← Table of contents
A przemysli repülő

XIV.

Reading edition

A »Bulwark« szenet rakodott és legénysége most azzal volt elfoglalva, hogy kőporral, seprővel, ronggyal és tűzifecskendők vízsugarával megtisztítsa a fedélzetet a rárakódott szénportól.

A hidegben is mezítláb, térdig feltűrt nadrágban álltak a fedélzet deszkáit öblögető hideg vízben és teljes erejükből súroltak, nehogy egyetlenegy megmaradt széndarabka az élesszemű első tisztnek alkalmat nyújtson az órák hosszat tartó nehéz munka megismételtetésére.

Mert sir Robertson meg szokta ezt tenni kíméletlenül. A »Bulwark« fedélzetének ragyogni és csillogni kellett. Ott mindig a legnagyobb tisztaság uralkodott.

Sir Robertson lenn volt az iskolakajütben és hallgatta azt az előadást, melyet a hajózási tiszt tartott a kadéteknek. Az óra végeztével Robertson eldefilíroztatta maga előtt a kadéteket, amíg egy Wilson Henry nevű egészen fiatal gyerek, egy aranyszőke hajú, kék szemű fiú elébe jutott. Azt megállította. A kadét belepirult az ijedtségbe. Bár ő volt a legfiatalabb, mégis ő követte el a legvadabb csínytevéseket. Nem gonoszságokat, hanem mindenféle vidám ugratást, viszonzásul az idősebb bajtársak ütlegeiért és bokszjaiért. Mert azok bizony régi angol tengerészszokás szerint nem nagyon gyengéden bántak a legfiatalabbal.

Az iskolakajütben lévő tengeri kadétek hallották, amint sir Robertson így szólt:

– Gyere csak velem, Wilson Henry, a kajütömbe.

Tegezte valamennyit, ha neki úgy tetszett. Mint első tiszt és rangidősebb, megengedhette ezt magának. A kadétek közt pedig mint futótűz elterjedt a hír, hogy a vén tengeri véreb megcsimpaszkodott Wilsonba és most lesz annak nemulass. Az öregnek bizonyosan megint besúgott valaki valamit.

De sir Robertson ezúttal nem hallgatott semmiféle besúgóra. Anélkül is úgy ismerte a kis lenszőke fiút, mint örökös csintalankodót. Ez most úgy állt elszontyolodva sir Robertson tiszti kajütjében, mint egy lefülelt nyúl és várta azt a néhány cirógatást, melytől fel találnak dagadni az orcái. Látta, amint a félelmetes feljebbvaló az íróasztalához ment és levelet írt. Mikor elkészült, odaadta az írást a fiúnak és így szólt:

– Most veszed a cókmókodat és három hónapra elhagyod a hajószolgálatot. Három hónap alatt szárazföldön, a kadétiskolában ki fogod pótolni hiányos elméleti készültségedet és azután kissé több komolysággal fogsz visszajönni a fedélzetre. Itt van a parancsnokságnak szóló levél.

A kapitánynak és helyettesének, az első tisztnek jogában állt, egy kadétet visszaküldeni az iskolába. A gyereknek könnyek tolultak a szemeibe. Ez rosszabb volt mindennél, amit várt.

– Mért állsz még itt? – hangzott keményen.

Zokogva hebegett a fiú:

– Bocsánat, sir, de-de mi-mivel ér-érdemeltem ezt a-a bün-büntetést?

– Először is nem büntetés, hanem arra való, hogy tanulj. Másodszor pedig tegnap este, mikor hálószobátok ajtajánál álltam, nagyon felhevültél Németországért és a német hajókat legalább is egyenértékűeknek mondtad az angolokkal. Igaz ez?

– Igenis, sir. De ezt csak azért tettem, hogy az idősebbeket ugrassam. Úgyis mindig »dutchman«-nak (német embernek) szidnak.

– És miért?

– Mert… mert… anyám születése szerint német.

Robertson kemény arca hirtelen ellágyult. Durva keze végigsimította a fiú selymes haját.

– Tiszteltetem anyádat és mondd meg, hogy én küldtem neki haza a fiát. Nem fogod elfelejteni?

– Nem, sir Robertson.

– Hát most menj… légy boldog.

Volt hűhó a kadétszobában, mikor meghallották a legfiatalabbiknak büntetésnek vélt áthelyezését. Minden hangnemben szidták sir Robertsont és az angol tengerészkáromkodások egész szótárát rázúdították.

Hirtelen egy füttyentés. A megbeszélt jel. Jön egy feljebbvaló. Sir Robertson volt. Belépett és a kadétek előírás szerint felálltak székeik mellé. Kurtán köszönt és odament az elsőhöz:

– Van a családjában, apai vagy anyai ágon német rokona?

