← Table of contents
A rajongók (2. kötet)

NEGYEDIK RÉSZ. (continued 2)

Reading edition

Csak azt látták, hogy a kék ruhás és rézcsákányos perzekutor a Szeredi kocsijával eltünt.

Később sem nyerhettek e rejtély felől kellő fölvilágosítást.

Szeredi a vezetéken vitt paripára űlt, s az orvos az asszonyságok hintajában foglalt helyet, és így vonultak be a rév melletti helységbe, hol Szeredi, a nagy uradalmak tulajdonosa, a legkisebb közbirtokosok sorába tartozott.

A beteg bujdosó föllelésére küldött ispán pedig, a mint az iramló lovak Szereditől távolabb ragadták, több és több büszkeséggel gondolt a nemeslevélre. «Én üljek a bakra, s a szökött jobbágy a kocsiba! ej! ej! Ő legyen Rápolton fölügyelő, s én segédje! ej! ej! A bolond uralkodjék, az okos szolgáljon, ej! ej! Furcsa világot élünk! Azt nem merem kétségbe vonni, hogy Rápolt el ne volna adva, mert egy országtanácsos nem hazudhatik, kivált ha még a fejedelemnek sógora is. Tehát én üljek a bakra, s a jobbágy a kocsiba! ej! ej! Na! ha Szőke Pista engem el nem fog, bizony én sem tartóztatom le őt! Hadd nyargaljon gyalog, én nyargalok szekeren. Ha orrom elébe bukkan is, ráesküszöm, hogy nem ő. De hátha a nagyságos úr sólymárja ismeri? Ez nagy baj volna!»

Ispánunk ily elmélkedések közt bökkent arra a gondolatra, hogy illendő volna utitársával beszédbe keveredni.

– Úgy-e, maga rég nem látta, azt az «izét», azt a «hogy is hivjákot», a kit mi most keresünk?

– Neviről se ismerem – válaszolá a sólymár.

– Nem-e? Már az nagy baj, mert igazán szólván, én rövidlátó vagyok, s száz ölről még tulajdon testvéremet is bivalynak vagy medvének gondolnám. Tréfálnak is ezért velem, de csak a jó barátaim, mert a gézengúz embernek nem tanácsolnám, hogy természeti hibáimat észre vegye. Tehát fiatal uram! igazán nem ismeri maga «izénket?»

– Szavamra! nem.

– Leírom tehát egész külsejét, hogy észrevehesse, ha őkelme az országútról eltérve, erre-arra csatangolna. Nagy fekete köpenye van, olyan, mint a garabonczás diákoké. Haja nem sokkal vörösebb a téglapornál, s orra a görbébbféle ért ugorkákhoz üt. Ezenkívül homlokán szép darab holttetem van.

– Nincs miért tovább fáradjon a leirással, közbevágott a sólymár. Mert a ki ennyi jelből nem ismer bujdosónkra, annak kár meghagyni a szemét.

Az ispán nevetett és hunyorított, mintha utitársa élczétől el lett volna ragadtatva.

– Reménylem, mondá derült kedvvel, reménylem, hamar ráakadunk Szeredi őnagysága pártfogoltjára, s beültetjük, mint illik a kocsiba; mi pedig fölkuporodunk a bakra. Csak ne feledje el, fiatal barátom, a fekete köpenyt, rőt hajat, ugorka orrot és a holttetemet.

– Még éjjel is róla fogok álmodni.

Kassai ispánja tetőtől-talpig elégült volt önmagával, azon finom ötletére, hogy Szőke Pistáról hamis leirást közölt.

*

Szeredi, hogy annál biztosabban kézrekeríthesse a beteget, mihelyt nagy kiséretével a szerény igényű udvarházba leszállott, gyors postát indíta a fejedelemnéhez, s értesíté a történtekről, hogy Fehérvár felől is nyomozók küldethessenek.

Valószinű volt, hogy Szőke, ha hamar nem tartóztathatik le, egyenesen Kézdi-Vásárhelyre megy, hol feleségére és gyermekeire vélt találni. E körülmény sem kerülte el Szeredi figyelmét, s főleg a Küküllő völgyét jelölé ki a magas rokon által intézendő kutatásra. Ő is készíte a szombatos papról oly személyleirást, a milyet csak összeállítni bírt; de bár rajza mindenben hű volt, mégis reményét leginkább a rögtöni nyomkövetésbe helyezé, s nem kétkedett, hogy az ispán és sólymár legfölebb ebédre megérkezik a beteggel.

A dél elmult, az alkony közelgett, az esthomályt szürkület, szürkületet sötétség váltá föl, de a kocsi nem jött. A család, a mint egy szűk lakban telhetett, lefekvésre készülődött. Szerediné, ki annyi kényelmet élvezett már, hogy számára az alkalmatlan csak az új, a szokatlan ingerével bírhatott, igen jól találta magát Klárával és e nő két gyermekével oly keskeny kamarában, melyben két ágy és egy bölcső minden közt betölte. Éjfélig sem hunyta be szemét, mindig volt valami ötlete, valami közlendője, melyet, hogy a kisdedek álmát ne zavarja, suttogva mondott el, és Klára oly örömest folytatá e társalgást, oly csordultig volt telve szive a meglelt magzatok miatti örömmel, hogy vonakodott fejét a vánkosra hajtani, félvén az álomtól, mely ellenmondásos természeténél fogva, talán csalódásként tünteti föl a valót, s reggelig azon hazugsággal gyötörheti az anyát, hogy csak képzelte gyermekeit maga mellett.

Szeredi a hanyatló kor és beteges test miatt általában a keveset alvók közé tartozott. Nem vált tehát terhére a fejedelemtől kegyelt orvossal folytatott társalgás és poharazás közt még sokáig várni az ispánt.

– Ha nem volna vele sólymárom, azt hinném, hogy kocsimmal és fogatommal megszökött. Már most alig tudom, mi tevő legyek? Bevezessem-e Bodó Klárát a rápolti birtokba s közöljem férje eltünését? vagy e szajkó fészekben kínlódjunk még egy napig.

– Nézetem szerint jobb, ha nagyságod korán értesíti az ifju asszonyt a történtekről.

– Csak azt sajnálom, hogy kegyelmed gyógymódját, melyhez a fejedelemné annyi reményt kötött, nem kisérthettük meg.

– A kisérlet, nagyságos uram, már végre van hajtva – válaszolá az orvos.

– Hogyan? – tudakolta Szeredi.

– A véletlen, de nagy öröm hatásától vártam betegünk idegrendszerében a szerencsés fordulatot; a helyett a véletlen nagy ijedelem és életveszély jött közbe, hogy ugyanazon rendületet idézze elé. Lehet, hogy Szőke István elméje egész tevékenységét visszanyerte volna, midőn nejét és gyermekét meglátja, azonban Kassai uram poroszlói, a menekülési vágy, az ijedelem, a Maros sodró örvényei, a hideg hullámok, a csodálatos szabadulás szintén hasznos szolgálatot tehettek. Hatásoktól én legalább annyit reménylek, mint az általam tervezett meglepetéstől; föltéve, hogy a meghűlés vagy szertelen fáradság nem vont rá új betegséget. Aztán még nincs okunk hinni, hogy a kiküldöttek nem hozzák őt magokkal, és az iszonyú meglepetést a kellemes, az elragadó nyomban nem követi.

– Én országos ügyeinkre nézve is fontosnak tartom, hogy Szőke egészen visszanyerje elméjét, s Kassai uram gonoszságairól egygyel több adat legyen birtokunkban. A vén Pécsi, mint hallom, elutasított magától minden tevékenységi igéretet, minden közreműködést. Nem tudja régi nehezteléseit feledni. De máskép fog ő is beszélni, midőn meggyőződik, hogy Kassai valamit forral ellene, s hogy czélját a legelső kedvező alkalomkor végre is fogja hajtani.

Másnap délután megérkezett a kocsi, de benne csak a keresésre küldött személyek ültek.

VIII.

A balázsfalvi korcsmáros sűrűen kezdé a számtartónak a vendégeket jelenteni, s ennek gyorsan szaporodott a dolga, mind a várkastélyba átszállítás, mind pedig a földesúr meghivását elfogadni nem akarók rábeszélése miatt.

– Nagyságos uram! mondá végre, ömlik a sok látogató. Többnyire lelkileg fehérruhások ugyan, de némelyiknek külső öltözete mégis csak szürke czondra, vagy szinehagyott, pecsétes és foldozott dolmány. Ezek átallják a várbaköltözést, s alázatosan kérik nagyságodat, hogy engedje a fogadóban maradniok. Jöttek olyanok is, kik a régi jó szokás szerint egészen föl vannak fegyverezve, s finom nevelésű uraknak látszanak; azonban az átköltöztetésnek ellenszegültek, mondván, hogy tanácskozni és nem vendégeskedni jöttek Balázsfalvára.

– Vitess a korcsmába elég bort és eleséget, szólt Pécsi, komor tekintettel. – Hadd maradjon ott, a ki vendégszeretetemet alkalmatlannak találja. A szombati szent napra pedig az alsó terem helyett rendezd el a volt könyvtárt.

A számtartónak adott utasítás után a földesúr gazdasági intézkedéseknek áldozott egy rövid fél órát. Midőn legsürgetősb dolgait eligazítá, számtartója megint belép.

– Nagyságos uram, mondá ez, a fogadóba szállított fehérruhások egymással heves vitatkozást folytatnak.

Pécsi aggodalmasan kérdé, hogy mi fölött.

– Sokan, követem alássan, nagyságodat álszombatosnak és valódi evangelikus hitűnek tartják, mások meg a mellett küzdenek, hogy nagyságod álevangelikus és valódi szombatos.

– Ha a füledet nyitva tartod is a hiábavaló beszédek számára, zárd legalább be a szádat – válaszolá Pécsi, hideg tekintettel külsőleg, de nehezteléssel szivében a háladatlan hitsorsosok iránt, kikért annyi áldozatot tőn, s annyi gúnyt szenvedett, hogy most háladatlanságot arasson.

Aztán ő a befolyásosabb egyénekkel akart magánértekezletet tartani, s ime a csőcseléknép is kezd megjelenni.

Röviden, határozottan nyilatkozom, gondolá magában. A kinek véleményem nem tetszik, kárhoztasson saját szeszélye vagy rövideszűsége szerint.

Szekerek, kocsik dörömbölése hangzott a dobogóról, s a várkastély kövezett udvarán.

Gálfi s más előkelő szombatosok érkeztek meg, de egyszersmind a számtartó ismét jelenteni valót hozott.

– Nagyságos uram! ne méltóztassék neheztelni, ha parancsolata ellenére megint szót hordok tovább, de a fogadóban nagy a rendetlenség. Beszállott két nyárádtői uraság, hogy abrakoltatva Gyulafehérvárra menjenek. A mi fehérruhásaink vitatkozni kezdének velök. Állíták, hogy ezentúl a balázsfalvi templom sajátjok, mert a mely hithez tartozik a földesúr, azé a templom. A nyárádtői egyház iránt is követelést támasztának, mert a falu községének többsége az új Jeruzsálemhez szít, és a mely részen van a jobbágyok nagyobb száma, annak kell a templomot átadni. Az idegen urak, kik római hitűek voltak, előbb még buzdíták a miéinket, de midőn a nyárádtői templomra került a kérdés, kardjaikat zörgeték, s Kádár uram szakálába akartak kapaszkodni, pedig egész Erdélyország tudja, hogy Kádárnál nincs szentebb angyal.

– Ezentúl mindent, kiről észreveszed, hogy nem szombatos, vezess a várba; Kádár uramat és a többi vendégeimet kérd meg nevemben, hogy a korcsmában s más nyilvános helyeken a hitágazati vitáktól tartsák távol magokat.

Pécsi nyugtalan lőn; aggodalmai tornyosultak, összetolódtak s készültek kedélyét egészen elárasztani.

Megigérte volt, hogy a kikelet első szombatján értekezletet tart, de zárt körre és oly barátságos eszmecserére számított, mely a törvénybe nem ütközik, s a közfigyelmet magára nem vonja. S ime, népgyűléshez hasonló van keletkezőben.

Mit tegyen most?

Óvatossága sugá, inté, sürgeté, hogy az összejövetelt, miután az a helyes korlátokon túlterjedt, ne tartsa meg.

De adott szava, büszkesége, házigazdai kötelességei, a nemesi telek sértetlensége ellenezték e szándékot.

Aztán ugyanazon óvatosság mondá, hogy az összecsődített s a messze útról jövő tömeg, midőn az igért tanácskozás nélkül szélesztetnék el, lármájával és kitöréseivel még nagyobb botrányt támaszthatna, mint bármi más fejlemény. És nem gúnyolnák-e ki őt e gyávaságaért még azok is, kik ellenségei közé nem tartoznak?

S végre, ha rosszakarói törvénysértésnek állítanák a tartandó összejövetelt, nem mondhatja-e megczáfolásukra, hogy épen az izgatásoknak akarta útját bevágni, s az ország békéjét fenyegető veszélynek anyagait törekvék széthordani, midőn a szombatosokat magához hivatá, hogy a haza alaptörvényeibe ütköző terveiket meghiúsítsa?

És a legrosszabb esetben is, ki támadhatná meg őt az új hitért, melyhez határozottan soha sem csatlakozott? E végső, de sem eléggé igaz, sem eléggé becsületes érvet, a rabulistai szellem közlé a különben nemes indulatú Pécsivel.

Megállapodott tehát abban, hogy az összejövetelt, noha máris egyébre fajult, mint gondolá, nem fogja elhalasztani.

– Nagyságos uram, – jelenté megint a számtartó – a fehérruhások már háromszázon fölül vannak. Holnap reggelig még fölösen fognak gyarapodni, s nem férnek el a könyvtárba. Különben is talán jobb volna a földalatti boltok valamelyikét választani ki, a mint az áhitatosságok alkalmával tevők, midőn nagyságod a szent igéket hirdeté, s erkölcsös életre vezető tanításokat közle velünk, hogy a hitben és szeretetben újjászülessünk.

– A régi templomot hozd rendbe – parancsolá Pécsi, – mert abban tanácskozunk.

– Ne vonassam-e föl holnap reggeltől délig a dobogót?

– Ne tedd. De minden megérkezőt, ki nem látszik szombatosnak, a vár homloksorába szállásoltass be. Ha nem lehet másként, saját szobáimból is szakíts számokra. Csak közel ne hozd őket a templomhoz. Ha összejövetelünk alatt velem akarnának beszélni, mondd, hogy kilovagoltam, vagy ágyban fekszem és rosszul érzem magam.

– S hát a midőn igen sürgős dologban akarnának nagyságoddal találkozni?

– Akkor sem fogadhatok el senkit.

– S ha levelet adnak át, vagy czédulát?

– Tedd iróasztalomra, hogy a gyűlés végével föltörhessem.

Pécsi mihelyt intézkedéseit végzé, hosszú, kedélyes, s maga sem tudja, miért, igen érzékeny levelet irt Deboráhnak. Forró kifejezésekkel emlékezett meg leánya nemes tulajdonairól, szeretetéről, kötelességérzetéről, s megáldá, mint a távozáskor, vagy kórágyunknál szoktuk, szivünk kegyeltjeit.

IX.

Az az imaház, melyet zsufolásig megtöltöttek a szombatosok, több nemzedék óta állt elhagyatva és néptelenül.

Midőn oltáránál utószor mutaták föl a szentséget, a földesúr, elzárt, külön karzatból emelt buzgó fohászt az éghez, esdekelvén, hogy a villongós idők kiméljék meg családját, várát, s különösen az egyházat, melyben annyi ős pora nyugszik, és annyi élő nyert vigaszt.

Akkor az imáját végzett földesúr a karzat lépcsőjén lehaladva, megállt és küzde magával: hogy mit tegyen?

A kis falajtó gazdagon butorzott szobákba vezetett, a fölemelhető kőkoczka pedig a kriptába, hol egy üres koporsó titkos menhelyet fedett el a szem elől. Itt biztosan lehete lappangani, föltéve, hogy a lélekző rész, mely az idő által okozott repedésnek látszott, annyi friss léget bocsát be, a mennyire a tüdőnek okvetlenül szüksége van.

