A NAP LOVAGJA

REGÉNY

Első kiadása megjelent 1902-ben.

Egy herczeg reggelizett a villája kertjében. Csak kávét ivott, csak mézet evett és közönséges tehénvajat.

– Milyen egyszerű – mondá a közönség, a mely a villa előtt föl s lesétálva, rendszerint végigszokta nézni ő fensége früstökölését.

Néhány öreg kereskedőnének ez volt az összes gasteini szórakozása: korán kelni és diskrét módon, de pontosan végignézni, a mint a herczeg eszik. Susogva – mint a hogy a templomban szokás – sétaközben mind csak őt tárgyalták:

– Hogy tud enni. Még minden foga megvan. Csakhogy sárga.

– Nézd azt a kenyeret. Az más kenyér!

– Tessék elhinni, ő is jobban tenné, ha egy hideg rostbeafet enne teával; az könnyebb!

Nagyon öreg, a család és saját fegyelmük alól kiszabadult kissé paralitikus tőkepénzesek nem tudtak ellentállani, hogy loyalis érzelmeiknek kifejezést ne adjanak és a vasrács előtt mélyen meghajolva, hangtalan szóval jó étvágyat kívántak a magas uraságnak, a ki nem haragudott, sőt mosolyogva biczczentett a fejével. Nem volt ellenére a tiszteletteljes kiváncsiság és szeretet, különben elfüggönyöztette volna a terraszát vagy egyszerűen megparancsolja a városnak, a fürdő igazgatóságának, hogy a háza előtt az út véget ér. De a fenség úgynevezett liberális férfiú volt és a villában nem is a feleségével lakott. Sőt ellenkezőleg: a szeretőjével, a jószívű és nevezetes Julival, a ki neki már korán reggel betöltötte a kávét. A ki a publikumból igyekezett, az láthatta e házias, mégis szép és ünnepélyes pillanatot. A fenség a katonaköpenyeget levetette, a szalmakalapot fölvette, a vörös szalvétát álla alá kötötte és hármat tapsolt. Mire Juli kijött, lila vagy piros slaffrokkban, a melynek a szabása kissé gyermekies volt, határozottan rokkoko szabású. A nő friss volt, erősen kialudva, sőt már a sárga paróka is a fején, behajporozva, fölvirágozva rendben. A soványodó nyakánál azonban kissé kilátszott eredeti hajzata, a mely fénytelen barna volt, mint annyi közönséges jó nőé. Bizonyára ő vetette meg legjobban e rövid, szinte férfias hajat, a mint hogy esztétikai gyötrelme lehetett mindaddig, a mig reggelente magát rendbe nem hozta és magas kerek homlokát röviddé és junóivá nem alakította át; fejének józan golyószerű rajzát át nem fejlesztette arra a csecse formára, a melyet osztrák tollal-rajzolók hoztak divatba. Azok a művészek, a kik nem a friss életből, hanem a franczia élcz- és divatlapokból merítették inspirácziójukat.

Juli kijött, jó reggelt kivánt és a herczeg kezet csókolt neki. Mire a nő ugyanezzel a kézzel az Alt-Wien csészébe töltötte először a kávét, aztán tejet. Hogy mi értelme van e sorrend-változásnak, a közönség nem értette és épen azért valami titkos szimbolumot keresett benne. Egyébként is a reggeli némi titokzatossággal járt: a herczeg a kávé után és a méz előtt rendesen igen elmélyedt, fölöttébb komoly lett, sőt néhány perczre el is távozott. Ez alatt Juli aggodalmas gonddal kente föl a vajat a császárzsemlyéjére. De nem történt semmi baj; az úr mosolyogva tért vissza és jelt adott az újságolvasásra. Juli olvasott fel meleg, de olyan hangon, mint a milyen a rendes katonáké az első évi szolgálat végén, a mikor már megszokták a meghűlést. Csak a mindenféle és az ujdonságok rovatát olvasták; politikát semmit. A nő – egykori pályája kedvéért – érdeklődött a színházi rovat iránt is, de a fenség rendszerint nem kért belőle, inkább néha megnézette, hogy állanak a papirosok és mint mutatkozik a termés.

A reggeli kilenczig tartott. A nap ekkor elparancsolta helyéről az idillt. A herczeg és párja letelepedtek a kert valamely rejtettebb és árnyékos helyére, a hol a nő szakajtó kosárral az ölében – az idill és az élet kedveért – valamely főzeléket, babot, vagy krumplit hámozott. Ő fensége egy könnyebb fajtájú német regénynyel vagy patience-vetéssel mulatta magát, bárha aligha volt kiváncsi arra, hogy mit mond a kártya, kibe lesz szerelmes, kit fog elvenni. Kétszer házasodott, második felesége élt és virágzott, a leányai és fiai is mind házasságban éltek, gyermekeik voltak. A fenség biztosan tájékozva lehetett minden őt illető földi dolgokról. Biztos lehetett abban, hogy mint igen sokszoros milliomos fog meghalni ugyanabban a betegségben, mint az apja. Sőt halála után való állapotjának a pontos helyrajza is ismerős volt előtte. Állandó tartózkodása Czeczilia nénje és egy kis öcscse között lesz egy jezsuita templom sírboltjában, a mely elég szellős, sőt egy kis nap is szokott benne tartózkodni. Mindenesetre jól ki van száradva.

Ő fensége patience-vetéssel mulatta magát.

Tizenegy óra felé a fenséges úr és barátnője elmentek a természetben gyönyörködni és hogy meghallgassák a térzenét – messziről. A közönség közé, bár az viszonyukat tisztelte, még sem mehettek. Talán úgy is leereszkedőbbek és bizalmasabbak voltak a kelleténél. De itt nem volt szegény, alpári vagy fiatal egy sem. A magukat megszedett és egyszersmind megrokkant, mindenesetre megöregedett emberek gyültek itt össze. A hegy tetején mindazok jártak, a kik az életben lefelé haladtak, a völgybe le. Nagyobbára kéz kézben, mint a jó Anderson pár, meghízva, megőszülve – életkedvvel teli.

Julius vége felé járt és Bad-Gastein, a világnak legkomolyabb fürdőhelye nyüzsgött a vendégtől. Mégis, az egész hely olyan elhagyatottnak, olyan mélának tetszett. Talán azért, mert a ki csak itt volt, az mind lassan járt, mint a kit a halálért küldenek. Ez a késlekedés azonban nem szimbolum; azok járnak ide, a kiknek rossz a lábuk, ámde a fejüktől fogvást. A korán kiélt gerinczek, a nagyon is kihasznált élet e jelenségei között szintén apró, de igen gyors lépésekkel törtetett keresztül egy-egy önző aggastyán, a ki életerejével úgy tudott takarékoskodni, hogy itt évről-évre fiatalodott. A kiszáradt, megkövéredett, fehérszőrűvé és pergamen-bőrűvé változott, erősen megcsunyult emberi társaságban nagynéha végiggurítottak egy tolókocsit, a melyben hetven éves Ninon de L’Enclos-k ültek, asszonyok, kiknek arcza még szép és üde, de nyakuktól kezdve nem élnek többé.

A sziklákról egy-egy zerge nézett a különös szoczietásra, a mely életének ravasz és erőszakos meghosszabbításán buzgólkodott. A zergék alighanem belenyugodtak már, hogy az aggastyánok idetolakodtak az ő világukba és szikláik tövébe óriási hotel-fészkeket vertek. A havas hegyekből kibuzogó meleg források azonban tiltakoztak, bepermetezték arczukat és egész nap szüntelenűl zugták a carmen lugubret:

mindhiába a gazdag is meghal, a gazdag is meghal!

Az egyforma és méla zúgással nem bírt a zeneszó és a madárdal, a mint hogy a hely hidegségét nem bírta fölmelegíteni a juliusi nap. Az árnyékban felsőkabátban jártak és a nagy hotel előtt a napon csak egy úr sütkérezett: egy fiatalember, lawn-tennis ruhában. Az öregek aggodalmaskodva és gyanakodóan nézték: nem jó ember, fiatalember! Biztosan egy veszedelmes lump.

A fiatal úr, – úgylátszik – érezte ezt az ellenszenvet, különvált a tömegtől és magában gubbaszkodott. Fázott és az élet igen kicsiny hullámokat vert benne. Legintenzivebben még arról gondolkodott, hogy mennyi ideig tarthat a pénze és mit csinál, ha előbb fogy el, mintsem meggyógyulna? Törte a fejét, de ezt sem tette valami erőteljesen: ujságíró volt és öt hónapi erős publiczisztikai munka és szerelmi kaland után. A feje kimerűlt, a lába elzsibbadt, a szíve elfásult és még csak meg sem dobogtatta az a gondolat, hogy mielőtt igazában belekezdett volna az életbe, már is fújják számára a takarodót. A szerkesztője – hogy eljött – fölöttébb gyengéd volt hozzá és a könyvkiadója legelőször tagadott meg tőle egy kis előleget.

A nap mégis csak átjárta és fölmelegítette a vézna testét. Az író feltápászkodott és otthagyta a sokadalmat. Magányos sétákra vetemedett és ott találkozott a fenséges úrral és párjával. A herczeg rosszkedvűen fordúlt el tőle, Juli azonban szép kis szürke szemének szögletéből enyhe, helyesebben elnéző tekintetet vetett reá. A fiatalember némiképpen fölvillanyozódott és másnap reggel megjelent az egyoldalú cerclen, a nevezetes villa előtt, a hol ő fensége reggelizett. Kétszer-háromszor elsétált a ház előtt, és a míg tisztességtudóan nézte az idillt, valami eszébe jutott, de olyan erősen, hogy csaknem kimondotta:

– Ha ezzel a nővel megismerkednék, barátságba juthatnék a herczeggel.

Az újságíró nem ismert Gasteinban egy lelket sem, magára volt hagyatva és kiszolgáltatva bármely mániának, a melynek méltóztatik beléje esni. Egyedül sétált, egyedül étkezett és míg az egyes fogásokat a pinczér elhozta, az az öt percz számára egy örökkévalóság. Halálosan, félelmesen unta magát, most, hogy olyan rosszúl ment a sora, még a saját különösen nagyrabecsült énjéből is kiszeretett.

«Mit vergődöm én ez unalmas, rideg, rosszképű fráterért, mit etetem, mit ápolom!» így szólította meg bensejében önmagát.

«Legjobb volna «ezt» ledobni a nagy vízesésbe, czélirányosabb, ha «ezt» egyszerűen lelövöd!» Az «ez» a kivel ily kiméletlenül akart elbánni, a saját egyénisége volt, – az egyik. Szerencsére nem állt helyt a másik énje, az, mely ideges kifáradásának hatalmába még nem esett. Az kapaszkodott bele a herczeg alakjába is és az foglalta el, mulattatta ilyen formán:

«Eddig bolond voltam, mind csak pozitiv munkát végeztem. Azért fizettek; de hogy?! Huszonkét éves koromban már politikáról tárgyaltak velem aktiv miniszterek és nem egy arra méltatott, hogy kifejtse előttem, milyen szamár a másik. Titkokba avattak, bizalmi küldetésekkel tiszteltek meg, sugalmazott czikkeket írtam és abban az időben hatvan forint volt a fizetésem. Tíz év alatt, a vasárnapokat kivéve, mindennap meg kellett tanúlnom egy kérdést a szeszmonopóliumtól a nemzetségi problemáig. A rossz zsurnalisztikai viszonyok, a változó kormányok és a kiadótulajdonosok miatt a leggyorsabb tempóban kellett megrögzött és erős meggyőződéseket változtatnom. Kedvező vallási viszonyaim engem képessé tettek arra, hogy egy legyek az igazi közvéleménynyel; de a kedvezőtlen viszonyok arra kényszerítettek, hogy az úgynevezett liberálizmust szolgáljam, helyesebben azt a kisebbséget, a mely a lapok többségét hazámban a kezében tartja!»

(Az ujságíró ez utóbbi floskulust valamivel rövidebben és radikálisabban fejezte ki. Káromkodott, két szót mondott.)

«Mint egy vak ló az olajmalomban: jársz körbe-körbe, be a végtelenségbe! Írtál három nagy politikai röpiratot, két kötet lirát, három kötet verses drámát, kaptál akadémiai jutalmat, fordítottál «Pol. Corr.»-t és egyéb kőnyomatost éjszakákon át, meginterviewoltad az összes balkán minisztereket, te s tu vagy a nagy szinészekkel, voltál kedvese a második heroinának, sőt egyszer képviselőjelölt is. Elől vagy a forumon, a neved ismeri az egész Magyarország, szegény rokonaid nagyságos úrnak szólítanak s kisebb kereskedők, a kiknél adósságod nincs, ha beszélnek veled, kezdetben reszket a szájuk és úgy válogatják a szót, mintha idegen nyelven beszélnének. Több, – de jórészt kisebb rendű – igaztalan ügyet sikerrel befolyásoltál a hatóságoknál, voltak párbajaid, sőt egynél, a mely halállal végződött, te voltál az első segéd. Becsülettel dolgoztál, sőt észszel és tehetséggel és – mondd – mi vagy, ki vagy? A semminek is egy utálatos apró törtje!»

«Most nem tudsz írni és nem tudsz olvasni, úgy megzabáltál. A bajod ép ott tört ki, hogy délutántól hajnalig nem tudtál három kis hasábnyi frázist összeírni a szerb királyság súlyos bajairól. Iszonyú nap, rettenetes éjjel? Negyven kutyanyelvet rontottál el és nem tudtál lábra állítani csak négy szót: «A vég kezdete ez!» Hajnal lett és nem volt vezérczikk. A dühtől és a kétségbeeséstől sírva jelentetted a szerkesztőnek. «Úgy!» – mondá fagyos mosolylyal. De szerencsére akadt a fiókban egy úgynevezett örök becsű munkálat. Azt beadta és engedékeny, sőt résztvevő lett. Tréfálkozott: «Barátom, ez a paralizis. Előbb-utóbb mindnyájan azok leszünk, csak némelyikünk tovább titkolja. Menj Abbáziába, irigyellek. Vagy Kaltenleutgebenbe. Két hétre, akár két hónapra!» És ha két hónap után sem tudod kifejteni a szerb királyság válságát? Minden nevezetességed, ismeretséged, a miniszterekkel való pourparlerid, több érdekes és tekintélyes szerelmi kalandod és a rólad kinyomtatott tárczák daczára nem marad részedre más hátra, mint hogy szülőfalud községi pénztárának terhére közkórházakban töltsed el életed még hátralévő részét. Közben – mondjunk sokat – csinálhatsz még több helyen, mindent egybevéve kétszáz forint adósságot, de annak egy negyedrészét anyádnak kell adnod, mert az sem élhet végkép két lump és és vagyontalan szobaúrból és a vidéki rokonok kicsiny, de szabálytalan küldeményeiből. Az írói segélyegyletnél van nyolczvan forintod: annyit ott két részletben kaphatsz, ha a főfaktor nincs a délvidéken és ha elfeledte a kárhoztató kritikádat, a melyet verses regényéről írtál. Váltóról, e szép és misztikus okmányról szó sem lehet a jövendőben. A múltban elkövetetteket fizethetik a barátaid, azok a jó és szegény fiúk, a kiket könnyelmű czigányoknak, utolsó embereknek neveznek a bankdirektorok, bár tudják, hogy minden kölcsönt duplán fizetnek vissza: perköltségük rendszerint annyi, mint a tőke. Szegény fiúk, szegény jó fiúk, hogy nem viszonozzák majd a köszönésemet, hogy nem! És ezek az én reménységeim és még az, hogy Rusi, a kóristánék dísze és doyenje meg fog látogatni a kórházban és narancsot fog hozni!»

«Ezzel a kis kövér, hamis hajú nővel kell megismerkedni, azzal kell magamat megkedveltetni. Ha ő megvan, megvan a herczeg. És ha a herczeg megvan –!»

Az ujságírónak, bár erősen szárnyalt, még nem volt fegyelmezve a fantáziája. Volt egy határozott szándéka, egy homályos, részletek nélkül való terve. Kézpénzt – annyi bizonyos – nem kivánt és azt sem czélozta, hogy ő fensége tábornoknak vagy főtörzsorvosnak neveztesse ki a hadseregbe. A képzelő ereje voltaképpen csak egy pontban tapadt meg erőteljesen, azon, hogy ő fensége fiatal barátnőjének nagymérvű érdeklődését kívánta megnyerni. És nemcsak mint eszközt kívánta. Már tetszett is neki. Két hét óta nem beszélt nővel. Valami keveset kokettirozott egy igen magas és roppant erőteljes, inkább negyven mint harmincz éves hölgygyel. De hamarosan kitünt, hogy masseuse, és inkább a beteganyagot részesítette benne figyelemben, semmint a férfit.

A második herczegi reggelit hogy végignézte, ő fensége barátnője határozottan tetszett neki.

«Közelébe kell jutnom, meg kell vele ismerkednem!» – mondá hangosan.

A nyugalom – majdnem az örök nyugalom – e tanyáján rendkivül izgatott napokat élt az ifjú ember. Pedig ugyancsak idegnyugtató idő következett: egész napon finom, meleg eső szitált, a hóhegyeken lomha párák vonszolták végig iromba testüket. Álmosság és fáradtság ült mindenen, az úgynevezett ülő bálon is, a melyen az ujságíró volt az egyetlen frakkos vendég. (A bál azért volt ülő, mert bár vagy kétszázan voltak jelen, csak hat pár tánczolt, a többi ülvén, nézte: milyen különös is, hogy némely ember akaratai szerint, sőt rithmusra mozgathatja a lábát!)

Az ujságíró a herczeg barátnéjának kedvéért öltözködött ki, bárha biztosra vehette, hogy az nem jön el. De hátha kérdezősködik – végre is asszony – hogy kik voltak a bálon és valaki azt feleli neki:

– Csak egy úr volt frakkban, egy jólábu fiatalember. Bár halvány, de nem beteg. Egy magyar. Csinos fiatalember, sőt érdekes.

Az ujságíró, a ki nem volt az analitikus irodalmi irány híve, elmosolyogta magát:

– Bolond, úgy látszik már erősen bolondulsz meg vele! (Monológjait is szatmármegyei dialektusban mondotta.)

A következő pillanatban pedig mind csekélyebb birálattal folytatta képzelődéseit:

«Rendes munkával megélni lehetetlen. Az alkalmazott, belátom, soha sem viheti semmire. A boldogulás ott kezdődik, a hol mással dolgoztatunk és mi csak felügyelünk. Tehetségem, belátom, nem eléggé mély és gazdag, talán nincs is. A történelembe aligha fogom beirni a nevemet, de mindennél fontosabb az, hogy az ember éljen. Mennél dúsabban, mennél többet. És minderre más kilátásom nincs, csak a herczeg ő fensége.»

Az ujságíró imperialista és lojális hitet vallott és nem tartozott a faj ama nagyhaju türelmetlenei közé, a kik megvetik és a maguk társaságában lehurrognak valakit, csak azért, mert magasan születik. A rangot elismerő tiszteletből volt benne sok: az apja negyven esztendőn keresztül a káptalan szabója, – az ő előadásában kasznárja. Azért ő sem esett térdre a születés előtt. Mint ujságíró megszerezte azt a bölcseséget, hogy ezek az ötszáz esztendős számtalan ágú koronás külön lények is szeretik a reklámot, mint bármely czivil ember.

«Ha egy tárczát írnék róla?»

Írni azonban nem tudott, hozzá sem mert ülni. Más közeledési módot keresett tehát. Össze akart barátkozni a söntést járó másodkomornyikkal. A tervet elvetette. Vakmerő lesz, a mikor a herczeg – ebéd után alszik – és barátnéja a kutyákat akarja etetni, egyet – az apróbbak közül – lecsal és fölviszi:

– Hoztam egy kedves kis leányt. Ösztönszerüen hozzám csatlakozott…

«Fuj!» Megundorodott magától, bárha izlés dolgában nem volt valami előkelőség. Igyekezett kiverni fejéből az egész dolgot, a melyről fölismerte, hogy a mánia felé fejlődik. Igyekezett magát mindenféle optimisztikus ügyekkel elkábítani. Belekergette magát, hogy ujra szerelmes legyen valakibe, a kiből évekkel ezelőtt kiábrándult. Rajongó és heves leveleket írt e hölgynek, gyopárt szedett és elküldte annak expresse. Izgatottan várta a választ, egész nap a postást leste. Elment a fürdő egyik orvosához, nem azért, hogy megvizsgáltassa magát, de hogy ismeretséget kössön. Az orvos eltette az öt forintot, egy fél grádussal hidegebb fürdőt rendelt, de az ismerkedésbe nem ment bele, nem ért rá. Gőgös természete daczára már-már a pinczérekkel is beszélgetett volna. De azoknak is kevés idejük volt. Egy, a maga betegségétől szörnyen megijedt magyar nagykereskedő volt az egyetlen társasága, a jóakaratu fürdőszolga ismertette meg őket egymással. Csakhogy ez az úr egyike volt a legnehezebb társaságoknak, mindig izgatott, örökké tirolinak öltözködve sétált, alig vánszorgott és folyton hegyeket akart mászni, kirándulni. Talán érezte, hogy kicsiny az idő, a míg a földön jár, a mit még lehet, sietve kell megismernie.

A kereskedő valósággal elczipelte egy kirándulásra.

Gyalog izzadtak, majd öszvérháton rettegtek, a míg négy vagy öt óra múlván elérkeztek egy tourista kunyhóhoz, a melyet juliusban is jégmező vett körül. Egy kövér gráczi leány mért benne tejet, szolgált vajas kenyérrel és szalámival. A kunyhó előtt két kőasztal és egyiknél ült: a herczeg és barátnéja. Az ujságíró a váratlan örömtől, a hirtelen kinálkozó szerencsétől úgy megijedt, hogy ő fenségeék elmosolyodtak.

«Úgylátszik komikus vagyok!» – gondolta a fiatalember és barátjával együtt bemenekült a kunyhóba. Lassan sompolygott elé és magával hozott rajztékájával kiült a ház elé, alig tíz lépésnyire a magas vendégektől. A szive hangosan dobogott, folyton ő fenségére gondolt, de látszólag legodaadóbb figyelemmel rajzolta a szemben levő tájat. Lassanként nekibátorodott, a kövér leánytól szenet kért, és hogy az ő alakját is fölvázolhassa. A rajz – nagy izgatottságában és mert nem gondolt komolyan arra, hogy művészetet űz – jobban sikerült, mint rendesen. A tej-korcsmárosné nagyokat nevetett, meg volt elégedve, a rajzot elkérte ajándékba. A míg az ügylet folyt, a herczeg és barátnéja halkan beszélgettek, de az abszolut tiszta levegőben minden szavukat hallotta az ujságíró.

A herczeg és barátnéja halkan beszélgettek.

Ő fensége szólott:

– A festőket szeretem. Tisztességes nép, soká élnek, a legtovább. Kissé sokat kérnek aránylag kis képekért, de csak ujabban. Ez a fiatalember talán fotografus is.

Az asszony megjegyezte:

– Ez művész. Nagy haja van.

– A hajukat azt rövidebbre vágathatnák.

– Ez magyar, a másik, a ki bent alszik, az is az.

– Szeretem a magyarokat, aránylag tisztességes nép. Rendes emberek, ha egyszer meg nem bolondulnak.

– Én szeretném, ha ez engem lerajzolna, ebben a tiroli ruhában, a mint a sziklán ülök, a gletscherrel a hátam mögött.

– Mért ne, kint vagyunk a természetben. Ha magának, Juli, ez élczet szerez?!

Előbb elkérték a gráczi leánytól az ujságíró rajzát és miután ő fensége megállapította, hogy a fiatalember jó művész, csak még fiatal, megkérdeztették tőle, hogy: «mennyiért csinálna egy szabadkézi rajzot itt a szabadban, most mindjárt?»

Asztalos Aurél – mert az ujságírót így hívták – legelsőbben is felállt és mélyen meghajtotta magát a hölgy, majd pedig ő fensége előtt.

– Bocsánatot, nem vagyok festő! – mondá a fiatalember kedves szomorusággal.

– Talán csak nem akadémiai festő? – Nem baj.

– Író vagyok! – szólt az ujságíró szinte megtörten.

– Veszedelmes emberek! – jegyezte meg Juli.

Ő fensége némileg elkomorodott:

– Azoktól félni kell!

Az ujságíró torka kiszáradt ez izgalomban, csaknem belerekedt, a míg kimondta:

– Ő felsége hadnagya vagyok a tartalékban. És igen boldog leszek, ha csekély művészetem fenséged szolgálatára lehet.

A fiatalember katonai karaktere a herczeget kiengesztelte és miután a vallási kérdés tekintetében is tisztán látott, meginvitálta:

– Tessék közelebb lépni!

Asztalos Aurél ismét meghajlott és a neki kimutatott kövön helyet foglalt.

– A munka tehát elkezdhető! – indított a herczeg. Juli poseba helyezkedett, mintha görög tűz venné körül. Szentimentálisan és édesen nézett a kunyhó falára és csak helylyel-közzel kacsintott a herczeg felé, a ki munka közben szóval tartotta a társaságot.

– Fiatal hadnagy koromban én is tudtam aquarellel festeni, ha a szint a tanárom előbb megjelölte. Ennek harmincz éve. (Ő fensége tizet elfeledett, de az háborúban múlt el.) Szabad a művésznek beszélni munka közben? A ki gyakorlott, annak, azt hiszem, igen. Én szeretném bírni e vidék minden fontosabb pontját kisebb-nagyobb, de csak két szinű rajzokban. Az ég kék és a föld barna.

– Az író úr fenségednek megcsinálhatja! – jegyezte meg Juli.

– Boldog volnék! – szólt a tényleges boldogságtól elvörösödve a fiatalember. – Nekem az mulatság, dolgom úgy sincs, az írást az orvosok megtiltották.

– Ön nem néz ki betegnek! – jegyezte meg az asszony reá sem tekintve.

– Azt maga érzi az ember! – mondá a nagy úr igazi részvéttel.

– A mi orvosunk önt meggyógyítaná. Az mindenkit meggyógyít, ha még fiatalon kapta! – mondotta Juli, majd minden átmenet nélkül megkérdezte:

– Lehetne-e fehérrel festeni? Szeretném, ha a kutyácskáimat mind lerajzolná, mind fehérek.

– Kutyákat igen nehéz rajzolni, nem állanak meg. Tájakat könnyebb.

– Tehát a tájakat lesz szives. Mit kér? – mondá a herczeg becsületes őszinteséggel.

– Egy kis arczképet, fotografiát ajándékba fenségedtől!

A herczegi pár összenézett: ez nobel ember, nem hiába, hogy magyar ember! Ezt fejezte ki a nézésük. Az asszony azonban nyomban megérezte, hogy ez a nagylelkűség, ez a gavallér ajándék neki szól. A grand seigneur ellenben az iránta való hódolat szép jelét látta, azonfelül a jó és előnyös üzletet. A jó üzletet mindenki szereti, bármily gazdag és előkelő legyen is. Ramzestől kezdve egész a herczegig ebben senki sem kivétel. Viszonozni, visszautasítani, el nem fogadni, vagy kárpótolni aztán, – az más. Az elv, a gyönyör azonban marad.

– Bízza csak rám! – mondá a herczeg.

Az alkalmi művész ujra bókolt a fejével és hogy fölszabadult az elfogultságtól, ugyancsak szenvedélyesen rajzolt. Látván, hogy ő fensége igen jó, egyszerű férfiú, a mint modeljét nézte, tekintete bókot-bókra halmozott. A festők különös kézmozdulatával már azt is merte jelezni, hogy a hölgy nehány művészi vonala őt elragadja és egyszersmind elbusítja, mert nem bír vele. Egyébként a fiatal ember ismerte művészete határait és tudta, hogy nem szabad experimentálnia, sietve fejezte be krétarajzát, a melyben volt némi külső hasonlatosság és formai csinosság. Nem volt ugyan Juli, hanem egy szép fiatal hölgy, az, a melyet kapott minta után már sokszor lerajzolt. Asztalos mester, mint a legtöbb dilettáns voltaképpen csak egy női fejet tudott rajzolni, ama bizonyos akademikus fejet.

A nő fölsikoltott örömében, a herczeg is meg volt elégedve.

Az ujságíró másnap két arany inggombot és brilliántos melltűt kapott, sőt egy arczképet is férfi részről. Aláirás még nem volt alatta, ellenben az emlékezetes kirándulási hely neve.

Jelentkeznie kellett audiencziára, hogy megköszönhesse. A kertben fogadták; megmutatták neki a lakás régi képeit. A herczeg kiosztotta neki a a munkát, sőt pár nap mulván magán a telepen, nyilvános nappal végig ment vele és kijelölte, hogy melyik részlet az, a mely neki tetszik.

Az ujságíró szinte egyszerre egészséges lett, nem is fürdött többé. A feje nem zsibbadt, a lába nem csetlett-botlott. A nagykereskedőt, a ki azon melegiben megkérte, hogy az udvari szállítóságot szerezné meg neki, lerázta a nyakáról. Maga sem tudta, hogy, – egyszerre az egész fürdőteleppel ismeretségben állott. A magyar társaság úgyszólván veszkődött érte. Agg politikusok érkeztek a hazából, – leöcsémezték. Egy jelentékeny részvénytársaság elnöke minden átmenet nélkül lap-alapításról kezdett vele tárgyalni.

Kis mágnáslányok jöttek a nagyszülőikkel. Hogy, hogy nem, az ujságíró azon vette észre magát, hogy mindennap tenniszezik velük. Sőt azon, hogy az egyik, a középső kurizál is neki. A kicsi bűbájos teremtés volt, rózsa és aranyszin, gyöngéd, mégis teli, verekedett mint egy fiú és holdas éjjeken franczia verseket írt. Egyike ama mágnásleányoknak, a kik bár sajnálják, de helyeslik a Marie Antoinette kivégeztetését. Az arisztokráczia hölgyei között vannak ilyen kis forradalmárok, a kik ideálnak egy csupa haj költőt, festőt vagy muzsikust választanak; de rendszerint egy kopasz mágnáshoz mennek nőül. Az ujságíró ismerte ez esetet és lovagias tartózkodással viselte magát: nem látta meg a legnyilvánvalóbb agit, a legvaskosabb bókot sem hallotta meg. Egyébként is a herczeggel volt tele.

A herczeg pedig véle. A fiatalember határozottan tetszett neki. Legelsőbben is tiszta, rendkivül tiszta volt. Mindkettő ama pedáns fajtából való, mely nem tűr ruháján egy türemlést, a czipőjén egy porszemet. És ezt kívánja embertársaitól is; e szerint ítéli meg őket. A nagy elvekben is tökéletesen megegyeztek:

– A vallás-erkölcsi alap a fő, ha nem volna isten, akkor is hinni kellene benne. Vallás nélkül az emberiség folyton Kaint és Abelt játszana.

– Úri embernek kell lenni, mindenkinek úri embernek. A mit kimondunk, annak úgy kell lenni. A következetesség a fő. Az ember egyenesen tartsa magát.

– A szegények jórészt tolakodók és hazudnak, de azért nem kell velük rosszul bánni. A cseléddel azonban fraternizálni nem szabad. Ha nem fogják őket szigorúan, akkor csalnak és lopnak.

– Mindenkinek szabad akarata van, tehát mindig a jót és tisztességeset kell akarni.

– A politika voltaképpen a császár dolga és a hadseregé, övék a felelősség. Azt nem lehet kívánni, hogy a más ostobaságaiért esetleg a felség szenvedjen területe épségében, a mitől isten ments. A haszon – esetleg – legyen a másé, a kár pedig az övé? Ez nem megy!

– Nem kell reformálni. A reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó ujságírók mindenféle bolondokat akarnak, a mit ők mindenféle szép neveken neveznek el. Nem kell más, mint mérsékelt előrehaladás.

Aurél nem tetette magát, nem szolgai hajlandóságból, de őszintén osztotta ő fensége meggyőződéseit. A gazdag bourgeoisie, az eladósodott úri osztály, a herczeg erkölcstana és világnézlete: voltaképpen ugyanegy. Hogy egy, sőt több, esetleg nagyon sok magyar ujságíróban rezonál: ez csudálatos és még a regényíró fantáziája előtt is fölöttébb szövevényes. Nincs is mit bontogatni. Elég az hozzá, hogy Aurél nem értette, hogyan élhetett, a míg a herczeget nem ismerte és boldogságát csak az rontotta meg, hogy folyton rettegett:

– Egyszer csak kitesznek! Otthonról megírják ki vagyok, kinek tartozom. Csaknem az összes belvárosi szabóknak. Egy gorombáskodott is velem. Miket mondott! Esetleg azt is megtudják, hogy az apám papszabó volt és predikátumom, sőt pecsétgyűrüm is inkább anyai ágamat illeti egy papbácsi révén!

A ki azonban egy valóságos herczeg közelébe jut, azt még a gondviselés is kedveli. Azok a magyarországi nagy urak, a kiknek némi – hihetetlenül alázatos – érintkezésük volt a herczeggel, dicsekedtek az ujságíró ismeretségével, jókat beszéltek róla a háta mögött, nehogy az viszont róluk beszéljen rosszat. Nem tudták mennyire ül benne a nyeregben. Talán egészen?!

Ő maga nem tudta, hogy áll. Julit mulattatta, felüdítette, az bizonyos. De a férfi nem tudja, hogy áll egy asszonynyal, a míg az neki meg nem mondja. Ostobák és gyávák vagyunk jórészt és nem hódítunk úgyszólván soha. Csak behódolunk!

A fiatalember próbálta kémlelni a helyzetet. De két álló hétig semmi pozitivum, kivévén két igen jelentéktelen szimptomát. Az egyik az, hogy Juli az ujságíró keskeny és kövérasszonyos kezét nézte, ráütött:

– Hogy tarthat egy férfi ilyen kezet! Ez csúf. Keményíteni kell, vívni!

A másik jelenség valamivel súlyosabb, négyszem közt történt. Az asszony meglehetősen ridegen kérdezte:

– Van önnek készpénze? Nem szűkölködik?

A fiatalember elvörösödött, a pénzkérdés váratlan és brüszk fölvetése megalázta. Ám a következő pillanatban már tudta, hogy e sértés ránézve értékes, ha ki tudja használni. Felugrott, vette a kalapját és az ajtónál mondá:

– Ezt a kérdést senkinek, sem másnak bárkinek is, nincs joga hozzám intézni.

Juli megsajnálta a mit mondott, de igen okos nő volt. A fiatalember után ment, megfogta a kezét:

– Na, na, csak nem kell heveskedni, megsértődni. Én tudom, maguk írók kik? Én színésznő voltam, egy ménageon éltem magukkal. Önök között még a legjelesebbek is megszorulnak tíz forint erejéig – olykor. Ismertem egy akadémikust, minden évben éhezett egy-két napot. Nem tudják a jövedelmüket beosztani. És hogy a szinészek mindent elköltenek a hasukra, maguk meg kidobálják a pénzt, hogy úrnak látszassanak. Maguk olyanok, mint egy-egy rossz asszony. Na, na, haragudni azért nem kell! Aztán maga még nagyon is fiatal. Hány esztendős?

– Huszonhét.

– Én is annyi. De én sokkal többet láttam, éltem. Én tőlem semmit rossz néven nem szabad venni. Én vagyok a jó Juli. Azt hiszi, hogy a herczeg azért szeret engem, mert csinos vagyok? Azért mert jó vagyok. Hozzám bizalommal lehet. Tudom én, hogy mit jelent az, a mikor nincs készpénz; eleget nem volt nekem is. Akkor dobálództam a banknótával, most élére rakom a nikkelpénzt is. Tudja-e Asztalos, mennyi van a könyvecskében? megmondom magának: egy félmilló. Ha egy kis pénz állandóan együtt van, nagyszerűen fiadzik, azt mondhatom magának. A herczeg nekem születésnapomra is pénzt ad, csakhogy ő fenségének fogalma sincs az értékről. Multkor egy százast kaptam tőle a születésnapomra és nagyra volt vele, hogy ő milyen nobilis. Máskor meg kisebb fehérneműre tízezer forintot ad. A fenség nem jár mi közöttünk, emberek között a földön; ő egy katona és egy angyal. Egy angyal a katonában!

Juli roppant jóízűen nevetett, boldog volt, hogy közönséges és régi dolgokról beszélhetett. Elvette Auréltól a kalapját, leültette, kérlelte, mulattatta:

– Tudja-e, hogy magát a herczeg nagyon megszerette és tudja-e miért? Mert látta, hogy irántam nagyon figyelmes és lovagias. Szereti, ha tisztelnek. Már többször férjhez akart adni. Folytak is ez iránt tárgyalások, de a vőlegényektől azt kívánta, hogy az esküvő után nála hagyjanak. Csak egy báró akadt, a ki ebbe beleegyezett. A fenségnek egyszerre eszébe jutott, hogy a ki erre képes, nem tisztességes férfiú, nem úri ember. Kiutasította.

Ezen már az ujságíró is elnevette magát. De még mindig megmaradt sértődött álláspontjánál, sőt elvi kijelentéseket is tett:

– Az a férfi, a ki nőtől pénzt fogad el, gazember.

– Akkor az a nő, a ki pénzt vállal el férfitól, szintén az? Én is az vagyok? A kinek van, az ad a másiknak, ha akar. Kell? Adjak? Majd megadja, ha miniszter lesz. Ojjé, láttam már én sokkal tökkel ütöttebb minisztereket, mint maga. Előszobázott nálunk Bécsben nem egy. Különben nem erőltetem, maga egy affektáns. Vagy egy ravasz. Mit akar maga itt? A herczegtől akar valamit. Mondja mit?

Az ujságíró elhalványodott: most mindjárt megtörténik a leleplezés! De az asszony inkább jóakaratúnak mutatkozott:

– Mondja meg, én keresztül viszem.

A fiatalembert kezdetben zavarba hozta a Juli elfogulatlansága, de a tiszta helyzetben visszanyerte nyugodtságát és jó svádájára méltó határozottsággal szólott:

– Nem akarok semmit. Szeretem a pályámat és azon sem ő fensége, sem ön nem használhatnak semmit. Az önök társaságába jutottam, tudom, mint pótművész és nem mint férfi. De nekem tetszik a társaságuk. Ez fürdői ismeretség és tudom, vége, ha vége a fürdőzésnek. Ő fensége bölcs ember és nekem igen tanulságos, hogy közelében lehetek. Ez élvezetes nekem. Ha valaha drámát irok egy herczegről, legalább tudom, milyen. Pénzem, a mennyi nekem kell, van. A mi pedig a főokot illeti, hogy itt settenkedem, azt nem mondom meg.

Ez utolsó mondatot remegő hangon mondotta. Nem tettetésből, hanem mert érezte, hogy ebben van a koczkázat, a merészség, a mi miatt esetleg nyomban kidobják. Ámde Juli egyike volt a legegyszerűbb asszonyoknak, egyenes, csaknem katonás, a temperamentumában a legőszintébb. A férfi két halvány arczát az erős kezei közé fogta és kedveskedve szólt:

– Maga szerelmes belém. Ezt értem. Erről lehet beszélni; de nem most!

A férfi két halvány arczát az erős kezei közé fogta.

A pillanat, a melyben a herczeg délutáni álmából – immár harmincz éve rendesen – fel szokott ébredni, közeledett. Az ifju embert az asszony ezúttal elküldte. Ám az a tekintet, a melylyel utánanézett, jóakaratú, sőt gyöngéd volt, ha nem is szerelmes. Viszont az ujságíró, a mint kikerült a palotából, úgy érezte, hogy a kelleténél jobban kedveli ezt az asszonyt.

«Csak most, csak most ne csináljak valami bolondot!» – gondolta magában. Pedig csaknem rá volt szorúlva, hogy az ügyhöz, magához méltatlan dolgot cselekedjék; az utolsó forintját előlegkérő sörgönyre költötte el és ha estefeléig nem jön meg a kért, nem nagy összeg: ma nem vacsorál. És ha nem jön meg holnap reggel, sőt délben sem, azután sem? A hoteljában étkezni nem lehetett, a vendéglőben adós nem maradhatott. Hogy magasrangú ismerőseitől kérjen kölcsön, erre olyan ijedten gondolt, mint valami perverzitásra, a melybe iszonyatos volna beleesnie. Ha a portástól, pinczértől kér, mindenki megtudja és vége mindennek. Iszonyú képzelődései voltak: a lap, a hol dolgozott, hirtelen megbukott, vagy elcsapták a távollétében. Valami pletyka támadt. Egyszerűen nem adnak előleget, mint a hogy odahaza már akárhányszor megcselekedték. Igen, de az otthon volt! A távolban csak nem hagyják el? Épen a távollevőket szokták elhagyni.

Nem volt Budapesten senkije sem, a kitől ötven forintot kérhetett volna kölcsön. Csak hogy ezt az ügyet tisztességgel megúszsza, rabolni tudott volna. És erkölcsi magaláztatása mellett fizikai gyötrelmei is voltak: éhezett a szó szoros értelmében. És délfelé, frissen vasalt lawn-tennis ruhában tenniszeznie kellett a kis mágnás lányokkal. Ügyetlen volt, szórakozott volt. Az öregebb comtesse leszidta, a kisebb kicsufolta, a középső megkérdezte:

– Mi baja magának?

– Egy álló napja nem ettem egy falatot.

– Miért?

– Nem volt.

– Nem volt mit ennie? Hogyan érti? – kérdezte a lány.

– Egyszerűen. Nem volt pénzem. Nincs egy krajczárom sem. És talán nem lesz holnap sem. Úgy, hogy én egy koldus vagyok. Nem vagyok egy comme ill faut ember, én egy koldus vagyok. És maga egy koldussal tenniszezik. Egy csavargóval, a ki talán már holnap kérni fog, kérnie kell, mert éhen nem halhat. A comtesse azt hiszi, tréfálok, vagy megbolondultam. Nem, csak annyira elgyengültem, hogy nem birom többé fentartani a tisztes látszatot. A konvencziót. Nem tudok hazudni, valakinek meg kell mondanom az igazat. Hogy beleloptam magam a társaságukba. Nincs rá jogom. És ezt mondja meg a papának és a nagypapának. Az angol kisasszonynak is, a ki méltán gyanakodott rám…

A lányok a beszélgetőkre kiáltottak, angol játékszavakkal hivták őket, de látva, hogy mennyire el vannak merülve a diskurzusban: mindkettőt kihagyták a játékból. Egyébként is fürdőn voltak, a hol nem jelent semmit egy kis geniális társasági szabálytalanság. És azt sem vették észre, hogy a comtesse kiejti kezéből a lapdaverőt, a fiatalember halotthalványan, kék ajkakkal mindegyre lázasabban beszél:

– Szélhámos azért nem vagyok, csak éhes. Semmit, a mi nem fair, nem tettem, de még tehetek. Talán gyalog fogok innen hazamenni.

A táplálkozás hiánya, ez a kis hirtelen támadt vérszegénység, az emberi testnek ki tudja micsoda romantikája kergette bele ez oktalan és czéltalan vallomásba? Raison szerint mindenkinek vallhatott volna, csak ennek a leánynak nem, a kiről tudta, hogy az lassan, de biztosan kezd beléje szeretni. De az élet ideális jelenségei és azok felfogása ellen valami brutális düh fogta el éppen azért, mert az éhezésben erkölcsi megaláztatást is érzett: még egy nagyobb megaláztatásra törekedett. Lehet különben, hogy tudtán kívül a számítás ösztöne is benne volt az őrület e megnyilatkozásában. Az valószínű, hogy biztosra nem vehette a leány megundorodását. Egyelőre az nem is érzett iránta mást, mint heves, fájdalmas szánalmat; a benső sírástól elfulladó hangon kérdezte:

– Nincs pénze? Elköltötte? Mért nem kér újat? Az apjától, a bankárától, – a nagypapától. Ilyen könnyelműséget! Mért nem hozott magával eleget!?

Az ujságíró fölnevetett és a nevetésben fölfrissült, magához tért:

– Nuszika, el ne áruljon, nem volt igaz az egész. Az igaz annyi, hogy én nagyon szegény ember vagyok, nem tudok annyi pénzt keresni, a mennyi nekem kell, mégis az urat adom, maguk közé járok és meg merem fogni a maga kezét. A maga szép, fehér szent kezét. Sohsem teszem többé, csak ma utoljára.

A leány fölállott és rajongás nélkül, szinte szárazon mondá:

– Én pedig ma reggeli imádságom előtt megesküdtem, hogy az én kezem senki másé nem lesz, csak a magáé! Akarja?

Nem nézett a férfiúra. Úgy is aligha azt látta volna, a ki előtte űl. A kinek esküdött, a kihez kivánkozott: az úgy is benne élt mint képzeletének alkotása, vagy előtte úszott mint látomás, a kékhegyekben hömpölygő ezüst felhőkön járó. Ő maga sem látszott földi lénynek, arczából – a melyre rásütött a teljes nap – mintha valamely tüzes, de enyhe világosság áradna szét. Szemei szikráztak, szőke haja szálanként égett. Rendes körülmények között a szembenülő szerencsés fiatalember valamely égi csudát látott volna, de most csak egy exczentrikus mágnáskisasszonyt látott sárga tónusban.

– Mind a ketten elvesztettük az eszünket. Ilyent nem szabad beszélni Nuszika! – mondá igen halkan, aztán fölkelt. Az ajkán volt, alig tudta visszafojtani, majd kimondta:

«Kedves kis rajongó comtessem! Azonfelül nem vagyok én egy szegény nemes. A kornak egy piszkos kis hőse vagyok, egy rossz lábú ember, a ki futni akar a gyors futókkal. Az apám pedig papszabó volt!»

Önuralma visszatért, szó nélkül elfordult a leánytól s odament a társasághoz:

– Szégyenlem magamat, de a fejem nagyon megfájdult. Nuszi comtesse is rosszúl bánt velem, ép most fejtette ki, hogy az ülő életmód miatt tulajdonképen minden író szamár!

Az ujságíró, a ki helyén volt, mert már szépen hazudni is tudott, köszönt és a leányok vidám kaczagása között megindult a telep felé egyenesen egy ismerős kávéházba, ahol egy nagy csokoládét rendelt. Hősiessége ilyen módon elhagyta és nem bánta már: lesz a mi lesz! Biztatta ugyan magát, hogy a pénzes postás már utban van és megkeresi itt, éppen itten. Ez a bizodalom éppen csak addig tartott, a míg felüdült a kisebbrendű evésben. A szivar azonban már semmi mód nem ízlett, félig elszítta és aztán letette, hogy egy pillanatra kimenjen az utczára és ha lehet – fizetés nélkül – elmenjen haza a hotelbe. A mikor pénze volt, bátran és vidáman tett meg ilyesmit, másnap aztán ő figyelmeztette a fizetőpinczért, hogy tartozik neki. Most azonban oly ügyetlen, oly gyanús volt, hogy szinte megállították, a mint elrohant, csak annyit mondva egy pinczérnek:

– Ha keresnek, mindjárt jövök!

Hazaszaladt, hogy levághassa magát az ágyára, sírhasson kedve szerint. A pénze azonban a portásnál várta már, rossz czímen küldték, azért késett. De többet küldtek, mint a mennyit várt. Megfogta a rongyos, haszontalan papirost – az utalványt és megcsókolta. Aztán elordította magát dühösen:

– A pénz, a büdös, a nyomorult pénz!

Nem birt magával, annyira elöntötte a harag és a boldogság. A mint meghiggadt, végképen meghiggadt benne az itélet: a pénz minden. És ebben a pillanatban rossz ember lett. Két pillanat megcsinálta életének egész programmját.

«Az asszony a kedvesem lesz; a lány a feleségem lesz!»

Ez volt az ujságíró életprogrammjának végső következése. Most már vacsorázott, most már pénze volt, erősnek és határozottnak érezte magát. Sőt az életkedvnek olyan bősége támadt föl benne, hogy rendes időben, tíz órakor le sem tudott feküdni. Különben egyébkor is, ha több pénze volt, mint a mennyi néhány napra elég: úgy felizgatódott, hogy nem aludt féléjszakán át.

A hotelek és minden nyilvános helyiség csukva; tiz órakor itt már minden meghalt egy éjszakára.

Egyedül járt az óriási gasteini völgyben, melyet a természet éjszakának idején mindég visszapörölt a kulturától. A sziklák, a fák, a rengeteg volt az úr megint és az óriási öt-hat emeletes emberi lakások is valami fantasztikus természeti alakulásoknak látszottak.

Az újságiró kénytelen volt némiképen átalakulni költővé. A rejtelmes és nagyszerű hangulat hatása alatt elment a Nusziék külön kis villája elé és ott föl és alá járt. Az egyik ablak zsalugátere között fénysávok: a kicsike bizonyosan még ébren van, talán sír és gyötrődik miatta:

«Szegény jó leány, megérdemelné, hogy nagyon szeressem!» – gondolta Asztalos Aurél és csókokat hintett az ablak szárnyában. Aztán szépen elgyalogolt a herczeg palotája elé. Ott sötét volt minden, annak az ablakaira nem hányt föl eszményi csókokat. Ellenkezőleg: még az járt az eszébe, hogy mennyire nyugtalankodhatik miatta Nuszi. Úgy vélte, hangos zokogását hallja az éjszakában és szíve emiatt izgatott boldogsággal tölt el.

«Vagyok valaki, leszek valaki! És mától fogva újra kezdem az életet. Testileg gyenge vagyok, a munka, a nyomorult piszkos munka kipumpolt, tőkém nincs, – nem vagyok arra kötelezve, hogy bárki iránt is elnéző legyek. Semmi erkölcs, semmi gyengeség, semmi buta jóság és kényeskedő lelkiismeret! Ha élni akarok, ezekkel nem szabad törődnöm. Már pedig élni akarok. Öreg ember akarok lenni, mint a kik itt sétálnak, az öregség nem is oly csunya. Aztán addig még szédítően és kiszámíthatatlanul sok idő telik, millió meg millió percz. Mind öntudatosan akarom kiélni és mind boldogan. Szenvedni, megaláztatni nem akarok többé. Sőt a mi a meghalást illeti…»

Elkaczagta magát. Eszébe jutott, hogy gyerek korában, a mikor az első nagy halálfélelem rájött, azzal vigasztalta magát, hogy a mikorra ő öreg lesz: már más természeti rend lesz, a halált meg tudják gyógyítani, vagy az egyszerüen magától beszünik!

Véletlenül – bizonyára, akaratán kivül – a szerény gasteini temető mellett vitt el az utja. Félelemmel és undorral fordította el a fejét. Hanem a hogy a szerpentin fordult, megint csak a czínteremre esett a tekintete. A márványkeresztek, mint megannyi immenzis ujjak, hivták, invitálták.

«Ezek engem marasztanak. Érdekes volna, ha ide vinnének, ha itt halnék meg!»

Adta önmaga előtt a bátrat; de menekült föl a telepre, hátha emberi, helyesebben asszonyi lényre akadna. Ez utóbbira hihetetlenül vágyott, ha csak egy golyvás parasztnő akadna, akár csak egy kis közömbös beszélgetésre. Senki, sehol, a hegyről lefelé törő vizerek csacsogtak és a nagy vizesés bömbölt mindenféle bolondságot össze-vissza. A rejtelmes gasteini víz, a melynek gyógyító tartalmát nem birja kimutatni senki. A tudomány azt mondja, nincs benne semmi és közömbös meleg viznek nevezi, és mégis bizonyos, hogy a kifáradt szervezetet fölizgatja, sőt némely mértékig föl is újítja. Az újságíró melléje állott egy ilyen meleg érnek, nézte, majd lehajolt hozzá és arczát – szinte szimbolikusan – megmosta benne:

«Ezzel lemostam magamról a régi életet és ezennel új életet kezdek!» – mondá és csakugyan meg is kezdte az új életet, hogy letiltotta magát arról a heves vágyakozásról, a mely egy bármilyen asszony-ember felkutatására üzte. Alkudozott a vérével, látott is valami macskajárásu szobaleányt tovasurranni egy hotel előtt, de nem nézett utána.

«Fegyelmeznem kell magamat, ez az első!»

Most nem került ez még nagy erejébe. Azért nehezen ment haza. Legalább ha egy pohár cognacot ihatott volna valahol. Csak egy kevés pénzt költhetne el bármire. Elment a czukrászda ajtaja előtt és tréfából megkopogtatta.

– Azt ugyan verheti! – szólalt meg valaki a háta mögött, magyarul. Egy rongyos, de igen nagy télikabátba burkolt, nagy fekete kalap alól szólalt meg egy árnyék, a kiben a fiatalember egy félismerősére, valami ötödrangú újságiróra talált. Izetlen, összeférhetetlen, mord fiura, a kivel otthon nem igen barátkozott. A holtbeteg emberke olyan volt mindég, mint a megfagyott epe: mart, keserített mindenkit. Keresetének javát patikára és párbajozásra költötte. Most azért volt itt, hogy halálos betegségeiből kigyógyítsa magát alaposan, mert szintén új életbe akart kezdeni: meg akart menteni az erkölcsnek egy erkölcstelen leányt. Ha meggyógyult, erős lett, magához akarta venni.

Kezet fogtak, Asztalos Aurél nagyon örvendett, friss hireket hall otthonról. Azonban erősen barátkozni nem akart vele még a fürdőhelyen sem. Megveregette a vállát:

– Maga az igazi lump. Itt a bezárt czukrászda és kávéház előtt ül egyedül, csak hogy része legyen valamely éjszakai kávéházazásban.

– Jó, jó! – felelt a rongyos kartárs és felszedelődzött.

– Hová megy, én miattam megy el? Mikor jött? Semmi újság?

– Jó éjszakát. Semmi.

Visszafordult és hogy egy kis distanczia volt közöttük, jó hangosan szólott:

– A herczeg a birtokai után három képviselőt küld a házba. Ez a magyar alkotmány. Ez a magyar parlamentárizmus. Az egyik meghalt. Még a halál is kedvébe jár annak, a ki egy herczeghez tudott dörgölődzni! Ha kegyed szemes! Miért ne kegyed? Bele való! – Még valamit morgott, aztán eltünt az éjszakában.

Tüzes taplóval a fülében – a rendes magyar karrierre, a képviselőségre gondolva – hajnalban aludt el. Korán reggel felköltötték: a comtesse angol misse lehivatta a társalgóba. A rendes körülmények között végképen czitromszínű hölgy vérvörösre változva előadta, hogy a Nuszi küldetésében jön. Előadta továbbá, hogy az ideális szerelemnek nagyobb pártfogója nála nincsen és szivesen meghal az eszményi érzések szolgálatában és érdekében. Ő boldog, hogy bizalmasuk lehet, hallgatni fog mint a sír, de egyszersmind vigyázni fog. Igen sokat beszélt magáról – akárha Dickensből mondana föl néhány levelet. Végre csakugyan rátért Nuszira, a ki az éjjel részint sírt, részint a spiritus-masinán egy önkészítette tortát sütött. A masina csak reggeli főzésre volt predestinálva, következésképen a csokoládé-torta részint nyers, részint cseppfolyós lett. Ámde virágokkal teli dobozba volt pakolva és melléje téve a következő tartalmu kis levél:

«Küzdjön, én vele vagyok! Annie.»

A fiatalember nem nevette el magát, ellenkezőleg, könnyezett.

– Mondja meg – mondá a missnek – Annie comtessenek, hogy ön sírni látott. És mondja meg neki, hogy a küldeménye hatott meg. És sugja meg neki, hogy egyébként már minden rendben van.

– Mondja meg, hogy a küldeménye hatott meg.

– Minden rendben van! – ismételte az angol hölgy fontoskodva és titokzatosan.

– Mondja meg Nuszikának – ha olyan jó akar lenni, ha megteszi – hogy a szárnyaim újra megnőttek és nincs oly boldog ember a világon, mint én. És talán szerencsés és erős is leszek.

– Erős, az a fő! Az erő, csak ez az egy a mi a tény! – prédikálta a miss és olyan erősen megrázta az Aurél kezét, mint egy férfi. Egyéb szónoklatot is tartott volna még, de a fiatal embert a herczeghez hívták sürgősen.

«Valami baj lesz» – gondolta az újságíró, babonából, épen azért, hogy baj ne legyen. Nem is volt, sőt inkább öröm, a lehető legnagyobb: a mit a nyomorék újságíró, mint kikaparásra érdemest kitűzött neki, ott állt előtte készen. A mandátum úgyszólván ott feküdt a kerti asztalon, a Juli főzelékes tála mellett. A herczeg rendkívül jókedvű volt, még szóvicczeket is akart csinálni ez alkalomból, hogy megkérdezte tőle: volna-e kedve képviselő lenni.

– Képfestő és képviselő, mindegy! – mondá érthető, de hiányos magyarsággal. Ő fensége nevetett ez élczen, Juli is, Aurél is. De a herczeg komoly férfiú volt és komolyan fogta fel a dolgot:

– A maga tisztességes gondolkodása tetszik nekem. A kormányzóm kérdezi, kit akarok, mivel az öreg Majeczky Pesten ellumpolta magát és meghalt. (Mindössze hatvankilencz esztendős volt. A korától még élhetett volna!) Négy jelöltet is ajánl, válaszszak közüle. Ki tudja miféle tüzfejek, én nem mehetek oda. Hogy megvizsgáztassam őket. A barátném kérdezősködött önre magyarországi ismerőseinknél és onnan a legkitünőbb konduit-lista érkezett.

Juli, a barátné oda se figyelt a beszélgetésre, mint a kit az ügy nem illet. Az újságiró glédában állott, mint a katona, a herczeg pedig jókedvűen kommandirozott tovább:

– Oda maga le fog menni. Ott néhány igazán szép gobelin van a kastélyban. Husz éve nem voltam ott. A jószágkormányzó egy nagy zsivány, de tisztességes rendes ember. Mindent rendbe fog hozni. Azaz, hogy ott magának beszélni kell. Az szép, a ki beszélni tud. A hadsereget ne említse, tegye meg nekem azt a szivességet. Maguk mindjárt az adóval kezdenek és hanyagságra ösztökélik a szegény népet. A papoknál jó koszt van, ott enni kell. A korcsmába a népet a tisztek összehivják és ott maga szavalatot mond. Persze: Rákóczi, Kossuth, Petőfi…

A főmagasságu herczeg tréfálni méltóztatott e komoly nevekkel, a melyek az ő számára sem voltak komolyság nélkül valók. De atyai és valóban őszinte jóindulatában ugratta a fiatalembert:

– Maga persze szeretne ellenzéki lenni, kellene, mi?!

– Én meggyőződésből kormánypárti vagyok. Az édes atyám is az volt – mondá a fiatalember.

– Elég baj! – mókázott tovább ő fensége. Majd igen komolyan hozzátette: – A kormányok mind rosszabbak és rosszabbak. Igen hiuk. Nagyon szeretik magukat megerősíteni. Ha ez így folyik, önöknek még olyan kormányuk lesz, a mely mindazt megcsinálja, a mit az ellenzék akar. De én katona vagyok, nem törődöm a politikával. Egy szivességre azonban kérem önt, ha jónak látja, megteheti: hirdesse, ha már képviselő lesz, hogy fő a férfias jellem, az engedelmesség és izgágáskodni nem kell, nem szabad, nem lehet.

– A hirtelen haladásnak, polgári dolgokban a gyors attaknak én is ellensége vagyok! – mondá az újságíró némileg elfogódva, mert nem tudta biztosan, vajjon ez a pont tökéletesen beleillik-e a herczeg kissé egyenetlen politikai programmjába. De beleillett, rendben volt ez is, a többi is. Sőt Juli a jószágkormányzónak a levelet már is irta és délebédre az újságírót ott marasztották. A herczeg nem az egyedül evő főmagasságok fajtájához tartozott, sőt ebben rendkivül polgárias hajlandóságai voltak: szerette, ha volt valaki az asztalnál, a ki az úgynevezett «elő-evés» művészetét értette és az ételeket dicsérte. Mindkettőt könnyű volt bárkinek is megtenni, mert a milyen rossz, száraz és erőtlen volt a herczeg konyhája Bécsben, olyan jó, izes és erős itt. Délután háromig is eledegélték a második reggelit. A herczeg szolid katonatörténeteket beszélt el, barátnéja pedig némileg vastag bécsi anekdotákat adott elé. Egész családiasan voltak, a mikor vendéget jelentettek.

Karlsbadból átjött alázatos vizitre egy valódi, cselekvő magyar miniszter. Egy hangos szavu mágnás, a kinek szemei úgy hatottak, mintha be volnának téve, még pedig nem valami előkelő optikus műtermében. Ám az egymástól divergáló kék üvegek ugyancsak jól láttak és a báró – bárha a lábai is vékony vendéglábaknak látszottak – ugyancsak elevenen mozgott. A haja mintha bádogból lenne, a hangjából mintha károgó mikrofon szólana és mintha mindég leczkét mondana föl, valamint egy férfiura változott Alesia, Coppelius mester legszebb műve. Csupa valószinütlenség volt ez az ember, a kinek látszólag közömbös volt, hogy e világon él. És ehhez képest kora sem haladt előre; ifjuságától kezdve aggastyán koráig megmaradt állandóan ötven évesnek. Különben a politikát legfőképen a benne rejlő ravasz elementumért üzte, – csökönyösen, kiirthatatlan előszeretettel.

A herczeghez Karlsbadból rendszeresen el szokott látogatni. Nyiltan azért, hogy tőle – mint praktikus és nagy tapasztalatú férfiútól – tanácsokat kérjen igen komplikált dolgokban. Tényleg azért, hogy a fenségen át kontaktust tartson fönn a legmagasabb körökkel és hogy egy-egy – a távolban – elsülő pletykabombát röpíthessen fel valamelyik kollegája ellen. A herczeg rendszerint nem unta; pletykát hordott neki a másik világfürdőből. De most nem volt kedve fogadni. Juli beszélte rá.

Asztalos Aurél készülődött, hogy szerényen visszavonuljon.

– Maradjon csak. Ettől lehet hunczutságot tanulni – mondá a herczeg.

A miniszter kezdetben nem vette észre az újságirót, egyszerűen körösztül nézett rajta. De a mikor látta, hogy itt kitüntető melegséggel bánnak vele, neki is udvarolt, őt is «alázatos kéremszépen»-ezte. És gép-beszédét nem egyszer megállította, hogy megkérdezze:

– Nos, mit mondsz hozzá te, a ki a magyar viszonyokat ismered?

Az újságiró nem mondott semmit, lesett, kéjjel figyelt és szerelmesen élvezte a helyzetet. És közben-közben lopva szerelmesen nézett Julira, a ki őt e szituáczióba beállította. Az asszony hasonlóképen nem nézett rá haragosan. A fiatalember finom rajzú teljesen borotvált képe, sűrű és kemény szőke haja, keskeny, kissé állatias, ám teljesen fiatalos homloka, szóval az egész ember rendkivül sokat nyert a két öreg ember mellett. Ha nem tetszett volna Julinak, még akkor is kellett, hogy hozzá tartson, mert bármit beszéljen a tudomány, a tekintély, sőt maga az asszony is – a mi az asszonynak legjobban imponál, az a fiatalság. A férfi az nincs így és korunknak szóbanforgó küzködő hőse, kinek ime sült galambok szállnak a szájába: igazában szerelmesebb volt itt e magas uraságokba, bárha azok kisebb rendű földi teremtmények, mint a herczegi kedvesbe, a kinek humora, józansága, jósága és kétségkívül csókra berendezett szája van. Ez érzületekben a fiatalember ezuttal megkülönböztetéseket nem tett, mohón szivta be azt a beszélgetést, a melyet a herczeg, a miniszter és Juli, a nép leánya rendeztek különféle tárgyakról, férjhez menendő herczegnőkről, megveendő ellenzéki férfiakról, intriguans udvarhölgyekről, freskókról, kutyákról, valláserkölcsi alapról, magas állásu rossz asszonyokról, lóversenyekről és a házassági törvények reformjáról.

Az újságirónak feltünt, hogy a miniszter sohasem mond semmit, a miről nem biztos, hogy kellemes a herczegnek. És bármit mond, abból az alattvalói devoczió érzik ki. Valami katonai alárendeltség, mintha az államférfiú a herczeget magánál több csillagos miniszternek tartaná, bárha annak a magyar államhoz, rengeteg nagy magyarországi birtokain kívül csak igen csekély alkotmányjogi köze van. A rang teszi ezt, vagy a tapasztalatok következése, sok százados erőpróbák tanulsága és eredménye. Oly óriási fensőbbsége van egy nem magyar herczegnek egy magyar mágnás fölött? Miért? Talán azért, hogy a multban valahányszor akarta, ez a fensőbbség elismertette magát és sokszor a maga lakáj szineibe öltöztette az urakat?

Az újságiró jó, sőt nemzeti hazafi volt, mégis a distingválás közben a herczeg pártjára állott:

– Ezek férfiak, ezek konzekvensek, akarnak valamit és a mit akarnak, a mellett megállanak hatszáz esztendeig! Ezek meg puhák mint a viasz, századról századra, sőt évtizedenként más figurát lehet belőlük és rajtok kinyomkodni! – így gondolkodott magában és ha csak lehetett, kissé gunyoros volt a miniszterrel szemben. Szerényen, mert hősünk a fehér papoknál tanult és bizonyos alázatosság nem hiányzott a beszédéből soha.

Egyszer azonban kitört. Arról volt szó, hogy milyen most a hadsereg és polgárság viszonya odahaza.

– Na, na! – mondá az exczellencziás mikrofon. Majd – mintha rosszul volna beigazítva, hozzá berregte ezt e félmondatot: a hadsereg természetesen nem hibás, de mégis a büntetőtörvénykönyv reformja…

A fiatalember alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy egyetlen politikai gondolatát, melyet kiirnia sohasem lehetett, kezdetben csendesen, de mind nagyobb hévvel előadja.

– Ugyan kegyelmes uram, ne tessék rossz néven venni, de odahaza még a miniszterek is felülnek az oktalan chauvinségnek, az évszázados és ostoba félreértéseknek. Magyarországon a czivil társadalom össze-vissza, hiányos, részben rossz törvények alatt él. Ott nincs meg még semminek a végső formája. Félkemény minden, mint a félig megfagyott kocsonya. Ha helylyel-közzel erős is, nem megbizható az egész. Az egész monarchiában csak egy van a mi megbizható, szilárd és egységes és ez a hadsereg. Ennek a szervezete: nagyszerű és minden izében ép. Vannak tradicziói, van erkölcse, van czélja, kijelölt utja, igazsága és becsülete. Absolut igazságot én sehol sem találtam, csak a hadseregben. Ha életem, becsületem koczkán van, a hadsereg akármelyik két tisztjére könnyü szivvel rábizom mind a kettőt. Ott van egy konstant közérzés. Konstant. Még a kultura érdekében is többet tesz, mint az egész polgári kultura. Ott nevelik a népet és nem a népiskolában. Ott marad meg az egészséges emberanyag és pusztul el a gyenge. A kinek egyenlőség kell, a hadseregben azt is megtalálja. Egy kárpitos legény, ha tiszt lesz, bejuthat a király báljába. És a polgári elem, az egész ország még mindég nem áll el ostoba antipatiájától. Ha a hadsereget nem szereti, magát nem szereti, a mi benne jó és kiváló.

Fuj, micsoda állapotok! Az az ország, a mely a hadseregét nem imádja, veszedelmes trottli és megérdemli az ostromállapotot. De az ország, maga a nép jó, csak félre van vezetve. Önök kegyelmes uram, bocsánatot – önök az államférfiak a hibásak. Önök nem dolgoznak a mellett, hogy a nemzet megértse a nagy ügyet. Önök – a kegyelmes úr bizonyára nem – azon munkálkodnak, hogy örökké megmaradjon valami feszültség, legyen mit tagadni, mit kiegyenlíteni, elmérgesíteni, komplikálni és kiegyenlíteni. Önök az iróikat arra használják fel, hogy önöket dicsőitsék és megerősítsék. A helyett, hogy megnyernék őket a hadsereg népszerűsítése nemzeti nagy feladatának. Hogy erre nem kaphatók? Parancsszóra, jószóért, pénzért mind, még a koszorúsok is. Én tudom. A mennyi pénzért palotát építenek valamely segédhivatalnak: nyélbe lehet ütni az egész dolgot. És ez az ország életének kérdése. A hadsereg az úgy is megél. Az megél!

Juli nem birta magát türtőztetni, tapsolt! A herczeg nyitott ajkakkal, mintha kéjgázt szivott volna be, úgy hallgatott. A betett szemű államférfiú olyan lett, mint a főtt rák.

A miniszter géplelkében soha még nem támadt egy politikai konczepczió. Inczidensekből élt, a mit ő – mint sok más társa – így nevezett: úrnak lenni a viszonyok fölött és a viszonyok által. És ime, egy ismeretlen fiatalember kipattant előtte egy nagyszabású konczepcziót, a melynek még az a pikanteriája is megvan, hogy igen közel evez a hazaárulás partja mellett. De neki ép az ilyenek tetszettek, benne megvolt a nagy urak sportösztöne: olyasmit erőszakolni a sokaságra, a mi annak sehogysem kell. Ő is a «csak azért is!» magyar államférfiak csoportjába tartozott, azok közé, a kik úgy fogják föl a mesterségüket, mint a közérzéssel való birkózást. Szerették és szeretik ezek azért a hazát, hanem úgy gondolkodnak róla, mint a paraszt az asszonyról: verve jó, kinozva boldog, lenyügözve virágzik!

Fölizgatva és elvörösödve gratulált a miniszter:

– Arany igazságok. Gratulálok. Erről nem egyszer tanácskoztunk a minisztertanácsban, én előterjesztettem, hanem…

A herczeg gunyosan nézett a miniszterre és mint egy katonabajtárs a másiknak, a kezével üdvözletet intett a fiatalember felé.

– Ez már beszéd! – mondá – ennek a legmagasabb helyen is örvendenének. Én csak utálom a sok beszédet, de ezt szivesen hallottam. Körner, a ki meghalt, így beszélt. Egy könyvet kellene erről írni.

– Iratok.

– Fogok írni!

– Latinul, hogy mindenki olvashassa, mint régen. A régi embereknek több eszük volt!

Az ötlet meglepte a két magyart, de honorálták. A fenség azonban nem állott velük többé szóba, a délutáni alvás percze elkövetkezett, elvonult. Az ajtóban azonban visszafordult és megint üdvözletet intett a kezével egyenest és kizárólag az ujságirónak:

– Ez férfias volt! Ez csinos volt? Önre szép pálya vár. Egy szivességet azonban megtehetne nekem. A haját – hosszú – a haját levágathatná. Rövidre, az férfias. Nyilt homlok határozott koponya…

Az ujságiró meghajtotta magát, a miniszter is, de mélyebben. Egymásra néztek és nem mosolyogtak.

A fenség ásított, szalutált és elment. A két férfi tele volt tisztelettel, de nem egymás iránt. Juli azonban okos asszony volt és nem engedte, hogy összekülönbözzenek, vagy a mi még rosszabb – összebarátkozzanak. Kitessékelte az államférfiut, a ki különben is belátta, hogy a mandátum, a miért valaki számára ide fáradt, máris biztos kezekben van. Még egy végsőt «kéremszépen»-ezett az ujságiróval – miközben arra gondolt, hogy a budapesti állami rendőrfőtől megtudja, ki ez – és sietve elberegett.

Egyedül maradtak. Juli olyant nevetett, hogy a parókája is megmozdult bele:

– Na, de maga egy nagy ravasz! – mondá és csaknem megölelte.

– Én? – szólt a fiatalember, és elvörösödött, mint a ki rosszhiszeműségen kapta magát.

Az asszony a vállára ütött:

– Maga mindjobban tetszik nekem, maga ravaszabb még, mint én. Ha a herczeg meghal – isten ments – hozzá megyek feleségül! És hogy állunk azzal a szerelemmel.

A fiatalember nem felelt, lehajtotta a fejét, a melyben az a bizonyos erkölcsi motosz egyszerre, talán utoljára – megmozdult. Most kövesse el a herczeg ellen a legnagyobb bűnt, a melyet egy férfi elkövethet a másik ellen! Most, a mikor még a fenségnek hozzávaló jósága meleg, a mikor hozzájuttatja egy kincshez, a nép bizalmához. A mikor egy kerületet kap tőle ajándékba, valóra váltva életének legszebb és legvalószinütlenebb álmát! A szerelmi nyilatkozat a torkán akadt egy pillanatig. Az asszony lehajolt, úgy nézett – és nevetett – a szemébe:

– Te félsz barátom! Nekem úgy tetszik, hogy maga fél. Én meg attól tartok, hogy maga buta és a herczeget szereti és nem engem! Fuj, ilyen egy magyar gavallér! Kedvesem, itt olyan biztonságban vagyunk, hogy no! A cselédség jól van nevelve, a herczegnek pedig végképen nincs tehetsége a féltékenységre. (Olyan jó és becsületes ember nem volt még a világon.) Ő fensége úgy képzeli, hogy más férfi nincs is a világon, mint ő. És ez bizonyos mértékig igaz is. A mikor először csókolt meg, így szólt: «Gondold meg, hogy én adom neked csókomat!» Már a barátnéja voltam és még otthagyott a külvárosi szinházban. Ha a más karjaiban látna, azt mondaná: «Ez nem igaz, ez álom, sok stájer-tésztát ettem vacsorára, rosszat álmodom!»

Juli nem nevetett többé. Komoly volt és nyilt, de nem kihivó:

– Nem tagadom, a fenség mellett nekem már tetszettek férfiak. A fenség mindegyikéből embert csinált. Neki megvan az isteni szenvedélye, hogy semmiből valami igen nagyot csináljon. Egy orvost, a ki igen egyszerű kurával engem hat kilóval lefogyasztott, kineveztetett egyetemi tanárnak, épen magukhoz Magyarországba. A kis Bonifáczból ő csinált püspököt. Ő fensége képes volna – ha én alkalmat adnék rá – az összes hivatalokat megtölteni a monarchiában. A szíve gyémántból is van, vajból is van. A külseje szigorú, de a jóság úgy sugárzik belőle. Már ma estve – meglássa, sajátkezüleg fog írni a jószágkormányzójának a maga érdekében. Ezt fogja írni:

«Kedves Birhala: Aurél Asztalos az én emberem. Nyilt jellem. Férfi szív!»

– Ha maga akarja, – vetette közbe az ujságiró és mindenféle érzelmektől eltelve a szeme megtelt könynyel.

Juli fogta a herczegi koronával kistikkelt zsebkendőt – ezt a koronát csakugyan nem tagadhatta meg magától – megtörülte a fiatalember szemét:

– Ne legyen bolond. Mi mind a ketten a nép emberei vagyunk! Mi? A nép emberei és szeretjük egymást! Mi?

Ez asszony nem sok teketóriát csinált, kicsiny volt a fantáziája, hazudni nem szeretett.

– Nagyon szerelmes nem vagyok én magába – mondá – hanem igen tetszik nekem. Aztán nekem kell valaki… (Olyan valaki – a kinek – nem kell szinházat játszania. A ki előtt vállfűző és paróka nélkül is mutatkozhatik.) Egy férfi, a kivel bizalmas lehetek, a kivel sétálhat az ember, mert barátnőket a herczeg miatt nem tarthatok, azt nem türi. «Az rosszra vezet!» – mondja. Jó, hát nem barátkozom velük, valamire való úgy sem barátkoznék velem. Már gondoltam, hogy pénzért vállalok egy grófnét, mint a hogy a zsidók szokták. De utálom a nyafkákat; a ki közöttük szegény, az folyton sír. Maradok én maga mellett. Mi? Eljön velem sétálni, ha a herczeg nem jöhet. Nagyon gyakran nem jöhet, például a mikor katonásdit játszik. Néha, ha Bécsben van is, nem mer velem az utczán mutatkozni. Nem tudom, ki tiltja le? A felesége nem. Az szeret engem. Valóban előkelő asszony; másoknak mindig dicsér: Juli jó lélek, konzerválja a herczeget, az ő helyén más többet «tenne»! Eljön-e velem maga a szinházakba? Nem szeretek egyedül lenni a páholyban. Olykor csendesen elvacsorázgatunk. Én imádom az irókat, bárha könnyelmű fráterek! Maga ne legyen, én magát rendbe hozom.

A míg Juli előadta – kissé ugráló – programmbeszédét, az ebédlőben lakájok, inasok jártak-keltek, elszedték az asztalt nesztelenül, mintha valakit temettek volna. Az ujságiró többször figyelmeztette az asszonyt:

– Pszt, csendesebben!

A herczeg barátnőjének azonban nem volt sugdosó hangja és az erőteljes alt hangját inkább a természet, az értelmes szókimondásra rendezte be.

– Nekem kell valaki, a ki olyan nekem mint én a herczegnek! – mondá a rendesnél is emeltebb és értelmesebb hangon.

Az ujságiró nem veresedett el többé és nem utálta meg magát, sőt a szemben álló hölgyet sem. A helyzet izgatta, csakhogy nem értette eléggé, az irodalom neki is elrontotta – mint annyi más társának – a világos, korrekt látását. Nem látta tisztán ez asszonyt, a ki a józan nők ama fajtájához tartozott, a melyekhez képest a legridegebb üzletember is poetikus hajlandóságokkal teli. A számító férfinak fogalma sem volt arról, hogy vannak asszonyok, a kik a legszövevényesebb helyzetekkel is oly egyszerűen számolnak, mint a vásárcsarnokból hazatérő szakácsnéval: Hús, zöldség, főzelék, krumpli, fél-velő, champignon, tejfel és virág…

A virágot nem hagyta ki Juli a számításból.

