A NAP LOVAGJA (continued 2)

– Száraz, az bizonyos!

– Szellemes, de kissé kellemetlen!

– Nagyon kellemetlen!

– A magyar íróknak is az a bajuk, kevés történik a munkáikban.

– Édes kevés!

– Az asszonyokat nem ismerik, az úri társaság asszonyait!

– Az igazgató úr ha egyszer írni kezdene…

Az ujságíró nem undorodott meg magától. Sőt meg volt elégedve, mert társalogtak vele. Érezte a megtiszteltetést és táplálta a reményt. Képes lett volna arra, hogy itt mindjárt egy sonettet irjon a nagy pénzkereskedő meredt kék szemeinek a dicséretére. Talán valóban nagy embernek tartotta ezt a szerencsés és eszes commist, a ki egyszerre rideg sőt kiméletlen lett, a mikor meghallotta, hogy az ujságíró mit és mennyit akar.

– Lássa! – mondá únottan – ön itt van az egyik kezemben, a mérlegen. A másik kezemen kellene mutatkoznia a súlynak. És azon meg kellene látnom, ön mennyit nyom. Jelenleg: semmit. És ez a mérleg biztosabb, mint a patikai. Házas ember ön?

– Meg fogok nősülni! Épen…

– Ne tegye! – mondá az igazgató kesernyés mosolylyal. Aztán elbocsájtotta. A második előszobából azonban visszahívatta. Az ujságíró szíve hangosan vert, a mikor visszatért; gondolta, hogy a jó ember mégis valami megoldást talált.

– Hol lehet az ön munkáira előfizetni? Azért kérettem, elő akarok fizetni!

– Köszönöm, ezzel nem foglalkozom! – hebegte a fiatalember és a csalódástól – meg a hirtelen feltámadó gyülölségtől – halotthalványon eltávozott.

A fiakkerben – a míg a por ellen elegánsan betakarta magát – megint magához tért és vágtatott tovább a pénz irányában.

«Nehezen ülnek ezek rajta, igen nehéz lesz!» konstatálta. El is kedvetlenedett, de nem adta meg magát. A mérlegről való titokzatos parabola izgatta fantáziáját, el is hitte a tekintélynek a mesét és épp abban bizakodott, hogy lesz valaki, a ki megérzi a súlyát. Csak beszélhetett volna a herczegről és barátnőjéről, csak megmutathatta volna a sürgönyét és a comtessenek legutolsó rajongó franczia levelét. De nem lehetett indiskrét és pusztán személyes föllépésével kellett bizalmat keltenie. Elhatározta, hogy kihivó, kemény, præpotens, sőt követelő lesz.

«Puha voltam, kérem. Rájuk kell ijeszteni!» Úgy gondolta, hogy ezeknek az uraknak – a kedvezőtlen vallási viszonyaik miatt – nincs elég személyes bátorságuk.

Az ujságíró szigorúan lépett föl, még handabandázott is:

– Végre is a hitelnek kötelességei vannak, hazafias kötelességei! Külföldön ez nem történhetik… Ezek egészségtelen viszonyok… Mi történnék, ha a publiczistika egyszerre nem szolgálná többé a bankokat? Én nekem, mint magyar írónak, jogom van…

Épen hogy azt nem jelezte: lovagias ügyet csinál, ha nem kap. Ámde ez intézet vezére erre is be volt rendezve és abból az időből, a mikor az országban még minden szövevényes vagy súlyos ügyet lovagias térre játszottak át: beültetett maga mellé egy elszánt, vakmerő és virtuóz vasgyurót. És annak a nevét említette – csak úgy aproposra – a nevezetes pénzember, a ki egyébként behuzódott egy nagy angol club-fotelbe:

– Majd szólok neki, ha ő is úgy találja… Nem hiszem!

Nem ijedtek meg tőle. Némely helyen nem is fogadták, egy helyütt meg majdnem egy óráig várnia kellett. De itt legalább nagy stilusu emberre talált: az igazgató itt mindenáron üzletet akart kötni és meg akarta tőle venni a mandátumot. Ez az egy megismerte a fiatalember előadásában az igazságot, sőt elárulta azt is, hogy a herczeghez való viszonyát is érti:

– Azok – a kartársait értette – csak pénzt tudnak venni, eladni, akármint adják is a bankot: egyszerű pénzváltók, a legegyszerűbb uzsorások. Mért nem jött mindjárt ide? A dolog igen egyszerű: ön megválasztatja magát. Ön lemond. Engem bemutat, megválasztat. És a pénze megmarad. A milyen ügyes ember ön, kap hamarosan egy más ingyen, előkelőbb kerületet!

Az ujságíró haragosan utasította vissza ezt a méltatlan ajánlatot és alig köszönve távozott. Az utczán megnézte a listáját: még csak két czím volt rajta följegyezve. Az egyiket nem találta otthon, a másik meg röviden végzett vele:

– Nem tudom, hogy van-e önnek hitele? Tudakozódunk. Méltányosan fogunk eljárni. Mi azért vagyunk itt, hogy üzletet csináljunk. Tessék csak a váltót rendszeresen kiállítani és holnap benyujtani a czenzurába.

– Szabad lesz? Remélhetek?

– Én nem tudom. Én csak közeg vagyok. Vannak kollegák, a kik a bank pénzén maguknak befolyást, tekintélyt és állásokat szereznek. Nálunk ez másképen van. A jó kezes a fő. Teszem föl…

A város egyik patriczius-kereskedőjének nevét említette.

– Tessék megpróbálni, megkérni, talán megteszi! Bocsánatot, az időm.

Ez egyszerűen kitette. Ennek nem imponált a biztos föllépése. Maga is gyönyörű szál öreg ember volt, semmi nyugtalanság, semmi gesztus, talán azért, mert már az állam hivatalos vallásában született. Az ujságírónak valamennyi alak között ez volt a legvisszatetszőbb és a míg meghajolt előtte, az járt eszébe, hogy jó volna rárohanni, kihozni a sodrából, egy tőrszúrással, egy golyóval. A kimerültség tette, a nagy meleg, a sikertelenség, vagy az éhség – délutáni kettőre járt az idő – a fiatal ember elvesztette lelkének harmóniáját és vérének azt a szelídségét, a melyet ő is főképp a czivilizácziónak – vagy a mint mások nevezik: a domestikácziónak – köszönhetett.

Megállt a palota előtt, a honnan az imént szelíden, de határozottan kidobták és égő gyülölettel nézett rajta végig:

– Fölgyujtani, csak fölgyujtani, kipörkölni ezeket a gazembereket! Ülnek a pénzen, a mely nem is az övék. És nem adnak annak, a kinek joga van hozzá. Megállítják az embert a karrierjében. Butaságból, gonoszságból nem adnak. Gyüjtik halomra, hogy végül ellopják vagy szerte oszszák a maguk fajzatja között. És ne legyen az ember anarkista?! Ha egyet megfoghatnék közülök. Ha azt a tompa orrut foghatnám és a rongyos bankó csomóba addig verhetném az orrát, a míg…!

Ilyen gondolatai és vágyakozásai voltak az ujságírónak, a kinek ezúttal nem volt többé egészen tiszta az eszmélete. A rendkívül hőségben belül fázott, sőt didergett is. És a mikor – a fiakkerben – az ölő düh elmult volna, akkor meg szinte alázatos érzés fogta el a hatalmas emberekkel szemben, a kik oly rosszul bántak vele. Vértezett, vasalt, aczélozott kasszáik között úgy látta őket, mint roppant félelmes vár-grófokat, a kik hatalmasabbak a királyoknál; még pallósjoguk is van. És milyen rendkívül okosak; hogy bele látnak mindenbe!

A kín, hogy nem tudott és nem tud velük elbánni, még nagyobb volt benne, mint a vágy arra, hogy programmját beválthassa. És önbizalma nem tudott többé sehonnan sem táplálkozni: összelapult, mint egy hólyag, a melyből elmult – a pathosz. Még a fiakker, a lovak büszke energikus trapp-ja sem indította föl többé, a kiváncsi és vágygyal teli női személyek – irodába igyekező kisasszonyok, szép szemek – hiába húzták le a kocsiból: szinte elaléltan ült a sarokban, most már a balsarokban. A kocsis pedig mintha csak érezte volna, hogy ideiglenes gazdáját mulattatni kell valamivel: közéjük vágott a lovaknak, szállt vele a lágy aszfalt fölött. Ráordított a menekülő járó-kelőkre, végig vágott egy-egy behunyott szemmel hajtó igás kocsison, inas gyereken. Éppen, hogy nem mondta:

«Uracskám, nagyságos uracskám, ne hagyjuk magunkat. Menjünk az asszonyokhoz, ott magának nagyobb szerencséje lesz!»

– Hová megyünk? kérdé a fiakkeros.

A fiatal ember fölrezzent és törte a fejét, hová? Egyszerre eszébe jutott Samu. A jó, a buta, a kiállhatatlan Barna Samu.

Egyszerre eszébe jutott Samu.

Leszállt a bú-oszlató járműről és egy idegen kis korcsmában hamarosan egy kis étellel megerősítette magát. Aztán gyalog indult Samu fölkeresésére. Ez a Samu padtársa volt odahaza a kis iskolában, vele egyidőben került fel Pestre, de útjaik hamarosan elváltak. Samu – az ujságíró véleménye szerint – elzüllött és méltatlan lett hozzá, úri iskolatársához. Tizenkét év alatt a legkülönfélébb alakban és hivatalban jelentkezett előtte: most pereczet árult a színház előtt, kis vártatva már plakátot ragasztott és egyszersmind egy nyomdában működött a nyomtatványok hazaszállítása körül. Az ujságíró akárhányszor meglepte barátját, a mint az az utczán a kis kocsit kezelte. Elpirulva, szégyenkezve, de megállt vele beszélgetni, hogy könyvekből merített jóságát gyakorolhassa rajta. Samu olykor meg is jelent nála: egy inget kért, egy keményített és vasalt úri inget, semmi többet. A kinálkozó úri állás miatt volt erre szüksége, igérte, hogy visszahozza. Meg is cselekedte egy-két esztendő multán, a mikor egyszerre nagy lázasan lépett be hozzá Samu – már a szerkesztőségbe – és tudomására hozta, hogy adhat neki ötven forintot kölcsön, ha kell. A pénz eredete nem a legvilágosabb; de a fiatalembernek à tempo jött, mintha csak az ég meghallgatta volna az imáját. Átvette a pénzt és vidáman volt egészen másnap reggelig, a mikor Samu vaczogó foggal jelent meg és visszakérte a pénzt, egyszersmind megmagyarázta eredetét: a gazdájánál, egy búzakereskedőnél elkezelt egy nagyobb összeget. Délig meg kell lenni, különben!… Összeszedte nagy kínosan, csak az ötven forint hiányzik. Az ujságíró haragra lobbant, hogy jósága és demokratasága miatt csaknem bajba juttatták, megszerezte a már elköltött pénzt, Samunak erkölcsi prédikácziót tartott, összeszidta, kidobta, de előbb felkérte, ne köszönjön neki többet.

Mégis köszönt az, bárha az üdvözletét nem fogadta. Föltünt mint komfortáblis kocsis, jelenkezett mint pinczér, sőt egyszer mint kapus, még pedig egy igen szükséges, de zsenáns helyen. Elébe került egyszer mint koldus is, köszönt, nem kért, csak állott. Zörgött szegényen a bőr és oly sárga volt, mint a földevő. Az ujságíró megundorodott tőle, de meg nem állhatta, hogy egy huszkrajczárost ne csúsztasson a kezébe. Samu ekkor meg akarta csókolni a vállát és szinte megkergette, hogy az Aurél akarata ellenére ezt megtehesse.

Aztán sokáig nem találkoztak. Egyszer – talán egy esztendeje – üzleti jelentést kapott az ujságíró. «Csemege üzlet. Tejelde. Uradalmi vaj ő méltósága stb. stb.» A jelentés alá a Samu neve volt írva, még pedig prédikátumos. (Mert mindez abban az időben történik, a mikor sem valamire való életet, sem valamire való halált nem lehetett kezdeni prédikátum nélkül.)

«Szemtelen zsidó, előnevet vesz föl!» – gondolta magában az úri fiatalember, elfelejtve, hogy hasonló manipuláczióban neki is van némi része. És igen sokáig szigorúan ítélte meg Samut, egészen a maig, a mikor egyszerre belekapaszkodott mint a remény utolsó horgonyába. Végre is ez az egyetlen ember, a kihez egész életén át jó volt és összes barátai között ez az egyetlen egy, a ki most már reális téren mozog. Ki tudja, mi történt vele? Talán elvette egy kiskereskedő leányát és kapott néhány ezer forint hozományt. Ebből ki lehetne szakítani egy-két ezret. És Samu meg is teszi, ha teheti. Az ujságíróra egyszerre úgy hatott ez a kölcsön-ügy, mint egy reveláczió. Lázasan, mohón kutatott Samu után.

Nem volt nehéz megtalálni. A «tejelde» a városnak egy ujonnan csinált nagy vérerén és igen exponált ponton állott. Igen elegáns. A czímtáblája fekete üveg, arra arany betükkel kiírva, hogy az üzlet mikor alapíttatott. Az évszám a Samu születési évét jelezte. Ezen mosolyogva nyitott be a boltba Asztalos Aurél, a kit a gazda a tüntető figyelem minden jelével fogadott. Kaviáros hordót bontatott, szardiniás skatulyákat nyittatott, kikergette az aludttejért jövő cselédeket, a segédszemélyzetet – egy varas állú szép kis fiatal leányt meg egy nagy mafla fehér ruhás szolgát – csaknem megőrjítette ellentétes parancsaival. A nagy örömtől alig tudott meghiggadni maga is. Az Aurél ajánlatára végre is bementek a bolt melletti szobába, a mely raktárnak és egyszersmind magánlakásúl szolgált. A vörös képű, gyöngyöző homlokú Samu itt is alig engedte szóhoz jutni barátját.

– Tudok, mindent tudok. Megveszek minden ujságot, a mibe irsz, vagy a miben rólad van szó. Hogy annyit tud írni a magad fejéből?! Az iskolában is szabadkézből nagyon szépen rajzoltál. Ha te akarnád, lehetnél festő is. Te vagy a mi büszkeségünk; én csak kínlódom. Ma hajnalban már kint voltam a vásárcsarnokban, kötöttem: ezer forint ára tojást! Ki is fizettem. Én mindent készpénzzel veszek. Ez az üzleti titkom.

– És van készpénzed?

– Van. Honnan, azt kérded?

Egy roppant valószinűtlen történetet adott elő, a mibe csakhamar belezavarodott. Abba is hagyta a következő rövid kijelentéssel:

– Elég az hozzá, hogy van. Kell? Ha meg nem sértenélek…

– Nem azért jöttem éppen – mondá az ujságíró boldogan – nem annyira ezért, hanem látni akartalak és hogy bizalmasan közöljek veled egyet-mást. Valakinek el kell mondani a titkaimat és a kiben biztos vagyok, hogy el nem árul, az te vagy. Legegyszerűbb, de legbecsületesebb barátom!

Az ujságíró most – kissé népiesen – de elmondott mindent, szerencséjét, terveit, czéljait. Igen csekély habozás után megmutatta a Nuszi leveleit, a Juli sürgönyét. Mit sem hallgatott el, sőt talán mert belejött a beszédbe, – valamivel többet mondott. A Samu kis szeme könnyezett; kifeszített, a sok tejivástól csaknem kicsattanó arcza ragyogott. A szája is nyitva maradt, a mint hallgatta. Nem kedvetlenedett el akkor sem, a mikor az ujságíró kijelentette, hogy már most neki pénz kell, sok pénz kell.