A földesúr, kiről beszélek, hosszas tusakodás után a kriptába vonult, s többé soha senki sem látá. Pécsi, midőn Balázsfalva birtokosává lőn, történetből az üres koporsót fölfedezte, és sokáig töré eszét azon, hogy mi ok vezethette az embereket halott nélküli temetésre. A levéltárt hasztalan kutatá. Szótlan, némán maradt a történelem s nem adott sem könyvei, sem okmányai által választ a nyomozó Pécsinek. Deborah, ki az üres koporsó fölfedezésekor már serdülő volt, atyját azon phantastikus véleményre akarta téríteni, hogy a kegyetlen várúrnak leánya szökhetett el valami kalandor lantossal, s ezért lőn szükségessé a megaláztatást szinlett temetéssel palástolni. De bármily elfogadhatónak látszék e megoldás, ellene harczolt az, hogy a koporsó nem volt leszögezve. Pécsi számtartója, ki a kripta titka fölött folyt vitákat hallá, egyszer csak azon hírrel rontott be, hogy ő az üres koporsó halottját megtalálta, s ekkor beszélé, hogy a koporsó feneke súlyosabb érintésre felnyilik, hogy ablaktalan, sötét és dohos levegőjű szobához vezet, melynek alakos a egy pánczélba öltözött csontváz, ki, mint látszik, a védelemre szükséges minden fegyverrel el van látva, sőt arany serleget, boros kannát, és az edények után itélve, élelmi szereket is tartott magánál. E fölfedezés még inkább fokozta Pécsi kutatási vágyát, s midőn adatokból nem indulhatott ki, a homályos mondát választá kalauzúl, mely a várnak a templommal egybekötött, most düledékben heverő szárnyát, földalatti járdákkal áthálózottnak festé, s arról regélt, hogy a titkos kijáratnak a Maros hajdani révéhez vivő torkánál, a martalóczok legyilkolák a vár minden cselédét és vendégeit, kik a fosztogatók elől menekülni reméllettek. Csak egy szaladt el bántatlanul, s többé Balázsfalvára vissza sem tért: a várúr unokaöcscse, s örököse. Élte fogytáig mélyen hathatott rá a mészárlás emléke, mert Balázsfalván udvari káplánt sem tartott többé, pusztulni hagyá a várt, s családja számára az ország egészen más részében építtetett kriptát. Azóta a templomban éjente siető lépések kopogása hangzik, gyertyák égnek és alszanak el rögtön, s ha a szél dühöngeni kezd, élesebb sivalkodásai közé szavakat és hörgéseket vegyít.

Pécsi a monda kedvéért ásatásokat tett, s valósággal megtalálta és kitisztíttatá a földalatti járdát. A hajdan titkos út az egész néptől ismertté lőn. De a kriptának mellékajtajáról, a koporsóról, s az ablaktalan szobáról, mélyen hallgatott, a mióta lehetetlen volt azon gyanúra nem jönnie, hogy az unokaöcs, kiről a nép regél, alkalmasint egy szétágazott család őse volt, melynek tagjai közé sorozni szerette boldog emlékű nejét is. S miért közlene épen ő a világgal oly gonosztettet, melyet még senki sem tud, s mely saját leányának sértené büszkeségét? Mert nem valószínű-e, hogy a talált váz Deboráhnak nagy fáradsággal szerzett ősét vádolja?

*

A templomot, melyet Pécsi csak a régiség iránti szeretetből oltalmazott a teljes összeromlástól, egészen belepte a szombatosok raja. Vásári csoportozat volt; tarka vegyüléke a különböző vidékekről összehordott arczoknak és ruháknak. A vallásos buzgóság örvendeztető, de a jelen körülmények közt egyszersmind aggasztó jeléül tekinté Pécsi, hogy a hiveknek legalább fele a szabad székelyek oly osztályából került ki, mely csak nagy áldozattal lőn e távoli útra képessé. Némelyike valódi koldusnak látszott, ki a várkapu előtti kerek kövön hagyta hegedűjét, hogy most a «fehérruhások» szent gyülekezetében az új Jeruzsálem ügyeivel foglalkozzék. Ezt a szemlélőre nézve sötét képet fölvilágosítá egy pár fényes ruhájú s tekintélyes állású úr jelenléte; míg viszont komoly kifejezésűvé tevé az itt-ott mutatkozó fegyver, s különösen a rézcsákányok figyelemre méltó száma. Nem lehetett kivánni, hogy a kisbirtokosok szokott viseletöktől – s ahhoz tartozott a védelmi eszközök különféle neme is – megváljanak, de az egész csoportozat, úgy a mint alakult, sokkal inkább látszék a népgyűlés szinét hordani magán, hogysem Pécsi óhajthatá, ki a szombatosságot üldöző törvényekkel összeütközésbe jönni vonakodott. Legkülönösebben meglepte pedig őt egy hosszú hószakálú, hófürtű alak, egészen fehér mezben, szép és szabályos arczczal, bánatos, merengő és szigorú kifejezésű vonalain félreismerhetetlen jeleivel az ihletettség ama csodálatos nemének, melyet akár őrjöngésnek, akár jóserőnek tartsunk, igézete alól menekülni nem igen tudnánk.

Kádár vala ez, a Jefta atyja, ki Klára leányát másodszor megkeresztelte.

Pécsi nem képzelheté, hogy a fehér aggastyán, kit rideg kunyhójából a lelkesedés hozott ide, a szombatosok legnagyobb tekintélyévé emelkedett, a mióta Szőke Pista, a szárdisi szent, családostul együtt eltünt. De ámbár az újabb izgatások felől értesítve nem volt, megdöbbenték őt a mindinkább magába mélyedt férfiú agát-fekete szemei, melyek a templom mennyezetén függtek, és halkan mozgó vékony ajkai, melyek beszélni látszottak a nélkül, hogy szóltak volna, s az arcz szinének élénk változatai által jelzék a kebelben támadt érzések erős hánykódásait.

– Ez a próféta, ki mint Esdrás sírni és könyörögni szokott a nép bűneiért – adá válaszul a thyatirai pap a tudakoló Pécsinek.

– S mióta vannak a szombatosoknak látnokai? kérdé ez megütközéssel.

– A mióta ellenök fegyvert köszörülnek a tévedések emberei és a hatalom poroszlói.

– És hol lakik e rajongó?

– E szentet Szárdis városába rendelé Jehova az ige hirdetőjévé, midőn az előbbeni pap családostul együtt eltünt.

– Hogyan? hát Laczkó uram nincs Szárdisban?

– Nagyságod védszárnyai alatt hittük fáradozni őt az Úr szőlőjének mívelésében, s csak tegnap tudtuk meg, hogy csalatkozánk. Talán a pogányok földjén vert magának tanyát. Prófétánk, mihelyt eltünésének hirét hallá, megemlékezett az emberi nem esendőségéről, szaggatni kezdé alsó és felső ruháját, szaggatni haját, szakálát, és leült a porba, siránkozván az Antikrisztus közelgése miatt.

– Én egészen új világba vagyok sodorva, – szólt a bámuló Pécsi. – Mi történt közöttetek, hogy nyelvetekre most alig tudok ráösmerni?

– Nagyságod Darius Longimanus udvarában maradt, míg minket az új Esdrás Jeruzsálembe vezetett vissza, hogy többé semmi hatalom által ne engednők magunkat a lélek fogságába hurczoltatni – válaszolá a thyatirai pap.

Pécsi bámuló szemeket vetett rá. Vele még így nem bántak párthívei. Soha sem mondák, hogy elmaradt az időtől, elszigetelve áll, nem fogja föl a helyzetet, zászlaja van, de kisérői nincsenek.

Kádár e közben alig mozgatá ajkait, míg egyszerre halálcsend lőn a templomban.

– Már megszállotta őt a lélek – súgá Pécsi Simon fülébe a thyatirai angyal.

– Vándorok vagyunk, Izrael Istene! az igéret földje felé vándorlunk – szólt imára fogott kezekkel Kádár. Saruink még ma Ramesse földjét tapodják; de holnap már útban leszünk Suchotnak tartva, hogy örökre elszakadjunk az egyiptomiaktól. Mert nem akarunk, Jehova! azokkal, kik törvényedet megvetik, együtt imádkozni, együtt temetkezni, együtt támadni föl. Kiköltözünk külsőleg is az ő templomaikból, miután szivünkben úgy sem voltunk soha velök. Segíts ez elvándorlásban, mint segítéd Mózest, midőn Pharao országából kiköltözni készült. És ha minket ellenségeink üldözőbe vesznek, jelenjen meg nekiek a te haragod a ragály és dögvész alakjában, s irtsa ki egy éj rövid folyama alatt a házasságok minden zsengéit, a trónon ülő Pharao elsőszülöttjétől kezdve a tömlöczbe zárt fogoly elsőszülöttjéig. Legyen minden úgy, a mint volt Egyiptomban, midőn választott néped zsarnokai közt a kétségbeesés miatt oly kiáltás támada, minő soha sem hallatszott többé. Amen.

Kádár imáját utánmormogák a buzgóbb szombatosok. Voltak azonban, kik nehezteltek, sőt boszankodással hallgaták a vad kifejezéseket. Gálfi leült, nem akarván elismerni, hogy az ima lehessen, mely csak a gyűlölet húrjait pengeti.

Pécsi most jogosítva érzé magát, a vendégi jog daczára is röviden végezni oly gyülekezettel, melynek többségét a rakonczátlanság igéi ragadják el.

Kezével intett csendért, de a rajongók tömege hosszasan zsibonga, s a mérsékelt érzelműek rendreutasító lármája még öregbíté a zavart.

Kádár imája.
Kádár imája.

Kádár imája.

X.

Majdnem ez időben érkezett Kassai Elemér a várba.

Lova ki volt fárasztva.

S nem jött senki, hogy átvegye és megjártassa a tajtékzó állatot!

A vidék legnépesebb uriháza mióta lőn ily elhagyatott? vagy talán csak őt nem akarják elfogadni? E gondolattal nézett körül Elemér azon udvarban, melynek cselédei egykor örvendő tekintettel tolakodtak elébe. Végre, miután pár arcz a folyosóról és a cselédszobák ablakaiból, hogy észre ne vétessék, visszavonta magát, egy borzasfejű lovászgyerek jelent meg.

– Vezesd a lovat körül, – szólt az érkezett. – Itthon van-e ő nagysága Pécsi Simon uram?

– Majd előkerítem a számtartót – válaszolá fonákul a fiu.

– Azt kérdem tőled, hogy itt van-e a vár ura, vagy talán még nem érkezett meg a városból?

– Miska bácsi! fusson kend a számtartó után, mert katonavendégünk van – kiáltá a gyerek a folyosón eltünt alak felé.

– Öcsém, Jancsi, szedd föl magad s hozd el a számtartót – nógata egy láthatatlan valakit a folyosói lény, míg maga gyorsan közelít a lépcsőhöz, hol Elemér áll.

Szives mosoly deríté fel a vén szolga arczát, midőn a gyanus katonatisztben az uriház régi barátjára ismert, de a mosoly csakhamar aggodalmas és tartózkodó modornak adott helyet.

Míg Miska a vendégszobák helyett Pécsi lakosztálya felé vezeti Elemért, ez semmit sem kételkedik, hogy a háziúrhoz megy, de midőn a főbejáraton túlhaladtak, – hová visz kend? kérdé némi vonakodással. Talán Deborah kisasszony itt van?

– Nincs, kapitány uram! de a kisasszony szobáin át előbb jutunk a kegyelmedébe.

Mennyi eltünt remény, mennyi szétoszlott álom emlékei közt haladott el Kassai István öcscse! Mintha a kinyilt és rögtön elhervadt tavaszt látná szétszórt virágok között halottan heverni és érezné a hideg őszi szelet, mely a virágillat fellegeit hajtja tovább, hogy ne maradjon semmi jele a fűszeres, a meleglégű múltnak!

– Mióta lakik Pécsi Simon Balázsfalván? kérdé nyugtalanúl, menekűlni akarva a behatásoktól, melyek keblét vívják.

– A nagyságos úr nehány nap óta van itt.

– Sietve óhajtanék vele szólani.

– Nem tudom, lehetséges lesz-e most?

– Talán beteg?

– Tüstént ide hivom a számtartót – mondá szintén kitérőleg a legény.

– Nincs semmi szükségem rá. A helyett menjen kend és jelentsen be ő nagyságánál.

Miska tétovázott s aztán rejtélyes arczkifejezéssel szólt.

– Rögtön előkerítem a számtartót, vagy legalább komornyikunkat.

Egy, Elemérre nézve rendkívül hosszú percz alatt megérkezett a fontos egyén, kit mindenki keresni indult, noha semmi okból nem látszott jelenlétének szüksége világosnak.

A máskor vidám és barátságos arczú számtartó ellenkező érzések közt lépett a szobába. Szerette volna Deborah kisasszony és az egész ház egykori kegyeltjét kitelhető szivességgel üdvözleni, de közelebbi időkben már azt hallá, hogy a régi viszony szét van szakítva s a mi még több, gyűlöletté vagy legalább kölcsönös és mély nehezteléssé fajult. Aztán, a katonatiszti rang s öltözet, mely ellen máskor semmi kifogása sem volt, most benne rossz sejtelmeket keltett.

– A várúrral akarok beszélni, de igen sürgős ügyben – mondá Elemér erős hangnyomattal.

A számtartó egészséges pozsgás pofái a közönségesnél sokkal fehérebbek lettek a sürgető szó hallásakor.

– Tüstént rendelkezem a vitéz kapitány uram számára helyesebb szállásról. Ez szűk és kényelmetlen szoba.

– Ellenkezőleg, barátom, még igen is tág és fényesen bútorozott.

– Másoknak jó lehet, de Elemér úrfi – követem alássan, a kapitány uram, házunknak régi barátja és számára a jók közül a legjobbal kell szolgálnunk. (Az ostoba Miska oly helyre szállásolta őt, gondolá magában a számtartó, honnan a hívek oszlását észrevehetné.) – Tüstént átköltöztetem kegyelmedet abba a szép terembe,… emlékszik-e még rá a bajnok, a hol eddig lakott?

– Köszönöm, de én már innen csak nem mozdulok. Ugyis mihelyt őnagyságával találkoztam, haza kell sietnem.

– A nagyságos úr épen kilovagolt. (Azt nem mondhatom, hogy beteg, mert a régi ismeretség jussán berontana a szobába, s orromra pirítaná a hazugságot.)

– S mikor lovagolt ki? – tudakolá Elemér kedvetlenül.

– Csak most, s csodálkozom, hogy a bajnok vele nem találkozott. De merről is tetszett jönnie?

– Radnótról. S tudja-e kend bizonyosan a Pécsi Simon uram hon nem létét? – kérdé Elemér, éles tekintetet vetve a számtartóra.

– Saját kezemmel segítém hátas lovára. Azonban míg itt ok nélkül trécselek, a bajnok kisérete talán elhelyezve sincs. Futok, hogy, a mint nálunk szokás, barátságos fogadtatásban részesüljenek.

– Szükségtelen, miután nincs kiséretem.

– De legalább huszárja, legénye? – kérdé a számtartó növekvő megnyugvással.

– Az sincs.

– Ha uram megérkezik, tüstént hirül fogom adni. (Nagy kő hullott le szívemről, gondolá magában, Elemér úrfi nem jöhetett rossz szándékból, különben háta mögött ármádia volna.)

Könnyű kedélylyel, fürgén távozott a számtartó.

Elemér magára maradt.

Helyzete valóban különös volt.

Mert Kassai István titkárja őt és a nagybátyát egyaránt tartá márványoszlopnak, melyre egy subalternus előléptetési vágya és alázatos hálája, mint az indanövény, fölkúszik, hogy gazdag lombokkal csünggjön le róla. Mi volt tehát természetesb azon pontosságnál, melylyel, a titok pecsétje alatt, értesíté ifjabb pártfogóját az országháborító magyar-zsidóknak a kikelet első szombatján tartandó gyűléséről, megemlítvén azon még nagyobb fontosságú és a hallgatás még erősebb zárjával őrzendő titkot is, hogy e veszélyes emberek ármányának meghiusítására valószinűleg az ifjabb pártfogó leend megbízva s ez által a legszebb alkalmat nyeri hazája és fejedelme iránti kötelességének teljesítésére.

Elemér a rövid levélből rögtön fölvilágosult, hogy miért lett kapitánynyá.

A nyert értesítés nyomán a valónál is sötétebb színben kellett látnia mind nagybátyja gonoszságát, mind pedig Pécsi Simonnak, ki iránt ragaszkodással lenni most sem szünt meg, könnyelműségét és a törvények iránti tiszteletlenségét.

Elhatározá, hogy nagybátyja boszujának eszköze nem lesz, ha a fejedelmi parancs végre nem hajtásáért halállal büntetnék is. Elhatározá, hogyha engedetlensége nem fejezné be életét, mihelyt szabadságát visszanyeri, örökre kiköltözik az országból.

Elhatározá, hogy saját mentségére nem fog fölhozni semmit, mi nagybátyját a világ és birák előtt váddal terhelné, de vele minden viszonyt megszakít s inkább koldulva vándorol ki, mintsem utolsó fillérig vissza ne fizesse azon segélypénzt, melyet előléptetésekor kapott.

