IV.

Bechner Hedvig reggeli misén volt jegyesének anyjával. A templomból kijövet szótlanul mentek hazafelé. El voltak mélyedve gondolataikba, melyek egyazon helyen jártak. A parton haladva, ebben az időben nem épen szokatlan hang ütötte meg fülüket. Egy nagy néptömeg moraja volt, amelyből ki-kicsendült egy-egy katonanóta. A hang után mentek és a nagy napoknak mindennapos, de mégis minden nap megrendítő és fölemelő látványa tárult eléjük. Egy tiroli vadászzászlóalj indult a harctérre. Éjjel érkeztek a legények. Egy bécsi kaszárnyában háltak. Most pedig mentek a vasúthoz. Ismerték rendeltetési helyüket. A muszka ellen!…

A város lakóssága pedig, mint ilyenkor mindig, ezrivel kísérte a vitéz tiroli fiúkat. Fölpántlikázták a fegyverüket, virágot tűztek a sapkájukra, elhalmozták őket szivarral, cigarettával, ennivalóval. És boldog volt a sok-sok ezer ember közt mindegyik, ha a markos tiroliak egy-egy hosszú rikkantással köszönték meg a lelkes ünneplést. Menetközben pedig énekeltek. Szikráztak szemeik. Azok az éles szemek, melyekről minden bajtárs tudta, hogy soha el nem hibázzák a céljukat. Nem pocsékolták a töltényeket. De ha leadták a sortüzet, akkor aztán:

»Ahány puska, annyi muszka!«

Szögestalpú csizmájuk döngette az utca kövezetét. Siralom volt rá is gondolni, hogy ezek a szép szál legények a muszka csordáknak áldozatul eshetnének. Aki ilyent gondolt, annak vad dühben ökölbe szorult a keze, körmei pedig belevésődtek a tenyerébe. De sokan voltak a tömegben, akik átkozták éveik sokaságát, vagy sopánkodtak testi gyengeségük miatt, mely lehetetlenné tette számukra, hogy fegyvert ragadva vessék magukat az ellenség elé.

Félúton megállt a zászlóalj pihenni. Szembejött vele egy gépkocsisor. A vörös kereszt jelvénye volt minden kocsin. Sebesülteket hoztak a pályaudvarról. A tiroli csapat szótlanul nézte a menetet. Elnémult a tömeg is. Csak akkor menekült a lidércnyomás alól, amikor az egyik kocsiból egy magyar huszár kidugta bekötözött fejét és odaszólt a harcba indulóknak: – Rajta pajtások! Grísz Gott! – Mint egy ember, úgy mennydörgött a tömeg utána: – Grüss Gott! Éljen! Éljen! – Sebesültek, útrakész katonák és az utca tömege: együtt lelkesedtek, együtt kiáltoztak és a pillanatnyi megdöbbenésnek vége volt.

Bechner Hedvig és jövendőbeli anyósa végignézték ezt a jelenetet.

A sebesültszállítmány elvonult. A tiroli zászlóalj újra kezdte az éneket és tovább masírozott. A tömeg oszladozni kezdett, amikor egy csomó rikkancs furakodott az emberek közé. Éles hangon kínálgatták a reggeli lapokat. És hogy fokozzák a vásárlási kedvet, hangosan kikiáltották a főszenzáció címét.

Az anya hirtelen meghökkent és megmarkolta fia menyasszonyának karját. Az utca zaján keresztül füleihez hatolt az Arnóti név. És újra:

– Arnóti István repülőhadnagy hőstette.

A két asszony egész testében remegett. Alig volt annyi erejük, hogy odaszólítsák a rikkancsot és megvásároljanak tőle egy újságot. Azután, mint valami becses zsákmánnyal, kimenekültek a lappal a tömegből. Megálltak egy kapu alatt és lázas sietséggel végigolvasták, ami ott meg volt írva Istvánjuk przemysli repüléséről és úti élményeiről. Hogy dobogott a szíve mind a kettőnek! Szemük könnyezett. Az anya nekitámaszkodott a falnak, mert hirtelen gyengeség fogta el és lábai felmondták a szolgálatot.

– Menjünk, anyám, – mondta Bechner Hedvig, – nem állhatunk itt. Támaszkodj rám. Adjunk hálát az égnek, hogy megoltalmazta Istvánt.

A Szent István-székesegyház mellett mentek el. Az anya még nem akart hazamenni. Imádkoznia kellett. Az óriási épületben csend honolt. Csak az oltárokon fénylettek a lámpák. Hallatszott a misét mondó papok mormolása, a ministráns fiúk válasza. Elmosódottan látni lehetett az oltárok előtt csoportosuló ájtatos emberek sötét tömegét.

A két asszony térdre hanyatlott egy imaszékben. Nem sóvárogtak a pap szavára Magukban imádkoztak. Olyan szavakat intézve Istenükhöz, amilyeneket a szívük adott az ajkukra.

Majdnem egy órát töltöttek itt. Hedvig szülei ezalatt elolvasták a hírt és türelmetlenül várták haza lányukat. Kimaradásukat nem tudták megmagyarázni. Az apa már ideges lett. Fogta a kalapját, felöltőjét és elment a századosnéhoz, megnézni, mi történt.

Mikor odaért, a két hölgy még nem volt odahaza. Várnia kellett és megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor hallotta őket a lakásba lépni. Ez ugyanabban az órában volt, amikor Arnóti István a király előtt állt és jelentést tett neki repüléséről. Ők hárman nem tudták, hogy már visszaérkezett és még tele voltak gonddal, aggodalommal miatta, amikor egy odalenn megérkező autó az ablakhoz kergette őket.

Már csak az üres kocsit látták ott.

Arnóti István már bement a házba, felrohant a lépcsőn, kinyitotta az előszoba ajtaját és egyszerre csak köztük termett.

Ujjongva kívánt nekik jó reggelt, összecsókolta az anyját és a menyasszonyát, mielőtt csak még a szájukat is kinyithatták volna és aztán az öreg gondnokot megborzongató hidegvérrel leült a reggelihez terített asztal mellé és vidáman szólt:

– Reggel óta folyton arra gondolok, milyen kedélyes lesz itt ülni az asztalnál és egy kis meleg kávét inni puha kenyérrel. Nagyszerű! Épen jókor jöttem. De jövet nagyszerű időm is volt. Gyönyörű, hogy te is itt vagy, Hédi. Ezt nem is vártam. No de, most már üljetek ide ti is. Hiszen látjátok, hogy már töltöttem magamnak kávét. Add csak azt a cukortartót, édes Hédikém és te, anyuska, szelhetsz nekem egypár vaskos kenyérdarabot. Hadiszeleteket, hiszen tudod már. Farkasétvágy számára. És ha netalán lenne az éléskamrában egy kis húsmaradék. Hedvigkém, ide mellém, apa pedig üljön anyus mellé a tekintélyes pamlagra.

Úgy hadart, alig tudták követni. Anyja sietett neki kenyeret vágni és örült, mikor sietve utánakapott és jóízűen falt. Épen másodszor kért kávét, mikor apósa hirtelen felpattant helyéről és rábámult leendő vejének mellére. Csak most vette észre a ragyogó, aranyos érdemjelet, mely oda volt tűzve.

– István, – rebegte az öreg úr, és a hangja még reszketett az izgatottságtól és a megindulástól, hogy alig lehetett hallani: – István, édes Istvánkám… én… én üdvözöllek! Hédi, te nem látsz semmit?

– Nem, – A lány eddig, épen úgy mint az anya, csak István szemeibe nézett és a kitüntetést nem vette észre. Csak most látták mind a ketten, amire a gondnok mutatott.