– Adom, mind adom. Többet adok, mint a mennyi van. Ha kell – itt van a sarkon egy vén, de gazdag trafikosné, – elveszem. Az estve átmegyek hozzá, várj, mindjárt. Eladom ezt a boltot, ma sokat ér. Az a baj nálatok íróknál, hogy pénz nélkül hagyjátok magatokat. Nincs forgó tőkétek, csak a mi az eszetekben van, az mindennél többet ér. Ha nekem olyan eszem volna, mint neked! Te – mondá a boltos susogóra változott hangon – nem lehetne a herczegtől mindjárt valami készpénzt kérni kis kamatra. Azon megvennénk mind a tojást, a mi csak van Magyarországon…

A «tejeldés» fantáziája kezdett a maga útjára kikalandozni, ámde az ujságíró nem engedte.

– Mennyit adhatsz most?

A Wertheim-kasszát – az is volt – kikotorták, úgyszintén a fafiókot. Egy cselédkönyvben úgynevezett «letett» pénzek voltak, azt is kiszedték. Ezer és néhány forintot adott Samu – minden írás nélkül – a barátjának, a kit ölelgetések között kisért el egy fiakker-állomásig.

Föl, föl a gummitalpú alkalmatosságra, ujra föl. Ezek a lovak vágtattak csak büszkén és vidáman. Gorombáskodva menekült előle a nép, majd a belvárosba érve hódolattal nyitott előtte utat. Megálltak egy új szabó előtt, egy új divatárús-bolt előtt, a havanna-szivaros boltja előtt. És a fiatalember nem is emlékezett többé a délelőtti megaláztatásra. Úgy tetszett neki, hogy nincs könnyebb valami, mint pénzt szerezni. Csak egyszer találjon az ember a nyitjára.

– Ez a Samu, ez nagyszerű evangéliumi szív és milyen szeme van!

Elhatározta, hogy később nagy vállalatokhoz fogja segíteni. Addig is nem neheztel többé arra a vallásfelekezetre, a melyhez a Samu tartozik. «Kitűnő emberek vannak közöttük, annyi bizonyos!» Így állapította meg és megtevén nagy bevásárlásait, kimentette magát a szerkesztőségben, a melynek tagjai azonnal megérezték rajta a jómód szagát és bizonyos tisztelettel bántak vele. Ő szórakozott volt, gőgös volt, táviratot várt és kapott is. Sőt váratlanul levelet is. Annie írt.

«Gyer vissza szerelmem!» ezt írta Annie francziáúl. Majd magyarúl folytatta: «Én azóta mindig rosszat «álmodok» te rólad. Az éjjel angol katona voltál, Zsiga – bátyám nekem – volt a tiszted és egy hétágú macskával az arczodra, neked az arczodba vágott! A drága véred mind a fehér piquet szoknyámra folyt és te erre nem panaszkodtál, csak azt mondtad: bocsánat comtesse, hogy ilyen rendetlenséget csináltam, de az én vérem az nem fog. Én a Zsigát – nagyon szeretem őt – nagyon megróttam: hogyan meri ezt, nem látja, ez a katona nekem vőlegényem? Mire Zsiga így: «mért nem tett akkor maga rá piros selyemből egy kis jelet!» Aztán reggel megint volt egy kicsiny álmom. Nagy, csunya, lompos, nem faj kutyák között te álltál és lehajoltál a földre a kavics miatt, hogy őket elkergetnéd. De a föld olyan volt, mint a parquette…»

«Oh bűbájos leányszív, előre megálmodta a mai kálvária járásomat!» Gondolta magában Asztalos Aurél és némi hideg futott át a hátgerinczén: «Ez a leány engem a kelleténél jobban szeret; nem volna-e jobb abbahagyni, magamba utáltatni. A rossz álmokat – a melyek rám vonatkoznak – nem szeretem. És ez a Zsiga kellemetlen alak. Nem ismerem, de az ösztönöm nem mond róla jót. Ezek az emberek iszonyúan exkluzivek; sok bajom lesz a családdal… Telhetetlenség tőlem, nem elég nekem a herczeg barátnője?!»

Már-már meghátrált a tiszta, nagy szerelem elől. «Konczentrálnom kell magamat egyre!» javítgatta a programmját, de csak egy pár perczig, a míg a rossz álmoknak friss volt a hatásuk. Hamar fölbátorodott, látta, hogy minden csaknem úgy megy, mint akarja és kipéczézte. A Juli sürgönye csupa jót jelentett, már csókot is küldött a villamon és a sürgős parancsot: «Siess!»

És a fiatalember sietett, a hogy csak tőle tellett. Még este fölment a klubba, hogy a kormányzat fejének távollétében jelentkezzék annál a politikai személyiségnél, a kinek az volt a kötelessége, hogy a kezét folyton rajta tartsa az ország érzületén. A jámbor aggastyán kedves mosolylyal – és félálomban – hallgatta a fiatalembert, a kit felületesen, személyesen is ismert. Nyár volt, a klub elhagyatva, senki sem informálta másképp, a szeretetreméltó öreg elhitt mindent. Különben is ő volt az, a ki, bár körülötte mindig és mindenki hazudott, mégis mindig elszörnyüködött és meglepődött a hazugságon. Tetette-e magát, vagy csakugyan gyermek és tiszta maradt közepette azoknak a politikai machináczióknak, a melyek csupa csatak, iszap és összekuszáltság, mint a mocsár flórája? Keztyüt tartott a lelkén, fehér keztyüt a kezén, a melyben az egész rothadt és büdös flóra meg fauna összefutott? Álomban járt, így tett és vett, valaki elaltatta vagy fanatizálta? De huszonöt évig egyfolytában aludni és egyszersmind helyettes feje lenni egy czéljaiban talán tiszteletreméltó, de eszközeiben nem szemérmes maffiának, mert minek másnak lehet nevezni…

Nem tetette magát; valóban felnőtt és megőszült baba volt. Elárulta a hangja is, a mint naivul és siránkozva mondta: «Pénzem nincs, azt nem adok!»

Az ujságiró felfutta mellét:

– Pénz! – mondá mélységes megvetéssel. – Nekem nem kell pénz!

– Nohát akkor menj isten hirével!

Ment is, még az éjjel és a hogy az uradalom székhelyére érkezett, látta rögtön, hogy itthon, elemében van itt. Volt diadalkapú – oh jogászkori álom – egy fiatal fenyőerdőt ledöntöttek miatta. És voltak – bár a hirtelen jövetel okán csak rögtönzötten – fehér ruhás lányok és volt különösen sok nép a munka mellől elhajtva és beterelve a jószágigazgatói kastély udvarába, a melyet egy részük ismert, főképpen az onnan kirohanó idegen kutyák harapása után…

A forró napban levett kalappal állott a nép és az ünnepi, tehát téli ruhában szinte párolgott. Bután, alázatosan, de nem titkolható rosszakarattal néztek az idegen szájára, a kinek csak egy-egy szavát ha érthették. Azt, a mely az ő nyelvükbe is átment és a minek megörültek mindig, egy-egy csoportjuk az ilyen szóra «éljen»-zett is. Tetszésüknek különben kifejezést – szegények – nem igen adhattak, bárha látták, hogy az uradalom ezt így akarja. Egyáltalán hirtelen jött az egész; nem adták ki nekik, hogyan viselkedjenek és ha egy-egy katonaviselt béres, csizmás boltos nem tartja őket össze, el is szélednek mindannyiszor, a mikor a szónok nyugovót tart vagy iszik. Meglátszott rajtok, hogy nem jól érzik itt magukat, félnek. És ennek a csuf érzésnek a rút moraja töltötte be az udvart, a melynek állattá aljasított, boldogtalanná tett nehány száz emberét egyetlen herczegi szó emberré és boldoggá tehette volna. És nem is a nagylelküség szavára, csakis az okosság egy mondására lett volna szükség. Csak arra, hogy a ki kis földet akar bérelni drága pénzért, az jőjjön! Az ujságiró pedig a «nemzeti állam kiépítéséről» beszélt nekik, mindazonáltal – a mi a nemzeti minőséget illeti – mérséklettel, de oly hosszasan, hogy az uradalmi tisztnek arczán a rizspor megindult a forróságban. Az idegen ajkú jószágigazgató, a ki mint nyugalmazott törzstiszt nem rokonszenvezett a politikával, már-már a száját huzogatta, de nem a megvetés érzelmeivel, hanem határozottan gutaütésesen. Az ujságiró azonban még egy jó fertály óráig tovább szerette a hazát és erre felszólította a népet is, a mely jóakaratú morajjal majd kieszközölt és közvetített éljenekkel felelt. Végül imádkoztak a herczegért, mert ez minden választási campagne, minden nagyobb mozzanatában így volt kiadva. Nehány öreg paraszt le is térdelt, a pópa közbe jajgatott, a csizmás boltosok lekapták fövegeiket, hátukat meggörbesztették. Mintha valami epidemia szállta volna meg az egész udvart.

Az ujságiró fent nagyon is felül érezte magát. És e pillanatban talán szerette is a hazát, mely ilyen felséges jogok gyakorlásához segítette őt. Lázas, élénk és boldog volt egész napon át. Látta, hogy itt minden biztos; sunyin, de babonás tisztelettel néznek itt reá. A főtiszt talán tudja is, hogy mit jelent ő a fenségre nézve. Már nagyságolja, a kastélyba a herczegi szobákba kvártélyozza be. Ott van, a míg le nem vetkezik és a mikor elbúcsúzik tőle, sugva mondja:

– Ő fensége a fenséges asszonyhoz utazott. Ő fensége barátnője, ha éjjel meg nem jön, reggelre megjön.

Sokkal jobban meg volt elégedve magával, mintsem hogy lemondjon öntudatáról és elaludjék. Rendkívül élvezte a módot, azt, hogy a barokk fodros párnákon tenyérnyi nagyságú czimer-állatok vannak kihimezve és ő a képét épp arra fektetheti. Horgolt, sárga selyem takarója is czimeres és «az anciennitás illata van rajta» gondolta magában az ujságiró egész komolyan. Ám, hogy a régi jó módnak különösen jó illata van, az közismert dolog, valamint az is, hogy a szegények ha hozzájutnak ehhez az illathoz, rendszerint megszédülnek. Korunknak most kéjesen nyujtózkodó hőse is ezuttal egyszerre megértette és átérzette azt, a mit a történelemből – főképp a magyarból – eddig nem jól értett és nem érzett semmikép. Azt, hogy luxus-kedvelő állatok vagyunk vagy leszünk csakhamar. A hazaárulás technikáját az ujságiró ezuttal látta, még pedig nem is mint valami nehéz, természetellenes és szövevényes, hanem mint egészen egyszerű és plauzibilis dolgot. Azonban nem a nagy hazaárulást, csak a kicsinyt és alkalmit kell itt érteni…

A vendég szivarozgatott és hallgatózott. A régi butorok bizony nyikkantak egyet. A fenséges család házi kisértetei is neszeltek az ujságiró tiszteletére. Vagy puderezett haju ősök és vékony, hosszu szájú, lapos mellű ősnők restelték, hogy egy papszabó fia fekszik a koronás vendégágyban. Az ujságirónak talán még sohasem volt ily kellemetlen az eredete és igen erősen képzelődött, hogy e miatt itt még bajba keveredhetik. Félálomba merülvén, egyszer föl is rettent arra a képzelődésre, hogy egy tubákos orrú komornyik megérinti a vállát és szól:

– Micsoda szemtelenség, ide tolakodni ebbe az ágyba! Mars ki, az alsó cselédekhez, a pecsenyeforgatókhoz!

Azonban nem a komornyik állott előtte, hanem Juli. És ah, most nem cselédruhában, hanem herczegnői csipkepongyolában és ehhez képest puderezett hajjal. Ha a fiatal ember ebben a pillanatban és ily viszonyok között látni tudott volna részleteket is, okvetetlen megfigyeli, hogy az asszony öltözetének, a mi a harmoniát illeti, nem használt a gyorsaság.

Herczegnői csipkepongyolában, puderezett hajjal.

Juli ki is nevette magát.

– Komikus vagyok, mi, de szép vagyok, jó vagyok, he? A herczegnő nagy hozzám képest és nem hoztam hálóreklit. Aztán nekem ez juxot csinál. Beszélj hát. Örülsz, hogy eljöttem?!

A fiatalember kissé készületlen volt mindenféle szónoklatra és most már csakugyan tartott attól, hogy nem hagyja el a herczegi kastélyt a maga lábán. Zavartan speechelt és engedelmet kért, hogy ágyban fogadja, mire Juli dühbe jött:

– Ti irók mind affektánsok vagytok. Én egy napra lejövök. A herczeg mondja: Juli, menj és lássad, nehogy annak a fiatalembernek baja legyen. Ha belefogtunk, emeljük föl, ezt követeli a férfi becsület. És te, te gyáva!

Az asszony befogta a férfi száját, nehogy az szónokolhasson, ő beszélt:

– Tudod-e, hogy féltem: megszököl. Azt hittem, hogy te is olyan férfi vagy, a kinek nincs kitartása. Kezdenek, kezdenek, aztán elfáradnak mindjárt és tovább mennek. Mi csak nem szaladhatunk utánatok?

Erős althangja, teli kaczagása fölverte a bolthajtásos termek csendjét. A férfi intette, hogy «csendesebben!»

– Eh – mondá a nép leánya – ez nem olyan hely, a melyet tisztelni kell; itt nem születtek herczegi gyermekek. Ide ő fenségeik nem hozták el hires családi erkölcseiket. Itt vannak a hitbizományban a legjobb ágyak és a legjobb borok! Te – fujj a szemembe – ha a te apád is nem volt mesterember. Látom arról, hogy a kezedet minden ok nélkül a szájadhoz viszed. Az én apám kőmives volt!

Juliban egyszerre kitört a szinésznő. Belékezdett egy utczai dalba, a melynek a hőse tiz mesterlegény és egy málter-hordó leány volt. És a régi belga csipkékkel csinálta hozzá a dekorativ elemet.

Óriási kedve támadt; mindenen nevetett, mindent kicsufolt, főkép a fiatalembert, a kinek nehéz – és alapjában sivár – kedélye nem tudott fölemelkedni a helyzet szokatlanságához. A férfinak még imponált a magas uraságok e kiczifrázott, kivattázott óriási vaczka. A szinésznőnek azonban nem volt egyéb, mint diszlet.

Megparancsolta a fiatalembernek, hogy öltözzön föl – a fönségnek egy katonaköpenyege épp kéznél volt – aztán karonfogva mutatta meg neki a díszlet jeles helyeit.

– Ez az otromba nagy hálóterem, ezt nézzed meg. A herczeg atyja itt végezte be életét, itt és nem a családi házban. Az öreg, tudni kell, nagy ravasz volt, vidáman élt nyolczvanéves koráig; de akkor leesett a lábáról, mindég feküdnie kellett. Nem volt beteg, csak elgyengült. Ennek okáért, hogy a gyöngeség erőt ne vegyen rajta, hat pár tizenhat éves ruthén leányt hozatott föl a faluból. Azok éjjel-nappal itt tartózkodtak e szobában az öreg körül, fiatal lélekzetüket, hogy beszívja és ezzel ő maga is fiatalodjék. Keskeny ágyaiknak a helye itt van a pallón… Csak én éltem volna akkor, csak én lettem volna az egyik ruthén leány…!