Volt a megoldásnak könnyebb módja is.

Tehette volna, hogy midőn a fejedelmi parancsot veszi, teljesítse és játszsza ki azt egyszersmind. Vagy nem volt-e Pécsi kéz alatt értesíthető? s nem jelenhetne meg a katonaság akkor, midőn Balázsfalváról a szombatosok már elszéledtek?

De ha ily alakoskodásra Elemér képes is lett volna, visszaborzadna azon eszmétől, hogy a világ szeme előtt úgy tünnék föl, mint a ki a boszuállás művére vállalkozék, bár sikertelenül.

Kínos feszültségeben tölté a napokat, várva: mikor érkezik hozzá a végzetes parancs? De az mindig késett. Mi lehet a halasztás oka? vagy talán hamis volt a titkár értesítése? Azonban, miért akarta volna e jámbor ember őt fölültetni?

Elemér tünedezései közt gyakran tért át azon véleményre is, hogy nagybátyja a döntő perczben elállott szándékától, vagy pedig a fejedelem sejté és leálczázá a törvény köpenyébe burkolt boszuállást.

Mily boldog volna ő, ha e két esetleg közül az első, s mily nyugodt, ha legalább a második megtörtént volna!

S hát Pécsi nem mondhatott-e le a veszélyes merényről?

Fájdalom! ez iránt rövid ideig ringatta magát Elemér csalálomban!

A mint tudniillik ablakán kikitekintett, annyi kocsit látott Balázsfalva felé haladni, mintha ott országos vásár tartatnék.

Más, ki a titokba nincs avatva, talán észre sem venné az élénkebb mozgást, de ő megdöbbent azon, s nem tartá, a mit egész pénteken folyvást tapasztalt, a már virradó szombatra kecsegtető előjelnek.

– Ah! – fölvillant ekkor elméjében, – ha helyettem másra bízták volna a befogatásokat! Nagybátyám ellenszegülésemtől félt; ime, az ok, a miért noha hajnalodik, még sincs kezeim közt a rendelet. Más bizatott meg a végrehajtással,… s a bakó bárdjához viszik Pécsit; – de miért? Mert leányát nem adta nőül nekem! Lovat! lovat! – kiáltá Elemér és egyedül száguldott azok közé, kiknek életét minden áron meg akarta menteni.

*

A cselédség kitérő válasza s különösen a számtartó magaviselete növelték Elemér gyanuját.

Csakhamar odahagyta a szobát s egy melléklépcsőn lekerűlt, hogy körültekintsen.

Minden zugot ismert a várban! hisz annyi boldog órát töltött ott!

És ez incselgő, csábító órák, a folyosók oszlopai mögül, az ablakok leeresztett függönyei közül, a még lombtalan fák távoli körrajzaiból, az egész láthatár keretéből kilépve, könnyű szárnyakon lebegtek elébe, körültánczolták őt s bűvös tükreiket csillogtaták, melyekben a múlt árnyai éltek, mosolygottak, összeölelkezének és együvé olvadtak, hogy egy nagy emlékképpé váljanak s megfoszszák az ifjut, kit játszva üldöznek, a szív hajótöréséből megmentett egyetlen kincstől, – a lemondás erélyétől.

Ah! Elemér, midőn Pécsit akarta fölkeresni, észrevétlenül mindig csak azokon a helyeken bolygott, hol Deboráhval találkozott, úgy mint akkor, midőn e látomány nem volt csak üres ábra, de boldogító valóság.

Ah! mennyi változás történt három év alatt, s mily átok a képzelődés, mely minden fegyelem mellett sem tud lemondani azon jogáról, hogy a gyönge pillanatokban a jelen ellen lázítson.

Végre a kisértés ördögein, a mult emlékein győzedelmeskedett az ifjú.

Letörlé szeméből az utolsó könnyet.

Megint férfiúvá lett.

Észlelőn, figyelve tekintett maga körül.

A várban minden arra mutatott, hogy Pécsinek sok vendége van.

A fogadó is kocsikkal rakva.

De hol van e sok nép?

Soha csendesebb nem volt az udvar, mint most.

A folyósok üresek, az ajtók nem nyilnak meg.

Egy-egy cseléd kukkan ki, s az is többnyire gyanús szemmel látszik őt kisérni.

– Okvetlenűl kell Pécsivel beszélnem s ha sokáig késem, körűlfogják és veszve van. A vár csendje mutatja, hogy a szombatosok gyűlést tartanak. Csak tudnék egy perczig magára lenni Pécsivel! Komor tekintetem meggyőzné, hogy élete forog kérdésben. De talán azt fogja hinni, mintha segítve rajta, Deborah kezéhez akarok magamnak új igényt szerezni. Miért tartoznék ő büszkeséget tenni föl bennem? Hadd higyen, a mit tetszik! Már holnap a fejedelemnél lesz elbocsáttatási kérelmem. Sürgetni fogom szabadulásomat; s azon rövid idő alatt, míg hazánkban élek, ügyelni fogok arra, hogy béketűrésem legyen még a kinevettetést is közönynyel venni. Németország nagy táborhelylyé változott s annyi ezer fegyver közé befogadják az én kardomat is. Örökre kibujdosom hazámból.

Ily gondolatokkal tépelődve kutatá Elemér a vár urát és a szombatosok gyűlhelyét.

Mi a templomba térünk vissza.

XI.

Kádár imájának hatását Pécsi abból is megitélhette volna, hogy a mérsékeltek legerősebb mellű férfiai kifáradtak, míg a csendet helyreállíták.

– Sajnálom, – szólt hidegen, majdnem megvetéssel, – igen sajnálom, hogy találkozott egyén, ki a vendégi joggal visszaélve, eléggé vakmerő volt az én házamban oly kifejezéseket használni, melyek országunk törvényes fejedelmének, a mi kegyelmes urunknak személyét sérthetik. Sajnálom, hogy számos vendégeim között kevesek arczán láttam azon méltó boszankodást, melyet a rakonczátlan szavaknak elő kellett volna idézni. Kedvetlenül vagyok meglepetve, midőn tapasztalom a vak szenvedélyességet, melylyel a szombatosok, mintha elátkozva volnának, önkezüleg akarják saját hitvallásokat összerombolni. A történt nyilatkozat s a rá következett hangos helyeslések után, már fölmentve érzem magamat a részletes tárgyalástól s csak egyszerűen fogom kegyelmetekkel tudatni változatlan véleményemet. Ha azok, kik az új Jeruzsálem hivői, szükségesnek gondolják a mostani körülmények közt vallásuk országos elfogadása mellett izgatni: ám! cselekedjenek szabad tetszésök szerint. De ne számítsanak reám. Én azon férfiakhoz csatlakozom, kik kezökbe veszik az 1622.-diki törvényt és fölolvasván a szigor szavait, halált, birtokkobzást fognak a lázítókra követelni. Én kegyelmetek vérén is meg akarom menteni a szombatosságot, melynek minden egyes híveit ki fogná irtani a Kádár uramhoz hasonló rajongók által fölköltött üldözés szelleme.

– Oh! mily rövidlátók a világi ismeretek emberei, – sóhajtá Kádár s kezével Pécsire mutatva, kenetes hangon szólt: Ime! ez még azt sem tudja, hogy velünk egyszerre fog meghalni. Járt Egyiptomban, vizsgálta a kövekre írt olvashatatlan betűket, titkokat keresett a földalatti templomokban lakó bálványisteneknél és a bepáczolt halottaknál, s bár többet tanult, mint a mennyit a rosszlélek segítsége nélkül lehet, még sem sejti, hogy vértanuságra van kijelölve. Tagadd meg csillagaidat, Pécsi Simon, ha számodra éveket jósoltak! Látom a bilincseket, melyeket kezedre fognak verni, és hallom, a mint fejedre olvassák az 1622.-iki törvényt. Ne minket fenyegess tehát e törvénynyel, oh Pécsi Simon, de magad rettegj tőle, mert szereted a világot. A mi lelkünk Jeruzsálembe áhitozik, a te szemed a világi javak felé van fordítva. Földiségek embere! csak azért nem veszed észre a halál angyalának közelgését. Bizony mondom, meg fogsz lepetni általa!

Pécsi tetőtől talpig átfázott. Vagy nem jósoltak-e ilyesmit az ő csillagházai is? nem ömlött-e ismeretlen forrásokból keblébe megnevezhetetlen bánat, mely az élet hiábavalóságának fölismerésére készteté? nem merengett-e darab idő óta az ő lelke homályos aggodalmakkal, sötét sejtelmekkel, Deborah képén, mintha örökre elválni kellene e kedves, de eltévesztett életnézetű magzattól, ki magára fog állani a világban s gazdagsága mellett is minden kilátás nélkül a megelégedésre?

Oh! Kádár fenyegetéseiben sok való lehet! Hátha ő csakugyan látnok? Hátha a választottak rejtélyes adományával bir? E kérdés villámként czikkázott át Pécsi elméjén s homlokáról veríték gördült le.

A tömeg pedig különös mozgásba hozatott valami ismeretlen körülmény miatt.

Az ajtó körül férkezni kezdének a szombatosok, s a mint nagy erőlködéssel rést nyitottak, a közelállók ajkain rendre fölkiáltás hangzott, elfojtva, vagy élesebben kitörve, de mindig ijedelemmel.

– Ah! hát ez a szárdisi angyal volna? Lehetetlen! De mekkora hasonlatosság, mily iszonyú változás! Hát csakugyan a «szombaton viaskodó» van itt, a nagy szónok, a nagy szent? Helyet! helyet! Kicsoda lehet?… Maga a szárdisi pap.

Míg a szombatosok e kérdéseket veték egymás elébe s csodálkozásuk fokozódott, – egy rongyba takart, sárral fedett, zilált külsejű, dúlt arczú alak bontakozott közülök ki.

– Te vagy, Laczkó István? – tudakolá leirhatatlan megütközéssel Pécsi.

– Árnyéka vagyok annak, ki voltam,… testemnek sorvadt darabja, lelkemnek ördögi része jött hozzátok. Röviden szólok, minden percz drága,… mellem nem győzi a lélekzést,… röviden szólok. Simítsátok le fürteiteket, hogy ne emelkedjenek föl tüskeként,… a borzadástól. Szemeitek tőre éles…, de lelkem át van már szurdalva a gyilkoktól s nincs azon több hely új sebek számára. Ne nézzetek rám!… Mit vétettem? tudakoljátok. Megmondom. Kassai István terveit segitém elő. S mely okból? Ah! nincs mentő ok a bűnre! Lakoljon, a ki vétkes. És meglakoltam-e?… Mekkora díjt vontam az árulásért? Számoljunk. Elvesztém eszemet! ez még csekélység. Egész életem folyama alatt a becsületesek körében nem jelenhetek meg! ez a soknál is több. Ha a halál rám ront, lelkem irgalom nélkül a kárhozatra vitetik! Ez nagy szerencsétlenség. Gyermekeim és nőm pirulni fognak nevem hallatára! ah! ez a valódi kárhozat. Hátra van még a ti átkotok. Keressétek ki a legsujtóbbat,… hogy hamar zúzzon össze. Legyen az egyetlen villámcsapás! Siessetek. Nincs veszteni való időnk. Nekem meghalni, nektek menekülni kell. Kassai István tudja összejöveteleteket. Ő Pécsi Simonra tör, de a többieket is örömmel vezetné a bakó elébe. Láttam e bakót. Azok közt volt, kik a Maros terén hemzsegtek. Ah! nehéz volt menekülnöm, hogy hírt adjak jövetelökről. Már készültem másodszor is átuszni a hideg folyamot, de a parton egy lélekvesztő hevert. Megragadtam lapátját,… a víz engedelmes volt és elhoza az átok elébe. Áldás legyen a könyörülő hullámokon!… Most már vessétek a fejemre az átkot s fussatok! Míg közületek a vénebbek, mint a varangy, a rom kövei mögé lapulhatnak, míg az ifjabbak, mint a fürge gyík, átcsúsznak a kert keritésein, míg Pécsi Simon a díszteremhez érvén, szokott karszékébe leül, már a vár körül fog vétetni, a kapun és a nyilt részeken betolakodnak a katonák, a poroszlók, porkolábok és bakók. Fussatok! fussatok!

Laczkó István a fejedelemné által az ő felkeresésére küldött hajdukat vélte a szombatosok ellen rendelt seregnek.

Ezek követék egészen a ladikig.

S valószinüleg át fognak kelni a Maroson.

Nem lehetetlen azonban, hogy a Pécsi várába ért szombatos pap, a Küküllővölgye felől is látott fegyvereket villogni, s így támadt lelkében azon erős hit, hogy a várat minden oldalról körül akarják fogni.

– Meneküljünk! meneküljünk! – hangzék a templomban, s többen a szombatosok közül a padokon átugráltak, hogy a mellékajtón a romok között észrevétlenül tünhessenek el.

Voltak, kik a főbejárás felé nyomultak, de föltartóztatá őket a tyathirai angyal, s néhány rézcsákányos székely, a fehérruhások rajongó szinezetéből.

– Gyilkosok, utonállók, pénzhamisítók, vagy vérfertőztetők vagyunk-e? Mi bűnünk van, ha az Istent imádni és az igazság vallását hirdetni nem vétek? – kiáltá a megrémültek zugása közé a thyatirai angyal. Várjatok legalább addig, míg el fogjuk dönteni, hogy mitevők legyünk a hatalom zsoldosai ellenében?

Pécsi, midőn a tolakodás elkezdődött, csendesen huzódott a kis karzathoz, honnan több századdal előbb Balázsfalva földesura a kriptára vivő koczkakőre lépett, hogy az üres koporsó segítségével az ablaktalan szobába érhessen.

– Oh! hályogos szemű és rövid elméjű halandó! minő rejteket kutatsz, hogy a végzet ne keressen föl? – sóhajtá Kádár a hátráló Pécsi felé fordulva. – Bizony mondom neked, hogy velünk együtt fogsz az Úr színe elébe járálni. Hol van a zár, hol van az üreg, hol van a mélység és magasság, hová utánad ne mehessen a halál? Térj vissza, mert a ki sorsát kerüli, bujkálva még biztosabban talál rá.

Pécsit borzadály környezé. Eszébe jutott a pánczél csontváza; hagymázos eszméi a rettentő éhhalálnak bolyongtak képzelődésében; zörögtek koporsóikban a rég eltemetettek csontjai, fölszállongottak az árnyak, a kripta kisértetei, azon társaság, melylyel együtt akart lakni, s az egész szellemvilág fenyegetve tiltá őt vissza az ablaktalan, a sötét szobától.

E közben a már kevésbbé zsúfolt templomban helyreállott a csend.

A tyathirai angyal most a hívekhez intézé a főkérdést:

– Mit cselekedjünk, ha valósulna az a hir, hogy a vár körül fog vétetni? Oszoljunk-e el, hogy egyenként kerítsenek kézre? Vagy együtt várván be a történendőket, bilincsekkel terhelve lépjünk az országgyűlés elébe, mentve összejövetelünket, oltalmazva vallásunk érdekeit?

– Miért ne szegülnénk megtámadóink ellen? – mormogá daczoló arczczal egypár fegyveres.

– Polgárai az ezer éves városnak! – közbeszólt Kádár. – Mielőtt a bűn elitélné az ártatlanságot, illő és jogos, hogy az ártatlanság lásson törvényt a bűnre. Van valaki közöttünk, ki magáról azt állítja, hogy Judás Iskariotes. Hajmeresztő, lélekfagylaló vád! De nem láttátok-e az összeroncsolt testet, mely az ajkakra vett igékkel maga ellen látszik dühöngeni? Nem gyanítjátok-e a dúlt vonalokon a beteg lelket, mely szenvedései közt elvesztette a mértéket saját tetteinek megbirálásában? Én egyetlen gyermekemet, Jeftát megtagadtam és elátkozám. Rám nem foghatjátok, hogy engedékeny volnék. De a szárdisi angyal egész élete oly tiszta, oly szeplőtelen volt, hogy az antikrisztus közelgését kellene hinnem, ha csakugyan igaz volna, a mit e jámbor férfiú magáról állít. Jer tehát, oh fehérruhások eddig legbecsültebbje, s térdelj le a gyülekezet előtt! Gyónd meg vétkedet s a kisértéseket, melyek körűlfogtak, erővel letérítendők az igazak útjáról. Tégy őszinte vallomást, mert hitünk érdekében áll, hogy jelek által győződjünk meg: ha vajon távol van-e még az idő, midőn az emberiség negyedrésze1) fegyverrel, éhséggel, halállal és fenevadak által irtatik ki? távol van-e a földindulás és csillaghullások napja, s ama végetlen nyomor, mely a Megváltó másodszori eljövetelét, a gonoszság elvének bukását, és az ezer éves boldogság kezdetét előzi meg? Mondom neked, szárdisi angyal, térdelj le tüstént, s öntsd előttünk ki szivedet. Ha bűnöd akkora, mint állítod, akkor megátkozlak azon kézzel, melylyel gyermekedet kereszteltem újra és feleségedet áldottam meg. Mély keservemben vigasztalásomul leend, hogy sülyedésed a közsülyedés jóslata. Ha pedig csak képzelődésed teremté a vádakat magad ellen, akkor köznyilatkozatunkkal megnyugtatjuk lelkiismeretedet. Látod, hogy veszélyben forgunk mi is, de testünk ügyénél többre becsüljük lelkednek ügyét. Térdelj le a gyülekezet előtt.