– Igenis, édeseim, – szólt István és becézve, szeretettel simogatta a mellén csillogó jelvényt, – felséges urunktól, a mi jóságos Ferenc József királyunktól. Épen most kaptam. Még olyan friss, mint itt ez a kenyér. – És egyúttal fölkelt, tréfásan haptákba vágta magát menyasszonya előtt, – egyúttal van szerencsém tisztelettel jelenteni, hogy Őfelsége kegyelméből főhadnaggyá léptem elő.

Erre megkapta a katona vitézségének legszebb jutalmát: Két telt, gömbölyű lánykar átfonta a nyakát, két forró, piros ajk kínálta csókkal és két boldogságtól ragyogó kék szem nevetett rá, olyan kedvesen, olyan édesen, hogy ez mégis csak még szebb volt a főhadnagyi rangnál, sőt még az érdemkeresztnél is.

– No, gyerekek, – kiáltott az apa, – menjetek szét legalább egy pillanatra, hogy kezet nyújthassak neki.

A két fiatal lény már nem is gondolt az öregekkel, ifjú szerelmük újjongásában megfeledkeztek az egész világról.

– Hagyjál no, Hédi! – szólt István, – mert az öreged még megharagszik és az anyám is azt akarja, hogy neki is maradjon valami belőlem.

A gondnok úr nem mulasztotta el az alkalmat: egy kis ünnepi szónoklatot rögtönzött, melynek István alig értette meg a felét. Amikor pedig megsokalta, hirtelen átölelte az érdemes apóst, úgy magához szorította, hogy annak elállt a lélegzete, aztán megcsókolta mind a két arcát és azt mondta:

– No de most édes anyuskámon a sor.

Az pedig csöndesen ült a székében és összekulcsolta kezeit. Eltűnt előle a szoba, más kép merült fel előtte, mely fia helyett ijesztő elevenséggel tárult eléje: a férje. Mennyire hasonlított István az apjára. Ugyanaz a hang, ugyanaz az alak, ugyanaz a modor. A fiú elűzte a látomást, hozzásietett, megcsókolta.

– Édes, édes fiam – és egészen akaratlanul hozzátette: – Ha ezt az apád megérte volna.

Alig mondta ki, már meg is bánta. István elbocsátotta a kezét. Arcáról eltűnt a sugárzó boldogság. Komolyan nézett anyjára.

– Az apám – halkan mondta, de meghallották mindannyian. Azután tovább rámeredve anyjára:

– A király kérdezősködött apámról. Őfelsége szemmelláthatólag csodálkozott, hogy sohasem igyekeztem apám utolsó nyugvóhelyét felkutatni. Nagyon elhagyatottnak érezheti magát ott a föld mélyén, akinek a sírját senki fel nem keresi.

– Bizonyára kemény sors az, – szólt a gondnok, – hogy sohasem láthattad apádat és hogy nem is vagy képes magadnak róla képet alkotni. Vannak az életben órák, melyekben nehezen nélkülözzük azokat a kedveseinket, akik elköltöztek és legnehezebben azokat, akik nagyon közel álltak hozzánk és akiket még sem láthattunk soha.

Ekkor menyasszonya megint hozzá simult és megint vállaira tette karjait. Érezte, hogy ebben a pillanatban szerelmesének épen őreá van szüksége.

– István, – mondta halkan, – apád nem fekszik elhagyatottan. Istenben nyugszik és a mi gondolataink nála időznek. Hallottam egyszer egy szép mondást: »Csak azt kell halála után megsajnálni, akire többé nem gondol senki.« Gyere, István, most pihenned kell. Nehéz órák vannak mögötted… Kérlek, pihenj most; délután hozzád jövök és ha nem leszel szolgálatban, akkor felhasználjuk a gyönyörű időt, megyünk sétálni, valahol kinn uzsonnázunk, este pedig megyünk az öregekkel színházba. Ilyen nehéz szolgálat mellett kell néha egy kis szórakozás. Mert mikor vége lesz a háborúnak, ha Isten is úgy akarja, mint egészséges és remélem, boldog férjem fogsz mellettem állni. Akkor majd megajándékoz téged az élet sok-sok széppel és jóval, hogy elfeledtesse veled azt a sok nehéz, kegyetlen dolgot, melybe a háború belesodort.

Megcsókolta a férfit, akinek szavaival visszaadta a nyugalmát.

– Te csodalány, – kiáltott fel, – milyen boldog is vagyok, hogy ilyen menyasszonyt mondhatok a magaménak.

A lány elment apjával. István magára maradt édesanyjával. Ez pedig, mivel félt, hogy esetleg megint apjára találja terelni a beszélgetést, maga vezette hálószobájába és kényszerítette, hogy lefeküdjék. Ő is most kezdte érezni, hogy mindeddig csupán izgatottsága tartotta talpon. A vetkőzésnél alig tudta a szemét nyitva tartani és csak a legény segítségével került az ágyba. És alig hogy lefeküdt, máris mély álmatlan álomba merült.

Delet harangoztak. És ő még mindig aludt. Fogalma sem volt róla, hogy kinn az utcán megint az ő nevét kiáltozták és megint az ő neve jött ki a déli lapokban. Meg volt pedig írva, hogy főhadnagy lett és hogy kitüntette a király. Volt azonban Bécsben egy egészen új bulevárdlap. Csak a háború alatt keletkezett és mindig külön szenzációkat keresett. Ez a lap reggel óta érdeklődött a nap szenzációjának hőse felől. Tudakozódott, adatokat gyűjtött személyéről, multjáról. És hozott egy cikket, mely mindenkit meghökkentett, aki Arnóti Istvánt ismerte.

A gondnok is megvette ezt a lapot, mikor irodájából a Szent István-téren keresztül hazament. Szivarral a szájában ment és útközben olvasott. Néha neki is ment egyik-másik szembejövőnek. De az öreg úrtól nem vette rossz néven senki és ő sem törődött vele, ha valaki egy kissé keményebben hozzádörgölődzött.

Olvasás közben mind bizonytalanabb lett a járása. Meg is állt, mélyen lélegzetet vett. Eldobta alig megkezdett szivarját. Azután kezével a fejéhez kapott, mintha szédülne. Gyors elhatározással bement a szomszédos kávéházba. Ott ilyenkor még nem sokan voltak. Könnyű volt csöndes helyet találni. Megrendelt egy konyakot. Egyszerre csak szeszre volt szüksége. Előbb lehörpintette az erős italt, csak azután vette megint elő a lapot. Lopva körülnézett az üres asztalok között, mint aki valamit titkol vagy rejteget. Azután még egyszer elolvasta:

»Arnóti István repülőhadnagy visszaérkezett. A király délelőtt fogadta és, amint vártuk, előléptette főhadnaggyá. Egyúttal a katonai érdemkereszttel is kitüntette a fiatal tisztet a királyi kegy.

El kell ismerni, hogy a hadsereg büszke lehet ifjú hősére. Ilyen tisztekkel ki kell vívnunk a végleges győzelmet.

Rettenetes pillanat lehetett, mikor Arnóti István hadnagy az orosz kém kezében közvetlenül feje fölött látta lebegni a fenyegető halált. Ennek az ifjúnak acélból lehetnek az idegei!…

Kétezer méter magasságban! A repülőgép szűk nyergében, ahol minden erősebb mozdulat maga is – halál. És mégis győzött. Legyűrte a támadót. Örökre ártalmatlanná tett egy veszedelmes kémet. Kétszeresen is szolgálta a hazát.«

Eddig minden szép volt és jó volt. A gondnok itt szünetet tartott. Mert most jött az, aminek elolvasása előtt egy kicsit rendbe kellett szednie az idegeit:

»Érdeklődtünk a hős tiszt családja iránt. Már csak az is fölkeltette érdeklődésünket, hogy az Arnóti nevet viseli, mely, bár itt csak polgári formában van írva, mégis erősen emlékeztet a magyar Arnóthy grófok hasonló hangzású ősi nevére.

Megtudtuk, hogy a fiatal tiszt apja csakugyan rokonságban állt a grófi családdal. Azonban olyan okból, melyet még nem ismerünk, letette rangját és nemességét, hogy mint polgári származású tiszt, valami montenegrói fölkelésben fejezze be katonaéletét.

Rendkívül érdekes lenne megtudni és megállapítani, vajjon az a régen elesett Arnóthy százados nem azonos-e azzal a hasonnevű tiszttel, aki összeköttetésben állt az itt huszonkilenc év előtt elítélt Micrislow Iván nevű orosz kémmel. És hogy vajjon nem ez az életfogytiglani fegyházra ítélt egyén volt-e az okozója annak, hogy a néhai Arnóthy százados letette a grófi címert és Montenegróba ment meghalni.

A jelenlegi Arnóti István hadnagy kezdettől fogva katonai nevelésben részesült és mint zászlós annak idején a bécsi »Deutschmeister«-ezrednél kezdte katonai pályafutását. Mindenesetre egyik legderekabb és legtehetségesebb repülőtisztünk, kitünő és méltó utóda az elesett Bélaváry grófnak, aki eddig mint repülőfutár szolgálta a királyt.«

Az öreg ember homlokára kiült a hideg verejték. Reszkető kézzel még egyszer teletöltötte poharát az elébe tett üvegből… Ő, aki máskor semmit sem ivott. Ott ült az asztal előtt és annyira megzavarta az eset, hogy merően bámulta a márványlapot. A főpincér, aki ismerte, sajnálkozva nézte szenvedő vonásait. Azt hitte, hogy valami nagy szerencsétlenség érte. Talán valami közeli rokona elesett a háborúban.

Egy fél óráig tartott, amíg annyira volt, hogy folytathatta útját. Lakásának ajtaja előtt kissé habozott. Mintha nehezére esett volna átlépni otthonának küszöbét. Míg az ajtót nyitotta, azon gondolkozott, megmutassa-e azt az újságcikket feleségének és gyermekének. Hiszen ezzel világos nappalon kísértetet hozott a házba. Hedvig kijött az előszobába. Várta apját. Lesegítette róla a felső kabátot. Jól ismerte apját. Azonnal észrevette rajta, hogy valami rendkívüli dolog történhetett vele. Már kérdezni akart, amikor apja ajkára téve ujját, hallgatásra intette, majd magához vonva őt, a fülébe súgta:

– Foglalkoztasd anyát a konyhában egy darabig. Négyszemközt a szobámban akarok neked valamit mondani. Anyának nem szabad róla tudnia.

– Az Isten szerelméért, mi történt?

– Majd azután – kinyitotta szobájának ajtaját és a lány igyekezett kívánságának eleget tenni.

– Siess, siess, anyuska, – szólt édesanyjához, – ki kell menned a konyhába, mert apuska a kedvenc tésztáját kéri. Nagyon megkívánta és tudod, hogy azt csak te csinálod a szája íze szerint.

Ez el volt intézve. Bement apjához. Az öreg úr cigarettára gyújtott és sűrűn fujta maga körül a füstöt. Hosszú léptekkel fel és alá járt a szobában, hogy a padló csak úgy recsegett és nyögött belé. Az íróasztalra mutatott:

– Ülj oda, gyermekem, a székemre és olvasd. Aztán megbeszéljük, hogy itt mit lehet csinálni. De mindenekelőtt, anya ne tudjon meg semmit.

A lányt hirtelen hideg borzongatta. Elsápadt. Aztán leült és olvasott. Apja figyelte. Látta, amint még egyszer átfutja a cikket és a vállait rázza, izgatott, heves lihegése. És akkor egymásra néztek.

– Csúnya cikk – szólalt meg az apa. – Valóságos orgyilkosság. Olyan bátor tiszt, mint István, nem érdemelt ilyent. Ez egyike azoknak a vad különkiadásoknak, melyek most a háború szenzációiból csinálnak üzletet. Ilyesmit nem is lenne szabad megengedni.

– Ha István megtudja! – felelt a leány. – Az Istenért, csak ne kerüljön ez a szeme elé. Ebéd után ketten elmegyünk anyjához. Neki tudnia kell róla.

– És ha a cikk igaz?

– Nem hiszem, apám. Gondold csak meg. A király személyes szolgálatába fogadta Istvánt. A mi szeretett, jóságos királyunk csak jobban tudja, mint ez az utca lapja. Ebből az irigyei beszélnek, akik útját szeretnék állni pályafutásának.

– Nekem is ez a nézetem, Hedvigkém.

A szomszéd szobában az asszony csörgette a tálakat és tányérokat az ebédlőasztalon, Hedvig leküzdötte izgalmát. Hangosan felkacagott. Hadd higyje anyja, hogy jókedvűen beszélgetett apjával. Az apa pedig többszörösen összehajtogatta azt a szerencsétlen lapot és mint valami nagyon veszedelmes dolgot, nagyon óvatosan elhelyezte kabátjának belső zsebében.

Az ebéd úgy folyt le, mint máskor. Az asszony semmit sem vett észre. Ebéd után pedig szokása szerint egy kicsit lefeküdt. Ezt az időt felhasználták Hedvig és apja, hogy átmenjenek a századosnéhoz. Mikor szemben ültek vele, mindenekelőtt megkérdezték, István alszik-e még.

– Azt hiszem, – nevetett anyja, – azt most ágyúkkal sem keltenék fel.

– Annál jobb, – szólt Hedvig, – mert valami fontos megbeszélni valónk van veled, amiről neki nem szabad tudnia. Anyám sem tud róla, de neked tudnod kell, hogy esetleg távol tarthasd Istvántól a talán keletkezőben lévő bajt.

Rémülten nézett az asszony leendő menyére és felelt:

– De hát mi az? Hiszen ez titokzatos. Sőt veszedelmes? Mit mondtál? Istvánra baj?

A gondnok elővette az újságot és odaadta István anyjának. Az pedig majdnem elájult, mikor csaknem három évtizeden keresztül féltve őrzött titkát így odavetve látta a nyilvánosság elé.

Úgy csapott le rá ez a leleplezés, mint egy villámcsapás élte legboldogabb napjának derült egéről.

Huszonkilenc év bizonyára nagy idő. És íme még sem elég nagy ahhoz, hogy az emberek felejtsenek. Aki ezt a cikket írta, valószínűleg nem fogja ennyivel beérni, hanem tovább fog kutatni. És akkor mindent megtud a világ és az ő Istvánjának jövője odavan. Egy hazaáruló fiával egyetlenegy bajtársa sem fog közösséget vallani.

A két látogató nem zavarta meg gondolatait. Tanácstalanul nézte még egyszer azt a papírdarabot, mely kevés szóval egy reményteljes fiatal ember becsületére, életére tört. És ekkor Ferenc József király képe derengett előtte. Az ő királya! Akire annyi millió ember közt is egészen külön jogot formált magának. A mult éjjelen is őnála jártak gondolatai. Félt, reszketett, hogy talán nem fog visszaemlékezni a nagy jóra, melyet vele és fiával tett. De a király emlékezett és jól tudta, hogy ki az az Arnóti István.

És a király előtt az ő fia becsületes ember volt. Ez a tudat megint kiegyenesítette. Ez megszilárdította hitét. Tekintete megnyugodott. Tisztán, biztonsággal nézett fiának menyasszonyára és ennek apjára. Sőt, még mindig szép szájára részvétteljes mosoly ült, amikor így szólt hozzájuk:

– A mi Istvánunk a királyt szolgálja. A király előléptette és kitüntette. A mi királyunk pedig csak derék, becsületes tiszteket ismer. Ez legyen nektek elég. István apja pedig, az én uram, Ferenc százados, még az ő születése előtt elesett Montenegróban. Az itt megnevezett kémpör csak akkor kezdődött, mikor ő már kilépett volt a hadseregből. Uram és én ismertük azt az embert. Én magam hozzájárultam leálcázásához. Talán ezért hozzák a mi nevünkkel kapcsolatba. Most pedig többet ne kérdezzetek, mert bántana. Halottakról ne beszéljünk. Istvánnak, sajnos, sohasem volt apja, ami elég keserves volt reá nézve. Nekem pedig… nem volt férjem. Adja Isten, hogy a cikk mögött ne álljon Istvánomnak valami ellensége, aki további módokon töpreng az ő megsemmisítésére.

– Igazad van, kedves anyám, – szólt Hedvig, – én is ezen gondolkozom.

De az apja felfortyant:

– Az ilyen aljasságot virgáccsal kellene megtorolni. Ilyen alakot nyilvánosan meg kellene vesszőztetni. Isten mentse meg attól, hogy megismerkedjem vele.

Arnóti István mit sem tudott róla, hogy ellene, aki most egyszerre nyilvánosan szerepelt és a király különös kegyének örvendezett, az irigység milyen sötéten fenyegető fellegeket tornyosit.

Délután, a megbeszélt órában, anyjánál várta menyasszonya. Jókedvben, vidáman indultak sétájukra. A délutánnak abban a különösen hangulatos órájában mentek el, amelyben a nap utolsó sugarai pompázó szinekkel festik meg az utcát, amikor a nagy város szabályosságát, palotáinak kemény sorát valami selymes, jóleső puhaság enyhíti.

A belváros díszes kirakatainak kristályüvegein itt-ott már kiragyogott a villamos lámpák csillogó tüzijátéka, átjárva a szürkületbe boruló utcák homályát. Ez a nagyváros órája, amikor kibontakozva a komoly munka forgatagából, pihenésre készül és újra föléleszti az emberek fáradt, elfásult arcvonásait.

A kávéházak, cukrászdák zsúfoltak. Egész hintósorok érkeznek be a práterből, a város szép kertjéből, a járdákon jól öltözött hölgyek és urak sűrű tömege tolong, színházba vagy jó vacsorához sietve, az estét kellemesen eltöltendő.

Mikor Arnóti István menyasszonyával végigsétált a belváros legszebb utcáin, meg is jegyezte:

– Ha a tömeg közt nem találkoznánk mankón járó, felkötött kezű, bekötözött fejű sebesültjeinkkel, az ember el sem hinné, hogy milyen nagy és veszedelmes háborúba vagyunk belekeveredve.

– Igazad van, édesem, – szólt a leány, – de én mint nő figyelmeztetlek még valamire, amiből a háborús idők felismerhetők.

– No, erre kíváncsi vagyok.

– Hát nézd csak. Látod itt a sok szép asszonyt. De a mi híres fényűzésünket, pompás öltözékeinket nem látod sehol. Egyszerűen járunk. Mindegyikünk szégyenlené, ilyen időkben ékszerrel, ruhával, cicomával törődni.

Bementek egy cukrászdába. A háború ott ült az ajtó mellett. Hedvignek a markába nyomott pamutot és kötőtűket, hogy ott üldögélve, úgy mint a többi hölgy, érmelegítőt kössön katonáinknak. A kötőtűk csengése hallatszott minden asztalnál. Szép, ápolt kezek végezték buzgón a szokatlan munkát.

Két szűk helyre akadtak. Kávéztak és közbe azon tanácskoztak, hol töltsék szüleikkel az estét.

Színházba megyünk, – javasolta a leány, – kérd el a főpincértől a napi műsort. Talán akad valahol valami kedvedre való.

Belenézett a műsorba és fölfedezett valamelyik színházban egy estére kitűzött premiert.

– No, ezt megnézzük – kiáltott fel a leány látszólag örömrepesve. És most már nem sok türelemmel időzött a cukrászdában, mert hiszen szólni kellett szüleinek, hogy a színházba el ne késsenek.

Este pedig ott ültek mindnyájan a nézőtéren. Mosolygott, vidám arcot vágott mind. Arnóti István nem vehette észre, hogy anyjának, apósának, menyasszonyának mesterséges a vidámsága. Ott volt az egész város. Mindenki, aki számít. Amennyiben nem állt szemben az ellenséggel. Sok volt az egyenruha. Több mint máskor. Sok volt a nézőtéren a sebesült katona is, aki annyira volt már, hogy színházba mehetett.

Milyen más volt ezeknél a mai látvány benyomása ahhoz képest, amit az utolsó hetekben átéltek. Hiszen csak nemrég civilruhában járt a legtöbbje. És egyszerre, máról holnapra, egyenruhába került, hogy éljenezve, hurrázva, dalolva, nótázva, a katonabanda lelkesítő hangjai mellett, százezernyi embertömeg kíséretében elvonuljon oda, ahonnan nincs mindenkinek visszatérés.

Betört a muszka a határon. Ezrek menekültek a kozákok elől. Vérfagyasztó gyalázatosságok híre jött. Haragra, gyűlöletre lobbantották katonáink szívét.

– Boszúra a muszka ellen!

Sokalták az utat, az időt, amíg a tűzvonalba értek. Szívesen elhallgatták a halálthozó orosz srapnelek fütyülő, üvöltő muzsikáját. Bizony, az másként szólt, mint a nyitányba épen most belekezdő színházi zenekar lágyan csengő dallamos összhangja. A sebesültek szinte elcsodálkozva hallgatták. Mintha bámulnának azon, hogy ilyen is van még ezen a világon. Ők odakinn a lövészárkok elkeseredett harcaiban már el is felejtették. Már jóformán nem is gondoltak arra az ezernyi szépségben pompázó dicső hazára, mely ott terült el mögöttük. Az ő szemük csak előre volt szegezve a tudatlan csordára, melynek barbár uralmától, nagajka-kormányzatától nekik kellett ezt a gyönyörű, édes hazát megoltalmazniok.

De most mindent láttak. Jól esett látni mindazt, amiért öröm és büszkeség volt odafönn megszenvedni. Nemes, lelkesítő gondolat volt hősi fegyverrel védelmezni ezt a sok szépséget, ezt a sok értéket, ennek a szellemi kincstárnak minden pompáját. Pedig milyen nehéz volt sokszor az a vitézi védelem. Ott feküdt az ember piszokban, iszapban, mocskos volt tetőtől talpig, nem ismert se vizet, se szappant és ma, puha, piros bársonyszékben terpeszkedett, mindenfelől mint hőst ünnepelték és mindenfelé belenézhetett szép, jóságos, kedvesen mosolygó asszonyok, lányok szemeibe.

Az embert szinte meg is szégyenítette mindez. Fölemelő, büszke helyzet volt. Nem egy most fogadta meg, hogy visszakerülve a harctérre, még az eddigit is megkettőző vitézséggel, kitartással fog lesújtani az oroszra.

Még a nyitányt játszották, amikor épen az az udvari tanácsos, aki délelőtt a király meghagyásából István mellére tűzte vitézségének fejedelmi jutalmát, páholyából kihajolva, észrevette a fiatal repülőtisztet szerény elsőemeleti helyén. És mint a futótűz, úgy járta be a színházat:

– Ott fenn ül. – Kicsoda? – A király repülőfutárja, Arnóti István, ma lett főhadnagy… megkapta az érdemkeresztet. Nem olvasta az újságban? – Hogyne, hogyne! Az orosz kém. Rendkívül érdekes, – gyönyörű dolog. Hát ő az? – Nagyon fess ember.

Ez a szó szép asszonyi ajkakról jött. És most már az első erkély felé fordult minden látcső a fényes teremben. Megvolt az est hőse, még pedig a nézőtéren és nem a színpadon.