A családhistoria orgiáinak rövid, de alapos ismertetése felgyújtotta a fiatalembernek rendszerint nem könnyen szárnyaló fantáziáját.

Fölkiáltott:

– Nagyszerű ember volt. Éljen! Ezek mind nagyszerű férfiak!

– Gyalázatosak! – mondá Juli harag nélkül.

– Miért?

– Mert a hat pár ruthén leányt aztán nehány ezüst tallérral fizették ki. Azokból hat pár uri dámának kellett volna lennie. Azért a förtelmes nehány hónapért legalább is nyugdíj járt volna nekik. Fuj, az öreg, az isten nyugtassa – nem volt korrekt ember, csak mindig mondta – alighanem ő is mondta – hogy az. Hej, az enyém is, ha én nem volnék én…!

Juli népies mozdulatot tett kezével és leülvén az óriási ágy szélére, ennek a káváját verte, úgy harsogott:

– Ezek mind azt hiszik, hogy az isten pusztán az ő kedvükért teremtette a földet és minden csak értük van. Ha egy gyerek ürgét fog a mezőn, az az ürge az övék. A mikor a herczeg engem «magának elvett», egy félévig kölcsön pénzből kellett élnem. Gránát ékszereket és inggombokat hozott; mind oda adtam barátomnak a baritonistának. Nyilván azt akarta ez az öreg férfi, hogy önmagáért szeressem. A mikor el akart hagyni, negyedrész értékükre leszállott részvényeket hozott az udvarmestere. Kidobtam, még a lábammal is segítettem rajta, hogy gyorsabban haladjon. Arra a fenség visszajött és azt mondta: te egy fess lány vagy, csak próbára akartalak tenni! Kapott egy jó nagy gorombaságot. De úgy látszik, ez kell nekik. Néha föl kell ezeket világosítani, hogy nem istenek. Csakhogy ez nagyon bajos. Az okos embereket nem igen türik a maguk közelében. Én kivétel vagyok. Azért van, mert én nagyon kedves vagyok!

Komolyat, tréfát így vegyített össze az asszony, a ki ezuttal nyilván haragudott a herczegre. Minden esztendőben megtörtént ez egyszer-kétszer, a mikor a fenség felnőtt leányai apjukat el akarták mellőle intrigálni és az egy kissé bele is ment a tervükbe. Rendesen nyáron és karácsony táján szokott ez megtörténni, de eddig nem volt baj: ő fensége kiélvezte a családi boldogságot és egy hét mulván visszatért.

A fiatalember szivében kissé elhidegedett az asszony iránt, a mikor meghallotta, hogy ilyen válság köszöntött be hozzá. Azonban nem volt hozzá kevésbbé szives, alázatos és szerelmes. Az idegen, a regényes, sőt történelmi hely ugyan elfogódottá tette a hangját, mégis tőle telhetőleg udvarolt. Ám a nő megismerte hangjának hamisságát, megérezte érzelmeinek csináltságát és megvetőleg hárította el magától:

– Menj – mondá – ostoba vagy; nem tudsz velem bánni.

– Hát hogy kell?

– Sehogy. Megfogni a kezemet. Nem szólni egy szót sem. Csak nem szavalni. Néha sóhajtani egy nagyot. Mindig a szoknyám szélén ülni. Ha alszom, aludni, ha ébren vagyok, ébren lenni. Ha eszem, enni. Mindent úgy tenni, a hogy én akarom. Én csak azt a férfit szerethetem, a ki nekem engedelmeskedik.

– Jól van, engedelmeskedem!

– Mondani azt nem szabad; tenni kell.

Egymásba fonták az ujjaikat és így lóbálták a kezüket, mint vasárnap estve a sétányon egy altiszti pár. Mint egy posztó csillagos katona és bekötött fejű cseléd. És olyanformán beszéltek is, mert a herczeg barátnője így akarta. Beszéltek a köztük megtörténendő egybekelésről, pedig épp oly biztosan tudták, hogy ebből nem lesz semmi, mint a hogy biztosan tudja ezt az egymást bolondító asszonyi pár. Közben egy-egy puha csók is esett.

Nem volt péntek…

A szolgai eredet erőt vett mind a kettőn és a nagyszerű interieurök immár nem voltak kedvökre valók. Elindúltak keresni valami egyszerübb szobát, miközben Juli megéhezett.

A nagy ebédlőben terítve volt a számára, óborok, pezsgő az asztalon. Leültek lakmározni és az asszony ugyancsak rendesen evett és ivott. Belé is szédült a mámorba mind a kettő, az egyik, a férfi, életében először. Ám nem lett vidám, inkább fölötte szomorú. Az anyját siratta, a hazát siratta és oly erősen érezte a lelkiismeretét, mint gyomrában a tüzes folyadékot.

– A jó herczeg… Kitünő és nemes ő fensége, ezt nem érdemli tőlem… Hogy én a családi otthonában… A mikor ő jót tesz velem és nem védekezhetik, bünt kövessek el ellene!

A szó szoros értelmében sírt. Az asszony méltányolta fájdalmát, törülte könnyeit, de szintén könnyezett, mert alapjában jó szivű volt, a mint az már eddig is kitünt. De egyszerű természete és jókedve még is győzött. Elismerte a férfi előtt, hogy nála becsületesebb embert még nem ismert és hogy ezt alkalomadtán meg fogja mondani a herczegnek. Megnyugodtak valahogy és miután a hajnal közelléte a befüggönyözött és bespalettázott termek daczára érezhető lett, még egy sétát tettek, mielőtt elpihennének.

Utjok közben egy kedves kis fehér szobára bukkantak. Juli itt tréfásan szalutált:

– Itt volt a herczeg fiatal, ide hozta az első feleségét. Jó estvét!

A fiatalember szintén szalutált, de nem tréfásan, hanem némileg meghatva.

… A szegény emberek rongyos paraszt kakasai odakint rekedten üdvözölték a hajnalt. Vagy hivták vissza a fiatal tyukokat, a melyeket mind az uradalmi asztalon fogyasztottak el? Nem lehet tudni. A legegyszerűbb dolgok is olyan rejtelmesek.

Szerda volt.

… Délfelé a kasztellánus, sőt maga a jószágigazgató is jelentette, hogy ő méltósága – ez volt a Juli czíme itt – az éjjel megérkezett és szivesen látja a jelölt urat magánál.

Asztalos Aurél frakkot is hozott magával, és mert eszébe jutott – egy franczia regényből – hogy az előkelő és hálás szerelem, ha csak lehet, frakkot ölt: a déli óra daczára gálának öltözködött és úgy jelent meg Julinál. Az igazgató is jelen volt, tehát szép szertartással folyt le a vizit, a mely alatt az ujságiró úgy tisztelte a meghódított kedvest, mint egy herczegnőt, a kinél először van audienczián. Formás volt, alázatos és uri volt – legalább ő úgy érezte. És a mikor egyedül maradtak, akkor sem lépett az asszonyhoz közelebb, tetette, mintha az agyából kiesett volna a kis intermezzó, a méltóságos asszony utjáról és Gasteinról tudakozódott. Juli, a becsületes és egyszerű lény nem állhatta soká, megtapintotta az orrát és szólt:

– Maga a legnagyobb hazug. Ki nem állhatom a jezsuitákat polgári ruhában!

Aurél még mindig udvariaskodott és hajlongott, miglen az asszony megcsipte a karját:

– Ugyan kinek szinészkedel? Kinek? Nekem? Magadnak? És ez ostoba frakk?! Ti férfiak mindig csaltok. Már nem is kezdhet veletek egy becsületes nő!

A kis vitába és a morálprédikáczióba – a melyet más viszonylatban a herczeg szokott ebéd előtt tartani és nem Juli – nem vegyült üröm egy cseppnyi se. Az asszony vidám volt, mind a harczi kanári madár, a mikor friss tyúkhurt, uj eledelt tesznek be a kalitkájába, a férfi pedig méltóságos, elégedett és tisztesen – sőt kedvesen – szomorú. Egyébként úgy érezte magát, mint egy igazi uriember, a mely elnevezéssel az ifjú publiczista és társai – kik vele kongeniálisak, annyit veszkődnek a legujabb időkben. Asztalos Aurél most is példálózgatott vele, hogy ő uriember és bizonyára jóhiszeműen ejtette ki ezt a jellegző szót, nem gondolván arra, hogy mily felfuvalkodott és oktalan majomkodás ez és hogy igazi úr ő meg a fajtája sohasem lehet. Ahhoz legelsőbben ancienitás kell az, hogy már a nagyapjának az apját is annak nevelték legyen, vagy ha ez nem történt meg, akkor egy kemény és puritán karakter, a ki minden pillanatban halni kész e szóért és bizonyára meg is hal e fogalomért. Uri ember! Nyavalyás jelző, melyet ujra kitalált a magyar társadalom számára valami munkátlan alak, hogy magának hivatást, pozicziót és jogkört találjon. Ám a mikor megállapította a fogalomnak kriterionját, már eleve el volt telve uratlansággal és azzal az elhatározással, hogy noblesset fog követelni a szobapinczértől is; de neki, ha úgy tetszik, előre meg vannak bocsájtva a szobapinczéri hangulatok, sőt – ha nem nyiltak – a cselekedetek is. Úri ember!

A mi kis hősünk valóban érezte most, hogy ő az és az emberi lények túlnyomó részét – rosszszivűség és öntudatosság nélkül – a szolga szerepére kárhoztatta. A kiválás korszakában így készülnek az új meghatározások, a melyekről Széchenyi még nem tudott, pedig meg volt benne az úrnak egyetlen igazi qualitása: a nagylelkűség és az önfeláldozás!

Az ujságiró azonban nem mélyedt el ezuttal sem a társadalmi tudományba, sem a politikába. Csak úgy ösztönszerűen érezte, hogy az utolsó tizenkét óra alatt, ha nagyon közvetett uton is, de sokkal előkelőbb lett. Valami grand seigneuri vonást fedezett föl magában, mintha valami – merőben ismeretlen – cselekedet révén a kiválasztottak közé jutott volna fel. Mint irónak – sok társával egyetemben – az volt a végczélja, hogy két orosz trapperrel, a maga fogatával vágtathasson ki majdan a tavaszi lóversenyre. A divatos nagy munkának megirása és az irodalomnak más térre való hasznos átjátszása után – természetesen. Most már inast – még pedig borotváltat – képzelt az osztrák kocsis mellé. (Csak azok tudnak hajtani!) Édes álmai, kedves és könnyed fantáziái a mint fejében jártak és ott ült Juli előtt szótlanul, az meghuzta a haját:

– Föl, föl! Menj a dolgodra. Az után járjunk, a mi után élünk. El kell menni a főispánhoz (morfinista). A szolgabiróhoz, a ki mindig a nyulakat zavarja és kutyáit csókolja vagy veri (mint a feleségét). Különben el se menj, egyszer végig kucsirozunk a sandlauferen – a jószágigazgató is velünk jön: megtudják vagy látják és minden rendben van.

Végig kocsikáztak: minden rendben volt.

– Most el innen! – szólt az okos Juli. – Én visszamegyek Gasteinba, a fenség már visszaszökőben – te is oda jösz és ott várod meg az eredményt. Ezekre többé rá se fujsz! Ezekkel pedig, nekem – gőgösebben bánj, különben az ujjadra néznek és látják, hogy tintás.

Bár nehezére esett, megfogadta, gőgösebb volt, a füstölő szivar mellől beszélt velük. Kezet sem adott mindig és mindenkinek, ellenben a főbirótól elfogadott ajándékba egy kölyök agarat. Alig várta azonban, hogy négy-öt állomásnyira lehessen, egy ismeretlen község határában kieresztette a szegény tájékozatlan ebet. Csak a hozzávaló korbácsot tartotta meg a kezében; ezzel jelent meg a szerkesztőségben.

Ám ott többé nem nevettek rajta.

Egy-kettőre Gasteinban volt ujra. Csak ez, csak is ez hiányzott, hogy egy kis forgó, vagy a mint a nemes Samu mondotta: üzleti tőkéje legyen. Nem mosolyogtak többé rajta a kartársai és mivel a jólét illata terjedt el körülötte, megbocsájtották neki, hogy parfumirozta magát és otkolonnal meg teával mosta a haját, hogy szőkébb legyen. «Ez valaki, mégis csak valaki» – mondta ki reá az itéletet egy igen elmés régi és intim ellenfele azon az estén, a melyen először érzett meg rajta a szolid üzleti alap. Mert hajh, az így van, hogy kinek mije nincs –: annak az imponál. És ha tagadja, ha csufolja, annál jobban! És e társaságban – a fiatalember virágzó és terjedő czéhjében – egyszerre felszökött az értéke Asztalos Aurélnak és azok a kiknek – különösen az anyagi – szoliditás nem sajátosságuk: szivesen csinálták neki a jó hirt, mert rendezett férfiú és szolid. És ebben aligha vezette őket anyagi érdek, hanem alkalmasint a realizmusra törő eszményiség, mint a hogy Asztalos Aurél a publiczista irná, a kinek, – mint annyi társának – e két szó s a vele való játék ott volt mindig a tolla alatt.

Kivonatban ugyan, de kiadták a programmbeszédjét és bár csak telefonon, nem személyesen kérte, jó sorokat is irtak hozzá. A saját lapja természetesen hasábokat; mert ki becsülje meg az embert, ha nem saját maga?!… Különben ez estvén nemcsak ellenfelei, de barátjai is azt mondták reá: «Ez valaki!» Előleget nem kért, csak jelentette, hogy nehány hétre elmegy külföldre, majd visszajön. A lapot ő azért szereti és mihelyt ráér… Hogy repült volna ki, ha nem érzik meg rajta, hogy létének van anyagi alapja és ha ma kiejtenék a lap kötelékéből, holnap, sőt holnapután sem szorulna a pinczérek jóakaratára, nem lenne szerencsétlenebb mint a faczér boltos segéd, a ki legalább részt vehet tüntető körmenetekben, kirakatokat zuzhat és ha ma letör, holnap visszatörhet.

Egyszerre mintha a munkája is becsesebb lett volna. És az ujságiró – dicséretére legyen mondva, mosolygott az orra alatt és megismerte, hogy ez az úgynevezett «poziczió». «Ezt ugyan eddig szépen megcsináltam», gondolta magában, sőt a nemes Samunak, a ki Gasteinba menet a vasuthoz kikisérte, el is mondta:

– Samu, a helyzetem oly jó, hogy már jobb nem is lehet. Fölül vagyok, egészen fölül. Poziczióm van, még pedig ritka poziczió!

A felhuzott ernyőjű kocsiban ölelgette ifjú pajtását, bárha kissé idegenkedett tőle, mert ez testét és külsejét nem részesítette a kellő ápolásban. De most ezt is elnézte neki:

– Ha nem lennék veled régen te, most mindjárt testut innék veled. Pedig ha tudnád…!

A fiatalember valószinüleg a jövőre czélzott vagy a közeli multra utalt? Samu nagyon szeretett volna tudni valamit, de azért nem volt tolakodó. Szeretett volna ugyan némely praktikus kérdésekbe belemenni; de látván, hogy Aurél erre gőgös lesz és hideg – hagyta.

– Csak csináld. Úgy csináljad, a mint te akarod!

A tervszerüség, hogy valamit akar – kissé zavarta a fiatalembert. Még mindig szeretett volna biztosítani magának egy kis becsületességet is, főképpen Nuszi miatt, kinek ajkára és elismerésére olyannyira vágyott, a mennyire ő már vágyakozni tudott. És a szerelemnek néhány ismérvét fedezvén fel szivében: szinte boldog volt, szinte hitt magában. «Eh, majd leszek én még becsületes ember is, csak módom legyen hozzá!» Ebben és így bizakodott, de a míg Gasteinba ért, nem erre vonatkozó terveken törte az eszét. Azt komponálgatta ki, hogyan kell Annieval bánnia és mit kell cselekednie, hogy Juli idő előtt meg ne tudjon semmit. Valami összeütközés félét szimatolt a levegőben és ezért, mint nagy elővigyázó, elhatározta, hogy nem fognak levelezni és a találkozások tekintetében minél óvatosabbak lesznek.

Mégis a mint megérkezett, volt annyi emberi érzése, hogy legelsőbben is a missnek írt; megérkezését tudatta vele. Egy félóra mulva már meg volt a találka, egy szinte nyilt és fölöttébb veszedelmes helyen. A leány már várta; fehéren, a boldogságtól szinte betegen.

– Ide jönni, ilyen vakmerőség. Menjen haza! – mondá a férfi és ezuttal csakugyan nem tetette magát.

– Miért? – kérdé a leány szomorúan.

– Mert nem engedem, hogy kompromittálja magát.

– Jól van szerelmem – mondá a leány, mert okos volt – elmegyek. Csak egy csókot kapok. És még meg kell mondanom valamit: a kis bátyám megjött és engedd meg, hogy azt is szeressem!

– A testvérét? Hogyne!

A leány könnyes szemmel nézett föl reá. És ő megengedte, hogy a testvérét is szerethesse.

Egy elaggott, úgyszólván összesorvadt erdő tisztásán – egy helyecskén, a hol fa és fű valamely ismeretlen okból kikopott – leültek mind a hárman. A miss, a mint illik, elfordult tőlük és az avarral játszott. A háta azonban, mintha látta, érezte és élvezte volna a mögötte lefolyt tilos és titkos idillt: meg-megrezzent, sőt a mikor a csók megtörtént, meg is rándult.

– Úgy-e nem haragszol? A kis bátyám nekem mindjárt a jó Isten után következett, eddig. Perfid nem lehetek hozzá.

– Ugy-e, nem haragszol?

– Hol volt eddig?

– Berlinben. Két éve nem láttam; de mindennap irtunk egymásnak.

– Nem szimpatikusak nekem azok, a kik Berlinben tanulnak. A protestantizmus rideg dolog. Nincs benne költészet. Osztozni sziven nem szeretek! – mondá a férfi komolyan, csaknem rosszkedvüen.

– Meg fogok neki mondani mindent. Meglásd, ő velünk lesz. Beavatjuk!

– Ezt pedig megtiltom, – mondá a fiatalember és elhalványodott.

– Nekem nem lehet megtiltani semmit! – szólt a leány harag nélkül, de elvörösödve.

Elhallgattak. Némán, de valósággal összepöröltek. A meghasonlás azonban nem tarthatott itt sokáig; kevés idejük volt és mindketten hetek óta készültek és szomjuhoztak erre a találkára. A férfi megcsókolta a leány szemét:

– Szépen megkérem magát… Nem mondhatom még el mind a titkomat… Kell, hogy még egy darabig senki se tudjon semmiről. Másokat döntenénk szerencsétlenségbe.

Ez az érv, a melyet nem értett, meggyőzte Anniet. Megfogadta, hogy nem szól, ellenben kitervelte, mint fogja bátyját és szerelmesét összebarátkoztatni.

– Milyen ember? – kérdé az ujságiró.

– Az első maga után! – felelte a leány.

– Komoly?

– Nagyon is. Semmi sem jár az eszében, csak a kötelesség. Még minden iskolában az első volt. Berlinben technikát és jogot tanult. Minden reggel imádkozik. Aztán egy óráig czélba lő.

– Gondoltam. Persze nagy vadász.

– Nem annyira, mint mások. Szeret olvasni régi könyveket és a mit olvas, mindenhez jegyzeteket csinál. Gyönyörű gondolatai vannak. Nekem egy egész tékát teleírt. Este az evangéliumból olvas föl nagymamának. Olyan szelid, mint egy baby.

– Talán beteges volt, elmaradt?

– Engem a tenyerére állít, úgy emel föl a magasba.

– Nem szeretem az ilyen tökéletes férfiakat, rendszerint rossz szivüek, – mondá a fiatalember kissé elfogódottan.

– Különben meglássuk. Azt hiszem, össze fogok vele barátkozni! – tette hozzá békítő szándékkal. De valahogy, mintha a szivét elvesztette volna: ideges lett, siettette a hazatérést. Felszólította a misst, hogy menjenek és máskor legyenek óvatosabbak. És egyedül engedte őket haza, azzal válván el, hogy majd találkoznak a tennisnél.

Napokig nem mutatkozott; egész napon a herczegéknél ült. Ő fenségének valóban kitünő memoriája volt, nagyon jól emlékezett reá és tüntető szeretettel fogadta, bárha természete ellen volt minden tüntetés. Csak a vezetéknevét cserélte föl olykor Kovácsra, a minél mi sem lehet természetesebb. Egyébként elhalmozta – a maga módja szerint – szeretete minden jelével:

– Sok minden jót hallottam önről. A konduitlisztája a legjobb. Az igazgató el fogja intézni az ön képviselőségét. Remélem, ön meg fogja azoknak mondani az igazat. Ideje, hogy vége legyen annak a bizonyos zsidó wirtsaftnak.

A vallásügyi vita – mely nélkül nem mulhat el e komisz hitetlen korszakban egy jóravaló szellemi dialogus sem – Julit is érdekelte és a magas körökkel való sűrű érintkezése és néhány nem sikerült bevásárlása miatt ő is ellensége volt ama ideges fajtának, a mely állandóan nyugtalanságra izgatja a világot. Közöttük az ujságiró volt még a legmérsékeltebb. Nem lehetetlen, hogy ama bizonyos Samu miatt.

Türelmeseknek kell lennünk, fenség – mondá. Azon felekezetbeli emberek dolgoznak, mohók, kapzsik, álutakon járók; de ügyesek. Mindenhová befurakodnak! de építenek és gyűjtenek. Csak hadd kaparjanak, vakoljanak, építsenek és gyűjtsenek még egy darabig, a míg nagyon szemtelenek lesznek és akkor…

Egy kézmozdulattal jelezte, hogy akkor mindent el lehet majd tőlük venni. Hazaszeretetüket, mely nyilván adopczió, nemzeti érzületüket, a melynek hevessége nyilván renegát vonás. Kilökni őket az intézményekből, a melyeknek megalkotásához hozzájárultak, elzárni őket a kulturától, a melynek erősödésében benne van vérük, minden törekvésük és tradicziójuk: van-e ennél valami egyszerűbb és igazságosabb? Hogy a mit gyűjtöttek, azt kasszálják tőlük: – ez pedig egyenesen humor.

A herczeg hangosan fölnevetett, úgy tetszett neki a kézmozdulat és az, a mit jelentett.

– Ördöngős ficzkó ez a politikus. Ennek még Magyarországon szobrot emelnek. És ez lesz az első szobor, a melyhez pénzt adok! – mondá a fenség, miután az ujságiró elment. A mi az idő tekintetében való elszámítását illeti, ő fensége ebben nem volt hibás; hozzá volt szokva, hogy mindenki előbb haljon meg, mint ő.

Ezentúl, ha ébren volt, lehetőleg minden idejét lefoglalta a fiatalembernek. Egyenruhákat kombinált és rajzoltatott vele. Sőt arra is méltatta, hogy családjáról, gyermekeiről beszélt vele. És nem ismervén kellőképen a magyar közjogot, megigérte neki, hogy ha majd egyszer Pestre megy, szól a miniszterelnöknek – vagy a polgármesternek – hogy a hivatalos lap szerkesztését neki adják át. Ő legalább majd megmutatja abban a lakosságnak a helyes utat.

Juli, szinte féltékeny volt – mindkettőjükre. De azért nem tartott semmitől:

– Még kitursz engem! – mondá tréfásan, a fenség délutáni álma alatt, a mikor mindig együtt voltak. Az asszony paróka és füző nélkül, visszanyerve normális alakját; folytathatta régen megszakított életét és boldog volt. Kínozhatta titkos barátját, féltékenykedhetett reá, szidhatta és ijesztgethette.

– Tudom, te nem becsülsz engem! – mondá. Tudom, abban a szép buta homlokodban micsoda terv jár. Ki akarsz használni, aztán megakarsz szökni. A mikor már nagy úr lettél – az segítségemmel – el akarsz venni valami tejben mosdó comtesset. Barátom, korábban kelj! Meg se mocczanj, különben repülsz!

A fiatal ember elfordult, méltatlankodott. Az asszony megérintette vállát és kérdé:

– Mit csinál Annie?

Ettől fogva Annievel kínozta fiatal barátját. Hol tiltotta, egyszer s mindenkorra letiltotta tőle, hol meg küldte:

– Menj, tudod az összeköttetések miatt. De jól viseld magad!

A fiatal ember meg is jelent a tennisnél, a hol megismerkedett az Annie bátyjával. A mikor megpillantotta a nagy, nyurga, leányos teintü, de mészáros kezű, nála egy-két évvel fiatalabb férfiút: nem egészen jól érezte magát. Az ösztöne azt sugta neki, hogy ez az ember még kellemetlenséget fog neki okozni. Mit? Hogy? Ennek a keresésére sem ideje, sem módja nem volt; a fiatal gróf jó erősen kezet fogott vele és mindjárt bevonta a játékba. Nem szertartáskodott vele, de nem is tegezte le mindjárt, mint a hogy szokás egy úri társaságban, mely tudja egymásról, hogy már az apja sem volt szolga. Ez a tegeződés azonban aligha az egymáshoz való szoros összetartozandóságot jelenti, mint inkább azt, hogy mások, a kik a te-re nem születtek, külön veendők, megbélyegzendők, vagy ha nem, legalább is meg kell éreztetni velök, hogy ők más fajtájúak. Tudatos összetartás és öntudatos ellenségeskedés nincs e viszonyban. A «te»-k, ha okuk, módjuk, alkalmuk van rá, minden született és kifejezett intimitásuk daczára megfojtják, lelövik, megcsalják, elejtik és semmibe sem veszik egymást. Egy reakcziós szabadkőművesség – ha ugyan lehetséges az ilyen – jele az egész, inkább csak egy ártatlan tüntetés a mellett, hogy még sem mozog a föld. Különösen pedig nem ez a drága, ez a mienk, ez a magyar, a mely néha-nap ugyan nagyot lendül, aztán pedig mintha megbánná…

Az ujságíró hideg volt és ott helyben csaknem megrikatta Nuszit, a ki a játék angol jelszavai mellé vakmerően – de ügyesen – hozzá-hozzá tett az ő számára egy-egy franczia szót: szeretlek, várlak holnap az erdőben! A fiatal ember nem reagált, erősen vigyázott magára és valóságos dedektiv szemmel nézte a fiatal mágnást, hogy annak mely oldala hozzáférhető. Azt hamarosan megkülönböztette, hogy valamint a lónak, ennek is elejbe kell kerülni, különben gyanakszik és védekezik, a közeledőt elrugja magától. Különben semmi mód nem komplikált ember. Az úgynevezett első eminensek közül való, azok közül, akik mindig és mindenben korrektek, de ez nem esik nehezükre, mert szopós koruktól a kötelességre vannak trainirozva és rendszerint sohasem állíttatnak nehéz föladatok elé. Ők megtartják igéreteiket, de sohasem igérnek semmit, a mi reájuk nézve terhes; ők nyiltak, mert nincs fantáziájuk és mert magukon – és családjukon – kívül nem becsülnek meg élő lényt senkit is, és ezért nem tartják érdemesnek, alakoskodni. Azonfelül elméjük, mely úgy szolgálja őket, mint egy kitűnően fizetett és pompásan disciplinált huszár: bizonyos mindenben, de legfőképen bizonyos magában. Az emberi méltóságnak e kemény kőből faragott, kissé esetlen és mindig művészietlen oszlopai nem ritkák a protestáns mágnások között és ha van közöttük olyan, a ki gránit szívében némi érzelmességet, hideg fejében a predesztináczió elszántságát is hordja; az ilyen – mint az Annie bátyja is – megmarad örök első eminensnek.

Mindezekből az ujságíró inkább csak érzett egyet-mást. A politikánál fogva igyekezett hozzája közel férkőzni:

– Mikor jön a gróf haza politizálni? Várják!

– Nem vagyok készen a tanulmányaimmal. Egy évre Amerikába megyek!

– Értékes gondolat. Mikor?

– Egy hónap múlva.

Az ujságíró – belül – elmosolyodott. «Ime, minden véletlen őt szolgálja. Ez az amerikai út főképp!» Elhatározta nyomban, hogy egy hónapig nyugton lesz. Csakis arra szorítkozik, hogy Annievel e viszony végkép meg ne szakadjon. És ezentúl alig jelent meg a délutáni játékokon. Igaz, ideje is alig volt rá; Bécsbe kellett mennie. Állítólag azért, hogy az udvari levéltárban valamely munkájához adat után kutasson, tényleg pedig azért, hogy lakást vegyen, mert Julival elhatározták, hogy Bécsben is kell laknia, másképen nem lehet.

Juli a kezébe számlálta a lakásért és a berendezésért járó pénzt és valóban megbocsájthatatlanúl kicsinyes volt e pillanatban s végkép elfeledkezett arról, hogy egy férfiúra nem mindig megtisztelő az, ha egy nőtől pénzt kap.

– Csupa új pénz. Vigyázz rá, el ne lumpold. Nem muszáj neked sem a «Sacher»-ba, sem a «Bristol»-ba szállnod. Jó a «Krausz» is. Ez a pénz itt külön, lakásra. Tudod milyen lakás kell. A konyhát nézzed meg, kaparj le egy kis falat, nincs-e…? A bútorokat nem a belvárosban veszed, arra nincs semmi szükség. Haszontalanságokat se magadnak, se nekem ne vegyél. Meglephetsz engem egy varrógéppel, ha egy jót és egy olcsót találsz. Ott varrni fogunk. (Végre varrhatok.) Ez a szép új százas itt a tied. Meglátom, mennyit hozol belőle haza.

A férfiú tartotta a markát, mosolygott. Belül sem sírt. Mégis, valami igen keveset alterálta a helyzet szokatlansága: először kapott életében pénzt nőtől. Tudta, hogy a megtanult erkölcsi fogalmak szerint ez szégyen, sőt férfi-bűn. Sőt némely auktorok szerint aljasságnak is mondatik. «Végre is egy kis pozitiv bűn a sok hamleti kisérletezés után!» – gondolta és inkább örvendett, mint szomorkodott. Ám a hogy Juli a pénzt kezelte, a hogy megfogta, a kezébe tette meg visszavette: ez a modor mégis bosszantotta egy kissé és elméjében végkép kialakult egy meghatározás: «Ez a Juli egy közönséges lény!» A miből azonban a herczeg barátnéja nem csinált titkot:

– Tudd meg barátom, hogy én nem lopom a pénzt. Keserves véres verejtékem ez nekem. És ne gondoljad, hogy csak úgy rá fogsz járni a kasszámra… Beosztással kell élni. Végre is, nekem szegény rokonaim vannak, a kiknek életemben nem adok ugyan egy rézgarast sem, de halálom után kell, hogy hálásan emlegessenek és imádkozzanak értem. Vagy eszembe jut és férjhez megyek… Van apró pénzed vasuti jegyre? Persze nincs. Minden pénzeteket rongy ruhákra és nyakravalókra költitek. Itt van külön.

Perelt, szemrehányásokat tett; de mindenféle czímeken tömte pénzzel. Igaz, hogy kis összegekkel. Természetesen a herczegtől is kapott komissiót, titokban. A fenség istállójából egy pár lovat kellett átszállíttatni barátnéja istállójába. Gyors járású, erős orosz lovakat, mert a Juli lovai lassúak és feltűnően fehérek; ismeri Bécsben minden gyerek, incognitó nem mehet rajtuk sehova. Azonfelül a fenség egyik fölöttébb tekintélyes rokonához is el kellett mennie. Arról volt szó, hogy annak a legnagyobb fia, egy rendkívül tettvágyó herczeg, magyar közjogot akart tanulni, titokban és titkos czélból…

Az ujságíró mindent elvégzett. Megegyezett az öreg herczeggel, hogy a fiatalt minden héten egy napon át tanítja a magyar jogra és a hazai viszonyokra, a melyekről apának és fiának csak annyi fogalmuk volt, hogy az kuszáltabb mint valaha és az országot nemsokára újra meg kell menteni… A fiatal herczegben különösen nagy jóakarat volt erre nézve. Kár, hogy a «bajusz» és még egy másik magyar szón kívül egyetlen egy honi hangot sem ismert, azonban egyéb nyelveken is csak a legszigorúbb tőmondatokban beszélt. Az ujságírót ez is hamar megszerette. Különben sem volt exkluziv lélek: ismeretségük első estélyén elvitte egy fölöttébb zártkörű éjszakai társaságba, a hol kis karlsbadi czipőkből franczia konyakot ittak, még pedig sokkal több nő, mint a mennyi férfi.

A bécsi utazás, a Samu biztosan megérkező pénzküldeményei, a jószágigazgató jelentése, hogy a mandátumért nem is kell – nem érdemes – lejönni, a szerkesztőség, a mely könyörögve kért egy ünnepre szánt vezérczikket: az előkelőség biztos és boldog érzésével töltötték el Asztalos Aurélt.

«A révben vagyok!» – mondá magának (Csaknem mindig leírásra alkalmatos metaforákban gondolkozott.) Most már csak egy pénzes állásra kellett törekednie. Elégtételére a mesterségéről sem feledkezett meg és az járt az eszében, hogy egy mérsékelten szabadelvű nagy napilapot alapíttasson magának. Mindenesetre némileg liberális színű legyen, mert a szabadelvűséggel végkép szakítani zsenáns. Karlsbadból, utókúrára nagypénzű kereskedők és nagyiparosok jöttek át Gasteinba, a kik hamarosan hozzája tolakodtak. Faiseur is akadt, egy nagyszabású ágens, a ki üzlete érdekében képviselőséget is vett magának. Az ujságíróval nyomban egymásra ismertek és a lapalapítás rohamosan ment előre. Az egyik polgár csak azt kivánta, hogy a lapnak biztosítva legyen a herczeg jóakarata. A fenség, miután Juli megértette vele, hogy ez a jóakarat pénzbe nem kerül, semmiféle kötelezettséggel nem jár, szóval adta tudtára az egyik alapító úrnak, hogy «bár az ujság neki általában nem rokonszenves – mert hazudik – a tervezett időszaki közlöny legnagyobb jóakaratát birja, a mennyiben megfelel hivatásának!»

Minden rendben volt. A megjelenés napját is meghatározták és az ujságírónak Pestre kellett volna mennie, hogy a szükséges dolgokat elvégezze, a szerződéseket megkösse. Ámde Julin hirtelen kitört a féltékenység és barátját halálra kinozta Annie miatt:

– Ismerlek benneteket; tudom, te is ki vagy! Én jó vagyok arra, hogy kihasználj. De engem nem tisztelsz. Engem nem tisztel senki! Ő vele persze úgy beszélsz, mint egy istennővel!

– Alig látom. Mindig azzal az utálatos bátyjával van! Különben sem ad rám semmit. Ezek gőgösebbek, mint maga a fenség!

A nép leánya elvörösödött a haragtól:

– Talán rosszat beszéltek rólam? No megálljatok! Megmutatom, hogy ide fognak jönni. A leányok kezet fognak nekem csókolni, Annie is. És együtt foglak látni benneteket. Vigyázz, te meg vigyázz!

A herczeg barátnője, bár nem volt protestáns, nem szokott tágítani attól, amit kimondott. Másnap a herczeg már üzent az Annie családjának, hogy látni akarja őket, főként a leányokat. A nagyapa felelt írásban, nyilván diktandóra. Alázatos, folyamodványszerű levélben értesítette a herczeget, hogy mind betegek.

Valami kellemetlen szövődés kezdetét szimatolta meg az ujságíró és szeretett volna elmenekülni egy kis időre; de immár nem volt a maga ura, nem eresztették. Borús, izgatott, villamossággal terhes napok következtek és volt egy óra, a mikor a fiatalembert a legnagyobb csapás környékezte: az, hogy kedvese ott hagyja a herczeget. Akár akarta, akár nem, a szomszéd szobából hallotta az erre vonatkozó tárgyalásokat:

– Én megyek el. Bocsásson engem el. Ha nem bocsájt, akkor is elmegyek. És ha egy ezredet állít ide elém, azon is keresztül megyek. Ki vagyok én itt? Egy rossz nő. Tisztel engem valaki? Véd engem valaki? Azért a kis falásért, pár rossz ruháért, komiszabb a helyzetem, mint a legutolsó cselédnek!

A fenség csitította, pénzzel kinálta; Juli még dühösebb lett:

– Vigye innen a rongyos büdös pénzét! Ha engem a művészetemnél hagy, az nekem többet jövedelmez, mint a mennyit a fenség nagynehezen kiizzad. Tudja meg, hogy engem megkárosított. Engem becsületemben degradált. Velem tisztességes nő szóba nem áll. És mindez azért van, mert nem tud tiszteletet szerezni annak, a ki hozzá tartozik. Egy káplár tud a szeretőjének; az altábornagy nem! Mindenki lenéz, mert a herczeg szeretője vagyok. Pedig nem is vagyok az. Jó volna, ha az lennék. Egy öreg ember ápolója vagyok!

Erre az utolsó kijelentésre kinos csönd állott be. A herczeg köhögni kezdett oly hevesen, hogy Juli egy pillanatra békét kötött, vízért futott és megitatta. Midőn a fenség magához tért, szigorúan és emelt hangon szólott:

– Kehrt euch, marrsch!

Az ujságiró visszafojtotta lélegzetét. Juli azonban csak most eresztette ki a hangját:

– Nekem ugyan kommandirozhat! Akkor megyek el, a mikor nekem tetszik. Olyan botrányt csinálok, hogy tele lesz vele Bécs, Pest, de Berlin és Páris is! Úgy se valami nagy már a tekintélyünk. Az utczán kezdenek már nem köszöngetni. Az emberek kezdenek okosodni. A legfőbb ideje. A magyar arisztokráczia fuj önökre; a cseh, az még nem. Inkább beleavatkozik a családi állapotjukba.

A herczeg barátnője valami igen erős szót mondott, de halkan; az ujságíró nem hallotta. Mindazonáltal a legnagyobb mértékben a herczeg pártján állott és kedve lett volna a nőt – a ki az ő karrierjét is veszélyezteti – testileg megfenyíteni. Mit akart? Nem értette, mit akar? Társadalmi pozicziót? El akarja választani a herczeget a herczegnőtől és ő akar a felesége lenni? Ez lehetetlenség, képtelenség, erre még Juli sem vállalkozhatik. A nem erkölcsös férfi nem értette a szintén nem erkölcsös nőnek társadalmi tisztesség után való vágyát, mert nem voltak ebben az irányban megfigyelései és nem látta meg soha, hogy a legelvetemedettebb asszony sem tudja kiirtani a szívéből az ideált, hogy hű feleség és jó anya lehessen valaha.

Utóvégre is a fenség engedett. Elismerte az áldozatokat, a melyet barátnője érte hozott. Megígérte, hogy Bécsben haladéktalanúl férjhez adja. De neki – az asszonynak is utána kell nézni… Valami rendes, csinos embert, valami becsületes, igazi férfit, a kit ő – a fenség – nem volna kénytelen utálni. És most, ritka pillanat, a herczegnek ötlete támadt: mint férjjelöltet fölállította az ujságírót, a ki, nevét hallván, elvörösödött, de aligha szeméremből.

– Egy ilyen semmit, egy ilyen senkit! méltatlankodott Juli, majd félig haragosan, félig nevetve hozzátette:

– Különben is az a fenség után fut, a fenségbe szerelmes!

– Igen derék fiatalember, – mondá a herczeg mély meggyőződéssel.

A második reggelire csengettek és a vita abban maradt, mert a reggelin részt vett Asztalos Aurél is. Egy-egy szó esett azért arról, hogy a comtessek betegek-e vagy se? Két nap óta tényleg nem lehetett őket látni és maga az ujságíró sem tudta, mi történt velük. Csak estve hozta el a miss az Annie levelét, az első valóban forró szerelmeset. «Életem, hitem, reménységem, szépséges lovagom! meghalok a vágytól, hogy láthassalak. Szeretném ha egyszer megölelhetnők egymást, aztán mindketten meghalnánk. Még te maradj csak itt a földön és élj, hadd haljak meg én magam!» – így kezdte és így végezte: «Szobafogságban vagyunk. Nem tudom, miért, két napja nem mehetünk ki. A bátyám – egy kicsit orvos is – megvizsgálta torkunkat és azt mondta, hogy gyulladt. Egész nap velünk van a szobában, kártyázunk és bibliát olvasunk. Ma azonban én lefeküdtem az ágyba, megrémültek, hogy csakugyan beteg vagyok, pedig csak azért tettem, hogy mindig rád gondolhassak. Az orvost elhivatták, az megkopogtatta a mellemet és meghallgatta a szívemet – megbocsájtod-e?… öreg úr! – és azt mondta, hogy a szívem valamit alterálva van! Oh mily boldog vagyok. Szerettem volna ezért megcsókolni. De nem csókolok meg senkit többet, ha nem lehet valakit. A kis bátyám sem kap tőlem többet szájon csókot. Az csak egyé. Azé, a kinek levele a párnám alatt van… Tudod-e szerelmem, hogy csakugyan beteg vagyok? Mit fogsz tenni, ha csakugyan sulyos beteg leszek? Hogy jösz hozzánk? Én hivatlak, bevallok mindent és hozzám kell engedniök. De ne késlekedjél, gyer akkor mindjárt. Fogjad meg a kezemet és én jobban leszek, fölülök az ágyban és…»

A fiatal ember egy kissé megundorodott magától. A leány úgy állította be mint Jézust. Az csakugyan nem volt és érezte, hogy méltatlan a fölséges példára. A leány fantáziájának hirtelen hevessége különben is nyugtalanította már azért is, mert – meglehetős mértékű önbecsülése daczára – nem tudta megérteni. E fiatal emberben, bár folyton nők körül forgolódott, nem volt meg a képesség arra, hogy a nőket – különösen a leányokat – gyönyörű kórságaikban felismerje és megértse. Sejtelme sem volt arról, hogy a szerelem czélját és útját nem ismerve, vakon és tudatlanul a körül tévelyegve: a legelmésebb és legfölvilágosodottabb leány is a hideglelésig belereszket a testi rajongásba. Bűbájos és képzeletgerjesztő physiologiai romantika, egy szűzies, de már virágzó női testnek buja költészete, a melynek a férfi-hőshöz, amaz egy bizonyoshoz, gyakorta alig van köze. Legföljebb hozzá tapad, mint kifogáshoz és ezért, – de mennyiszer! méltatlan, meg oktalan.

Nem filozofált a fiatalember. A levélnek kellemes, egyéni illata volt; megcsókolta. Felelet helyett virágot küldött és a mi nemes tüzet ébresztett benne, azt beleöntötte abba az udvarlásba, a mivel Julinak tartozott. Soha még ennyi szerelemmel nem voltak egymás iránt. Egész nap egyedül voltak, bujták az erdőt, járták a hegyeket. A herczeg, a ki tudta, hogy Julinak napokig eltart a tisztességi rohama, küldte őket. Megengedte, hogy együtt mutatkozzanak nyilvános helyeken, vizitet tegyenek együtt, elmenjenek egy reczitátor előadására is. És a mikor egy órákra terjedő kirándulásra indultak, a maga turista botját, sőt az őzbokrétás kalapját is kölcsön adta az ujságírónak:

– Julira vigyázni. Nem hagyni, hogy kimelegedve havat egyen!

Egy havasi majorsághoz törekedtek, a fürdőtelephez két órányira, a hová nem igen jártak vendégek. A majorság két kecskéből állott és az összes felszerelése egy rozoga asztal, nehány pohár. Ha a majorosnak volt, kenyeret is lehetett kapni. Juliéknak szerencséjük volt: kaptak. Halálosan elfáradva leültek kenyerezni, tejet inni és úgy elmerültek ebbe a műveletbe, hogy alig vették észre, mikor az asztaluk mellett, a majoros előtt megállt két férfi. Az Annie nagyapja és bátyja. Az ujságiró felállott, üdvözölte őket és a legnagyobb zavarban bár, az egyetlen asztalnál ülőhelylyel kinálta meg mind a kettőt. Apa és unoka összenéztek, nem ültek le. A herczeg barátnője szurós kis szemei elé emelte lorgnonját és szólott:

Üdvözölte őket.

– Mutassa be az urakat, kérem!

Azok maguk mutatkoztak be, az öreg mélyen meghajolva, a fiatal alig. Nem volt egy udvarias szava az asszonyhoz, úgyszólván észre sem vette. De a herczeg barátnője nem volt az az asszony, a kit bagatellizálni lehetett. Még mindig megtartva mosolygó álarczát, épen a szótlan emberhez intézte szavait:

– Betegek még a comtesse-ek?

– Igen! – felelte unokája helyett az öreg gróf.

– Reménylem csak könnyü baj. Ha felgyógyulnak, lesz szerencsénk?

– Igen! – sietett a felelettel a nagyapa.

Az ujságiró, belsejében nem csekély mértékben elfogódva, igyekezett enyhébb medert vágni a kinos és éles diskurzusnak:

– A herczeg ő fensége ismerte és tisztelte a comtesse-ek anyját és azért vágyik, hogy tisztelhesse és láthassa a leányait…

– És én is. Főképen én óhajtom! – javította ki Juli elvörösödve. Majd szinte provokáló hangon hozzátette:

– Tehát minél hamarabb!

– Igen…

– Nem!

Ez volt az első szó, a mit az Annie bátyja kiejtett. Egy határozott kemény «nem!» Meg kellett hallani, félre nem lehetett magyarázni. Julinak, úgy is mint a nép leányának, ez nem is volt szándékában. Mérkőzésre, pörre, mint minden pillanatban, most is készen, halotti csendben kérdé:

– És ha szabad tudnom, mért nem?

Az Annie bátyja idegesség nélkül nyugodtan szólott:

– Kérnem kell méltóságodat, hogy ne kényszerítsen feleletre.

– De kényszerítem, de tudni akarom. Mivel különbek az ön testvérei, mint én! Kik ők? Mi vagyok én? És a herczeg, nem is szólva a herczegről?

Az öreg gróf megfogta az unokája kezét, hogy elvigye innét.

Juli most már elveszítette nyugalmát, felugrott, a lorgnonját eldobta, a csipőjére tette a kezét, kiabált:

– Tudom, kik maguk. A maguk harmadik őse paraszt volt, közönséges paraszt. Maguk is azok. A comtesse-ek nem különben… Innen pedig addig el nem mennek, a míg meg nem mondják, mi kifogásuk van ellenem?!

– Ha kényszerít! – mondá a fiatal mágnás rosszkedvüen és merev állásba vágva magát az ujságiró előtt, ahhoz intézte a szavait:

– Mondja meg ő méltóságának – szólt halkan, de határozottan – ön, mint az ő gardeja, mondja meg neki: ő nem az a hölgy, a kivel tisztességes leányok érintkezhetnek!

A herczeg barátnője szederjes arczát az ujságiró felé fordította; szeme, a melyet a düh még összehuzott, kisebbé tett, határozottan követelte tőle a védelmet.

Asztalos Aurélra életének legsulyosabb pillanata most már elkövetkezett. Alig lehetett gondolkodnia és mégis gondolkodott, ha ugyan annak lehet nevezni elméjének kényszerült működését.

Az ujságiró, kinek mestersége, hogy másért exponálja magát, mesterségénél fogva, elvből, szokásból, szeszélyből –: cselekvő erejében szélütötten, lelkében megbénulva állt ott. Elméjében kinos villanások.

«Szörnyű helyzet!»

«Minden munkám hiába. A mit akartam, annak vége!»

«Szerencsém, jó éjszakát!»

«Miért kellett idejönni; hagyni, hogy szóba álljanak!»

«És most hagynom nem szabad. Ő és minden követeli, hogy védjem.»

«Ha meg nem védem, gyáva vagyok, utált és – kidobott.»

«Ha türném, mit mondana a herczeg? Soha többé maga elé nem bocsájtana!»

A gondolatok – szegény nyavalyás lények! – közé hirtelen belevágódott egy arcz: ő fensége szigorú, lenéző, sőt megvetéssel teli arcza. Nem szólt hozzá, csak intett az ajtó felé. És ez elképzelt fej visszaadta a fiatal ember cselekvő erejét és bárha mint egy miniature villám, úgy vágott agyába a tudat, hogy a mit most tesz, az végzetes, erőszakot téve vérén, szivén és félelmén: kihuzta magát és a fiatal mágnás képébe vágta:

– Ez impertinenczia. A mit ön mond, impertinenczia!

Az első eminens, valamint a fegyelmezetlen férfiak, ökölre szorította két óriási kezét, hogy a jelzőre jelzővel feleljen; de Juli, a ki szinpadi uralmát a legnagyobb mértékű önkivületben is megtartotta: elsikoltotta magát, még pedig azzal a hanggal, melynek regiszterét egy hirneves bécsi tragika állapította meg. Két gyilkosság jelzése foglaltatott e sikolyban, egy épen megtörténté és egy másiké, a mely nyomban meg fog esni. A mikor a kiáltás elhangzott, valami – általánosságban – buta csend állott be; a gróf leeresztette öklét és karonfogta nagyatyját. A mikor elfordult, az ujságiró – bárha torka alig akarta kiengedni a szót – mégegyszer ismételte:

– Ez aljas impertinenczia…

Annie bátyja nem fordult többé vissza, ment. És ők is mentek hazafelé, szótlanul. Az ujságirónak legelső szenzáczió az volt, hogy visszakapta idegességét. Egyszerre megfájdult a feje és a lába:

«Még csak ez kellett! Úgy látszik visszajött a neurastheniám!» – gondolta magában és erőlködött, hogy Julira mosolyogni tudjon. Az nem volt szomorú, sőt szivében valami titkos boldogság vergődött: valami történt, körülte, vele, miatta! Sápitozott ugyan, a miért «rossz nő»-nek nyilvánitották; de megaláztatása inkább csak elvben égette és nem igazán:

– No, ennek a rablónak lesz! Ha megtudja a herczeg, nem tudom mit fog csinálni? Az igaz, a fenség, ilyesmiben nem mozdulhat. Nem szabad neki. De bezárathatja, ha akarja. Akarni fogja. Elküldetheti Kufsteinba, Josefstadba. Degradálhatja. Ez a madárijesztő biztosan tiszt. (Meglátszik rajta.) Neki a fenség olyan, mint egy Isten. És mégis meg merte ezt tenni ellene!

A heves kitörésekre az ujságiró mély rezignáczióval felelt:

– Nem úgy van, mint régen volt. Ő fensége egy ujjal sem bánthatja. Hanem majd én!

– Kiirod? Az, az kell neki. Leszidni, kicsufolni!

Azt nem, hanem mást.

A fiatal ember némi küzdelem után mégis csak kitör egy sokszor megszakadt sóhajban. Az asszony megölelte és megcsókolta az út közepén!

– Talán még agyon is szurnak értem! Soha még én értem nem öltek meg senkit. Nem is akarom. Én nem vagyok olyan, mint a többi művésznő. A férfiak nem arra valók, hogy egy nőért megöljék egymást. Egy parfumirozott szoknya sem – nem egészen így mondta – érdemes arra. Elheveskedted a dolgot. Annak a gazembernek, ha jól meggondoljuk, igaza is volt; én egy rossz nő vagyok, egy rossz nő!

Sirva, a parókáját megtépázva beszélt, de a maga erkölcsi minéműsége felől táplált véleményét, a mint a herczeg elé értek, nyomban megváltoztatta. Most már elégtételt követelt minden irányban, minden módon. A fenség, délutáni álmában megzavartatva, szintén igen dühös volt és irigyelte az ujságirót a bizonyos párbajért:

– Ha én, ha én szembe állhatnék vele!

Nem bizonyos, de nagyon valószinű, hogy ő fensége ezt a szemben állást, úgy képzelte, hogy ő egy angol expreszszel harmincz lépésről lő a magyar grófra, a kinek igen kevés, csaknem semmi fegyver sincs a kezében és így nem is lőhet vissza.

Ez a képzet azonban semmi esetre sem volt világos, valamint egy másik sem, a mely ezután támadt és a fiatal mágnás vagyonának lehető elkobzására vonatkozott… A herczeg azonban nem ábrándozott csak egy szempillantásig; azonban férfi volt ismét, a ki keveset, de korrekten látott és biztosan cselekedett. Megveregette az ujságiró vállát, sőt különös kitüntetésképen az arczát is:

– Ön korrekten cselekedett. Így cselekszik egy férfi, a ki a tisztességes uri nőt védeni köteles. Nyujtom önnek kezemet és szivesen szorítom meg. (Megszorította soron kívül.) Válságos időkben az ilyen emberekre nagy szerep vár a hadseregben. Ön elnyerheti a legnagyobb rendjeleket. Csak biztosan kell czélba venni, a kéz ne mozogjon. Czélozz: a láb elé! Ha kardra megy, tiszta vágás a hónaljra. Az alatt van a szív!

Az ujságiró mély hódolattal hallgatta a fenség tanításait, de nem a tiszta boldogság érzésével köszönte meg, a mikor a herczeg jelezte neki, hogy egy szerencsétlenség esetére ő maga – a fenség – sajátkezű irással fogja vigasztalni anyját – a kinek mint rendes ember, a czímét kérte már is, de nem kapta meg. Egyebekben úgy maradtak, hogy az ujságiró jelentést tesz az ügy fejlődéséről és semmi érdemlegeset nem cselekszik, mielőtt ki nem kérné a herczeg tanácsát.

– Csak mindent csendesen, nyugodtan, mint igazi gavallérhoz illik. Az ok senkire sem tartozik… Előre is kikérem magamnak, hogy az én nevemet belekeverjék!

– Kivánsága szerint, fenség!

– Sem az enyémet!

– A méltóságos asszony kivánsága szerint!

Miután a szerencsétlenség úgyis megtörtént, a fiatal ember – contre cours – igyekezett magát a lehető leggavallérosabban viselni. Ám ebben a pozjában egy pillanatra megingott, a mint barátnéja után sompolyogva a nyakába borult!

– Nem engedem, nem engedem! Én elhivatom azt az embert, magamhoz hivatom, elcsináljuk az egészet. Reszketek érted; rossz előérzetem van.

– Nekem is. És legalább beteg ne volnék! Ha itt lennének a rendes segédeim. Mindegy. Ezen segíteni többé nem lehet: ez így van. És ha megmozdulsz, még nagyobb szerencsétlenséget okozol. Esetleg főbe kell magamat lőnöm…

A fiatalember kifáradt abban, hogy az utolsó néhány órában a más lényét, egy hozzá merőben idegent cselekedtetett és beszéltetett maga helyett. Talán ennek a fáradtságnak a következménye volt, hogy szemei megteltek könynyel és odahaza nedves szemmel, félig önkivületben várta az ellenfele segédeit. Hamarosan megjelentek azok: egy tábornok és egy magyar kuriai biró, a ki főképen grand seigneur és csak mellékesen itélt. Komoly öreg úr volt mind a kettő, szervezetét mind a kettő leélte és lényük, egész viselkedésük nem egyéb, mint emlék, vagy ha úgy tetszik; egy régebbi beidegzésnek a továbbrezgése. A katonát ezenkivül, bár nem heves módon, hatalmába kerítette gerinczének csendes sorvadása, a miről ő maga nem tudott semmit, bár rossz jelnek vette, hogy szédült, ha a lóra ült. A tiszteletreméltó, de fölöttébb szokatlan, kevés beszédű alak mintha a halál névjegyét hozta volna meg az ujságirónak. Hangja elfogódott, szívverése ki-kimaradt, a mint velök beszélt. Szerencsére hamar végeztek. Elégtételt kértek. Segédek gyors kiküldését. Ezenfelül kifejezték privát kivánságukat, hogy az egész ügy negyvennyolcz óra alatt elintéztessék.

– Itt idegenben… ha nem találnék arra való segédeket. Ha haza kellene sürgönyöznöm…

– Itt vannak katonatisztek.

– Köszönöm, majd magam keresek!

A beteg ujságiró jutott az eszébe. Még itt volt, reggel is látta. Igaz, hogy kalapját egy ujjával megérintve köszönt neki és nyilván nem szereti őt. De párbaj az más. Az ujságirók a legjobb segédek. A leggyengébb karakter is azonnal romantikus hős lesz, ha lovagias mandátumot kap a kezébe. És hihetetlenül ügyesek, a legszövevényesebb ügyet is megoldják sokszor – békésen. De vajjon az ő esetében ez lehetséges-e?

Hirtelen Anniera gondolt.

Ha lelke élvezni tudna még: az ujságiró mámorosra gyönyörködheti magát a helyzetben, a mely mindenkinek másnak kopott lehet, de neki friss, fordulatos és meglepő. Ki mellé fog állani Annie? A bátyja mellé-e, a kedvese oldalára-e? Lovagok, még a becsületesek és kemények is boldogan gondolnak arra, ha kedvesük értük dilemmába jut, szenved, vérzik, boldogtalan, – természetesen nem nagy időre.

«Ha megtudja, a milyen hirtelen, elszánt, vakmerő és nagylelkű, valami nagy botor dolgot cselekszik!» – így gondolkodott Annieről a fiatal ember és nem aggasztotta az, hogy a leány megveti vagy szakít vele, mert egy asszony védelmére kelt. Igaz, utóbb ezt magyarázni kell, de oly szépen, hatásosan és hasznosan lehet kimagyarázni később. De vajjon lesz-e később? Az ujságiró a verekedés után való időt nem látta.

Elméjét akárhogy erőltette: mint a fáradt és megsebzett túzok ott letopott és semmiféle hajrával nem volt felkergethető.

«Szegény Nuszi, szegény Nuszika, hogyan birja el ezt a helyzetet?» – így gondolkodott a fiatal ember és a mellett attól tartott, hogy a leány nem tud a helyzetről mit sem. Estefelé, hogy a beteg ujságirót üzte, látta nagyanyjával és testvéreivel a térzenén; tehát nem beteg többé. Vidám volt, a szemével csókot küldött neki a tömegen át, kezének egy mozdulatával hivta is. De a fiatal ember nem ment hozzá. És nem megy többé – talán – soha!

A gyötrődés karmai közé jutott hősnek fájt a gondolat, hogy a leánynak ne fájjon semmi. Valószinű, hogy e miatt – és még egy maga által sem tudott czélért – elhatározta, hogy ír neki, elbúcsúzik tőle. A czéh, a melyhez Asztalos Aurél tartozott, annak erkölcsei – vagy ha úgy tetszik erkölcstelensége – nem engedték meg neki, hogy végkép nemtelen legyen. Nem irta meg az igazat, csak sejtette:… «Még egy, vagy legfeljebb két nap és történik velem valami – nem is nagy dolog, de a mely megakadályoz, hogy valaha még láthassam magát. Úgy lehet, ez az utolsó irásom… A jázmint – tudja – mindíg a legjobban szerettem: egy szál jázmint kérek és kinyujtom érte a kezemet… A végzet, a véletlen hozta magával így és én boldog vagyok, hogy áldozata lehetek, főkép azért, mert ha becsukom a szemeimet, úgy látom, mintha e végzetnek maga lenne a szép, a jó, a halálosztó angyala… Isten veled szépséges, jóságos, pusztító angyalom!»

A miss kezén át, a szokott módon, másnap délelőtt küldte el a levelet és a választól valamely ismeretlen jót, vagy legalább valamely kombinácziót várt. De válasz nem jött; a miss nem jelentkezett és az ujságiró elhatározta: minden elhagy, minden összedől! Az elsötétített szobában feküdt, helyesebben fetrengett a diványon és gyakorolta magát kisebb bűneinek egyikében: becsmérelte az asszonyi nemet. «Mind egy! Ha még ujra kezdhetném, kihasználnám és elrugnám őket!» És valami gyülölet féle érzés lángolt föl benne, a mikor az ajtó halkan kinyilt és belépett rajta Annie, egyedül. Hozzája rohant, letérdelt eléje, úgy ölelte át:

– Eljöttem! – mondá tiszta hangon.

– Ilyen vakmerőséget! Istenem, ha megtudják…!

– Tudják meg. Nem is nagyon titkolództam. Ha megkérdeztek volna hová megyek a miss-szel, meg is mondom. Nem kérdeztek. Így jöttem.

Fátyol sem volt a leányon. Arczát mindenkinek megmutatva, bizonyára emelt fővel jött be a hotel ajtaján. A misst leültette a foyerben s biztos, gyors lépésekkel fölment a szerelmeséhez, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

A fiatalember kibontakozott a leány karjából, felugrott a diványról, nyilván azért, hogy futó – és rejtett – pillantást vessen a tükörbe: a külseje rendben van-e. Nagy szőke haja homlokára csapzott. Annie máris meglátta, hátrasimította:

– Mi bajod, mi történt? Valami bünt követtél el és most meg kell halnod?

– Bünt, én? Férhet én hozzám bün? Nem is komoly, föl se vegye, bánom, hogy írtam, ha ezt tudtam volna… menjen haza!

Annie leült a diványra:

– Nem, itt maradok. Tudni akarom, mi történt és mi fog történni!

– Tudni akarom, mi történt…

– Semmi. Ha erőszakoskodik, meg is mondhatom. Egy kis verekedés – nem az első – holnap.

– Értem! – mondá a leány és szivére szorította a kezét, a mely a boldogságtól és gyötrelemtől kiszakadni készült.

A fiatalember nem felelt. Csak – meggyőződés nélkül – nemet intett a fejével.

– És kivel? Mondja meg kivel? – A comtesse egy lengyel mágnásra – uhlánus tisztre – gondolt, a ki szerelmes volt belé és a ki többször kijelentette, hogy alkalmilag rosszul fog bánni a szapora-szavú magyar fiatalemberrel.

Asztalos Aurél – mint gentlemanhez illik – megtagadta a feleletet. A lány pedig, mert veleszületett érzéke volt a gavallérság iránt, nem kinozta és nem akarta lebeszélni a verekedésről. Inkább tanítgatta:

– Csak nyugodt légy. Tudom, hogy az lész. Egy igazi férfinak – neked – ez semmi. Csak vedd czélba jól, előbb lőjj, a szivébe, hogy ne sokat szenvedjen szegény… Akárhová, gyülölöm, biztosan az az oka, gyülölöm, gyülölöm! Csak a kis bátyám veled lehetne, nyugodt lennék. Mért nem ő a segéded? Szólok neki. Egész nap úgy sem csinál most egyebet, czélba lő lent a katonáknál a völgyben. Tegnap minket is levitt, hogy lássuk. A porosz papir katonának már nincs feje, mindig csak arra czéloz és behunyt szemmel is mindig talál… Szóljak neki!

A fiatalember szívverése hallható volt, a mint a leány elhallgatott. Szerencsére arczának színe nem volt értékelhető a homályban. Ajkát nyitva kellett tartani, hogy lélekzeni tudjon. Minden erejével küzdött az ideg-láz ellen, a mely környékezte. Égő és nedves szemmel némán nézett a leányra, a ki egy-egy pillanatra egészen olyan volt, mint a bátyja, úgy, hogy a fiatalember megrettent tőle, sőt gyülölte is. És ebben a szivettépő, elmétzavaró helyzetben valami gyáva bosszúvágy riadt föl benne: e tiszta és büszke virágot letörni, szeretőjévé tenni e félelmes, talán utolsó délutánon. Ám a férfinak az a vágya is fáradtan, nehezen, alacsonyan szállt és alighogy felriadt, már el is pihent. Megelégedett azzal, hogy kinos gyönyörűséget szivott a gondolatból; ha most egyszerre mindent megmondana! De nem volt ilyen becstelen, csak kinozta a leányt:

– És mit fog csinálni, ha meghalok?

– Maradok a felesége, – lány. A sírját diszítem; az emlékeknek élek!

Hogy a leány el tudta képzelni az ő halálát és annak egyszerű, becsületes bevallása megint csak fellázította a férfit. Gyanakodva, éhesen, pusztítni vágyón, mohón nézett Anniere, a ki kissé megzavarodott, lesütötte szemeit és halkan kérdé:

– És neked rossz sejtelmeid vannak?

– Biztos vagyok benne, hogy nem látjuk egymást többet!

– Nekem is azt sugja valami – mondá a leány száraz szemmel, de elfuló beszéddel.

Elhallgattak. Ám a csendben nem a halál gondolata rejtőzött, bujkált, rezgett és villant, hanem az életé. Forró arczát a nőcske hozzászorította a férfi hideg képéhez és egészen érthetően szólott:

– Ha neked el kellene menned, mielőtt a feleséged lettem volna… Majd megőrültem ebbe a gondolatba, mielőtt idejöttem. És azért jöttem, hogy a feleséged legyek, most, ha akarod…

Hozzája bujt, elomlott rajta, bűbájos testének romantikája elérkezett az önfeláldozás forró – és forduló – vágyához. Remegtek mind a ketten és a leány gondolkodni aligha tudott többé. Egész lénye átváltozott egy nyitott szivvé, a mely kitárva várja a csudát:

«… A feleséged akarok lenni most… azért jöttem… A sötét, kietlen utra vidd el magaddal… Légy boldog, a legboldogabb elébb!»

A legpoétikusabb leányok sem gondolkodnak mindig poétikus formában. Földi lények, emberek ők is. Ám a ki köztük a legegyszerűbb, az is keleti szimpompájú fantáziával látja a nagy csuda elkövetkezését. És ebbe szédült Annie is és ezért nem tudott mást mit tenni, mint belefurni arczát a férfi nyakába és elhaló hangon a fülébe sugni:

– Végy el, végy el!

A férfi pedig öntudatosan szorította magához:

«Eh, éljük ki ezt a nyomorúságos világot, a legszebbet a mi benne van. Aztán legyen mindennek vége!» – így kiáltott fel összedült lelkében és feledést meg bódulást remélve a mámorban, a leány ajkába forrasztotta ajkát. Megszédült ő is – mert a világot éltető titok mindig ujra kezdődik – ám e szédületben, a csókok viharában és összekeveredésében, a szerelem irtózatos és édes hullámaiban: a szíve mélyén danse macabre járt, a halál lejtette folyton pergő, soha meg nem álló tánczát. Mint kisérő ének, valami összekuszált ritmusu vers is hangzott hozzá: a kezdete érthetetlen volt, de a vége szinte kivágódott: «Az életednek ára ez és nemsokára vége lesz!» Halál és vers ilyenkor! A fiatalember előbb költő volt, szegény!

… A férfi szólalt meg elébb:

– A miss, mit csinálhat lent a miss!?

– Nem bánom én! Aludni akarok egy keveset. Itt.

– Valaki kaparász az ajtón!

Nem volt senki. De egy pár percz mulva az ajtó mögött csakugyan fölhangzott az angol nő csendes kétségbeesése:

– Annie, Annie!

– Azonnal, megy!

Ment. Oly büszkén és bátran, mint a hogy jött Ám tekintetének tisztaságába, mintha valami új, idegen szín remegett volna meg. A csodálkozás zavara volt ez? Valamit nem értett, valamit kérdett? Ám lelkének e megriadása nem tartott csak egy pillanatig. Nemes, gőgös és elszánt leány volt, abból a fajtából való, a mely oltár előtt, a mikor esküszik, oly hangosan mondja ki az «igen»-t, hogy hallja az egész templom…

Kezet szorított – jó erősen – a férfival és hangosan szólott:

– Isten veled. Az uram lettél!

A fiatalember kezet csókolt és halkan mondá:

– Nem lettem az. Bátran férjhez mehetsz, ha…

Az ajkán volt a mondat: «ha a bátyád lelő, mint egy kutyát!» De bátorsága nem volt ehhez a gazsághoz – mint egyébhez sem – és az ajtó is nyitva volt és előtte téglavörösre sírt ábrázattal a miss. Elmentek és az ujságiró egyedül maradt. És most érezte csak teljes összeomlását, most látta csak tökéletes plaszticzitással, mi történt vele. Áll a szoba közepén, nem tudta mihez fogjon. Leülni nem mert attól való féltében, hogy teste elveszíti minden akczió képességét. Állt mereven, téveteg, ostobán és a vágya az volt: ha futni lehetne innét! El messze, nyomorúságos, rossz szagú, kicsinyes és földhöz ragadt viszonyai közé. Egy meleg, füstös, de biztos pesti kávéházra gondolt mint ideálra. Ha még egyszer annak a nagy ablakja mellett ülhetne és nézhetné, hogy kint az utczán mint söprik az aszfalt porát a kövér ügyvédnék és más egyéb kövér zsidónék… Ha spanyol vagy ó-franczia történelemből vett drámáinak és jellem-vígjátékainak jambusait – mint a hogy szokta – kávészó mellett a márványasztalra irkálhatná, még csak egyszer!

Estefelé járt. Megjött egyik segédje, az ujságiró.

A másik ujságiró agyonczigarettázott hangja már a folyosón hallatszott. E különben rossz és feltünően szükmellű fiatal embernek különben is olyan vastag, erős és rekedt hangja volt mint egy dobos káplárnak, a ki hozzá van szokva ahhoz, hogy dobpergés közepette vezényeljen. Az ujságiró ezen a hangon beszélt és ehhez képest nem valami gyengéden:

– Gyönyörű verekedés, gyönyörű helyet találtunk, passzió… És lefőztük őket: minden ajánlatukba belementünk. Szó nélkül! Lássák, hogy mi egy ujságiró. Vontcsövüt ajánlottak: jó. Kis távolságot: jó. Nagy avanceot: tessék. Meg voltak hatva.

– Köszönöm.

– Nincs mit. A zsandár nagyszerűen viselte magát.

A zsandár volt a másik segéd. Egy csendőrkapitány; látszólag csupa pirosság, egészség, erő. Nemrégen az egyszerű őszinte jókedv maga, a kit egyszerre a legcsekélyebb ok nélkül elfogott a melankolia, napokig szólt, sírt éjszakákon át. Itt volt a fürdőben, hogy gyógyíttassa magát, összeakadt a beteg ujságiróval és az viczczekkel próbálta kezelni. Kevés vártatva az is feljött, hogy Asztalos Aurélnak átadja a jegyzőkönyvet és inkább szokásból, mint előrelátásból megirassa vele az úgynevezett «önvádoló» nyilatkozatot. Ez egy levél volt, a melyben a lovagias térre lépett ujságiró elismerte, hogy ügye körül minden az ő akaratával beleegyezésével történt és halála esetén sem a segédei, sem senki más nem hibás.

Asztalos Aurél gépiesen megirta és aláirta a levelet és erőltetett mosolylyal csak ennyit jegyzet meg:

– Tehát oly biztosnak tartják az urak? Hátha én terítem le az ellenfelemet? Úgy érzem, én lövöm le; most érzem, biztos vagyok benne!

Hit nélkül, izgatottan, szinte sértő élességgel beszélt. Haragudott a segédeire, különösen az ujságiróra, a kit ellenségének tartott és most bánta is, hogy a nyakát épp az ő kezébe adta. Gyanakodva nézett rá, nem tör-e az élete ellen irigységből, ki tudja, milyen okból?! Azután ez a búkóros zsandártiszt, a kinek ő és minden Hecuba! «Rosszul csináltam ez ügyben mindent, mindent!» Erre a végső eredményre jutott és tört erélyét valahogy össze akarta foltozni, ujra, jobban csinálni. Eldobni a jegyzőkönyvet, az egész eljárást, uj embereket szerezni… De csak az akaratnál maradt, és egy kis heveskedésben kiadta minden erejét:

– Úgy látom, engem itt mészárszékre akarnak vinni. Egy sértésért, a mit odahaza kölcsönös nyilatkozattal elintézünk. De én nem fogom magam hagyni. Én nem félek, nem tartok semmitől. Ki fél?

Az ajka fehér volt, szokása ellenére heves mozdulatokat tett, az asztalt verte. Aztán elcsendesedett, megkérlelte az urakat, megadta magát. Ember lett ujra: megmosakodott, átöltözködött átment a herczeghez, hogy jelentést tegyen ő fenségének. A főmagasságú úr előtt egy kis komédiázásra is volt ereje: mint egy katonatiszt, úgy jelentett. A fenség mindent helyeselt, és csak azt kötötte a fiatal ember szivére, hogy tépést, sok tépést és egy fazékba tiszta vizet vigyenek magukkal. És hogy a kommandóra vigyázzon; az a fő! Még csak Juli előtt kellett rapportra jelentkezni de sem nála – és egyáltalán senkinél – nem volt érzékeny a jelenet. A fiatal ember csudálkozva, sőt némileg irritálva tapasztalta, hogy az ő ügye – az ő ügye és itt senki sem hajlandó magára venni. Maga Juli is feltünően objektive viselkedett; igaz, hogy a fenség előtt és ágyban fogadta. A nép e keresetlen leánya a herczegnőktől megtanulta, hogy minden nagyobb emóczió után két-három napra ágyba feküdjék. Egy magas – és egy alacsony – társaságbeli babona szerint a szépség huzamos megtartására ez a legalkalmatosabb mód, ám Juli e babonát némi ténykedéssel is elősegítette. Ezekre az alkalmakra külön kifestette magát, kibontott, loknis parókát vett föl és abba piros és fehér leandert helyezett. Ellenben a rolettákat nappal is leeresztette, a villamos lámpásokat pedig meggyújtatta. Kissé polichrom ágyában – a paplana nyusztprémes fekete selyem, a párnája halvány violaszin – úgy feküdt mint egy bálvány és a fenség sohasem tisztelte oly erősen, mint ez alkalmakkor. Az ujságiró is elfogódott egy kissé, midőn belépett a különös szentélybe, holott ezüst kannákban fenyő meg violaillat gőzölgött. Rejtelmes, sőt tündéri volt itt minden, de a beteg józan és – alkalmasint fejfájása miatt kedvetlen – hangja magához térítette.

– Nos, – kérdé – megvolt már az a szamárság?

– Meg! – hazudott nagylelküleg az ujságiró.

– Nem történt baj? Tudtam, hogy nem lesz. Maguk mai férfiak okosak!

Valami kis gunyolódás volt a Juli haragjában. Az ujságiró szivesen elviselte azért a hálás és csudálkozó tekintetért, a mit a herczegtől kapott. Általában igen csinosan és méltóságteljesen viselkedett, a mi a fenségnek is annyira feltünt, hogy jutalomképpen karonfogta és bevitte a dolgozószobájába. Leültette és ő maga föl és alá járkált, meg-megállva a fiatal ember előtt, a kire hol igen haragosan, hol nagyon szeretetreméltóan, de mindig igen áthatóan tekintgetett. A herczegnek úgylátszik valami ötlete támadt és azon buzgólkodott, hogy azt formába öntse. Kezdetben csak rövid, fölöttébb rövid mondatokra szorítkozott. Majd egy hosszabba fogott, de azt hirtelen abban hagyta.

Az egész beszéd valami paraenezis-féle akart lenni; volt benne valami a vallás vigaszából, az erkölcs és a katonai bátorság dicséretéből. Egy ponton már-már beleszövődött egy kis szentimentálizmus is: a fenség kilátásba helyezte, hogy arra az esetre, ha a fiatal ember most el nem esik és ha egyáltalán nem hal el hamarabb, mint ő – a mi nem valószinü – akkor kötelességévé teszi a Julival való foglalkozást. Keresse föl gyakran, beszéljenek róla… A fenség nem volt jó szónok, de hogy jó szív, ezt ezuttal is megmutatta. Végül azonban – midőn a fiatal embert elbocsájtá – nem fogott vele kezet. Feledségből vagy babonából, vagy mert az ujságiró fölbuzdulva a meleg bánásmódon és elfeledkezve magáról, csaknem előre nyujtotta magáét?! És ezt az eljárást nyomban megróni férfias kötelesség?

A fiatal ember, hogy a palotából távozott, megint csak elvesztette ruganyosságát. Megpróbált vacsorázni. A legelőkelőbb helyre ment és a Samu frissen érkezett pénzéből olyan vacsorát rendelt, a milyent franczia nagy cocotteok, vagy balkán fejedelmek szoktak. Étvágy nélkül tömte magát; de bárha erőltette, hamarosan eltelt. Fölszedelőzött, hazament lefeküdni:

– Úgy is korán kell fölkelnem! – mondá hangosan és – szemben magával – gunyosan is. A mi nem igen sokszor történt meg vele eddig: most megvetette magát. És szeretett volna elszeparálódni attól az egyik lényétől, a melyet ostobának, ügyetlennek és a pusztulásba rohanónak ismert föl.

– Utálatos vagy, utolsó vagy! Fuj!

Megundorodott magától. Ámde épp ily mértékben kitört rajta önimádása is. Heves járkálása közben megállott és belenézett a szobája nagy toilette tükrébe:

– Asztalos Aurél! – szólította meg magát és kissé meghajolt.

Borotvált puha arczát a mint nézte és köszöntötte az ujságiró, nem öntudatát kereste. Az fix volt, meg nem rendült. A miért üdvözölte magát, az volt, hogy a visszatükröződő fejben ráismert a kis szabó-fiura, Asztalos Rellire. Arra, a ki tiz szem cseresznyét és egy nagy darab kenyeret vacsorált, vagy ehhez hasonló értéküt, idény szerint. A ki tiz évig meztelen lábbal járt odahaza és így – meg ingujjban – akárhányszor leszaladt a piacz boltba czérnáért, bélés-szövetért, daráért. Ugyanaz, a ki a katolikus tápintézetben nem egyszer vett tésztát a gyerekektől azon az áron, hogy tízszer engedte megfricskázni rendes és mindig takaros orrát. A nem zajos, de jókedvű, kissé alantas természetű, szükös viszonyok között élő mesterfiú volt ő most is és az a gavallér, a ki most bajba került, csak egy fölvett figura; alig van köze hozzá. Mért volt az ostoba, mért akart mindent és mért rontott el mindent? Módja volt hozzá, hogy kikerülje a helyzetet, holott egy rossz nő becsületéért koczkáztatnia kell egész életét – és a Relliét is – és nem vigyázott, elbizakodottságában fejjel rohant a falnak.

A szabófiúnak erős kedve támadt arra, hogy nehéz helyzetében ne kövesse a gentlemant.

«Nincs is jogom reá! Mit csinál akkor anyám?» Ezzel a kitünő kifogással élt, bárha ő is tisztában volt azzal, hogy nagyban és egészben nem ő tartotta édesanyját. «Véletlenül kerültem ebbe a világba» folytatta tovább magánbeszédét, «az ő erkölcseik nem az én erkölcseim. Más társadalom tagja vagyok; ott csak elélek és ez a fő!»

Az életrevaló kis Relli nem hagyta magát, kézzel-lábbal tiltakozott a fizikai megsemmisülés ellen. «Felvilágosító leveleket irok ide is, oda is; hajnalban utra kelek és a magam módja szerint élek tovább. Senki sem fog zajt csapni belőle. Az ujságiró? Csak meg kell kérni. Jegyzőkönyvet vesznek fel és abban megbélyegeznek? Ki fogja azt valaha prezentálni? Aztán mi közöm hozzá. Jól van, tehát nem való nekem a lovagias eljárás! Beteges ember vagyok, elnyűttem az idegeimet. De okvetlen szükséges, hogy lovag legyek? Mennyi kollegám él anélkül! Tekintélyünk egymás előtt így sincs, úgy sincs. Legfeljebb nem sértek senkit. Ovatosan élek. A természetem úgy is a béke. És ha akármi történnék is, lemészároltatni nem engedem magam!»

Relli nem beszélt magához dialektikával. Ám Asztalos Aurél sem volt ostoba lény; voltak ellenérvei:

«Próba, szerencse! A ki nagyot koczkáztat, nagyot nyerhet. Te találsz a szivébe, szerte robbantod! Még csak ez kell a karrieredhez. Magyarországon a ki párbajban megöl valakit: – «megcsinált ember». És a többi diadalod ehhez! Egy uj fajta sas szállt fel a horizonton: a világ bámul, tapsol és odaenged – ijedtében és csodálatában – a hová csak el akarsz jutni. Az első fiatalember lehetsz a hazában. Julitól irigyelni fognak a valóságos herczegnők és ki tudja… A mi pedig Nuszikát illeti, ő egy gyönyörű, de végtelenül könnyelmű kis leány. Köszönjék meg, hogy nem bántam vele úgy, a hogy más az én helyemben. Fáj, hogy fájdalmat kell neki okoznom; de nem én akarom. Belém akadtak erőnek erejével. És talán nem is azért, a miről szó esett? Kifogás volt az egész? Annie mellől, láb alól el akart tenni a bátyja? És egy szót se szólt volt a hugának. Ezek ilyenek; ezek képesek az ilyesmire. Hidegek és némák, mintha aczélból volnának. Mily gyönyörűség lehet őket egyszerre leteríteni. És lehet. A kezem remeg: de a szerencsém azért biztos!»

A mesterember fia fellángolt a haragtól és a türelmetlenségtől: oktalan, ábrándozó, elbizakodott dilettáns. Ez nem vers, ez nem frázis, ez mathematika. Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó, hogy süvít, süt, pörköl, egy ütés és – sötétség!

Asztalos Aurél elvágta a dialogust; nem birta tovább. Elfordult a tükörtől s arra vágyott, hogy mind a két én-jétől megpihenjen egy kissé. Körülnézett a szobában és tekintete az éjjeli asztalkára esett, a hol az aznap érkezett levelei voltak kikészítve. A levelezése az utóbbi időben rendkívül megnőtt; a levélirók valahogy megérzik, ki van en vogue és azt elárasztják. A mint az írások között turkált, megint megnőtt és jelentőségteljes lett előtte a mostani alakja. Átfutotta a jószágigazgató és a pártelnök aznapi jelentéseit: – kincsért sem lehet fogni ellenjelöltet, még öt nap és a képviselői megbizatás a kezében. Ott hevert a lapra vonatkozó szerződés is, aláírták az alapítók és vállalkozók. Ebben miniszteri fizetés biztosíttatott neki sok esztendőre. A régi szerkesztőjétől valóságos szerelmes leveleket kapott. Samu írt, hogy ne sajnáljon magától semmit; pénz van bőven. (Az öreg trafikosnéval a dolog rendben, máris ide adta a a takarékpénztári könyvét.) Az anyjának még Bécsből küldött egy fekete csipke fejkötőt, azt köszöni meg a szeretetnek annyira erős hangján, a mely már fáj. Meghivások, jelöltetések. (Sok egyesület máris megszimatolta.) Julinak egy aznapi, még felbontatlan levele, a mely olyan meleg volt, mint a milyen hideg ő fensége előtt való aznapi viselkedése. Egy kis tok volt mellette. A herczeg barátnéja opálköves arany inggombokat küldött és a gombokba bele volt már vésve a dátum, a melyen exponálta magát érte. Megint inggomb! Talán a fenség ötlete volt ez; de hogy készült el olyan gyorsan? A vésnököt állandóan magukkal hurczolják ezek?

Az ujságíró dühbe borult, megharagudott a szegény csinos kis tárgyakra, lesöpörte azokat a földre és később sem szedte föl. Ámde kisebb föllobbanásai nem birták eltéríteni generális érzésétől és az nem volt egyéb, mint a – félelem. Menekülni akart a helyzetből, de nem mert. És nem látta többé a módot sem: megcsinált egyénisége úrrá lett eredeti lényén, a szegény kis Relli le volt győzve. «Egy ilyen pozicziót itt hagyni oktalan félszből. Ilyen utálatos gyávaságba nem megyek bele!» Határozott Asztalos Aurél és átengedte magát siralomházi hangulatának.

Levetkőzött, eloltotta a világosságot, megpróbált szerelmes órákra gondolni, de tüzes golyók süvítettek körülötte, az ablak reszketett belé és a nyomukon megpörkölődött, majd lángra lobbant a takarója. Felugrott, felöltözködött és azzal a kifogással, hogy segédjét, az ujságirót még ma éjjel szerződtetnie kell a lapjához, elindult, hogy fölkeresse a kihalt fürdőtelepen. Nem talált reá sehol; kénytelen volt elmenni hozzá a lakására.

Egy alig pár lábnyi pallásszobában lakott a beteg ujságíró. Úgynevezett turista szobában, a melyben egy ember épen hogy kinyujtózkodhatik, de nem függőlegesen. A szűk ágyban ülni lehetett, de csak óvatosan. A mikor Asztalos Aurél belépett, kartársa egy ily ülőhelyzet elfoglalásában buzgólkodott, hevesen czigarettázva hozzá, mintha a füst erejétől is várna segítséget. Az éjjeli vizit nem lepte meg, épen csak papiros mellét és vézna lábát sietett elrejteni.

– Ne zavartassa magát, mindjárt megyek, csak –

– Valami baj van?

– Nincs.

– Nem tud aludni?

– Őszintén szólva, otthon nem.

– Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.

– Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.

– Nem akarom elvenni az éjszakáját.

– Nekem ugyan el nem veszi. Éjszaka én úgy sem alszom. A szemem a nappalhoz van szokva. Ha künn sötét van, izgatott vagyok. Csak azért fekszem le, mert nem tudok mit csinálni.

– Én sem. – Tudja, hogy egy lapom lesz?

– Bánom is én. Megint egy új üzlet.

A pozicziós ujságíró nem igen merte tovább firtatni az ügyet a kis ujságíró előtt, a ki egy ujságnál sem tudott megmelegedni. Azonnal ott hagyta, a mint valamit «észre vett». Semmi mód nem tudott belenyugodni abba, hogy egy hirlap nem mindig ideális intézmény, hanem gyakorlati vállalkozás is. Azt az elvet, hogy a közönség kegyét kell folyton keresni, gyülölte és az íróasztalokat verte a vastag botjával azon való dühében, hogy nem szereti mindenki elég komolyan a hazát.

Hallgattak egy pár perczig. Aurél – összekuporodva – leült az ágy szélére és szintén szenvedélyesen fujta a füstöt. A házigazda – alkalmasint kötelességérzetből – mégis csak megszólalt:

– Aztán hol lopták a pénzt? Különben ne mondja. Ne beszéljünk ujságról. Rossz nőkről beszéljünk.

– Az, az!

– De maga nem jól ül. Én majd fölkelek és maga feküdjék le. Egy kicsinyt mégis pihenni kell!

– Ha zavartatja magát, inkább elmegyek. Tudja mit, ez az ágy szűk ugyan, de ha nem alterálja, elférünk benne ketten is.

A rendes, a tiszta, az illatos ember bebujt a rendetlen, sokszor mosdatlan, beteg szagú ember mellé:

– Az ujságírónak még sincs más senkije, csak az ujságíró! – mondá bizonytalan hangon. Az ajkait nem tudta rendes módra kormányozni, meleg borzongással jött reá a láz. Az ujságíró megérezte:

– Süt a teste. Magát a hideg mindjárt ki fogja lelni. Ne főzzek groggot?

– Ne. Beszélgessünk. Semmi bajom.

– Mit is izgatja magát? Érdemes is! Meglássa nem lesz baj. És ha lesz is? Van-e szebb vég egy ujságíróra, mintha… Én boldog volnék, ha már ott tartanék: valamiért meghalni. Maga mégis csak egy elvért, egy ideálért áll ki és azért múlik el, ha elmúlik. – Én ugyan nem hiszem! Magának rossz sejtelmei vannak? Az hiba; az nem csal, – sokszor. De mindegy. Miről van szó? Arról van szó, hogy szépen, bátran, becsületesen, hozzánk méltóan fejezzük be, a mit némelyikünk nem mindig szépen és a mesterséghez méltóan folytatott. Az életet értem. De maga úgy néz rám, mint a ki nem érti az egészet. Túl lenni mindenen, az nagyon jó. A készülődés – úgy látom – nehéz egy kissé. Éppen azért, ha az ember már egyszer elkészült –

Asztalos közbevágott:

– Mondja csak János, mért haragszik maga rám? Vétettem én magának valaha? A háta mögött mindig a legnagyobb elismeréssel beszéltem magáról!

– Én, haragudni? Nem is láttam még külön; én magukat együtt láttam. Maguk az «Aurélok». Nem igazi ujságírók. Csak bejönnek hozzánk állandó vendégszerepre. Ezt a fajtát én nem szeretem. De ne beszéljünk róla. Magát, hogy megismertem… Erről se beszéljünk, mi? Ha akarja, elmondom, mit gondolok magáról. Azt, hogy egy csinos, nem jelentékeny keresztény fiatalember, a ki úr szeretne lenni. Egyéb baja nincs!

Mindketten erőltetve nevettek. Az ujságíró, – a kit Jánosnak neveztek – fölült az ágyban és mintha megbánta volna, a mit mondott, szeretettel nézett kartársa elborult arczára és ellágyult hangon szólott:

– Maga nagyon komolyan veszi ezt a saját ügyét. Ez a maguk baja és bűne. A másokét, a nagy sokaságét kell komolyan, a magunkét tréfásan, könnyelműn, mókával. Így ni!

A furcsa emberke most egyszerre kirugott a komoly hangból és azt mimelte, hogy ő egy fiatal majom, a ki társát, az öreg majmot bogarászsza, megszabadítja az alkalmatlan férgektől. A figura nem volt esztétikus, mert a kis ujságíró még azt is elmimelte, hogy a megcsípett állatkákat a fogai között összeroppantja.

Asztalos Aurélnak nevetnie kellett. János ujságiró abbanhagyta a tréfát. Lefeküdt ő is; vézna gyermek-karjait bozontos nagy feje alá helyezte és beszélni kezdett.

Az egyik ujságíró nyilván mulattatni akarta a másikat. Bizarr és bolondos dolgokat beszélt neki:

– Az ujságíró czéhből addig nem lesz semmi, a míg nem él coelibátusban, mint a római katolikus papság. Nőtlenségi fogadalmat kell tenni. Kötelező mindenkire. A jó istenről nem szólva, a katoliczizmus mindent ennek köszönhet. Az asszony, a gyerek, az egy család iránt való kötelesség, útját állja, sőt megellenzi a nagy kötelességeket. A hitvestárstól, a törvényes gyerektől nem lehet írni. A házas ujságíró ruhát ír, húst ír, kávét ír, pelenkát ír. Az asszony mondja otthon: «Maga szamár mért nem vette el. A pénzt el kell venni!» Ha kiadó volnék, mindjárt elkergetném azt a munkatársamat, a ki megházasodik. Biztos, hogy gyenge jellem, becsapták, nem tudott ellentállni. És milyen lesz még! Most már kétszeresen félti a bőrét; először nem magáért. És ez kifogásnak is jó. «Én igyam meg a levét?» Mondja és nem teszi. «Én hagyjam itt a helyemet, a biztosat, a meleget? Ilyen semmiségért?» A semmiség: a becsülete. Sőt nemcsak az övé: a másoké is. Sokszor annál is több: az igazság. A házas ujságíró olyan, mint a kutya, a melynek koloncz van a nyakán, kosár a száján. És miattuk megy visszafelé a világ. Hatalomra kaptunk, valamint a papok, úgy is viselkedünk, mintha azok lennénk és rosszabbak vagyunk náluk. A papok között mégis akadnak olyanok, a kik hisznek is. És közöttünk? Ők legalább fanatikusak. Mit teszünk mi? Minden művészetünket összeszedjük, hogy egy dologról az ellenkezőjét mondjuk el annak, a mit gondolunk. De a házasság a fő bűn. No meg a színésznők. A legszebb, legfrisebb rajongásokat foglalják maguknak. Minden színésznőt kihordatnék a határra…

Az ifju ember nyilvánvalóan nem volt rendszeres elme. De alkalmasint nem is akart ezúttal rendszeres szónoklatot tartani; inkább az volt a törekvése, hogy vendégét szórakoztassa ezen az éjszakán. Soha ilyen őszinte éjszakát, mint itt a havasok között. Valóban néma volt és valóban sötét, komoly éjszaka, a melynek – úgy tetszik – sohasem lesz vége. Az idősebb ujságíró mégis aggodalommal nézte az ablakot: mikor melegedik, ritkul odakint a feketeség. De most még csak sűrűsödött és az a fehérség, a melytől megrémült, csak a felhők mozgolódása. Fölsóhajtott: