MÁSODIK FELVONÁS.

(Az első fölvonás hallja. Este vacsora után. A terraszon egy szivarozó, cigarettázó társaság bizonytalan körvonalai. Jóformán csak a cigaretták parazsa látszik be.)

(A férfiak ebben a fölvonásban – Kürt kivételével – valamennyien vadászathoz vannak öltözve.)

ELSŐ JELENET.

Stefi gróf, azután Anna és Kürt.

Stefi gróf (áll a pianinónál és egy dalt ütöget ki rajta).

Anna (bejön a terrasz üvegajtaján és indul jobb felé. Kissé meglepetve): Mit csinál, Stefi?

Stefi gróf: Hangszerelek.

Anna: Mit?

Stefi gróf: Egy filozófiai költeményt. Egy bölcselmi népdalt. Ma tanultam. Hallgassa meg. (Nagyon komolyan.) Azt mondja:

(Elhallgat; ránéz.)

Anna (nevet).

Stefi gróf: Gyönyörü, mi? Én egészen melankólikus vagyok tőle. Megyek friss levegőre.

Kürt (a terraszról nyíló ajtóban): Én meg jövök a friss levegőről. Egyelőre elég volt. (Félig Annához.) Csakugyan hűvös van már arra, hogy az ember kabát nélkül üldögéljen odakint.

(A hátsó társaság lemegy a terraszról.)

Anna: Én megyek is föl a billiárdozókhoz.

Stefi gróf (egy pillantást vet rájuk és megy kifelé).

Anna (indul jobbra).

Kürt (mikor Stefi mögött becsukódott az ajtó): Anna! (Közelebb megy hozzá.)

Anna (aggódva): Vigyázzon. A terraszról belátnak.

Kürt: Lementek sétálni.

Anna: De Stefi még itt van.

Kürt: Ő is lemegy. Egy szót csak, Anna!

Anna: De gyorsan.

Kürt (könyörögve): Anna!… Nem?

Anna: Nem!

Kürt: Anna, én nem várhatok tovább. Nekem el kell utaznom. Nem mehetek el így. Beszélnem kell magával.

Anna: Eleget beszéltünk. Mindent elmondott nekem.

Kürt: Anna, annyi mondanivalóm volna még. Ezek a töredezett szavak, ezek a siető vallomások, ezek a gyors és mindig kettészakított beszélgetések semmit sem mondhattak el. Ma éjjel van az utolsó alkalom, – ezt is el akarja szalasztani?

Anna (habozik).

Kürt: Ez az elszalasztás egy életre szól. Ne legyen gyáva, Anna. Nézzen bele a szívébe: hiszen maga is óhajtja ezt a beszélgetést, hiszen maga is vágyódik utána… Anna, a szeme ellágyult és sóvárgó, maga éppen úgy eped az után, hogy meghallgassa, amit mondani akarok, mint én, hogy elmondjam.

Anna: Istenem… Istenem…

Kürt: Anna, hiszen maga már hajlott felém… a keze visszaadta már az én kezem szorítását, a szeme kivilágosodott, ha szóltam magához. Ne legyen gyáva, Anna. (Más hangon.) Hiszen a félelemre nincs is oka, nem történhetik baj, nem érhet bennünket meglepetés, nem tudja meg senki.

Anna: De ez már csalás. Kürt. Én utálom a csalást. Én nem tudok csalni.

Kürt: Magát ne csalja meg Anna. Attól az egytől féljen, hogy önmagát csalja meg. Ez a végzetes, az életpusztító, a boldogságölő, az embergyilkos csalás. Anna, egy óra mulva mind elmennek itthonról. Anna, nekem ma éjjel beszélnem kell magával.

Anna (összerezzen): Jaj… jön valaki… (A terrasz felé.) Nincs ott valaki?

Kürt: Senki. De látja, ugy-e egy nyugodt szót nem lehet így elmondani? Ugy-e hiába akarnék én a szívéhez egészen közel jutni, hiába akarnék olyan dolgokat elmondani, amelyektől megmelegedne a szíve, amelyek körülölelnék és átmelegítenék magát, hiába érzi maga, hogy magának is szüksége van ezekre a szavakra, maga is várja őket, szomjas rájuk, – nem lehet. Ehhez egyedül kell lennünk, távol a többiektől, teljes magánosságban, megzavarhatatlanul. Anna, nekünk ma éjjel találkoznunk kell.

Anna (reszketve): Istenem… de hol?

Kürt: A maga szobájában, Anna.

Anna (gyorsan): Nem, nem. Azt nem lehet. Azt nem engedem.

Kürt: Hát az én szobámban.

Anna (kínzottan): Kürt!

Kürt: Hát itt.

Anna: Itt. (Utálattal.) Nem szeretem ezt a helyet.

Kürt: Nincs más, Anna. Nincs más választás. Itt kell. Ide kell jönnie.

Anna (összerezzenve): A terraszon van valaki.

Kürt: Senki. De jöhet valaki… Figyeljen hát ide, Anna. Ha a férfiak elmentek… és a többiek lefeküdtek… én itt várok magára. Egész éjjel várok, ha kell. És ha éjjel nem jönne, még reggel is itt talál. De el fog jönni. Látom, hogy eljön. Tudom, hogy jön.

Anna (kínzottan): Milyen csúf dolog ez… milyen méltatlan és csúf dolog. Éjjel… lopva… És ha mégis idetéved valaki?

Kürt: Azért jó ez a hely. Hát aztán? Nem jön ide senki, mert az asszonyok az emeleten laknak. De ha valaki jönne, messziről meghalljuk. És ha repülni tudna, még akkor is mi volna benne: – itt vagyunk, beszélgetünk. Hát aztán.

Anna (rémülten): Valaki van a terraszon. (Jobbfelé indul.)

Kürt (halkan): Anna, ide kell jönnie. Idejön. Mondja gyorsan. Igen? Igen? Igen?

Anna (elsiet): Igen.

MÁSODIK JELENET.

Kürt, László gróf.

Kürt (elgondolkozva néz Anna után, azután előre sétál és maga elé néz: nem diadalmasan, inkább elkomolyodva, úgy mint aki hideg szemmel mérlegeli a jövő eshetőségeit).

László gróf (kinyitja a terrasz ajtaját és belép).

Kürt (hátra fordul): Hm, – csakugyan volt a terraszon valaki? No, mi az, – hallgatózunk, hallgatózunk?

László gróf (a Kürt módját utánozza: a vállára teszi a kezét): Kedves, elég volt a szemtelenkedésből. Mi három héttel ezelőtt egy üzletet kötöttünk; én a kötés révén rámhárult kötelezettségeket pontosan teljesítettem. Te viszont pontos liferálást igértél. Adsza nesze. Itt a pénz… hol az áru? (Leül; mindent a Kürt módjára csinál.)

Kürt (mérgesen, megvetően): Nem buza ez… se nem repce. (Most ő járkál és László gróf ott ül, ahol ő ült volt.)

László gróf: Nem: nem buza, se nem repce, de – ugy-e – az üzlet üzlet.

Kürt: Ne gyötörj örökké. Ne sürgess minden percben. Majd megadok mindent, megadok, de sürgetni nem hagyom magamat. Ne gyere mindennap a nyakamra, mint valami ijedt hitelező.

László gróf: Hm! Mint valami ijedt hitelező… Hm! Nem rossz, nem rossz. Egy bizonyos: ha az ember hitelező, akkor idejekorán ijedezzék.

Kürt: Mi ez? Mit jelent ez?

László gróf: Ez azt jelenti, kedves, hogy te itt egy csendes kis hitelezési csalást akarsz elkövetni. A hitelezett áru csendes eltüntetése… (A lopás mozdulatát mutatja.)

Kürt (rábámul): Te, – te itt csakugyan hallgatóztál.

László gróf (mosolyogva tárja szét a két kezét, mint aki azt mondja: nem lehet tudni, úgy is történhetett).

Kürt (mélyen fölháborodva): Hát tudod, mit mondok neked: ez aztán a legeslegutolsó dolog a világon… utolsó… komisz… közönséges… kapcabetyártempó… szégyelni való… fölháborító…

László gróf: Hja, ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentalizmusnak. Az üzlet üzlet.

Kürt (majd megfullad mérgében, azután hirtelen összeszedi magát. Nyugodtan végignézi a grófot): De hiszen nem is igaz. Hiszen nem is hallhattál semmit.

László (nem válaszol, a Kürt módjára vonogatja a vállát).

Kürt: Hiszen nem is hallottál semmit. Hiszen nem is tudod, miről beszélgettünk. (Gúnyosan): No, nagyon kiváncsi vagy rá?

László gróf (a Kürt módjára): Nem. Egy cseppet sem.

Kürt: Nem? Nem vagy rá kiváncsi?

László gróf: Nem én. Mert te majd úgyis elmondod.

Kürt (előbb ki akar fakadni, azután ismét meggondolja a dolgot. Vállvonogatva): Elmondom… persze, hogy elmondom. Miért ne? Hát kérlek… hát én ostromoltam… könyörögtem neki… ahogy tudtam, imádkoztam hozzá, de édeskevés eredménnyel. Nem akar. Hiszen igen: fő… fő… lágyul, puhul, melegszik… kis dolgokban enged is valamennyit… amint már mondtam… de magát az ügyet illetőleg, a lényeget illetőleg úgy áll, mint a Mátra odakint. Nem lehet… Hát mit csináljak? Várni kell… tovább kell főzni…

László gróf: Szóval a tudományod itt csődöt mond.

Kürt: Még nem tudom… de (maga is bizonyítja:) nem lehetetlen, igazán nem lehetetlen.

László gróf: Ez a lány a – harmadik fajtából való. Vagy te vagy az, aki kellesz neki, akkor jó, vagy nem te vagy és akkor hiába beszélsz neki az angyalok nyelvén is. Hát… hm… úgy látszik: nem te vagy az, aki kell neki.

Kürt: Hát… úgy látszik… Bizony, úgy fest a dolog. Azért… nem mondom, minden reményt nem kell még föladni… hiszen azért haladtam én, csak várni kell egy kicsit, várni, várni. Kérlek, nyugodj ebbe bele. És nyugodjanak bele a többiek is. Jó?

László gróf: Hát jó… ha nem lehet egyebet csinálni.

Kürt: Nem lehet. Nem lehet. No én most veszem a kabátomat és kinézek egy kicsit…

László gróf: Nézz ki. Jó mulatást.

Kürt: Köszönöm. (Indul.) Nem jössz?

László gróf: Nem. De várj csak te is egy percig.

Kürt (megáll).

László gróf: Gyere csak ide.

Kürt (odamegy).

László gróf (halkan, nyugodtan): Mondd csak, kérlek, azt hiszed te, hogy én elhiszek egy szót ebből az egészből?

Kürt: No de kérlek…

László gróf: Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen dolgokba bebukom. (Föláll, lemosolyogja.)

Kürt: No de hát kérlek, ne akarj itt mindenáron fölébem kerekedni. Hidd el, amit mondok. Ha mondom, hogy úgy van, akkor…

László gróf: Akkor nincs úgy.

Kürt: De hát végre is hogyan bizonyítsam neked?…

László gróf: Sehogyan. Akármit csinálsz, az ellenkezőjét bizonyítja. Akárhogy teszel, rosszul teszed. De ne hidd azt, hogy mi mindnyájan vakok és süketek vagyunk és ne hidd azt, hogy bennünket az orrunknál vezethetsz. Mi nagyon jól látunk mindent és nagyon jól hallunk mindent. Tudunk mindent, még azt is tudom, hogy te tudod, hogy én tudok mindent. Hogyan képzelhetted hát, hogy én bedülök neked… Ilyen fiatal vagy. (Visszamegy a helyére.)

Kürt (elámulva hallgatta): No, de kérlek… (más elhatározással) hát jó… hát mit akarsz?

László gróf: Azt akarom, hogy teljesítsd a szerződésünkben elvállalt kötelezettségedet.

Kürt: De ha nem tudom. Ha még nem lehet… Ha egyszer várni kell.

László gróf: De várni nem lehet.

Kürt: Hja… sajnálom.

László gróf: Hja igen… magam is sajnálom. Akkor tehát nincs más hátra, mint hogy utazz el.

Kürt (meghökkenve): Mint hogy elutazzam?

László gróf: Igen: mint hogy szedd a cókmókodat és – adieu!

Kürt (gőgösen): Hiszen jó, rendben van, – de miféle hang ez?

László gróf: Én ezt bizonyosan nem mondtam volna neked, vagy ha mondtam volna, másképpen mondtam volna, ha te nekünk vendégünk lettél volna. De minthogy nem voltál vendégünk, hanem… szóval, minthogy az üzlet üzlet, – hát ajánlom magamat.

Kürt: De hiszen, ami az üzletet illeti, az még… esetleg…

László gróf: Nem várhatunk tovább. Az esküvőhöz szükséges iratok megszerzését nem tudom tovább meggátolni, pár nap mulva utazunk innen, Budapesten már nem lehetsz velünk, le kell tehát mondanunk a dologról. Mi belenyugszunk abba, amin, úgy látszik, nem lehet változtatni. Próbálj te is másképpen boldogulni. No, – Isten veled.

Kürt (kissé dacosan): Hát jó. Holnap reggel utazom.

László gróf: Nem.

Kürt (azt hiszi felülkerekedhetik): Mit nem? De igenis. Egy perccel sem maradhatok tovább. Holnap reggel utazom.

László gróf: Tévedés.

Kürt: Mit? Mi a tévedés?

László gróf: Hogy holnap reggel utazol.

Kürt: Miért?

László gróf: Mert még ma éjjel utazol.

Kürt: Miii?

László gróf: Ne szólj semmit, kérlek, nincs semmi akadály. Most félkilenc. Félóra alatt összecsomagoltathatod a holmidat. Az autó tíz perc alatt ott van veled az állomásnál. Féltízkor indul a vonat, még vársz is egy negyedórát. Reggelre Budapesten vagy.

Kürt (kínlódva): De én… én… én… (hirtelen) nem szeretek éjjel utazni.

László gróf: Hja, sajnálom, akkor… menj le talán a faluba… vagy szállj ki valamelyik állomáson… de itt nem maradhatsz éjszakára.

Kürt: De miért?

László gróf: Nem maradhatsz itt… mert mi nem töltjük itthon az éjszakát… és… mert nem tűrhető, hogy akkor te itt maradj… egy fedél alatt azzal a nővel… aki gróf Cserháti Ferenc menyasszonya és akihez téged, és akit hozzád régi s új vonzalom szálai fűznek.

Kürt: De hiszen ez őrültség… hiszen Ferenc gróf erről nem tud semmit…

László gróf: Elég, ha mi tudunk. A bátyánk becsülete nekünk van olyan drága, mint a magunké.

Kürt: De hiszen én mindent megtettem… hiszen a gróf engem nagyon megkedvelt, mióta jól viselem magamat. Hiszen a grófnak esze ágában sincs gyanakodni.

László gróf: Légy nyugodt: mi majd fölnyitjuk a szemét. Hát… hm…

Kürt (forr benne a méreg): Úgy?

László gróf: Igen: úgy. Hát hm… Isten veled.

Kürt: Ohó! Ti ki akartok engem innen dobni?

László gróf: Igen. Ki akarunk dobni.

Kürt: Úgy? Hát figyelmeztetlek rá, hogy ez nem fog sikerülni. Ohó, ilyen könnyen velem nem lehet elbánni. Te ragyogsz az örömtől, hogy visszaadtad nekem a kölcsönt… hát én az örömedet kissé meg fogom keseríteni legalább. (A rendes, nyugodt hangján beszél most már.) Ha lebonyolítjuk az ügyet, bonyolítsuk le egészen. Ha őszinteségre került a sor, hát legyünk egészen őszinték. Te nagyon jól tennéd, ha kissé visszariadnál a teljes őszinteség korszakától.

László gróf (vontatottan): N… n… nem! Én… n… n… nem.

Kürt: Nem? Te, úgy látszik, elfelejtetted, mit jelent az, ha én őszinte kezdek lenni.

László gróf: N… n… nem!… Én nem felejtettem el. Engem nem zseniroz. Csak tessék…

Kürt: Úgy? Úgy? (Ingerülten jár föl és le; önmagát utánozza.) Jó, hogy jön gróf úr. – Jó, hogy jön! (Ránéz Lászlóra.)

László gróf (a legnyugodtabb érdeklődést mutatja): Ah, mi ez?

Kürt: „Uram, én egy megbízást kaptam; belevág a metiermbe, nekem üzleti ügyem; de neked károd volna belőle, én téged tisztellek, nagyrabecsüllek, szeretlek, tehát elmondom neked.“ (Szünet.) Mit gondolsz… mi történik akkor, ha én odalépek Ferenc grófhoz és ezt mondom neki?

László gróf: Hogy mi történik?

Kürt: Igen, igen, – mi történik?

László gróf: Az történik, jó fiu, hogy úgy kiröpülsz innen, hogy csak úgy ropog, hogy nem vasúton mégy el innen, hanem repülsz, mintha repülőgépen mennél. Az történik, jó fiu.

Kürt: Ohó, ezt majd meglátjuk.

László gróf: Majd meglátjuk. Tessék, próbáld meg. Hát te, jó fiu, hát azt gondoltad te, hogy ezzel a stupid kis fogással másodszor is boldogulsz? Szegény ember vagy te mégis! – hogy még egy másik ötletre sem telik neked. Azt hiszed, nem gondoskodtam én róla, hogy ha eszedbe jutna még egyszer így ugrálni, akkor a saját fejedet verd bele a plafondba? – Hát menj… mondd el… Ferenc akkor jön én hozzám és azt kérdezi: mi igaz belőle? Semmi, mondom én. Semmi, mondjuk mindnyájan. Ez az ember meg van bolondulva, elszédült ettől a levegőtől, részeg lett a szokatlan környezettől, plebejus, bugris, duhaj, részeg szegénylegény, pénzt akar, zsarolni akar, – ki vele. (Halkan.) Ki vele! Ki a zsarolóval! Mars ki innen! – Ez fog történni, öcsém!

Kürt (lihegve): Az… az nem olyan bizonyos. Én elmondok mindent.

László gróf: És mi mindenre azt mondjuk, hogy hazugság. Hazudik! Zsarol! Ki vele! Szegény ember, csak nem gondolod te, hogy ha állítás van szemben állítással, akkor Ferenc, Ferenc! neked fog hinni. (Orrhangon.) Hazudik! Zsarol! Ki vele!

Kürt (mint a fogoly tigris): Én… én… be fogom bizonyítani neki…

László gróf: Mivel bizonyítod? Miféle bizonyítékod van? Szavak… (Orrhangon.) Hazudik!

Kürt (kétségbeesve töri a fejét): Hahó… van bizonyítékom. Van bizonyítékom. Az előleg, amelyet adtál. A foglaló. A csekk. Azt nem tagadhatod le. Az megvan. Az bizonyít.

László gróf (föláll, lemosolyogja): Szegény fiu! Csak nem gondolod, hogy ilyen fontos dolgokról megfeledkeztem?

Kürt: Mit mondhatsz arról? Mit foghatsz rá? Miért adtad azt?

László gróf (nyugodtan): „Kedves Ferenc… milyen igazad van, hogy gyűlölöd a kártyát. Be kell vallanom neked, hogy veszítettem… elég jelentékeny összeget… Olyan ember nyerte el tőlem, akiről azt hittem korrekt ember. Gentleman. Kifizettem neki. Utóbb már arra nézve is kétségeim támadtak, korrektül játszott-e… egyelőre nem leplezhetem le, meg sem nevezem, de vigyázok a kezére és ha rákerül a sor, lecsapok rá.“

Kürt: No… ez sokat fog érni… Ha ezt utólag elmondod neki. Hiszen ez nyílvánvalóan hazugság. Hát csak tessék. Majd meglátjuk, mit érsz vele. Én elmondom a magamét, meglátjuk mit ér, ha ezt utólag elmondod neki.

László gróf: Kedves! Én ezt három héttel ezelőtt mondtam el neki.

Kürt (a torkán akad a szó): Há… rom…

László gróf: Három héttel! Egy nappal azután, hogy a csekket átadtam neked. Hát most csak tessék, próbáld meg…

Kürt (megsemmisülten áll).

László gróf: De siess vele, mert aztán menned kell. Menj! Menj! Nem vagy ide való, a metierdet sem érted, a fachodban is kontár vagy, plebejus vagy, szegény szegénylegény vagy, megbuktál, menj.

Kürt (habozik, menjen-e. Már menne, de ekkor):

László gróf (halkan, óvatosan): Ha azonban kiderülne, hogy a metierdet mégis érted… ha… ha… az üzletünk le volna bonyolítható… akkor a kötésünk áll. Akkor egyelőre maradhatnál és… amikor mégy, akkor sem mégy üres kézzel.

Kürt (habozik, rágja a száját, ökölbe szorul a keze.)

László gróf: Én minden kötelezettségemet állom. Én… promptúl fizetek. Liferálás után. Tehát vagy maradni és… (Kézmozdulat.) Vagy menni. Rögtön.

Kürt (elszánta magát, kemény, kegyetlen, lelkiismeretlen): Eh! Mit!… Maradok. Mit kívánsz tőlem?

László gróf: Hogy mondd meg nekem, mit beszéltél a Galambos-lánnyal. Nem: – hogy mondd meg, mikor találkozol vele.

Kürt (halkan, közömbösen): Ma éjjel. Ha elmentetek.

László gróf: Hol?

Kürt: Itt.

László gróf: Itt? És mikorra lehet ebből a találkozásból… flagrant delit.

Kürt (vonogatja a vállát).

László gróf: Nem lehetne, hogy innen… átsétáljatok… például a te szobádba.

Kürt: De… Remélem… Megpróbálom. Lehet.

László gróf: Alkalmazz erőszakot. Ez alighanem a második fajta. Szeretne, de: „nem“. Alkalmazz erőszakot Rúg, harap, de utólag…

Kürt (fanyarul): De utólag?

László gróf (maga is egy kis mosollyal): De utólag hálás lesz neked. Nekem egyébként nem kell más, csak az, hogy a szobádban legyen. Ott lesz?

Kürt: Ott.

László gróf: Ez úgyis alkalmatlan hely… tágas… téres… hideg… Hogyan tudom én meg, hogy bizalmasabb helyre, intimebb környezetbe kerültetek?

Kürt: Hát ti… hol lesztek?

László gróf: Mi… (gondolkozik) elhajtatunk és… a (kimutat a verandán túlra) a park végén a kertilakban várunk. Miből tudom meg, hogy?…

Kürt (vonogatja a vállát).

László gróf: Nézd kérlek… ha a dolog komolyra válik… csavard le a terrasz felé világító lámpákat. (Mutatja a villamos lámpa csavarját.) Minek akkor már az a nagy világosság… kedves félhomály kell… lágy tónusok… intim világítás… Hangulat! Stimmung! Jó?

Kürti (elszántan, de halkan): Jó.

László gróf: Akkor hát ez áll. Rendben van. És hogy az én kötelezettségeimre nézve semmi kétséged ne legyen, itt van egy levél, (mutatja) utasítottam benne a bankomat, hogy azt az összeget, amelyben megállapodtunk, írja javadra. Ezt a levelet én rögtön elküldöm… Ha minden úgy lesz, amint remélem, akkor ez végleges intézkedés; ha te… valami módon… szóval, ha csalódnám benned, akkor táviratilag egyszerűen megsemmisítem a rendelkezést. A pénz a markodban van… rajtad áll, hogy ki ne ereszd belőle.

Kürt (megnézte a levelet): Ezt rögtön elküldöd?

László gróf (megnyom egy csengőt, a belépő inashoz): Ezzel a levéllel lemenni az esti vonathoz. A postakocsiban expressz föladni. Egy-kettő. (Leragasztja a levelet.)

Az inas: Igenis, gróf úr. (Elmegy.)

László gróf: Ez az utolsó… és egyetlen próba. Másodszor nem menne. Vagy megszerzed ma ezt a pénzt, vagy soha. Most rajtad áll… Hát rendben vagyunk?

Kürt (kezd izgatottá lenni): Igen.

László gróf: Jó. Akkor én most itthagylak. Ne felejtsd el, ha a dolog komollyá válik… (Mutatja a villamos csavart.) Ez nem feltünő. Ne felejtsd el. (Menni készül.)

Kürt (izgatottan, de nem külső, hanem belső izgatottsággal): Várj csak… most te persze ezt megmondod a többieknek… De… mi történik akkor, ha… az öreg úr fogja a puskáját és a gyönyörüen megkonstruált flagrant delit láttára egyszerüen belém lő?

László gróf: No de hát… kérlek… attól csak nem tartasz?

Kürt: Dehogy nem tartok. Most már éppen eléggé ismerem. „Házam becsülete.“ „Nevetségessé tettek“. „Hazudtak nekem.“ „Itélkezni fogok.“ Bizonyos, hogy ez jön.

László gróf: No de kérlek… hiszen most már úgy megkedvelt…

Kürt: Annál inkább.

László gróf: De hát csak nem félsz?

Kürt: Hogy az ördögbe ne félnék.

László gróf: De hát ezt ne mondd nekem. Te nem vagy gyáva.

Kürt (mérgesen): Dehogy nem vagyok gyáva. Minden okos ember gyáva.

László gróf: De hiszen te annyi példáját adtad a vakmerőségednek.

Kürt: Csak az ostobák vakmerőek. Én bátor vagyok, ha kell. Bátor vagyok, ha nem lehet másképpen és akkor senkinek sem tanácsolom, hogy velem szembe kerüljön. (Nagyon mérgesen.) Bátor vagyok, ha nem lehet elszaladni. Érted? Minden okos ember így bátor.

László gróf: Hát kérlek, ha komolyan attól tartasz, én kezeskedem róla, hogy semmi bajod sem történik. Én meg-fo-gok gátolni mindent, ami erőszak, bosszúállás, „itélkezés“ volna. Megnyugtat ez?

Kürt: Nem nagyon.

László gróf: Miért?

Kürt: Miért? Mert rád nézve az volna a legkellemesebb elintézése az ügynek, ha az öreg úr engem olyan alaposan keresztüllőne, hogy meg sem mukkanok. Akkor sietve telegrafálnál Budapestre… és nemcsak a pénzed maradna meg és nemcsak a házasság maradna el, hanem az öreg is elmaradna: őt is bedugnák egy kicsit valami nyugalmas intézetbe.

László gróf (habozik).

Kürt: Erre nem gondoltál eddig, de a tanács megér néhány millió forintot, mi?

László gróf: Ugyan menj kérlek, csak nem hiszed… én engedem, hogy a családunkra ekkora botrány zuduljon rá. És minek volna ez nekünk? Ha egyszer a házasság nem lesz meg, mi elértük a célunkat. És gondold meg: ha te… te csak megsebesülsz… és ha azután beszélni kezdesz…

Kürt: Légy nyugodt, kezdek.

László gróf: Nohát, hogy tarthatsz akkor ilyesmitől. Légy nyugodt: én a magunk érdekében meggátolok minden… szerencsétlenséget. Én állok az útjába. Én vetem magam elébe. Hiszen nekem nagyobb érdekem, mint neked. Hát akkor: én most sietek, mert nemsokára indulunk. Mindenesetre: viszontlátásra.

Kürt (elgondolkozva): Viszontlátásra.

László gróf (indul kifelé).

Kürt (gondolkozva áll, azután elmegy balra).

László gróf (várta, míg elmegy, kiszól a terraszra): Stefi!

HARMADIK JELENET.

László gróf. Stefi gróf. Kürt.

Stefi gróf: Itt vagyok.

László gróf (gyorsan): Igazad volt. Arról beszéltek.

Stefi gróf: Nohát…! Az én szemem…! Szerelmi dolgokban…! És most mi lesz? Mikor kezdődik az isteni szinjáték, az elragadó, örök, örök komédia?

László gróf (gyorsan): Én mindjárt visszajövök. Várj itt, egy percig. Ha Kürt ki akarna jönni, tartóztasd föl addig, míg én a többiekkel beszélek. Ne engedd kimenni… azután a többiek kint fogják, amíg én Ferenccel beszélek.

Stefi gróf: Jó, jó… (Dörzsöli a kezét.) Zajlik az élet, zajlik az élet. (László gróf kimegy, de ő tovább mondja.) Én csak mint amatőr gyönyörködöm már a zajlásában, de így is elragadó, sőt csak így van tiszta, művészi öröme az embernek belőle. Nekem mindegy: jobbra dől, vagy balra dől… (A szava dünnyögésbe vész; a pianinóhoz sétál, játszani kezd rajta.)

Kürt (balról jön, felöltő van rajta).

Stefi gróf (ekkor nagy nyomatékkal kezd játszani és hangosan – de szavak nélkül – dudol azzal a célzattal, hogy Kürt megálljon).

Kürt (meg is áll egy másodpercre, meg akarja kérdezni, mi a dal, de ideges; egy ideges mozdulattal abbahagyja tehát a dolgot és indul kifelé).

Stefi gróf (félszemmel nézte; azután – mikor látja, hogy megy – úgy tesz, mintha most vette volna észre): Hallo old boy! Ön még nem hallotta?

Kürt: Mit?

Stefi gróf: Nem? Pedig ön fogja igazán méltányolni.

Kürt: Mit?

Stefi gróf (lassan): Tudja: én utálom a népdalokat. Galambom, gerlicém, gerlém, tubám, subám, bundám, gallérom, (erre emelkedőbb hangon:) nadrágom, sás, káka, nád, ruca, csillag, hólyag, haramia! – utálom. Az egész népköltészet blague, vicc, mumpic. De néha talál az ember egy olyat, hogy sírni tudna örömében és elragadtatásában.

Kürt (szórakozottan): Igen… van néhány olyan…

Stefi gróf: Ön tud olyat? Például.

Kürt (szórakozottan): Hát istenem… például: „Amerre én járok, még a fák is sírnak…“

Stefi gróf (undorral): A… á… áh! Dehogy. Hiszen ez is csillagom, subám, gallérom, nád, káka, sás! – Nem ilyent. Olyant, amiben filozófia van. Tud olyant?

Kürt (szórakozottan, menni akar): Nem… olyant nem tudok.

Stefi gróf: De én igen. Most találtam. Ez mégis csak nagyszerü egy vidék… Ma hallottam. Hallgassa meg:

(Szünet.) Elragadó, mi?

Kürt: Igen. Ez… ez az egész?

Stefi gróf: Igen. Ez benne a nagyszerü. Semmi bundám, bánatom, csillagom: nem négy sor, nem két negyed, a dalforma is át van törve, – egyszerűen: meghalt a juhász…

Kürt (szórakozottan, menni akar): Igazán, nagyon érdekes.

Stefi gróf: Több, mint érdekes. Mély; bölcs, elmés, schoppenhaueri. Látja: minden filozófiának a halál a kezdete. Az ember ott válik emberré, mikor gondolkozni kezd a halálról. (Fájdalmasan.) „Ki mondja most a kutyának: csiba te!“ Ebben benne van minden: a juhász élete, a kutya élete, a juhásznak a kutya iránt való hálátlansága is, a kutya további sorsa, elhagyatottsága, az emberre ráutalt volta. (Kürt ideges és menni szeretne.) A megható a dologban az, hogy a juhász meghalt. Pedig mit veszített? Mindössze azt: nem mondhatja a kutyának: csiba te. Másrészt: a juhász és a kutya: ez egy kis közösség, egy életszöglet, egy mikrokozmosz. Ennek most vége. És föltárul a nagy probléma: hogyan alakul a kutya sorsa: „Csiba te“, ez nem volt kedveskedés. De (tragikusan) ki mondja ezentúl? (Kürt menni akar.) És… és… ebben a vonatkozásban maga a „csiba te“ önálló létet kap, egy bizonyos autonómiát, függetlenné lesz embertől és kutyától… és… és…

(A terrasz ajtajában megjelenik László gróf.)

Kürt (szórakozottan): És?

Stefi gróf (megkönnyebbülten): És… eddig van. Vége. Gyönyörü, mi?

Kürt: Elragadó! (Szórakozottan indul kifelé.)

László gróf (az ajtóban Kürthöz): Menj, menj, az asszonyok reklamálnak. Kérdezni akarnak tőled valamit, udvaroltatni maguknak, vagy udvarolni neked egy kicsit.

Kürt (szórakozottan): Igen, megyek. (Megy és az ajtóban találkozik Viktor gróffal, aki ingerülten, dühvel, utálattal akar a szemébe nézni.)

Kürt (észre sem veszi, hanem kimegy).

NEGYEDIK JELENET.

László gróf, Stefi gróf, később Viktor gróf és Anna.

Stefi gróf: Csakhogy itt vagy már. Legfőbb ideje volt. A filozófia kezdett elfogyni… Megmondtad nekik?

László gróf: Igen.

Stefi gróf: Boldogok?

László gróf: Képzelheted.

Stefi gróf: Képzelem. Asszonyok számára mégis csak a legnagyobb öröm, ha egy másik asszonyt visznek a vesztőhelyre. A szerelmi mészárszékre.

László gróf (türelmetlenül): Ferenc még nem jött le?

Stefi gróf: Nem. Billiárdozik. (Filozófusan.) Az örök férj. Ha hatvan esztendős vőlegény is… Billiárdozik.

László gróf: Ha én Mihálynak nem tudnám elmondani a dolgot, hozzád küldöm majd.

Stefi gróf: Küldd hozzám. Én elmondom neki. Nagy örömhír! Örvendetes családi esemény. A család fejének menyasszonyát lekapják a lábáról…

László gróf: Hallgass. Jön valaki.

Anna (jobbról jön).

László gróf: Mi az, kedves Anna… Vége a partienak?

Anna: Nem. De mindjárt vége lesz. Nemsokára jönnek le.

László gróf: No, én addig fölnézek hozzájuk. Ki győz?

Anna: Oh, természetesen Ferenc gróf.

László gróf: Természetesen.

Anna: Negyven point-nel van előnyben. Ő vele nem lehet mérkőzni.

László gróf: Persze, hogy nem… (Megy jobbra.)

Stefi gróf: Persze, hogy nem… (kisétál a terrasz felé).

Viktor gróf (eddig meglapult a bal szöglet hátterében. Nem rejtőzött, csak irtózatos izgatottsággal meghúzódott. Remeg a fölindulástól.)

Anna (egy másodpercig habozik, mit csináljon, azután le akar ülni. Észreveszi Viktort, kissé meglepetve): Ni, Viktorka, maga itt van? Miért olyan csendesen, meghúzódva? (Leül.) Tudja-e Viktorka, hogy olyan ott a szögletben, mintha lesben állna?

Viktor gróf (remegve): Kire állnék lesben, Anna? Nincs itt senki, aki bújkál. Nincs itt senki, aki titkol valamit. (Szünet.) Ugy-e nincs?

Anna (mereven): Nincs, Viktorka.

Viktor gróf: Egészen más volna, ha itt olyan emberek járkálnának, akik… csalók… árulók… Akkor… akkor igenis lesben állnék azért, hogy rácsaphassak a… a gazemberre, hogy megfogjam a torkát és péppé rugdaljam a koponyáját. Utálom az árulót, a szemétfickót, a gazembert, a kutyáknak tudnám hajítani a testét…

Anna (kissé elcsodálkozva): Kire haragszik úgy?… Milyen furcsa kedvben van, Viktor. Embergyűlölő, rossz, keserü kedvü…

Viktor: Nem lehet mindenkinek olyan jó kedve, mint magának, Anna.

Anna: Mint nekem? Honnan gondolja, Viktor, hogy nekem jó kedvem van?

Viktor gróf: Hát istenem… bizonyosan jókedve van… egy ilyen szép lány, mint maga… akit mindenki szeret… Bizonyosan jókedve van.

Anna: Nem, Viktorka. Ideges, fáradt és szomoru vagyok.

Viktor gróf (közeledik hozzá): Úgy? Hm. És… miért ideges?

Anna (egy intéssel válaszol).

Viktor gróf: Van talán valami oka az idegességre? (Nagyon idegesen.) Nincsen? Ugy-e? Mi oka is lehetne rá? Minden úgy történik, amint akarja, azt teszi, amit akar… nem törődik senkivel, egészségesen kegyetlen.

Anna: Ne Viktorka… ne bántson. Nézze, jőjjön: üljön le ide. Hiszen maga a barátom, ugy-e? Üljön le ide és legyen kedves hozzám, legyen jó hozzám, úgy, amint szokta.

Viktor gróf (alig bír a megindultságával; leül, megragadja az Anna kezét): Anna… ha tudná…

Anna (kiszabadítja a kezét): Ne Viktorka, ezt nem. Hiszen megállapodtunk. Hiszen maga is belenyugodott, amióta tudja, hogy a Ferenc gróf felesége leszek.

Viktor gróf (a foga között): Az lesz?

Anna: Mit mond, Viktor?

Viktor gróf (másról beszél): De Anna… a kezét… a kezét csak szabad.

Anna: Nem, Viktor, azt sem.

Viktor gróf (keserűen): És… senkinek sem szabad? Másnak sem szabad?

Anna: Sen… (megakad a szava). De micsoda hangon mondta ezt… mit akar ezzel mondani, Viktor?

Viktor gróf: Nekem gyönyörüen megmagyarázta, hogy az is csalás, ha a kezét megfogom és ha csak a kezét csókolom; nekem ezt sem engedi meg és…

Anna: És?

Viktor gróf: És… és… (dacosan vonogatja a vállát) semmi. Csak nekem ezt sem engedi meg és…

Anna: Mit: és? Miért mondja ezt, Viktor? Folytassa. Mondja tovább. És… és?…

Viktor gróf (keserűen): és… és csak maradjon is ilyen rideg és hozzáférhetetlen és korrekt, mert…

Anna: Mert?

Viktor gróf (nagy zavarban):… mert… csak… mert természetes, hogy csak… csak úgy lehet… a Ferenc bácsi felesége… (Dadog.) Másképpen nem… ugy-e… az természetes… hiszen… fölfedezhetnék… elárulhatnák…

Anna (nagy szemmel, merőn nézi. Azután elszánja rá magát, hogy kiveszi a titkát): Viktor… ugy-e, maga barátom nekem?

Viktor gróf: Igen.

Anna: Őszinte, jó barátom.

Viktor gróf: Én az vagyok.

Anna (lassan közelebb húzódik hozzá): Viktor… nekem olyan nagy szükségem van egy megbízható, őszinte barátra. Én olyan elhagyatott vagyok, nekem nincs senkim, akiben megbízhatnám…

Viktor gróf: De nem Anna… hiszen van magának más barátja is… régi barátja… akiben jobban bízik.

Anna (közelebb símul hozzá): Az úgysem tart már… legfeljebb egy-két napig. De azután… ha én a Ferenc gróf felesége leszek… akkor nem lesz senkim… senkim, Viktor. (Megfogja a kezét.) Akar-e akkor majd az én legjobb… legjobb barátom lenni; hívem; bizalmasam; az egyetlen; a legjobb… legjobb barátom…

Viktor (reszket, sóhajtva): Anna!

Anna (hozzásimul): Ha egyedül leszek, maga jön el hozzám. Ha szomoru leszek, maga vígasztal meg, ha fázom, akkor magához simulok… Akarja?

Viktor gróf (reszketve): Akarom.

Anna: Akkor hát így lesz… (vár)… ugy-e?…

Viktor gróf (reszketve, szinte sírva bugyog belőle a szó): De Anna, akkor ne bízzék ebben az emberben. Ne higyjen neki. Ne… ne… ne engedjen… a… szavának. Megcsalja magát. Elárulja. Gazember; hiszen én mondtam magának, Anna, hogy gazember. Szemétfickó. Rongy. Gazember.

Anna (nem ereszti el, a fölindulását legyűri): Jó. Ezt Kürtre mondja… de mivel bizonyítja ezt, Viktor?

Viktor gróf: Mivel? Tudja, miért jött ez az ember ide?

Anna: Miért?

Viktor gróf (suttogva): Azért, hogy a maga házasságát Ferenc bácsival meggátolja.

Anna: Igen… én ezt tudom. De… ezért még nem gazember. Hiszen én mondtam, hogy mi ismertük egymást régebben már… és… és… ő is el akart engem venni… nem gazember tehát, ha ezt a házasságot meg akarja gátolni.

Viktor gróf (kétségbeesve): De Anna, hiszen nem azért akarta meggátolni. Hanem pénzért. Pénzért.

Anna (lélegzet nélkül): Mi… Mit mond, Viktor?

Viktor gróf: Pénzért, ha mondom. (Suttogva.) A becstelen! Gazember! Fölbérelték, idehozatták, összeadták a pénzt… Már kapott is pénzt és még többet kap… ha… ha…

Anna: Ha… ha…

Viktor gróf: Anna… (keserűen, halkan) maga ide akart jönni a hívására… itt akart találkozni vele… éjszaka, mikor mindnyájan elmentünk.

Anna (lélegzet nélkül): Pénzért… azt mondja… pénzért.

Viktor gróf: Igen.

Anna (lihegve): És mondja, Viktor, mikor kap még több pénzt? Ha…

Viktor gróf: De nem kapja meg; a gazember; hiszen most már nem jön el ide, ugy-e nem, Anna?

Anna: Nem. Nem. De… mikor kapott volna… Ha? Ha?

Viktor gróf: Akkor, ha… ha Ferenc bácsi magát… nála találta volna.

Anna (szinte elvakultan a fájdalomtól, a szeméhez emeli a kezét): De hogyan? Hát… igen, értem, mindent tudnak. De hiszen úgy van, hogy én itt találkozom vele. Hát hogyan nála?

Viktor gróf: Úgy Anna… hogy maga… maga bement volna… innen a szobájába.

Anna: Ah, ezt igérte meg?

Viktor gróf: Ezt.

Anna: Ezért kellene pénzt kapnia?

Viktor gróf: Ezért.

Anna (a homlokára és a szemére szorítja a kezét és hátratántorog).

Viktor gróf: Mi az, Anna?

Anna: Semmi. Semmi. (A fegyverállványhoz támaszkodott. Hirtelen megfordul, kiránt egy fiókot és kivesz egy Browning-pisztolyt.)

Viktor gróf: Anna, mit csinál?

Anna: Elveszem ezt a pisztolyt. Hiszen nekem ajándékozta Viktor, ugy-e? Most köszönöm. És megtanított bánni vele. Köszönöm, Viktor.

Viktor gróf: De Anna, minek ez most magának?

Anna: Én megmondtam, Viktor, ugy-e, hogy vannak árulások a világon… vannak tőrbe csalások, amikor ölni is szabad, amikor ölni kell, annál inkább, minél becsületesebb és minél jobb az ember.

Viktor gróf: De nézze… Anna… az Isten szerelmére, hiszen ez őrültség. Minek ez most, amikor már tudja… Amikor tudja, hogy gazember, amikor tudja, miért hívta magát. Minek most ez a védelem?

Anna: Nem védelem ez már.

Viktor: Maga most egyszerüen nem jön el. Egyszerűen nem jön ide.

Anna: Idejövök.

Viktor gróf: De hiszen akkor kiteszi magát mindennek…

Anna: Mindennek. (Nagy lélekzet.) És ha… ha azért hivott… ha azt akarta… ha azt akarja, hogy meglephessenek, hogy én… bemenjek hozzá… akkor… akkor…

Viktor gróf: Akkor?

Anna (alig bír a sírásával; lehajtja a fejét, de azután felemeli): Akkor én megölöm. (Elmegy jobbra, útközben kibuggyan a sírása.)

Viktor gróf: Anna… (utána akar menni, de Anna elhárítja).

ÖTÖDIK JELENET.

Viktor gróf, László gróf, Mihály gróf, Ferenc gróf.

László gróf: Kivel beszélgettél itt Viktor?

Viktor gróf (nagy zavarban): Annával.

László gróf: Mit beszéltél vele?

Viktor gróf: Ah, semmi nevezeteset… vadászatról… fegyverekről…

László gróf: Hová ment?

Viktor gróf: Bement a szobájába.

László gróf (bosszantja ez a hír, türelmetlenül csettint): Vajjon soká marad bent? Vagy hamarosan kijön?

Viktor gróf: Nem tudom… De… mintha… nem érezte volna egészen jól magát… kis fejfájás talán.

Mihály gróf (jobbról sietve): Hát mi ujság? Mondd el gyorsan. Csakugyan meglesz ma?

László gróf: Nem jön még Ferenc?

Mihály gróf: De igen, ő is jön… bekopogtatott Annához… (Hátrafordul.) Már jön is.

László gróf (gyorsan): Menj Stefihez; ő majd elmondja. Kürtöt az asszonyok ne eresszék el egyelőre.

Mihály gróf: Jó.

Ferenc gróf: Ah, itt vagytok. Nem mentek ki?

Mihály gróf: De igen. Megyünk… Jössz, ugy-e, Viktor?

László gróf (Ferenchez): Nem jönnél te is ki egy kicsit? Lesétálnánk a nagy alléba…

Ferenc gróf: Nem, én itt maradok. Megvárom Annát. Itt kellett volna rám várnia. Azt hittem, itt lesz, de bekopogtattam a szobájába… nem érzi egészen jól magát…

László gróf: Igen… Viktor mondta… egy kis fejfájás.

Ferenc gróf: Én megvárom. Itt. Ti csak menjetek…

Mihály gróf: Igen… (Viktorral elmegy.)

Ferenc gróf (Lászlóhoz): Te nem mégy?

László gróf: Nem. (Lassan.) Ha nem volna terhedre, szeretnék veled egyről-másról beszélgetni.

Ferenc (nem is igen hallotta, mit mondott): Mi baja lehet vajjon?… Csak nem valami komoly dolog?

László gróf (lassan): Nem… nem lesz semmi komolyabb baja.

Ferenc gróf: Igen; azt mondta, hogy pár perc mulva kijön.

László gróf: Úgy? No hiszen akkor bizonyosan…

Ferenc gróf: Jó volna mégis az orvost fölhivatni.

László gróf: Hiszen azt majd meglátod…

Ferenc gróf: Igen. Ha kijön. Megvárom. (Leül.) Te mondani akartál valamit.

László gróf: Szívesebben elhalasztanám. Ez nem alkalmas hely… megzavarhatnak… Nem jönnél föl inkább a billiárdszobába?

Ferenc gróf: Nem. Itt akarok maradni az Anna közelében. Hátha szüksége van valamire. És ki zavarhatna itt? Legföljebb Anna jöhet és az nem baj.

László gróf: Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte sem volna kivánatos.

Ferenc gróf: Ő minden beszélgetésnél jelen lehet, amelyet én folytatok.

László gróf: Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte az, amely legkevésbbé kívánatos.

Ferenc gróf (föláll): Mi?

(Szünet.)

László gróf: Hm… igen… róla akarok veled beszélni.

Ferenc gróf (megvetően elmosolyodik, végtelen lenézéssel legyint egyet a kezével; azután visszaül a helyére. A gesztusa azt jelenti: tessék, de ez nemcsak hiábavaló, hanem rossz és megvetni való dolog is).

László gróf: Én érzem, milyen nehéz az a feladat, amelyre vállalkozom. De az irántad való tisztelet és szeretet, a nevünk és a becsületünk féltése kötelességemmé teszi, hogy vállaljam.

Ferenc gróf (megvetően): Csak egyre figyelmeztetlek: magának árt mindenki, aki én nálam Annának ártani akar.

László gróf: Tudom. Az iránta való vonzalmadnak, ragaszkodásodnak és különösen korlátlan bizalmadnak minden jele azonban csak sürgősebbé teszi, hogy veled közöljem azt, amit közölni akarok.

Ferenc gróf (egy kelletlen, fanyar gesztussal fölszólítja, megengedi, hogy beszéljen).

László gróf (lassan, óvatosan, időről-időre aggódva átpillantva a jobboldali folyosóra, nem jön-e Anna). A… mikor… te közölted velem azt az elhatározásodat, hogy Galambos Annát a menyasszonyoddá választod, magad mellé emeled, akkor én egyetlenegy kétségemnek adtam kifejezést, annak, hogy az elhatározásoddal áthidalt nagy társadalmi különbség vajjon csakugyan áthidalható-e. Hogy egy… végre is más világból való lány a… legjobb akarata mellett is… tud-e méltóvá lenni ahhoz a helyhez, amelyet te juttatsz neki… hogy nevelés, megszokás, öröklött és szerzett hajlandóság nem vonja-e újra meg újra… a legkülönbözőbb… sokszor reánk majd bizonyára kínos módon vissza ahhoz a társadalmi réteghez, amelyet elhagyott…

Ferenc gróf: Ostobaság. Annának egy királynő rangja sem volna sok.

László gróf: Minthogy te így gondolkoztál, nekem a kétségeimmel vissza kellett vonulnom. Minthogy te a menyasszonyod nyíltságában, őszinteségében, gondolkozásának előkelőségében föltétlenül megbíztál, nekem… nekünk hallgatnunk kellett.

Ferenc gróf: Hallgatnotok kellett! Anna őszinte, becsületes és előkelő.

László gróf: A kétségeink, a féltő… a szerető aggodalmaink azonban természetesen megmaradtak. És megdöbbenve, elszomorodva, lesújtva kellett konstatálnunk, hogy az idő – alig pár hét – nekünk ad igazat, igazolja a kétségeinket és fájdalmas bizonyossággá teszi az aggodalmainkat.

Ferenc gróf (föláll; halk, komor, fenyegető): Mi? Hogy mered ezt mondani? Ez nyílt gyanusítás. Ez vád. Ez rágalom.

László gróf: Négy hét óta van itt egy – a mi körünkben szintén szokatlan – vendéged: ez a Kürt, akit mi meg akartunk nyerni a mi ügyünk… a mi gondolkozásunk számára.

Ferenc gróf: Kürt!… Én… úgy láttam… hogy a gondolkozása nagyon helyes átalakuláson ment át.

László gróf: Igen… te is megkedvelted. Nem tehetségtelen ember. Hasznát lehetne venni. Az átalakulása azonban csak látszólagos volt és… ahelyett, hogy őt megnyertük volna egy előkelőbb gondolkozás, egy magasabb társadalmi réteg levegője számára… a helyett, – úgy látszik, – az történt, hogy ő nyerte meg Annát mindkettejük öröklött szokásai, lazább erkölcsi fölfogása, hiányosabb becsületbeli nézetei számára.

Ferenc gróf (nagy, egyre fokozódó aggodalommal): Miből következteted ezt?

László gróf: Mi mindnyájan, – anélkül, hogy különös figyelmet fordítottunk volna rá, – azt vettük észre, hogy ez a két idegen környezetbe került, de kétségtelenül közös gondolkozásu ember… itt közöttünk… egymásra talált. Mi, – anélkül, hogy észleleteinket egymással közöltük volna, – egy titkos és egyre bensőbbé váló egyetértés jeleit véltük fölfedezni közöttük.

Ferenc gróf (elfojtja, legyűri, lenyeli a kételkedését): Lehetetlen!

László gróf: Egyre nagyobb nyugtalansággal szemléltük ennek az… az egyetértésnek a titkos, alig észrevehető megnyílvánulásait; végre is lehetetlen volt egymás előtt elhallgatnunk a félelmeinket és mikor megfigyeléseinket összevetettük: nem lehetett többé kételkedni benne, hogy az aggodalmaink jogosak. Nem lehetett benne kételkedni.

Ferenc gróf: Hát én kételkedem benne. És én bizonyságot szerzek.

László gróf: Hogyan?

Ferenc gróf: Megkérdezem Annát: ha így van, amint mondod, ő azt fogja mondani igen; és ha ő azt mondja, hogy nem, akkor nincs így, ha százszor összevetettétek is a megfigyeléseiteket.

László gróf: Ez a te nagylelkü bizalmad és előkelő nyíltságod jogos volna és célravezető volna akkor, ha itt nem eltörölhetetlen társadalmi különbségekről, vérbe is átment megszokásokról volna szó. Ha a mi körünkhöz tartozó nőről volna szó, én beszélnélek le minden más kisérletről… ellenőrzésről… próbáról.

Ferenc gróf (tépelődve, komolyan): És így?

László gróf: Így más módot kell ajánlanom, annyival inkább, mert a bizonyosság megszerzésére egy, fájdalom, nagyon is meggyőző alkalom kínálkozik.

Ferenc gróf: Miféle alkalom?

László gróf (óvatosan): Mi… egy óra mulva… fölmegyünk a vadászlakba…

Ferenc gróf (remegve): Csak nem akarod?… Ne merd azt mondani, hogy…

László gróf: Én ma akaratlanul tanuja lettem egy beszélgetésnek, egy siető, halk hangu, izgatott megállapodásnak.

Ferenc gróf: Anna?… Nem hiszem. Nem igaz. Hogy Anna?

László gróf (állandóan figyelt jobbra; gyorsan): Vigyázz. Anna jön. Kérlek, ne szólj neki.

Ferenc gróf: Szólok. Igenis, szólok…

László gróf (gyorsan): Mindnyájunk érdekében, a nevünk érdekében… a bizonyosságért. Utólag, ha akarod, minden elégtételt megadhatsz neki.

Ferenc gróf: Nem. Én megkérdezem.

László gróf: Akkor sohasem szerezhetsz bizonyosságot. Soha.

Anna (jön jobbról).

Ferenc gróf (feléje indul, de útközben megáll. Félig elfordított arccal áll).

László (a szoba másik végében, erőszakolt mosolygással).

(Nagy hallgatás.)

Anna (látja, hogy milyen beszélgetést zavart meg, Ferenchez): Csak azt akarom megmondani, hogy semmi komoly bajom nincs. Múló rosszullét…

(Szünet.)

Ferenc gróf: Igen… köszönöm…

Anna: Beszélgettek? Nem akarom a beszélgetést megzavarni… (Lassan, mint aki várja, hogy talán szólnak neki, kimegy a terraszra.)

Ferenc gróf (fölindultan, mintha vissza akarná hozni, az ajtóig megy, visszafordul): Én most hazudtam neki. A hallgatásommal hazudtam. Ha te engem hazug módon kényszerítettél erre a hazugságra, akkor… (a fölemelt két ökle fejezi be a mondatot).

László gróf (nyugodtan): Az az izgatott hangu megállapodás, amelynek én akaratlanul tanúja lettem, ez volt: miután mi elmentünk, miután az itthon maradtak visszavonultak, Anna idejön. Visszajön. Kürt itt várja. Addig, amíg valami meglepetés veszedelme fenyegetheti őket, itt maradnak, – ez ártatlan hely, – azután visszavonulnak… bizalmasabb beszélgetésre… talán (balra) a Kürt szobájába.

Ferenc gróf (lélegzet nélkül, a torkát fojtogató indulattal hallgatta ezt a közlést: a keze fölemelkedik, a levegőt markolja meg kegyetlen szorítással): Ez?… Ezt?… (rettentő indulatában egy másodpercig még céltalanul rázza az öklét, azután megfordul, a fegyverállványhoz megy és levesz, leránt egy fegyvert. Megragadja.) Akkor én… én… (megrázza a fegyvert és fölszegi a fejét).

(Szünet.)

Ferenc gróf (leül, csendesebben): Én ítéletet tartok.

László gróf: Ahhoz, hogy a letagadhatatlan bizonyosságot megszerezzük, el kell mennünk. De nem megyünk föl a vadászlakba.

Ferenc gróf (magát emésztve, halkan): Nevetségessé tettek.

László gróf: Megállunk a kerti háznál, – onnan át lehet ide látni, – amikor innen elmennek, – amikor itt homály támad, – akkor…

Ferenc gróf: Hazudtak nekem.

László gróf: Akkor átjövünk.

Ferenc gróf: A becsületem… megbosszulom. (Úgy fogja meg a fegyvert, mintha el akarná törni.)

László gróf: Addig óvatosságra van szükség… hallgatásra… úgy kell tennünk, mintha elmennénk… (A terrasz felé.) Jön valaki… kérlek… bizonyos óvatosság kell… a haragodat addig…

ÖTÖDIK JELENET.

László és Ferenc gróf. Galambos, azután Anna.

Galambos (fegyver van nála): Gróf úr, jelentem, hogy negyedóra mulva indulunk.

Ferenc gróf (nem bír a dühével; föláll és mintha minden haragját rá akarná ontani erre az emberre, rádördül): Galambos, a maga lánya egy… Csalt! Hazudott! Kidobom… visszaröpítem a maga nyomoruságába… a szemétbe… ahonnan fölemeltem.

László gróf (rémülten): Kérlek… hiszen így mindent kockára teszünk… Nézd, itt jön.

Ferenc gróf (Galamboshoz): Galambos, egy szót se merjen erről Annának mondani. Érti? Ha csak egy szót mer!… (Az ökle a levegőbe emelkedik.)

Anna (bejön a terraszról).

László gróf: Hm… igen… hát: indulhatunk!

Ferenc gróf: Galambos, rögtön indulunk. Fogasson.

Anna: Nincs még korán az indulásra? A hold még nem kelt föl.

Ferenc gróf (nem néz rá): Nem. Éppen ideje. Nekünk elég világos lesz. Megyünk. (Nem tud az Anna szemébe nézni; megfordul, jobbra elmegy.)

László gróf: Én hivom is a többieket. (Megy a terraszra.)

Anna (gyötrődve megáll, az apjára téved a szeme): Apám… mit mondott magának a gróf?

Galambos (rémülten, összezúzottan): Semmit… én nekem semmit sem mondott.

Anna: Apám… rákiáltott magára… kihallatszott… nem mondott én rólam valamit…?

Galambos (nagy lelki harc után): Nem, nem, semmit. Csak azt mondta, hogy indulhatunk már… itt az ideje… lehet fogatni… egyebet nem mondott.

Anna: Egyebet nem?

Galambos (gyötrődve): Egyebet nem.

Anna (elfordul tőle): Jó. Menjen.

Galambos (kétszer is visszafordul, hogy mindent elmondjon, azután összetörten, gyáván kilopódzik).

Anna (leül egy karosszékbe és maga elé mered).

HETEDIK JELENET.

Anna, Kürt, Mihály gróf, László gróf, Ferenc gróf, Stefi gróf, Viktor gróf, Margit grófnő, Emma grófnő.

Kürt (a két asszonnyal a terrasz felől jön be. Velük együtt víg zsivajjal, Mihály, László és Stefi is. Viktor utolsónak hallgatva, izgatottan.)

(Mikor már bent vannak, bejön Ferenc gróf is. Hallgatva leül, a szobának az Anna helyével szembeeső, legtávolabbi részében.)

Margit grófnő (Kürthöz): Hát csak az ősz?

Kürt: Csak az ősz, grófné. A tavasz ordináré, alantas, közönséges. Plebejus évszak. Az ősz finom, nemes, tiszta, előkelő.

Emma grófnő: De a mámor, maga mámorról beszélt.

Kürt: Igen, van az ősznek egy mámora, ez az igazi. A tavasz mámora olyan, mint a must: zavaros, piszkos, semmis. Az ősz mámora édes, de fanyar, gyönyörü és tiszta, hideg és borzongító, mint a pezsgő. Tavasszal kis ostobaságok történnek, ősszel nagy és nagyszerü őrültségek. Tavasszal plebejusok szeretnek, ősszel arisztokraták. (Kis hallgatás.)

Mihály gróf: Kár, hogy ön nem vadászik. Ha valaki így szereti a természetet.

Kürt: Én? Én utálom a természetet. Hiszen ezért szeretem az őszt. Csak akkor tudok megbocsátani a természetnek, mikor megszelidül, elbágyad, fáradtan liheg… A fákról karikázva hullanak a levelek és a halál illata árad el az erdőben. A halál borzongató illata: ez adja az őszi mámort.

(Kis hallgatás.)

Mihály gróf: Akkor tudná élvezni igazán, ha kint járna és fegyverrel tudna bánni.

László gróf: De hiszen Kürt kitünően kezel minden fegyvert.

Kürt: Igen. De állatot nem szeretek ölni. Csak embert.

Ferenc gróf (nem tudja a haragját egészen elfojtani): Az ember védekezik.

Kürt (vidáman): Éppen azért. Én azt szeretem. Az állat? Voltam egy-két vadászaton, a meglőtt nyúl csecsemősírással bukik föl, a meglőtt őz gyereksírással, a róka úgy vinnyog, mint egy szegény, öreg asszony. Nem szállok szembe nőkkel és gyerekekkel.

László gróf: Azért megyünk mi fővadra.

Kürt: A szegény szarvas…! Az is ősszel szeret. Arisztokrata. Megáll… belemennydörgi a szerelmét az erdőbe… És én egy mámoros, szerelmes férfit meglessek… orvul lelőjjem?

(Kis hallgatás.)

Stefi gróf: Ez az egészben a legszebb. Az ember átveszi a gondviselés szerepét. Megyek, fogom a fegyveremet – most én vagyok a végzet. Az istenek akarata. Több. A bosszuálló sors. Ananké. Beleavatkozom életbe, szerelembe… eldördül a fegyverem… és az életben maradt szarvasok – a többiek – bűnről és bűnhődésről beszélnek, felsőbb hatalmakról, amelyek megfenyítettek egy elbizakodott vétkest.

(Kis szünet.)

Stefi gróf (folytatja): Én is úgy halok meg… valamikor… Szerelmesen, mámorosan bőgök majd… egyszerre jön a halál és felfordulok. „Ez a bűneim büntetése“, gondolom. Pedig csak valami láthatatlan felsőbb lény vadászott… cserkészett… rámkapta a fegyverét… éppen amikor a legszerelmesebben és legmámorosabban bőgtem…

(Kis szünet.)

Kürt: Lehet… lehet, hogy ilyenek a végzet utai. Én azonban semmi kedvet sem érzek rá, hogy beleavatkozzam az ilyen dologba… különösen szerelmi harcokba… Hadd verekedjék ki ezeket a harcokat maguk között: a szarvasok is, az emberek is.

László gróf: A szarvasok már harcolnak odakint. Tegnap már behallatszott a bőgésük. Holdvilágos az éjszaka… pompás vadászat lesz.

Stefi gróf: Egyet azért sajnálok: hogy az ember önkéntelenül is segítségére van az asszonyi léhaságnak. Hajh az asszonyok, az asszonyok! Az asszonyok közömbösen várnak, míg a férfiak életre-halálra tusakodnak. Azután, azután a győzőhöz csatlakoznak.

Emma grófnő (mosolygó sértődöttséggel): De csak odakint. A szarvasoknál!

Stefi gróf: Nem a… a… Persze, a szarvasoknál. A szerencsésebbhez csatlakoznak. Ahhoz, amelyik elkerülte a golyót. Ezek az asszonyok, ezek az asszonyok!

Kürt: Ezért nem volna szabad beleavatkozni a harcba. Hadd győzzön az erő. Hadd győzzön a támadó fiatalság, – ha tud, – a maga erejéből.

(Kint kocsirobogás.)

Ferenc gróf (föláll): A támadó fiatalságot véres fejjel kergetik vissza… odakint. Odakint többnyire az öregek győznek. Itt a kocsi. Mehetünk.

Kürt: Jó mulatást. Jó vadászatot.

Ferenc gróf (egy intéssel elbúcsúzik a maradóktól): Jó éjszakát Anna…

Anna (föláll): Jó éjszakát. (Egy másodpercre farkasszemet néznek.)

Anna (odahajtja a homlokát).

Ferenc gróf (futóan, elfacsarodó arccal megcsókolja): Viszontlátásra.

Anna: Viszontlátásra. (Gyorsan megfordul és kimegy.)

László gróf, Mihály gróf és Viktor gróf (is mennek).

Emma grófnő: Holnap délelőtt itthon vagytok?

Mihály gróf: Igen, igen. Már tízre itthon vagyunk.

(Anna kivételével mindnyájan kimennek a terraszra. Kint rövid búcsúzás. Kocsirobogás.)

Emma grófnő, Margit grófnő és Kürt (visszajönnek).

Margit grófnő (ásítozik): Istenem… de elálmosodtam… A lovaglás is sok volt… a tennisz pedig halálra fárasztott… (Ásítozik.)

Kürt: Kimélnie kellene magát grófné. A sport túlhajtása árt ám a szívnek.

Margit grófnő (kissé megijedten): Igazán?! (Más hangon.) Majd vigyázok… most alig várom, hogy ágyban legyek. (Ásít.) Megyek is. Jó éjszakát. (Üdvözlések. Annához:) Jó éjszakát drágám.

Anna: Jó éjszakát édesem.

Margit grófnő (elmegy balra).

Emma grófnő (Kürthöz): Azt hiszem, igaza van, mértéket kell tartani. Ma én is igazán elfáradtam.

Anna (észreveszi, hogy egyedül akarják hagyni Kürttel, hirtelen föláll): Jó lesz ha te is lefekszel szívem. Én is jó példával járok elől. Jó éjszakát. (Megy jobb felé.)

Emma grófnő: Jó éjszakát drágám.

(Szünet. Kürt a grófnét nézi; az asszony kerüli a pillantását, de végre is rá kell néznie.)

Kürt (a legnyugodtabb, kötekedő arcátlanságával): Grófné… egyedül hagytak bennünket… Nincs ebben valami gyöngéd szándékosság?

Emma grófnő (egy olyan mozdulatot tesz, mint aki azt mondja: hát ez hihetetlen).

Kürt: Asszonyok szeretik a vágyódókat… szívesen félreállnak az útjukból… örülnek, ha elvonulhatnak.

Emma grófnő: Kürt, a maga szemtelensége fölülmúl minden emberi mértéket. Csak nem akar most nekem udvarolni.

Kürt: De igen. Teljes lendülettel. Jó kedvvel. Félrecsapott kalappal, mint egy duhaj parasztlegény.

Emma grófnő: Miket mert az előbb is mondani… nem félt? Maga hallatlanul vakmerő.

Kürt (közeledik hozzá): És maga grófnő? Egy cseppet sem? Ha csak egy kis vakmerőség volna magában… egy kis kötekedő kedv… akkor megérezné, milyen furcsa az, hogy mi most itt egyedül maradtunk, hogy éppen bennünket hagytak egyedül… és… megérezné… hogy legforróbb csók az, amelyet a legvakmerőbben vált az ember… a legelszántabban… a legfurcsábban kinevetve másokat…

Emma grófnő (kissé bágyadtan): Ah… hogy mer ilyet mondani… én fölmegyek…

Kürt: És én fölkisérem. Lábujjhegyen. Lopva. Összesímulva. Mindenkit megcsalva… nem egy embert, – tízet…

Emma grófnő: Hiszen magának itt kell maradnia.

Kürt: Az más. Arra ne gondoljon. Azzal ne törődjék. Az később van. Most fölvillant előttünk egy égő és csodálatos félórának a reménye… most elcikázott a szemünk előtt, mint a villám, egy páratlan, egy nagyszerü, egy mámoros vakmerőség gondolata… Csak ezt most! Semmi mást! (A hangja egy másodpercre sem válik meleggé. Ő maga maradt hideg, vizsgálódó, közömbös. Inkább kisérlet, megszokott vakmerőség az egész a számára, nem komoly vágy.)

Emma grófnő: Lehetetlen. Lehetetlen. Nem jöhetne vissza idejekorán. (Ránéz; a Kürt hideg és vizsgálódó pillantása kijózanítja.) Ah, hiszen maga nem gondolja komolyan. Most is hazudott. (Elfordul; azután megindul, megáll és visszafordul.) Én megyek. Maga maradjon itt. És hazudjék több művészettel. (Elmegy balra.)

Kürt (fanyar mosolygással, – egy kis ajkbiggyesztéssel néz utána; azután megfordul, átsétál a szobán, ahol egészen egyedül maradt, kinéz jobbra; előre jön, megáll és komolyan maga elé néz. Azután elűzi a saját komolyságát, vállat von, odamegy a pianinóhoz és – mintha a saját helyzetét travesztálná – halkan játsza rajta a Parasztbecsület intermezzóját, azután félhangon dudolja: „Oh Lola, arcod olyan, mint a liljom s mint ért cseresznye olyan az ajkad…“).

NYOLCADIK JELENET.

Kürt, Anna.

(A jobboldali ajtó kinyílik, halkan fölrántódik és az ajtón bejön, az ajtóban megáll Anna. Köpönyeg van rajta; jobb keze a köpönyege zsebében van, oda később is vissza-visszatéved.)

Kürt (megfordul, meglepetve, komoly nyugalommal): Maga az, Anna?

Anna: Én vagyok. (Az ajtónál marad.)

Kürt (szeretné legyürni a saját izgalmát): Nem vártam még… Azt hittem, sokkal tovább kell még maradnom…

Anna: Nem örül, hogy ilyen korán jöttem?

Kürt: De igen… Örülök… csak… arra gondoltam, hogy meglephetnek. Jöhet valaki.

Anna: Legyen nyugodt Kürt… Nem jön senki.

Kürt: Miért olyan bizonyos ebben, Anna?

Anna: Csak… gondolom… Fáradtak. Lefeküdtek. De ha jönne is valaki: mi van abban, ugy-e, hogy mi itt vagyunk… beszélgetünk.

Kürt: Igen, igen. Persze… abban nincs semmi.

Anna: De ha nem akarja, hogy maradjak… ha attól tart, ha fél valamitől… akkor visszamehetek.

Kürt: Nem, nem. Miért áll ott, Anna. Jőjjön beljebb, jőjjön közelebb hozzám… (Elmozdul a pianinótól és eléje megy.) Örülök, hogy itt van. Rossz lett volna, ha nagyon megvárat…

Anna (lassan jön beljebb): Én sem tudtam volna sokáig várni… Nem tudtam a szobámban maradni. Lefeküdtem… hátha pihenhetek egy kicsit… de két perc mulva kiugrottam az ágyból… Borzongok; ez az őszi mámor talán…

Kürt: Bizonyosan az…

Anna: Borzongok… Nézze forró tőle a kezem. (Nyujtja a kezét. Kürt megfogja.) Forró tőle az egész testem… két percig sem tudtam az ágyban maradni, égett a párnám… kiugrottam… hajtott valami nagy nyugtalanság. Kergetett egy nagy türelmetlenség… pongyolát vettem és ezt a köpönyeget… Nincs is rajtam más, nézze… (Nyujtja, kínálja magát a Kürt tapintásának.)

Kürt (végigsimítja a testét, megreszket az érintésétől. Most mély és őszinte a hangja): Anna, hogy vágyódtam én maga után… Hogy szeretlek, hogy kívánlak, milyen szomjas vagyok… (Lassan, félig lehunyt szemmel, igazán mámorosan magához öleli Annát és a nyakát csókolja meg.)

Anna (hideg, fájdalmas, lesben álló arccal engedi): Igazán… nagyon szeret engem… Kürt…

Kürt (a kezébe fogja az arcát és gyöngéden fölemeli): Téged, – senki mást. Téged, – soha mást. Veled, veled!… Veled elmenni, veled összebujni, nálad megpihenni, téged megölelni, veled elrejtőzni…

Anna (lehunyt szemmel hallgatta; most kiszabadítja a fejét és elfordított arccal kérdezi): Szeretne velem… egyedül lenni… elrejtőzni…

Kürt: Anna! (Megöleli; Anna engedi. Halkan, szinte súgva): Anna, menjünk el innen… ez nem jó hely… Anna, közel akarok hozzád lenni, csendben, sötétben hallgatni a szíved dobogását… menjünk el innen, Anna!

Anna: Igen. Menjünk. (A jobb zsebébe nyúl; balra fordul): Hová?… Hozzád?

Kürt (meglepetve): I… igen…

Anna (elfordított arccal): Igen… menjünk…

Kürt (meglepetve, nagy zavarban): I… igen… (Egyre kínosabb zavarban.) I… igen… (Hirtelen.) Várjunk még, Anna. Várjon még. Üljön le ide, Anna.

Anna (még mindig elfordított fejjel): Itt maradjunk? Nem szeretem ezt a helyet.

Kürt: Maradjunk itt egyelőre, Anna. Üljön le. (Leülteti az elől lévő diványra. Föl és le jár.) Hiszen minekünk annyi beszélni valónk van, nekem annyi a mondanivalóm, a kérdezni valóm. Korán volna még abbahagyni ezt a beszélgetést.

Anna: Úgy? Korán volna? Miért?

Kürt: Mert én olyan régen vágyódom rá, hogy bátran, hangosan, szabadon beszélhessek magával. Én alig vártam ezt a találkozást, Anna.

Anna: Én is.

Kürt (örömmel): Maga is, Anna?

Anna: Igen… izgatottan és türelmetlenül vártam.

Kürt: Maga is azt érzi Anna, ugy-e, hogy mi… úgyszólván egy leszámolással tartozunk egymásnak, egy teljes, végleges, őszinte leszámolással.

Anna: Igen. Én is úgy érzem: egy teljes, végleges, őszinte leszámolással.

Kürt: Nagyon jó. Látja ennek örülök. A lelkemből örülök. Hát akkor… akkor én kezdem… és teszek egy őszinte vallomást. Én megmondtam magának, Anna, hogy miért jöttem ide.

Anna: Igen… Azért – ugy-e – hogy meggátolja a gróffal való házasságomat.

Kürt: Igen. Azért.

Anna: És – és ez a szándéka megváltozott talán azóta?

Kürt: Nem.

Anna: Nem?

Kürt: Nem. De meg kell most magának mondanom, Anna, hogy amikor először beszéltem erről a… a szándékomról magának, akkor nem éreztem olyan… egészen mélyen… nem éreztem olyan parancsolónak, olyan ellenállhatatlannak, olyan elkerülhetetlennek…

Anna: Nem volt egészen őszinte.

Kürt: Látja, bevallom: nem.

Anna: És most… most úgy érzi, mindenáron meg kell gátolnia, meg fogja gátolni.

Kürt: Igen. Mert látja, azóta – három hét óta – amióta egyre többet és egyre nagyobb figyelemmel nézem magát és foglalkozom magával, azóta egyre nő, árad és dagad bennem egy olyan érzés, amelyet én eddig sohasem ismertem: egy parancsoló, türelmetlen és mégis gyöngéd nagy vágy… egy forró, lázas és mégis halk kívánság… Nemcsak az, hogy maga az enyém legyen, hanem az, hogy… hogy maga hozzám egészen közel jusson, (feléje nyul) nemcsak így: hanem lélek a lélekhez, hogy a maga szíve is édesen, tisztán és bizalommal fölmelegedjék. Magát egy jégkéreg választotta el tőlem… neheztelés, bizalmatlanság… hogy az elolvadjon, annak vége legyen…

Anna: Annak egészen vége van, Kürt.

Kürt: Hogy bízzék bennem.

Anna: Én bízom magában, Kürt.

Kürt: Korlátlanul és föltétlenül.

Anna: Korlátlanul és föltétlenül bízom magában.

Kürt: Hogy kövessen engem oda, ahova akarom.

Anna (föláll): Én követem… oda, ahová akarja.

Kürt: Hogy éppen olyan nagy, nagy vágyat érezzen…

Anna: Én éppen olyan nagy vágyat érzek…

Kürt: Az után, hogy együtt legyünk, egyedül legyünk…

Anna (lesütött szemmel): Igen. Én is azt akarom.

Kürt: Anna! (Megöleli.) Odajössz, ahová akarom.

Anna: Oda.

Kürt: Menjünk innen… Akarod? Hozzám.

Anna: Igen. Gyere. (Elfordul. Egy-két lépést tesz balra. A pisztoly után nyul.)

Kürt (ismét megzavarodik, meghökkenve néz a lány után; áll; nagyon kínosan): Igen, Anna… igen…

Anna (halkan, elfordulva): Menjünk el innen Kürt…

Kürt: Igen, Anna… (Kínosan.) Várjon még Anna… Üljön le… Mi, ugy-e, azt akartuk, hogy ez a beszélgetés egy nagy, őszinte leszámolás legyen…

Anna: Azt.

Kürt: Akkor hát… maradjunk még… maradjon Anna… beszélgessünk…

Anna (merev arccal): Azért hivott engem ide, Kürt, hogy beszélhessünk?

Kürt: Azért… Nem… De igen… Milyen furcsa maga ma Anna.

Anna: Én egészen olyan vagyok, mint máskor. És maga is… olyan, mint máskor.

Kürt: Nem, én nem vagyok olyan, én… én… olyan izgalmat és felindulást érzek, mint még soha… azt a nagy vágyat, hogy magát egészen meghódítsam… visszahódítsam… remegek a türelmetlenségtől…

Anna: Én is türelmetlen vagyok, Kürt és… azt a nagy vágyat érzem, hogy magát egészen megismerjem, hogy az arcát álarc nélkül lássam.

Kürt: Ezt, igen, ezt – ezt akarom. Álarc nélkül! Őszintén! Egyenesen őszintén végre!

Anna: Egészen őszintén! És csakugyan itt?

Kürt (kissé kellemetlenül érintve): Igen itt… miért?

Anna: Nem volna jobb, ha elmennénk innen máshová… Ez… ez… nem jó hely… nem szeretem…

Kürt: De igen, Anna. Maradjunk itt.

Anna: Maradjunk? Ahogy akarja. Maradjunk itt…

Kürt: Várjon csak, Anna. A hangjában van valami hidegség, valami idegenség… Szeretném, ha fölmelegednék. Maga nagyon megváltozott, Anna. Nem szereti már az embereket…

Anna: Nem. Amikor én… régen… valamikor elmondtam magának, hogy szeretem az embereket, jót akarok nekik, bízom bennük, akkor maga azt mondta, Kürt, nem szabad szeretni őket, hidegen és ellenségesen kell velük szemben állni, nem szabad bennük bízni.

Kürt: Igen… vigyázni kell az embernek magára. De én… én most itt vagyok… bennem bízzék most. Mondja, bízik bennem, Anna?

Anna (elnéz a feje fölött): Bízom.

Kürt: Hisz nekem, Anna?

Anna: Hiszek. (Az arca mást mond.)

Kürt: Akkor jó. Akkor én mindenekelőtt egy nagy vallomással tartozom magának, Anna. Meg kell mondanom… talán meg tudom értetni… miért hagytam el én magát…

Anna: Miért?

Kürt: Látja, Anna: nekem, szinte amióta gondolkozom, két keserves, nagy vágyam, nagy harcom volt: a pénzért, – az volt a könnyebb – és a… az asszonyért. Féktelen, nagy, fogatösszeszorító, kegyetlen hajsza volt… igen, bevallom, mindig éhes voltam… mindig új nő kellett… mindig asszony nyomában voltam… de mindig – még mielőtt valamelyik az enyém lett volna, – már kellemetlenséget, kifáradást, megunást éreztem. Az enyém lett, de én már terhesnek éreztem a dolgot… már láncnak éreztem a viszonyt… már az első napon… És látja, Anna: én magát nagyon szerettem akkor is, de megrettentem attól, hogy egy egész életre… egy egész hosszu életre… És mert féltem, hogy gyenge leszek, azért hagytam el búcsu nélkül. Igen, én is éhesen és a hűség szándéka nélkül közeledtem az asszonyokhoz. De… az asszonyok is úgy fogadtak… úgy bántak velem… egy kis szerelem, néhány csók, azután vége.

Anna: Kürt, maga nem is ismeri az asszonyokat.

Kürt: Én?

Anna: Maga. Ha százzal volt is dolga… egyetlenegyet sem ismert igazán. Nem is ismerhette meg őket, mert mohón… mert szívtelenül közeledett hozzájuk… Ha hitt volna bennük, ha hűséget várt volna, ha áldozatokat kívánt volna tőlük… majd meglátta volna. De a maga sorsát egy hazugság szabta meg… egy hazugság sikere mutatott magának utat… maga a hazugságot választotta… Maga nem is tudhatja, milyen lehetőségek vannak egy asszonyban… mennyi áldozatkészség… Nekem is van egy gyermekkori történetem, Kürt…

Kürt: Mi az, Anna?

Anna: Ah, ostoba kis történet. Csak nem fogunk most kis történeteket elmondani egymásnak, Kürt. Beszéljünk másról.

Kürt: Nem, Anna. El kell mondania. Én mindent tudni akarok most magáról.

Anna (belenyugszik): Én akkor nem voltam még tízéves… csak három-négy… Babákkal játszottam, nagyon szerettem a babáimat, azt mondtam, a gyerekeim… Egyszer azonban kaptam ajándékba egy cserép ciklament. Budapesten laktunk még, az apám még katonatiszt volt, az anyám még élt… A ciklament betettük az én szobámba, a szegény kis növény arra fordult az ablak felé, a világosság felé. Én ápoltam. Én öntöztem, híven, lelkiismerettel, egy élőlény volt, amelyet rámbíztak. De ügyetlen, ostoba, három-négyéves kis lány voltam, a vizet, amelyet hoztam, mindig kilocsoltam, padlóra, butorra. Egyszer azután megtiltották a locsolást. Én sírtam: „Látod, – mondta nevetve az apám, – hullasd rá ezeket a nagy könnyeket a virágra… ez lesz a legjobb öntözés.“ Én addig engedelmes, jó gyerek voltam. Attól a naptól kezdve engedetlen lettem, szembeszálló, toporzékoló. Megvertek… mindennap kétszer-háromszor… Nekem rettentően fájt a verés – nem a verés, hanem a szégyen – és mégis engedetlen voltam… mindennap kétszer-háromszor megverettem magamat és szaladtam be a szobámba.

Kürt: És?

Anna: És egyszer gyanussá vált a dolog: utánam jöttek, megnézni, mit csinálok. És én ott állottam a ciklamen mellett, keservesen zokogva és a könnyeim hullottak rá a ciklamenre. Megverettem magamat… hogy a könnyeimmel öntözhessem a cikláment… (Elhallgat, maga elé néz, szomorúan mosolyog.)

(Hallgatás.)

Anna: Nem érti, Kürt?

Kürt (hallgat; azután kissé meghatottan): Értem, Anna.

Anna: Ostoba, ostoba, ostoba kis lány voltam…

Kürt: Értem, Anna… drága Anna… De látja, én értettem ezt most már… mielőtt ezt a kis történetet hallottam volna. Én értem már magát, Anna. Én ismerem magát, Anna.

Anna (ránéz): Én is ismerem magát, Kürt.

Kürt: Nem. De majd meg fog ismerni… Hanem… hanem… (Idegesen járkál.)

Anna: Mi az, Kürt?

Kürt (visszafordul): Anna – látja – én boldog vagyok, hogy ezt elmondotta nekem – de én mindent tudni akarok most magáról, Anna.

Anna: Van még valami, amit ne tudna rólam?

Kürt: Van. Van egy részlet a maga életében, amelyet én nem ismerek. És azt most el kell mondania nekem.

Anna: Milyen részlet az?

Kürt: Az: a maga tavalyi ittjárásának a története. Mikor innen hazajött Budapestre, akkor előbb nem akarta elmondani… halasztotta…

Anna: Azután maga… maga elhagyott engem.

Kürt: Igen, Anna; szembe kell néznem ezzel a szemrehányással, ezzel a váddal… Most már szembe merek vele nézni, hiszen most akarom jóvátenni. De ahhoz, hogy jóvátehessem, éppen az kell, hogy mindent tudjak.

Anna: És éppen most akarja tudni?

Kürt: Éppen most.

Anna: Jó. Ahogy akarja. Beszélgessünk. Elmondhatom ezt a kis történetet is, – éppen most… így, ahogyan vagyunk… Tehát: én most egy éve… nem egészen egy éve… csikorgó téli idő volt már… egy éjszakát töltöttem a Cserháti-kastélyban…

Kürt (egy kis gúnyolódással, amely önmagának is szól): Az Anna-villában.

Anna: Igen, az Anna-villában. És ez így történt. Amikor a gróf az apámmal egyszer Budapesten járt, meglátott engem. Érdeklődni kezdett irántam, elhivatott magához és fölajánlotta pártfogását. Majd beszél a miniszterrel és szerez nekem egy postamesternői állást. Ez afféle kedves mágnástájékozatlanság, – gondoltam. Amikor azután én megmagyaráztam neki, hogy én a hivatalomban osztályvezető vagyok, négy nyelven levelezek és háromszor annyit keresek, mint egy postamester, nagyon elcsodálkozott és kissé elkedvetlenedett. De azért még néhányszor látni kívánt… én szívesen mentem, mert azt gondoltam, segítek talán az apám helyzetén… Nem tudtam milyen a helyzete, de azt láttam, hogy nagyon rossz. (Elhallgat.)

Kürt: Igen, Anna. És?

Anna: És… most egy éve táviratot kapok. Hiszen ezt tudja: jőjjek ide, az apám nagyon beteg. Megérkezem, grófi kocsi vár, idehoz, itt az apám fogad. Most már nem olyan beteg… Holnap elutazhatom… Az ő idevaló szállása most lakhatatlan, a gróf olyan kegyes, hogy az éjjelre vendégül lát a kastélyban. Köszönöm. Megköszönöm a grófnak is, megvacsorázom. Lefekszem. Éjjel kopognak az ajtómon. Jőjjek, az apám rosszul van. Fölugrom, ruhát kapok magamra, rá egy köpönyeget, semmi mást… úgy mint most… Kijövök ide. Úgy mint most. Itt a gróf vár úgy…

(Elhallgat; lehajtja a fejét. Szünet.)

Kürt: Úgy…

Anna: Úgy, mint most maga. Én meglepetve kérdezem, mi van az apámmal… megtudom, hogy semmi baja. – Semmi baja, a szobájában van, talán jóízűen alszik… csak… (reszkető hangon) egy gazságot követett el, csak… segített engem tőrbecsalni… (Elakad a szava, lehajtja a fejét.)

(Szünet.)

Kürt (izgatottan, halkan): És… mi történt?

Anna (fölemeli a fejét, keserűen): Érdekes történet ugy-e? Értem, hogy nagyon érdekli magát, Kürt. – Tehát itt voltam. Egyedül a gróffal. A cselédek messze innen, minden kijárat bezárva. Kint csikorgó tél… A gróf előbb nagylelkü, bőkezü, – békés ajánlatokat tett. Azután… azután… védekeznem kellett. A gróf hatalmas vágyu, fiatal éhségü, szívós, nagyerejü ember. De akkor megismerte (gúnyosan) az én öklömet is… az én kezemet is… és azóta becsüli nagyra. (Fáradtan, az utálat és az emlékezés egy kis borzongásával.) Egy irtózatos harc… órák hosszat… kézzel, foggal, ököllel… félig ájultan, elkínzottan, már szinte kimerülve… de végső lehelletig… egész éjszaka… hajnalig… a késő, szürke, szomoru téli hajnalig…

Kürt (remegve, halkan): Hogy én nem lehettem itt akkor!

Anna (ránéz, föláll, nagyon komolyan): De hiszen itt volt, Kürt.

Kürt: Én…

Anna: Itt volt. Mit gondol, Kürt, bírtam volna én ezt az irtózatos harcot, ezt a szörnyü küzdelmet ököl ellen, kérés ellen, fenyegetés ellen, egyre nagyobb igéretek ellen, ütések ellen hajnalig, ha maga… a magára való gondolat… nem lett volna velem. Egy lány nem birta volna ezt a harcot, csak egy szerelmes lány. Az erény nem, csak a szerelem és a hűség.

Kürt (gyöngéden): Drága Anna…

Anna: Mire itt volt a hajnal, a gróf már azt ajánlotta nekem… azt igérte nekem… a szavával fogadta… hogy feleségül vesz. És amikor én mégis elmentem… gyalog le a faluba… és amikor ott egészen elveszítettem az apámat, mert megtudtam, hogy ő csalt tőrbe… és mert megtudtam, hogy ő szokta a gróf számára szállítani azokat a parasztlányokat, akiket fogyaszt… amikor az apámat meg kellett gyűlölnöm és meg kellett utálnom… amikor egészen egyedül voltam… és apátlanul, elárultan, tépetten, összetörötten, kék foltokkal a testemen fölkapaszkodtam egy parasztszekérre… fázva, szegényen, megverten, kiverten, fájó tagokkal, elhagyatva… akkor sem estem kétségbe, akkor sem veszítettem el a hitemet az életben, a bizalmamat az emberekben. Mert magát szerettem. És mert azt hittem, hogy maga szeret és megverve és kiverve, elárultan, de győzelmesen maga felé sietek. Maga vár rám… maga az enyém… és én a magáé leszek.

Kürt (szégyenkezve hajtja le a fejét).

Anna: Akkor nem veszítettem el a bizalmamat az emberekben.

Kürt (félve, halkan): Hanem…

Anna (visszafordul leül): Hanem amikor pár napra rá maga elhagyott… gyáván menekült előlem… egy jó szó nélkül megszökött előlem… amikor láttam, hogy nem igaz, amit hittem, hogy ha két olyan ember, mint mi, együtt nekivág az életnek, az öröm és boldogság, – akkor elveszítettem a bizalmamat. (Fanyarul, a vállát vonja.) Akkor… még tengtem-lengtem egy darabig… végeztem a munkámat… nem tudtam elszánni magamat rá… mert még föllobbant a szívemben az, hogy maga visszatér… de azután… eltelt sok hónap… abbahagytam mindent. Elszántam rá magamat. Ide jöttem. Elvétetem magamat – mondtam – a gróffal. Rút dolog, mindegy. Harcolni kell – fogok. A többiek gyűlölnek, – gyűlöljenek. Elvétetem magamat vele. És – elvétetem magamat vele.

Kürt: Nem.

Anna: De… (nagy szünet) igen… Vagy csakugyan meg akarja gátolni, Kürt?

Kürt: Meg akarom. Ez… ez erkölcstelen, rút dolog, Anna.

Anna: Oh vannak ennél sokkal erkölcstelenebb és rútabb dolgok. Ő engem szeret… hiszen ahhoz, aki egyszer… hozzátartozik, ahhoz ő gyöngéd, jó, lovagias… én pedig… én pedig hozzá megyek.

Kürt (könyörögve): De nem Anna, hiszen…

Anna: De igen. És ami magát illeti, Kürt… hiszen mi… azért a régi vonzalmat érezhetjük egymás iránt… Mi azután is találkozhatunk… úgy mint most…

Kürt (hevesen): Nem. Nem. Én ezt nem akarom. Hiszen ezt maga sem akarja.

Anna (lassan): Hát mit akkor, Kürt? Mindenképpen – meg – akarja – gátolni – ezt – a házasságot?

Kürt: Igen. És én meggátlom. Nem engedem.

Anna (nagy szemmel, merev tekintettel néz rá).

Kürt: Szegény, drága Annám… ez a sok keserűség… ezek a keserü könnyek elhomályosították a maga édes, szép szemét… a maga bátor, tiszta látását… Szegény, jó, nagylelkü Annám, a szívem csordultig tele van sajnálattal, szánalommal, szeretettel maga iránt…

Anna (mereven): Sajnál? Igazán, Kürt? Igazán megszánt?

Kürt: Anna…

Anna: Szánalom a maga szívében, Kürt? Hogyan kerül oda szánalom? Tud maga mást érezni, mint nagy, kegyetlen, irgalmatlan éhséget?…

Kürt: Nem. Ne így Anna. (Türelmetlenül elfordul.)

Anna (hallgatva néz utána).

Kürt: De igen. Igaza van. Igaza volt. Megérdemeltem mindent. De Anna… én mondok magának valamit. (Nagyon belülről. Egészen halkan.) Én még soha nem beszéltem őszintén senkivel. Harcban állottam a világgal… mindenkivel… férfival, asszonnyal… közel magamhoz senkit sem eresztettem… De most őszintén beszélek. És én most úgy érzem, Anna, hogy oda kell mennem magához, le kell térdelnem maga előtt, (letérdel) az ölébe kell hajtanom a fejemet és azt kell mondanom: itt vagyok, idejöttem, meg akarok pihenni, bocsáss meg nekem, símogasd meg a fejemet, fogd meg a kezemet és vezess, ahová akarsz…

Anna (megsimogatja – egyszer – a fejét): Most idejött hozzám… Itt térdel előttem, Kürt.

Kürt: Itt térdelek, mint egy elfáradt és síró gyerek… Légy jó hozzám, simogass meg engem, én harcoltam, verekedtem, elfáradtam, megtéptek, meg akarok pihenni.

Anna: Nálam?

Kürt: Nálad. Veled. Bízzál bennem.

Anna: Bízom.

Kürt: Velem jössz?

Anna: Veled megyek.

Kürt (föláll, boldogan): Velem jössz. Most már velem jöhetsz… most már igen, ugy-e, Anna… nyugodtan, bizalommal.

Anna: Igen. Most már nyugodtan és bizalommal.

Kürt: Jőjjön, Anna… nézzen a szemembe… hadd fogjam meg a kezét… Oh, minden harcot magával, minden küzdelmet magáért.

Anna: Minek a harc? Nem kell küzdeni… Hiszen én itt vagyok.

Kürt: Anna, az enyém vagy… (Megöleli.)

Anna: A tied vagyok.

Kürt: Akarsz velem jönni?

Anna: Igen. Ahová akarod…

Kürt: Gyere velem. Elmegyünk innen. Gyere. (Balra vezeti.)

Anna (vele megy).

Kürt: Az enyém leszel.

Anna (lesben állva): Igen.

Kürt (megöleli): Az enyém leszel. Gyere hozzám…

Anna: Megyek.

Kürt: Anna… (Elvonja róla a karját, gondolkozik.) Nem… Anna… (Megfordul, néhány lépést tesz; visszafordul.) Nem, Anna… Lemegyünk… végig a folyosón… a parkból kiszökünk… le a faluba… úgy, mint amikor összesimulva hazakísértelek néha… Parasztszekeret fogadunk. Elszökünk.

Anna (bámulva): Mi… mit?

Kürt: Elszökünk, Anna… mi keresnivalónk van itt… elszökünk, vígan, egy parasztszekéren… holnap Budapesten vagyunk… egy hét mulva megesküszünk… akkor leszel az enyém.

Anna (álmélkodva, hebegve): De… de miért nem… Hiszen… itt… most…

Kürt: Nem, Anna… Előbb a feleségemnek kell lenned. (Jókedvüen.) Anyakönyvvezető, pap, minden kell most már nekem.

Anna: Kürt… maga… engem… nem akar… el akar innen…

Kürt: El. Szöktetés holdvilágban. Parasztkocsin.

Anna: És… engem… szeret…

Kürt: Oh!

Anna: És… el akar… feleségül…

Kürt: El ám, még pedig – mondtam – anyakönyvvezető előtt, pap előtt.

Anna (szédülve nyúl a fejéhez, egy gyors, ijedt mozdulatot tesz a zsebe felé; megtántorodik).

Kürt (ijedten): Mi az, Anna?

Anna: Kürt… hát… maga nem akar engem elárulni… tőrbe csalni.

Kürt (megdermedten): Hát tudta?

Anna (kitör a zokogása; támolyogva keres helyet és keservesen, fájdalmasan, de fölszabadultan zokog): Tudtam… Hogy fájt… hogy fájt…

Kürt (most egészen tehetetlenül áll előtte).

Anna (fölemeli a könnyes arcát): Milyen irtózatosan fájt, Kürt, hogy maga… most… engem… pénzért… pénzért… pénzért…

Kürt (lehajtja a fejét): Anna… én most megdöbbenve és egész tehetetlenül állok maga előtt.

Anna: Nem az fájt nekem, hogy ebből a házasságból akkor nem lesz semmi, hanem hogy maga vállalkozott rá… hogy engem… elad… elárul… kiszolgáltat…

Kürt: Anna… Istenem, mit mondhatnék én most. Hiszen ha maga tudta, akkor mindaz, amit most nekem mondott, nem igaz… Akkor nem (őszinte fájdalommal) nem szeret engem… és akkor nekem nem mentségem az, hogy ugy-e végül mégis csak… mégis csak szeretem magát. Akkor ez nekem… nem szerezhet bocsánatot.

Anna (gyöngéden): De igen, Kürt, az magának bocsánatot szerez.

Kürt: Hát velem jön?

Anna: Nem. (Komolyan.) Azt azért nem lehet, Kürt.

Kürt: Hát itt akar maradni? Felesége lesz?…

Anna: Nem. Már amikor most idejöttem, tudtam, hogy nem. Azt hiszi hozzámennék… hozzámentem volna, amikor lesbe áll… amikor lesbe állnak mind… (Föláll.) Kürt, ha maga engem el akart volna árulni, akkor én… magát megöltem volna. Nézze… De maga nem árult el. Most jó akart hozzám lenni. A szövetségesem lesz. Ez rendben van. De rajtuk még bosszút akarok állni. Most együtt vannak… mind ellenem… hajtottak, mint egy vadat és várják, mikor hozhatnak terítékre. Ha bosszút állhatnék rajtuk… Hogyan? Hogyan?… (Gyorsan.) Mondja, hol vannak.

Kürt (szégyenkezve): A kerti házban. Várják a jeladást… hogy eloltsam a lámpákat. Ott vannak.

Anna: Együtt. Az egész méltóságos család. Mondja… mondja… mondja… mit tegyünk most velük?… Ah, jó hűvös lehet most odakint… a hegy ontja a hideget… didereghetnek… Hát hadd dideregjenek… hadd vacogjon a foguk… hadd várjanak…

Kürt (elmosolyodik, odalép hozzá): Anna mit gondol… nem volna az a legjobb, ha ők reggelig ott dideregnének és mi azalatt idebent… (az ölelés mozdulata nagyon diszkréten).

Anna (harag nélkül, inkább anyásan): Nem. Nem, Kürt. Maga mindig a régi… Csirkefogó-ötletei vannak. Most… Együtt vannak. Várnak. Lesnek rám. Mit csináljak velük?…

Kürt: Hallgasson csak. Jön valaki.

(Behúzódnak egy-egy sarokba és feszült figyelemmel várnak.) (A jobboldali ajtó halkan fölnyílik és sietve, lihegve, de óvatosan belép rajta Galambos. Az arca véres.)

Galambos (remegve, rémülten körülnéz. Előbb csak Annát látja meg. Elfulladva): Anna… itt vagy még… egyedül vagy…

Anna (bámulva): Igen… miért?

Galambos (beljebb jön, körülnéz, meglátja Kürtöt; reszketve, halkan Annához): Anna… ez az ember… gazember… megcsal téged… csábítani akar, hogy a gróf meglephessen.

Anna (mérhetetlen csodálkozással): Apám maga… jön… maga mondja ezt…

Galambos: Igen… ott vannak mind a kerti házban… várnak… én elszöktem… a drótkerítésen átmásztam…

Anna: Véres az arca…

Galambos (legyint): Igen… a drótkerítés. Belopóztam ide… Ne higyj neki, Anna. Ne higyj neki, Anna. Meg akar csalni.

Anna (nagyon meghatva): Apám… ide jött, hát mégis szeret engem…

Galambos (nem sír; de fuldokolva nyeli le a sírását): Én szeretlek… te a lányom vagy… én nagyon szégyenlem magamat te előtted… de én nem engedlek téged… én… én… (összeszorított ököllel fordul szembe Kürttel).

Kürt (odamegy hozzá, jóindulattal): Öreg úr… ne haragudjék én rám. Nem akarom én bántani Annát.

Galambos (Annához): Nem?

Anna: Nem apám.

Kürt: Anna tudta ám már ezt.

Galambos: Igaz ez Anna? Igaz ez?

Anna: Igaz, apám.

Galambos (sóhajtva): Akkor, akkor jó… (még egyszer fenyegetően) Hát azért… hát azért…

Kürt (megnyugtatja): Igen, igen, öreg úr.

Anna: De azért (nagyon gyöngéden) köszönöm apám. Köszönöm.

Galambos (remegve): Anna… ha… ha… (kitárja a karját) ha megcsókolhatnálak…

Anna: Apám!…

Galambos (megöleli).

Anna: Most menjen vissza, apám. Ne tartson semmitől. Menjen csak vissza hozzájuk.

Galambos: Nem lesz semmi baj? A gróf nagyon haragszik.

Anna: Hadd haragudjék.

Galambos (megdöbbenve néz rá).

Anna: Nem lesz semmi baj. Csak menjen apám.

Galambos: Jó… jó… Hát akkor jó. (Megy.)

Anna (Kürthöz): Látja: ez nagy öröm nekem. Ez jó nap volt. Visszakaptam az apámat…

Kürt: És… engem is, Anna. Az nem öröm?

Anna (Kürthöz): De igen. Hanem mit csináljak azokkal? Hogyan álljak bosszút rajtuk?

Kürt: Nézze Anna… miért akar rajtuk bosszút állni?

Anna: Mert hajtottak, mint egy vadat. Mert lesben állnak. Mert rosszak hozzám.

Kürt: De kedves, okos Annám… nézze, hát maga jó volt hozzájuk?… Maga jött… elhódítja a családjuk fejét… egy öreg embert… az örökhagyót… Elhódítja a vagyonukat, tönkreteszi a reménységeiket, – miért vár hát tőlük kiméletet. Hiszen tudja, hogy gyűlölik, harcban állott velük, – hát ez a háboru.

Anna (dacosan vonogatja a vállát): Lehet, hogy igaza van, Kürt… De ha háboru, legyen háboru.

Kürt: Jőjjön, Anna. (Kedélyesen.) Szökjünk el innen.

Anna (a lámpa felé indul): Óh… mi volna, ha… ha én most lecsavarnám ezeket a lámpákat.

Kürt (megkapja a kezét): Nem, Anna. Ne. Ennek semmi értelme.

Anna: Akkor megindulnának… jönnének… ügetnének át a parkon… lihegve sietnének ide…

Kürt: És itt találnának bennünket.

Anna: Az arcukba nevetnék.

Kürt: Mit érne el vele? Ez nem volna diadal. Még a gyanujukat sem oszlatná el. (Kedélyesen.) Jőjjön, Anna, – szökjünk el innen.

Anna (makacsul): Nem. Itt maradok. Én szökve nem megyek. Én itt maradok és ők maradjanak ott. Óh, ez lesz a legjobb. Én lefekszem. Kényelmesen kinyujtózkodom, nyugodtan elalszom, ők várjanak, fázzanak, dideregjenek és vacogjanak ott egész éjszaka a piszkos kertilakban. A lámpa itt égve marad… hadd várjanak hajnalig… hadd üljenek a piszkos lesben… hadd várjanak hiába a vadra… egész éjjel… egész, egész éjjel.

Kürt: És reggel?

Anna: Reggel… reggel majd találkozunk. Menjünk.

Kürt (vele akar menni).

Anna: Nem. Maga arra, én erre.

Kürt (kísérletet tesz): Anna, nem volna jobb…?

Anna: Nem. Most egy percig sem akarok tovább együtt lenni magával. Menjen a szobájába, feküdjék le és aludjék jól. Jól, jól, jól, aludjék… Ők hadd dideregjenek odakint… Menjen.

Kürt (engedelmesen elindul balra).

Anna (már a jobb ajtónál van; hátrafordul): Várjon. Így akar elmenni?

Kürt (értelmetlenül néz rá).

Anna (visszamegy a szoba közepéig; ingerült, nagy jókedvvel): Csak azért, hogy őket megcsaljuk… amíg ők odakint dideregnek… jőjjön ide.

Kürt (odamegy hozzá).

Anna: Ki akarom nevetni őket. (Megfogja a fejét és megcsókolja.)

Kürt (ijedten): De Anna!

Anna: Most maga védekezik?

Kürt: Óh, Anna.

Anna: Nem akarja megcsalni őket? Nem akarja kinevetni őket?

Kürt: Anna!

(Forró, hosszu csók.)

Anna (kiszabadítja magát): Most elég volt.

Kürt: Anna!

Anna: Nem. Menjen. Aludjék pompásan, aludjék nagyszerűen. És ők hadd dideregjenek kint reggelig. Aludjék jól, jól, jól. Jó éjszakát, Kürt.

Kürt (még mámorosan): Jó éjszakát, Anna. (Búcsúpillantás. Még egy intés. A két ajtó bezárul mögöttük. A szinpad két másodpercig üresen áll teljes világításban.)

(Függöny.)