Kádár szeméből könny csordult ki, midőn e szavakat mondá.

– A szent Istenre! – rimánkodik Laczkó István, – távozzatok, fussatok, meneküljetek!

– Engedelmeskedjél rendeleteinknek. Mi meg akarjuk vizsgálni bűneidet.

– Nincs idő arra most, – kiáltá Laczkó, ki elméje éberségét azon mértékben nyerte vissza, a mint Kádár rajongása hasonlóbbá vált az őrültséghez. Elárultalak titeket, megátkozom helyettetek magamat, csak távozzatok már innen.

– Térdelj le rögtön és vallj!

– Oh! hogy aludnék ki a nap szeme, mielőtt a végjelenet tanuja lennék! Gyilkosotok vagyok: ez bűnöm. De, az Istenért! meneküljön, a ki közületek még tud.

A nép egy része a kis ajtó felé nyomult, a másik rész a főbejáratra veté szemét.

S ime! megnyilt az ajtó, belépett Elemér.

Oldalán kard volt, jobb karján vaslemez, egyébiránt minden fegyver nélkül.

– Pécsi Simon urammal akarok szólani – mondá előbbre törve.

– Ez Elemér, Kassai István unokaöcscse! – kiáltá aggodalmaktól szorongatott kebellel Szőke, a szökött jobbágy.

– Oh! a csillagzatok nem csalnak! Ők előre megmondák, hogy veszedelmem tőle jön! – sóhajtotta Pécsi önkénytelenül, de halálsárga arczczal.

Melyik igében feküdt a bőszítő hatás? Pécsi vagy a szökött jobbágy meggondolatlan nyilatkozata vetette el a koczkát a szombatosok sorsa fölött? hasztalan volna vizsgálni.

Elemér alakja bemerült a hömpölygő sokaság árjában.

Pécsi üvöltést és kardcsattanásokat hallott.

A rémület visszaadta az agg erélyét. A küzdők közé rohant. – Le a fegyverekkel! senki se merje bántani őt, rivalgá. Lökdöste a közelállókat, s midőn rést nyita magának, elébe hullott a legyilkolt Elemér. Piros vér fecskendé be a tisztes főúr mocsoktalan öltözetét, azon ifjué, kit egykor leánya kezével vágyott boldogítani.

– Mit míveltetek esztelenek, gonosztevők? kiáltá az indulat miatt reszkető hangon.

– Nagyságod mondta, hogy tőle jön a veszedelem.

– S nem vagyunk-e körülvétetve?

– Ők a megtámadók.

– Védjük utolsóig magunkat a templomban.

– Ki kell rontani. Hadd nyisson a fegyver utat.

E zavart rivalgások közt rohant némelyik a fő kijáratnak, más Elemér holtteste mellett huzódott a kis ajtó felé, hogy a romok közt keressen búvóhelyet vagy szabadulást, míg viszont többen az Elemér kardját kezében tartó tyathirai angyal vezénylete alatt, védelmezni szándékoztak életöket és a hitet.

– Ugyan miért ölték meg kegyelmetek azt a derék Elemér úrfit? szólt a karzatról alá kiabálva és egészen rákvörös arczczal a számtartó, kinek kötelessége lévén a várban a vendégek elhelyezésére ügyelni, csak az imént csúszott lopvást föl a magasba, hogy észrevétlenül fülelhessen a szombatosok szent gyülekezetének tárgyalásaira. – Ugyan miért végezték ki őt, hisz a légynek se ártott volna! Magam láttam, midőn egyedül jött a várba, én nyittattam számára szobát Miska által, épen Deborah kisasszony lakosztálya mellett. Még csak legényét sem hozta el, pisztolyait is az asztalon hagyá. Aztán nincs is körülvéve a vár. Bizony kár volt Elemér úrfit megölni. Már hova dugjam el a holttestét? Boldog Isten! de hát minek hebehurgyáskodtak az urak! Nyakunkra jön az investigatio. Majd még engem és a nagyságos urat is belekeverik a birák ebbe a rút történetbe. Mit csináljunk a holttesttel?

– Imádkozzunk a halott teste előtt Izrael Istenének, hogy öntsön mindnyájunk szivébe elég erőt a vértanuság kínjainak elhordozására, szólt égre emelt szemmel Kádár.

– De nekem bizony nem imádkozik kegyelmed Elemér úrfi tetemeinél – kiáltá a számtartó a karzatról leugrálva. Tüstént a kriptába hurczolom a halottat s lefektetem az üres koporsóba. Ha csak három napig titokban marad a dolog, majd talál a nagyságos úr valami okos mentséget, s a fejedelem ő magasságánál kendtek számára is eszközölhet kegyelmet. Futok a kriptakulcsokért. Csak ne kellene vesztegetni az időt három nagy lakat fölnyitásával!

– Megállj! szólt Pécsi bódultságából magához térve s a templom kis ajtójához tántorogva, hogy megkeresse azon koczkakövet, melynek titkát egyedül ő ismeré, s melynek segítségével az új halottat a a régiek közé le lehetett volna sülyeszteni.

Ah! a rejtett rugók mily nehezen engedelmeskedtek az ő reszkető kezének. Végtére sikerült az előkészítés. Még csak a kellő súly, még csak a holttest volt hátra, hogy a gyilkosság nyoma eltünjék, míg nem következményei enyhítésére mód és eszköz található.

Pécsi fülét ekkor nagy zúgás csapta meg.

Visszasietett a templomba, s azt megint zsufoltan találá, mint a tanácskozás kezdetekor volt.

– Minden kijárat el van foglalva, fegyverre! fegyverre! hangzott azok ajkairól, kik hogy megmenekülhessenek, az imént eltávoztak volt.

A thyatirai angyal támadásra vezette embereit, Kádár imádkozásra és nyugodt vértanuságra nógatá.

A főbejárat előtt harcz ütött ki, benn a templomban félkört alkotának az imádkozók, s letérdeltek.

Az egyenetlen küzdés csak rövid perczekig tartott.

Pécsi látta a thyatirai angyal és Laczkó holttestén át a templomba lépni a felbőszült megyei nemeseket és fejedelmi hajdukat.

Ekkor maga is a félkörbe térdelt.

Már az Elemér holtteste előtt imádkozók elhurczoltatására került a sor.

– Ne féljetek! szólt Kádár, midőn a hajduk a térdeplőkhöz közeledtek. Mienk az élet s nem azoké, kik életünket ki akarják oltani. Ők sok századdal ezelőtt már el voltak itélve. Halljátok mit mond rólok Zachariás próféta: «Az Úr megver minden népeket, melyek Jeruzsálem ellen hadakoznak, megsenyved azoknak húsok, mikor az ő lábukon állanak és az ő szemeik kijárnak az ő helyökből, és az ő nyelvök megrothad az ő szájokban.» Melyik volna közűletek oly rövidlátó, hogy a vértanuság szenvedései közt az elátkozottak sorsát irigyelné? Ne féljetek!

Az első imádkozó, kire kezét tevé a hajdu, sóhajtá:

– Ime, Izrael Istene! úgy vagyunk mint a Ptolemeus elébe hurczolt zsidók, kiket a kegyetlen király töménynyel és erős borral lerészegített elefántok által akart összetiportatni. De te Mindenható akkoron elvevéd az ő emlékezetét, hogy megfeledkezvén kiadott rendeletéről, a zsidók helyett Hermont, az elefántok mesterét büntesse. Újítsd meg e csodát és fordítsd rólunk a fejedelem haragját Hermonra, kit nálunk Kassai Istvánnak neveznek!

A második imádkozó mondá: – Küldj, mennyei atyám, mint Eleazerhez két angyalt oltalmazásomra, mert én is a te szent neved dicséretében vénültem meg.

– Tápláld a bosszú tejével, övezd a vitézség fegyverével utódaimat, oh Jehova! hogy mint a Machabeusok, állandó hévvel irthassák az én hitem irtóit! esdeklék a harmadik elhurczoltatott.

– Add, Uram! mondá a negyedik, hogy veszély nélkül szabaduljak ki az oroszlánok verméből, hasonlón Dániel prófétához; mert, ha rendkívüli eszközökkel nem mutatod meg szeretetedet irántunk, a tévedések emberei még azt fogják hinni, hogy ők járnak az igaz uton.

– Megtelt örömemnek pohara, fohászkodott teljes önátengedéssel Kádár, és ujong az én szivem a vigasság miatt! Hála neked, örök hála, seregeknek Ura, hogy milliók közül, kik nevedet hirdetik, rám fordítád szemedet és méltónak találtál a vértanuságra! Mily édes lesz a kín, melyet igéid hirdetéséért fogok szenvedni. Jutalmaztass meg, kegyelmek osztója! tántoríthatlan hűségemért. Engedd, hogy még nagyobb fájdalmak közt ajánljam kezedbe lelkemet, mint az olajba főzött szent János.

Pécsire került az elhurczoltatás sora. A hajduk megdöbbentek a magas rangú úrhoz lépve, s új parancsra vártak, hogy tisztöket teljesítsék.

A kormányzó-főbiró bilincseket hozatott.

– Verjétek kezére! mondá kérlelhetetlen szigorral.

– El volt tévesztve egész életem! sóhajtotta Pécsi Simon, s átnyujtá karját, hogy lánczokkal terheljék.

XII.

A rossz hirek, ha közfontossággal birnak, alig képzelhető gyorsasággal szoktak terjedni.

– Mintha a szél hordaná szárnyain, mintha azon titkos közlekedési eszköz szállítaná tovább, mely a járványokat röpíti egyik helyről a másikra.

Még talán nem is verték bilincsre Pécsit, még talán a vértanuság ajándékát kérte Istentől Kádár, midőn megdöbbenés, szokatlan izgatottság és hevesség volt a fehérvári polgárok arczán észlelhető.

A szombatosok Pécsi vezérlete alatt föltámadtak, s Balázsfalván összeütköztek a fejedelem csapataival – e hírt vevé ajkaira mindenki. Elmondá annak, a kivel találkozott, s megerősödött hitében, midőn ugyanattól hallá saját szavait ismételtetni.

Minthogy pedig épen hetivásár volt, a jelen levő balázsfalviak is növelték a rémületet képzelődéseikkel és rokonszenvökkel. Egyik házát vélte égni, mert a hadviselet nem folyhat le tűz nélkül, a másik ifjú nejét félté, mert a katonák ilyenkor az idegen tulajdont magokénak tekinthetik – mire a tatárjárás alatt is elég példa volt – a harmadik jó földesurát kivánta oltalmazni, mert a jobbágynak, zsellérnek és haszonbérlőnek, törvény és igazság szerint, mindig azon félhez kell tartozni, melynek élén a birtok tulajdonosa áll. S nem elég példa-e erre a megyei karhatalom visszautasításakor és az erdőfoglalások alkalmával támadt sok csata, küzdelem s vereség?

A balázsfalviak tehát hirtelen fölszedték a sátorfát s nem csekély zajjal törekedtek az embertömegből kibontakozni.

A piaczon a félelem táplálta a zavart, a zavar a félelmet. Mindenki tartott valamitől, haragudott valami miatt, értesült valami felől. Az ablakok fölnyitva, könyöklő és letekintő alakokkal teltek meg, a házkapukon forrt ki a bámész nép, s a legkisebb utcza sem volt vészjóslók, tarka hireket regélők s izgatott, hivékeny tömeg nélkül.

A Mikóék palotájába – hová Deborah az apa távolléte alatt átköltözött – a legferdébb nagyításokkal tört be a szombatosok lázadásának hire. Az egész – úgy a mint előadatott – magán hordá a valószinűtlenség bélyegét. Mikó rossz szándékú koholmánynak tartotta, melyet Kassai emberei terjesztenek.

De más nézetben volt Deborah, kit a kandalló előtt folyt beszélgetés után többé senki nem látott mosolyogni, s ki már csak azt is, hogy atyja nélküle ment Balázsfalvára, aggodalmat ébresztőnek tekinté. Ő, ki álmatlanúl töltötte az éjt, a sötét merengést tanusító levél miatt, melyet atyjától a mult nap vett, ő, a ki már egyszer a szombatosság elleni düh kitörését közelről szemlélhette, s tudta, mily könnyen támaszthat e kényes kérdés vihart s égést, ő nem ringathatá magát azon csalálomban, hogy minden, mi az utczáról szobájáig hangzik, minden, mi zajt és félelmet támasztott, a jövő perczben megszünik hatni, mert alappal nem bírt s csak a rosszakarók nemtelen koholmánya volt. Deborah visszaemlékezve atyja hangulatára, állhatatosan hitte, hogy ez a szombatosok miatt ment Balázsfalvára, s hogy nagyfontosságú dolognak kellett ott történnie.

Tüstént rendeletet adott, hogy fogják be a lovakat.

Egy percz alatt készen állott.

S miután minden tanács és visszatartóztatás hasztalan volt, Mikó fegyvert véve magához, s két csatlóst töltött karabélylyal lóra ültetve, Deborah mellett foglalt a kocsiban helyet.

Balázsfalvára indultak.

A Mikó-ház a piaczszögleten fekszik, közel a jézusrendüek volt templomához. Nagy tolongás közt kell tehát utat törni. Néha a kocsi megáll, hogy a csatlósok kéréssel és fenyegetéssel szerezzenek szabad tért. Deboráhnak alkalma van hallani atyja és a szombatosok elleni bősz kitöréseket és vad káromlást. A hangulat ugyanaz, a kitörés szintoly lehetséges, mint akkor volt, midőn Deborah a «betegasszony» ágyától rohant az utczára. Oh! mit nem forralhat, mit nem hajthat végre a buta gyűlölet, a féket vesztett szenvedély! S nincs-e most a boszúra nagyobb oka vagy ürügye?

Midőn Deborah erre gondol, lehetetlen, hogy fátyolát arczára ne vonja.

Félelem volt-e ez?

Ah! talán csak könnyeit nem akarta a közszemlére kitéve, megszentségtelenítni.

A fátyol egyébiránt eléggé gyér arra, hogy néhány arczot, a megtámadhatástól tartó lány emlékébe rég bevésett bősz vonalakkal, ismét elébe tűnni engedjen.

Vagy nem az iskolamester volt-e, ki fürkésző tekintetet vetett a kocsiba? s nem Panna asszony szidja-e, öklével fenyegetődzve a szombatosokat?

– Oh! ezek dühétől oltalmazta Kassai Elemér Deboráht.

Pécsi leánya maga előtt látja az akkor lefolyt jelenetet.

S mily kedvező benyomás az, melyet a nemes ifjú föláldozása most rá gyakorol! Oly jól és oly rosszul esett Deboráhnak Elemér minden mozdulatát elméjében megeleveníteni és követni. A jelen veszélye közt Gyulai finom, urias modora homályba borult, míg a bal kézzel küzdő ifjú erélye és életmegvetése ragyogó képpé alakult.

Panna rikácsoló hangja a kocsi ajtaja mellett izgatott a szombatosok ellen.

– Ah! ki fog most engem védeni! sóhajtott föl Deborah merengőn és magát feledve.

Mikó, ki a vásári tolongás- és zajban komoly félelemre még okot nem látott, bátorító tekintettel fordult Deboráh-hoz.

– Úgy-e nyomorult teremtmény vagyok, szólt ez a szégyentől kipirulva. Magam miatt aggódom, a helyett, hogy atyám szerencsétlensége töltené be egész lelkemet.

Ezzel letépte arczáról a fátyolt, s előrehajolva nézett Pannára, az iskolamesterre, a népsöpredékre s mindazokra, kiktől undorodott vagy rettegett.

Mikó nem érté a küzdést, mely szép rokona keblében lefolyt.

– Úgy tetszik, folytatá Deborah, úgy tetszik bátyám, hogy a kocsink körül tolongók atyám nevét említik. Ah! őt szidalmazzák, s én elég szívtelen voltam magamra gondolni! Ezek az emberek egykor rólam akarták a ruhát letépni s én hihetőleg csak öltözetemet féltettem durva kezeiktől, különben megszabadításomért több köszönettel viseltettem volna Elemér iránt. Hogy nevezik a háládatlanságot, bátyám! midőn udvariasságból kimélni akarják? Önzés, feledékenység, erkölcsi érzék hiánya, vagy mi más neve van? Ah! Istenem, mily lassan halad kocsink. Ha még soká tart így, meg leszek kimélve azon lealázástól, hogy egy szerencsétlen kezét megcsókoljam. Igaz, e szerencsétlen tulajdon atyám; de a fölfuvalkodásnak mindig az irigylett helyzetüekkel kell tartani. S miért tette atyám magát szerencsétlenné, ha még leányától is akar szerettetni. A háladatosság nem a már elvett, de az ezentúlra reménylett ajándékokért van szivünkbe oltva. Ah, bátyám! vannak-e, kiknek önbecsülésök nem apad éveik szaporodásával? Úgy hiszem, gyermekkorunkban kellene meghalnunk!

Oly keserű gúnynyal kelt ki Deborah saját maga ellen, hogy Mikó a rémes hirek előidézte láz jelenségének tartá azt, nem pedig a véletlen csapás erkölcsi hatásának.

Csendesíté, biztatá őt, de minthogy alig képzelte, hogy Pécsit komoly veszedelem fenyegetné s a rebesgetett lázadás ne volna gonosz vagy bárgyú koholmány, a czifra megnyugtatásoknál czélszerűbbnek tartá, mentől gyorsabban érni Balázsfalvára, hogy Deborah saját szemeivel láthassa, mi a való, mi a költemény.

Kocsisát nógatá, rá-rákiáltott a kitérni késlekedő népre, s meglehetős zaj és czivakodás közt hagyták hátok mögött a belvárost.

Már a vár sánczai elmaradoztak, már az Ompoly fűzese, mely sokadalmak alkalmával bormérés és laczikonyhák számára vert sátorokkal van behintve, gyérülni kezdett, már csak egy-egy kolduló hegedűs éneke juttatá a távozók eszébe, hogy még nincsenek messze a város határától; már a Tövis felé vivő útról jobbra kellett fordulni s egy gübbenőbe ereszkedve, a balázsfalvi vonalra átcsapni, midőn a Mikó kocsijával majdnem összeütközött egy társzekér, melyet lándzsások fogtak körül.

Mikó fölkelt az ülésből s parancsolá, hogy a társzekér huzódjék a tarlóra, mert különben az ő kocsija küllőjébe ütközik.

A lándzsások felelék. – Mi halottat viszünk, s kegyelmeteknek illik előlünk kitérni.

– Deborah megborzadt.

– Miféle halottat? tudakolá Mikó, félrébb tereltetve lovait.

– Egy mezei kapitányt, kit az istentelen szombatosok meggyilkoltak.

Deborah ki akart hajolni, de az iszony miatt nem volt ereje. Szemhéjai összecsukódtak, hogy ne lássa a társzekeret, mely atyja ellen viszi magával a vádat.

A halott nyugágya széles tengelyű jármű volt, s hogy össze ne ütközzék az élő utasok fogatával, néhány lépéssel hátrább kelle vonszolni a kocsit. E végett a Mikó csatlósainak segédkezést nyujtottak a halott lándzsásai. Egyik a horkanó gyeplőst, másik a kirugó ostorhegyest tartá.

– Szálljunk ki, Deborah, szólt Mikó!

– Nem, nem! tiltakozék a Pécsi leánya, verdeső szívvel, hunyt szemekkel.

A fogat nyugtalanabb lett, s Mikó derékon fogva Deboráht, kivonni kezdé a kocsiból.

Ez most szégyelvén gyávaságát, szégyelvén remegését, kétségbeejtő eltökéléssel ugrik le a lépcsőn, s a keskeny útárkon átlebbenve, a tarló szélén megáll.

Idegei feszülve vannak, szemei mintegy kiemelkedtek helyeikből, s kezét fölemelve a társzekérre mutatott és kiáltá: – Érzem, hogy ama halott Kassai Elemér! Ki is halhatott volna meg más, midőn házunkat az Isten büntetni szándékozik. Látni akarom a halottat!

A társzekérhez nyargalt s Mikó utána.

– Látnom kell őt, mielőtt a föld a legnemesebb vonalakat örökre elrejti a világ szeme elől! Ah! nem,… nem akarom látni, mert akkor nem maradna elég könnyem atyám számára… Oh! Isten! mily nyomorult ajándékod az élet!

A halottas szekér mellette vonult tovább.

Deborah szoborként állt az út párkányán. Csak ajkai mozogtak, s arczának átlátszóan sápadt vonalai áhitatot fejezének ki. Úgy látszott, a halott lelkéért imádkozik.

*

Mikó hajtatá, űzeté a lovakat, s azok ügetésből iramlásba mentek át s végre fékeresztve vágtattak.

A nép félénken tért ki, vagy a lovak elébe akart állani, vélve, hogy elragadták a kocsit.

A hidashoz éppen akkor értek, midőn fegyveres embereket szállíta az innenső partra.

Ez is igen rossz jelenség volt.

– Prédikáltak-e kegyelmetek vagy… csak gyilkoltak? kérdé fagyos gúnynyal Deborah.

Egy fiatal nemes, ki őt ismerni látszott és a kisded csapat vezetője, nem udvariatlan, de kedélytelen hangon válaszolá: – A szerencsétlenségnek mindig volt joga a keserű szavak használatához. S nagysád e jogot igénybe veszi. Egyébiránt nekünk, kik igen kedvetlen kötelességet teljesíténk, még az a fölösleges mentségünk is van, hogy nem mi valánk a megtámadók.

Ezzel az ifjú lovag csapatostól elszáguldott.

A révészek időhaladék nélkül láttak munkához.

Mihelyt a kocsi bement, eltaszíták a hajót a partról, nem akartak senkit fölvenni, s oly gyorsan forgaták a lapátot, mintha díjért versenyeztek volna.

És arczukon annyi levertség.

– Atyámat minden jobbágya szerette! szólt zokogva Deborah.

A Mikóhoz intézett halk megjegyzést nem hallák ugyan a révészek, s talán a könnyet sem látták, de szivök már jobban hullámzott, mint a Maros, melynek sodró árjával épen most küzdöttek leginkább.

– Az Isten is megveri azokat, kik ránk hozták a tekintetes vármegyét! sóhajtá az egyik.

– Csak szólított volna föl minket a nagyságos úr, csak gyűjtötte volna össze a helységet, úgysegéljen! fustélyainkkal magyaráztuk volna nekik, hogy benn szoros, künn tágas – mondá a másik.

– Bizony akkor pozdorjává törjük… kivált a hajdukat.

– Magát a megyét is.

Mind haragosabban ütötték lapátjaikkal a habot.

Mikó tudakolni akart a történtek felől, de Deborah merev, halvány vonalai visszadöbbenték.

A hajó kiköt.

Megint vágtatnak a lovak és szélgyorsan érkezik a kocsi a vár elébe.

S ime, a kapu zárva, a dobogó fölvonva.

Mikó kiabált, hogy ereszszék be.

Az ablakokban pórias és idegen arczok! senki sem mozdult.

Félittasok szemtelen danája hangzék a melléképületekből, fegyverzörejjel vegyülve.

Éltették a «kopasz Pécsi Simon borát».

Deborah egészen másvilágba volt áttéve, abba, hol lélekzeni nem lehet, hol a fojtó gőztől elalszik a pislogó mécs és az élet.

Trombitarivalgás rázta föl dermedtségéből.

A dobogó recsegve hullott le. A kapu megnyilt.

Négylovas fakószekér jött ki, szalmazsupból rögtönzött üléssel.

A lánczokkal terhelt Pécsi ült hátul s vele szemben két darabont, a lőfegyvert előre tartva, hogy az első gyanus jelre vagy mozdulatra véget vethessen a fogoly napjainak.

A szekeret fedező őrség a szolgabiró által vezettetett.

– Atyám! atyám! kiáltá Deborah a bársonyvánkosu és czímeres kocsiból kiugorva, veled akarom megosztani a lealáztatást. Ah! bár átvehetném békóid felét is, azon súlylyal együtt, mely lelkedet nyomja!… Uraim, én a fogoly leánya vagyok s ki oly lovagiatlan közületek, hogy atyámtól erővel hurczoljon el?… Meg kell állítani a szekeret! Atyám mellé ülök.

Ha a kocsis rögtön nem tartja vissza a fogatot, Deborah széttapodtatik, mert a lovak elébe lépett, s onnan intézé a fedezethez kérelmét, parancsát, büszke szellemének, mely maga ellen támadt fel, sivár erélyével.

Hasztalan tartóztatá vissza Mikó és az apa.

Fölvéteték a szekérbe.

– Ah! kinek vére van ruhádon? kérdé, midőn atyja mellé ült,… kérdé reszketve, suttogó és elhaló hangon.

Pécsi tisztes arcza hamusötétté lett.

– Meg ne mondd! meg ne mondd! – kiáltá Deborah leirhatatlan szorongás közt… Hagyjuk nyugodni a halottakat!

Pécsi arcza mellére hanyatlott; a leány fuldokolva tördelé e szavakat: – Bocsáss meg, oh! bocsáss meg nekem! Látod, már félőrült vagyok… Csak az Istenért! egy nevet ne említsünk soha! Vajon van-e szerencsétlenebb nálunknál?

– El volt tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi.

*

– Van-e szerencsétlenebb nálunknál?
– Van-e szerencsétlenebb nálunknál?

– Van-e szerencsétlenebb nálunknál?

A nap végsugarai épen akkor ragyogtak Pécsi Simon palotája fölött, midőn a foglyot vivő szekér a Miklós-kapu felé fordult, hogy a vársánczi börtönhöz érjen.

Tehát el kell válni a fényűzés büszke emlékétől, hogy a törvény kezébe szolgáltatott egy földalatti szoba sötét üregéből vagy soha sem, vagy a bakó elébe lépjen ki.

Pécsi, bármennyire le volt verve, nem állhatá meg, hogy szemét föl ne emelje.

Szétzúzott szobrokat, kivágott élőfákat, betört ablakokat, ledöntött márványoszlopokat, félig leszaggatott házfödelet, dúlást, romokat látott.

– Az állam jobban gondoskodhatott volna saját vagyonáról! szólt Pécsi hideg mosolylyal; de egyszerre fájó húr rezdült meg keblében: – Boldog Isten, mi lesz belőled Deborah, hiszen már koldus vagy.

– Azon különbséggel, atyám! válaszolá Deborah, hogy a koldus fillért és szánalmat követel a világtól; én csak feledtetést.

– Ej, ej! – nógatta fejét Pécsi, mint látom, széttépték drága könyveimet,… ni, ni! ott egy tört darabja a zodiakusnak,… s hát ez nem a nagyobbik távcső burkolata-e?… A tolvajok, a zsiványok, kiszurták lelki szememet! Elsötétül előttem az ég, homályban fogok bolyongani,… ők megfosztottak világomtól!

Deborah szivében tőrszúrás volt atyjának minden szava.

– Oh! én hóbortos vén ember! – sóhajtá Pécsi magához térve, – silány papirtekercsek, tört üvegdarabok, s a holt tudomány elszórt részecskéi miatt kesergek, a helyett, hogy élő kedves gyermekem szerencsétlensége töltené be egész valómat. Megbocsáthatsz-e egyűgyűségemért, Deborah?

– Imádkozni fogok, atyám! hogy legyen még valami, a mit éretted föláldozhassak! – szólt a Pécsi leánya méla bánattal.

Ekkor a szekér már a börtönhöz ért.

Deborah börtöne tágas volt: az egész világ, ellenben a Pécsié egy földalatti keskeny üreg.

*

Ősi székely szokás volt, hogy a honárulók házát a nép a földdel egyenlővé tegye.

Egyébiránt gyakran megtörtént nálok – s ez a politikai nézetek változandósága mellett természetes is, – hogy a mit közerővel szétbontottak, azt szintén közerővel újra fölépítették.

A szombatosok üldözői Pécsinél e szokást akarák majmolni, s már jó messze haladtak a rombolás művében, midőn Kassai István, ki nem szerette volna ellensége bukását magánboszú eredményéül tekintetni, fegyvereseket küldött, szétugratá a rombolókat, s egypárt közülök, mert fosztogattak, rögtönitélőszék elébe hurczoltata.

Még csökönyös gyűlölői is dicséretre méltónak találták ez eljárását, melynek érdemét emelte, hogy épen legközelebbi rokona s örököse meggyilkoltatása miatti bánatja közt védelmezé ekkora erélylyel a rendet, feledvén, miként Pécsi a borzasztó merénylet okozói közt említtetik.

Kevesebb ügyességet tanusítottak a megyei tisztviselők és városi hatóságok.

A balázsfalvi befogatások tudniillik nagy ellenhatást gerjesztének a szombatosok iránt.

Kivált a Székelyföldön a tömeg némelyiknek vagyonát dulta föl; másnak személyét is bántalmazta. S miután a szombatosok inkább titkos társaság voltak, mint bevallott hitfelekezet, el lehetett képzelni, hány ártatlant gyanusítottak, s hányat károsítottak csupán csak magánboszúból.

Voltak, kik hogy védelmet nyerjenek, a hatóságnál sürgették saját elfogatásukat; voltak, kik magok is szombatosok lévén, hogy a multat feledtessék és a figyelmet másfelé irányozzák, bujdosó hitsorsosaik ellen vezérlék a poroszlókat.

Szóval, megtörtént mindaz, mi hasonló alkalomkor rendesen szokott. Bár kétségkívül a sötét képnek fényes ellentétei is mutatkoztak egyesek nemeslelkűségében.

Hiszszük, hogy volt, ki e terhes napokban a szentkönyv parancsai közül arra emlékezett leginkább: szeressed ellenségeidet is.

A deési országgyűlés kihirdetése a balázsfalvi zavarra rögtön történvén, az igazgató főbiró a megyei börtönből igyekezett mielőbb odaszállíttatni a bűnösöket, kik fölött az országgyűlésen a törvényszéki tábla vala itéletet mondandó.

Deésen nem volt hely és bilincs annyi fogoly számára.

A nagy templomot jelölték tehát ki börtönül.

Ez közbotránkozást szült.

S különben is már lázzá fokozódott a szombatosok elleni düh, és e járványos láz épen akkor bírt legnagyobb belerővel, midőn a legveszélyesebb szombatost, Kádárt kisérte két őr a börtönből az egyházba.

Az új Jeruzsálem látnoka büszkén, ragyogó arczczal ment az utczán. Szerette bilincseit, örvendett a gúnynak, áhitozá a szenvedést.

A nép fenyegetve közeledett felé.

Kádár megáldá szidalmazóit.

Ezek a látnok csodálatos modora miatt még bőszebbé lettek, s már nemcsak nyelvökkel, hanem kezeikkel is akarák bántalmazni.

Tódultak hozzá, de a két őr egészen át lévén hatva a kötelességérzettől, puska-agygyal kezdé hátraterelni az igen közel lépőket, miből huzalkodás támadt.

Ekkor a hátul állók kövekkel hajigáltak az őrökre, s főleg Kádárra.

Nő sikoltása hangzott a közzajon át.

Egy gyászba öltözött fiatal és igéző szépségű asszony bontakozott ki a csoportból, nyargalt, a merre a kövek repültek.

Egyik őrt a nép lefegyverzé s elfogta, a másikat megszalasztá.

Kádár rendre áldotta a köveket, melyek homlokát, mellét, arczát érték. Képéről folyt a vér, ajkáról az áldás.

Utóbb szédülni kezdett, s csodálatos ábrák rémedeztek szeme előtt.

Mintha valaki átkarolta volna térdeit, s mintha hallaná: – Atyám! a te kegyelmedtől én is várok annyi áldást, a mennyit egy kőre adtál, mely téged megsebzett!… Fuldoklok, tünik eszméletem,… atyám… ah! elkéstél a bocsánattal!

Kádár még nyögésről, hörgésről álmadozott; még bolyongtak zúzott agyában homályos eszmék s körüle Jefta alakjához hasonlító képek; még bírt erővel, hogy egy lihegő nesz, egy szellemsohaj felé mozdítsa meg kezét, de új kő hullott rá s összeroskada épen a templom csarnokánál.

XIII.

Deboráhn kívül, kit a megtagadott, de a válság pillanatában egész jogát ismét visszakövetelő szerelem, éleslátóvá tőn, – volt még más is, ki állhatatosan hitte, hogy Kassai Elemér a Pécsi-ház iránti rokonszenvnek lőn áldozatává,… s ez maga a nagybátya, ez Kassai István, a Pécsi Simon esküdt ellensége vala.

