemes föláldozását, melylyel a törvény betűit megsérté, hogy a hazát megmentse. A bevett vallásoktól kér halántékaira cserkoszorút, mert a sectariusok lefegyverzésére munkált, élete koczkáztatásával. No! no! s mit fog rólam mondani a hazug, a szemtelen? Hogy személyes gyűlölségből léptem közbe. De mivel bizonyítja állítását? – Nem kell bizonyítás! fogja rivalgani Szeredi és a főurak pártja, mert szól a tény, szól Kassai és Pécsi multja, szól leginkább az, hogy Elemér, a Kassai István unokaöcscse és Pécsi Deborah elutasított kérője, volt az elfogatási parancs végrehajtója. Így kiabálnak ők, ha alkalom mutatkozik nyelvök megoldására. A rab hibáit a nemes szándék hazug palástja takarná be, míg a pörfolyam közé csuszott legcsekélyebb törvénytelenség meztelenül vitetnék a karok és rendek szeme elébe. Pedig mikor folyt le notapör nálunk formasági hibák nélkül? Békessi Gáspártól Zólyomi Dávidig minden elitélt honáruló némi panaszt emelhetett a mód ellen, melylyel pöre vezetteték… S most? ugyan mit tegyek most?

Kassai gyűlöletében főszerepet játszott az Elemér és Deborah közti viszony megbomlása miatt támadt harag. De ha a fukar nagybátya dúlt-fúlt is a falvakért s a gazdag ara-hozományért, melytől unokaöcscse elesett: az még mélyebben bántá őt, hogy Elemér az elutasított ifju, Pécsit nem gyűlöli, sőt menteni is kész. Aztán Kassai, noha boszuból törekszik Pécsi megbuktatására, állhatatosan hitte, hogy ellensége a bukást megérdemli a sértett törvények és a közérdek szempontjából is. Emésztette tehát őt az a gyanu, hogy Elemér Pécsi bűnét nem hiszi, s minden szigorú eljárást a nagybátyja ellenséges indulatából magyarázna ki.

Ezért vágyott a formaságok sértésével is Elemért oly helyzetbe hozni, hogy kénytelen legyen saját szemével látni Pécsi felségsértését és a vétkes törvény elébe állítására közvetlenül befolyni.

Ez volt Kassai boszujában a költészeti elem.

S most meg van tőle fosztva.

Átlátta, hogy Pécsi körlevele után Elemért a cselekménytől távol kell tartani, mert az elfogatás a boszu művének tekintetnék; mert e hangulat miatt az országgyűlés a vád alól föloldaná a vádlottat, s mert – a mi még mélyebb jelentőségű – az egész világon Elemér volna legőszintébben meggyőződve Pécsi ártatlanságáról, s ő kárhoztatná leginkább az ármányt, a gonoszságot – a nagybátyát.

Kassai egy perczig le is akart mondani a törvényes föllépésről.

– Értesítem a komédia felől fiscalis directorunkat, hogy nyomozzon, ha tetszik – mormogá leverten. – De minek fáradjak ezzel is? A főispán elmozdítását fogom sürgetni, ha figyelmét a titkos gyűlés ki fogná kerülni… Hm! könnyű lesz az ő mentsége; hisz Székelyföldre utazott!… Azonban a kormányzó főbiró nem erőszakos jellemű férfiu-e, kit, míg kerületi tiszt volt, zsarnoki eljárásaiért vád alá helyeztek? Pécsi sürgette a közkeresetet, s ideiglenesen hivatalától föl volt függesztve. Tehetek-e én róla, hogy a szigorú törvényesség szerint őt illeti a szombatosok elleni föllépés?

Kassait ez elmélkedés fölfrissíté, arcza elevenséget, kedélye ruganyosságot nyert.

Ismét elolvasta a titkár levelét, s most már nem találta e szorgalmas kutató észrevételeit sem együgyű, sem fontosság nélküli firkának. Különösen kedvelni kezdé épen azon sorokat, melyek Pécsinek a szombatosok közötti népszerűtlenségéről szólanak.

Azt hiszik a rajongók, hogy őket Pécsi föláldozni s mintegy el akarja árulni, s hogy a szenvedélyes követelések korlátozásával Rákóczi czélzatait mozdítja elő. Fölséges! A megaranyozni való férfiak! Csak hinnék bár ezt tántoríthatatlanúl! Mikor bukott meg egy eszme, egy párt vagy érdek más, mint a mint a túlzók heve miatt?

Kassainak, midőn erre gondolt, bizodalma az esetlegek iránt szilárd lett.

– Hadd legyen mérsékelt Pécsi, annál féktelenebbek lesznek az igazi szombatosok. Csak úgy nem ismeri a szenvedélyt, mint a magus a lelket, melyet fölidéz, melylyel magát akarja szolgáltatni! Keleten utazott, s no! megtanulta-e a legmélyebb értelmű meséket? Balázsfalva a könnyezésig sokra fogja őt oktatni… Két úton válhatik döntő eredményűvé a titkos értekezlet: fűzé tovább eszméit Kassai. Vagy a rajongók, Pécsi ellenzéseitől ingerelve, szélsőségre ragadtatnak; vagy a kormányzó főbiró, a hivatali buzgóságtól ösztönözve, a józan okosság határán túllép. S hátha ez is, az is megtörténnék? Csak rajta, csak rajta! Veszítsétek el eszeteket ti; én a szigorú törvényesség mellett maradok. Itéljen az országgyűlés, törjön pálczát a bűnösök fölött! Mi, kik a törvény őrei vagyunk, hadd szolgáltassuk részrehajlatlanúl az igazságot! A kormánynak egyik fél részére sem szabad hajlani. Magas hivatását hogyan tölthetné be másként?

Kassai a kormányzó főbirónak hosszas levelet irt, melyben elmondá: mily tarka hirek keringenek a szombatosok szándékai felől. Lehet, hogy igazak, lehet, sőt valószinü, hogy koholtak. Főleg az látszik hihetetlennek, hogy a magyar zsidók a bevett vallások rangját és jogait követelnék; de napjainkban sok rendkívüli és megfoghatatlan történt. Példa rá Zólyomi Dávid lázadása, s a jámbor Bethlen Istvánnak vádaskodása a budai basánál az ország választott fejedelme ellen. Most ugyancsak szemesnek kell lenni még a falu előljáróinak is, s annál inkább az oly tekintélyes uri rendű férfiaknak, kikre egy kulcsos város vagy épen megye kormányzása van bízva; mert a sátán nem alszik, s mentől több Istenkisértéssel jár valamely terv, annál több sikerre számíthat, a közszellem romlottsága, és a hivatalnokok erélytelensége miatt. Ki gondolta volna, hogy a szombatosok zendülés végett összegyülekezni mernének, s mégis beszélik, hogy meg fog történni! Némelyek a pártütés helyéül Udvarhelyt, mások Kolozsvárt jelölik ki, de vannak olyanok is, kik a kikelet első szombatja körül Balázsfalván vélik az országháborítók találkozását végbemenendőnek. Csodálatos volna, ha épen a fejedelem székvárosához ily közel szándékoznának a fölkelés zászlóját kitűzni, s épen oly jeles főur kastélyában, ki szelid, jámbor életéről ismeretes, s ki néhai Bethlen Gábor uralkodása alatt akkora szigorral üldözte a kihágásokat, hogy buzgósága miatt gyakran az ártatlanok is szenvedtek. Valóban igen nehéz ezt az őrültséget föl is tenni; de ha csakugyan megkisértetnék, s az előljáróság behunyt szemmel elnézné, óriás eredményű hanyagságáért még a szombatosok pártfogásának vádjára és büntetésére is kitehetné magát; míg viszont, a dobra nem ütött s erélyes rendszabályok alkalmazásával, a fenséges fejedelem és a szeretett haza háláját érdemlené meg.

Ily hangon volt írva Kassai levele, melyet másnap reggel gyorspostával küldött a kormányzó főbiróhoz.

Midőn pedig ezt elintézé, mintha pihenésre volna szüksége, még hivatalszobáit sem látogatta meg. Ki sem bontá az actákat. A fejedelmi udvart is kerülé. Senkit fel nem keresett. Mentől kevesebb tisztelgőt fogadott el. Elővevé kedvelt iróját, Senecát, s mintha a világ megszünt volna számára létezni, a bölcselkedés komoly, vagy változtatás kedvéért, a szelid muzsák társaságának szentelte óráit.

Akár tudományos foglalkozása, akár, ha inkább akarjuk hinni, a leendő notapör okozá, de annyi bizonyos, hogy mihelyt a főbiróhoz intézett levelét útra bocsátotta, többé sem Szeredi politikai ármánykodásain, sem Bodó Klárának Zsófia herczegkisasszonyra gyakorlott befolyásán, sem más apróságokon nem törte fejét, azt tartván, hogy minden időnek meg van saját igénye.

IV.

– Édes leányom! – szólt Pécsi épen azon nap estéjén, melyen Kassai a kormányzó főbirót értesíté, – kedves Deboráhm! arczodon most mindig van valami merengés, mely igen hasonlít a bánathoz.

– Csak az esik rosszul, atyám, hogy holnap nálam nélkül indulsz Balázsfalvára.

– Szépséged s nyilt háztartásunk sok vendéget vonna hozzánk; pedig teljes visszavonultságban óhajtanék pár hetet tölteni. Lásd, gyermekem! csak kétszer volt nálam György herczegfi, csak alig észrevehetőleg szaporodtak «remeteségem» fölkeresői, s mégis, mint hallom, ellenségeink politikai czélokat gyanítanak barátságos összejöveteleink okául. Hátha még Balázsfalván vendégségeket adnánk! Mit nem mondanának? Mekkora veszélyt nem fedeznének föl abban, hogy Pécsi Simon kastélya telve vendégekkel, hogy a déli lakomát este víg táncz váltja föl, és a házi kisasszony megnyerő modora elfeledtet valamit a régi viszályokból, a régi gyűlöletből?

– De miért kell neked, atyám, ellenségeink rágalmától tartani? Miért hiszed, hogy minden szájas vagy cselszövő ember minket megbuktathat? Nincs-e házunknak szilárd alapja, nem erősek-e ivei, nem nyugszik-e homloka márványoszlopokon? Én azt gondoltam, hogy magának a földnek kell megrázkódni, és midőn falvakat temetett a mélységbe, hegyeket mozdított ki régi helyeikből, csak akkor félhetsz, ha házunk fala is repedéseket kap. Nem értem, atyám! miért hárítod el annyi aggodalommal a befolyásra törekvés látszatát. Nem kormányoztad-e Erdélyt évekig? s miért ütközöl meg, ha valaki azt gyanítja, hogy a te engedelmes leányodon, Deboráhn, kívül még mást is akarsz vezetni? Nem azt illeti-e a hatalom, a ki hatalmas tekintélye, gazdagsága, erélye és belátása által? Miben versenyezhet Kassai veled addig, míg a bűnnek nem fognak oltárt emelni? Miért tegyék a babérkoszorut az ő mocskos halántékaira, nem pedig a te fenkölt, nemes homlokodra?

– Mi jut eszedbe, Deborah? – szólt Pécsi, keserű mosolylyal. – Még ellenségeim közé vegyülsz, kik azt költik, hogy csendes visszavonultságomat képes volnék a nagyravágyás hiú csábjainak föláldozni!

– Ne nevezd, atyám! nagyravágyásnak a hivatást, a kötelességet. Te magasabbra nem emelkedhetel, mint a mi vagy. Hisz! a fejedelmi szék be van töltve. De többet szolgálhatsz a hazának, mint jelen körülményeink engedik. S miért ne törekednél erre? És miért titkolod előttem, hogy magad sem tartod pályádat bezártnak? Aztán ki állíthatja, hogy csak ellenségeid becsülnek meg tégedet, midőn az elviselt államférfiakhoz nem soroznak? Vannak barátaid is, kik nem bántalmaznak azzal, hogy jövendődet tagadják. Mikó, Haller, s mások sokat várnak föllépésedtől.

– Vajon mi hasznuk lenne megbukásomban, hogy arra egyengetik az utat! – sóhajtá Pécsi. – Korlátnoka voltam Bethlen Gábornak, s azok törekedtek vesztemre, kik most Kassai esküdt ellenségei! De mi van bennem Kassaihoz hasonló, mely a gyűlöltetésben vele egy színvonalra állítson? Elődöm szűcs, az övé erszénykötő: itt a titok… Deborah, arczodra vér szökelt! Vagy talán a kandalló lángja hevíté föl vonásaidat? Vonjuk hátrább székeinket, s beszélgessünk e szép, magányos este, midőn vendégeink nincsenek, oly dolgokról, melyeket egymás közt nem szégyelhetünk. Vajon mi a boldogság, Deborah? Gyakran látok felleget homlokodon, s te sokszor képzelsz engemet rossz kedvűnek. Hány fényes ruha, hány bál kellene neked, hogy kerüljék az árnyak homlokodat? Hány falut vásároljak még, hány palotát építsek, hogy a rossz kedv örökre száműzessék arczodról? Nem tudnál-e hozzá vetni, vajon mennyi pénz vagy hatalom szükséges rá, hogy egészen boldogok legyünk?… Gyulai mikor volt nálad, Deborah?

– Hogy kérdezhetsz ily közönyös dolgot, atyám, midőn érdekesekről kezdettél beszélni?

– Mert azt akartam mondani, hogy te alkalmasint legdúsabb ara volnál és szépségre, műveltségre is, úgy vélem, nem utolsó. Anyád öt évvel volt fiatalabb menyegzőjekor, mint te most vagy. Gyulai régóta nem jött házamhoz.

A büszke Deborah szemébe könny szökelt.

– Meguntál-e, atyám? El akarsz-e magadtól taszítani, hogy oly aggodalmasan keresed számomra a férjet?

– Szeretnélek boldognak látni.

– S nem vagyok-e az, míg körűlted élhetek?

– Azt hittem, Gyulai érdekel tégedet.

– Ha lettem volna is iránta némi vonzalommal, az inkább szeszélyből, mint érzésből támadt, s esküszöm! már rég kialudt. Hamvát sem találod meg. Bolygó fény volt, melynek nincs tűzhelye, mely nem melegít, s mely nem lévén helyhez kötve, elröppent.

– De, Deborah! Gyulai eléggé ragaszkodott hozzád, s mégis vagyonod, szépséged, elméd és jó erkölcsöd nem köthette le őt. Ne fordítsd el arczodat, Deborah! Miért szégyenlenéd e vereséget? Azt hiszed, hogy mivel tetszelgésedet s a hódítási vágy apró és ártatlan cseleit, melyekkel szivét be akartad hálózni, észrevettem, most kevés véleménynyel vagyok vagy bűbájaidról, vagy elmédről?

– Te soha sem beszéltél velem még így, s talán ily nézeteket inkább az anya szokott mondani leányának és nem az apa.

– Anyád nem figyelmeztethet többé; engedd, hogy én tehessem. Tudod-e, Deborah, miért vonult vissza mindinkább Gyulai? miért áll ellene a varázsnak, melyet a gazdagság a szegényre, a szépség az ifjura gyakorol?… Mert egy gyöngeségben hasonlít természete a tiedhez, s e közös gyöngeség téged feléje vont, őt tőled távolítá.

– Ugyan mit akarsz bennem fölleplezni, atyám!… Kezed eddig oly gyöngéd volt.

– Ne rettegj, magamat is vádolom. Leányom vagy, csontomnak csontja, véremnek vére… tévedésemnek folytatója és kiegészítője. Gyulai pártában hagy tégedet, mert a családrégiségről nem sokkal tart kevesebbet, mint Pécsi Deborah. Igazam van-e?

A leány lesüté fejét és hallgatott.

– De hová vezet e nagyravágyásod? Szív nélkül adod-e kezedet egy régi családunak? S lesz-e az más, mint épen olyan férfiu, a kinek szemében üres előitéletként tűnik föl, a mi a te büszke nézeted szerint mindent kipótló tulajdonnak látszik? Fog-e ily férj egész életen át küzdeni, hogy a főranguak közt számodra kényelmes helyet vívhasson ki? vagy talán jobbnak fogja tartani a szűcs unokahugát magányba vinni, és kitelhetőleg elkülöníteni saját rokonaitól is, kik épen azért, mert náladnál rútabbak, szegényebbek és szellemtelenebbek, soha sem fogják azon egyetlen előnyöket elhallgatni, hogy nemeslevelök régi? Oh, Deboráhm! a család régisége silány előitélet annak, ki rá nem vágyik, de a ki nem birja és vágyik rá, az tantalusi kínra van kárhoztatva, mert elérhetetlenért eped.

– De honnan veszed, atyám! – szólt Deborah, – egy könnyüt törölve le indulattól lángoló szemeiből, honnan veszed állításodat? Nem volt-e szívem egykor Kassai Eleméré, s vonakodtam volna-e kezemmel ajándékozni meg őt?… Ne haragudjál, atyám! hisz én örökre lemondtam róla, s nevét csak mentségemül hozom föl.

Pécsi arcza sötét és merengő lett. – Gyermek voltál, Deborah, midőn a piszkos zsobrák rokona érdekelt. Kevéssé ismerted akkor még a világot, jellemed nem nyert szilárd körvonalokat. S végre is csak az én indokolatlan, az én kába rokonszenvem fejtette ki kebledben azon mulékony hajlamot, melyre most hivatkozál.

– S hogyan tudod, atyám, hogy Elemér iránti rokonszenved indokolatlan volt? Nem nyugodott-e szintén csillagjóslaton, mint későbbi ellenszenved? Akkor az égi testek védődnek mondták Elemért, most üldöződnek állítják.

– Kebledben lehet ellenmondás, Deborah, de ne keresd azt az ég boltozatján. Elemér csillagzatának jótékony hatását az enyémre megváltoztatta a Kassai csillagházának malefikus befolyása. Mi van ebben összeférhetetlen? Szeretném, ha több tiszteletet tanusítanál azon tudomány iránt, melyet az ó-világ legnagyobb bölcseitől nyertek örökségül századunk kevés avatottjai.

– Atyám, egykor valami kuruzsló nő a tenyeremből olvasta ki, hogy herczegnővé leszek, s rokonaim úgy fognak tisztelni, mint Józsefet testvérei, midőn inséges állapotjokban színe elébe vezettetének. Emlékszel-e, mit mondtál nekem? «Az ember sorsa nincs a tenyerére írva.» De atyám, hátha jövendőnk csak úgy van a csillagokra följegyezve, mint a tenyerünkbe? Én, mint tudod, szakítottam Elemérrel, azonban, ha az égi testek, midőn rád nézve veszélyesnek állítják őt, azt akarják kijelenteni, hogy rossz emberré lett, akkor, atyám! inkább hiszem a mennyboltozat minden csillagát hazugnak, mint Elemért jellemtelennek.

Deborah könnyei sűrűn omlottak.

– Szerencsétlen gyermekem! hiszen te még most is szereted őt! – kiáltá Pécsi, leirhatatlan megütközéssel.

Deborah bámuló tekintetet vetett atyjára, mint szokott az, ki véletlenül új, nagy és hihetetlen hirt hall. Sokáig nézte a tisztes agg komor vonásait, sokáig küzdött vagy gondolattal, vagy érzéssel, s ajkai előbb mozdultak meg, mintsem szavát hallani lehetett volna.

– Igaz, – mondá végre, – igaz, hogy én Gyulai csillogó, de üres modorából tanultam Elemért becsülni, de mert most kedvezőbben itélek felőle, mint akkor, mikor Mikóék házában utólszor találkozánk, következik-e, hogy szerelmem föléledt? Mintha mi leányok azt zárnók legmélyebben szívünkbe, a ki legtöbb becsülést érdemel! Mióta hiszesz, atyám! oly tökéleteseknek? Gyarló teremtések vagyunk! Az Isten a külszín imádására alkotá a némbereket. De minek is tévedtünk, atyám, ily csodálatos kérdések és feleletek tömkelegébe?

– Deborah, te soha férjhez nem fogsz menni, – sóhajtá Pécsi.

– Azt hiszem én is. De nem vagyok-e eléggé boldog melletted, atyám? Hol leszek oly szabad, oly független, mint körödben? Találok-e más hajlékot, más háznépet, melyben semmi ne hasson kedvetlenül, visszataszítóan ízlésemre, érzésemre? Ha elkényeztetett, atyám, gyöngédséged, ha nemes természeted minden közönséges és aljas látásától is elszoktatott, miért ütközöl meg, hogy pártában kell maradnom? Te rangkórnak hitted a kiváló, a megkülönböztetett iránti vonzalmamat, s kárhoztattál miatta, menj, kérlek, az új családok társaságába, s keresd az ifjut, ki leányodat boldogíthatná, és ha reá találsz, kezem az övé, csak fogadja el.

– El van tévesztve egész életünk, Deborah! el van tévesztve! Te a szenvedő vagy, én a bűnös. Rosszul neveltelek, rosszul szoktattam magamat. Mi lesz belőled, ha engem az Isten magához szólít! s ki tudja, nincs-e a halálangyal hátam mögött, és nem ereszti-e nehéz kezét épen most a vállamra, hogy összeroskadjak? Oh, Deborah, mi lesz belőled, ha életem helyett vagyonomat veszteném, s ki tudja, már nem osztoztak-e meg titkos ellenségeim birtokaimon és csak az alkalmas perczre várnak, hogy szándékukat végrehajtsák? Én voltam egyszer börtönben, és vagyonvesztési pör alatt, pedig akkor igazságos fejedelem uralkodott: nem történhetik-e másodszor is meg, s rám nézve kedvezőtlenebb viszonyok közt? Soha pártütés nem forgott eszemben, s mégis félig lázítónak tartottak.

– El van tévesztve egész életünk, Deborah!

– Ah! atyám, nem igazolja-e ez általad gáncsolt állításomat? A kinek egyszer a hatalom kezében volt, mihelyt gyöngének látszik, megaláztatástól tarthat. Azért mondottam, használd a kedvező alkalmat, ne idegenítsd el magadtól azokat, kik most körödbe gyülekeznek, törekedjél György herczeget érdekeidbe vonni, állj az urak pártjának élére, küzdjél Kassaival a palotában, a társas körökben, az országgyűlésen, s győzni fogsz bizonyosan. És ha nem is győznél, a harcz alatt annyi erőt vontál össze, annyi férfikar és rokonszenv fölött rendelkezel, hogy senki nem fog bántani; megköszöni, ha tőled békében maradhat.

– Deborah! sokszor beszéltem neked, miként vívtak a circusban a gladiatorok egymással az uralkodó és nép mulattatására, de nem jut eszembe, hogy említettem volna oly gladiatort, ki hetven éves korában vágyott a küzdhomokra lépni. Intézzék el egymás közt a párt férfiai komoly vagy nevetséges tusáikat; az aggastyán okosan cselekszik, ha a kandalló mellett ül, mint én most, és szerencsés, ha oly kedves és szép gyermeknek, mint te vagy, dőreségein mosolyoghat.

Pécsi közelebb húzódott a tűzhöz, s kezét Deborah karjára tette. A kandalló lángja az öreg tiszteletre ragadó és a leány igézetes arczát megvilágította. Különben sötét volt a szobában, senki sem hozta be a karos gyertyatartókat, senki sem gyújtá meg a csillárt; – mert bizonyos méla érzések és eszmék a homályban szövődnek, és sem az apa, sem a leány nem gondolt arra, hogy a csengetyü zsinegét meghúzza.

– El van tévesztve egész életünk, Deborah! – szólt Pécsi, mélyen sóhajtva. – De nem azért van eltévesztve, mert a hatalomból kiestem, hanem, mert alacsony származásom mellett hatalomra törekvém, s mert ismeretek után szomjazó lelkemet kincscsel akartam kielégíteni. Átléptük a számunkra jelölt sorompót, s a világi szerencsével cseréltük föl a boldogság föltételeit. Ha nem gyűjtök mulandó vagyont számodra, ha nem veszlek körül a fényűzés és választékos ízlés varázsával, kedélyed saját természetes egyszerűségében fejlik ki. Kezed és szived nem vált volna külön; együtt ment volna át egy őszinte, jámbor és hozzád hű férj birtokába. Most meghasonlásban vagy magaddal s helyzeteddel. Aztán, ha nem áhítozom emelkedés után, hatalmam a tudósok köztársaságában lett volna nagygyá,… ott születésre nincs szükség, ott az ész a hatalom s nem a származás. A ki engem ott buktatott volna meg, a fájdalom helyett az öröm könnyeit látta volna szememben; mert a tudomány birodalma azon előjoggal bir, hogy a jeles csak a jelesebb elől hátrál, s a kitünő elhomályosítása a világosság terjedését jelenti.

– Nem vitatkozhatom e téren veled, de sejtelmem mondja, hogy ábrándozol, atyám, s a fényes szín, mely a tudomány pályáját körülfogja, képzeletedé, nem a tárgyé.

– Ne hidd, ne hidd! én csak úgy lehettem volna igazán boldog. Ifju éveimben a föld három részén bolyongtam, küzdve szükséggel, nélkülözésekkel, kitéve vad népek üldözésének, tenger-viharnak, s a megmérhetetlen homokpuszták égető hevének. A teve kidőlt fáradság és éhség miatt, de kedélyem nem tört meg. A hajó árboczát lesujtá a villám, de reményem vitorláit soha sem vontam össze, és szép partokat látott álmodó szemem, túl a fenyegető zátonyon, s fölötte a sötét felhőknek. Most, Deborah! a vagyon kevés élvezetet igér, a nyugalom nem nyugtat meg, a veszély nem edzi lélekerőmet. Az égen, földön és keblemben ezer jel mutatja, ezer hang sugja, hogy hazámba visszatérve, rosszul választék pályát. Nem kellett volna csekély hivatalból nagyobbra, a nagyobból a legfőbbre törekednem, s világi tekintélyemet a vagyongyűjtés eszközeivel emelni, de egyszersmind behomályosítani. Az arany és ezüst, míg mértékletes vágyainknak szolgál, hű szövetséges, mely belértékünket fejleszti, és világosságra hozza; de ellenséggé válik, midőn szomjuhozzuk, halmozzuk. Mikor nem feküdt a nagy kincsen valami átok? Vagy mások hiszik magokat általunk megfosztottnak, vagy legalább mi érezzük, hogy megfosztva vagyunk fogékonyságunktól, egyszerű örömeinktől és a gondtalan vidámságtól.

– Atyám! tudnál-e szegény lenni? tudnál-e a polgári egyszerűségben megelégedésre találni? Tudnád-e oly kicsiny szálláson, minő a Németországból hozzánk jött hires tanítóké, boldognak vallani magadat?

Pécsi gondolkodó homloka mélyebb redőkbe vonult; kezét mélán terjeszté ki a vasfogó után, s a kandalló bikkhasábjait ütögette. A szikrák pattogtak, élesebb lángot vetett a tűz, és egészen megvilágítá a merengő agg nemes, deli és bánatos vonalait.

– Oh atyám! – folytatá Deborah, – beférhet-e a folyó, mely iszapos hullámain nagy terheket hord, azon kövecses, keskeny mederbe, honnan csörgedezve és tükörtisztán indult ki?

– El van tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi, nem figyelve leánya szavaira, vagy nem akarva rá felelni… Mivé lennél, Deborah! – folytatá kevés szünettel, – ha vagyonunkat elvesztenők!

– De miért forogna a mi vagyonunk több koczkán, mint a másé?

– Mert több ellenségünk van, s mert a világ nem szokta meg hozzánk tartozónak tekinteni azt, a mivel birunk. Falvaink nagy részét a nép még a régi tulajdonos nevéhez köti. Idegenek vagyunk sajátunkban. Deborah! az üstökös néha belép a bolygó égitestek körébe, de azért nem tartozik a zodiakus rendszeréhez. Ott volt, ragyogott, eltünt! Erdélyben az új családok nem vernek mély gyökeret. Az első fellegszakadás kisodorja alólok a földet.

– Istenem, – sóhajtá Deborah, megrettenve, – te valami veszélyt titkolsz előlem.

– Nem, leányom! – válaszolá csendesítőleg Pécsi, – csak azt óhajtanám, hogy sorsodat biztosítva lássam. De e vágyról is le kell mondanom.

Deborah szemébe könny tolult. Az apa magához szorítá a leányt, megcsókolá homlokát, arczát, s küzdött magával, hogy könnyeit visszafojtsa.

– Atyám! te büszkének tartasz, s mégis azt véled, hogy nem tudnám elhordozni a csapásokat! Szeretem a fényt, kényelmet, a társaságot, de többre becsülöm magamat, mintsem hígyem, hogy elvesztésökkel semmim sem marad.

– Ne hallják meg a kegyes csillagzatok e szavadat! Ne kényszerítsenek arra, hogy büszkeséged e tűzpróbára kitétessék!

– Atyám! valami nyomja szívedet.

– Csak az a mindennapi gond, csak az az állandó aggodalom, melynek tudná Isten miért? ma adtam először szavakat.

Most a komornyik vendégeket jelentett.

E perczben e különben szokott dolog oly csodálatosan hangzék, hogy az apa és leány egyaránt meg voltak lepve általa.

Deborah szobájába, Pécsi a jövők elébe sietett.

*

A látogatók természetesen Kassaival elégületlen főurak voltak, kik a hatalmas minister bukását közelinek tarták.

Reményeikre hozhattak kecsegtető okokat, s most többet, mint régebben.

A budai basa és a magyar király a béke megsértése felől kölcsönösen panaszkodtak. Hol török őröket vágtak le magyar portyázók, hol a szultán alattvalói raboltak nőket, fogtak el egy-egy térítő szerzetest, s mindenik fél az elkövetett sérelemért hevesen követelte az elégtételt, de eredmény nélkül.

A surlódások a budai basát mindinkább arra hangolták, hogy a temesvári basa példáját utánozva, barátságos tanácsokat adjon az erdélyi uraknak. Most volna ideje Konstantinápolyban engedélyt sürgetni a vallásos nyomásért indítandó háborura, most a fejedelem nem kopogtatna a fényes kapunál ok nélkül – ez vala a titkos izeneteknek veleje.

Pécsi vendégei a fejedelemné buzgóságára és Szeredi ügyes cselszövényeire támaszkodtak. Nem kételkedének, hogy a háború lehetetlenné teszi Kassait, s hogy ha Rákóczi saját felelősségére megkezdi az ellenségeskedést, a török hamar le fogja az álarczot vetni, s megtörve a békekötést, egész erővel vesz részt a hadviseletben.

A vendégek Pécsit szintén erélyes működésre ösztönözték.

Neki, mint egykor az erdélyi ügyek élén álló férfiúnak, voltak még a portánál befolyásos barátjai, kiket a háborupárt érdekeinek előmozdítására föl lehetett volna használni.

Erre czéloztak az urak, ez volt a tárgy, melyért a fölvergődöttnél tisztelgének.

Pécsi átérté szándékukat, s úgy vezeté a társalgást, hogy mielőtt nyilatkozhatott volna, már látható volt, miként mindent megtagad, s hogy fölösleges vele részletes vitatásokba ereszkedni.

– Nemzetes és nagyságos uraimék – szólt, megszorítva a távozni akarók kezét, – bizonyára dicséretes dolog, egy rossz tanácsostól megmenteni a fejedelmet. Ha fiatalabb volnék, hevesen ostromolnám Kassai eljárását az országgyűlésen, az országtanácsban, s mindenütt, a hol jogom volna a közügyek felől nyilatkozni. De akkor sem vegyülnék udvari cselekbe, akkor sem mártanám kezemet titkos működések közé, mert tapasztaltam, hogy a kik Erdélyben árulásért veszték fejöket, rendszerint hűk voltak a fejedelemhez és hazához. Minden bűnök csak az udvar kegyelt tanácsosai megbuktatására forralt tervekből állott, melyek mentől titkosabbak valának, annál gyanusabb eszközök használatára vezettek. Ha Kassai becsületes ember volna, akkor elmozdítása könnyebben történhetnék. Nem volt nehéz, néhány névtelen ellenségnek engem a hatalom tetejéről egyszerre a szamosujvári vár földalatti börtönébe dobatni, de Kassai ördögi ügyességgel fogja magát védeni. Aztán, ha sikerülne is őt megbuktatnunk, nagy kérdés: vajon a felső megyék sérelmeért indított háboru hasznára lesz-e országunknak? vajon uralkodónk Bethlen Gábor katonai tehetségét átvette-e a fejedelmi pálczával együtt? vajon van-e általában a vallásnak világi fegyverekre szüksége? s vajon egy szerencsétlenül végződő hadviselet Erdély önállóságának nem vet-e véget?

– Mi ez aggodalmakat Kassai uramtól is hallottuk, – válaszolák az urak gúnyosan.

Pécsi érzé, hogy szakított azon egyetlen szövetséggel, melyre, ha hatalom után vágynék, még bizonyos pontig támaszkodhatott volna, de nem vette szívére e veszteséget.

Szükség volt elvágnom a hidat, hogy azon vissza ne térhessek többé – gondolá.

Halk léptekkel, borongó arczczal ment irószobájába, elővette egy titkos szekrény kulcsát, s valami szinevesztett iratot vont ki.

Saját kérelemlevelének eredetije volt, melyet tizenöt évvel előbb a szamosujvári börtönből írt Bethlen Istvánhoz, a kormányzóhoz.

Látható elérzékenyüléssel haladott a sárga betűkön tovább.

– Ez a párt vádolt azzal, hogy a pozsonyi békealku alatt a németektől ajándékot fogadtam el. S most szövetkezzem velök a hatalomért? Soha! Mulandó jók miatt miért veszítenék az önbecsülésből!

Tovább olvasott, de könny tolult szemébe, midőn a következő helyhez ért: «Kivánom, hogy a mely vége volt Anamásnak és Zaphyrának az elrablott pénzért, és a mely büntetés szállott Geházyra, Eliseus szolgájára, Nanannak Cyrus királytól visszahozott kincseért, én reám szálljon az, ha bűnös vagyok, ha pedig ártatlan volnék, vegyék az átkot magokra hamis vádlóim!» Én ártatlan voltam! – sóhajtá Pécsi. – De bocsásson meg az Isten nekik, hogy életemre törtek, s nekem, hogy börtönbe és bilincs közt, a fájdalmaktól elcsábítva, az ég boszuállását idéztem fejökre!

A falszekrénybe rejté a levelet, hogy tovább ne olvashassa. Szokatlanul bús és ünnepi volt hangulata.

– A csillagzatok folyvást ellenségeim, – mintha mondanák: el van tévesztve egész életed! De hát miért mosolygottak pályám fölött? miért kisértek kedvező sugaraikkal a fejedelmi udvarba? miért voltak az igaz utról félrevezetőim? szegény Deborah!

Pécsi hosszas virrasztása alatt elhatározta, hogy Balázsfalváról visszatérve, többé semmi közügybe nem vegyül.

E perczben még csak a szombatosok sorsa birt előtte érdekkel.

Le akarta beszélni őket a vakmerő lépésről, mely, szerinte, bukásukat idézte volna elő.

Lehetetlennek hitte, hogy a mérséklet szükségét be ne lássák.

Ha pedig túlcsapongnának, el volt tökélve velök is minden összeköttetést megszakítani.

Egy perczig eszébe ötlött: vajon a balázsfalvi összejövetelt nem fogják-e Kassai és többi ellenségei az ő üldözésére kizsákmányolni?

De a körlevél ovatos szerkezetében bízott, a nemesi lak szentségét, megtámadhatatlanságát szilárdnak tartá, lehetetlennek képzelé, hogy valaki azért essék vád alá, mert az ország csendjének háboríttatása ellen működik, s az izgatások elejét venni, a fölhevült indulatok balirányának útját akarta állani.

V.

Dajka püspök Kassai fulánkos czélzatai óta, komolyan kezdé félteni Zsófia herczegnőt, a fejedelmi udvart és heves vérű György úrfit Bodó Klárától, a híres képmutatótól, ki az erkölcs álarczát oly jól tudja hordani.

Szivét rettegés fogta el, midőn rágondolt, hogy a történhető szerencsétlenség valódi oka végtére is ő, mert nem kellett volna szánalomtól indíttatva, oly némbert vezetni a nagyasszonyhoz, kinek múltjával egészen ismeretlen volt. De hisz’ tévedt nőnek képzelte; s hogy teheté föl, hogy a fejedelemné az ellenkezőjének hivésére csábíttatik? E mentség mást az önvád alól föloldhatott vala, míg a jámbor püspököt nem nyugtatta meg. Szorongása óránként növekedett. Azonban azt is fontolás alá kellett vennie, hogy vajon Kassai nem unokaöcscse iránti vonzódásból képzeli-e Bodó Klárát oly vétkesnek? S ekkor nem volna-e kegyetlenség a különben is szerencsétlen némbert az udvarból kiűzetni, hol az üldöztetés ellen menhelyet talált? Dajka nem tudta fejéből kiverni azt a rögeszmét, hogy a gyűlölet és remegés, melyet a Kassaival társalgáskor Klára arczán észrevett, vétkes szerelmi viszonyból eredt, s negyven éves lelkészi pályájának tapasztalatai arra inték, hogy épen ily kérdésekben kell az érdeklettek kölcsönös vádjait kétkedéssel fogadni, és semmi elővélemény által túlságos szigorra nem csábíttatni.

Alkalmat keresett tehát a nagyasszonynál Klárára vezetni a beszélgetést, s általános czélzásokkal óvakodást tanácsolni az idegen némber iránt, de intései annyira nem hordák magokon a cselszövény mázát, annyira távol voltak minden rágalmazástól, hogy épen őszinteségök miatt a fejedelemné figyelmét teljes mértékben fölébreszték. Szóból szó fejlődött, s a püspök elbeszélé, a mit Kláráról hitt, s a mit az öreg Kassaitól hallott.

Rákócziné arczán ingerültség jelei mutatkoztak.

Vette észre, hogy Kassai megkezdé titkos működését a szombatosnő ellen.

Nem kétlé, hogy a gyanút benne a Zsófia herczegnőnél lefolyt jelenet idézte elő.

Lehetségesnek tartá, hogy Kassai már sejté Klárában Laczkó István nejét.

S a fejedelemné büszkeségét megtámadta azon helyzet, melyben kénytelen a gyöngédség és szánalom tanácsának engedve, elhallgatni pártfogoltja nevét.

Az első perczben már ajkain volt az egész titok, de szokott óvakodása győzött a pillanat benyomásán. – Bizonyosak vagyunk benne, szólt, hogy Klára nem ismeri Kassai Elemért; s ha ismerné, csak hálával viseltetnék iránta. Egyébiránt, nem akarjuk kétségbe vonni, hogy Kassai István uramnak lehet más és talán fontos oka, azon személyről rossz hírt terjeszteni, kit főtisztelendőséged hozzánk vezetett. Mi nem vagyunk a szivek és vesék vizsgálói; de alig hiszszük, hogy a gyalázás, melylyel Klára illettetik, ne esnék vissza azokra, kiktől kerül. Az idő hamar fog mindent világosságra hozni, s addig is, míg ez történnék, figyelemre se méltassa főtisztelendőséged a kósza hireket, s maradjon szilárdul a mellett, hogy helyesen cselekedett, midőn egy ártatlan szenvedőt kegyelmembe ajánlott.

– Az Isten ő szent felsége adjon magasságodnak – szólt a püspök elérzékenyülve, – hosszas életet, hogy számos alkalma legyen könnyeket letörleni, megvigasztalni a csüggedőket, bátorítani a gyengéket, kikre az életben erős küzdelem vár! Nyugodtan távozom és semmi sem fog többé arra tántorítani, hogy kétkedjem ott, hol országunk nagyasszonyának bölcsesége csak bizalomra talál okot.

– S nincs is miért titkolja főtisztelendőséged, még Kassai előtt is, jó véleményemet Klára felől – válaszolá Rákócziné, egy uralkodónő ismét fölébredt büszkeségével. Lehet, hogy ő meg fog ütközni e híren. Annál rosszabb rá nézve. Különben Klára kiléte az én titkom, melyhez a világnak semmi köze, de ha Kassai uram ő kegyelme mégis kiváncsi volna, másnál többet tudni felőle, akkor forduljon hozzám. Neki, egyedül neki, adhatok fölvilágosítást, ámbár alig képzelem, hogy örömét lelné benne.

Dajka püspök sokkal eszélyesebb volt, mintsem e határozott nyilatkozatból bátorítást merített volna, hogy az öreg itélőmestert bármiről értesítse.

– Minek fujjam, a mi nem engem éget! gondolá magában. Világos, hogy a nagyasszony Kassai ellen föl van ingerülve, s nem illenék papi helyzetemhez, hogy szóhordás által viszályt terjeszszek.

Ez oly keresztyéni, mint ildomos szempontból még csak azt sem említé, hogy a fejedelemnénél volt.

*

Szeredi hamar akadt a szombatos pap nyomára.

Segíté a hirtelen eltünt föltalálásában az a körülmény, hogy egy kis birtokrésze Rápolthoz közel feküdt, s hogy a népre nagy benyomást gyakoroltak a szökött jobbágy rejtélyes lénye, sötét, érthetetlen, de babonás félelemmel hallgatott nyilatkozatai. A gonosz lélektől megszálltnak tarták, s kivált miután a boszorkányság hirében álló vén Marcsához vitetett, kerülte őt minden, s a ki csak vele találkozott, keresztet vetve tért ki útjából.

A banya azonban az egész környéken ismeretes volt gyógyításairól, s rossz hirét, üldöztetését leginkább annak köszöné, mert szerencsésebb vala, mint a hátszegi borbély, a dévai baromorvos, sőt oly betegének is visszaadta egészségét, kiről a szászvárosi okleveles orvos már rég lemondott.

Szeredi még aristocratikus gőgjéből és gunyoros modorából is sokat tudott föláldozni, midőn Kassai megbuktatását eszközölhette, s rokonának, a fejedelemnének szolgálatot tehetett. Ezért viseltetett rendkívüli részvéttel Szőke Pista és egész családja iránt.

A portusi áradatkor épen Rápolt melletti birtokából volt hazatérendő, melyet addig alig látogatott meg, de a hol most egy roskadozó, elhagyott, s minden kényelemtől megfosztott lakban huzamos ideig tartózkodott.

Visszaérkezésekor kétségkívül részletes értesítéseket hozhatott magával a szökött jobbágy felől.

Szeredi sokkal erélyesebb volt, mintsem a nyert adatokkal buktatási terveket ne kötött volna össze.

De a fejedelemné, noha nagy részvéttel viseltetett Klára iránt, s noha a vallásháborút óhajtó párthoz szított, férje és az ország iránti kötelességéről magas véleménynyel birt. Ezenfelül még önérzete, büszkesége sem engedte, hogy bárkivel is egy hivatalnok megbuktatására szövetkezzék. Legcsekélyebb rokonszenvvel sem viseltetett Kassai iránt, de szorgalmáról, hűségéről és államférfiui képességéről kedvező véleménynyel volt. Hibáztatta a hatalmas minister elveit, keveset tartott jelleme felől, szerette volna tisztább kezekben látni a kormányt, de mély erkölcsi érzete mellett sem élt akár azon csalálomban, hogy a legjobb ember okvetetlenül legjobban kormányoz: akár azon balvéleményben, hogy Kassai esküdt ellenségei csak azért haragusznak rá, mert bűneitől irtóznak.

Míg tehát Szeredi Szőke Pista üldöztetését politikai czélokra akarta kizsákmányolni, a fejedelemné elégnek tartá, Klára családját az igazságtalan eljárás ellen biztosítani, a szenvedett méltatlanságokért kárpótolni, s Kassait – a mennyiben kikerülhetetlen volt – megszégyeníteni.

Ennélfogva nem állhatott rá Szeredi javaslataira.

S Dajka püspök látogatása után sem változtatta szándékát; csak annak, mit Klára iránti aggodalomból néhány napig még függőben akart tartani, siettetését határozá el.

A következő reggel a leányok termében egyszerre elterjedt a hír, hogy «a fejedelemné titka» az udvarból eltünt.

Este még intézkedéseket tőn, még utasításokat adott némely nehezebb női munkákban, de virradat után mindjárt, a Zsófia herczegnő legújabb megrendelései végett, magához hivatta Pethneháziné; azonban a nőcseléd, kit érte küldött, azon hírrel tért vissza, hogy a kisasszony az éjjel elutazott.

Hova? s minő alkalommal? senki megmondani nem tudta.

Köz volt a meglepetés, s még magasabbra lőn fokozva, midőn Zsófi, ki Klárát minden délelőtt magához viteté, most nyugtalan arczczal, sietve jött Pethneházinéhoz, s követelte tőle, hogy az öltözködési órára okvetlenül előkerítse Klárát; különben maga fog föllelésére intézkedéseket tenni, s ha megtalálják, többé oly hanyag gondviselet alá nem bizza, mint az udvarmesternőé volt, hanem szállására viszi, és saját őrizete alatt tartja. Ezentúl a kamarása, Gyulai Ferencz, lesz Kláráért felelős.

A zenebonának a fejedelemné azon izenete vetett véget, hogy Klára az ő parancsára utazott el, rövid időre.

Gyulai örvendett, már többé nem látá a bűbájos ismeretlent, könnyű léptekkel, összeszedett arczczal, választékos izlésű s mégis oly egyszerű öltözetben, haladni el mellette, és egy alig észrevehető, de kecses bók után a herczegnő belső termeibe sietni.

Meg volt elégedve, hogy e szép kisértettől megmenekült, kinek föltünése mindig valami babonás megdöbbenést, valami badar nyugtalanságot költött föl keblében. Mire valók is voltak e haszontalan gerjedelmek, melyek a leendő államférfiú komoly czéljaival ellenkeznek, s józan eszének szégyenére válnak? Ha legalább a Pécsi Simon leánya volna Klára; vagy, ha legalább a gazdagságot régi czimer kárpótolná! De ki hozhat föl még erre nézve is kétségtelen adatokat? Milyen könnyű lesz neki egy álomképet elfeledni, mely a földhöz nem tartozik, s hasonlít a légi jelenetekhez, melyek csak pillanatig kápráztatják a szemet, és a láthatárról nyom nélkül távoznak!

Gyulai sokért nem adta volna, hogy Klára elutazott.

De ha lassan nyilt meg az ajtó; ha halk suhanást hallott közel és távol: akkor szive összébb szorult. Ha az öltöztető két palotahölgy a kitűzött órában a belső termekbe lépett, akkor ő szokatlanul komorrá lőn. Ha Anna néne, vagy akárki más történetesen Klára nevét említé, akkor ő mosolyogva, gúnyosan, de mindig megkérdezte, hogy hová illant az a kóbor lány, kit a herczegkisasszony oly nevetségesen szeretett, mintha karácsoni ajándékban kapott báb volna?

A fejedelemné hintaja az első udvar kapuja előtt állt meg.

A nagyasszony épen sétakocsizásból tért vissza. Maga leszállott ugyan, de Pethneházinét a friss lég további élvezetétől nem akará elvonni, noha az szorosabban huzódék be a hintó szögletébe, összébb szorítá felső ruháit, és kipirult arczából gyanítva, szembetünő kedvet érezhete valamivel melegebb légmérsék iránt.

A fejedelemné szokatlan órában lépett férje lakosztályába, s egyenesen a «kék teremnek» tartott, melyet Bethlen Gábor kisebb tanácskozásokra használt; most pedig a fejedelem irószobája volt.

Ott találta Kassait, ki harmadnap óta, most először jelent meg az udvarnál.

A fejedelemné alkalmasint értesítve volt arról, hogy az itélőmester úr még nem távozott el, sőt talán épen csak ezért lepte meg látogatásával a fejedelmet, még a tanácskozás vége előtt; de talált ürügyet oly családi hírek közlésében, melyek Rákóczit különösen érdekelték, s csak miután vele a mellék-kabinetban nehány szót váltott, említé, hogy Kassainak is akarna valamit négyszem közt mondani.

– Nem szeretem, midőn asszonyok vegyítik a politikába magokat – szólt félig tréfásan, félig komolyan Rákóczi.

– Én az itélőmester urammal, – válaszolá a fejedelemné, midőn már a kabinet ajtaján tartá kezét, – nem az országos, hanem csak a rápolti dolgokról akarok értekezni.

Lehetetlen, hogy a hangosan ejtett végszavakat ne hallotta volna Kassai, s ennélfogva a fejedelemné meg sem ütközött, midőn a minister arczán a zavar és átallás észrevehető jeleire talált.

– Tanácsos uram! – mondá nyájasan, de határozott kifejezéssel, kegyelmednek van egy félrefekvő birtokrésze, melyet czélszerűen nem használhat. Igen lekötelezne, ha a vételárán nekem átengedni sziveskednék. Hogy minden javítást és a gazdaság folytatására szükséges ingóságokat szintén hajlandó volnék megvásárolni, az önkényt értetik. A jószágrész, melyre czélzok, Rápoltnak alig teszi negyedét.

– Rápolt, – szólt Kassai erőltetett mosolylyal, – fönségednek, kegyelmes asszonyom, szintén nem esnék keze ügyébe.

– Igaz, de a vásárban nevezetes érdekem forog fönn.

Kassai kérdő tekintetet vetett a fejedelemnére.

– Szőke Istvánt akarnám a jobbágyság alól fölmenteni – szólt ez, oly hangosan, hogy tartani lehetett, miként szavai behatnak a kis kabinetba.

Kassai meghökkenését daczczal igyekezett leplezni.

– Ha fönséged szerencsés emlékezőtehetségével birnék, meg tudnám mondani, mennyi érdek köt Rápolton egyik vagy másik jobbágyhoz. Most azonban csak annyit említhetek, hogy nem örömest válnék meg épen e birtokrésztől.

– Reménylem, kegyelmed még sem fogja kérésemet visszautasítani. Én Szőke Pistát szabaddá óhajtanám tenni, mert egészséges korában sem alkalmas a jobbágy kötelességeinek teljesítésére, s miután elméje most meg van támadva, csak gondos ápolás mellett remélhető, hogy más és hozzá méltóbb hivatásra valaha képessé lesz.

Kassai szíve meghült, tagjai átfáztak azon gondolatra, hogy a fejedelemné, a szombatosok ellen tervezett csiny előtt három nappal, ily részletes adatokkal bir egy szombatos sorsa felől.

– Ellenségeim talán fönségednek nyomós érvekkel bizonyíták be, mennyire nem volt jogomban Szőke Pistát szökött jobbágynak tekinteni és letartóztatni.

– Kegyelmed e részben jogosan cselekedett, s nincs a fejedelemnek, nincs az országnak akkora hatalma, hogy Szőkét a törvényes földesúr hatósága alól kiragadhassa. De épen az itélőmester uram érdekében óhajtanék a rápolti birtokrész földesasszonya lenni. Mert Szőkét kegyelmed kémjének tarták, bár, úgy hiszem, helytelenül.

– S ha kémem lett volna is, szólt Kassai, mit egyébiránt senki sem bizonyíthat be, még eddigelé a kormányokat nem volt szokás azzal vádolni, hogy a dolgok felől miért igyekeznek magoknak értesítést szerezni?

– Kétségkívül nem, válaszolá a fejedelemné. De vannak, kik azt beszélik, hogy Szőke azért követeltetett vissza, még pedig a törvényes eljárás megsértésével, mert nem akart kémmé aljasodni.

– E hírt, melyet most van szerencsém először hallani, alkalmasint Szeredi ő nagysága barátságának köszönhetem.

– Kívüle még maga a beteg is néha ily czélzatokat ejt.

– Tehát ellenségem és egy őrült vádolnak?

– Szőke Pista neje is tényekről beszél, melyek e gyanút ébreszthetnék föl.

Kassai mintha villám által lett volna sujtva. Eddig csak csodálkozott a fejedelemné adatain; most már megrémült, midőn egy egészen ismeretlen körülmény merült föl. Hogyan értesült a nagyasszony a szökött jobbágy nejének nézeteiről? mily nagy lehet az összeesküvés, mely ily titok birtokába juttatá? minő buktatási tervet kovácsolnak az ellenségek, kik annyi alattomossággal és ügyességgel tudnak aláaknázni? S mindez a válságos balázsfalvi gyűlés előtt három nappal történik!

E gondolatok, e talányok és aggodalmak egyszerre zuhantak Kassaira, s lábai alatt ingadozni vélte a földet.

A fejedelemné emeltebb hangon folytatá:

– Tisztába hozni soha sem lehet az ily természetű vádat, de megczáfolni is szintoly nehéz.

– Hátha – szólt most Kassai, egy ötlettől áthatva és fölbátorítva, – hátha mégis más okból küldöttem volna a kapa és ásó mellé Szőke Pistát, a szombatos szentet? Fönséged csak az egyik felet hallgatta ki, s reménylem, kegyes lesz a vádlott mentségeit is elfogadni.

– Részemről nem forog itt fönn semmi vád – válaszolá a fejedelemné. Én óhajtanám megvásárlani Rápoltot; mert így gondolkozom: ha kegyelmed jobbágyságban tartja Szőkét, akkor ellenségei nemtelen boszú gyanújával terhelik; ha pedig fölszabadítja, akkor nagylelkűségét félelemre, egy titok felfedezésétől való megrettenésre magyarázzák. Úgy hiszem, egy fejedelemné mindig aggódhatik, ha férje hű szolgái, bár hibájokon kívül, fonák helyzetbe hozatnak.

Ekkor kilépett a kabinetből Rákóczi.

Kassai, mintha a magas tanú jelenléte legkevésbbé sem zavarná, nyájas, mosolygó arczczal mondá:

– Tökéletesen megnyugszom fönséged kegyes ajánlatában. Rápolti birtokrészem eladásáról a szerződést még ma délelőtt a fejedelmi udvar ügyvédével együtt irásba foglaljuk!

– Kár volt itélőmester uramnak az alkuval sietni – szólt nevetve Rákóczi, mert a fejedelemné bizonyosan aranybányát fedezett föl a rápolti hegyekben. Különben megfoghatatlan, hogy takarékos létére, miként birt öt percz alatt a fizetendő összlet iránt tisztába jönni épen kegyelmeddel, kit eddigelé még rokonunk, Szeredi sem tartott javíthatatlan pazarlónak.

– Részemről, fönséges uram! nem panaszkodhatom a szerződésre. A jószág és az ingóságok valódi árát kapom vissza. S csak egyet sajnálnék, azt tudniillik, ha ő magassága, a fejedelemné a jobbágyság alól fölszabadítaná egyik emberemet, kit én a bitófa alól követeltem vissza, hogy életét megmenthessem. Szép eszű, mívelt férfiú; de makacs lázadó volt, ki legerélyesebben izgata a szombatosság mellett. Az Isten keze az ő bűnös fejére nehezedék, s terhes nyavalyával sujtá. Bármily gonddal orvosoltattam, egészsége helyreállításához kevés a reményem. De azt bizonyosan tudom, hogy ha tébolya megszünnék, a szombatossági őrjöngés még szilajabban törne ki belőle. Nem szeretném, ha Rápolt valaha történeti nevezetességre jutna, ha onnan terjesztene egy rajongó kanócza az egész országra szétáradó égést.

– Az itélőmester Bodó Klára férjéről beszél, szólt a fejedelemné, a magas hitvestárs felé fordítva tekintetét. Fenséged hivatalnokait szólítottam föl, hogy küldjenek hozzám kimerítő tudósítást e férfiú magaviselete felől. Ma vettem a háromszéki alkirálybiró levelét, melyben említi ugyan, hogy a kérdés alatti személyt sokan szombatos papnak tartják, de egyszersmind bizonyságot tesz jámbor, szelid és mérsékelt magaviseletéről. Fölhozza a közsajnálkozást is, melyet véletlen eltünése okoz. A nép kedvelte őt becsületes életéért, nejét pedig az egész vidék áldja, mert a szerencsétleneknek vigasztalója, a betegeknek ápolója, az ügyefogyottaknak tanácsadója volt. Fönséged tudja, hogy az illető tisztek megtalálására engedélyt kértem.

– Most már emlékszem. Tehát Bodó Klára, kinek szépségét Zsófia herczegnő az egekig magasztalja, a jobbágy szombatosnak hitvese?

– Megszünik holnap jobbágy lenni – válaszolta a fejedelemné.

– Ne siessen fönséged a fölszabadítással, jegyzé meg a fejedelem, mert itélőmesterünk emberismeretéről, belátásáról és tapasztalatairól többet tartok, mint egész székelyföld hivatalnokainak értesítései felől.

– Általában magam is, válaszolta a fejedelemné; de a jelen esetben kénytelen vagyok hinni, hogy az itélőmester uram tévedt.

– Legyen bár úgy; nem örömest tűrök udvaromban szombatost. Rossz példa volna, mely keserű gyümölcsöket teremne. Fölbátorítaná a rajongókat, s félelemmel töltené be az igazhitűek szivét. A törvény hűtlenségi vád alá veti a szombatosok pártfogóit is, s alig folyt le négy hó azóta, hogy a kulcsos városok falaira szegzett rendelet által ébresztettük új életre a szunnyadó törvényt. S most már fönséged egy szombatos pártfogójává akar lenni? Kit büntethetünk meg, ha nem pöröltetjük be legelőször saját hitestársunkat, Erdély fejedelemnéjét?

– Ezt ő magassága iránti gyöngédségből nem említém, noha aggodalmaim kútforrása volt – szólt szeliden mosolygva Kassai.

– Én nem a szombatost, hanem a súlyos betegségben sinylőt veszem védelem alá. A keresztyén könyörületnek nincsenek a hitfelekezetektől függő korlátai. Alamizsnája, ápolása még a pogányokra is kiterjed.

– De hát mit tesz akkor, midőn a beteg fölgyógyul, s fönséged csak a szombatost lesz kénytelen maga előtt látni? kérdé Rákóczi.

– Azért szabadítom föl még mint beteget a jobbágyság alól, hogy midőn egészségét vissza fogja nyerni, ne legyen velem semmi összeköttetésben.

– De Bodó Klára, kit fönséged magához vett, nem látszik orvosi kézre szorultnak; ellenben csaknem bizonyos, hogy férje tévedéseiben osztozik.

– Igyekezni fogok hiteszméit megvizsgálni, s ha azok nem volnának oly hibátlanok, mint tettei, mint egész magaviselete, akkor buzgó könyörgéssel folyamodom az Istenhez a rábeszélés, az ékesszólás adományáért, hogy sikerülhessen Bodó Klárát megtérítenem.

– Mondja meg fönséged, szólt Rákóczi, ki lesz tehát már ezentúl a szombatosok pártfogója? kit büntethetünk meg vagyonkobzással e pártfogásért? s kicsoda nem hozhatja fel önvédelemül, hogy azért czimborál a «titkos secta» követőjével, mert a megtisztított evangelikus hithez akarja visszavezetni?

– Úgy vélem, akkor pártfogoljuk a szombatosokat, midőn hiteszméik mellett szónoklunk, irunk, midőn a szombatosságért elitélteket védelem alá veszszük, elrejtjük, s a büntetés alól tilalmazott eszközökkel vonjuk ki. Ámbár megvallom, nehéz megpróbáltatásra volnék akkor is kitéve, ha egy elitélt szombatos keresne palotámban menhelyet. Azt pedig bizonyosan tudom, hogy nem szünném meg fönségednek esdekelni, sőt mint fejedelmem előtt térdre is borulnék és összefogott kezekkel könyörgenék kegyelemért, ha értésemre esnék, hogy Erdélyországban valaki a vallásáért itéltetett halálra. A megkegyelmezési jog azért adatott az uralkodóknak, hogy a törvény szigorát józan könyörület által enyhítsék.

– Ime! jegyzé meg Rákóczi mosolyogva, a fejedelemasszonytól igen épületes tanítást kaptunk a politikából! Nem szeretném, ha közelebbről valamelyik szombatost fiscalis directorunk üstökön ragadna, mert buzgóságával házi békémet háborítaná meg. Kegyelmed itélőmester uram nőtlen, s nem lehet tiszta fogalma arról, mit tesz az, midőn feleségünk azzal fenyegetőzik, hogy kivánsága teljesítéseért térdre borulva fog könyörögni. Uram! e szelidnek látszó szavak a legerősebb vihart jelentik, a mely csak átvonulhat a házi élet egén. Egyébiránt a tréfát félretéve, úgy hiszem magam is, hogy a szigorú törvény fölélesztésével már elértük czélunkat, mely a magyar király ellen indítandó háborúnak időelőtti sürgetését akarta háttérbe szorítani. Hagyjuk a kábákat négy fal közt az új Jeruzsálemről ábrándozni. Csak ne izgassanak, ne követeljenek, ne adjanak rendetlenségre, megbotránkozásra alkalmat.

Kassai helybenhagyólag mosolygott, de szive mélyen föl volt gerjedve.

Régóta nem virradt számára ily szerencsétlen nap.

Terveinek egész építménye alá volt aknázva.

Ha Balázsfalván zavar nem történik, ha a túlzók felül nem kerülnek, ha Pécsi mérséklete győz, akkor a kormányzó főbiró közbevegyülése oly eredményeket idézhetne elő, melyek Kassai ellenségei kezébe éles fegyvert szolgáltathatnak, kivált miután a fejedelemné mai nyilatkozata és a fejedelem zárszavai arra mutatnak, hogy az udvar neheztelése okvetlenül sujtaná azt, ki hebehurgyán engedné magát az üldözés művének megkezdésére ragadtatni.

– De nem késő-e már segíteni a dolgon? e kérdést a hazatért itélőmester órákig forgatá elméjében.

Úgy hozzászokott a boszuhoz, annyi alakban látta a földre tiporva és összezúzva Pécsit, hogy nehéz volt e kedvencz képektől, e kielégítő érzésektől megválni.