– Különben – mondá hirtelen – ne beszélgessünk itt tovább. A maflák – az üvegajtón át látható inasokra mutatott – úgy látom, zavarják. Menjen maga csak haza; egy negyedóra mulva magánál leszek! Ne féljen, nem fogom kompromittálni, nem fogja megtudni senki. Művésznő vagyok, vagy mi?!

Az ujságiró vágyott e vizitre, de egyszersmind szerette volna, ha elmarad. Félt, de bátornak kellett mutatkoznia, különben mindent elveszthet. Látta, hogy ennek az asszonynak a kezében van és ez voltaképen tetszett is neki.

Hazament, hogy várja. A Nuszika levele, virágja és valamivel jobban sütött mogyorótortája ott volt az asztalon. A levél csak ez egy sor:

«Hősiessége aggaszt, kétségbeesve várom a tennis-pályán!»

«Hősiessége aggaszt»…

Kétségbeesve várom a tennis-pályán! Asztalos Aurél megcsókolta a kis levelet és – mivel még sem volt végkép elvetemedett fiú – egy csipetnyit evett a mogyorótortából. Azonban otthon maradt és arra a nőre várt, a ki – maga mondta – nem szerelmes belé és nem ártatlan. És elábrándozva az eszményi leányon, szerelmesen várta a nőt, átengedve magát mind meztelenebb és őszintébb gondolatainak:

«Hogy ezt várom és nem mehetek ahhoz, ez erősíteni fogja annak az érzéseit! Ez jó véletlen. Az ilyen levélre nem kell mindjárt menni. De nem tudnék itthon maradni, ha azt nem várnám!»

A fiatal ember éhes szivének – csak hagyjuk meg a jó öreg szivet a maga régi jogaiban – olyan hosszú volt e negyedóra, mint egy negyedév. «Jön, nem jön? Milyen jó lesz ha itt lesz!» Kiszépítette, maga elé varázsolta alakját, már is csókolta. Bele halványodott az idegéletbe, hogy az élettani helyes kifejezést meg ne mondjuk és attól félvén, hogy nem jön, már arra is gondolt: «Mit a herczeg és mindaz, a mit értem tehet, mit pályám és karrierem, a szép és ragyogó élet? Az a fő, hogy eljön!»

Haragudott, mert egy, nem is először próbált helyzetben, mindjárt eltér a magának tett igéretétől, hogy az első a fegyelem. De az vessen rá követ, a ki fiatal volt és asszonyra várva, azért, hogy az eljőjjön, nem igérte el magát az ördögnek, sőt az angyalnak is!

Már nem is várta, a mikor egy fekete ruhás, fekete főkötős bécsi szobaleány toppant a szobájába. A leány csitri haja a szemébe lógott, a kezében egy levél.

Őt kereste és – Juli volt!

– A szinházat csak abbahagyni nem lehet! Úgy-e fess vagyok! Elgyöttem hozzád, de a szemed kikaparom, ha hozzám nyulsz, itthagylak, ha egy csókot is kérsz. Én egy becsületes lány vagyok, és a nevem Pepi, vagy ha szebb, Josefin!

Felült az asztalra és onnan tartotta ezt a kis beszédet. Közben a magassarkú, czugos czipőjével kirugta az ablak egyik zsalugáterét:

– Barátom – mondá komolyan – én a világosságot szeretem. Több világosságot! Mint a hogy Laube mondta.

– Ha így viseli magát, miért jött ide? Hogy mert eljönni egy veszedelmes legénylakásba? Ezt kellett volna kérdeni a fiatalembernek, ha a férfiak tudnának az asszonynyal őszintén beszélni egészen addig. De gyengéd és ügyetlen bujósdit játszik velök a legerőszakosabb is egészen ama pontig, a mikor véletlenül megfogja. És a legtöbb okos nőcske erénye azon mulik, hogy a mulatságos és megtisztelő bujósdi játékot ki akarja huzni a végtelenségbe és mert mulattatja a férfi, a míg küzködik, a meddig ostoba – ha különben Spinoza is!

A herczeg barátnője mindezekről a rég aranyba sőt ónba öntött igazságról aligha tudott, mindenesetre keveset törődött velük. A mennyire a kis szoba engedte, jó messzire ült az ujságirótól, a ki – a gremium bocsásson meg a hasonlatért – olyan volt e pillanatban, mint egy borz-eb, ha éhes és édeskés alázattal, türelmetlen hizelgéssel szimatolva les. Ám Juli nem volt finomkodó lény, kedvelte a közönséges komikumot, jóizűen nevetett – a politikus asztal nyikorgott alatta – és szólott:

– Mért tetteted magad olyan ostobának? Különben ilyenkor vagy a legkedvesebb. Olyan vagy, mint egy iskolás fiú. Nesze, hoztam neked egy órát. Megbecsüljed; el ne adjad; a herczeg előtt ki ne vedd. Tőle kaptam tiz évvel ezelőtt, a mikor marokszámra mind csak órákat hozott nekem ajándékba. Nem én miattam, hanem mert neki szerzett örömet a vásárlása, a megfogása, a felhuzása és az elrontása. A családjában van ez az óramánia. De valahogy ő meg ne lássa nálad, mert ő fensége, tudod, a személyekre nem emlékszik, hanem a tárgyakra igen.

Egy golyó alakú, kék emaillu régi arany órát dobott az ujságiró felé, az elkapta, szertartásosan, de hanyagul megcsókolta.

– Jó, jó – folytatta Juli jókedvűen – a csókodra fujok. Az aranyat megcsókoljátok, ha sárból való is. (Én is.) Meglehetősen ismerlek és meglehetősen utállak benneteket. A férfiak olyanok, mint a füstölt és páczolt hering, füstösek és olajszagúak, íszonyú sokan vannak és olcsók. A legcsunyább nő is annyit vesz belőletek, a mennyi neki tetszik!

Az ujságiró egy kissé megsértődött, felállott.

– Csak közel ne gyere – védekezett az asszony – elismerem, hogy te különb vagy. Nem járt úgy át a füst és a piszok. Tiszta vagy, rendes vagy, jószagú és gusztusos. Nem vagy szép, de kellemes, én, – meg a többi asszonyok is – az ilyeneket szeretjük. A herczeg – öregben – ilyen. A fenség különben nem öreg ember, elhiheted!

A fiatalembernek az volt az érzése és vágyakozása, hogy a cselédnek öltözött urnőt jól megverje, aztán jól megcsókolja. Talán ez is lett volna a helyes és czélirányos cselekedet? E helyett azonban esküdözött, szerelmet vallott és asszonyhódító plánumát eszményi alapra fektette, a mivel végkép eltávolodott czéljától. Juli, ha azon volt a sor, szivesen elábrándozott és gyönyörűséggel hallgatta, a mint a fiatalember imádkozott hozzá. Még csak az hiányzott, hogy verset szavaljon, azt nem tette, de sírni – sírt.

És ez meghatotta Julit, az ő kerek szemei is könnybe lábbadtak, elérzékenyült. Miért? Azt nem lehetett tudni. És azt sem lehetett megállapítani, hogy mért nem ment el a nélkül, hogy meg engedte volna csókolni csak a kezét is.

Férfiak az ilyen eseteken annyit tépelődnek, de a titok egyszerű kulcsára oly ritkán találnak. Keresik a komplikált magyarázatot, pedig az a legtöbbször végképen egyszerű. Megrázott, kigunyolt és otthagyott hősünk is ruhástól feküdvén az ágyon: a padmalyra nézve szinte a levegőben kereste a szövevényes szálakat. Ámde hiába kapkokodott, megfogni nem tudott egyet is. Közben gondolt okosra, bolondra:

«Az asszonyok sokkal erkölcsösebbek, mint a hogy mi férfiak hiszszük.»

«Nem bizik a diskrécziómban.»

«Nem szeret eléggé!»

… A nyitott ablakon keresztül több rendbeli havasi szitakötő-féle keskeny és hosszúkás testű szárnyas barmok özönlöttek be és bolond tánczokat, vad zümmögést vittek véghez a homályos szobában. Ezekre az ügy nem tartozott, de ezek biztosan tudták és bizonyosan arról beszéltek hogy:

«Hit hiit, Juli csókot nem adott, mert péntek van, Juli babonás és pénteken nem kezd semmit. Hit hiit?»

Az állattudósok fontoskodó megnevezése daczára, hihető, hogy ezek a vékony testű, nagy bajuszú állatocskák félbenmaradt faunok voltak, a ki az embertől lenézetve és félre ismerve sokszor kinevetnek és lenéznek bennünket:

«Hit hiit! mily ostoba és elbizakodott az ember!»

Az ujságiró szétvert közöttük, felugrott, jéghideg vízben megmosakodott, a haját beotkolonozta, az órát a zsebébe tette és elment Nuszit megkeresni. Most érzett szivében forró, csaknem pathetikus szerelmi vágyat. A karjába ölelni – valakit – és megcsókolni, de úgy, hogy beléhaljon. A szerelem rejtelmes ereje száz piros szárnynyal vert a szük és pozitiv lélekben. A szíve is akadozva vert tőle, a lélegzete is elfogyott, a míg odaért a tennisgroundhoz.

A kis leány és a hosszú miss ott várták, elküldve a család többi tagját valami hallatlan ravaszkodással. Késő délután volt, a domb mögött a pályára zöldes homályosság borult. Ez erős és bájos hangulatban – a misst hátra küldték – egyedül állott a legtisztább és legillatosabb ártatlanság, a mely valaha rajongással tört a romlottság felé. A leány mindkét kezével megfogta a férfi vállát és ajkát, a mely szűzibb volt, mint fölöttük a nagy hegy csúcsán a hó és forróbb, mint a nap, a mely most ment le a zöld domb felett, ajkát a pirosat, a nyitottat, az üdvösségeset, nyujtá neki és reszketve mondá:

– Szájamat, a melyet nem adtam soha senkinek, nyujtom neked!

Az első csók fölajánlásában volt sok kedves és megható ünnepiesség. A szerelemnek spontán megnyilatkozásán túl – és még talán ennél is több része volt benne bizonyos rajongó szertartásnak, valami áldozásfélének, a melynek külön liturgiája él a finom és nemes női szivekben… Sőt a csók sem volt a rendes első, tehát fejletlen, reszkető, ügyetlen, a polgári, sőt uri osztályban szokásos puha csók. Fejlett volt, kemény volt, olyan ajak adta, a melynek elődjei néhány száz tavaszon át ha kinyiltak, nem azért nyiltak ki mohósággal, hogy testi táplálékot szedjenek magukba. Az ajkelődök és ez a merész, rajzos, csak a közepén erős szájacska nyilván el is unta a táplálkozásnak plebejusi foglalkozását, nem jelentett az a számára többé semmit, mert mindig megvolt. Hanem a szerelem és annak édes, szent liturgiája…

A fiatalember meglepődve, de a legnagyobb áhitattal fogadta az isteni ajándékot. Gyengéden magához ölelte a leányt és polgári tisztelettel megcsókolta a mágnás leány homlokát. Az nem sütötte le a szemeit, fölnézett a férfiura bátran, az elkövetett gyönyörű bün büszke önérzetével:

– Miért a homlokom? – kérdé.

A férfi most lecsusztatta száját a fiatal leány ajkához, a mely most – nyilván a havasi levegőtől – hideg volt, sőt remegett is.

– Fázik? – kérdé a férfi. Nem volna jó, ha haza mennénk, elkisérném. A miss, attól tartok nyugtalankodik…

– Félsz?

– Én, mitől? Félni? Ki fél?

– Tudd meg, hogy nem utálok semmit, csak a férfit, a ki fél. Mondok neked egy titkot, én szimpatizálok az anarkistákkal. Te szocziálista vagy?

– Bizonyos mértékig igen. Az elveknek mégis csak egy részét vallhatom, mert a születésnek vannak a természetben rejlő, kifejezett előjogai.

A lány nem értette, némileg elkedvetlenedett. Az ujságirót egyetlen igazi tehetsége, svádája nem akarta szolgálni. Alig tudta kinyögni:

– A szoczializmus megölné a művészetet, a poézist!

– Akkor én nem szeretem! – mondá a leány egyszerűen és nyakát nyujtotta a férfiúnak, hogy megcsókolja. Az megcselekedte, még pedig most már oly hévvel, hogy a lány fölsikoltott. De nem haragudott. Sőt rajongása még csak most tört ki igazán:

– Azt akarom, hogy maga valaki legyen, erős, bátor, első. Valami nagy dolgot vigyen végbe!

– Azt, azt akarom! – mondá a férfi az izgalomtól rekedten. A kis comtesse csinálta számára a programmot tovább.

– Kitünjön valamiben. Ha államférfiú lenne, azt szeretném. Ha tenne valamit a szabadságért. A mi körünk oly zárkózott, unalmas és buta. A férfiak este frakkot öltenek, a nők délben felkelnek, kimennek kocsikázni, ez az egész. Magának reformálni kellene valamit.

– Reformálni fogok.

Annie mégis meggondolta magát, megfogta a férfi fejét, mélyen a szemébe nézett és szólt:

– Ha pedig semmi sem leszel, szerencsétlen leszel, akkor még jobban szeretlek. Akkor is a feleséged leszek. – Éhezel még?

A fiatal ember most sorsának nagyszerű megváltozását adta elő. Rajzolta jövendőjét, a ragyogót, a biztosat. Előadta a herczegnek hozzá való nagy ragaszkodását, természetesen, a mellékes körülményekből nem mondott el semmit. Annie mindezt nem hallgatta nagy figyelemmel: mindezek tényeknek látszottak, közeli dolgok, tehát kicsinyek voltak. Kedvesen mosolygott, de ezalatt a szivében a jövendőre való készülődések óriási hullámokat vertek, ismeretlen partok felé törekedtek. Egy tizennyolcz éves leány előtt mily végtelen is az előtte elterülő élet, még a gondolatától is elfárad a kéjben, a repülésben elzsibbad a lelke. Mennyi világ, mennyi szépséges és új stáczió.

Valójában pedig lehet, hogy törött szárnynyal már az elsőnél lehull. Jön egy férfi, jön egy szopós kis gyerek és mindennek vége!

… Annie megfogta a férfi kezét:

– Az esküt nem szeretem. Kézfogással mondja: más leányt meg nem csókol soha, inkább meghal, ha engem feleségévé nem tehet!

A fiatalember utána mondta. A leány a maga részéről nem ismételte a fogadást.

– Én már megmondtam! – szólt s a férfi karjába öltötte a karját.

– Jó lesz vigyázni!

Annie megvető mozdulatot tett a vállával, de ő is belátta, hogy bár fürdőn minden szabad – jó lesz hazamennie. Hivták a misset, a ki ezerszerte izgatottabb volt, mint ők. Mintha a közelében, közvetetlenül a háta mögött lefolyt szerelem hirtelen lefogyasztotta volna. A szó szoros értelmében lelte a hideg. Sietni kellett vele haza. A kapuban a leány egy papirosdarabba jó erősen bepakolt tárgyat adott át Aurélnak:

– Csak otthon szabad felbontani:

Az ujságiró azonban azonnal fölbontotta a mint elváltak: egy Napoleon d’or volt a papirosban. Fölnevetett és becsusztatta az aranyat az óra mellé. «Tehát kitartott férfi vagyok!» – mondá magának, nem gunyosan, hanem inkább kedveskedve. És – daczára a sajátságos délutánnak – meg volt elégedve a saját személyével, a melylyel ma oly sok és előkelő dolog történt. Fáradt is volt, a feje bizony zsibbadt egy kissé. Lemondott hát arról a szándékáról, hogy a kis ujságirót felkeresse és hazament lefeküdni. Az asztalon már ott várta az anyja levele. Egyszerre kényelmetlenül érezte magát.

A levél jó vaskos és bélyeg sincsen rajta. Képzelhető, milyen állapotok lehetnek otthon.

Föl nem bontotta, úgy nézegette az anyja irását és elhatározta, hogy reggel olvassa el; mért rontaná a mai nap finom izét, az egész éjszakáját!

«Milyen furcsa is, hogy az embernek anyja van!» gondolta nem egész önzetlenül, de nem rosszakaratúan. Volt benne valami gyengédség az öreg asszony iránt, a ki – csakhogy őt fölnevelhesse – természetével teljesen ellentétes, heroikus életpályára adta magát. Nem lehet tagadni, mert így igaz: a hősnek édes anyja élte delén megtanulta azt a mesterséget, a melynek főfogása: az ujszölötteket előresegíteni első utjokban. Szüz-Máriás kis bádog czimtáblája azonban nem volt soha a hervatag, az erőtlen és ehhez képest igen silány keresetű nőnek. Ha nem lett volna egy családja, a szorgalmas, tevékeny és jómódú Polla familia, ha ezeknél nem számíthatott volna minden esztendőben legalább egy jövevényre: a kis fekete czekkert és hozzá tartozandó – fia által úgy gyülölt – szerszámokat akár a Dunába is dobhatja. Polláék azonban fentartották a fonalat és még előleget is adtak néha.

«Ha Nuszi tudná, hogy az anyám bá…» Még magában sem merte kimondani a szót. «Valamikor mégis csak meg fogja tudni és ezt nem bocsájtja meg nekem soha. Ismerem a leányokat; mindent, csak ezt nem! Majd teszünk róla, hogy megbocsássa. Hogy késő legyen haragudnia érte!» Így füzte tovább félénk, majd elbizakodott gondolatait a fiatalember, a ki másnap reggel akarta elolvasni az anyja levelét. Meggondolta mégis, hát ha előérzete csal és a levél üdvös, kellemes dolgokat tartalmaz? Fölszakította borítékát és olvasta a mi bent foglaltatott:

«Tisztelt fiam! Itt Pesten nagy a meleg, ajtót, ablakot ki kell nyitni éjszakára, még sem tudunk aludni. Csak annak örülök, – és azzal hűtözök – hogy te jó friss és hives helyen vagy és hogy a lábaid már nem fájnak. Tisztelt fiam, kedvesem, ha én neked volnék, abban is hagynám azt az egész ujságirást, mert mit ér, ha csak a fejedet erőlteted meg vele. Könnyelmű és tisztátlan embereknek való az, neked inkább valami szolid hivatal, a hol csak délelőtt kell dolgozni, délután magadnak sétálhatnál. Lehetnél vasuti, vagy pénztárnok akárhol, valami finom és nagy üzletben.

A mi engem illet, én csak meg volnék, ha a lakással nem volna annyi bajom. Elsején, tudod innen már már menni kell, az egész bajt a házmesterné csinálta, attól, hogy mindég rendetlenül fizettünk, el lehettünk volna. Ki fizet itt rendesen, ebben az ordináré házban. Örülök, hogy megszabadulhatok tőle, csak tudnám már, hogy hová megyünk?

Most valamiért meg fogsz haragudni rám, drága Aurélom. Voltam bent a szerkesztőségben és éppen a miatt, hogy a fizetésedre valami kis előpénzt kapnék, hogy aztán a lakásra én is adhatnék. Lakni kell. Sok urak voltak bent a szobában, javarészt fiatal gyerekek, mind nagyon elrongyollott kabátokban, szegények. Egy sincs közöttük olyan, mint Asztalos Aurél. Vissza nem köszöntek, csak, a mikor a nevedet kimondtam, egy borotvált fejü vissza fordult és azt mondta: meghalt! Hogy abban a pillanatban meg nem haltam, azért van, mert a mesterségem engem a halál ellen megerősített. Csak a szemembe szökött a könnyü, mire vigasztalni kezdtek, hogy ez tréfa, szokás-mondás a hitelezők ellen. «Rossz tréfa, mert én vagyok az anyja!» Akkor egyik-másik kezet is csókolt, bevezettek egy vikszes szobába, de előpénzt nem kaphattam, mivel Te – úgy mondták – sürgönynyel mindent kivettél. Azonfelül nyár van, a lapnak se igen van ilyenkor pénze.

Baj azért nincs, mert nekem csak az kell, hogy az én tisztelt fiamnak minden meglegyen. A szobaurakkal azonban sok a kinlódásom, nekik sincs ebben a forróságban és ha mégis követelem tőlük, némelyik haza nem jön napokig, künn éjjelez, ellumpolja magát. Csak már megszabadulnék ezektől a fiatal uraktól, a kik, különben is egészen napon át ölik egymást. Hitelbe kártyáznak és aztán közben mindig verekesznek. Mind az öt – tudod – egymásnak földije, de kettő izraelita. Mondom nekik, mért laknak akkor együtt. A békesség közöttük ezentúl még kevesebb lett, mert én, a míg te távol vagy, azért is, hogy el ne unjam magam, egy kisasszonyt vettem szállásra magam mellé. Ruhatárosnő a szinházban, de a szinház most zárva van. Hogy mit visznek véghez e leánynyal, szegénynyel!

Most pedig tisztelt fiam meg ne ijedjen, ezt a két czédulát hozták, a miket idezárok. Az egyik az adó miatt van és a szolga, a ki hozta, szóval is elmondta, hogy ha hamar nem fizetünk, az én kis rongy butoraimat elviszik egy nagy raktárba, úgynevezett városi depóba, a honnan vagy visszakerül vagy se. Az a zsivány szabó – az isten sülyeszsze el – megint árverési czédulát küldött, holott te a mivel neki tartoztál, régen kifizetted. Csak a mit én tudok, abból kétszer is kitelt. Ezt a két czédulát, ha elintéznéd. Szégyelném – miattad – ha a házban valamit is megmozgatnának. A mivel csókol, ölel boldog anyád!»

Baj tehát volt szépen. És a mellékelt czédulák mind olyan természetűek, hogy azokat csakis személyes kunyorálással lehet elintézni. Mennie kell hajnalban, azonnal, ha csak azt nem akarja, hogy öreg anyját a száraz, puszta pallóra ne tegye ki a törvény!

Sírt dühében, az államot szidta, a nemzeti államot, a kit annyi körmondatos czikkben dicsőitett. Mit adott az neki? Semmit. És most fogja magát, hátul kerül, beleavatkozik a dolgaiba, gáncsot vet neki, elkivánja a sváb-bogaras butorait! Felugrott az ágyból, felöltözködött.

Sírt dühében…

A postakocsi hajnali négykor indult, nem mert tehát aludni sem, nehogy lekéssék. Kiszámította, hogy csak abban az esetben mentheti meg anyját az «utolsótól» – az öreg asszony nevezi így az árverést, – ha akkor indul és sehol sem késlekedik. Elhatározta, hogy mennie kell, csak a mikor elálmosodott, kezdett alkudozni:

«Eh, hát vigyék el azokat az utálatos rongyokat, majd veszek én helyettük mást!»

«A polituros rozoga ágyat, a melyben apám meghalt! Az egyetlent, a mi megmaradt mamának, hagynám? Pfuj, én vagyok a világon a legnagyobb gazember!»

«Ellenkezőleg. Csak okos és előrelátó. El a szégyenletes, az alacsony multtal. A városi depóba vele. Ne maradjon belőle egy fonott és hajlított – utálatos – szék sem!»

«Az udvar összegyül, a házmester rendőrt hivat a házbér miatt. Mama ott sír az üres, a kiüresített szoba közepén. Nem tud mást mondani: «a fiam nincs itthonn!» Igen, a hires ember fia, Gasteinban van, a királyok fürdőjében, mágnáslányoknak udvarol és egy herczegnél mindennapos! A hires ember fia.»

«Tartozom én neki valamivel? A miért szült?! Miért szült!»

«Különben ha én most csak magammal törődöm és vele nem, végeredményében csak neki szerzek örömet. Ő ugyanis tisztára személytelen életet él, nem magáért, hanem értem valót. Ha reggel jövök haza, ébren van reggelig, vár, pedig egy szót sem szólok hozzá. Csak azt várja, hogy meghallhassa, mint rugom le a czipőimet. Ha elrontom a gyomrom – ő sem eszik. A mióta élek, hajnaltól napestig értem dolgozik és egyedüli szórakozása, ha jön az estve: leül foldozni, stoppolni a fehérnemüimet!»

«És mégis terhére volt a pályámnak, mért nem választotta meg jobban – az apámat?»

Szivtelenség és szentimentalizmus úgy felezett-birkózott, mart és játszott – a félálomba borult fiatalember szivén, a ki mint mindig, ha rosszra fordult a sora: igen megalázkodott. Mivel azok közé a kis emberek közé tartozott ő is, a kikben nincsen se pogány keménység, se keresztényi alázat. Nem született könyörtelen, nagy és teli vérséggel, és nem járta ki a szenvedések iskoláját, a melynek isteni tanulsága: a keresztényi alázat, a hittel teljes önmegadás, vagy az a nagy filozófia: nem bánom és jőjjön, a minek jönnie kell. Ugynevezett aktiv emberi lény volt szegényke: elbizakodott és felfuvalkodott, ha jól ment a sora, gőgös, bátor és könyörtelen; de ha egyszerre rossz irányból fordult rá a szél: még a foga is vaczogott a fázástól és a félelemtől és kit előbb könnyűvérrel letiprott volna, annak most a lábát érinti beborult homloka!

A szabónak – és az államnak is – szeretett volna valami élénk testi kínt szerezni. A boszúvágya dolgozott is benne, de előbb mégis csak ki kellett velük egyezkedni. Vagy száz te s tu barátja volt odahaza, ezek közül ha egy is akadna, a ki végezhetne helyette. Távolról szemlét tartott felettök és arra a megállapodásra jutott, hogy a barátkozó életmód daczára nincs egy embere is odahaza, a kire egy valamennyire is komoly ügyet rábizhatna. Legföljebb tán a szerkesztőségi szolga vagy egy pinczér.

Menni kell és itt hagyni mindent – megkezdetten, félig. Vajjon visszajöhet-e ide? Lehet, hogy hogy nem lesz költsége és szabadsága is letelik ezalatt. Föllázadt, elhatározta, hogy nem megy és reggeli négykor mégis ott ült a postakocsiban, a mely a hegy tetejéről rohant vele le, le. Fizikailag érezte a zuhanást: ebből a mennyei légkörből a svábbogaras nagy városba. A lovak vágtattak, a vasut vágtatott, mind jobban zuhant, zuhant.

Bécsbe érve szünt meg egy kissé a keserves szédület érzése és jött meg az esze. Levelező lapokat rajzolt, egyet Julinak, egyet Nuszinak. Az egyikre – az elsőre – ezt irta: az anyám haldoklik. A másikra: megyek küzdeni, de visszatérek!

Maga sem hitte, hogy visszatérhessen még egyszer, főképen a hogy Pestre ért és egyszerre benne találta magát e város közönséges viszonyaiban, holott minden ragaszt, marasztal, puhít s elzülleszt. A pállott, az unott és megszokott levegőben egyszeriben visszatért fáradtsága és elmult minden vállalkozó szelleme. Úgy látta, hogy itt nem folynak, hanem nyulnak a dolgok, itt nincs «svung». Tormába esett féreg mindenki; vagy édes vagy keserü tormába, – csak az a külömbség.

Jött anyjának csókja, ölelése és ijedelme, mert fiát komornak látta. Jött a szerkesztőség mosdatlan száju vicczeivel, a melyek a herczegre vonatkoztak és a melyeket reprodukálni nem lehet. (Juli ki volt hagyva a kombináczióból.) – Következett az uzsorás szabó és még uzsorásabb fiskálisa, a ki mindazt hangsúlyozta, hogy az irókkal szemben ő mily méltányos és mennyire tiszteli a szellemi élet bajnokait; azoknál csak a legvégső esetben árverez. Akkor is csak inkább azért, hogy rendre szoktassa őket. Ennek pénzt kellett adni és egy hódolattal dedikált példányt a verses drámáiból. Jött az adó, a tizféle ajánló levél az adófelügyelőhöz, várni annak előszobájában a felséges – de nem illatos – néppel, a kit valóban árvereznek, a példa okáért és hogy az államot respektálja a szegény, a kit, ha nem sanyargatnak, szintén elbizakodott, gőgös és szemtelen! És ez az adófelügyelő, a ki ötször is megkérdezte: mi az üzlete önnek?! A nevéről nem akart tudomást venni, a mesterségére nézve pedig megjegyezte – talán nem is minden ok nélkül:

– Maguk újságírók, maguk azt hiszik, hogy önöknek minden szabad! Ha a susztert árvereljük, akkor kegyeteket is árvereljük. Mivel külömbek kegyetek? Mert megteszik magukat itélő birónak, közvéleménynek. A hely- és idegen-neveket csaknem mindig rosszul irják ki. Engem akarnak tanítani? Földrajzot sem tudnak. Birálják a pénzügyminisztert! Tessék, birálják! És aztán ide jönnek könyörögni. Én nem félek a zsurnalisztáktól!

Meg kellett alázkodni, könyörögnie kellett, a szeme könybe lábbadt, a hangja reszketett:

– Nem magamért, az öreg anyám…

– No, utoljára…

Megkönnyebbült, fölfrissült, újra övé volt a világ. Már konflison ment be a szerkesztőségbe már a – vasuti útmutatót nézte, hogy juthat a «kerületébe», vissza Gasteinba. Fölemelte a fejét, fontoskodott, «sürgönyöket várt». Nem is várt igazában sehonnan, mégis kapott egyet, a melyet diadalittasan szeretett volna megmutatni mindenkinek. A telegrammot kétségtelenül Juli küldte és ez volt benne:

«Anyjáról hirt, rögtön. Bécsbe vigye professzorhoz, azok segítenek. Tegnapiért ne haragudjon. Levelek elmentek. Visszajönni! Válasz (fizetve) bureau-restant Gastein falu, nem fürdő. Jó legyen!»

Az újságíró – a mint az talán máris kitűnt – rendes ember volt, sőt eléggé rendszeres elme is. Természetéhez – és szokásához hiven – másnap reggel finom papirosra igen apró betükkel leirta legközelebbi teendőit. Az irás így hangzott:

«Programm:

Csináltatni két nyári ruhát. Mosó és ir (házi szövés). Úgyszintén szürke angol felöltőt. (Kutyabőr keztyük és lawn tennis czipők.)

Nehány tánczleczke sürgősen. (Erre esetleg szükség lehet.)

Naponta négy órai franczia olvasmány. (Kis angol szótár elalvás előtt.)

Selyemharisnyák és minden eféle más! Minden a lehető legelegánsabb. Ha lehet Bécsből.

Néhány czikk rólam lapokban, okvetetlen, aktuális. B. G., H. S. Ha lehet megkérni a V. U-t. Aznap audienczián a miniszterelnöknél. Levél Nuszinak. Éjjel politikai beszéd készítése. Másnap tárcza a herczegről, esetleg sport- és vadászképekkel. Vizit a kerületben inkognitó. Czikk a kerületbeli vezető férfiakról. (Ha szükséges.) Távirat Julinak minden nap. Anyám elutazása vidékre állandóan. Új lakásom Angol királynőben. Egy inas. Anyámnak ruhák. Valamelyik kaszinóban jobb összeköttetés.

Utazás Gasteinba, esetleg még a választás határnapja előtt. Virágok Julinak és a missen át, talán Nuszinak is. Comtessenek verseim külön kötésben. Kicsinyes adósságok sürgős kifizetése. Szövetkezetek, szabók, pinczérek. János. Beszerzendő egy pár pisztoly, rendes. (Jó ha van.) Egy-két fegyver, vadászatra, angol. (A vele való bánás megtanulandó.)

Egészségem kérdése. Semmi excessus. Asszonynyal, idegennel való szóbaállás tiltva. Hideg fürdők, massage. Egy teljes angol toilette service. Néhány doboz gyenge havanna. A sok szivarozásról lemondás. Angolos husok, ó borok. Lefekvés esti tizkor.

Legelső sorban: pénzszerzés. Látogatás bankdirektoroknál. Sürgős. Ma!»

A programm pontjai, a mint látható, inkább természetük szerint voltak csoportosítva. De később megszámoztattak, az időrendre való tekintettel. A «Pénz» pont kapta a római egyest. A míg ez a kérdés nem tisztázódik, nem lehetett tovább mennie. És alapja mindössze annyi volt, hogy négy napig nem kellett kisebb kölcsönt vagy előleget vennie. Ez időn belül kellett hát cselekednie. Minden fináncz-ötlete a nyers és közönséges váltó-leszámitolásban kulminált. De sem bankja, sem értékes kezesei, még csak valamire való tanácsadója sem volt. Elhatározta, hogy egy idegen lap ismerős közgazdászánál kérdezősködik. Ettől ugyanis egyszer azt hallotta, hogy az egész zsurnalisztikát néhány bankdirektor tartja markában. Soha még kinálni sem próbáltak érte egy garast is. Kisebb bankoknál uzsorakamatra és őrületes utánjárás után kapott – régebben – néhány száz forintot. Naivnak látszó, de ravasz vidéki hitelintézeteknél volt néhány kisebb váltója, a melyeket kínosan, de törlesztett. Semmi ügyességet még nem fejtett ki ebben az irányban és csak képzelődött – semmi bizonyosat nem tudott – abban a tekintetben, hogy az ő czikkeivel mások, a kik inspirálták, nem csekély anyagi hasznot szereztek. A mások lehető erkölcstelensége föllázította az ő szépen fejlődő erkölcstelenségét:

– Gyalázat, a hogy kihasználtak! Csak rájönnék a kulcsra, a forrásra!

Most magában egy vallásfelekezetet, – vagy ha úgy tetszik, egy fajtát – szidott. Nem komoly gyűlöletből, hanem mert gyerekkora óta megszokta az idiomát.

Kereste azt a magányos embert, betéti vagy részvénytársaságot, a mely őt valamire megvesztegesse, vagy megvegye. (Később majd visszaváltja magát.) De hogy, de hogyan kezdje? Elment a közgazdászszal vacsorálni a «zöld»-be és ott a poétikus és meleg hangulat megcsinálása, a te s tu fölajánlása után, csinált, de nem durva átmenettel hamarosan a tárgyra tért:

– Néhány ezer forintra volna szükségem. Bármilyen kamatra, bármi áron. Hat hónap alatt visszafizetem. Váltó és azonkívül becsületszó.

A közgazdasági iró behuzta kis kopasz fejét a szögletes vállai közé, nem nevetett, csak megrémült. Nem is akart az ügyről beszélni, csak a mikor az újságiró előadta a herczeggel való összeköttetését, biztos képviselőségét, gyanakodva és tamáskodva ugyan, inkább a friss per-te kedvéért szolgált némi tanácscsal.

– Sorra kell járni a nagy bankdirektorokat. Azok között akad finom orru ember, a ki megérzi rajtad a jövendőt és – a részvényeseinek pénzén – megvesz belőled – nem drágán – egy jó nagy darabot. Ez egy üzlet. Csak röviden beszélni velük; ezek nem álmodozók és a jó istenen, a mindenhatón kivül csak ők látnak belé a vesékbe. Azt hiszed ingyen, érdemetlenül lettek ezek az ország urai?! Ezek emberismerők. Ha egyik belenéz a szemedbe, megmondja, mit ettél ebédre. Van közöttük állat is, hód vagy nem tudom én mi, a ki csak gyüjt, gyüjt, nagy szatócsok, krajczárrágók, szerencsés ficzkók, vakok, a kik a pénz fiadzását még nem is látták, csak ostobán tűrik, a mint az elárasztja őket, a fejük fölé kerül, úgy, hogy szinte agyonnyomatnak általa. Úgy éljek, becsületemre! Vigéczek, fuj, a kik a közgyülésen csak velünk mernek gorombáskodni!

A közgazdász – a ki egy szerkesztőségnek nem általa megállapított, de testületileg elfogadott szines nyelvén beszélt – fölirta a szükséges és érdemesebb czimeket. Rövid tájékoztatással is szolgált.

Az ujságíró másnap útra kelt a pénz irányában.

A latin műveltségű magyar – a Budapesten élő – ha torkán a kés, avagy ő akarja embertársával ezt a miveletet megcselekedni – mindjárt fiakkerbe ül. Ha becsületet bogarazni megy, ha megy elcsábítani a rokona vagy a barátja feleségét, ha megy kölcsönkérni: elé, fiakker! Az újságiró is beleült és a mint vágtatott, reszkettek a gypsz panorámák az új tornyos bérházak – falai. A város szinte érzi, hogy végig száguld rajta egy ilyen számozott equipage. Sőt a házaknak túléletnagyságú stilizált emberfejei mind mosolyognak rá. Azok a nagy, kivülről klasszikus, belülről üres emberi fejek, melyek akaratlan és öntudatlan szimbólumai annak, a mi e városban fölfuvalkodottság, hetykeség, csalás, utánzás és egyéb tréfa, – szerencsére csak főszből öntve, máról holnapra valók.

– Elé, fiakker!

Tehát rezegtek a poloskás privát-templomok falai, hogy végig vágtatott közöttük az újságíró és e drága város, egyébként kedvesünk, a homokon és a szeméten épült Jövendő: mintha büszkélkedett volna benne. Hőse és teremtménye oly szép volt, a hogy a bankdirektorok elé járult. Nem csinosította ki így magát akkor sem, mikor asszonyhoz találkára ment. És a szolid szegénység, mely gyalog ödöng – és szintén fiakkerre vágyik – a tekintetével úgyszólván lehuzta a fekete szinben ragyogó járműről. Férfiak irigységgel, asszonyok vágyakozással, a lányok többel nézték, mint a mit megokolt kiváncsiságnak neveznek. A romlottság nyaratszaka, délelőtt szinte fölkéredzik, úgyszólván fölcsap a két lovas alkalmatosságokba és a megsántult, agyara-hullott Belzebub, ha bonne fortunera vágyik, jőjjön, üljön be nyáron egy gummikérekes fiakkerbe. Egy félóra, és – felül van!

Az ujságíró kiélvezte a város tiszteletét és szeretetét, ám a szíve mégis zavartan dobogott, a mint meg kellett állania a takarékpénztári igazgató előtt. Mindjárt bebocsátották, kezet is kapott, le azonban nem ültették. Igaz, hogy a hosszú keszeg, érezhetőleg heptikás nagy úr is állt az ablaknál:

– Ön jött fiakkeren? Szép fiakker, Talán sok betétet tetszett hozni?

– Oh igazgató úr!

– Bocsánatot, csak ebben a miveletlen városban járnak még kétfogatun. Mért nem mindjárt négyesben? Egy ötven, nyolczvan kilós emberért két lovat zabáltatnak. A tulajdonost, a kocsist, az itatót. Miért nem jár minden ember külön diadalmenetben az utczán? Elől két bivaly. Aztán egy hordár, huszárnak öltözve. Magyarországnak tönkre kell menni ezért!

– Sok és sürgős dolog, a kerület…

Az igazgató nem igen figyelt arra, a mit a fiatal ember beszélt. Nagyon nehezen beszélt, de beszélt. Tüdejének talán csak egy karaja volt még ép, de nem volt a fenyőillat, a melyért fölcserélte volna azt a dohos szagot, a melyből nagy vékony orra a pénzt – a maga pénzét – szagolta ki. Nem mozdult el nyáron se. Lehet, attól félt, hogy idegenben hal meg és az idegen vasutak sokat számítanak holttestének hazaszállításáért.

Talán udvariasságból: az ujságíró is köhécselni kezdett.

– Talán ön tüdőbajos? – kérdé az igazgató.

– Én? – szólt a fiatalember és fölfútta különben is elég széles mellét és fölhasználta az alkalmat, hogy szóhoz juthatott:

– Pihenni voltam Gasteinban. Szerencsés voltam ott megnyerni ő fensége jóakaratát. Északmagyarországi birtokain egy kerület megüresedett, halál miatt. (Az illető igen öreg volt.) Pénzbe sem fog kerülni, hanem…

– Van valamely ajánló levele ő fenségétől? – kérdé az igazgató tiszteletteljesen, sőt izgatottan, – valami írása, sajátkezű, hozzám.

– Sajnálatomra nincs. Ő fensége nem is tud erről a lépésemről. A herczegnek meg sem lehetne magyarázni, hogy Magyarországon a legtisztább választáshoz is kell nehány ezer forint. És én ép azért jöttem méltóságodhoz…

– Csak nagyságos vagyok.

… méltóztatnék engem ebben az irányban jóakaratú és sürgős pártfogásába venni. Méltóságod egy életet nyit meg, egy pályát teremt és köt le magának. Hálát, szolgálatot, önfeláldozást, ha kell. A tollam és minden fegyverem a jövendőben talán érni fog valamit az igazgató úr számára is. Azon félül biztos kilátásom van arra, hogy az összeget egyszerre és hamarosan kifizethetem. De nem kérek üzleti alapon egy krajczárt sem, az ember jött az emberhez és felajánlja magát.

A kehes pénzember gyönyörködött a vér-offertben, holott egy elég neves férfiú csak úgy átnyujtotta magát. Szegény rossz leányok, éhezve, fázva, hófuvásos téli éjszakákon így szokták kinálni magukat. Vannak, a kiket ez kegyetlen gyönyörrel tölt el. A direktor – a tüdeje miatt félve és vigyázva – de nevetett:

– Nem veszek írókat. (Mint némely kartársam.) Nem szoktam. Ez a bolt itt szolíd. Ha dicsérik: gyanút kelt, árt neki. Ha szidják: mindenki nevet.

– Nem a bank, nem a részvénytársaság, az nekem közömbös!

– A mi engem illet, én öreg ember vagyok. Nekem nincsenek czéljaim, se ki, sem fölfelé. Még ha ő fenségétől hozott volna valamely írást hozzám! A nyilvános élet nekem nem kell. Sem a lapok, sem a parlament. Ha ősz lesz, legyen egyszer szerencsém: a fél parlamentet láthatja a nagyobbik előszobában várni. Ön fiatal ember, ön író. A színdarabok ma sokat hoznak; inkább azt próbálja meg. Ha nekem időm volna, nem mondom, hogy még én is meg nem kisérteném. Egyszer mondok magának egy jó tárgyat…

A bankdirektor kezdte az ujságírót kifelé kisérni. Az ajtóban kétszer is kezet fogott a leforrázott fiatal emberrel:

– Isten önnel. Tartozom azonban önnek egy vallomással. Ha ön nem jön fiakkeren, ha nem látom, hogy egy könnyelmű emberrel van dolgom: belemegyek a kölcsönbe. Bizony isten bele.

Asztalos Aurél még beszélni, korrigálni akart, de már is belépett egy másik kölcsönkérő, már kész és tekintélyes képviselő. Ott kellett hagynia megaláztatásának helyét a nélkül, hogy egy gorombaságot is tudott volna mondani ennek az impertinens aggastyánnak, a ki ingyen gorombáskodott.

– Nem hitte el a herczeget. Nem látta vagy egyszer is velem, a hír még nem jött ide, nem érezte meg rajtam! Különben az első csak nem sikerülhet mindjárt. Tovább! Tovább!

A fiakkeros a lovák közé csapott és az ujságíró robogott előre a pénz irányában.

Szerencséje volt: a következő helyen is mindjárt fogadták. Az igazgató egy rendkívül értelmes mozlim-arczú ember, a szemébe nevetett, a mikor belépett és nevetett, a míg csak el nem bocsájtotta:

– Csak azt az egyet mondja meg, hogy jut önnek az eszébe hozzánk jönni? Ki mondta, hogy jöjjön, ki ültette föl? A mikor mi csak kereskedőkkel és iparosokkal foglalkozunk, belletristikával nem!

Az ujságírót mégsem akarta megharagítani, dicsérte a munkáit és kényszerítette, hogy az ajtóban rágyujtson egy olcsó német szivarra. Aztán kikisérte csaknem az utczára és kérte, hogy máskor is legyen szerencséje.

Be a fiakkerbe. Ez az eset le sem verte, gyü, gyerünk tovább! Most a nehéz helyre ment, ám a valószínű helyre. Ahhoz az úrhoz, a kinek valóban élénk összeköttetése van a közéletben, jelentős szerepet játszik a társaságban, a keze benne mindenben, főkép a más vagyonában, ha ez a vagyon nincs rendben. Az újságíró tudta, hogy ennek a nagy pénzcsiszárnak primadonna allurejei vannak: azt akarja, hogy mindenki szeresse. Úgynevezett kokett férfi, a kinek arra is gondja van, hogy még a praktikánsa is azt higyje róla: «és herczegnők szerelmesek a főnökbe és ingyen!» A félelmetes hatalmú ember külsejében is örökké egy előkelő divatárús bolt első segédje maradt és férfiasságának hódító ereje foglalta le személyes hiúságának legnagyobb részét. És e költői – vagy gyerekes – gyengeség daczára, vagy e mellett: józanságában oly biztos tudott maradni, akár egy csirkés kofa. Kicsi esze a legakurátosabban működött és a ki olyan sokat törődött azzal, hogy nogy nőhódítónak tartsák: mitsem törődött azzal, ha az, a kivel szemben állott, azt ítélte róla: ez gazember! Nem élt még magyarúl beszélő – és úgy is érző – polgár, a kinek kevesebb dispozicziója lett volna bármire, a mihez az erkölcsnek köze van. És ez az egy ember többet korrumpált a kis hazában, mint a mennyire egy nagy régime volna képes. Friss ember volt, szűz ember volt abban az értelemben, hogy elődjeit nem gyengítette semmiféle műveltség, sőt ő neki is csak úgynevezett felső műveltsége volt; az alsó, az elemi hiányzott. Mindent kipótolt azonban fizikai ereje. Ez az egyén nem lábakon járt, hanem két tömör, rövid, de elég formás oszlopon.

Nők jöttek ki a bankártól, csalódott arczczal, mérgesen, de mosolyogva. A mikor az ujságíró belépett, a direktor épen a parfumejokat szellőztette ki.

– Ez a nyár, Pesten! mondá igen vidáman. – Ezért maradok itthon és ezért kellene elmennem. Nem hagyják az embert békén. Üzleti ügyek kifogása alatt elárasztanak e rideg helyen. Tíz, húsz, száz, naponta szebbnél szebbek. Semmiféle külföldi városban ez nem tapasztalható. Ide jöjjön, ebbe az irodába jöjjön Faublas lovag tanulni. Különben mit Faublas? Sade gróf is! Az újabb ilyen írókat, példáúl Maupassant-t, nem szeretem. Ügyes, ügyes, de száraz!