A régi gyűlölet és boszú a legtörvényesebb formában nyert kielégítést.

Ki hihette volna, hogy a sors, mint a vadász jól kitanított vérebe, Kassai számára oly biztosan vegye üdözőbe Pécsit?

Nagy volt a diadal, nagy.

Kassai épen ennyit remélni nem mert.

Összeomlott a Pécsi-ház, nemcsak falai dőltek le, hanem alapköve is kifeszíttetett, s a föld, melyen feküdt, hamuval van behintve… a gyalázattal, a megvetéssel; de a Kassai-ház sem épülhet föl. Nagy halommal gyűjtettek anyagszerek, roppant sok tégla, mész, faragott kő van együtt – értjük a zsugorgatott pénzt, az érdemmel és fondorsággal szerzett tekintélyt, a vásárlott és kipörlött uradalmakat; – de mit érnek ez anyagok, ha nincs pallér, ki századokkal daczoló épületet teremtsen belőlök? mit ér az, hogy a Kassai-család hatalmasabb lehetett volna a lenézett, gúnyolt, s talán irigylett aristocratákénál, mit ér a nélkülözésekkel és kapzsiságokkal sokra jogosított kilátás, ha Elemér meghalt, ha nincs fiörökös?

A cynikus, a családgőgöt megvető, a polgári származását hánytorgató Kassai István, ki Pécsit fölfuvalkodásáért kárhoztatá, az unokaöcs halála után érzé, hogy végtére sem lett volna sem nevetséges, sem megbélyegző, ha a történetkönyvekben gyakran fordult volna elő e név: Kassai.

Ennél még szomorítóbb tény volt az, hogy az öreg úr a temetéskor érzé határozottan a kimult iránti vonzódását.

Alig tudott megválni a koporsótól, pedig haragudni akart a bezárt tetemre, s volt is oka rá boszankodni.

Elhagyatva érezte magát, noha azelőtt sem volt sokat Elemérrel.

Most már pusztának hitte lakását, pedig épen annyi ember él nála, mint eddig, hisz’ Elemérnek, bár unokaöcscséül tekinté, soha sem adott szállást.

Tünődik, hogy már Elemér nem kér tőle pénzt, ámbár ezt a szegény ifjú eddig sem tevé.

Fölforr minden vére, ha meggondolja, hogy Pécsi Deborah annyi kecsegtetés után visszautasította Elemér kezét, s mégis Deborah csak koldussá lőn, de Elemér, a megbántott fél, halottá.

Minő példátlan igazságtalanság ez!

Hát ilyen a boszú?

A Pécsiéknek sírni kellett volna, neki nevetni.

S most ő erőltetve kaczag föl, s megijed saját hangjától.

És oh! mily dühössé teszi Kassait, hogy az a nagy harcz, mely az erszénykötő- s a szűcsivadék közt folyt, tulajdonkép a legerősebb lendületet Elemér miatt nyerte, s mégis ez egész éltében az ellenséghez szított, s halálával csalhatatlanúl bebizonyította, hogy csak nagybátyját kárhoztatja.

A botor ifjú, a háladatlan rokon!

Mint szerette volna Kassai saját tíz körmével kikaparni a földből a halottat, mint szerette volna bár egy perczig a végzettől életengedélyt nyerni a holttest számára, hogy maga elébe állítsa s fölemelt ököllel magyarázza meg neki: – Te ostoba voltál, midőn nem láttad be, hogy Pécsi Simon az ország törvényei szerint rég megérdemelte a halált, és az én boszúm jogos volt. Te bárgyú birka voltál, midőn Deborah miatt a halálba rohantál, mert a szíve gyökeréig romlott leány, kineveti ábrándozásodat, hiczogva megy egy lágy kezű, sima modorú, régi családú úrfi-bábhoz nőül, s a mennyasszonyi ágy élvei közt, mosolyogva regéli el, hogy egy holdkóros ifjú érette elárulta nagybátyját, érette megöleté magát, holott szerelme vissza volt utasítva, holott oltározásáért galléránál fogva dobták ki a házból. He! He! elbeszél mindent. Vagy talán azt hiszed, hogy, mert szegénynyé lett, nem kap férjet? Szép hús, csábító alak, ért a tetszelgéshez. Azzal ne biztasd magad, hogy pártában marad. Férjhez megy és elmeséli őrültségedet. Én is kaczagok rajtad; he! he! majd én is kaczagok… Ej! azt sem érdemled meg. Mi közöm hozzád! Kitagadlak, mást nevezek örökösömmé,… nem… ha haldokolni fogok, fölnyittatom a ládákat, kiszóratom az utczára aranyaimat, ezüsteimet, minden filléremet, hogy szedjék föl a koldusok, s legyen belőlök úr, részeges úr, dobzódó úr, nagy úr, erdélyi fő-fő ember. Szétszóratom összes vagyonomat. Egy batkát sem kapsz tőlem többé, ostoba fiú! S már most tüstént takarodjál innen. Bújj be a koporsóba! Mit bánom én, ha meghaltál is!

A szombatosok ellen folyt elővizsgálatokból kitünt, hogy Elemér magára ment Pécsi várába. Kassai igen könnyen meggyőződhetett, hogy a főbiró nagy titokban intézte a szükséges lépéseket, s hogy Elemér ezen az uton nem értesült a történendőkről.

Dühe, haragja iszonyú vala.

– Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért! Csak azt tudhatnám meg! sóhajtá Kassai oly baljóslatú arczczal, melyre minden kigondolható veszély volt az ellen fölirva, a ki a titkot az unokaöcscsel közlé s a szerencsétlen válság okozója volt.

– Csak azt tudhatnám meg! tört ki még legszorgosabb foglalkozásai közt is a vén Kassai, s ilyenkor eldobta a tollat, fenyegetőzött öklével, s erős álla mozgott a fölindulás miatt.

Néha az ebéd alatt kikönyökölt, magába mélyedt, s ajkáról ellebbent e sóhaj: – Csak azt tudhatnám meg!

A szegény titkár a pörre vonatkozó adatokkal terhelt kocsival még Fehérvár határához sem ért, midőn meghallá védurának csodálatos és fölötte veszedelmes sóhaját.

Nem is volt többé kedve a kocsist nógatni, sőt eddigi szokása ellenére sajnálkozott a kifáradt lovakon, s maga említé, hogy helyes volna még egyszer abrakoltatni.

– Minek, nemzetes uram! hisz’ már orrunk előtt a város.

– Dehogy van, atyafi, dehogy van! válaszolta a gyanús sóhajról értesült férfiú, ki most már sokkal inkább félt a nagybátyától, mint a mennyire az unokaöcscsét, az ifjú patronust sajnálá.

– Félóra alatt otthon leszünk – mondá a kocsis.

– Isten mentsen! rebegé a titkár, de magát kiigazítva folytatá: – Ha az Isten megsegít, jókor leszünk Fehérváron. Azonban a lovak párolognak s ő nagysága haragszik, ha a szegény állatokat elcsigázzuk. Hajtson be kend e korcsmába, hogy harapjanak valamit.

Midőn pedig a titkár az ivószobába lépett, fölfedezé, hogy ő éhes, mint a farkas, s azt is állítá és semmi ellenvéleményre nem talált, hogy kocsisa szomjas, mint a gödény.

E megállapított tények eredménye roppant elkésés vala, s Kassai már rég aludt, midőn óhajtva várt titkára megérkezett.

De a mi halad, azért még nem marad el.

Reggel a subalternusnak találkozni kellett főnökével.

– Jó hogy itt van, domine frater. Egyébiránt megoldhatta volna elébb is a szekérkereket. Nem látom át: mi szükség volt annyit időzni szanaszét. Ha négy kézzel fáradnánk kettő helyett, úgy sem győznők a sok munkát.

– Okiratokat kellett, nagyságos uram! a szombatosok működéseiről szerezni, s annyit hoztam, hogy a birák többet fognak e lázadók tetteiről tudni, mint saját magok.

– Tűzbe vetheti kend azokat. Utolsó tettökön kívül másról hallani sem akarunk. Rémítő dolgok történtek Balázsfalván… Csak azt szeretném tudni, hogy ki figyelmeztette Elemért a titkos gyűlésre, he! csak azt mondaná meg valaki nekem!

A titkár tapogatódzva szólt: – Talán véletlenül ment ifjú urunk a várba.

– Bolond beszéd! Csak ügyesen kell nyomozni, s fogadom, hogy kikerítjük a bűnöst. Lepecsételtem Elemér iratait, s még ma átvizsgáljuk. Ha a zsebében czédula vagy levél volt, az már a törvényes vádlónál van. A katonák általában közlékeny természetűek, s Elemér nyilt jellemű vala. Lehetetlen, hogy ne fecsegett volna poharazás közt… mert ők unatkozásból is ittak, s rajta hamar kifogott a bor. A legényét is lehetne vallatni. Általában az ügyes fürkésző ezer módot talál a való földerítésére. E percztől fogva tehát kend egyeben se törje fejét, mint Elemér gyilkosának kézrekerítésén. Mert nem a szombatosok ölték meg őt, hanem az, a ki közéjök csalta. Mihelyt fölfedezi kend a bűnöst, száz aranyat fog tőlem kapni. Érti-e? száz aranyat! Ne aludjék többé éjjel, ne legyen nyugta nappal! Csak rajta, csak rajta! Száz aranyat kap… tőlem kap. Mondom, száz aranyat… még meg is toldva egypárral, tízzel, húszszal… megtoldva sokkal. Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért!

A titkár iszonyú kinokat szenvedett.

Mit használt, hogy Elemér lezárolt papirjai között nem találtatott meg a szerencsétlen levél, melyet túlbuzgóságból irt az ifjú pártfogónak!

Hisz’ a katonatisztek archivuma a tarsoly és dolmányzseb szokott lenni. Gondolnak is ők arra, hogy szeleverdiségök miatt más járhat pórul! Még a szerelmesleveleket is ide s oda dobják! Ki tudná, honnan jön egyszerre napvilágra a bősz titok, melynek birtokáért a fukar Kassai száz aranyat s még többet igért?

Elárulhatja azt egy még nem használt lőportöltény, vagy egy véka zabról adott nyugta, melyet Elemér, nem lévén kéznél hirtelen más papirja, a levél hátára irt.

S minő átkozott helyzet, midőn valaki száz arany dij mellett saját maga ellen nyomoz és nem hagyják pihenni, mindig nógatják, mindig kergetik!

Aztán mondaná bár valaha Kassai, hogy kilenczvenkilencz aranyat ad, s ezzel bizonyítaná be, hogy kedélye csillapult, de mindig az a rémítő száz hangzik a szerencsétlen titkár fülébe! Ettől végre is lehetetlen meg nem őrülni!

Valóságos aranyiszonyba esett.

Még az ajtósark nyikorgását is aranypengésnek hitte, s e szerencsétlen érczet nem merte volna szobájában tartani, ha rudakkal hozták volna is ajándékba.

És a mi legrémítőbb, Kassai nemcsak reá bizta a bűnös kutatását.

Ő nagysága minden ebéden elsóhajtozza: – Száz aranyat, s még sokkal többet is adnék, ha megtudhatnám, hogy ki figyelmeztette Elemért!

Ezt naponként hallják a papirok közt turkáló irnokok, kiknek zsebök üres, lelkiismeretök nincs, s darab idő óta nem akarnak henyélni, és mint a molyok örökké csak a betűkön rágódnak.

A titkár látva e gyanus szorgalmat, hallva, hogy a száz arany nem akar apadni, kétségbeesésig gyötri magát. Nyilt ellenséget lát minden olvasóban, s a ki csak egy perczig pihen, azt alattomos leskedőnek véli.

Fél az idegenektől, a háziaktól, az uri rendtől, a cselédektől, s félni, rettegni kezd saját magától.

Arczát hol igen pirosnak, hol igen halványnak véli, s aggódik, mert legkönnyebb a gyanút szinekkel ébreszteni föl.

Ha kaczag, tettetésnek gondolhatják, ha komor, akkor lelkének állapotját árulja el. Mit tegyen? S bár legalább, midőn alszik, bátorságban lehetne! De hátha álmában beszélni fog? Hátha egész éjjel a szerencsétlen levél tartalmát szavalja el? Ki járhat utána, hogy nincs-e úgy? Ki biztosítja őt, hogy nem alvajáró, s hogy nem megy be Kassaihoz megvallani azt, mit ébren titkol?

Eszébe jutott a régi irókból és a régi mesékből az a számos eset, midőn a nők hallgatóztak férjeik álmára, s reggel elmondák a baktriai, árméniai s más eféle királynak, hogy mily veszélyes titok nyomára jöttek.

Szerencséjére neki nincs ugyan neje, s nem is fog lenni… de nem tarthat-e attól, hogy valaki az ágy alá búvik, a szekrényben lappang, az ajtónál, ablaknál hallgatózik éjféltől hajnalig?

A titkár alig merte szemét behunyni.

Aggodalmai, álmatlansága elronták étvágyát, könnyű kedélyét, s munkára képességét.

Kassai mindig butábbnak tartá őt, s méltán.

Egészsége is szenvedett.

– Helyzetem elviselhetetlen! sóhajtá a ritka esetekben, midőn mert sóhajtani.

*

Kassai sem birt igazán örülni.

A fejedelem lefoglaltatta Pécsi birtokait, de már melyiket kérje ő királyi adomány mellett?

Most először kezdé gyanítani, hogy tulajdonkép halála napjáig megérheti a vagyonnal, melyet magáénak mond.

Ha cselédei lopnának, ha a rablók fölfeszítenék a pénzes ládákat, ha a zálogban tartott aranyneműek és drágakövek véletlen háborúk alkalmával Krimbe vagy Prágába vitetnének is,… talán ki tudna jönni uradalmainak jövedelméből. S kinek hagyja, ha meghal, földjét, pénzét? Talán a leányágnak? Nem tagadhatni ugyan, hogy a nők is emberek, de ő még sem gondolt nőrokonaira s azok rája.

Igaz, hogy élvezet volna Pécsi tulajdonába behelyezkedni,… kivált ha még ez a vén gonosztevő lefejeztetése előtt történhetnék. Megpukkadna Pécsi mérgében. De más oldala is van a dolognak.

Miután a fejedelemné Szőke Pista életéből nehány körülményt ismer, nagy óvatossággal kell lenni.

Való ugyan, hogy a szökött jobbágy a szombatosok gyűlésén semmi határozottat nem mondott, s már most a halál által gátolva van a kiegészítő vallomások tételében, de ha Kassai mohón kapdos a Pécsi vagyona után, a fejedelemné még elhitetheti Rákóczi Györgygyel, hogy nemcsak a törvény, hanem magánboszú, magánérdek is járult Pécsi megbuktatásához.

Ez mérsékletet javasolna a martalékból osztakozásnál.

De hogy kivánjon valaki keveset, ha sokat is nyerhet?

És a törvények szerint, nem kell-e az elitélt honárulók birtokát a hű alattvalóknak adományozni? S ha Kassai nem áll a folyamodók közt első sorban, majd föllép Szeredi vagy más gyűlölt főúr, s magához ragadja az oroszlánrészt.

Ily küzdések, ily habozások járultak még az unokaöcs kimulta miatt támadt bánat mellé, s keseríték a vén Kassai István napjait.

A tevékenység enyhített szenvedésein, de a bosszú nem nyujtá azt az élvezetet, melyet igért. Pécsi letiportatása után, ő a vetélytárs, ő a halálos ellenség, hanyatlani kezdett egészségben. Inkább érzé, mint azelőtt az aggkor terhét. Teste még összébb esett, nyaka még inkább meggörbedt s kedélye még zuzmarásabbá lőn.

XIV.

Párttusa nélkül folyt le a szombatosok pöre.

Hagyták a birákat itélni.

Semmi vélemény nem tört lándzsát Pécsiért.

A szép s most a megaláztatásban magával kiengesztelődni áhító Deborah, kért, esdeklett mindenütt, hogy enyhíthesse atyja sorsát. Sajnálták őt, s részvéttel voltak atyja iránt, még azok közül is sokan, kik az új és gőgös családot, míg a szerencse által elkényeztetve vala, ritkán látogatták meg, s leszólani szerették. Pécsi nem nagyon panaszolhatott egykori irigylőinek gúnyaira, nem a sárra, melylyel a törpék a bukott nagyságot dobálják. Kimélettel viseltettek iránta, de tévedéseit kellő szempontból felfogni, magas szellemét, nemes indulatját a mérlegbe vetni és a szigort ez által ellensúlyozni senki sem tudta. Külső szerencsétlenségéért sajnálták, a békóért, a börtönért, a kikerülhetetlen büntetésért; sajnálták úgy, a mint a koldust, a nyomorékot, az égetteket szokás. A könyörület játssza a főszerepet s nem azon mély megilletődés, azon megdöbbenéssel vegyült szánalom, mely a hatalmasok bukását kiséri.