– Nincs, sir.

– Igazat mondani. Rendőrileg kikutattatom és ha hazudott, szigorú büntetést kap. Előléptetésébe kerülhet.

Így ment egyiktől a másikhoz. Négyen voltak, akik bevallották, hogy anyjuk, vagy távolabbi rokonuk német. Ezeket kajütjébe hívta, nekik is olyan leveleket adott, mint a kis Wilsonnak és nagy bánatukra őket is visszaküldte szárazföldre, a kadétiskolába.

Bejárta a hajót a hír, hogy Robertson a legveszedelmesebb németfaló és valóságos vadászatot rendez a fedélzeten mindazokra, akiknek a németséghez valami közük van. Mikor a kapitány hallott erről, őlordsága felkacagott. De végtére is érthetőnek találta, ha első tisztje a Németország ellen folytatott harcban csak angol vérű harcostársakra akarta rábízni magát.

Másnap felhangzott a jelzés: fel a horgonyt és a »Bulwark« a hajók és a parti erődök tisztelgése közben elhagyta a southamptoni kikötőt.

A kapitány pedig kajütjében ült sir Robertsonnal és megbeszélte vele az admiralitástól nyert ütközeti parancsot, mely elsősorban a németek megszállotta belga part bombázását írta elő és azután cserkészést az Északi-tengeren, lehetőleg Bremerhavenig.

A »Bulwark« páncélos orra az angol csatorna szürkésbarna hullámait hasogatva, éjféltájt elért Zeebrügge magasságáig. Ez volt reggel, mihelyt tiszta lesz a láthatár, bombázandó és ha lehet, megsemmisítendők az ott felállított német ütegek. A dünákon rejtőzködő német megfigyelő őrszemeknek semmi el nem árulhatta a teljes sötétségbe burkolt »Bulwark« jelenlétét.

A hajón nem volt szabad világot gyújtani és csak belsejében, a tisztek kajütjeit és a gépházat világította meg a beburkolt lámpák gyenge fénye.

Reggel öt óra felé, mikor az őrséget tartó tiszt utoljára mászta meg a lőszertárból és a gépházból felfelé vezető meredek vaslétrát, a második harci fedélzeten beleütközött sir Robertsonba. Egy kinyitott ágyúrés előtt állt, távcső volt nála és a szürke ködgombolyagon keresztül igyekezett a partot felfedezni. Észre is vette. Gyenge kék sáv alakjában emelkedett ki balfedélzet irányában a láthatárról.

Az őrtiszt köszönt és megkérte, engedné, hogy ő is egy pillantást vessen a partra. Sir Robertson odaadta neki a látcsövet és különös hangsúlyozással mondta:

– Csak nézze meg jól azt a szárazföldet, hadnagy úr. Biztosabb talaj az, mint ez itt a talpunk alatt.

– Bocsánat, sir, – felelt a tiszt, – de én ezt a páncélos fedélzetet, melyen önnel itt állok, jelentékenyen kevésbé veszélyesnek tartom, mint odaát a német ütegek hadállását. Mi nagyon rossz célt nyújtunk.

– Lehet, – szólt Robertson furcsa nevetéssel, – egy óra mulva kezdődik a pokoli tánc.

– Toronyágyúink már alig várják, hogy végre egyszer megmutathassák erejüket az ellenségnek – felelt a tiszt.

Sir Robertson nem szólt többé semmit, hanem kajütjébe ment. Az asztalon maga elé tette az óráját és melléje azt a bécsi lapot Arnóti István arcképével. Azt nézte mozdulatlanul.

Mint gyöngysoron a színes gömbök, úgy sorakoztak egymás mellé a percek. Hirtelen végigcsilingelt az egész hajón a legénység fölkeltésére szánt csengetyű éles hangja. Ezerkezű élet mozgolódott az angol páncélos sötét gyomrában. Mindenki a maga helyére sietett. A fűtők friss szenet lapátoltak a kazánok alá a nagy rostélyokra. Félmeztelen testük véresnek látszott a nyitott tűzhelyeken izzó parázs fényében, lapátaik nagy robajjal szórták a szenet a fellobogó lángok közé.

A gépházzal egy vonalban fekvő, nagy, kétszeresen páncélozott lőszerkamrákban folytonosan csikorogtak a hajóütegekhez vezető felvonók, melyek felszállították a halálthozó gránátokat.

Ott fenn az ágyúkat töltötték; ez volt az a pillanat, amikor sir Robertson végigment az ütegfedélzeteken, látszólag mindent megszemlélve. Most fogják azok az átkozott németek meghallani a »Bulwark« ágyúinak feltátott torkaiból a tenger urának, Angliának hatalmas szavát.