Aztán mellőzve a belső okokat, s csupán magát a tényeket tekintve, ő a jog terén állott.

Csak az szólana ellene, ha világosságra jönne, hogy Szőke Pistát Pécsi Simonnál nem egyedül kémnek, hanem bűnre ingerlőnek is akarta használni.

De nincs-e megtébolyodva Szőke Pista? Ki adna hitelt egy őrült állításainak? és végre is maga a körirat, melyet Szőke fogalmazott, nem bizonyítaná-e be épen azt, hogy ha e szombatos csakugyan Kassai kémje volt, akkor a bűnre ingerlésre nem nyerhetett tőle utasítást.

Ez oldalról tehát védve érezte magát minden megtámadások ellen.

Midőn pedig a kormányzó főbiróhoz írt sorait elméjében ismét és ismét föléleszté, szintén vigasztalást talált abban, hogy magát akármely perczben különválaszthatja e hivatalnoktól, sőt szigorú vizsgálatot is rendelhet ellene, haragja egész sulyát éreztetheti vele. Mert a levél egyetlen betűje sem fogja a Balázsfalván történendő jogtalan vagy tapintatlan eljárásért a közös felelősséget megállapítani.

– Nem változtatok terveimen! mormogá asztallámpája előtt még virrasztva, de hosszas tusakodás után már egészen lecsillapult kedélylyel. Hadd görögjön a koczka! Nem lehetetlen, hogy egy napig neheztelni fog az udvar, azonban mit hozhat föl még Szeredi is ellenem sikerrel? No! meri-e elvitatni, hogy minden tettem nem folyt hivatalos állásomból? Pécsit gyűlölöm, de melyik törvényt áldoztam föl gyűlöletemnek? melyik törvény büntetését olvashatják fejemre? s nem volnának-e csak oly veszélyesek, és az ország végzéseinél fogva csak oly szigorúan üldözendők a szombatosok, ha Pécsi nem születik is? száradhat-e nevemre az ártatlanul ontott vér vádja, ha az utolsóig ki is irtatnának a rajongók? A notapört a közvádló vinné, az itéletet az országgyűlés mondaná ki, a fejeket a bakó vágná le. S ki foghatja rám, hogy közvádló, országgyűlés, bakó vagyok? Hadd gördüljön a koczka!

VI.

Laczkó István idegrendszere sokkal nagyobb válságon ment át, hogysem a vén Marcsa orvosi tudománya hamar és bizton segíthetett volna rajta.

De Kassai, midőn démoni boszuból az őrültet a gyűlölt Marcsa keze alá adta, bár akaratja ellen, oly jól intézkedett annak ápolásáról, mintha a felebaráti szeretet legmelegebb érzése vezette volna.

Marcsa indulatos és bősz volt a gunyolódó gyermekek s az őt üldöző emberek iránt. Mondják, hogy kuruzslása miatt tej helyett vért eresztett Kata meg Jutka asszony tehene, mondják, hogy az ispánt, ki őt kalodába tétette, jó erkölcsű lova azért veté egy mély árokba, mert bal fülébe a banya taplót dugott; mondják, hogy a falusi biró háza azért égett el, mert azelőtt való nap a korcsmában esküvel erősíté, mikép az alispán ő kegyelme legfölebb két hét mulva borsószalmán fogja Marcsát megperzseltetni; mondják, hogy a bojtár kedvencz juha épen akkor ellett kétfejű bárányt, midőn az arczul csapta nejét, mivel a szomjas Marcsának megengedte a korsóból ivást.

Szóval, sok gonosztettel vádolták Marcsát, s ha némelyike nem volt is bebizonyítható, az legalább kétségtelen, hogy midőn fölingerelték, átkozódni hatalmasan tudott, s hogy a reá kurjongató gyerekeket, ha hébe-hóba utolérte, meg-megütögeté. E bűneit némileg enyhítette, hogy szegény létére minden jutalom nélkül is örömest gyógyítá a nyavalyásokat, de a faluban ritkán volt módja tudományát alkalmazni, mert a jámbor életüek inkább akartak meghalni, mint boszorkányság által fölépülni, s a kiket Marcsa kigyógyított, azok gyakran oly rossz erkölcsű emberek voltak, hogy helyreállított egészségök miatt, a népnek új oka volt a banyát a Marosba fulasztással fenyegetni.

Szőke Pista a rettegett, de nem gyűlölt betegek közé tartozott.

Gyalázta ugyan az ördögök fejedelmét, ki őt megrontá, s világosabb perczeiben még Kassait is, de véleménye e részben Rápolt lakosainak nézeteivel egyezett. S ha tőle, mint megszállottól féltek is, e kényelmetlen érzést ellensulyozá, hogy a míg csak zsebében költeni való pénz volt, a koldusnak fillért, a bénának apró ezüst pénzt adott, és soha sem bántá azokat, kik iránta igazságtalanok voltak.

S mint örűlt Marcsa az egészen tőle függő betegnek, kit senki számon nem kér, kit ha tetszik, kuruzsolatokkal, ha tetszik, gyógyfűvekkel orvosolhat, s ki még meg sem szidja őt azért, ha javulást érez, ha csendesen aludt, s ha ereje valamivel gyorsabban jön meg, mint a hogy természetes úton hihető volt.

Marcsa talán, mert úgy tanulta, vagy talán a titokszerű és csodálatos iránti vonzalomból, orvosságait phantastikus szertartások közt, és holdjárat által kijelölt pillanatokban szedte, szárította, s főzte. Aztán a növények nedvének hatását fokozni akarta leéneklésekkel, bűvölt szenesvízzel, s ujja hegyében rejlő titkos erőnek, melyről korunk delejezői is oly sokat tartanak, a beteg testébe áttételével. Ez a gyógyrendszer nagy béketűrést kivánt attól, a kire alkalmazták, s nem látszott a rossz lelkek segítségre hivásánál egyébnek. Könnyen megfogható volt tehát, hogy Marcsa betegei közül sokan megtagadták tőle az engedelmességet, a kik pedig a haláltól féltökben mindent teljesítettek, a visszanyert egészségért ellenségeivé váltak.

Szőke Pista zugolódás nélkül vetette magát alá minden orvosi kisérletnek, s valamelyik a Marcsa szerei közül csakugyan kedvező hatást gyakorolt idegeire.

Zavart eszméi tisztultak, s voltak perczek, midőn csaknem egészen világosakká váltak. Volt huzamosb időköz, midőn egészen élvezé a jelent, s mindent, mi körüle történik, észrevett és fölfogott.

Néha a multba mélyedt be, s e zilált és összeszaggatott szövetből is visszaemlékezése egyes fonalszálakat kikeresett, összefűzött, s meglehetősen hű részletté alkota.

A vén banya pedig nevetett, sírt és átkozódott örömében, midőn Szőke Pista feleségéről, gyermekeiről, lakáról, kertjéről és áhitatos hiveiről szépen és hosszasan regélt.

Ilyenkor aztán Marcsa is elmondá, hányan állítják, hogy saját szemeikkel látták volna őt a kürtőn kirepűlni. Pedig az alkalmasint hazugság, tevé hozzá rejtélyes mosolylyal. Elbeszélé, hányan támadtak ellene, kik neki köszönik életöket. S kérte Laczkót, hogy ne legyen háládatlan iránta, ne szökjék meg búcsú nélkül, ne tegyen ellene hamis esküt, ne beszélje el gyógyítása módját, ne panaszolja be a szolgabirónak ördöngösségért és hígye el, hogy ő tudna ugyan rosszakarói szőlőjére jégesőt idézni, tudná egész Rápoltot felhőszakadás által a föld szinéről eltörölni, de tenni nem akarja, valamig csak a kétségbeesésig nem fog üldöztetni.

Laczkó homályos pillanataiban komolyan elhitte, a világosabbakban pedig szeliden megmosolygá a vén asszony dicsekvéseit.

S így éltek nagy békeségben egymással.

A banya majdnem sajnálta, hogy gyógyszerei jobban hatnak, mint maga is hivé, s pár hónap alatt talán meg kell válnia azon csodálatos embertől, ki még soha sem fenyegette őt vízbefulasztással, s ki bár úrnak látszik, parasztruhát hord, szökött jobbágynak mondja magát, s a háznál minden terhesebb munkát úgy teljesít, mintha érette fizetése járna.

Egyszerre azonban megfoghatatlan változás mutatkozott a betegen.

Marcsa tudnillik csatangolásaiból hazatérve, egy hóvirágot hozott.

Midőn a távozó tél e jelét Szőke Pista észrevevé, keresztbe fogá kezét és sokáig nézte.

Marcsa kiment a konyhára, tüzett rakott, hogy ebédet készítsen, s legalább félóráig künn maradt.

Midőn ismét a szobába jött, Szőke Pistát ugyanazon helyzetben találta, melyben hagyá.

Mellén átkulcsolt karokkal, redős homlokkal, mozdulatlan állott a beteg. Pista szemei bősz fénynyel, átható éllel függöttek egy ponton, mintha még mindig a hóvirágra tekintene. A magába mélyedés e csodás neme akkora fokú volt, hogy nem hallá a közelgő lépéseket, a megszólítást, s nem érzé, midőn Marcsa rá tevé kezét, mintha álomból akarná fölébreszteni. A vén asszonynak erősen kellett őt megrázni, hogy eszméletre hozza, ekkor pedig hüledezve nézett az alkalmatlankodóra, mintha nem ismerné, s midőn meglepetése szünt, arczvonalai sötét, ravasz, rejtező kifejezésbe burkolóztak.

Hiába tudakolt Marcsa, mert kikerülő választ nyert.

A beteg később sem nyilatkozott elmélyedése okáról. Általában tartózkodóvá lett. Ritkábban mosolygott, ritkábban társalga Marcsával, szeretett magányosan lenni, s valamit forralt, valamin gondolkodott, valami fölött küzdött esze és kedélye.

– A tavasz! a tavasz! sóhajtá végre. Mit is akar tőlem ez a tavasz? Csakugyan nem szökött el? Megjelen a folyó esztendőben is? Azt véltem, föllázadt a természet ellen s nem akarja e kényúr robotját teljesíteni! Marcsa anyó, hiszi-e kend, hogy lesz valaha tavasz?

– Minden bizonynyal, fiam! hisz már kezd a hó olvadni.

– Annál rosszabb! annál rosszabb! jegyzé meg Laczkó s a szegletbe huzódott, hallgatva, merengve.

A hó csakugyan olvadott. Bő hullámokkal hömpölyge a Maros, s medrét néhol keskenynek találá, és a rónán szétteríté árjait.

A nap pedig ragyogott, s melege érezhetőbb lett.

Minden sugár, mely a természet fejlesztésére hatott, élesíteni látszott a beteg elméjét, s nyugtalanítani szivét.

Marcsa a kis kert sövénye mögött néhány császnára és ibolyára talált. Bokrétába köté, s a még alvó Laczkó Pista ágya elé tevé az asztalra.

A vén asszonyt csakhamar egy lebetegülő nőhez hívták, s paraszt-ebéd előtt nem jöhetett vissza.

Pista kérő és parancsoló tekintettel lépett elébe.

Arcza sápadt és fájdalmas kifejezésű volt.

Gyaníthatólag nagy küzdelmeken ment át.

– Marcsa anyó! szólt, megragadva a banya kezét, kend titkos mesterségből él. Mihez ne tudna tehát? Úgy-e e virágokat (ekkor a bokrétára mutatott) téli álmokból ébresztette föl? Nemde, ott voltak szekrényében a száraz fodormenta, az ökörfark és méhfű közt, magok is szárazon s elfonnyadva.

– A tavasz! a tavasz! – sóhajtá végre.

– Nem, fiam! most nyiltak ki a kertsövény mellett.

– Esküdjék meg, Marcsa anyó, hogy nem ördöngösség által születtek újra.

– Miért ne esküdném, fiam! Hisz annyira még nem vittem a varázslatot, hogy a tavalyi virágokból frisseket tudjak teremteni.

– Úgy hát, Marcsa anyó, hihető, hogy az idén tavaszt kapunk!

– Szépet, fiam! virágost, meleget.

– Az iszonyú volna! sóhajtá Pista, homlokát dörzsölve.

– S fiam, miért félsz a tavasztól?

– Nem tudom, válaszolá a beteg, őszintén, de csüggeteg hangon. Félek a dühös ebtől, a tavasztól és… és… kitől még? Ah! most jut eszembe, Kassaitól.

– Fiam! kettő közülök igen rossz. De a tavasz ártatlan. Megérkezésekor örvendeni szokott az egész világ.

– A boszorkány is?

– Miért kérded?

– Mert azt mondják a gyermekek, hogy te boszorkány vagy.

– Ha tudnék is azzá lenni, nem akarnék, szólt a hiú Marcsa rejtélyes mosolylyal.

– Hát a csodatételhez sem értesz, s mégis engem szeretnél kigyógyítani?

– De már miért ne értenék, fiam? Tökéletesebb boszorkány vagyok én, mint az igaziak. Hanem azért még sem hagylak el tégedet márczius 22.-ikének éjjelén.

A márczius 22.-ikének említésére megrázkódott a beteg.

– Ne félj, szólt csendesítőleg Marcsa, száradjon el kezem-lábam, legyen egyik szemem vakká, másik kancsallá, ha akár a kürtőn, akár az ablakon vagy ajtón e házból kimegyek! Pedig márczius 22.-ikén, mint Istókné beszélte, a boszorkák nagy összejövetelt tartanak épen éjfélkor, midőn a tavasz első szombatja kezdődik.

– Oh az első szombat! hörgé elképedve Laczkó István. Vér tódult arczára, s ismét sápadt lett. Melle emelkedett, szemei vadul égtek. Ki mondá neked, szólt megragadva a banyát, ki mondá, hogy ekkor árulta el Judás Iskariotes a mestert? He, he! azt gondolod, a harmincz darab pénzt én kaptam. Korbácsot igértek feleségemnek, rongyot és éhhalál, magzataimnak. S te még állítani mered, hogy férj nem voltam. Hisz azért kárhoztam el. Miként történt ez? mondd meg jámbor jós, ki a csillagokból olvastad, hogy az Isten épen akkor fogyatkozik meg irgalomban, midőn fölöttem fog itéletet mondani. He, he! úgy-e, te kaczagtál? Gúnyolódol velem. Büszke vagy rá, Marcsa anyó, hogy Szőke Pista arczán elolvastad a három betűt. Ő kém, nemde? Szégyelje meg magát titkos tudományod, midőn csak azt fedezi föl, mit az egész világ untig ismert. Bűnömet éles szemével leste a vakondok, fölrezzent miatta álmából a gözü, kifecsegte a hal, s most fölötte bölcselkedik a füles bagoly és azóta komolyabban néz a sötétségbe, több halálról huhog, mint a mennyi bekövetkezhetik. Hamis prófétája a tollas állatoknak, ne rágalmazz engem. Csitt! ha te mindent kigondolsz, micsoda új okért kövezzenek meg az emberek?

– Csendesedjél, édes fiam! rimánkodék Marcsa, a beteg erős kezétől és szilaj szavaitól egyaránt megrettenve. Ereszsz szabadon, majd hozok oly italt, melyből néhány csepp eloszlatja nyugtalan érzéseidet.

– S ne volna valóság, hogy márczius 22.-ikét megérjük?

– Sőt tovább is élünk, még pedig egészségesen. Kóstold csak meg orvosságomat, s mindjárt jó kedved lesz.

– Tehát most a temetéseken kaczagni szokás? Eddig csak a hamis könnyek voltak divatban és a szinlett gyász. Ma, gondolom, csütörtök. Holnapután temetünk. S ki halt meg, Marcsa anyó? Még azt sem tudod? Hozd hamar a hűsítő italt. A pokol agyvelőmbe tette át egyik kemenczéjét, s a pőre ördögfiak gyorsan fűtenek. Nekik soha sem lehet elég nagy a meleg, de mi szegény bűnösök finom idegüek, érzékeny bőrüek vagyunk, s csak ezért kárhozunk el. Te nem ismered a lét mélyebb titkait. Eredj, hozd az italt.

Marcsa elkészíté a konyhában az orvosságot, de midőn a szobájába jött, az ablakot nyitva találta, s a kertsövényen épen átugrani látott valakit.

Maga is kinyargalt az utczára, s tele torokkal kiáltá Szőke Pista nevét.

A jól ismert hangra összecsődültek a gyermekek, kurjongattak, útját állták, szoknyáját rángatták hátmegől.

Szokatlanul föl lévén indulva, átkok helyett kövekhez és galyakhoz folyamodott. Ez erélyesebb neme az önvédelemnek megszeppenté, s gyors hátrálásra birta a kisded üldözőket, de az anyáknak és nénéknek közbevegyülésre adott alkalmat. Egyik az ablakból, a másik a kapu előtt nyelvelt, némelyike a pemetét ragadá meg s az utczára nyargalt. A viszály barátjai, az ebek is, a banya körül kezdettek csoportozni, s ugatásaikkal kisérék a sivalkodásokat és szitkokat.

– Csak rajta! ti csürhék, ti pimaszok! kiabálta Marcsa, hol oláhul, hol magyarul. Üssetek, tépjetek, marjatok, rágjatok, csak rajta! Majd megfizet nektek a kis-biró, az öreg-biró, az ispán, a szolgabiró és a tekintetes vármegye, csak rajta! Lesz vessző, korbács, deres, kaloda, vallatás, itélet, tömlöcz, csak rajta! Ne engedjétek, hogy földesurunk őnagysága szökött jobbágyát utólérjem. Majd lesz zálog, kibecslés, kobzás, kettős robot, kettős dézma, majd kihúzzák alólatok a szalmazsákot, a derékaljt, a lepedőt, elhordják konyhátokból a fazakat, a bögrét, a serpenyőt, a lábast, a vaskanált, a nyársat, csak rajta! Hagyjátok szaladni a jobbágyot, s fogjátok el helyette a banyát. Majd lesz elég csurmolya, vadlencse, konkoly, üszök, kőeső, jégeső, békaeső, nehéz nyavalya, marhadög, dögmirigy, bélpoklosság, csak rajta! He! hó! hová bújtatok, hová osontatok, hová lapultatok, hová tűntetek! Csak elő! Hadd lássam, melyik üt, melyik szúr, melyik tép, csak rajta. Hol vagytok? Senki sincs! Márton uram! jó, hogy a kuczik mellől kiütötte kend az orrát, szólt most, az ellenségeitől menekült Marcsa. Nagy dolog történt. Nagy veszedelem érte a falut. Elszökött a szökött jobbágy. Kend a biró, kendnek húzzák le érte a szűrét, a bőrét. Keresse meg, ha tetszik. Semmi közöm hozzá. Haza térek, egy toppot se lépek. Kend a biró. Csak rajta!

VII.

A Maros jobb partján, az akkori szokás szerint, számos kisérettel utazott egy főuri család.

Elől léptetett délczeg paripán a lovászmester, féken vezetve a magasrangú egyén pompásan fölszerelt almás-szürkéjét, mely fiatal éveiben a padisah méneivel is versenyezhetett volna szépségre s gyorsaságra nézve, most azonban csak biztos és nyugodt járásával érdemlé meg a kitüntetést.

Nyomban jött a hatlovas hintó, két csatlós fedezete mellett.

Könnyű kocsi követé ezt, melyben a hátulsó ülést egyedül foglalta el maga a főúr, míg elől az összetöpörödött, kiaszott, pápaszemes, sasorrú, barna-sárga arczú férfiuban a hirneves örmény orvosra ismerünk, kit a fejedelmi udvar pártfogolt, s néha Stambulba is küldött, oly fölvilágosítások szerzéseért, melyekkel csak a keleti szokásokkal, egyénekkel és befolyásokkal tökéletesen ismeretes férfiú bizatott meg.

A főúr fogata után ernyős szekér jött, fegyveres cselédekkel s egypár kedvelt ebbel.

Hátrább lovagolt a peczér, vállán a sólyommal és a potrohos udvarmester, figyelve, rendezve, s mindenen szemét tartva.

A menetet társzekerek zárták be, konyhaedényekkel, élelemmel, átalagokkal, drága asztali készlettel, házi gyógyszertárral, málhákkal, ágyneművel, szakácscsal és fehércselédekkel.

A Maros völgye keskenyebbre szorult. A környező hegyek a jobb oldalon kopasz fokukat tolták elé, míg balról az erdős vidék részletei a tavasz zöld mezébe fognak öltözni, kies, sőt néhol elragadtatásig szép tekintettel bírnak.

A hintó az országútról, melyen eddig haladt, most kitér, s egy közel fekvő révnek tart, melyben az átjáratot igen tág és köteles komp eszközli.

Mindjárt a déli állomásunkon leszünk, szólt a hintó jobb oldalán ülő úrhölgy, a nálánál sokkal fiatalabb némberhez, ki vagy szerénységénél, vagy helyzeténél fogva a társalgást csak folytatni, s nem megkezdeni szokta. A révtől, tevé hozzá, már látszani fog a kunyhó, mert visszaélés volna, háznak mondanom, melyből férjem a patkányokat török muzsikával akarta kivándorlásra bírni, midőn észrevevé, hogy a tőrt és csapdát hallatlan óvatossággal kerülik.

– Nálunk is, válaszolá a fiatal úrnő, sokan hiszik, hogy ez alkalmatlan állatok egyszerre eltünnek, ha az ember érczeszközökkel folyvást nagy lármát üt.

– Férjem látván, hogy hivatlan vendégei nem készülnek útra, maga költözött el. De előbb, mint mondá, a tiszttartón és a konyhaszolgálón kívül még a vén komondortól, a pulykakakastól, és igás barmoktól is hosszú szónoklattal búcsúzott, meg akarván próbálni, hogy a beszédből nem jött-e ki egészen?

– S mi vehette rá ő nagyságát, kinek annyi vára, uradalma és kisérete van, a magányba vonulásra?

– Szeszélye. Egész hetet töltött a puszta birtokban és a még földesurat soha sem látott oláhok közt, pedig nyelvöket sem érti. Férjem igen szeszélyes úr, s azt kivánja most is, hogy a patkányok társaságában töltsük az éjet. Pedig sokkal helyesebb volna kegyelmednek, kedves szomszédnőm, vendégszeretetét venni igénybe.

– Az enyémet, nagyságos asszonyom? tudakolá bámulattal a fiatal úrnő.

– Igaz, kegyelmed kastélya sincs egészen jó karban. Férjem mondá, hogy a cserépfödelet moh és moszat borította be. Az ebédlő ablakai ki vannak tördelve, a dísztermet gabnatárnak használták, s a különben csinos kert ösvényeit dudva lepte el. De végre is négy egészen ép és elég helyesen butorzott szobája van. A cselédek laka pedig kiséretünk befogadására elég tágas.

– A nagysád férje tévedett, szólt a fiatal nő. Nekem nincs itt semmi birtokom, nincs az egész világon!

– Megbocsát kegyelmed, ha állítását tréfának veszem. Miért vásárlott tőlem négy szép fejős tehenet, s férjemtől egyenlő szinü és évü négyes fogatot? miért vitet külön szekeren ágynemüt? miért hordoz magával ezüst asztalterítéket, ha nincs birtoka, hová beköltözzék?

– Hígye el nagyságod, válaszolta Bodó Klára élénken, hogy az csak félrevezeté, csak ámítá, ki ilyet beszélt.

– Ellenkezőleg, szólt mosolyogva Szerediné, én képes vagyok kegyelmedet rögtön meggyőzni arról, hogy hasztalan titkolódzik, mert mindent tudok. Férjemnél van az átruházási levél, melynél fogva kegyelmedet a Kassai István ő nagyságától megvásárolt rápolti birtokrészbe egész ünnepélyességgel készül bevezetni. Aztán még nem vesztém el, noha szórakozottnak tartanak, a fejedelemné őmagassága levelét, melyben említi, hogy palotahölgye, Bodó Klára, kéri udvarmesteremet a vásárlott fogat és tehenek gyors átszállítására. Mi végre az ezüstnemüeket illeti, azokon szintén saját szememmel láttam kegyelmed nevének kezdőbetüit.

Klára tehát egyszerre lett a fejedelem nagylelküségéből palotahölgygyé és földbirtokossá.

– A kis Endre és Barbara, folytatá Szerediné, hogy a kedves meglepetéseket újakkal tetézze, a kegyelmed igen kedves gyermekei, ma velünk fognak ebédelni.

Mekkora öröm, mekkora boldogság! Az anya visszakapta gyermekeit, kiktől el volt választva, kiknek életéért remegett.

– Oh! azon emberfölötti lény, kinek szive végtelenül nemesebb, mint születése is, s ki a fejedelemnéi méltóságra több fényt vet erényeivel, mina mennyit attól nyer, oh! az én jóltevőm mily kit mondhatatlanul boldoggá tehetett volna, zokogá Klára, ha birtok és kitüntetések helyett, elvesztett férjemmel ajándékoz meg.

– Ha férjét Laczkó Istvánnak hívják, mondá Szerediné, ez esetben úgy gyanítom, hogy ma este, vagy ha férjem akaratja győz, holnap reggel, közelebb leszünk hozzá, mint most vagyunk. Egyébiránt, tevé hozzá, fellegzett arczczal és lágyabb hangrengéssel, egyébiránt önnek erős lélekkel kell birni, s bár meg vagyok győződve, hogy tartós bánatra oka nem lehet, a gondviselés megpróbáltatását egészen nem kerülheti ki. De melyikünk tud dicsekedni osztatlan szerencsével!

A hintó a révhez ért.

Szeredi a csatlósokra támaszkodva, már kiszállott kocsijából és neje felé közeledett.

– Az Istenért, édes Klárám, sugá ez, mérsékelje fölindulását, mert férjem neheztelne, ha észrevenné, hogy titka el van árulva!

*

A túlparton nagy zaj keletkezett.

Hosszú sorban nyargaltak gyerekek, vének, nők, s fustélyokkal fegyverzett férfiak.

Az előcsapattól jó puskalövésnyire föltünt egy szaladó alakjának kétséges körvonala.

– Valakit kergetnek, nagyságos uram! jelenti Szeredi kedvelt solymárja, ki e helyzet előnyénél fogva néha szabadságot vett a közbeszólásokra.

– Alkalmasint tetten ért lator. De ne ácsorogj! Siess a nagyságos asszony hintajához. Nosza! vezesd a gyeplőst! Nem látod, hogy bokrosodik?

E közben kék ruhás és csákányos férfiu vágtatott el a Maros túlpartján, a rév mellett, s utolérte és csakhamar hátmögött hagyá a gyalog hajhászokat.

– No! ez nyakon csipi a latrot – szóltak Szeredi ő nagysága kisérői.

A hintó fogata sehogy sem akart a kompba lejteni, az ostorhegyes kirugott, a gyeplős hegyezte füleit.

– Szálljanak ki az asszonyok! rendelé Szeredi. Kocsis! fordulj egyet a hintóval, s úgy kerülj a révhez vissza.

– Ha nagyságod megengedni méltóztatnék, talán jobb volna előbb a könnyű kocsit helyezni a kompba, s aztán az ernyős és a nagy társzekeret. Úgy sem lehet egyszerre átszállítani mindent. S addig a zajtól megrezzent lovak le fognak csillapodni.

E nézetet megint a solymár koczkáztatta, de Szeredi nem válaszolt. Figyelmét nagy mértékben egy különös jelenet vette igénybe.

A part legmagasabb pontján keresett állást, hogy láthassa, miként fordul meg a hintó. A közben a Maros kanyarulata miatt szem elől eltünt hajhászcsoport az előtéren ismét felmerült. Szeredi történetesen arra fordítá tekintetét, s épen akkor, midőn már az üldözött egyén háta megett volt az, ki lóháton kergeté.

– Mindjárt megfogják! kiálta Szeredi önkénytelenül kitörő örömmel, úgy vélekedvén, hogy valami híres zsivány kerül kézre, s a közbátorlét még biztosítottabbá válik, mint eddig volt.

De nem fogták el a képzelt gonosztevőt, mert gyors elszánással ugrott a Marosba.

A lovas e veszélyes útra nem merte követni a menekültet.

Tétovázva nyargalt a parton, hihetőleg dühöngött, hihetőleg szitkozódott, azonban Szeredi füleig nem hathattak káromlásai.

A nagyságos úr a kiváncsiság rendkívül fölfokozott érdekével nézett a Maros hullámaira. Szerette volna tudni: megmenekült-e, vagy elmerült a zsivány? Néha föl-fölrémlett valami alak, néha csak a sivár hullámok látszottak.

– Mi történt? kérdi Szerediné a kompra érkezve.

– Egy zsivány ugrott a Marosba, hogy el ne foghassák.

– Ah! sohajtá az asszony meghökkenve.

– Csak talán nem félsz, hogy a hideg fürdő után kedve legyen kiséretünket megtámadni?

– De hátha szegény elmerül!

– Akkor nem akasztják föl, válaszolt Szeredi.

– Ki tudja, vajon zsivány-e? jegyzé meg Szerediné a női kebel oly természetes szánalmával.

– Hát mi volna más? szólt odavetve a férj.

– Úgy tetszik, mintha még úsznék.

– Elküldöm csatlósaimat, hogy mihelyt partra ér, fogják el.

– Az Istenért, ne tedd, esdeklett a nő. Ugyan miért volna a szerencsétlen épen rabló. Nem üldöznek-e néha ártatlanokat? S ha szintén bűnt követett volna is el, ki kivánhatja tőlünk, hogy mi szolgáltassuk a hóhér kezébe? Utasok vagyunk, nem a törvény szolgái; urak, nem poroszlók.

– Ha épen azt kivánod, miattam mehet a jámbor, a hová tetszik!

– Ah! most a partra mászik ki, szólt leplezetlen örömmel Szerediné.

– Kedvedért megfogadhatom gyermekeink mellé uszómesternek.

– Hallom, hogy zsiványt kergetnek – mondá a ponk aljához érkező Klára.

– Sőt ellenkezőleg egy talpig becsületes embert, válaszolta Szeredi, kit nőm pártfogás alá vett, s kinek szerencsés megszabadulásáért ma fényes lakomát fogunk tartani. De már vár reánk a komp. Siessünk! He! mit csináltatok! kiálta most a solymárra és komornyikra riadva. Ki parancsolta, hogy a nagyságos asszony hintója helyett elébb az enyémet vigyétek a kompba?

– Könyörgöm alássan, jegyzé meg a solymár, féltünk, hogy a visszatérő hajhászok kurjongatásai megint bokrossá teszik a Miska kocsis fogatját.

Szeredi, bár kevéssé ingerülve volt, nem kárhoztathatá e bölcs előrelátást, s annál kevésbbé, mert a kergető lovast és az üldöző karavánt visszafelé vonulásban szemlélé.

Megindíttatá tehát a kompot, az orvos és udvarmester felügyeletére bízva az asszonyságokat.

Midőn a csoport közeledék, már tisztán kiveheté Szeredi a kiabálást: a kompra! hamar a kompra!

Ez ingerlé őt. Nem azért, mintha az üldözött menekülése szivén feküdnék, de mert föltevé, hogy látják a parton és kompban a főuri fogatokat s mégis kiabálni mernek és a hajóba akarnának tolakodni.

– Sietni kell a komppal! ordítá a lovas, a másik part átjárójához érve.

– Ordítsd vissza neki, hogy fogja meg a száját, mert ebül jár – parancsolta a solymárnak Szeredi.

A rendelet egész erővel teljesítteték.

Lovasunk hallván a figyelmeztetést, megtörlé bajuszát, s aztán szemét, az egyiket azért, minthogy haragszik, a másikat, minthogy élesen akart látni.

– Szeredi ő nagyságát gyanítom, mormogá magában. De én mégis nemes ember vagyok. Ebül járok! Ne, ne! hát vajon mikor járt ebül a nemes ember? Hej! ti parasztok, ti otrombák, ne kiabáljatok úgy! Fogjátok be a szátokat, mert teremtugyse ebül jártok! káromkodék a hajhászókra, kik az átjáróhoz közeledve, szintén a kompot sürgették.

Szeredi a révhez ért.

A gyermekek és asszonyok, mint merészebb vállalkozók, körül állták a partot, részint bámészkodni, részint, hogy hamar kerülhessenek a kompba.

Szándékok dugába dőlt; mert a sólymár minden ácsorgót ostorával elriasztott.

– Kend miféle ember? kérdé most Szeredi a lóháton ülő kék ruhást.

– Nemes ember, nagyságos uram! szólt a kérdett némi daczczal, de azért süvegét, mint illik, kezébe tartva.

– Van-e armálisa?

– Van, nagyságos uram!

– S régi?

– Száz esztendős, nagyságos uram!

– Jól ügyeljen tehát, nehogy valamikép oly helyre jusson a nemeslevele, a hol ha kiporoznák, kendnek nagyon fájna.

A kék ruhás egyén megtörülte bajuszát, férfiast és vakmerőt gondolt, de mégsem mondá meg. Egy köhögés fejezte ki egész replikáját.

S más foglalatossága nincs-e a nemeskedésen kívül? faggatózék Szeredi.

– Kassai uram őnagysága rápolti gazdaságát kormányozom.

Szeredi most már halkabban kérdé. – Kit üldöztek kendtek?

– Egy szökött jobbágyot.

A főúrban balsejtelmek ébredeznek.

– Szálljon le kend a lováról.

– A ló Kassai István uram őnagyságáé, szólt az ispán, megerősítve magát a nyeregben.

– A ló Kassaié lehet, de Rápoltot eladta, s épen azért jövök, hogy átvegyem.

Szeredi e nyilatkozata a földre szállítá az ispánt.

Most a főúr a solymárhoz szólt – fogd föl a puskádat, s mondd meg az ácsorgó parasztoknak, szaladjanak oly gyorsan haza felé, hogy a nyulserét utól ne érje őket.

Az ispán is a parasztok közé akart tartozni, s lábát a legsebesebb iramlásra készíté, de Szeredi kezét tevé a vállára.

– Kend velem marad, – szólt.

– A mint nagyságod rendelni méltóztatik.

Mihelyt a rápoltiak tőlök kitelhető élénkséggel mozdultak haza felé, Szeredi hátravonulni parancsolá saját embereit is, s az ispán azon félelmes megkülönböztetésben részesült, hogy a nagy úrral négy szem közt társaloghasson.

(Most jól fogna nemes levelem, ha magammal hoztam volna, gondolá a letartóztatott. Ez a szörnyű úr még el sem hiszi, hogy akármikor előmutathatom.) Nagyságos uram! szólt nekibátorodva, – a volt földesúr nehéz birság alatt kötelességemmé tette, hogy a most üldözésben levő szökött jobbágyot elszökni ne engedjem. Vigyáztam is rája, csaknem úgy, mint a nemeslevelemre, melyet kettős zár alatt tartok; de a szerencsétlenség egy boszorkány árulása vagy vétkes könnyelműsége miatt megtörtént. Azonban nagyságod bizonyságom lehet, hogy a szökevény nyomát követtem, s ha meg nem gátoltatom, most is sarkában volnék, és ha szárnya nincs, nem menekülhetne tőlem. Alázatosan protestálok tehát, minden kár, költség és hátramaradás ellen, mely akár a volt, akár a leendő földesurat e casus miatt érhetné, s óvást teszek az iránt is, hogy rajtam, kinek ártatlanságát nagysád legjobban tudja, semmi birság ne vétessék föl.

– A felől Szőke István uram fog határozni – válaszolá szinlett közönynyel Szeredi. Mert a rápolti jószág új birtokosa, mint tudom, Szőke Istvánt fogja föhatalmazottjává nevezni – említé Szeredi.

– De talán csak nem a bolondot, nem a szökött jobbágyot! kérdi az ispán.

– A Marcsánál levő beteget, kinek egészsége rövid időn helyre fog állni!

– Boldog Isten! hisz épen az szökött el.

– Mit? Hát Szőke István uramat merte kergetni? rivalkodék Szeredi, mintha csak most sejtené először a szeme előtt lefolyt jelenetet. Szerencsétlen ember! Itt is betelik, hogy a kit az Isten büntetni akar, eszét veszti. Nosza! pattanjon kocsimra s egy óranegyed alatt Rápolton teremjen. Ott fog a Maroson átkelni, mert nem akarom, hogy valaki orrontsa a bárgyuságot, melyet elkövetett. Meg se álljon, míg Szőke István uramat be nem éri. Lovaimat ne féltse, ne kimélje. Sólymárom kenddel megy, hogy segítségére legyen. Mihelyt Szőke István uramat megtalálják, kend bocsánatot kér ügyetlen eljárásáért, s nevemben köszöntvén őt, hozzám hívja. A kocsiban természetesen a főhely Szőke uramé, s kend a bakon ül. Ha a föllelt úr nem akarná kocsimat elfogadni s általában bizodalmatlanságot tanusítani, akkor sólymárom mellette marad, s kend hozzám siet jelentést tenni.

A túlpartiak, kik a kompra várakoztak, meg nem foghatták az átellenben történt dolgokat.