Kassai érezvén, mekkora értéktelenítés rejlik az ilynemű részvétben, elégült vala a közhangulattal, kivált miután sem azt nem remélhette, hogy az aristocratia Pécsi védelméért a politikában hamis helyzeteket foglaljon el; sem arra nem számíthatott, hogy egyes dühönczök megkövezzék Pécsit az országos teremben, mint Kádárt a nép az utczán.

Kassai éles-látását lángoló bosszuvágya nem homályosítá el. Ő sejté, miként a pártok egyértelmű kárhoztatása, épen azért, mert az erősebb szenvedélyeket nem hívja küzdőhomokra, Pécsi életét megmentheti.

– Vagyona okvetlenül elvesz, de feje nyakán maradhat – gondolá. A fejedelem meg fog neki kegyelmezni. Hadd, tegye! Van a mi inkább fáj a bárdnál. Miért ne engedjük, hogy Pécsit a szégyen és szűkölködés döntse sirba. Neje birtoka leánya alsó-szoknyáira is aligha elég. Mikótól talán kap néha alamizsnát, de hová lesz büszkesége? Egy ország ügyeit vezette, he! he! s most az ügyefogyottakkal együtt várja-e másoktól a jóllakhatás kedvezményét? Minden aranyat, melyet a többi urak dobnak neki, egyenesen a porból kell fölvennie. A születés gőgje nem tagadhatja meg magát, midőn a felvergődöttek gőgjét megszégyeníteni alkalmat talál Pécsi tapasztalni fogja ezt. Hadd éljen tehát!

Kassai e nézetből elhatározá, hogy nem fog azok útjába állani, kik az itélet kihirdetése után, Pécsi lefejeztetését a fejedelmi kegyelem által óhajtják elhárítani.

Nemcsak finom sophismák, hanem más tekintetek is hathattak a korlátnok engedékenységére.

A pör folyama meglehetősen beburkolta mindazt, a mit ő bosszuból tett, miért ébreszteni tehát ismét föl az alvó gyanut? Vagy nem visszatartózkodó-e még most is a fejedelemné? Ha a nagy úr Pécsi meghalt, miért ne éljen a koldus Pécsi? Miért ne szerezné meg Kassai a fejedelemné teljes bizalmát ily olcsó áron?

*

Ütött az itélet kihirdetésének órája.

Mindenki tudta, hogy halál és jószágvesztés vár a szombatosokra.

S mégis lázas izgatottság uralkodott a karok és rendek közt.

A királyi tábla tagjai a felperes fiscus teljes keresetén marasztván a szerencsétlen vádlottakat, a törvénykezési teremből az országosba léptek, hogy az eredmény nyilvánosságra hozassék.

Előbb a vádirat olvastatott fel, hogy az itélet értelme világosságra jöjjön.

Kassai szerénységből itélőmesternek hivatta ugyan magát, de ezen alárendeltebb állás terhétől rég föl volt mentve.

Ő is csak mint országgyűlési tag jelent meg a teremben s nem nagyon figyelt a vádiratra, mint a melyet már többször volt alkalma olvasni. A helyett inkább Pécsi arczán legeltette szemét, inkább azt akarta ellesni, mily vászonfehér lesz ez arcz, mint rezzennek meg az izmok, midőn a vádirat végén a director jószág- és fővesztést kér.

A felolvasó itélőmester épen e csattanós ponthoz ért.

Mély csend volt a teremben, a lélekzés is elállott. Kassai kettős éllel szegzé a rab Pécsire szemét. Nem volt miért átalja e vérlázító kiváncsiságot, mert egy oszlop árnyában foglalván helyet, a közönség elől fedve vala. Merőn nézett, kéjelgve nézett a vén emberre, ki Elemértől megtagadta leánya kezét s most saját kezén elég súlyos bilincset hord.

Pszt! már következik a határozó szó.

Bozontos szemöldei alól villogott szürke szeme.

«A fejedelmi fiscus, olvasá az itélőmester, támaszkodva az idézett törvényekre és országos határozatokra, a vádlottakra külön és általában mindenikre kivétel nélkül, jószág- és fővesztési büntetést kér… de a fővesztésre nézve megválthatólag.»

Kassai vissza rántá Pécsiről tekintetét s haraggal fordult az itélőmesterhez, mintha ez rosszul olvasta volna el a közvádló kivánságát.

Hiszen tegnap nem volt benn az életet biztosító záradék.

S hogyan szúrta oda a közvádló, a törvény szigorát kijátszva?

A foglyokról tüstént leveretett a bilincs.

Kiki a szombatosságért csak vagyonát ejté el, de fejét szabadon vihette azon bizonytalan helyre, hol mások kegyéből hajlékot és tápot kap.

Pécsi hetvenegy faluval s temérdek ingóvagyonnal lett könnyebbé.

S többet ennél tulajdonkép nem is akart Kassai elérni.

De mégis lehangolta őt a mód, melylyel történt.

Rebesgették, hogy a Fehérvárról véletlenül Deésre jött György urfi erélyes közbenjárásának köszönhetni a fordulatot, biztos forrás után állították, hogy a fejedelem épen a végperczben hivatta a directort és saját kezével jegyezte föl a szelidebb követelést.

Mindenesetre Kassait senki sem kérdezte meg. A hallgatag Rákóczi először bánt vele úgy, mint elviselt tanácsosaival általában szokott.

Valami előérzet mondá, hogy most az ideje koczkáztatni helyzetét, mert különben a kivétel szabálylyá válik, s kegyelmet veszthet, midőn a bukást nem is álmodja.

De annyi ellenség közepett visszavonulással fenyegetőzni istenkisértés volna – gondolá érettebb megfontolás után.

S neki szüksége van a hatalomra.

Neki egészség a munkásság, éltető levegő a parancsolás!

Mit tegyen azon izgatások nélkül, melyek a magas polcz veszélyeivel és dicsőségével, ármányaival és sikerével járnak? A régi családúakat az előitélet a henyeség párnáján, a poharak közt átvirrasztott éjek alatt sem tartja tiszteletre érdemetleneknek, de a porból kiemelkedetteknek szüntelen kell ártani, használni, hogy tekintélyök ne csorbuljon.

Aztán hátha a fejedelem csak mulékony behatást követett? hátha minden utógondolat nélkül mellőzte őt?

E szempontok súlyát többre becsülte Kassai, mint az óvó-intő sejtelmet.

S valóban Rákóczi öreg szolgája iránt egyenlőn nyájas vala.

Nem emlegeté a szombatosok elleni pör fejlődését s Kassai sem pendítette meg e kérdést.

Óvatosan hallgatott az uralkodó és kedvelt tanácsosa.

XV.

Az elkobzott birtokok összekuszált gombolyékhoz hasonlítnak.

Rendezésök igen nehéz.

A Pécsié különben sem volt tiszta vagyon, melyhez senki ne formálhatott volna igényt.

Többnyire szerzemény lévén, a legtarkább jogczímek és feltételek mellett biratott.

Mihelyt tehát az állam hatalmába került, száz meg száz család indíta pört, tiltakozott az adományozás ellen, tagadta a királyi jog fönforoghatását és a fiscusra szállás esetét.

Legterjedelmesebb urodalmai közül nehány épen nem tartatott zsiros koncznak, melyért marakodni lehessen.

Maga Balázsfalva is a kétségesek közé számittatott.

Kassai nyugton várta be a perczet, melyben a zsákmány felől biztosan lehetett eligazodni.

Engedte, hogy Pécsi barátjai törjék meg a jeget, hogy ők adjanak előbb kérelmet hűségöknek az elitélt vagyonából díjazására.

Midőn ezek zörgetni kezdettek, körülnézett, s úgy találta, hogy az andrásfalvi urodalom volna számára a legczélszerűbb, mert sem adósság nem terheli, sem jogigények nem ostromolják.

Továbbá, nem oly nagy kiterjedésű, hogy Rákóczi a haza törvényei ellenére a fiscus kezei közt tartani akarná s nem oly kevés jövedelmü, hogy a legdúsabb ember se örvendhetne, ha többi birtokaihoz csatolnia sikerülne.

Ez urodalom jövedelme a kényelmes, a tekintélyes középszerűség vágyaihoz volt szabva.

S Kassai kedvelte az andrásfalvi tág kastélyt, mely legkevésbbé sem hasonlított az aristocraták büszke váraihoz, kedvelte a kert vén árnyékos fáit, a hatkerekű malmot a kristálytiszta pataknál, a legeltetésre alkalmas pagonyt, a fekete szántóföldeket, a jámbor népet, mely szorgalmas hétköznap és áradozó kedvü vasárnaponként.

Az öreg úr, ismert rondasága mellett is, legalább elméletileg tudta, mi egy kies idylli kép? mi a csendélet? mi a takarékos bőség?

Szóval, szerelmes lett Andrásfalvába.

– Oda fogok visszavonulni, ha hivatalomat leteszem, gondolá s az adományozás kieszközlésének könnyű és biztos módján kezdé fejét törni.

Segélyeszközökben gazdag elméje hamar eligazodott a teendők iránt.

Tudta, mennyire szeretné Rákóczi a közóhajtás által magát arra vétetni, hogy fiát a váradi kapitánysággal ajándékozza meg.

Ezt akará tehát Kassai kieszközölni.

Csak azután folyamodott volna Andrásfalváért.

Tervét elősegíté az ifju herczeg menyegzőjének közelgése.

Nem kétkedett, hogy a fejedelem az első kihirdetéskor, ősi magyar szokás szerint, kérni fogja mind az arát, mind a vőlegényt, hogy adjanak alkalmat valami óhajuk teljesítésére.

S ha Rákóczi e kedélyes szokásról meg is feledkeznék, könnyű volna számára, bizonyos óvatosság mellett, a titok leplét egy kevéssé szellőztetni.

Csak Báthori Zsófia ne vonakodjék, csak ő engedjen befolyást szivére, csak ő győzze le szeszélyét, csak ő hozza elő, hogy igen óhajtaná vőlegényét a nász napján váradi kapitánynak üdvözölhetni s bizonyosan Erdély összegyűlt főurai hangos éljenzések által fogják tanusítani helyeslésöket.

De a makacs Zsófia megnyerése volt a gordiusi csomó.

Kassai a régibb tapasztalás után magát képtelennek hitte a herczegkisasszonynál bármi beszinlésekre.

Talált azonban a kitűzött czél végrehajtására más és csalhatatlannak látszó módot.

E percz óta a váradi kapitányság kérdése össze volt fűzve az andrásfalvi uradalom sorsával, és Andrásfalva adományozása visszariasztotta volna a megint hetvenkedni kezdő Szeredit, s az aristocratákat, kik a török portánál ármánykodnak s a fejedelemnénél gyakrabban jelennek meg, mint kellene.

*

Siessünk Kassai rideg szobáiból a herczegkisasszony dísztermébe.

Báthory Zsófia már virágzó szépségű hajadonná serdült fel. Kedélye azon gyermekded és szeszélyes maradt, mi eddig volt, idegei oly fogékonyak, szemeiben az öröm és bánat oly hamar cseréli a könnyeket, szándékai oly döntők és mégis fontolatlanok, akaratja oly makacs és hajlítható, mint a mult tavaszon; de termete teljesebb, igézőbb s megtartva az eszményi formákat, földi vágyakra gyulasztóbb. Eljött az idő, hogy a párta helyett menyasszonyi koszorút tegyenek fejére.

Az első kihirdetés a legközelebbi vasárnap történik, hosszú ima és még hosszabb prédikáczió után.

Szükség volt pedig, György urfi bosszúságára, hogy az esküvőt három kihirdetés előzze meg.

A legmagasabb helyzetűek sem vonhatták ki e szokás alól magokat. S Rákóczi különösen kedvelte az egyházi szertartásokat egész szélességökben. Nem engedett volna el belőlök semmit, s takarékossága mellett is ily alkalmakkor nagy áldozatokra volt kész, sőt még a fitogtatási vágyat sem győzhette le egészen. Most a menyegzői ünnepélyt több mint fejedelmi pompa által akarta emlékezetessé tenni. Korán láttak az előkészületekhez.

Minden az óramutató pontosságával haladt. Még Petneházinénak sem volt ideje zsémbelni, még Anna néninek sem hizelkedni, s oly szigorú vala a rend, hogy a herczeglány kedvelt ruhái közül egynek sem történt baja s annál kevésbbé lehete számítani akár egy filigrán mű széttörésére, akár egy drágakő elveszésére.

Végre a fény, ragyogás, élénkség, siker egyformasága untatá Zsófit. A megelégedés lehangoló hatását érezé s vágyódott valami, habár kedvetlen után is, mely őt felelevenítse.

Ekkor hallá meg, noha csak kéz alatt, annak neszét, hogy a fejedelem minden kikötés nélkül fogja teljesíteni egy kivánságát.

Agyában tüstént a legtarkább álmok és vágyak rajlottak.

Egy különben fösvény ház elkényeztetett bábja lévén, a mit csak a pénz, a kényelem és fényüzés számára előteremthetett, azt ő vagy már birta, vagy rendes úton, minden ünnepi alkalom felhasználása nélkül, megszerezheté.

Csipkék, ékszerek, pompás fogatok, bibor és selyem minő ingerrel hathattak volna rá, ki máshoz nem is szokott s ki e téren versenytársat Erdély úrnői közt nem találhatott.

Gyermekéveiben már a bőség finnyássá tette s eltompítá a rendes, a megszokott iránti fogékonyságát.

Zsófi, mihelyt a teremben gyorsan járva, keresni kezdé, hogy mit kivánjon, tüstént az elérhetetlen álmok tündérországába lépett, s oly követeléseket gondolt ki, melyeket csak a varázsvessző és a magiai tudomány bírt volna létesíteni, pedig Rákóczi eléggé prózai kinézésű s jellemű férfiú volt arra, hogy benne Salamon király emberfölötti tulajdonait még Zsófi sem vélje megtalálhatónak.

A szép leány egészen a képek és ábrándok világában ringatá magát, mint a könnyű ezüst légben a paradicsommadár, mely a keleti néphit szerint, soha a földet lábával nem érinti.

Egymást válták fel röpke, csillogó vágyai, melyeket csak azon erőtlen és mindenható szellemek teljesíthettek volna, melyek néhány bűvös szó által a varázslók rabjai ugyan, de különben az elemeknek is feltétlenül parancsolnak és az anyag, a tér, az idő korlátait nem ismerik.

Zsófi a bizarr vágyak, a csapongó ötletek miatt előbb kifáradt, elkábult s aztán, mintha a szenvedésért, melyet neki okoztak, büntetni akarná őket, hideg közönynyel, csaknem megvetéssel emlékezett vissza rájok.

– Inkább szeretném, ha helyettem más gondolna számomra valami helyest, valami kielégítőt. Mily kár, hogy az a makacs Klára mindig siratja férjét! Ha most ő itt volna, eredeti elméjével segítene a gondolatszegény Zsófin! Engem magamra hagynak. Engedik, hogy unatkozzam. Még jegyesem is, kinek kötelessége lenne finomnak, gyöngédnek, figyelőnek lenni, már három perczczel… boldog Isten! öt perczczel késett el!

A herczegleánynak ideje sem volt e panaszt egy sohajjal fejezni be, midőn György urfi belép.

XVI.

Az ifjú szivekre nézve érdekes fecsegések közt jutott a vőlegény eszébe Kassai terve.

– Kiváncsi vagyok, kedves herczegnőm! szólt nyájasan, hogy mit álmodtál az éjjel?

– Eddig soha sem kérdezted álmaimat. Ne csodáld tehát, ha e részben feledékenységhez szoktam. Épen a ma éjjeli az, melyre legkevésbbé emlékszem.

– Pedig úgy hiszem, hogy már megálmodtad, a mit holnapután reggel fogsz a fejedelemtől kivánni.

– S miért kivánnék valamit?

– Mert teljesítését atyám előre megigérte.

– Tévedsz herczegem! erről szó sem volt köztünk.

– Hogyan? S a fejedelemné se említette volna?

Zsófi tagadólag billentett fejével.

– Úgy ma fogják előhozni.

– Miből gondolod?

– Atyámtól tudom. Nekem is szintén kell valami óhajtást felhoznom.

– S készen vagy vele?

– Sok habozás után.

– És szabad-e tudnom kivánságodat?

– Inkább szeretnélek az utolsó perczben lepni meg azzal. De…

– De, természetesen a titok pecsétje alatt, előre is sejtetni fogod, úgy-e?

– Ha tenném, csak azért történnék, mert nagyon fájna, ha a te izlésed, a te vágyaid szerint nem a legjobbat kivánnám.

– Igen szép, hogy ennyi figyelmet mutatsz. Egészen az vagy, a minőknek, mi leányok, jegyeseinket, s mint nők, férjeinket óhajtjuk. S tehát kivánságod?

– Kivánságom, hogy a fejedelem kösse le neked jegyajándékul a fogarasi uradalom jövedelmét.

Örömtől sugárzott a herczegkisasszony szeme, arcza.

– Szégyelném, szólt behizelgő hangon, igen szégyelném, ha annyi hatalommal sem birnék szived felett, hogy tüstént megtudhassam, mit akartál volna kérni a fejedelemtől, ha a szegény Báthori Zsófiáért meg nem feledkezel ifjabb Rákóczi Györgyről?

– Ne kivánd herczegnőm! ezt ne kivánd! Parancsolatod törvény, de most az egyszer engedetlenségi büntetésre tenném ki magamat. Szabad és független úr vagyok. Egyedül csak te fenyíthetsz meg s hatalmadban, szerencsétlenségemre, igen erős kíneszközök vannak.

– S mindeniket fogom ellened használni, vakmerő lázadó, szólt hamisan mosolyogva a herczegleány. Tudod-e, mit tesz az, ha a nők fölébresztett kiváncsisága nem elégíttetik ki? Tudod-e, mekkora veszélylyel jár nemünk közös gyöngeségei ellen indítani háborút? Úgy a mint magad előtt látsz, én a kiváncsiság vagyok. Természetes tehát, hogy mihelyt valamit elhallgatsz, nem engem szeretsz.

– Ha téged kiváncsiságnak hívnak, herczegnőm! akkor legrútabb alakú lehet halálos ellenséged, a titkolódzás. S én a szépségnek emeltem oltárt szivemben. Hódolatom csak az övé. Ezennel bevallom neked, hogy mire vágytam volna, ha téged nem ismerve, magamra gondolhattam volna. De egy feltételt kötök ki.

– Engedd hamar hallanom.

– Azt kötöm ki, herczegnőm! hogy legkisebb vágyadat becsüld többre s csak akkor kérd a fejedelemtől az én kivánságom teljesítését, ha más óhajtani valód nem volna.

– Szeretnék egy ékes koronát tenni a fejedre. De a koronát nem női kezek szokták megszerzeni. Így tehát semmi különös vágyam nincs. Azonban, ha akadna holnaputánig, a te követelésednek engedve, azt fogom előhozni.

Ifjabb Rákóczi György boldog volt, mert állhatatosan hivé, hogy a diplomatiai ügyességgel a lovagiasságot remekül tudta összeolvasztani s hogy czélját elérte minden rábeszélés és erkölcsi kényszer nélkül. Az öcscsét, Zsigmondot tartják a tudomány emberének, ellenben őt csak harczfinak.

S mégis most oly nehéz kérdést oldott meg, melyhez Zsigmond, bár latin értekezéseket ír, hozzá sem mert volna fogni.

Közelebb húzódva jegyeséhez, félsuttogó hangon mondá: – Kedvesem! őszintén bevallom, hogy egy kevéssé vágynám a váradi kapitányságra.

A herczegleány megütközéssel tekintett rá.

– Csodálatos! valóban különös! szólt Kassaira gondolva, ki már egyszer e kérdéssel hajótörést szenvedett s ki az ő túlizgatag idegrendszerére külsőjével, hangjával visszataszítón hatott, nem is említve, hogy még gyermekkorában, még az atyai háznál, mint veszélyes rossz embert hallá említtetni.

– Milyen eredeti ötleteid vannak, herczegem! folytatá gyermeteg arczkifejezés alá rejtve a gúnyt. Nekem, hidd el, soha eszembe sem ötlött volna a váradi kapitányság. Már most kibeszélhetlen vágy gyötör, sok szépet és mulatságost hallani Váradról. Mondd, herczegem, mivel fogod ott az időd eltölteni?

A szeszélyes Zsófi a divánon térdére támasztá könyökét, s tenyerére arczát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat játszék, hallgassa a harczfi sima és nyájas szavait.

György pedig, ki e fordulatára a társalgásnak nem számított, Várad magasztalásánál, a diplomatiai szerepet feledve, mindinkább kezdé daliás jellemét kitüntetni.

– Várad, herczegnőm! Erdély kulcsa. A fejedelmi süveg Várad nélkül becsének felét veszti. Kardjaink nem birnak többé igazi éllel, ha Várad akár a magyar király, akár a török császár hatalmába kerül. Erről öcsém, Zsigmond, igen hosszú értekezést készít. Magam is akartam értekezni Várad hadtani fontosságáról; de időm igen el van darabolva.

– Herczegem! ezen nehéz kérdést, fájdalom! én is ismerem. Rákóczi bácsinak van egy nagy földabrosza. Abban megnéztük Váradot, s mondhatom, hosszasan elmélkedtünk arról, hogy mily oldalról jöhet az ellenség? melyek a vár gyönge részei? s mennyi erővel tudnók megvédeni? Jól emlékszem, épen akkor akartunk kikocsizni, de a magyarázat miatt elkéstünk. Kérlek tehát, édes herczegem! beszéld el minden hadtani bevezetés nélkül, hogy micsoda időtöltések várnak reánk Váradon?

– Elfogadjuk a nemesség hódolatát.

– De közülök a főbbek itt laknak.

– Maradt otthon is néhány. Aztán gyakran tartok szemlét katonáim felett, s te velem lovagolsz ki, azon a szép almásszürkén, mely oly engedelmes, oly értelmes!

– Ne bizzál benne, herczegem! A trombitaszóra tüszkölni szokott.

– Nagy vadászatot tartunk a rengetegekben, elejtjük a szarvast, vadkant, medvét és a bölényt. Velünk jösz te is, szép amazonom!

– Gyakran megyek-e?

– Mindig, herczegnőm.

– Míg végre a régi szittya nőkhöz fogok hasonlítani, kik férjeiket a táborba is kisérték.

– Az felséges volna, herczegnőm!

– S ha a többi katonák közt engem is elfogna az ellen?

– Az utolsó emberig oltalmazunk téged.

– De ha mind a mellett rabbá lennék?

– Kiváltanánk atyámnak sárospataki kincsével.

– Vagy pedig a vezér, kinek kezébe estem, sátrával és szerelmével ajándékozna meg. Ez is hadi szokás.

– Az Istenért! Hisz, akkor inkább tőrt döfnél szivedbe, herczegnőm!

– Úgy-e, mint Virginia, vagy talán mint Lucretia, kikről Csulai uram mesélt nekem?

A herczeg döbbenéssel tekintett arájára, s ez enyelegve kérdé: – Micsoda időtöltésünk lesz még Váradon? Remélem, fényes udvart tartunk.

– Okvetetlenül, herczegnőm.

– Tánczolunk.

– A mikor csak kedved lesz rá, kedvesem!

– De te azt mondád, hogy ott kevés főúr lakik.

– Nem tesz semmit. Derék várőrizetem van, hires bajnokok, csatában edzett férfiak. Azok is értenek a palotáshoz és a friss magyarhoz.

– S még inkább, úgy-e a Kinizsi tánczhoz, melyben nőkre nincs is szükség, mert helyettök egy-egy török testét kell, nem átkarolva, hanem a foggal tartani?… Egyébiránt én szeretem a vad embereket, mert keveset láttam még közülök, s az ujdonság, ránk gyarló lényekre, kiváló érdekkel bír. Csak azt óhajtanám még tudni, hogy Fogarasvár, melyet jegyajándékul fogok nyerni, bir-e annyi kecsegtető tulajdonnal, mint Nagyvárad?

– Kicsinyben ugyanaz, mi Nagyvárad.

– Ah! – sóhajtott hamis mosolylyal Zsófi, töltsük ott a mézesheteket, herczegem, mert Anna mondja, hogy akkor a boldog pároknak magokon kívül nincs semmire szükségök.

– Elfogadom, herczegnőm, javaslatodat, de azon kikötés megújítása mellett, hogy ámbár én számodra Fogarast fogom kivánni, te ne érezd magadat lekötelezve óhajtásodra nézve.

– Értem, herczegem!

– Csak ha szeretnél váradi kapitánynyá tenni, akkor parancsolj rám, és én engedelmes leszek.

– Jól megjegyeztem, herczegem! kivánságodat. De miért akarsz már távozni?

– Egy szerencsétlen főurat kell meglátogatnom. Minden jószágát elvesztette s nagy nélkülözések közt élt eddig. Most azonban a fejedelemné, az én nemes lelkű anyám, kieszközlé, hogy a lefoglalt birtakok legkisebbike, az ebesfalvi rész, valami ürügy alatt visszaadassék. Alig negyven jobbágy az egész, de a szegény öregnek ez is jól fog esni. Sietek, hogy értesítsem őt a fejedelem kegyelméről?

– S hogy hívják a főurat?

– Pécsi Simonnak, herczegnőm!

– Ah! a Deborah atyja. Furcsa, tevé hozzá némi ingerültséggel a herczegnő, igen furcsa, hogy ti fiatal urak Deborah kisasszonyt, a mióta nincs miből öltözködjék, Erdély legszebb leányának hirdetitek. Addig mindig volt kifogástok ellene, most a ti szemetekben istennővé lett. Hát csakugyan a szépítő eszközök közé tartozik a szükölködés?

– Nem, herczegnőm! de a panasz nélküli szenvedés igézetét lehetetlen elvitatni.

– S Deborah békével tűri a csapást?

– Büszke a szegénységben. Királynénak vélnéd, ki fogadást tőn, hogy házi szövetet hord.

– Egészen lelkesülve vagy, herczegem!

– Csak a mások véleményét mondottam el.

– Tudod-e, hogy nekem nem tetszik Deborah?

– Most hallom először, herczegnőm!

– Hiszem, hogy van oly lovag, ki úrhölgyeink közt ismer nálánál szebbet is.

– Az én vagyok herczegnőm! kinek egyedül szabad szépségedet bámulnom.

– A bámulás közös joga a nemes izlésüeknek – szólt ingerűlten Zsófi. Egyébiránt nem magamra czéloztam. De eredj, herczegem! Pécsiékhez, nehogy más megelőzzön az örvendetes hír elbeszélésében.

– Zsófi! te kegyetlen kezdesz lenni irántam.

– Betanult szavak, herczegem!… Csak azt akartam mondani, hogy magam is ismerek lovagokat, kik, mint remélem, nem Deboráht tartják a legszebb nőnek, s kik a lovagjátékokban nem az ő szinét tűznék mellökre.

– Rendkívül kiváncsivá tettél, szép menyasszonyom – szólt György fölgerjedve. S lehetek-e oly szerencsés, hogy ez általad ismert lovagok közül valamelyiknek nevét megtudjam?

– Majd máskor, herczegem! Az idő telik. Nekem a fejedelemnéhez kell mennem, s neked is, mint mondád, sürgető dolgod van.

– Nem képzelem, hogy…

– Csak folytasd, kérlek!

– Hogy… féltékeny volnál, herczegnőm!

– Nevetséges ötlet! De te talán…

– Csak folytasd, kérlek!

– Talán… azt véled herczegem, hogy a lovagjátékokra czélozván, a magam szinére gondoltam? S ez nyugtalanít téged?

– Nevetséges ötlet! Még rám fognád, hogy…

– Hogy a féltékenység bánt. Ne hidd, herczegem! Tudom, hogy semmi okot nem szolgáltattam rá.

– Remélem, herczegnőm! rólam sem teszed föl a könnyelműséget? Nem adtam-e elég jelét hűségemnek?

– Úgy gondolom, igen fiatalok vagyunk még e komoly kérdés vitatására – szólt Zsófia. Halaszszuk a tapasztalásokkal gazdagabb időkre.

– Bölcsen mondod, herczegnőm! Hogyan is tudánk ily szerencsétlen ötletekre tévedni! Isten veled, kedvesem!

– A viszontlátásig, herczegem!

Zsófi, midőn magán maradt, összecsapta kis kezeit, s nevetve ismétlé: – Csakugyan féltékeny! S vajon kitől félt?… Lehetetlen kitalálnom. Nem tesz semmit. Bárki legyen képzelt vetélytársa, elég szép tőle, hogy félt… S hát én miért haragudtam Deboráhra? Ah! az egészen más eset. Hallom, hogy kamarásomat udvarlói közt említik, pedig én tudnék, nőül szebbet, jobbat tanácsolni; de nem akarja czélzásaimat érteni.

– Ekkor lépett be Anna.

A herczeglány tánczolva sietett elébe. Oly sok és furcsa elbeszélni valója volt: de visszedöbbenté az udvarmesterné komoly, ünnepélyes magatartása.

– Mit látok, Anna! hisz, szempilláidon valami olyas van, melyre rá lehetne fogni, hogy könny.

Az udvarmesterné zokogni kezd.

– Csakugyan sírsz, Anna? Az Istenért, mi lelt.

– Hogyne sírnék, kis tündérem, drága gyémántom! holott én hordoztalak keblemen, karjaim közt szépültél meg és nőttél föl?

– S ezért panaszolsz, Anna?

– Dehogy panaszolok, angyalom, herczegnőm! hanem mert elvisznek tőlem, maholnap elvisznek.

– De csak nem lehetek feleséged?

– Nem lehetsz, drága gyöngyöm! nem is az a baj; hanem hogy én nem lehetek többé udvarmesternőd. A régi szokás hozza ezt magával. Új személyzettel kell kürülvenni magadat.

– S hátha a szokás ellenére is meg akarlak tartani?

– Az igen nehéz volna, herczegnőm!

– Ellenkezőleg, csak kivánnom kell, s tüstént teljesül. Jogom van bármit követelni; mert Rákóczi bácsi leköté szavát. Ha tetszenék, mondhatnám, hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal. Neki szoros kötelessége volna engedelmeskedni; hisz! zálogba veté szavát. Ha kedvem jön rá, kivánhatom, hogy Csulai uramat, az udvari papot, öltöztesse fel mezitlábos barátnak,… mi egyébiránt nem is rossz ötlet.

– Az Istenért, herczegnőm! ne beszélj ily hangosan. Meghallhatja palotahölgyed vagy komornád!

– Hadd hallja! Hisz, jogom van az ország főrendei előtt is ezt kivánni, miután Rákóczi bácsi, mint Györgytől tudom, szavát feltétlenül elzálogosítá.

– Te talán, még sem fogsz, angyalom! a puskaporos toronyban tűzzel játszani? Úgy-e okos lészsz és megfontoló?

– Csak példaként hoztam föl, a mit mondék, csak azt akartam megfoghatóvá tenni, hogy egyedül tőlem függ hivatalban maradásod.

– De lásd, én már vén és beteges vagyok. Nem viselhetném el egy új és fényes háztartás terheit.

– Fényes? kérdé sóhajtva Zsófi. Miért gúnyolsz minket? Vagy nem akarja-e Kassai, hogy szabad választásomnál fogva, férjestül egy végvárba zárkózzam el? György herczeget már rá is beszélte.

– Mikor jegyben jártam, vőlegényem azon üvegen át nézte a világot, melyet én raktam szemére.

– Igazad volt, Anna!… S jó tanácsodért megmarasztallak udvarmesternőmnek.

– Segíts inkább, herczegnőm, unokaöcsémen, mert, lásd, az is lemond a kamarásságról. Helyét idegen foglalja el, ki, ha ragyogóbb tulajdonokkal bírna is, hűségben őt soha felül nem fogja múlni. Mihelyt mellette szót emelsz, a fejedelem ő magassága bizonyosan kamarásai közé sorozza.

– Ő ne legyen utánam senkinek kamarása. Hogy is gondolhatád, Anna? Hisz! új viszonyai változtatnák kötelességeinek természetét. S a mit tisztje volt elhallgatni ma, nem lehet-e holnap vétke?

– Igaz, herczegnőm!… Magammal viszem Gyulait, s ha unni kezdi a falusi életet, vegye elő kardját, s nézzen körül, hogy hol toborzanak katonát.

– Azt megtiltom, Anna! Báthori Zsófiára hivei mindig számíthatnak. Egész életére védelmem alá veszem Gyulait. Ah! felséges ötletem van,… nem is egy,… van két ötletem. Küldd hamar hozzám unokaöcsédet.

A kamarás, ki az előszobában volt, tüstént megjelent; de már a Zsófit összeszedett arczczal találta a mennyezetes bársonyszéken, melyen az ünnepi szertartások alatt ült. Körüle palotahölgyek állottak.

Notes in this chapter

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings