ELSŐ FELVONÁS.
Reading edition
(Egy nem nagy, nem éppen pompásnak berendezett kastély hallja. Van benne íróasztal, fegyverállvány, zongora, karosszék-gruppok stb. Hátul üvegfal, rajta túl veranda. Jobbra és balra hátul, folyosóra nyíló ajtók. A veranda a parkra néz, a parkon túl szelíd hegyi táj.)
ELSŐ JELENET.
(Ebéd után. Feketekávés csészék az asztalokon, szivarok, cigaretták.)
Stefi gróf (bele van omolva egy karosszékbe és csak az illendőség gátolja meg benne, hogy hosszúra nyujtott lábait fel ne rakja egy diványra).
Anna (a verandán ül – az üvegfalon át látható – és olvas).
László gróf, Emma grófnő és Kürt (elől, a jobboldalon ülnek, egy ujságokkal megrakott asztal körül. Olvasnak és beszélgetnek).
Kürt (halkan László grófhoz): Nem mondod meg?
László gróf (mosolyogva int nem-et, halkan): Nem.
Ferenc gróf (átjön a hallon, megáll a hármas társaság előtt): Mihályék még mindég nincsenek itt!
László gróf: Igen… nincsenek…
Ferenc gróf (ránéz Emma grófnőre): Azt táviratozták, hogy ebéd után itt lesznek.
Emma grófnő (mentegetődzve): Igen, csakugyan azt táviratozták.
Ferenc gróf: Mi már egy félórája, hogy megebédeltünk és még mindig nincsenek itt.
Stefi gróf (megszólal a karosszék mélyéről): Ők biztosan az ő ebédjükre gondoltak, nem a mienkre és most talán még csak a levesnél tartanak. (Fenyegető, rendreutasító pillantások érik; visszadől és nagy füstfelhő mögé rejtőzik.)
Ferenc gróf (jupiteri pillantással fordul el tőle): Miért nincsenek még itt?
Kürt (nyugodtan, mindig nagyon nyugodtan beszél, szinte egyhangon, halkan, mozdulatlan arccal): Bizonyosan a vonat késik.
Ferenc gróf (fenyegetően): A vonat!
Kürt: Igen.
Ferenc gróf: Ez már a mult héten is megtörtént.
Kürt: Igen… én nem tehetek róla… ez meg szokott történni.
Ferenc gróf: A vonat! Ön azt mondja, a vonat? Egyszer már odalent Cserháton is egy órahosszat kellett rá várnom.
Stefi gróf: Az más vonat volt. (Szemrehányó pillantások.)
Ferenc gróf: A vonat! Én ezt nem fogom türni! (Megfordul és kimegy, hátra a verandára.)
Stefi gróf (föláll és lötyögő léptekkel odasétál a társasághoz. Utána néz Ferenc grófnak): Meglátjátok, meg fogja büntetni a vonatot.
Emma grófnő: Ugyan Stefi!
László gróf: Kérlek Stefi!
Stefi gróf (visszasétál a helyére): Meg fogja büntetni a magyar királyi államvasutakat. (Kis szünet.)
László gróf (Kürthöz és egy kissé Emma grófnőhöz): Kérlek, Ferencnek annyi a bosszúsága. Itt van ez a kétszáz hold szőlleje, a parasztok folyton lopkodják és ő semmit sem tud ellenük tenni.
Kürt (nyugodtan, halkan): Hát miért akar ellenük tenni valamit?
László gróf: No hallod! Amikor lopják!
Kürt: Hát mennyit lopnak el tőle? A termése háromnegyedrészét? (Intés: nem.) A felét? (Nem.) Az ötödét? (Igen, körülbelül.) Nohát, az ötödét hadd lopják. Úgy ahogyan volt valamikor papi tized, ez most a szegény-ötöd. Ezt hagyni kell.
László gróf: Nem is azért, amit ellopnak. Az elv miatt.
Kürt (nyugodtan, sohasem szentenciózusan, inkább közömbös egyhangusággal): Éppen az elv miatt kell hagyni. Hadd lopjanak egy kicsit. A mai élet lopással enyhitett pénzuralom. Ez jár a szegényeknek. Ha semmijök sincs, legalább lopniok legyen szabad. Ezen ne háborodjék föl az, akinek sok van. Örüljön, hogy még annyi marad neki.
László gróf: Pszt, te! Jön az öreg… No ez szép kis programmbeszéd… Meg ne hallja… az isten szerelmére ilyet ne mondj előtte…
Kürt: De igen. Éppen ő előtte. (Halkan.) Kezdem unni a dolgot; – megmondod végre, minek vagyok itt, igen vagy nem?
László gróf: Várj még… egy kicsit… még ma!
Ferenc gróf (visszajött, megáll): Ha a vonat Cserháton mégegyszer késik, beszüntetem a cserháti állomásfőnök ujévi ajándékát.
Stefi gróf (fölkacag és ég felé nyujtja a két lábát, azután visszadől a székbe egy füstfelhő mögé).
Ferenc gróf (végignézi egy megsemmisítően lenéző pillantással): Nem tűröm ezeket az állapotokat. Innen a faluból már megint négy paraszt vándorolt ki Amerikába.
László gróf: Hm, hm! Hallatlan.
Emma grófnő: Igen… így van Ompolyon is… az én szegény sógorom kénytelen volt tizenhat éves lányokkal arattatni.
Stefi gróf: Szegény, szegény, szegény…
Ferenc gróf: Mennek a gazemberek a kőszénbányákba. (Kürthöz.) Ez a következménye annak, amit ott Pesten csinálnak. Ez ellen lehet-e tenni valamit?
Kürt: Igen.
Ferenc gróf: Hm! Ön tud valamit. Hogy el ne mozdulhassanak?
Kürt: Igen. Öt dollár napszámot kell nekik fizetni itthon is.
Ferenc gróf (végignézi, nem tudja elhinni, hogy ez komoly beszéd, azt sem, hogy csúfolódás, megfordul és föl és le járkál).
László gróf (idegesen, halkan Kürthöz): De kérlek szépen… hát ha mondtam…
Stefi gróf (odasétált Kürthöz): Ez nagyon jó… hogy mondta kérem?
Emma grófnő (szintén idegesen, halkan): Stefi, az Isten szerelmére, ülj már le.
Stefi gróf (megnézegeti őket, azután visszaül).
(Szünet.)
László gróf (azért, hogy másról beszéljen, ideges lapozgatás után): Haha… he… he… mit ír ez a lap… Drágffy Géza… kitünő…
Ferenc gróf (odamegy hozzá): Mi az? Drágffy Gézáról?
László gróf: Igen… itt…
Ferenc gróf (elolvassa): Arcátlanság! Mi köze neki ehhez? (Kürthöz, szinte kihivóan.) Én nem olvasok ujságot.
Kürt: Én sem.
Ferenc gróf (kissé meglepetten): Galambos nekem kivágja, mit csinál a király, ki halt meg, ki házasodott meg, hol adtak el birtokot, mennyi a buza ára, más nekem nem kell.
Kürt: Nekem még ennyi sem kell, gróf úr. Én még erre sem vagyok kíváncsi.
Ferenc gróf (otthagyja, kimegy a verandára).
László gróf (Kürthöz): Igazán nem értem, hogy beszélhetsz ilyesmit. Öt dollár! Hiszen a mai bérükért sem dolgoznak meg a gazemberek.
Kürt: Ha megdolgoznának érte, fölemelnéd a bérüket?
László gróf (vállat von).
Kürt (nagyon nyugodtan, sohasem prédikálóan): Ha pedig a saját jószántodból nem emelnéd föl a bérüket, jól teszik, ha minél kevesebbet dolgoznak. Ne dolgozzanak. Okosan teszik. Végre rájöttek, hogy fölösleges megerőltetniök magukat… Tartott vagy kétezer esztendeig…
László gróf: No de hát csak van kötelesség. És erkölcs. És becsület.
Kürt: Van. Arra a célra, hogy a szegények ne háborgassák a gazdagok nyugalmát.
László gróf: Hát látod… persze, hogy nem lehet a paraszttal bírni, ha úriemberek így beszélnek. „Lopni szabad“, „dolgozni nem kell“. Tudod mi lesz ennek a vége? Fölfordul az egész társadalmi rend.
Kürt: Bánom is én.
László gróf: Mit?… Fölfordul az egész társadalom… jön az anarchia…
Kürt (nagyon nyugodtan): Bánom is én.
László gróf: De hát végre is…
Kürt: Mi közöm nekem a társadalomhoz? Mit bánom én a társadalmat?
László gróf: De hát te előtted csakugyan nincs semmi, ami szent? A társadalom alapjai, a család… a…
Kürt: A… a tulajdon… vagyon? A tietek? Nincs!
László gróf: De… de… hát… végre valami csak van… tudod mi jön így?
Stefi gróf (fölkel, lassan odamegy, ráteszi a kezét a László gróf vállára, kifelé int; mintha nagyon súlyos dolgot mondana): Automobil. Biztosan Mihályék.
László gróf (mérgesen lerázza magáról a kezét, szólni akar, meggondolja a dolgot, kimegy).
Stefi gróf (utána sétál).
Emma grófnő (ránéz Kürtre).
Kürt (előrehajlik, visszanéz rá).
Emma grófnő (elmosolyodik).
Kürt (is egy kicsit. Nagyon komolyan mondja): Grófné… az ura kitünő vitatkozó.
Emma grófnő (elneveti magát): Maga egy… Megharagította. Tudja, Kürt, mi a legérdekesebb magában? Az, hogy sohasem lehet tudni, komolyan beszél-e, vagy tréfál.
Kürt: Nem lehet tudni?
Emma grófnő: Nem. Tudja… ez olyan ingerlő… ez olyan… ebben van valami… az ember szeretné magát egyszer úgy látni, amikor egészen őszinte, amikor… tudja, amikor nem lehet hazudni, amikor igazán komolyan beszél…
Kürt: Én mindig komolyan beszélek…
Emma grófnő: Ugyan menjen! Persze, mert nem nevet. De csak nem mondja komolyan, hogy azt hiszi… (vállat von) nincs női erkölcs például.
Kürt: Grófné, mondja meg komolyan, van női erkölcs?
Emma grófnő (kacérul): Azt hiszem volt is egy kis alkalma már meggyőződni róla.
Kürt: Oh… a kelleténél sokkal több alkalmam, ha erről van szó… (A keze után nyúl.) Tökéletesen meg vagyok győzve grófné és most már itt az ideje…
Emma grófnő (elhúzza a kezét): És csak nem vonja kétségbe azt, hogy a házasságra szükség van, mint a társadalom alapjára.
Kürt (a kezét kergeti): Isten ments… a házasságra szükség van. De nézze grófné, ha egy ilyen fátyolos nézésü… forrószáju asszony, egy ilyen szép, szép, szép, szép, szép asszony férjhez ment, örököst ajándékozott az urának, akkor tökéletesen eleget tett a társadalom iránt való minden kötelességének. Eddig szolgált a házassága a társadalom alapjául. Ezentúl arra szolgál, hogy nyugodtan kereshesse azt, aki legjobban megérti, aki a legtöbb hálával fogadná a jóságát, aki (megfogta a kezét) a legforróbban vágyódik utána és aki a legforróbban szeretné.
Emma grófnő (kissé bágyadtan, ki akarja szabadítani a kezét. Mosolyogva): Nem tudom. Kürt, őszinte-e, igazat mond-e, sohasem tudom komolyan beszél-e.
Kürt: Én mindig komolyan beszélek.
Emma grófnő: Utálom a hazugságot.
Kürt: Én is. (Halkan.) Grófné… én éjszakánként ki szoktam nézni a parkba… és azt gondolom, hogy éppen felettem, ott van maga és talán éppen így kinéz a parkba… és hogy én most a hátsó lépcsőn fölmehetnék… Ha fölmehetnék, látja, akkor… úgy volna, hogy nem lehet hazudni… akkor komolyan beszélnék, akkor egyetlen szóból, egyetlen sóhajtásból megértene mindent, akkor hinne nekem…
(Kiáltás kívülről: Emma!)
Kürt (gyorsan): Akarja?
Emma grófnő (kiszabadítja a kezét): Nem!… Nem… tudom… nem tudok magának hinni, Kürt…
Anna (bejön a verandáról): Téged hívnak, Emma.
Emma grófnő: Megyek. (Egy pillantás Kürtre, kimegy.)
MÁSODIK JELENET.
Kürt, Anna.
Anna (bejön; végigsétál a hallon; keresetten távol tarja magát Kürttől, a tulsó oldalon babrál ujságokkal, könyvekkel).
Kürt (nagy figyelemmel nézi; fölállott, nem közeledik feléje, de minden mozdulatát figyelemmel kíséri): Nagyon kedves, Anna, hogy bejött.
Anna (nem néz rá, szinte ellenségesen): Vendégek érkeztek. Be kellett jönnöm.
Kürt: Hát csak azért? Anna, amióta itt vagyok, még egyszer sem voltam magával egyedül.
Anna (nem néz rá; lenézően): Nem is igyekezett valami nagyon. Szenzációsan el volt foglalva.
Kürt: Ah, mi ez? Egy kis féltékenység?
Anna (feléje fordul a legnagyobb lenézéssel): Ne képzelődjék. Féltékenység? Maga most éppen ott van, ahol lennie kell… majd sorszámot kap… azután nemsokára helyet csinál az utódjának… Féltékenység? Inkább utálat, hogy ezt néznem kell.
Kürt: Hm… szeretné Anna, ha elmennék?
Anna: Szeretném tudni, minek van itt?
Kürt: Hja… azt még magam sem tudom bizonyosan… És maga, Anna? Miért van itt maga?
Anna: Azt… nemsokára megtudja.
Kürt: Jó. Várjunk türelemmel. (Szünet.) Milyen furcsa ez, Anna, hogy itt vagyunk. (Anna nem felel.) Milyen különös, hogy itt találkoztunk. Nem? (Válasz nincs.) Akárhol találkoztunk volna, nem lepett volna meg engem… vasúton, fürdőn, szállodában, Pesten akárhol… de éppen itt… Nekem furcsább volt, hogy én idekerültem, mert hiszen maga… magát már bizonyos tradiciók fűzik ide…
Anna (ideges mozdulatot tesz).
Kürt: No… nem akarok róluk beszélni. A maga dolga. (Szünet.) De tudja-e, Anna, hogy ez nem az igazi? Ez csak olyan vadászkastélyuk nekik, három éves az egész, ide eljutni nem sokat jelent. A cserháti kastélyuk, vagy a budai palotájuk: az igen. Anna, mit gondol, eljutunk-e mi oda is?
Anna (makacsul hallgat).
Kürt: Én azt hiszem, igen. (Nagyon nyugodtan, sohasem kiélezetten.) Tudja, Anna, én azt hittem róluk, hogy ilyen öregek (mutatja), de most látom, hogy ilyen fiatalok. (Anna elmosolyodik.) Anna, én azt hiszem, mi ketten tutira vesszük őket, nem?
Anna (megfordul): Kürt, maga egy pesti csirkefogó.
Kürt (nagyon nyugodtan): Persze, éppen azért. Nincs igazam, Anna? – ezt mondja meg.
HARMADIK JELENET.
Voltak. Viktor gróf.
Viktor gróf (fölhevülten bejön, Kürthöz udvarias gőggel): Bocsánat, én Anna kisasszonnyal akarok beszélni. (Kürt elé áll.)
Kürt (elébe lép): Én is. (Odamegy Annához, halkan, nagyon nyugodtan): Csak ezt: mit szól ehhez a kis grófhoz Anna, most bujt ki a tojásból és már olyan orrhangon beszél, mintha husz esztendeje ülne a főrendiházban és olyan arrogáns, mintha negyven esztendeje volna tagja a Nemzeti Kaszinónak. Egyébként átengedem neki. (Mosolyogva meghajlik Anna előtt, kimegy.)
Viktor: Mit mondott ez az ember magának, Anna?… Ne higyjen ennek az embernek. Mit akar ez itt? Minek hozta ezt ide a papa? Ez… nem korrekt ember, én érzem rajta, ez nem tisztességes ember… maga ismerte már azelőtt is… ugy-e nem lehet benne bízni…
Anna: Igen, ismertem.
Viktor: És? És olyan ember, akiben…
Anna: Nem… Nem olyan ember, akiben bízni lehetne.
Viktor: Látja, én rögtön megéreztem. Ez gazember.
Anna: Nem, Viktorka… az talán nem. Gazember…? Istenem, bízni nem lehet benne, de azért nem gazember még. (Viktor szólni akar.) Mutassa mit hozott?
Viktor: Igen, hisz ezért jöttem. Nézze, most megjött a posta és megjött ez a pisztoly is, amelyet rendeltem. Most megtanítom majd rá, hogy kell vele bánni: a szerkezete nagyjában olyan, mint azé az ismétlő puskáé, amelyet tegnap mutattam. (Mutatja.) Így nyílik… nem, nem úgy… fegyvert mindig a föld felé kell fordítani, még akkor is, ha az ember bizonyosan tudja, hogy nincs megtöltve. Mert a bizonyos sem bizonyos… és maga nem akar embert ölni.
Anna: Nem, Viktorka, azt én nem akarom.
Viktor: Azon is fölháborodik, ha mi vadászunk.
Anna: Én utálom az ölést Viktorka.
Viktor: Hát miért akarja akkor mégis megtanulni, hogyan kell fegyverrel bánni?
Anna: Azért, Viktorka, mert ezt minden nőnek tudnia kellene. Minden nő rá van szorulva, hogy néha maga védje meg magát… és a nők azért tehetetlenek, mert nemcsak gyöngék, hanem olyan gyávák is, hogy fegyvert sem mernek fogni a kezükbe.
Viktor: És… és volt már úgy, hogy maga szerette volna, bárcsak lenne töltött fegyver a kezében?
Anna: Volt úgy Viktorka.
Viktor (mutatja a fegyvert): Nem, nem, nem úgy záródik. Így. Látja… az első patront kiveti a robbanás és automatikusan jön a helyébe a másik… És… és… hiszen maga nem tudna egy élőlényt megölni, Anna!
Anna: Egy őzet nem. Egy gyönyörü fácánt nem. De embert, igen.
Viktor: Nem.
Anna: De igen. Viktorka maga még nem tudja, de látja, vannak árulások a világon… tőrbe csalások… olyankor ölni is szabad… olyankor annál inkább kell ölni, minél jobb és minél becsületesebb az ember.
Viktor: Maga… maga jó Anna.
Anna: Igen, Viktorka, én azt hiszem, jó vagyok.
Viktor: Én… én… (gyorsan, elszántan:) én szeretem magát, Anna. (Megöleli.) Én szeretem magát.
Anna (védekezik, ki akar bontakozni, meglepetten): De Viktorka, na… nézze…
Viktor: Anna… én szeretem… Nem tűröm, hogy mással beszéljen… már egy hete meg akarom mondani…
(A veranda felöl megjelenik Emma grófnő. Mögötte Margit grófnő.)
Anna: De kérem… hát hagyjon… hát ez mégis… (Kitépi magát.)
Viktor: Anna…
Anna (meglátja Emma grófnőt, felindultan, szinte sírva): Kérlek… kérlek, mondd meg a fiadnak, hogy… hogy… nem jól viselte magát. (Kimegy.)
NEGYEDIK JELENET.
Viktor, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Viktor nélkül voltak, László gróf, Mihály gróf és Stefi.
Emma grófnő (fölháborodottan): Viktor, meg vagy te őrülve?
Viktor (magánkívül): Én nem vagyok megőrülve és előre is megmondom, mama, ne leckéztess most engem. Ne tarts nekem most szent prédikációt.
Emma grófnő: Viktor, hogy mersz így…
Viktor (magánkívül): Soha többé áhitatosan velem ne beszélj, mert te neked arra semmi jogod, sem neked, sem a papának.
Emma grófnő: Viktor, te elfelejted…
Viktor: Én nem felejtek el semmit, én most már tudok mindent. Ne kívánd, hogy elmondjam, kínos és szégyenletes volna nekem is. De egyet mondok: nem fogom tűrni, hogy ez a fráter, ez a Kürt, akivel legujabban láthatólag kellemesen szórakozol, itt maradjon tovább is.
Emma grófnő: Viktor, most rögtön hallgass…
Viktor: Nem hallgatok. És én nem fogom tűrni, hogy a mamám szórakozásai kedvéért tovább is kis fiu maradjak… Te én nekem megengednéd már, – igen, – hogy Stefi bácsival elmenjek a Folies Bergèresbe, de én nem akarok olyan házaséletet élni, mint ti és ezért kijelentem neked, hogy feleségül veszem Annát.
Emma grófnő (a felindultsága eltünt, inkább álmélkodik): Kit?
Viktor: Annát. Galambos Annát. A Galambos lányát.
Emma grófnő: Ah, te is?
Viktor (dacosan): Én… Csak én. Aki még akarná, azzal leszámolok.
Emma grófnő: Viktor, én csak egy szót fogok neked szólni…
Viktor: Ettől a szándékomtól el nem térít semmi.
Emma grófnő: Csak egy szót mondok neked.
Viktor: Ha nem engeditek, én majd megmutatom.
Emma grófnő: Csak azt mondom meg neked, ki akarja még ezt a lányt elvenni.
Viktor gróf: Akárki akarja (mind a két kezét ökölbe szorítja és fölemeli) én keresztülmegyek rajta. Hát ki akarja?
Emma grófnő (halkan, diadalmasan, de nem mosolyogva): Ferenc bácsi.
Viktor gróf (összeomlik, a keze lehull): Fe… Fe…
Emma grófnő: Ferenc bácsi. Ostoba!
Viktor gróf: Ferenc…
Emma grófnő: Ferenc bácsi. Szállj szembe vele. Tökfilkó.
Viktor gróf: Ferenc bácsi…
Emma grófnő: Igen. És most takarodj.
Viktor gróf (egészen összeomlott, küzd a könnyeivel, a szeméhez emeli a kezét, habozik, szólni akar, azután kirohan).
Emma grófnő: Láttad! Ezt míveli ez a lány velük. Meg vannak bolondulva.
Margit grófnő: És Ferenc csakugyan elveszi?
Emma grófnő: Igen, el.
Margit grófnő: Ferenc! Ferenc! Éppen ő… Ilyen szégyen, ilyen gyalázatosság. És nem lehet vele beszélni?
Emma grófnő: Próbáld meg. Mered?
Margit grófnő: Én megpróbálom. Én merem. Én megmondom neki.
Emma grófnő: No erre kíváncsi vagyok.
Margit grófnő (másról beszél): És hát nincs törvény, mely ezt meggátolja? Egy hatvanéves ember… hát szabad ezt… Szabad annak megházasodnia?
Emma grófnő: Szabadni szabad, csak illeni nem illik.
Margit grófnő: Hát lehet egy hatvanéves ember a férje egy húszéves lánynak?
Emma grófnő: Lehetni lehet.
Margit grófnő: De micsoda férje lesz…
Emma grófnő: Hja, az már az ő dolguk. A törvény ebbe nem szól bele.
Margit grófnő: Mert a törvényeket is a fiskálisok csinálják. De hiszen ez rablás. Te azt hiszed, ugy-e, hogy majd nem lesz gyerekük és Cserhát mégis a tietek lesz?
Emma grófnő: Hát Istenem… Ferenc hatvanéves…
Margit grófnő: De az asszony húszéves. Tudod, az majd gondoskodik róla. Tudok én olyan eseteket, amikor az asszony örököst akart és…
Emma grófnő: És?
Margit grófnő (haragosan): És szerzett magának.
(László gróf, Mihály gróf és Stefi gróf jönnek. Mihály grófnak szakálla van.)
Margit grófnő (elébük siet): Laci, én föl vagyok háborodva… én ezt nem fogom türni… és nem értem, hogy viselitek el ti ilyen nyugodtan ezt a szégyent, ezt a rablást.
László gróf: Kedves Margit, mi megtettünk mindent, amit tenni lehetett. Egyébként még semmi sem késett el. Ha ti tudtok valamit, most rákerülhet a sor.
(Hallgatás.)
László gróf: Nos?
Mihály gróf (óvatosan): Számos példa bizonyítja, hogy az ilyen kései föllángolások nemcsak az aggkor gyöngült akaraterejével, hanem teljes fizikai… teljes szellemi leromlásával vannak kapcsolatban, és nem merész az a következtetés, hogy az ilyen váratlan, egy egész életet meghazudtoló elhatározások egy bomlott és a szolgálatot fölmondani készülő agynak a szülöttei.
(Nagy hallgatás. Vizsgálódás, félénk pillantások, szemlesütések, senki sem mer szólni.)
László gróf (lassan): Vagyis… te azt akarod mondani, hogy az öreget… jó volna… teljes gyógyulásig… egy… hm… alkalmas (suttogva) gyógyintézetben elhelyezni.
Mihály gróf, Margit és Emma grófnők (megkönnyebbülten, lelkesen): Úgy van! Persze, hogy azt! Természetes, hogy azt! Hiszen ez a tiszta téboly. Persze, hogy azt.
Stefi gróf: Persze, hogy azt. Csukjuk be egy kicsit a bolondokházába a család tiszteletreméltó fejét.
Mindnyájan: Stefi, hallgass. Izetlen vagy. Ne beszélj.
László gróf: Szóval, azt gondoljátok…?
Mindnyájan: Persze, hogy azt. Természetes.
László gróf: Hát – én is gondoltam már erre.
(Elhallgatás.)
László gróf: Nagyon sokszor gondoltam rá.
Margit grófnő: És?
Mihály gróf: És?
Emma grófnő: És?
László gróf: És – próbáljátok meg ti, ha meritek. Menjetek, mondjátok neki, hogy… megvizsgáltatjuk, elszállíttatjuk, vagy fogjatok hozzá másképpen, – csak forduljatok egy orvoshoz és tudja ő meg. Csináljátok, ha meritek. Én nem merem. A vége az volna, hogy ő csukatna be bennünket valahová, arról nem is szólva, hogy akkor azután igazán vége mindennek. Akkor azután búcsúzhatunk mindentől, ami Cserháti-birtok volt valaha. Hát azért próbáljátok meg, ha meritek.
(Szünet. Elszomorodás.)
Mihály gróf (méltóságosan): Ah… hát én nem… én ilyesmire nem is gondoltam… én mindössze egy tudományos jellegü föltevést kockáztattam meg, de távol állott tőlem az a gondolat…
Stefi gróf (méltóságosan): Tá-á-vol állott tőle ez a gondolat…
László gróf: Jó. Hiszen én nem mondom meg neki. A vége azonban, ugy-e, az, hogy ti semmit sem tudtok, amivel ezt a házasságot meg lehetne gátolni.
Mihály gróf, Margit grófnő (szomoruan): Nem.
Stefi gróf: Te azonban tudsz.
László gróf: Talán.
Mihály gróf, Emma, Margit grófnő: Mit? Mi az?
László gróf: Nyugalom. Egyelőre terv az egész. Talán sikerül. Mindenesetre pénz kell hozzá. Sok pénz.
(Hallgatás.)
László gróf (Mihály grófhoz): Az a kérdés, hajlandó vagy-e áldozatokat hozni arra a célra, hogy Ferencnek ezzel a… Galambos-lánnyal való házassága meggátoltassék.
Margit grófnő (határozottan közbeszól): Igen.
László gróf: Sok pénz kell hozzá.
Mihály gróf: Kérlek, én korlátlan mennyiségben hozzájárulok – addig, ameddig te.
László gróf: Korlátlan mennyiségben, – ameddig én? No így is jó.
Margit grófnő: Járuljon hozzá Stefi is.
Stefi gróf: Én? Eszemágában sincs.
Margit grófnő: Hát te rendben levőnek találod azt, hogy ez a lány Cserháti Ferencné legyen?
Stefi gróf: Azt nem.
Margit grófnő: No látod.
Stefi gróf: Én nem találom rendben levőnek, mert sajnálom ezt a kedves lányt, hogy közénk kerül. No jó helyre jut.
Mindnyájan (a rendes fölszisszenés hangján): De Stefi! Kérlek! Már megint!
Emma grófnő: Hát ez a megszokott blague. De csak neked is érdeked, hogy Ferenc el ne vegye ezt a lányt.
Stefi gróf: Miért?
Emma grófnő: No hallod… majd… majd gondoskodik ez a lány róla, hogy gyereke legyen.
Stefi gróf: Bánom is én.
Mindnyájan: De Stefi… No hallod!… És Cserhát?
Stefi gróf (unottan): Kérlek, engem egyszer és mindenkorra hagyjatok békén ezekkel a dolgokkal. Az enyém már úgyse lesz a hitbizomány, ha pedig nem az enyém, én nem bánom akárkié. Azt az éhbért, amit most Ferenctől kapok, mindig megkapom. Még tőletek is, ha rákerül a sor. Mert ha nem, akkor én Budapesten bérelek egy boltot és kiirom rá: „kis- és nagycserháti, ompolyi, fegyverneki és poroszlai gróf Cserháti István, – szatócs.“ „És… leánykereskedő.“ Ezt vegyétek tudomásul. A többihez nincs közöm. Pénzt nem adok. (Ledől egy karosszékbe.)
A többiek (fölháborodva, sértődötten, utálattal összenéznek, vonogatják a vállukat, elfordulnak).
László gróf: Stefi javíthatatlan. (Mihályhoz:) De veled rendben van a dolog, igen?
Mihály gróf: Igen. De szeretném tudni.
László gróf: Később. Most…
Margit grófnő: De általában miféle állapotok vannak itt. Kik jutnak ide! Ki ez a Kürt például? Mi ez? Hogy kerül ez ide?
Mihály gróf: Ki ez? Mi ez? Tolakodó egy fráternek látszik. (Emmához:) Nem?
Emma grófnő (vonogatja a vállát): De igen… meglehetősen tolakodó. Szemtelen.
Stefi gróf: Mulatságos egy ripők.
László gróf: Tűrhetetlen.
Mihály gróf: De már mért van akkor itt?
László gróf: Várjatok egy percig. Mindjárt elmondom. Ne szidjátok Ferenc előtt, inkább dicsérjétek. Előbb gyorsan megmondom (Margit grófnőhöz) neked, mit kíván tőled Ferenc. Nemsokára idejön és bemutatja neked a Galambos-lányt. Azt kívánja tőled, hogy – csókold meg, – tegezd, – fogadd rokoni szeretettel és mondd neki, hogy reméled, jól érzi majd magát a körünkben.
Margit grófnő (minden kívánság külön kígyócsípés volt a számára): Hát ezt nem. Hát ez mégis csak sok. Ezt – én – nem – teszem. Azt a luxust nem engedem elvétetni magamtól, hogy ezzel a perszonával éreztessem, mi róla a véleményem. Hiszen ez kétségbeejtő. Ez hallatlan.
László gróf: Emma megtette.
Margit grófnő: Emma megtehette, ha akarta, én nem teszem. Én nem csókolom meg, én nem tegezem, én nem mondom neki, hogy örülök, hanem megmondom neki, és megmondom Ferencnek, hogy mi a véleményem arról, ha…
László gróf: Csönd! Itt jönnek. (Halkabban.) Én átadtam az üzenetet, a többi a te dolgod.
ÖTÖDIK JELENET.
Voltak, Ferenc gróf, Anna.
Ferenc gróf (előrebocsátja Annát, a veranda felől jönnek).
Anna (a bejárat közelében megáll).
(Feszült várakozás.)
Ferenc gróf (beljebb jön): Kedves Margit és Mihály, bemutatom nektek Galambos Annát, akit én menyasszonyomnak kiválasztottam. Fogadjátok őt rokoni szeretettel.
(Kis szünet.)
Margit grófnő (nagy küzdelmet vív magával): Isten hoz… hoz… hozott közöttünk… kedves Anna… Remélem jól érzed majd magadat… a körünkben.
Ferenc gróf (aki összehúzott szemmel, szinte hipnotizálóan nézte a grófné viaskodását, most odafordul Annához és egy mozdulattal előbbre invitálja).
Anna (odamegy a grófnéhoz): Köszönöm a jóságtokat és én rajta leszek, hogy hálával viszonozzam.
Ferenc gróf (még mindig nézi őket).
Margit grófnő (ismét keserves harc után odahajlik Annához és megcsókolja; azután bágyadtan fordul el és omlik be egy székbe).
Ferenc gróf (ránéz Mihályra).
Mihály gróf (kezel Annával).
Ferenc gróf: Igy. Most még csak egyet akarok tudomásotokra hozni. Ezt a mátrai kisebb birtokot, összesen kilencszázhúsz katasztrális holdat, kétszáz hold szántó, kétszáz hold szőllő, százhúsz hold erdő és vadaskert, menyasszonyomnak ajándékoztam a rajta lévő kastéllyal együtt. A kastély ezentúl az Anna-villa nevet viseli. (László grófhoz.) Értesíteni kell róla a hadügyminisztert.
László gróf (bámulva): Kit?
Ferenc gróf: A hadügyminisztert.
László gróf: Miért a hadügyminisztert?
Ferenc gróf: Két évvel ezelőtt, mikor itt katonai térkép készült, a kastélyt, amely akkor egyéves volt, Cserháti-kastély néven vették föl a térképbe. Ezt ki kell javítani.
László gróf: De… bocsáss meg… hiszen, ha Anna-villa lesz is a neve, azért tovább is Cserháti-kastély marad.
Ferenc gróf: Nem. A kastély menyasszonyom tulajdona. Elhatározásom most egy éve kelt, mikor menyasszonyom egy… egy… szóval rövid időt itt töltött a kastélyban. Már akkor az övé volt. Most tehát mi mindannyian az ő vendégei vagyunk. A hadügyminisztert pedig értesíteni kell.
László gróf (belenyugszik, a vállát vonogatja): Majd értesítem.
Ferenc gróf (leül).
(A társaság is lassan elhelyezkedik.)
(Szünet.)
Ferenc gróf (ránéz Annára).
Anna (szeretetreméltóan Margit grófnőhöz): Jól utaztatok, kedvesem?
Margit grófnő: Rettenetesen drágám. A vonat…
Ferenc gróf: A vonat!
Stefi gróf (kibuggyan belőle a nevetés): A vonat!
Margit grófnő:… a vonat rémítő.
Ferenc gróf: Késett!
Margit grófnő: De milyen emberek vannak benne. Rettenetes. Nem bérelhettünk egész szakaszt és együtt kellett lennünk öt óra hosszat (borzadva) egy tanárnéval, egy miniszteri hivatalnoknéval és egy izraelitával.
Anna: Rettenetes lehetett.
Margit grófnő: Borzasztó volt drágám.
(Szünet.)
Ferenc gróf: Ti most át akartok öltözködni…
Margit grófnő (nem akarnak): Mi…
Ferenc gróf: Ti most meg akartok fürödni.
Mihály gróf: Mi…
Ferenc gróf: Ti most szeretnétek pihenni, egy kicsit.
Margit grófnő: De mi…
Ferenc gróf: És szeretnétek beszélgetni egy kicsit Emmáékkal. (Föláll.) Helyes.
Mihály gróf: Igen, át akarunk…
Margit grófnő: Igen szeretnénk…
Ferenc gróf: Helyes. Viszontlátásra.
A társaság – Ferenc gróf és Anna kivételével, elvonul hátra.
HATODIK JELENET.
Ferenc gróf, Anna, később Galambossal, majd Galambos nélkül.
Anna (odamegy Ferenc grófhoz): Köszönöm. Ezt nagyon köszönöm.
Ferenc gróf (megfogja az állát): Hát sikerült egy kis örömet szereznem magának, Anna? Meg volt lepetve?
Anna: Igen.
Ferenc gróf: De nem mutatta. Az nagyon jó volt, Anna. Az embernek nem szabad meglepetve lennie.
Anna: Ha meg volt velem elégedve, jó.
Ferenc gróf: Meg voltam elégedve. Általában: meg vagyok magával elégedve. Nem is hinné Anna: én egyre jobban örülök magának. Nem is hinné.
Anna (mosolyogva, bizonyítja): De! Én elhiszem.
Ferenc gróf: Tudja Anna, ne higyje azt, hogy én olyan öreg vagyok. Tudja, a mult héten lementem a tanyára, a magtárba… Mindenkit elküldtem…
Anna: Miért?
Ferenc gróf: Hogy megpróbáljam, föl tudok-e még emelni egy százkilós búzás-zsákot.
Anna: És?
Ferenc gróf (diadalmasan): Tudok. Mint amikor húszéves voltam és Drágffy Mukival együtt versenyeztünk a kocsisokkal: ki a legkülönb zsákemelő. – Tudok. És egy hónappal ezelőtt tizenkét órát ültem nyeregben és hatszor átugrattam az Ördög-árkot és szabad szemmel lövöm a héjját és virradatig táncolnék a lakodalmunkon, ha… és… és… (Megfogja a kezét és magához húzza.) Anna!…
Anna (engedi a kezét, de az öleléséből diszkréten kibontakozik).
Ferenc gróf (más hangon): Anna én csak egyet kérek: sohase tegyen nevetségessé.
Anna: De mit gondol?
Ferenc gróf: Akármi történik is, Anna, – hiszen én remélem, én tudom, hogy maga majd szeret engem, – de akármi történik is: teljes őszinteséget akarok. Tökéletes nyiltságot. Az igazat, mindig az igazat. Megigéri ezt nekem, Anna?
Anna: De mikor…
Ferenc gróf: Megigéri ezt, Anna?
Anna: Megigérem.
Ferenc gróf: És mondja meg nekem: most nem szeret senkit? Nem gondol senkire… Most nincs a szívében vonzalom… más valaki iránt? Se vágyódás, se emlék?
Anna: Nincs.
Ferenc gróf: Akkor jó. Csak most ne legyen, mielőtt a feleségem lesz. Azután: az az én dolgom. Igy jó. (A zsebébe nyúl.) Itt van Anna ez az okirat, amely az Anna-villa tulajdonjogát magára ruházza. (Átadja.) A telekkönyvi átírás is. Az ajándékozás közjegyző előtt történt… Vigyáztam a formákra… ez most megtámadhatatlanul a magáé, Anna. Én – ki tudja – holnap meghalhatok… A menyasszonyom sorsa akkor se legyen bizonytalan.
Anna: Meghalni! Mindnyájunkat túlél. Száz évig fog élni.
Ferenc gróf: Tudja Anna: ha jól összeszámítom, így sem nagyon sok, ami hátra van.
Anna (mosolyogva): Negyven év. Hol leszünk mi már akkor. Negyven év!
Ferenc gróf: Keveslem. No, de mindegy, lesz amennyi lesz. Mindenesetre azt akartam, hogy ez legyen a magáé… hogy jobban érezze itt magát… maga legyen a vendéglátó és a többiek a vendégek.
Anna (meghatva, mosolyogva nyújtja a kezét).
Ferenc gróf (megcsókolja a kezét): Az okiratban benne van, hogy az elhatározásom – egy évvel ezelőtt kelt… Akkor maga egy… egy… éjszakát töltött itt Anna, az csak úgy volt lehetséges, ha a kastély már akkor a tulajdona volt.
Anna (kissé elszomorodva, fanyarul, de nem haragosan, elfordítja a fejét).
Ferenc gróf: Erről pedig nem beszélünk többet. Most úgyis egy más ügyet kell rendeznem, amely ezzel összefügg. (Kimegy a verandára, lekiált.) Galambos!
Anna (meglepetve és idegenkedő kíváncsisággal várja, mi lesz).
Ferenc gróf (visszajön, utána).
Galambos (ősz ember, a grófnál fiatalabb, de sokkal összetöröttebb; a ruhája afféle fél-vadász-, fél-turistaruha, kopott, elhanyagolt, alkoholista).
Ferenc gróf (keményen, szinte pattogva, ahogyan vele beszélni szokott): Galambos! – a lánya ezentul itt marad a kastélyban. Örökre. Értette?
Galambos (ijedt, alázatos): Igenis, méltóságos úr.
Anna: Apám… nincs ez ellen… semmi… kifogása… nincs semmi… mondanivalója?
Galambos (dadog): A… ahogyan a méltóságos úr… úr… úrnak parancsolni… tetszik… úgy van az jól.
Anna (elfordul).
Ferenc gróf: Galambos, ide figyeljen. Anna úgy marad itt, hogy a kastély úrnője lesz. Én feleségül veszem.
Galambos (kiegyenesedik, levegő után kapkod): Hogy… hogy a gróf úr… Annát… (mámorosan), hogy úgy tartja itt, hogy feleségül veszi… Istenem, istenem… (szinte sír, nem tudja, mit mondjon). Igaz ez… (Annához.) Igaz ez…
Anna (elfordul).
Galambos (Ferenc grófhoz): Igaz ez… úgy értem, hogy a méltóságos úr nem parancsol… nem tréfál-e…
Ferenc gróf: Elég, Galambos. Nem tréfálok. Csöndesedjék le. Mert ide figyeljen: a maga helyzete azért nem változik. Maga marad ott, ahol volt, az, aki volt. Értette?
Galambos: Igenis, méltóságos úr.
Ferenc gróf: Szólítson gróf urnak. Hányszor mondjam még. Ma minden buzakupec és Zeitungsschreiber méltóságos úr.
Galambos: Igenis, gróf úr.
Ferenc gróf: Annát elveszem, de azért magával semmiféle rokonságban nem vagyok. Nem óhajtom, hogy ebből az összeköttetésből a maga helyzetére bármilyen következések származzanak. Mindjárt jobban meg fogja ezt érteni. Ma… tizedike van. Számoljon el, Galambos, a vad-pénzekkel.
Galambos (egészen összeomlik): Méltó… Gróf úr… alázattal könyörgök kegyes bűnbocsánatért; ismét megtévedtem.
Ferenc gróf: Elitta! – Jó! – Üljön le. Irja.
Galambos (leül az íróasztalhoz).
Ferenc gróf (diktál): Ezennel elismerem…
Galambos (mint aki sokszor irott dolgot ismétel): … hogy gróf Cserháti Ferenc ő méltóságától 156
Ferenc gróf: azaz százötvenhat koronát…
Galambos:… kegyes jóságával és bizalmával…
Ferenc gróf: visszaélve…
Galambos:… ismét sikkasztottam.
Ferenc gróf:… Dátum… Galambos Péter. (Odament a háta mögé, nézte az aláírást, elveszi az írást.) Jól van, Galambos. Elmehet.
Galamos (szólni akar).
Ferenc gróf: Elmehet, Galambos.
Galambos (elmegy).
Anna (alig bírta a fölháborodását és a türelmetlenségét türtőztetni, most odamegy Ferenc grófhoz): Addig, amíg ez a boldogtalan és elzüllött öreg ember itt volt, nem akartam megmondani, mennyire fölháborít ez a dolog.
Ferenc gróf: Azt helyesen tette, Anna. Nézeteltérések nem valók a személyzet elé.
Anna: De most. (Kiveszi a Ferenc gróf kezéből az írást, széttépi és rátapos.)
Ferenc gróf: Anna!
Anna: Ezt nem tűröm… ezt nem nézhetem. (Sírni kezd, leül egy székre, zokogva.) Mégis csak az apám!
Ferenc gróf: No, Anna… hát… Csak ne sírjon…
Anna (zokogva): Hát ezért nem tudott innen elmozdulni. Ezért nem tudott innen szabadulni. Hányszor mondtam neki: jőjjön el; könyörögtem, jőjjön hozzám Budapestre; mindig elsápadt és remegni kezdett… A börtöntől félt… Hány ilyen írása van itt? Minden évben egy… kettő?…
Ferenc gróf: Három… négy…
Anna: Szegény, elzüllött öreg ember. Nem bír magával, nem tud ellentállni a kegyetlen szenvedélyének… elissza… De miért bíznak rá pénzt akkor? (Fölemeli a fejét.) Tudja, hogy ez nem szép dolog. Ez… ez rút dolog.
Ferenc gróf: Anna, ezt maga nem érti. Azok ott fönt az ostoba törvényeikkel minden eszközt kivettek a kezünkből… ez az egyetlen mód rá, hogy a cselédséget megfékezzük (egy kemény ökölmozdulat) fogjuk, munkára szorítsuk, földhöz kössük.
Anna: Nem… ez nem szép. (Föláll.) Én azonban erről most nem akarok vitatkozni, én csak azt akarom, hogy az apám ne legyen többé szolga… a szolgák közt is az utolsó… nyomorult jobbágy…
Ferenc gróf: De én így akarom, Anna.
Anna: Én pedig nem akarom. És ha ez a kívánságom nem teljesedik, akkor… akkor én… elmegyek.
Ferenc gróf: De Anna… hát ne mondja ezt ki ilyen könnyen. Várjon, hát beszélgessünk a dologról. Velem lehet vitatkozni. És magának szabad akarata van. Engem meg lehet győzni.
Anna: Galambos Péter az én apám…
Ferenc gróf: De Anna… én csak magát veszem feleségül és az apját nem. Ellenkezőleg: távol akarom őt magamtól tartani, el akarom magát tőle szakítani.
Anna: Távol tartani őt lehet, de rabságban tartani nem.
Ferenc gróf: Magának ő hozzá attól a perctől kezdve, mikor Cserháti Ferencné lesz, nincs semmi köze.
Anna: De ő akkor is Cserháti Ferencné apja lesz.
Ferenc gróf: Hja… (Türelmetlenül.) Anna, magával nem lehet vitatkozni: maga mindig ellentmond.
Anna (elneveti magát): Nem, azzal csakugyan nem lehet vitatkozni, aki ellentmond. De látja: meg kell szoknia, hogy én ezt tartom vitatkozásnak.
Ferenc gróf: Majd megpróbálom. De próbálja meg maga is, hogy szabad akaratát úgy érvényesítse, amint én akarom.
Anna (mosolyogva): Majd megpróbálom. Egyelőre azonban: hol vannak a többi irások, amelyek ehhez itt hasonlítanak. (A földön heverő papírdarabokra mutat.) Azokat most rögtön meg fogjuk semmisíteni. Nem itt? (Az íróasztalra mutat.)
Ferenc gróf: Nem. Azt hiszem lent vannak a kis irodában. De Anna, tudja, hogy maga kétségbeejtő: föllázítja ellenem a személyzetemet, fölszabadítja a cselédeimet, tönkreteszi minden hatalmamat.
Anna (már megy): De cserébe érte belehajtom a magam fejét egy kemény igába. Ne merje azt mondani, hogy veszített a cserén, mert különben… (A visszalépést jelzi.)
Ferenc gróf: Dehogy mondom. Isten ments… még sokkal többet is hajlandó volnék… (Jobbra kimennek.)
HETEDIK JELENET.
László gróf, Kürt.
László gróf (benéz a veranda felől): Nem, nincs itt senki. Gyere be, itt nyugodtan beszélgethetünk.
Kürt (bejön, leül, kényelmesen elhelyezkedik).
László gróf (föl és le járkál, nagyon nyugodt és felsőbbséges akar lenni, az egész beszélgetés mintegy a felsőbbségért való harc): Hát… hát… (cigarettára gyújt, az asztalon lévő holmival babrál, nem néz rá Kürtre) hát nagyon kíváncsi vagy rá, mért vagy itt?
Kürt (most még nyugodtabb, mint rendesen; úgyszólván en garde van; a hangja állandóan halk és megrezzenés nélkül való): Én? Egy cseppet sem.
László gróf: Nem?
Kürt: Nem.
László gróf: De hisz az előbb azt mondtad, hogy végre tudni akarod…
Kürt: Most már nem.
László gróf: De hát… hát… végre is… hát… én értem, ha kíváncsi vagy rá.
Kürt: Most már nem vagyok.
László gróf: Hát… hát… szóval nem is akarod tudni…
Kürt: Nem.
László gróf: Most már nem sürgeted.
Kürt: Nem.
László gróf: De hát miért? Miért sürgetted az előbb és miért nem sürgeted most?
Kürt (ránéz, alig észrevehetően elmosolyodik): Mert te most már úgyis elmondod. (Mint egy fáradt király.) Tessék. Hallgatlak.
László gróf (elámulva és kissé fölindultan fordul vele szembe).
Kürt (félig lehunyt szemmel állja a tekintetét): Tudod mit: megmagyarázom neked a dolgot. Az előbb úgy lett volna, hogy te adsz nekem audienciát. Igy pedig én adok neked audienciát. (Ismét egy fáradt kézmozdulat, amely annyit jelent: tessék.)
László gróf (elfordul, lenyeli a mérgét, járkál egy kicsit, – megkerül egy asztalt, – azután visszafordul): Hát kérlek, hiszen itt nincs mit diplomatizálni. A következőkről van szó: Stefi most leteszi a cserháti mandátumot; Ferenc kívánja; nem engedi, hogy a családunk tagjai belekeveredjenek… szóval nem akarja, hogy akármelyikünk vállalja. Minthogy pedig a mandátumról mi rendelkezünk, olyan embert akarunk kiválasztani, aki igazán alkalmas rá, hogy… bennünket… hogy az érdekeinket méltóan képviselje… (Mosolyogva, barátságosan.) Már most én rád gondoltam; meghívtalak ide; azért nem szóltam neked, hogy Ferenc zavartalanul szemügyre vehessen egy hétig… a próba jól ütött ki, csak még Mihállyal kell pár szót váltanod, – rajtad áll, és egy-két hónap múlva bent vagy a képviselőházban és útban vagy a miniszteri szék felé. (Nagyon kedvesen.) Nohát, – erről van szó. – Hát meg vagy elégedve vele?
Kürt (nagyon nyugodtan, mozdulatlan arccal): El vagyok ragadtatva tőle. Egész életemben szeretettel foglalkoztam a közügyekkel és lángolóan érdeklődtem a politika iránt.
László gróf: Na hát… ez nagyszerü! Igazán pompás… igazán örülök. Majd pár szót kell még váltanod, mint mondottam, Mihállyal; – remélem, ilyen körülmények között nem hangoztatsz majd olyan extrém-nézeteket, mint az imént.
Kürt: Természetesen. Hiszen itt nem meggyőződésről van többé szó.
László gróf: Persze nem, – hanem mandátumról. És igen: nekünk nincsenek ugyan előítéleteink, de arra nézve természetesen megnyugtathatom Ferencet, hogy jó polgári családból származol.
Kürt: Oh igen… Az apám… államhivatalnok volt.
László gróf: Igen… és te is rendezett anyagi viszonyok között voltál. Hivatalod volt. Vagyonod. Mert hiszen gentleman-módra éltél…
Kürt: Igen… igen… igen…
László gróf: Igen… igen… hát ez így kitünő; (feléje megy) gratulálok neked és gratulálok magamnak a dologhoz. (A kezét nyújtja.)
Kürt (ültéből fölnéz rá, nem nyújtja a kezét).
László gróf: No… mi az?
Kürt: És te azt hiszed, hogy én elhiszek egy szót is ebből az egészből?
László gróf: De kérlek…
Kürt: Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen link dolgokba bebukom. (Föláll. Lemosolyogva.)
László gróf: No de, ha mondom neked, hogy két hónap múlva cserháti képviselő leszel.
Kürt: Nem leszek.
László gróf: Ha csak te vissza nem utasítod a dolgot, az leszel.
Kürt: De én visszautasítom.
László gróf: De hiszen az előbb azt mondtad, hogy mindig nagyon érdeklődtél közügyek iránt…
Kürt: Egész életemben fütyültem a közügyekre és sohasem érdeklődtem politika iránt.
László gróf: Akkor miért…
Kürt (odamegy hozzá): Továbbá: ha tudni akarod és Ferenc grófot is meg akarod nyugtatni: jó polgári családból származom, – a nagyapám szabó volt. Kondásnak hítták. Az apám pedig államhivatalnok volt: – iskolaszolga. Továbbá: a világ legrendetlenebb viszonyai az én anyagi viszonyaim és gentleman-módra a kártyanyereségeimből élek. És ezt te éppen olyan jól tudtad, mint én… (Nagyon nyugodtan.) és én tudtam, hogy te tudod és te tudtad, hogy én tudom, hogy te tudod, – hát hogy képzelhetted, hogy én majd bedőlök neked. Ugyan menj! (Visszatér az előbbi helyére.) Ilyen fiatal vagy.
László gróf: No de kérlek… hát tévedsz… hát ha mondom… biztosítalak… hiszen majd meglátod… Ferenc nemsokára maga mondja meg neked.
Kürt: Az lehet. De mégsem azért vagyok itt.
László gróf (gőgösen, szelid orrhanggal): Ami pedig… a szavaid tónusát illeti, azt annak tulajdonítom, hogy végre még sem illeszkedhettél be ilyen rövid idő alatt teljesen a mi körünkbe. Ebben a körben vannak bizonyos… öröklött szabályok… bizonyos… már az ember vérébe átment törvények… Vannak tehát dolgok, amelyeken átsiklik az ember, nem mondja ki őket… Vannak hazugságok, amelyek kötelezők… Ezt nem érezheti az, aki kívülről jött… Te egy héttel ezelőtt kerültél ide… természetes, hogy bizonytalanul érzed magadat… és ingadozik a lábad alatt a talaj…
Kürt: Ah, – ezt vártam már. No, végre.
László gróf: Mit vártál?
Kürt: Mikor tör ki belőled az a dölyf, amely úgy kísér benneteket, úgy lobog körülöttetek, mint egy nagy fekete felhő.
László gróf: Hát igen… végre is, te csakugyan egy más világból való ember vagy: és ezt érezned kellene.
Kürt (megint föláll, odamegy hozzá, a vállára teszi a kezét, nagyon nyugodtan): Kedves! – ha erről van szó, menj a tükrödhöz, nézz bele és akkor mondd meg, kettőnk közül ki a plebejus és ki az arisztokrata.
László gróf (orrhanggal): De kérlek.
Kürt: Ami pedig a többit illeti: ha te belépnél egy terembe, ahol királyok vannak, csupa király, – zavarba jönnél. Elütnél tőlük. Én nem. Ha itt más vagyok, mint ti, az azért van, mert nem vagyok vendég. (Nyomatékosan.) Nem vagyok az. Nem tudom még, mi vagyok, de vendég nem. Azt hiszed, nem érzem: hogy röpítenétek ki, hogy vinne ki innen süvöltve a dölyfötök… ha… (Visszamegy, a helyére ül.)
László gróf: Ha?
Kürt (nyugodtan): Ha szükségetek nem volna rám.
(Szünet.)
László gróf (kínosan): De hát… kérlek… mit gondolsz te voltaképpen… hogyan volna nekünk…
Kürt: Majd te megmondod. Én nem tudom. Én nem gondolok semmit.
László gróf (vidáman): De hát ez igazán hallatlan… miket képzelsz te… mikre gondolsz te… mikor szó sincs róla… egyszerüen arról van szó, hogy én beszélgetni akartam veled egy kicsit. Hiszen mi olyan jó viszonyban vagyunk; mi olyan jó barátságot kötöttünk…
Kürt: A bac-asztal mellett…
László gróf (kissé idegesen): Kérlek, ezt ne mondd Ferenc előtt. Ő nem helyesli a játékot. – Szóval, ugy-e mi kitünő viszonyban voltunk mindig… (Odaül hozzá.) Látod, én téged mindig irigyeltelek.
Kürt: Miért?
László gróf: Mert olyan hallatlan szerencséd van az asszonyoknál. Nekem bizony nincs.
Kürt: Nincs? (Ránéz.) Ne mondd.
László gróf: Hidd el. Csakugyan nincs.
Kürt: Lehetetlen.
László gróf: De. Igy van. Te, – elhiszed-e nekem, (most csaknem őszinte és rezignált a hangja) hogy engem még soha nő nem csókolt meg ingyen.
Kürt: No de, – kérlek, – hát a grófné csak igen!…
László gróf (hirtelen): Ő a legkevésbbé. – (Más hangon.) De hiszen ez más… itt másról van szó… más nőkről… Sohasem szeretett egyik sem önzetlenül.
Kürt: Hihetetlen… és Louise… és Panni…
László gróf (fanyarul): Azok sem. Hidd el, akármennyit fizetek nekik, nem akarnak magamért szeretni…
Kürt: Megfoghatatlan. Talán ha kevesebbet fizetnél nekik…
László gróf: Akkor még kevésbbé! Akkor nyiltan csalnak meg, ahelyett, hogy titokban csalnának meg. – Látod, ezért irigyellek téged. Téged önzetlenül szeretnek, mi?
Kürt: Igen.
László gróf: De ezzel is telik el az életed. Te a nőknek élsz… mi?
Kürt: Igen.
László gróf (bizalmasan): És… néha a nőkből, mi?
Kürt (ránéz: nyugodtan): Ha örömet szerzek vele neked, szívesen mondom, hogy igen. De parancsold ezt hangosabban mondani, vagy akkor ismételni, amikor más is van jelen és megkapod a pofonodat, mint Ozorai és megkapod utána azt a golyót is a bordáid közé, amelyet Ozorai kapott.
László gróf: De hát eszemágában sincs… hiszen irigyellek érte… hiszen azt szeretném tudni, azt akartam tőled megkérdezni, hogyan csinálod… mi a titka… hogyan bánsz el velük…
Kürt: Te nem ezt akarod tőlem…
László gróf (tiltakozó mozdulatot tesz).
Kürt: Te nem ezt akarod, de azért ezt mégis szeretnéd tudni. Megmondom.
László gróf: Igazán nagyon kíváncsi vagyok rá.
Kürt: Elhiszem. – Hát figyelj ide. Háromfajta asszony van. Az első fajtánál egyszerüen munkáról van szó.
László gróf: Munkáról?
Kürt: Igen, munkáról. Fáradságról. Folyton a nyomában lenni… reggel, este… esőben, sárban… nem sajnálni az embernek magát… makacsul hajtani és semmi egyebet nem mondani neki, mint hogy szép, szép, szép, szép.
László gróf: Hogy szép, szép, szép, szép?
Kürt: Igen, hogy szép, szép, szép, szép. Megfő. Puhára fő. A tied lesz.
László gróf: Ez volt az első.
Kürt: Igen, ez volt az első, a legkönnyebb fajta. Az akárkié. Aki fárad érte. Úgy gyűjtheted, mint az indiánfőnök a skalpokat. A második fajta, az is puhára főzhető így, de akármilyen puha, nem dől el…
László gróf: Nem?
Kürt: Nem. Szeretne… de – „nem“. Ennél, – mikor érzed, hogy itt az ideje, de nem előbb és nem később, – erőszakot kell alkalmazni.
László gróf (kissé megbántottan, de nagy érdeklődéssel): Erőszakot?
Kürt: Erőszakot. Utólag hálás lesz érte. Sikolt, rúg, harap, – de utólag hálás lesz. Ez volt a második fajta.
László gróf: És a harmadik?
Kürt: A harmadik fajta – annál mindez nem ér semmit.
László gróf: Hát annál mit lehet csinálni?
Kürt: Semmit.
László gróf: Semmit? Hát akkor…
Kürt: Ennél a fajtánál vagy te vagy az, aki kellesz neki, vagy nem te vagy. Ha te vagy, – jó. Ha nem te vagy – akkor megfeszülhetsz és beszélhetsz az angyalok nyelvén, mégsem ér semmit. Ezek: a tisztességes nők, – akár grófnék társadalmi állásukra nézve, akár kis babák, mint Louise és Panni. Eddig van.
László gróf (egy kissé elbámult): Úgy?
Kürt: Most tudod, amit tudni akartál.
László gróf (ismét az előbbi hangon): Igen… és te… te egyre ezt tanulmányozod… ennek élsz… úgyszólván ez az élethivatásod… a fachod.
Kürt: Igen: ha úgy tetszik, ez a metierm. Én most harmincéves vagyok; tizenhárom év óta nem volt nap, amikor én asszonnyal ne foglalkoztam volna.
László gróf: He… he… Hát amióta itt vagy? Azóta is? Hiszen, csak ne tagadd, tudom én, hogy itt is foglalkoztál valakivel.
Kürt (meghökken egy kissé): Nem, nem… nem kell szóról-szóra venni.
László gróf: Csak ne tagadd… tudom én… láttam én… jó szemem van nekem.
Kürt: De hát, ha mondom… biztosítlak róla…
László gróf: No ne tagadd már, hiszen nincs azon semmi. Hiszen (elismerően) jó izlésed van, az bizonyos.
Kürt (zavarodottan): Igen?
László gróf: Bizony. Jó ízlésed van… határozottan. Szép nő… (beavatottan) szép, szép, szép, mi?
Kürt (ostobán): Igen?
László gróf: Gyönyörü lány ez az Anna, az bizonyos.
Kürt (hirtelen): Hja úgy, Anna!
László gróf: Mit hja úgy? Miért hja úgy? Miért mondtad, hogy hja úgy?
Kürt (megint nagyon nyugodtan): Semmit! Csak: hja úgy. Azt mondtam; hja úgy, – persze, – szép, – lány, ez az – Anna. Hja úgy. Szép, szép, szép.
László gróf (visszatér a beszélgetés előbbi fonalához): Hát – nagyon szép lány. Hiszen (egy kissé lesben állva) te majdnem elvetted, mi?
Kürt (összeráncolja a homlokát): Honnan tudod te azt?
László gróf: Az az én titkom. (Diadalmasan.) De ugy-e igaz? Köztetek volt valami.
Kürt: Ha lett volna is, ahhoz neked semmi közöd. És kérlek, hogy erről ne beszéljünk (föláll, egy kis sétát tesz – elfordultan – a szobában, azután ismét teljes nyugalommal visszaül a helyére).
László gróf (nagy figyelemmel nézte, most biztos a maga dolgában): Hát kérlek, én egészen őszintén fogok most veled beszélni.
Kürt: No ugy-e? Hiszen megmondtam én.
László gróf: Egészen őszintén.
Kürt: Legfőbb ideje. Tessék.
László gróf: Te egy éjjel – kicsit ittál és beszédes voltál – azt mondtad, hogy egyetlen nagy vágyad van: egy kerek kis tőkét szeretnél szerezni. Összegyűjteni. Összenyerni. Minek?
Kürt (nyugodtan, kissé fanyarul): Az az én dolgom.
László gróf: Jó. A te dolgod. Százezer koronát – azt mondtad. És hogy nem tudod elérni. A szerencse az utolsó pillanatban mindig ellened fordul. Mikor az utolsó százas, az utolsó tizes után nyujtod ki a kezedet – elfujja egy ezresedet. Igaz?
Kürt: Igaz.
László gróf: És – igaz-e – hogy azt mondtad, ölni is tudnál érte, nyugodt lélekkel meg tudnál érte ölni valakit.
Kürt: Igen.
László gróf (nevetve, a kezeit dörzsölve): Igen, például egy vaskos börziánert.
Kürt (bosszantja a nevetés): Azt nem mondtam. Miért börziánert? Miért nem grófot? Ha pénzről van szó, én nem vagyok antiszemita. Egy grófot is…
László gróf (kizökken az öröméből, idegesen): De kérlek, hagyd el már ezeket a… az igazán plebejus megjegyzéseket. Nem kell mindig mutatnod, mennyire gyűlölöd a… a mi körünket.
Kürt: Ki? Én? Gyűlölöm? Az arisztokráciát? Nincs semmi a világon, amit jobban tisztelnék, amiért jobban lelkesedném. A gyerekkorom óta nem volt más vágyam… de ez nem tartozik ide.
László gróf: Hát akkor miért viselkedel velünk szemben úgy, mintha…
Kürt: Azért, mert… Ne beszéljünk erről. Mondd tovább.
László gróf: Igen. Hát szóval neked a fővágyad, a nagy óhajtásod az, hogy azt a kis tőkét megszerezd. (Föláll, nagy nyomatékkal.) Hát én azt a kis tőkét megszerzem neked.
Kürt (halkan): Ah!
László gróf (ettől fogva egyre nagyobb lendülettel): Én – azt – megszerzem neked. Nem akarod tudni, hogy hogyan?
Kürt: Te majd megmondod.
László gróf: Én megmondom. Ugy-e, mi abban egyetértünk, hogy ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak. Mi ott voltunk a küzdők között, mikor a félszemü Zsadányi mindent leadott… Lekeféltük, pedig tudtuk, hogy másnap fogja a pisztolyt. Te is ott voltál.
Kürt: De én nem dicsekszem vele.
László gróf: Én igen. Gyenge ember ne fogjon játékba. Hát szóval, ahol pénzről van szó, ott nincs szentimentálizmus. Pénz beszél! Hát… hát én most egészen őszinte leszek.
Kürt: Fogj már hozzá az isten szerelmére.
László gróf: Nézd, bennünket egy nagy csapás… azaz mondjuk egy kínos veszteség… azaz… hát egy kellemetlen dolog fenyeget. (Megáll.)
Kürt (nem szól; ránéz).
László gróf: És pedig az, hogy Ferenc… az én Ferenc bátyám… el akarja venni… ezt a Galambos-lányt.
Kürt (fölugrik, azután megfékezi magát, fölindultan, de a rendes fegyelmezett hangján, elámultan): Mi? mit mondasz?
László gróf: Ugy-e… mit szólsz hozzá… ilyen őrültség… vén fejjel.
Kürt (nem bír az álmélkodásával): Hát… azért van itt… hát… nem a… szeretője (már megbánta, hogy kimondta ezt a szót, visszafordul, lassan leül).
László gróf: Dehogy, dehogy!… Bár úgy volna. Bár úgy volna. Hiszen az volna a természetes, az volna az érthető, az volna a tisztességes… mi is azt szerettük volna…
Kürt (a foga között): No… én… nem annyira…
László gróf: Mi? Mit mondasz?
Kürt: Hogy… persze, persze… az volna…
László gróf: Hát persze. Egész életében úgy volt, most öregségére egyszerre megbolondul és ezt… ezt a… ezt a lányt el akarja venni. És mi egészen tehetetlenek vagyunk, ez a… ez a lány azt teszi vele, amit akar… Betolakodott ide… ez… ez vérlázító… ez fölháborító… egy ilyen… egy ilyen… A Galambos lánya. Fölháborító, nem?
Kürt: Engedd meg, hogy én ne legyek fölháborodva.
László gróf: No hallod kérlek.
Kürt: No hallod kérlek, én is csak jó polgári családból származom, a nagyapám szabó volt, az apám…
László gróf: No de hát ez egészen más… Hiszen különben is itt arról van szó, hogy mi nem tudtunk ez ellen az elhatározás ellen semmit sem tenni. Nem – tud – tunk. Hiába minden. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk. Ez a helyzet.
Kürt: Úgy… hm… mondd csak kérlek… és most talán… Mondd csak, nem gondoltatok arra, hogy az öreg urat elhelyezzétek egy… jótékony nyugalmu intézetben… valami engedékeny szanatóriumban.
László gróf (méltatlankodva): Ah, hová gondolsz! Hogy tételezheted föl az ilyesmit rólunk. Hogy juthat ez eszedbe. Mit gondolsz: a családunk fejét bolondokházába. Hogy lehetne az…
Kürt: És ha mégis lehetne…
László gróf: Ha lehetne, az egészen más volna. (Röviden.) De nem lehet… És minthogy nem lehet: látod a te érdeked találkozik a mienkkel. Te úgyis érdeklődöl ez iránt a lány iránt. Ez a… a fachod. Ez a metierd. Hát látod, ha mi meg tudnók győzni Ferencet róla, hogy ez a lány nem szereti őt, – hiszen nem szeretheti! – hogy nemcsak nem szereti őt, hanem rögtön hűtlenné is lesz hozzá, mihelyt egy… egy arravaló ember akarja, akkor mi hozzájuttatnánk téged ahhoz a… ahhoz a tőkéhez, amelyet olyan nagyon szeretnél és amelyet a szerencse olyan makacsul megtagad tőled.
Kürt (nyugodtan): Vagyis?
László gróf (még közelebb megy hozzá és nagyon behatóan mondja): Vagyis az kellene, hogy kézzel foghatóan bizonyíthassuk a dolgot, hogy kétségtelenül demonstrálhassuk a hűtlenséget, hogy… (kezével jelzi szónok módra) flagrant delit-t konstruálhassunk.
Kürt: Úgy? Hm.
László gróf: Igen… hiszen neked végre is a fáradság csak kellemes lehet… én irigyellek érte, mondhatom. A munka a fachodba vág, a metierd és… és (egyre fölhevültebben) mi mindnyájan segítenénk benne.
Kürt: Köszönöm. Igazán példátlan nagylelkűség.
László gróf (gyorsan, fölhevülten): Hja kérlek, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
Kürt: Az úgy van. Tökéletesen az én nézetem. Minthogy pedig itt pénzről van szó… hát mennyi pénzről van szó?
László gróf (korrektül): Kérlek, egy fillérrel se kevesebbről, mint amennyit te óhajtottál. Százezer koronáról.
Kürt: Igen. Én rám nézve. És rátok nézve.
László gróf: Hja kérlek, az nem tartozik te rád.
Kürt: Nem, tirátok. Várj csak. (Gondolkozik.) A… a cserháti hitbizomány… húszezer hold… a fegyverneki uradalom hatezer… az ompolyi tizenegy… a poroszlai nyolc… Tizenöt-húsz millió mindent összevéve. És ezt akarjátok ti nekem százezer… százezer koronával megfizetni?
László gróf: De hisz az úgyis a mienk.
Kürt: Ha a tietek, akkor én itt fölösleges vagyok.
László gróf: De hiszen az… nekünk úgyis jár.
Kürt: Az nektek jár és amit én kívánok, az nekem jár, ha hozzájuttatlak benneteket.
László gróf: Hát kérlek, hát mit kívánsz… milyen összeget. Hiszen annak idején te magad mondtad, hogy egy kis tőkét akarsz… százezer koronát.
Kürt (nagyon nyugodtan): Azóta nőttek az igényeim. Nagy a drágaság is. Most is csak egy kis tőkét akarok: ötszázezer koronát.
László gróf (izgatottan): Hó! Hohó! Meg vagy őrülve? Hát mit gondolsz, hát hogy képzeled ezt. Hát lopjuk mi a pénzt? Ez lehetetlen. Ennyi pénzt mi nem tudunk neked adni.
Kürt: Ez lehetséges. Ti ennyi pénzt fogtok nekem adni.
László gróf: Ah, de hiszen ez őrültség. Hát… hát van szíved ennyi pénzt csak kérni is.
Kürt: Van. Szívem, az van. Ti ezt a pénzt meg fogjátok fizetni.
László gróf: De hát ez kétségbeejtő. De hát végre belátásodnak is kell lennie… nem rabolhatsz ki bennünket.
Kürt: Ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
László gróf: Óh, óh, de… de nem ott, ahol ennyi pénzről. Inkább köszönöm, nem kérek az egészből, de ennyi pénzt; nem!
Kürt: Ennyi pénzt: igen.
László gróf: Nem.
Kürt: Igen. Ezt utólag. És ezenkívül előleget.
László gróf: Mit? Miiiit?
Kürt: Előleget. Foglalót. Százezer koronát.
László gróf (már csak nevetni tud): He… he… Ezen nevetek. Nagyon jó. (Integet a kezével.) Nagyon jó. Kitünő.
Kürt (fölkel): Te tehát nem vagy hajlandó nekem arra a szerződésre, amelyet fölajánlottál, egy szerény előleget adni.
László gróf: Szerény! He… nagyon jó… Egy vasat se!
Kürt: Nem?
László gróf: De nem bizony… Egy megveszekedett fillért sem.
Kürt (körülsétálta a szobát és szorgalmasan nézegetett kifelé): Nem?… Nem? (Más hangon.) Ah gróf úr, jó hogy jön. Jó hogy jön, gróf úr.
Ferenc gróf (bejön, az íróasztalnak tart, ahol kinyitja a fiókokat és keresgél): Tessék… tessék…
László gróf (megdermedve nézi a dolgot).
Kürt (nagy gesztussal): Szabad az idejét egy percre igénybe vennem? Szeretnék egy érdekes ügyet előterjeszteni… a nagylelkűségéhez, a lovagias gondolkozásához, az élettapasztalatához szeretnék egy kérdéssel fordulni.
Ferenc gróf (szórakozottan keresgél): Tessék… tessék…
Kürt: Mi most Lászlóval beszélgettünk, őszintén bevallom miről, – egy üzleti ügyről.
László gróf (kétségbeesett jelbeszéd, amely hallgatást könyörög).
Kürt: Egy üzleti ügyről beszélgettünk. Egy ajánlatról, amelyet… amelyet én kaptam, amely a metiermbe vág. Egy munkát kellene elvégeznem és ezért a munkáért pénzt kapnék.
Ferenc gróf: Azt el lehet fogadni. Munkáért nem szégyen pénzt elfogadni.
Kürt: Magam is ezen a véleményen vagyok. Ha azonban én ezt a nekem nagyon kellemes munkát elvégezném, ártanék valakinek, mondjuk, önnek, gróf úr. A kérdés már most ez: ha én önhöz lépnék és azt mondanám, uram, téged meg akarnak károsítani, nekem egyszerűen üzletem ez a dolog, a metiermbe vág, de aki megbízott vele neked ártani akar, én téged tisztellek, nagyrabecsüllek, azért tehát jövök és ime elmondom, vajjon nem volna ön akkor hajlandó nekem a kétszeresét is megfizetni annak, amit a megbízóm kinál?
Ferenc gróf: De! De igen! Határozottan. Még meg is köszönném, hogy eljött hozzám. Ez becsületes dolog. Igy kell tenni.
Kürt: Szóval gróf úr azt hiszi, menjek el az illetőhöz és mondjam meg neki…
Ferenc gróf (kivett egy csomó papírt): Határozottan. Menjen el. Mondja meg neki. Csak mondja meg neki.
Kürt: Köszönöm gróf úr. Ha rákerül a sor, elmegyek hozzá és megmondom neki…
Ferenc gróf (a papírokkal föláll): Csakugyan itt voltak… (kifelé megy a verandán) Anna… Anna… (el).
Kürt (nyugodtan fordul László gróf felé).
László gróf (remeg): Hát… ez… ez… ez példátlan eljárás… ez a legrútabb… ez… ez…
Kürt (tanító hangon): Ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak.
László gróf: De ez… ez árulás… ez nem korrekt dolog…
Kürt: No olyan korrekt még lesz, mint az az istenes szándék, amelyre te föl akarsz engem használni.
László gróf: Jó. Arról a szándékról meg lehet mindenkinek a maga véleménye… de az ember nem árulja el a társát… Végre is van… van bajtársi becsület…
Kürt: Zsiványbecsület?
László gróf: Ha akarod: zsiványbecsület.
Kürt: Kedves! Azt a gyenge zsiványok találták ki. Gyenge ember pedig ne menjen zsiványnak. Gyenge ember, ugy-e, ne játsszék?…
László gróf (kínzottan): Hát végre is… végre is mit akarsz?
Kürt: Mindenekelőtt az előlegemet.
László gróf: Hát… én most nem tudom… honnan vegyek én most rögtön annyi készpénzt…
Kürt: Ki beszél készpénzről. Nem vagyunk mi szatócsok. Csekket.
László gróf: Nekem nincs akkora…
Kürt: Cscscs! A Központi Bankban hatszázezer koronás letéted van. Ez a játék-letéted. A kártya-tőkéd. Bölcsen teszed, hogy ezt külön tartod. Nyulj be tehát a zsebedbe…
László gróf (önkéntelenül megteszi).
Kürt: Vedd elő a csekkönyvedet.
László gróf (megteszi).
Kürt: Ülj vele az íróasztalhoz… (Megtörténik.) és írd: száz-e-zer korona… a bemutatónak. Úgy. Leitatni. Kitépni. Rendben van. Most add át nekem a helyedet… (Megtörténik.) Hol van itt egy boríték… megcímezem.
László gróf: Kinek?
Kürt: Ahhoz semmi közöd. Elküldöm. (Íráshoz fog.) Egy kis levelet mellékelek.
László gróf: De az Isten szeremére… hát azt mondd meg legalább, hogy most már rendben van-e legalább ez a dolog.
Kürt: Az előleg dolga rendben van.
László gróf: Azt tudom. De a többi?
Kürt: Azokkal a föltételekkel, amelyeket megszabtam, – igen.
László gróf (nyel): Jó. Hát azokkal a föltételekkel. De most már… garantálod legalább?
Kürt: Semmit sem garantálok.
László gróf: De igyekezni fogsz legalább… pénzünkért…
Kürt: A pénzetekért? Inkább a magam kedvéért… most már (föláll) a magam kedvéért… ohó, most már… hogy tudom…
László gróf: Mit?
Kürt: Semmit. Rendben vagyunk. Az üzlet kész. De értsük meg egymást: ha Ferenc grófnak Galambos Annával való házassága (nyomatékosan) akármilyen módon elmarad, én kapok…
László gróf (fogcsikorgatva): Annyit, amennyit kikötöttél.
Kürt: Jó. A behajtásról én majd gondoskodom. Az üzlet perfekt. Én igyekezni fogok, hogy pontos legyek a liferálásban.
NYOLCADIK JELENET.
Ferenc gróf, voltak, egy ideig Kürt nélkül, azután Kürt. Mihály gróf, Stefi gróf. Margit grófnő, Emma grófnő, Viktor gróf.
Ferenc gróf: Mihály nincs még itt?
László gróf: Nincs… de mindjárt jön…
Ferenc gróf: Beszélni akarok vele… Azután a két vasderest akarom neki megmutatni.
Kürt: Parancsoljanak. Én úgyis megyek. Egy levelet küldetek le a postára.
Ferenc gróf (egy királyi mozdulat, amely azt jelenti, tessék).
Kürt (kimegy).
Ferenc gróf (türelmetlenül): Hol van Mihály?
László gróf: Átöltözködött. Beszélget Emmával.
Ferenc gróf: De mi jut eszébe… most beszélgetni, amikor én akarok vele beszélni.
László gróf (a veranda ajtajában): Mihály!… (visszafordul): Jönnek már.
(Mihály gróf, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Anna és Stefi gróf, végül Viktor gróf bejönnek. A társaság csoportokra oszlik, elhelyezkedik; Anna a baloldalon leül egy karosszékbe; Stefi gróf foglalkozik vele; Viktor gróf keserűen bámul maga elé és néha odapillant Annára.)
Ferenc gróf (az íróasztal mögött áll): Mihály, el akarom végre intézni ezt a dolgot… a te megkérdezésed nélkül nem akartam határozni. Ti tehát azt hiszitek, hogy ez a Kürt alkalmas ember.
Mihály gróf (megfontoltan): Igen… Igen…
László gróf: Határozottan. Az egyetlen alkalmas ember.
Margit grófnő: Nagyon okos embernek látszik.
Emma grófnő: Szellemes. Bátor.
Stefi gróf: Elragadó.
Ferenc gróf: Hm! Hát ti azt hiszitek… És korrekt ember?
László gróf: Óh – abszolute. Kezességet vállalok érte.
Ferenc gróf: Gentleman?
Mihály gróf: Amennyire csak az ő társadalmi helyzetében lehetséges.
Ferenc gróf: Különös embernek látszik… üzletekről beszél…
László gróf (sietve): De az üzleti ügyeiben hozzáférhetetlen.
Ferenc gróf: Igen, hiszen az előbb beszélt róla.
László gróf: Persze… hiszen az előbb beszélt róla.
Ferenc gróf: Az, amit akkor mondott, az tetszik nekem.
László gróf: Nekem is. Nekem is.
Ferenc gróf: Különös politikai nézetei vannak… szeretnék végezni vele, hogy mehessen.
Mihály gróf: Hm… éppen azért kellene még vendégül látnunk egypár hétig, hogy megszokja… beszívja… hogy a tehetségét egészen a… a mi ügyünk szolgálatába állíthassa…
Ferenc gróf: Hát… ha ti azt hiszitek…
Mindnyájan: Óh igen… határozottan… nagyszerü ember… pompás ember… korrekt… kitünő…
Ferenc gróf (Lászlóhoz): És jó családból való?
László gróf: Igen, igen. Kitünő jó polgári családból. Régi… régi polgári… patricius családból. Az apja államhivatalnok volt.
Ferenc gróf: És vagyona van?
László gróf: Óh igen… nem nagy vagyona… de biztos kis tőkéje… az van… az már van…
Ferenc gróf: Hát akkor hívjátok.
László gróf (a verandán): Igen… gyere, kérlek.
Kürt (bejön).
Ferenc gróf (az íróasztalnál áll): István gróf tehát, amint tetszik tudni, lemond a cserháti mandátumról. Családom tagjai közül egyik sem vállalja: sem László gróf, sem Mihály gróf. Én nem akarom. Nem keveredhetnek ezentúl… Nem tehetik ki magukat. (Hirtelen.) Hogy ezek az ujságok mit engednek meg maguknak. Mit ír az egyik most Drágffy Gézáról!
Kürt: Mit, gróf úr?
Ferenc gróf: Ah, kérem, nem is akarom… Hallatlan.
Kürt: Mit ír?
Ferenc gróf (fölveszi az ujságot, méltatlankodva): A kopasz Drágffy Géza. Kérem, mi köze neki ahhoz, hogy Drágffy Géza kopasz. (Végigsimítja ritkuló haját.) Mi köze neki hozzá. Ilyeneknek nem teszem ki többé családom tagjait és így önt szemeltük ki arra, hogy a mandátumot elvállalja.
Kürt: Köszönöm ezt a kitüntetést és a megtisztelő bizalmat.
Ferenc gróf: Mihály gróf, mint tudományokkal foglalkozó ember, mond majd pár szót arról, hogyan képzeljük mi a dolgot és mik a mi kívánságaink.
Mihály gróf: Igen. (Odamegy Kürthöz.) Hát… mi természetesen a társadalmi összeolvadás hívei vagyunk, Ferenc gróf azonban nagyon helyesen mondja, hogy mindenki maradjon a maga gondviseléstől rendelt helyén.
Kürt (nagyon nyugodtan): Értem, gróf úr. Társadalmi összeolvadást úgy, hogy a társadalom ne olvadjon össze.
Mihály gróf: Hm… igen… igen. (Gyorsan.) Mert látja, a demokrácia kétségtelenül kívánatos és helyes stádiuma a fejlődésnek, de van egy rút öröksége: a féktelen gúnyolódás, a felsőbb társadalmi rétegek iránti tiszteletlenség, amely már annyira fajult, hogy felsőbb társadalmi körökhöz tartozó ember csak mint léha… semmittevő… mint, mint… ostoba szerepel… Ez ellen kell harcolnia éppen annak, aki maga is a polgárságból ered.
Kürt: Hm… én azt hiszem… ez ellen ne harcoljunk gróf úr. Ez hadd maradjon így.
Mihály gróf: Hogyan? Hadd tartson a polgárság… eleve… egy… arisztokratát…
Kürt: Ostobának.
Mihály gróf: De kérem.
Kürt: Hadd tartsa gróf úr. Mert ha annak az embernek, aki a bőrt ledolgozza a kezéről, még az a vígasztalása sincs meg, hogy az arisztokrácia legalább léha, tudatlan, gőgös és ostoba emberekből áll, akkor ez az ember nem lesz hajlandó sokáig tűrni a grófjainak a kivételes helyzetét. Még okosak is legyenek? Az nem lehet. Nyugodjunk bele, gróf úr, hogy…
Mihály gróf:… hogy… ostobának tartanak…
Kürt (nem mondja, csak inti az igent).
Ferenc gróf (közbeszól): Elég volt. Megírom a névjegyet Halmágyinak. (Leül. Ír.)
Mihály gróf (Kürthöz): Önnek érdekes nézetei vannak. Ez tetszik nekem. Tudja, én ki nem állhatom a buta embereket.
Kürt: Én is, gróf úr.
Mihály gróf: Ön valóban intelligens embernek látszik.
Kürt (nagyon udvariasan): Ön is, gróf úr.
Mihály gróf (meghökkenve néz rá).
Ferenc gróf (föláll): Tessék. Ezzel a névjeggyel tetszik majd fölkeresni Halmágyit. Az a jószágigazgatóm. A pártelnök.
Kürt (meghajlik, nézi a névjegyet, toll után nyúl).
Ferenc gróf: Mi az? Mi az kérem?
Kürt (legnyugodtabb arcátlanságával, kedvesen): Egy l betü véletlenül kimaradt… „kell megválasztani“, a kell-t általában két l-lel szokás írni.
Ferenc gróf (hátraszegi a fejét, egy másodpercig habozik, azután fejedelmi dölyffel): Az én uradalmaimban egy l-lel szokás írni.
Kürt: Minthogy azonban innen Cserhátig más uradalmak is vannak… nem volna talán helytelen eltérni ettől a szokástól. (Nyújtja a tollat.)
Ferenc gróf: Hát írja be azt az l-et. Úgyis jó lesz.
Kürt (beírja).
Ferenc gróf (nézi; azután megfordul. Mihályt magához inti. Kimegy).
László gróf (halkan Kürthöz): Az isten szerelmére, viseld magad okosabban… hiszen ennek az lesz a vége, hogy kidob.
Kürt: Ti majd megvédtek. Határtalanul bízom bennetek.
László gróf: De hát végre is vigyáznod kell…
(Kívülről Mihály hangja: László!)
Emma grófnő: Téged hívnak. Ferenc a lovait akarja megmutatni, a két új vasderest.
László gróf (indul).
Emma grófnő (egy pillantással Annára, Viktorhoz): Nézzük meg mi is.
Viktor gróf (nem mutat nagy kedvet a távozásra).
Emma grófnő: Nézzük meg mi is. (Mennek.)
Stefi gróf (fölállott. Margit grófnőhöz): Tudod, azért is van ilyen furcsa kedvem… mert borzasztó álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy macska vagyok… (Kimennek.)
KILENCEDIK JELENET.
Anna és Kürt, később az egész társaság.
Anna (körülnéz, látja, hogy egyedül maradt Kürttel; föláll és kifelé indul).
Kürt: Anna… maradjon itt.
Anna (alig láthatóan nemet int a fejével; megy tovább).
Kürt: Anna… maradjon itt. (Mikor látja, hogy a lány tovább megy, elébe áll). Itt marad Anna.
Anna (ingerülten): Mit akar Kürt? Miért áll elém? Eresszen az utamra.
Kürt: Miért kerül engem olyan kihívóan. (Anna nem felel.) Olyan sürgős az, hogy közöttük legyen? Olyan jól érzi magát közöttük?
Anna (vállat von, ki akar menni).
Kürt: Mondja Anna, nem érzi maga azt a jeges dölyföt, amely róluk magára árad? Nem érzi, hogy megalázza magát ez a dölyf, milyen lealacsonyító dolog, tűrni ezt az elfojtott gőgöt. Nem érzi a szükségét, hogy néha elmeneküljön tőlük, hogy egy percre elfelejtse mindezt… föllélegzen… úgy beszéljen valakivel, mint ahogy ember szokott az emberrel, barát a baráttal… egyenlő rangon, nyílt tekintettel, őszinte szívvel…
Anna (feléje fordul; halk, nagy keserűséggel): Maga nekem nem barátom Kürt. És én tudom, hogy ők gyűlölnek engem. De magához nem menekülhetek; és nekem mégis jobb közöttük, akikkel harcban állok, mert magát, magát én gyűlölöm, Kürt.
Kürt: Jó. Ennek örülök. Akkor maradnia kell.
Anna: Maradnom… Ezért?…
Kürt: Igen. Hiszen a gyűlölet még nagyobb erővel sodorja az egyik embert a másik felé, mint a szeretet. Ennek örülök.
Anna: Miért örül neki?
Kürt: Mert attól tartottam, közömbös vagyok magának. Ha gyűlöl: jó.
Anna (hevesen, de halkan): Gyűlölöm, utálom, megvetem.
Kürt: Nagyon jó. Látja Anna, akkor megmondom magának, miért vagyok én itt.
Anna (gúnyosan): Most már tudja?
Kürt: Megmondom, miért vagyok itt, megmondom, mert tudom, miért van maga itt.
Anna: Azt is tudja? Akkor hát!…
Kürt: Megmondom, miért vagyok én itt: maga miatt.
Anna (megvetően): Kürt, ne hazudjék!
Kürt: Csak maga miatt vagyok itt Anna. Semmi másért. Semmi más értelme, semmi más célja nincs az ittlevésemnek, csak maga.
Anna: Nem igaz.
Kürt: Higyje el Anna… ha maga nem volna itt… én sohasem kerültem volna ide…
Anna (kínzottan): Nem igaz, nem igaz… El akarja velem hitetni, hogy ez az egész dolog itt az előbb komédia volt.
Kürt: Az volt. Szavamra mondom, hogy az volt.
Anna: És maga nem akar képviselő lenni?
Kürt: Eszemágában sincs, Anna. Egész életemben fütyültem a közügyekre és utáltam a politikát.
Anna (megvetően): Hát akkor mirevaló volt ez az egész. Csalni… Utálatos és rút dolog.
Kürt: Mi módon juthattam volna másképpen a maga közelébe? Milyen jogcímen kerülhettem volna ide? Mondhattam azt, hogy futok egy édes száj után, amely valamikor rám mosolygott, két fátyolos, szomoru szem után, amely valamikor az én szemembe nézett bizalommal, egy meleg, erős, szép, szép, szép kéz után, amelyet ostoba módon elszalasztottam?…
Anna (szinte az akarata ellenére végighallgatta, most kifakad): Menjen el előlem, Kürt. (Elmegy tőle.) Ne álljon az én utamba, Kürt! Miért mondja mindezt most én nekem? Mit akar én tőlem, Kürt? Mit akar most én tőlem?
Kürt: Ezt kérdezi Anna?
Anna (magánkívül, de halkan): Ne álljon az én utamba, Kürt. Én jó vagyok… a jó Isten látja a lelkemet, hogy én jó vagyok… én mindig jó akartam lenni… Maga pedig hideg, sívár, szívtelen, számító, lelkiismeretlen, rideg, kegyetlen, lelkeket fosztogató, asszonyvadász. Egyszer már az utamba került… megsebzett… fájdalmat okozott nekem… megbénított… Azóta… kihevertem… meggyógyultam… újra megerősödtem… találtam egy olyan útat, amely, azt hiszem, nyugalomhoz és elégedettséghez vezet. Ne álljon elém Kürt, mert én jó vagyok… de magát!… de magával…! (Ökölbe szorítja a kezét. Azután halkabban.) Menjen az utamból, Kürt! (Szünet.)
Kürt (kissé bágyadtan): Csodálatos… hiszen maga csakugyan jó, Anna. Miért gyűlöl engem ilyen féktelenül?
Anna: Még kérdezi.
Kürt: Istenem… én szerettem magát… és meg is mondtam. Ez az egész.
Anna: Úgy tett, mintha szeretett volna. Azt mondta… nekem is azt hazudta, hogy szeret. És amikor látta, amikor látta, hogy nem vagyok olyan olcsó, mint azok, akikkel magának dolga szokott lenni… amikor látta, hogy én csak egy életre tudok valakit szeretni, akkor… elment. Nem: ott hagyott. Nem, – megszökött tőlem. Egy jó, egy őszinte szó nélkül, gyáván, hazugul.
Kürt: Anna… én most nem akarom mentegetni magamat. Nem akarom elmondani, hogy én éppen annyit szenvedtem, mint maga. Csak azt akarom megkérdezni: valóban olyan nagy ok ez a gyűlöletre… az utálatra?… Mi történt magával? Teljes épségben van, frissen ragyogó szépségben van… mit veszített maga?
Anna: A bizalmamat. A magamban való hitemet. Azt a meggyőződésemet, hogy az én életem megér egy másik életet, hogy ha én valaki mellé akarok állni egy életre, akkor az nem csapás, amely elől szökni kell, hanem ajándék… hanem öröm… hanem szeretettel fogadott szövetség.
Kürt: De gyűlöletre ezért még sincs oka… Ha minden lány gyűlölne mindenkit, aki nem vette el. Kiheverik, elfelejtik, mást szeretnek.
Anna: Gyűlöletre… talán igazán nincs. És nem minden lány gyűlöli azt, aki nem vette el. Kiheverik. Elfelejtik. De megmarad bennük a méltatlanul elpazarolt nagy leányszeretet salakja… a megszégyenülés… az utálat… az utálat a rút mult iránt, az utálat egy betegség iránt, az utálat az iránt, aki a lelkünket elárulta. Ez marad meg. (Szünet.)
Kürt (ismét magához tért): Anna… mindebben talán igaza volna, ha én… elhagytam volna. Elárultam volna. De hiszen én itt vagyok.
Anna: Ne akarja velem elhitetni, Kürt, hogy én miattam van itt… Magán csak erőt vett egy percre… a vadászszenvedélye, azért mondta mindezt nekem.
Kürt: Nem, Anna. Meglátja, holnap is ezt mondom és holnapután is, amíg csak itt lehetek. Igen, én tudom, nekem persze nehéz versenyeznem… a Cserháti-hitbizománnyal. Én nem kinálhatok milliókat.
Anna (fölszisszenve): Ne mondja ezt, Kürt, maga nagyon jól tudja, milyen kevéssel tudtam volna én megelégedni. Ne mondja ezt.
Kürt: Én azért vagyok itt, hogy ezt mondjam.
Anna: Nem igaz. Miért nem mondta akkor eddig?
Kürt: Mert nem tudtam még, miért van itt maga, Anna… ide figyeljen… hiszen én tudom, hogy maga tavaly töltött itt egy éjszakát… Tudom, tudom, mi történt akkor, ne tiltakozzék. De látja, én most azt hittem… ne haragudjék érte… bevallom, azt hittem, maga odadobta magát, hogy maga a szeretője.
Anna (halkan fölsikolt).
Kürt (gyorsan): Vártam, figyeltem. És amióta tudom, hogy nem az, látja, azóta tudom, miért vagyok itt. (Halkan.) Azért vagyok itt, Anna, hogy ezt a házasságot meggátoljam.
Anna: Menjen, menjen, menjen, Kürt. Én ezt az öreg embert szeretem; derék, jó, nemes, nagylelkü. Felém nyujtotta a becsületes erős kezét. Tele van iránta hálával a szívem, nincs benne hely semmiféle más érzés számára. Én hozzá ragaszkodom, én hozzá hű vagyok, én hozzá hű maradok. Menjen, Kürt.
Kürt: Anna… egy öreg ember… hatvanéves aggastyán… Nem pirul Anna? Nem szégyelli magát Anna? Odaadja magát neki. Nem érzi, milyen megalázó milyen becstelen dolog ez?
Anna: Hallgasson, hallgasson.
Kürt: Eladja magát. Eladja magát, Anna. De én szeretem. Én szeretem és én – ezt a házasságot meg fogom gátolni.
Anna: Nem!
Kürt: Igen!
Anna (könyörögve): Menjen el innen.
Kürt: Itt maradok. Mert szeretem.
Anna: Én nem tűröm ezt… ne beszéljen velem így… akkor én neki mondom meg…
Kürt: Mondja meg neki, Anna. Áruljon el. Dobasson ki. Én szeretem magát, Anna… menjen és mondja meg neki.
Anna (fuldokolva): Megmondom. Egy percet sem várok.
Kürt: Mondja meg… szeretem… meggátolom ezt a házasságot… Mondja meg, Anna.
Ferenc gróf (jön a veranda felől, utána beszállingóznak a többiek).
Anna (sápadtan támaszkodik a zongorához).
Kürt (nyugodtan nézi).
Ferenc gróf: Ah, itt van, Anna? Kerestem. Mit csináltak itt?
Anna: Beszélgettünk…
Ferenc gróf (nem gyanakodva, inkább kedvesen): Ilyen sokáig. Miért nem jött le? Miről beszélgettek?
Anna: Ah… Mindenféléről… mindenféléről… (Egy másodpercre föllobban a haragja.) Kürt… Kürt… Kürt… (elfulladva:) pesti történeteket adott elő.
Ferenc gróf: Utálom Pestet. Az emberek le nem vennék a kalapjukat… bottal kellene leverni a fejükről… Anna, a maga két új deresét mutattam meg Mihálynak. Egy hét mulva maga hajtja őket. Csak jó kemény ököllel megfogni a gyeplőt… puha szájuk van, de tüzesek… Mutassa az öklét.
Anna (mosolyogva mutatja).
Stefi gróf (időközben odasétált): Micsoda pompás ökle van. Nagyszerü!
Ferenc gróf: Mi! Mi! Sima, mint a bársony, de kemény, mint a vas.
(A társaság elhelyezkedett.)
Stefi gróf: Boldog, szép, nagyszerü egészség. Jókedvü, egészséges fiatalság. Nekem nagyon rossz kedvem van… (Leül egy asztal mellé, Annával szemben.)
Ferenc gróf (most mögöttük áll).
Anna: Miért, Stefi?
Stefi gróf: Látja, Anna, a többiek nem értik. Maga meg fogja érteni. Én az éjjel azt álmodtam, hogy macska vagyok.
Anna: Ez nem olyan nagy szerencsétlenség még.
Stefi gróf: Várjon csak, Anna. Egyszer egy bölcs már álmodta ezt. És most én is úgy vagyok, mint ő: nem tudom, az éjjel voltam-e ember, aki azt álmodja, hogy macska, vagy most vagyok macska, amelyik azt álmodja, hogy ember. Érti ezt? Kétségbeejtő. Érti ezt?
Anna (mosolyogva): Értem, de nem kétségbeejtő.
Stefi gróf: Nem? Nem? Hogy az embernek még az élet realitására sincs semmiféle bizonyítéka. Látja: most nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom. Nem tudom. Nem tudom. (Gondolataiba merül.)
Anna (mosolyogva áthajlik hozzá és megcsípi a karját).
Stefi gróf: Jaj!
Anna (mosolyogva bólint neki): Ébren van Stefi!
Ferenc gróf (harsányan felkacag).
Mihály gróf (a tulsó oldalon, ahol a társaság másik része verődött össze): Szóval, ön azt mondja, hogy hazudni kell.
Kürt (nagyon komolyan): Mindig, gróf úr.
Emma grófnő (ugyanúgy ül Kürttel szemben, mint előbb): Látja, én mindig mondtam, az ember sohasem tudja, mikor higyjen magának.
Kürt (komolyan): Sohase, grófné.
Emma grófnő (halk keserűséggel): Sohase, igazán kedves az őszintesége.
Kürt: De grófné, miért hiszi el éppen most az egyszer, hogy igazat mondtam?
Emma grófnő: Hogyan… mit… nem értem.
Kürt: Ha sohasem lehet nekem hinni… akkor akkor sem lehet, mikor azt mondom, hogy (kézmozdulat).
Emma grófnő: Hja… úgy… most értem!
Kürt: Hiszen én egyébként csak azt akartam mondani, hogy a hazugság a magasabb, talán legmagasabb életforma. (Lászlóhoz:) Ugyebár vannak hazugságok, amelyek kötelezők? És minden társaságbeli fegyelemnek, minden magasabbrendü társaséletnek – minek mondjam ezt! – nagyszerü hazugságok az alapjai!
Mihály gróf: De ön azt mondja, minden sikernek is!
Kürt: Igen, gróf úr.
Ferenc gróf (odafülelt, odaáll): Mit, ön azt mondja, hogy hazudni kell?
Kürt: Igen, gróf úr!
Ferenc gróf (nagyon méltatlankodva csóválja meg a fejét; nem szól; nyilvánvaló, hogy a Kürt következő kis előadása fölháborítja).
Anna (is odafigyel).
Margit grófnő: De ön azt mondta, hogy az élete első sikerét egy hazugságnak köszönheti. Hogyan történt az?
Kürt: Az úgy történt grófné, hogy én az első gimnáziumba Budapesten jártam. Abban az évben volt a múzeumban az ornitológiai kiállítás. (Egy kérdő tekintetre.) Kitömött madarak… Én több ízben kaptam pénzt rá, hogy bemenjek ebbe a tanulságos kiállításba; a múzeum lépcsőjéig el is jutottam, be is bámultam az első nagy terembe, de azután győzött az ördög: másra költöttem a pénzt. Következő évben az apámat, – aki államhivatalnok volt. – vidékre helyezték. Itt vidéken, a második gimnáziumban madarakról beszél egy napon valamelyik tanárom és azt kérdezi: „Igaz, nem látta közületek valaki véletlenül Budapesten az ornitológiai kiállitást?“ Én fölugrom. Fölrobbanok. – Én. – A tanár rámnéz. Valami gyanúja támad. „Úgy“, – mondja, – „hm, hm… hát ha láttad, mondd meg nekem…“ Az én eremben megfagy a vér. „Mondd meg nekem, milyen madár volt az, amelyik mindjárt a bejárattal szemben a terem közepén volt.“ A szívem egy nagyot dobban: „Halászsas, – pandion haliaetus“, – vágom ki keményen. Azt az egyet tudtam, azt az egyetlenegyet, mert ötvenszer bámultam rá be a bejáraton keresztül. Megdícsértek. Kitünő fiu vagyok. Szorgalmas. Értelmes. Derék. Ezt a hitet azután ki nem lehetett irtani. Ragyogó bizonyítványaim voltak. (Nevetés.) Ez volt, grófné, az én első sikerem a hazugsággal. És azóta tudom, hogy hazudni kell. A hazugság jó, hálás, termékeny, a hazugság a művészek, a bátrak és az előkelőek világa, másodrangu ember ebben a világban egy lépést sem tehet, de aki arra való, az ragyoghat és repülhet itt. Hazudni kell, művészettel, bátran, fönségesen kell hazudni.
(Mindenki Kürtöt hallgatja; a terrasz felől két inas jön tálcákkal, csészékkel; egy csevegő előkelő társaság képe.)
(Függöny.)