Tiszta fényében felkelt a nap, tükörképe egymásba futó, vörös sávokat rajzolt a vízre. A szürke hullámhegyek közt úgy festettek, mint vérpatakok.

A parton most felfedezték az angol páncélost. Néhány tompa dördülés. Őlordsága a parancsnoki hídon állt és megfigyelte, a német gránátok mennyi távolságra csapnak le az angol hajótól.

Nyugodt lehetett. Nem közelítették meg veszedelmesen. A »Bulwark« még lőtávolukon kívül feküdt.

De az ő toronyágyúi nem feküdtek a lőtávolon túl. Azok innen is képesek voltak rettenetes vasvetést szórni oda a szárazföldre és hivatva voltak rá, hogy halálos jóreggelttel vigyék meg a németeknek az angolok válaszát.

Őlordsága biztos volt a győzelemben. Nem tudta, hogy közelebb, mint várhatná, közvetlenül a háta mögött állt a halál. Ott sétált a fedélzeten. Láthatatlanul kísérte Robertsont. Ez lemászott a lőszertárba és ott állt középen. Mereven, mozdulatlanul, mintha ő is acélból lenne, akár a körülötte felhalmozott lövedékek. A lenn dolgozó legénység kétszeresen is megfeszítette erejét, hogy kicsikarja a rettegett első tiszt dícséretét.

Villámgyorsan lehúzták a nehéz gránátokról a burkot és erős matrózkezek beállították őket az acélfelvonóba. Egyiket a másik után. Mintha szivarokat csomagolnának.

Megszólalt a telefon.

A szolgálattevő tiszt, aki a hallgatót füléhez emelte, sir Robertsonhoz fordult:

– Bocsánat, sir, őlordsága jelenlétét kívánja a parancsnoki hídon.

– Mondja, hogy rögtön jövök.

A tiszt belemondta a készülékbe. Ott fenn egy tiszt átvette az üzenetet és közölte őlordságával:

– Sir Robertson rögtön jön.

De ő még lenn maradt… Micsoda őrületes, borzalmas rémület fogta el hirtelen azt a tisztet ott lenn a lőszertárban? Miért álltak a szolgálattevő matrózok halálra váltan, a rettegés miért fojtotta torkukra a szót? Mért akartak hangos, rettenetes, förtelmes ordításban kitörni? És mért markolta meg nyakukat a halál jéghideg csontkeze?…

Őlordsága így szólt a második tiszthez:

– A toronyágyúk tüzelésre készen.

Ekkor… Sir Robertsonnak egy melinitbomba volt a kezében. Magasra emelte és ugyanakor, amikor fenn elhangzott ő lordsága parancsa, így kiáltott fel:

– Éljen Németország, éljen az osztrák-magyar monarchia, éljen Magyarország, az én édes hazám. Le a »Bulwark«-kal.

Ez volt ott lenn az utolsó emberi hang.

Azután a bomba lerepült a páncélpadozatra… egy kemény, kurtacsengésű nekivágódás… és öröksötét éjszakára nyíltak a halál kapui… az őrületnek százezernyi tagolatlan hangja… százezer hatalmas, eget ostromló mennydörgés… A másodperc töredéke és a kék ég felé tajtékzott egy rettenetes, irtózatos oszlop: tűzből, gőzből, vasból, néhány száz széttépett emberi testből… Mint egy vulkán váladéka, nyílegyenesen felszállt vagy ezer méternyire a levegőbe és azután lehullt mint véreső, egybevegyűlve a feneketlen tenger vizével.

Vadul felforrt a megkorbácsolt víz. Széjjelrohantak a habok. Megijedtek a háborútól, emberkezek borzalmas művétől. Sehogy sem akartak megint összeölelkezni… Veszett örvényben, forgatagban mindig újra és újra megkergették egymást. Amíg végre ismét felülkerekedett a víztömeg ősereje.

Üres volt a tenger színe ott, ahol Anglia páncélóriása állt. A hullámok megint régi, zúgó nótájukat dalolták. Játszadoztak ezernyi kis faszilánkkal, húsdarabbal, ruhafoszlánnyal, megannyi hírnökével ő brit felsége páncélos cirkálójának, mely megsemmisült.

A szárazföldön visszafojtott lélegzettel, sápadt irtózattal nézték a pokoli pusztulást németek és angolok és nem tehettek semmit, hogy a veszedelmet elhárítsák. Berlinben, Bécsben, Budapesten már délfelé megtudták távirataikból a lapok, hogy a »Bulwark« elpusztult és senki sem tudott rá magyarázatot.

Csak Bécsben volt egyetlenegy ember, az állam legelső embere – népeinek vezére ebben a nagy időben, aki komoly tekintettel nézte a táviratot, mely épen most közölte vele a »Bulwark« megsemmisülését… és ő tudta…

Illustration from A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból
Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings