SZÁZHETVENÖT HUSZÁR.

I.

(Jókai regénye. – Ki volt Herman János? – A Vilmos-huszárok. – A furcsa hirek. – A két rongyos zsidó beszélget. – Kászonyi Dániel. – A huszárok megesküsznek. – Ermisch kapitány.)

Százhetvenöt huszár! Ugyanannyi hős egy csoportban. Elszánva a halálra, a bujdosásra, a vértanuságra. Minő szép és minő szomoru lehet ennek az igaz története.

Jókai Mór leirja abban a regényében, melynek czime: »A kőszivü ember fiai«.

Kétszázhusz huszár elindul Bécs alól, hogy hazajőjjön imádott honába s itt ontsa vérét nemzetének ádáz ellenségei ellen. Baradlay Rikhárd kapitányuk vezeti őket. Kapitányuk hős, bátor, legyőzhetlen. A menekülő huszárcsapat száz akadályon tör keresztül. Fut, ha kell; – verekszik, ha ki nem kerülheti. Étlen-szomjan tölt napokat és éjjeleket. Ellenség, vizáradás, fölbujtott földnépe, árviz, nagy folyam, sziklás hegység, hózivatar, kigyult erdő tör életére. Embernek és természetnek minden ereje és ravaszsága megejteni iparkodik. Mégis hazajön utolsó emberig és utolsó lóig s itthon száz diadalt arat az ellenségen.

Igy irja a költő.

Istenerő van képzeletében. Szomoru a történet; fekete, mint az éjfél, melynek nincs csillaga. De a költő képzelete ragyogóvá teszi az éjfél sötétségét is. Az olvasónak szinte remeg a lelke a fájdalomtól s a dicsőség érzetétől, a mint a huszárcsapat halálos küzdelmeit a költő szemein át maga előtt látja.

Nem mese ez. Nem a költő álmodta ezt a történetet. Igaz történet ez. Minden szomoru részlete ugy folyt le, a hogy leirja a hires regény. Csak a Baradlay Rikhárd neve költött. És csak a történet helyszine van más vidékre áthelyezve. Nem Bécs alól menekült a huszár s nem az osztrák rónán, nem a March-folyón s nem a pozsonyi és trencséni Kárpátokon törtetett keresztül. De részletekben még gazdagabb, még szomorubb az eset, mint a hogy a költő elbeszéli. A regénynek nem volt szüksége az egészre.

Én ismerem az egészet. Most elbeszélem. A ki jól emlékszik a regényre, annak sok részletét nyomban felismeri az én elbeszélésemben.

*

Volt Veszprémben ezelőtt negyven-ötven évvel egy jámbor gabonakereskedő. Herman János volt a neve.

Származása odavaló volt-e: nem tudom. Azt se tudom: él-e még. Ha él: öreg ember lehet. Gyermekei bizonyára élnek s már meglett emberek és asszonyok. Kedves, vidám, beszédes felesége volt s ha jól emlékszem, több gyermeke volt. Utóbb Veszprémből elköltözött, de egész biztosan nem tudom, hová. Feledékeny az ember. A hogy szemeim elől eltünt: többé nem is gondoltam rá. De ugy rémlik előttem, Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra költözött. Veszprémi és szatmári és szamos-ujvári nyájas olvasóim, kik közelebb álltak hozzá, biztosabban tudhatják.

Közepesnél magasabb termetü, erős, egészséges alak. Bajuszszal és teljes szakállal. Kevés beszédü, szerény modoru férfiu. Fejét kissé lehajtva szokta tartani társaságban is, menésközben is. Foglalkozása is a szerény polgári osztályba sorakoztatta. Senki se sejtette volna róla, hogy huszár volt, szabadságharczunk hőse s a legdicsőbb bátrak egyike. Még bajusza se volt szemem láttára kipödörve soha.

Apró megyei tisztviselő voltam, a mikor vele véletlenül megismerkedtem. Megszerettem. Valamelyik elejtett szavából megtudtam, hogy neki is szerepe volt a függetlenségi hadjáratban. Addig incselkedtem vele, mig utóbb csakugyan elbeszélte átélt küzdelmei közül legnehezebb sorát. A hogy bajtársaival együtt hazamenekült Gácsországból, hogy kardját a magyar kormánynak, a szabadság ügyének felajánlja.

Sok jeles barátom volt dicső honvédeink egykori sorából. Bátrak, vitézek, derék katonák. A vidám társalgások, a barátságos összejövetelek beszédtárgya ötven év előtt rendesen a forradalmi harcz volt. Nagy tetteknek mindig akadt kitünő elbeszélőjük. De senkinek a története nem hatott meg jobban, mint az övé. A hogy ő szerényen, komolyan, részletesen előadta.

Hejh, ha akkor eszembe jutott volna, hogy iró legyek! De, ki gondolt volna arra? Csak egyetlen irót, egy igazi élő költőt ismertünk: Jókai Mórt. Ugy irni pedig ugy se tud senki. Nyomoruság volna ő mellette az irói tollat megfogni.

Azt mondtam Herman Jánosnak:

– Barátom, a mit maga nekem elbeszélt, az a mi dicső harczunknak egyik legragyogóbb fejezete. Elfelednünk ezt nem szabad. Irja le apróra s küldjük el Jókainak. Az ő lantja örökitse meg azt.

Elpirult. Ő irjon Jókainak! Micsoda vakmerőség lenne az! Szabódott, tiltakozott. De utóbb is addig unszoltam: ráállott. Nem valami fényes irással, de azért egy szerü, szabatos, tiszta gondolkozással, jó magyar nyelven megirta a történetet Jókai számára. El is küldtük, a kihez szólt, jó harminczhét év előtt, az 1867-ik év tavaszán. Jókai meg is köszönte, valamelyik lapjában közölte is a munkát s ama hires regényében fel is használta.

De csak röviden s a nagy történetnek csak egy-két megható részletét. De kiegészitem én, a hogy’ a hanyatló emlékezet megengedi.

*

Herman János 1848-ban a tizedik számu huszárezredben szolgált. Az ezredet ugy nevezték: a Vilmos-huszárok. Már több éve szolgált s akkor már őrmester volt szakaszában.

E huszárezred hadkiegészitő törzse ma túl a Dunán Székesfehérvár. Valószinüleg akkor is az volt. De a legénység még se annyira egy vidékből való volt, mint most. A legénység egy részét nem ugy ujonczozták, hanem az ország minden magyar vidékén ugy toborozták. Az ezredben hát volt legény az ország minden részéből, még Erdélyből is, a mely pedig akkor külön fejedelemség volt s nem Magyarország. Volt az ezredben az én vidékemből is, – egyet legalább, valami Kuti Ferkó nevüt, jól ismertem.

Az ezred már sok év óta Gácsországban feküdt Tarnopol vidékén. Közel Oroszországhoz, mindenütt az orosz határ mellett. Egyik százada épen Tarnopolban volt elhelyezve laktanyában. Itt volt az ezredes is Földváry István. A másik század innen délre harmincz kilométernyire Trembovla városában feküdt szintén laktanyában. A harmadik század még távolabb, valahol Bukovinában szintén az orosz határ mentén. Végül a negyedik század Zbarazban Tarnopoltól északra, mintegy husz kilométernyi távolban. Ez már az orosz határtól alig fekszik hét kilométernél messzebb. A jó magyar fiuk itt már szemtül-szembe megismerték az orosz kozákokat és dsidás lovasokat; gyakran ittak, gyakran verekedtek is velük a határszéli csárdákban.

A zbarazi századnál volt Herman János is, mint őrmester.

Régóta voltak már a huszárok Gácsországban. Régóta vágyakoztak onnan hazafelé. Akkor nem három év volt a szolgálati idő, hanem nyolcz év s ha az letelt: akkor is sokféle mesterkedéssel ott marasztalták a legénység nagy részét ujabb nyolcz esztendőre. Vastag bajszu, dörmögő hangu kemény legény volt már a huszárok nagy része, túl a harmincz éven, élemedett férfiak.

De azért csak vágyakoztak hazafelé.

Igazi magyar fiu nem szokik meg idegenben. Nem érti nyelvét, nem kedveli ételét-italát, nem dalolja dalát. Se polákkal, se oroszszal, se zsidójával nem tud barátkozni. A csárdája se olyan, mint az otthonvaló. Bora sincs. Pöcsét a pálinkás üvegjén. Asszonyának, lányá nak csókja, ölelése se olyan édes, mint azé volt egykor régen, otthon, a kit el kellett hagynia. Mi lett most már abból is nyolcz év mulva, tiz év mulva? Azt az egyszál czigányt se találja, a ki neki néha-néha elhuzta dalát hol egyesben, hol harmadmagával. Vagy jó szóért, vagy egy ital borért, vagy pengő huszasért, vagy egy jó hátbaütésért.

Más világ az mégis.

Az 1848-ik év április 15-én elvégre megkapták a napiparancsot, hogy az ezred hazamegy Magyarországba, otthon is lesz néhány hét alatt.

Azt is meghallották, mi ennek az oka.

A császár megszerette valahára a magyar nemzetet. Most már szabadság van otthon. Nincs többé ur, nincs többé paraszt, minden ember egyenlő fia a hazának. Nem deres ezentul a szegény ember jutalma. Nem kötéllel fogják a katonát. Mindenkinek megvan a megérdemlett becsülete.

A huszár lenézi a parasztot, kivált a polákot. Arra tanitják attól a percztől fogva, a mikor felhuzza a sarkantyus csizmát s felölti a huszárdolmányt. De azért most mégis eszébe jut, ő is paraszt sorból származott s ő is visszaszármazik majd az ő népe közé. De nem bánja, csak hazatérhessen. Inkább otthon szegényül, mint idegenben nyalkán.

Nem lehet azt az örömöt elmondani, a mit érzett a huszársziv az április 15-iki hirre. Az őrmester, Herman János, már félig-meddig tanult emberszámba jött, németül is tudott beszélni, mégis sirva fakadt, azután meg tánczra kerekedett örömében, hogy valahára hazajöhet. Tiz egész esztendő óta nem látta hazáját.

De azért most se látta hazáját hamarosan. Sokat kellett még addig szenvedni. Korai volt az áprilisi öröm. A bécsi kohóban uj és gonosz terveket főztek.

A zbarazi század huszárjai folyton érintkeztek a tarnopoli századdal. Ez közel feküdt. Ez kapta meg először a parancsot, hogy április 20-án induljon Magyarországba. De a mikor az indulás napja megérkezett; elhalasztották öt napra. Azután megint öt napra. Azután május közepére.

Egyik-másik század el is indult a nyár folyamán s jelentkezett is Mészáros Lázárnál, a magyar hadügyminiszternél. Ezek szerencsések voltak.

Akkor az ezred gyakran nagyobb volt, mint ma s némileg más volt a beosztása. Volt benne ezredesi, alezredesi s őrnagyi ezredosztály. Ennek divizió volt a neve. Minden divizióban két század, katonai nyelven eskadron. A huszár ezt a maga nyelvén svadronynak nevezte. Az alezredesi divizió első svadronyjánál volt Herman János őrmester. Az ő zbarazi századát nem eresztették haza békével. De nem eresztették az alezredesi második századot se, mely Tarnopolban feküdt az ezredtörzs székhelyén. Nem eresztették az őrnagyi divizió első századát se, mely Trembovlában és Czortkovban volt szálláson. De már a második század békességgel hazajöhetett Szadagórából és Sznyatynból, valamint az ezredesi divizió századai is Tlusztéból és Grzymatovból.

Bizony ezek pogány nevek. De hát át kell rajta esnünk, hogy a mi következik, jobban megérthessük.

A tisztikar nagyrésze, több mint fele, idegen volt; volt benne osztrák fölös számmal. Volt benne rajnai német, volt angol, volt lengyel. Volt magyar is. Az ezredes márczius óta véletlenül épen magyar volt. Földvári és bernátfalvi Földváry István Pestvármegyéből. Régi katona, régi huszár. Harczolt már a franczia háboruban is. Magyarságát nem vesztette el egészen, noha gyerekkora óta a Habsburgok katonája volt. Öreg szive megdobbant, a mikor a magyar dicsőségről volt szó. Néhány jó magyar fiu ennek köszönhette életét.

Elmult a nyár.

A magyar nemzet ellen Bécsben fölszitották, fölfegyverezték a nemzetiségeket. Oláh és rácz dulta, égette, öldökölte a magyart. Asszonyt és öreget se kimélt. De még a bölcsőben alvó csecsemőt se. Ki akarták irtani a magyarságot. Mindezt a magyar király nevében, a magyar király rendeletére cselekedték. A király hülye és gyámoltalan volt. Az egészről bizonyára nem is tudott semmit.

De a huszár se tudott Gácsországban. Ki mondta volna el neki ott az isten háta mögött, Muszkaország határszélén?

Egyszer azonban ugy ősz elején mégis furcsa hir jutott el hozzá. Azt suttogták, azt beszélték tisztek, altisztek, nyelves közlegények, hogy a Württemberg-huszárok honnan, honnan se, hazaszöktek. Nem nézhették tovább, a hogy’ nemzetünket irtják. Mirevaló a kard az ő kezükben, ha nem arravaló, hogy saját édes vérüket védelmezhessék? Fölkerekedtek hát Morvában vagy hol s egyenesen hazavágtattak s kardjukat fölajánlották Kossuth szolgálatára.

Ezt hallották meg a Vilmos-huszárok Zbarazban.

Mi ez?

Azt mondják: felhőtlen égből is leüt néha a menydörgős menykő. Bolond dolog, ha igaz. Lehet rajta csodálkozni. De még sokkal jobban csodálkozott a Vilmos-huszár azon, a mit hallott.

Megszökött a Württemberg-huszár? Igaz lehet-e ez? Ha nem volna igaz: nem beszélnének róla a tiszt urak. De beszélik már a zbarazi zsidók is. No, pedig a zsidó élete váltságáért se merne róla beszélni, ha nem volna igaz. A policzájok agyonütnék őket nyomban.

De azért hitték is, nem is a huszárok. Hanem a kételkedésre mégse maradt sok idejük.

Valami érthetetlen okból tisztjeik lassanként eltünedeztek. Ki Tarnopolba vonult, ki tovább is ment, ki nyugdijba menekült, ki beteg lett. Nem volt kapitányuk, nem volt egyetlenegy hadnagyuk se. Se hadfi, se tiszthelyettes. Még kezelőőrmesterük is Tarnopolban. Csupán egy főhadnagyuk volt, valami angol ember. A neve Crowther Eduárd. Ez is azért maradt ott, mert volt neki egy szép lengyel asszony szeretője. Ott lakott a város végén szép kastélyban vagy villában.

Ha tiszt nem volt: gyakorlat sem volt. Nem parancsol senki. A főhadnagy ott lebzselt a szeretője mellett. Bizonyára jobban mulatott nála, mint a gyakorlaton, kint a mezőn. A huszárnak nem akadt dolga. Reggeltől estig összeülhettek, pipázhattak és elbeszélhették egymásnak a világ sorát. Csak a lóról nem volt szabad megfeledkezni. Minden másnap kivitték a lovakat jártatni. S gyakran nem maradtak meg a gyakorlótéren, hanem elkoczogtak hol az orosz határ felé Novikinak, hol dél felé Szlachcziméig.

A mely napon nem mentek ki, arra a napra oktatást rendelt az angol főhadnagy. Volt köztük egy szász őrmester, erdélyi szász papnak a fia, utálatos osztrák érzésü fiu, Kossuthnak nagy gyülölője. Ezt bizta meg, hogy üres napokon, hetenkint háromszor oktassa meg a legénységet a katonai erkölcsökre.

Ez a jámbor zöld szász semmi más katonai erkölcsöt ez időtájban nem ismert, csak azt, hogy a huszárnak elszökni, zászlóját elhagyni, a császárhoz hütlenné lenni nem szabad. Császár az istene, zászló a szentsége, osztrákság a mennybéli üdvössége. A ki pedig mégis el találna szökni: annak a büntetése akasztófa. Nem is golyó. A golyót csak a tisztességes katona érdemli meg. Hanem gyalázatos akasztófa. El se temetik dög testét az anyaföldbe, hanem ott hagyják az akasztófa alatt kutyáknak, hollóknak, ragadozóknak zsákmányul.

Mind jól tudták ezt már a huszárok. Hiszen a fejükbe verték már szolgálatuk első féléve alatt. A mint a szász papfiu a száját kitátotta, már röhögni kezdtek. Nini, most megint az isten, a szentség, az üdvösség és az akasztófa következik.

Ez az oktatás pedig akkor kezdődött, a mikor a Württemberg-huszárok szökéséről megjött a hir. S folytatódott minden másodnapon, hetekig.

E miatt szünt meg a huszárok kétsége. Most már csakugyan igaz a hir. Ha igaz nem volna, az oktatóőrmester nem fecsegne minden nap a szökésről és az akasztófáról.

Csakhogy aztán a huszárnak magyar esze egészen másként szőtte-fonta tovább a gondolatát.

Megszöktek hát a Württembergek?

Bizonyosan nagy okuk volt rá. Nagy ok nélkül öreg huszár meg nem szökik tömegesen. Egy-egy ujoncz megugrik néha. Szeretőjét látni akarja még egyszer. S ha már dezentorrá lesz: nem is marad meg a békességes világban. Erdőbe megy, Bakonyba siet, felcsap Sobri Jóska pajtásának. Ily esetet lehet hallani. De hogy öreg huszár századonként szökjék: ily eset még nem volt a világon.

Mégis megszöktek a Württembergek?

Akkor hát mind hazugság az, a mire eddig oktatták a huszárt. Akkor az se igaz, hogy a császár szereti a magyarokat. Az se igaz, hogy boldogság uralkodik nagy Magyarországban. Hanem az az igaz, hogy otthon ölik, gyilkolják édes véreinket, a magyart.

De akkor meg nekünk is otthon kellene lennünk. Nekünk is meg kellene fajunkat védelmezni. Miért legyen különb a Württemberg-huszár, mint a Vilmos-huszár?

E körül járt most már a huszárok esze. Dehogy félt ő az akasztófától. Hiszen előbb meg is kell azt fogni, a kit föl akarnak akasztani. De a huszárt, a mig lova hátán ülhet s kard van a kezében, meg nem fogja semmiféle isten katonája. S azután régóta tart már a béke is. Le kellene már a rozsdát a kardról tisztitani. Hadd legyen az a kard megint fényes, megint véres.

Volt huszár, a ki nem sokat törődött a dologgal. De ilyen kevés volt. Legtöbbje elhallgatott, keveset beszélt, bajuszát pödörgette, nagyot gondolt, nagyot káromkodott. De meg nem mondta: miért.

Egyik őszeleji napon kirendelik őket katonai szemlére. Esett az eső, csak ugy zuhogott. Szép sorban felállnak a gyakorlótéren. Napiparancsot kapnak. Az van benne, hogy a császár báró Jellasich horvát bánt hűtlennek, ellenszegülőnek, gonosztévőnek nyilvánitja s minden rangjától és méltóságától, báni és tábornoki állásától megfosztja. Ezt adja tudtul vitéz katonáinak.

Hát jól van. Nevet is, káromkodik is a huszár. Bánja is ő, ha megnyuzzák is a horvát bánt. Tudja is ő, ki az a Jellasich. Hol van Zbarazhoz Horvátország? Ezért ugyan kár volt embert és lovat ily gyalázatos időben, zuhogó őszi esőben kizaklatni.

Ez azonban semmi.

Alig telik el kis idő: ujra ki kell menni a gyakorlótérre s diszben kiállani. Uj hadiparancs készült. Megint a császár nyilatkozik legmagasabb kiáltványban.

Most pedig azt kiáltja ki, hogy báró Jellasich bán ő nagyméltóságát visszahelyezi minden rangjába, tisztébe és méltóságába, kedvelt hive marad ezentul is, sőt biztosává teszi nagy Magyarország fölött, hadsereget biz rá, állitsa vissza a rendet s tanitsa meg móresre a magyarokat. A ki pedig neki szót nem fogad: az lázadó és pártütő, várhatja magára az akasztófát. Ezt is meg kell tudni az ő vitéz katonáinak.

Most még gonoszabb idő volt, mint a minapi kiálláskor. Még jobban zuhogott az eső. A szél is nagy erővel fujt onnan Oroszország felől. Vágta az esőt a huszárok arczába. Sárral, csatakkal lett tele a ló is a füle hegyéig.

Most már nem nevetett a huszár, hanem csak káromkodott. A ki fölmarkolta a világra azt a Jellasichot! Tiz nap előtt áruló gazember, most meg már, a mikor Magyarországot megrohanja, kedvelt hivünk és becsületes ember és derék hős?

Ejh-hajh! Czifra dolog ez nagyon! A huszárész mégis csak parasztész. Sehogy se érti a fejedelmek, kormányzók, nagy urak erkölcsét és eszejárását. A magasabb furfang ő előtte arabul van. Csak az a bizonyos, hogy valaki megbolondult. Vagy a bécsi udvar, vagy a tisztikar, vagy ő maga: a huszár!

De ő eszén van, azt jól tudja. Pipája csak ugy szelel, lova csak ugy megismeri, mindenféle szerszámát csak ugy látja, étele, itala, alvása csak olyan jól esik, mint azelőtt. Valahol másutt van a hiba. S talán nem is a tisztikarban.

Jön a szombat, megkapják a hetipénzt, mennek a piszkos lebujba pálinkázni. Huszan-harminczan is odatelepesznek a keresztes lábu hosszu asztal mellé. Beszélgetnek, dőzsölnek, adomáznak, nagyokat nevetnek.

Szomszédságukban két rongyos zsidó üldögél. Hosszu kaftánjuk, hosszu szakáluk, kusza bajuszuk, hamis szemük, a halántékjukon kacskaringósan lógó hajpamat. Bolyhos kalap a fejökön. A hagymaszag csak ugy ömlik ki belőlük. Az imádság czafatokban lóg ki mellényük alól. Valóságos gácsországi muszkazsidók. Iszszák a pálinkát.

Csöndesen beszélgetnek. Rá se néznek a huszárokra. Mi közük is lenne a vitéz urakhoz?

Azonban magyarul beszélgetnek. Egyik huszár nyilván hallja s tisztán érti.

Magyarul? Zbarázban, pálinkás lebujban? Muszkaország határán?

Csoda ez! Ügyelni kell arra, mit beszélhet két rongyos zsidó itt magyarul?

Hallgatóznak.

A két zsidó nagy dolgokról beszél.

A magyarok otthon pártot ütöttek a király ellen. Igaz, hogy a király katonái bujtogatják a horvátot, tótot, ráczot, oláht a magyarok ellen s ezeket ölik, pusztitják, sütik, pörkölik a császár nevében, de ha a császár ugy parancsolja, ebben is meg kell nyugodni. Ki zugolódnék az isten ellen? A császár szava pedig isten szava. A mit ő parancsol, az az igazság s az az üdvösség. De a magyarok nyakasak és bolondok. Most már még az itt lévő huszárok is hazafelé igyekeznek. Ime, a Vilmos-huszárok egyik százada is megszökött tegnapelőtt Trembovlából. De istentelen gonosz tettükért meg is lakolnak a huszárok. Csak a század fele tudott elszökni. A másik felét elnyomták, mielőtt elindulhatott volna. Szuván generális rögtön lefegyverezte. Kisült, hogy öten voltak a legénység közt a bujtogatók. A leggonoszabb köztük Pauker őrmester. Ezt az ötöt vasban vitték Tarnopolba az ezredeshez. Ha még föl nem akasztották őket, holnap vagy holnapután bizonyosan fölakasztják. Elrettentő példát kell mutatni. A század másik fele szerencsésen elszökött. Valami Belón nevü kassai származásu ember, nagyon okos és ügyes gonosztevő, pénze is sok van, ugy elvezette a két szakasz huszárt, hogy a generális nyomát vesztette egészen.

Efféléket beszélt a két zsidó. Jól hallották, jól megérthették az iddogáló huszárok.

A két zsidó fizetett, fölkelt és elment. Rá se néztek a huszárokra. De a huszárok utánuk néztek.

Azt mondja az egyik káplár Herman Jánosnak:

– Az áldóját, őrmester uram, meg kellett volna kérdezni, ki ez a két zsidó, honnan való, mit keresnek itt, hol tanultak meg magyarul?

Hejh, te huszárkáplár, sohse kérdezgesd te ezt. Verd ki a te lelkedből a kiváncsiságot. Gyereknek és asszonynak való az, nem a vitéz katonának.

Majd megtudod te azt előbb vagy utóbb, ki volt az a két zsidó. Talán csak az egyik volt zsidó s nem is mind a kettő. Talán Kászonyi Dániel volt a másik, a ki lelke gyökeréig tele volt minden császár és minden hatalmasság ellen izzó gyilkos haraggal. A kiben nagy lelkierők lakoztak és forrtak. A ki tudott minden európai nyelven beszélni. A ki először segitett felbujtani Bécset. A ki Bem tábornokot kiszabaditotta Bécsből. A ki bejárta az idegen földön levő huszárezredeket, hogy hazájuk keserü bánatát, fajuk kinos gyötrelmeit szivükbe vésse s őket véreik védelmére hazabirja. A ki hol posztóügynök, hol kucséber, hol drótostót, hol muszkazsidó volt, de tökéletes. A ki mindenkivel a maga nyelvén beszélt s a maga esze szerint. A ki éjjelét-nappalát, egészségét, fiatalságát a szent ügynek szentelte. Ázott-fázott, koplalt, árokparton hált, büzös lebujokban töltötte éjszakáit. A ki minden nap a halállal játszott hónapokon keresztül s nem pihent addig, a mig szentséges czélját el nem érte.

A ki nem pihent azután se, csak akkor, a mikor már vállára tette nehéz kezét a halál, hogy kénytelen volt rideg szalmazsákjára lefeküdni, mert az anyaföld szivta már magába. A ki se nem kért, se nem nyert jutalmat senkitől, a kinél nagyobb hőst, nagyobb szenvedélyt és keserübb szenvedéseket nem szült függetlenségi harczunk s a kit akkor sem becsültünk meg eléggé, a mikor öreg koldus iró gyanánt itt lézengett köztünk.

Oh, te vad, rideg ember, te érdes hangu, te zsarnokgyülölő, te kopott mezü, te nevetni se tudó öreg Kászonyi: születik-e valaha ember, a ki a te életed igaz történetét megirja szeretettel?

Az iddogáló huszárok feje tele lett a két zsidó beszédével. De szive is. Most már nem nyugodtak addig, mig meg nem tudták, vajjon hát valósággal ugy történt-e Trembovlán, a hogy a két zsidó mesélte?

Október 20-ika körül volt az idő.

Jellasich táborát már szétvertük s Bécsig kergettük. Roth táborát csüstől, mindenestül elfogtuk. Még egy egere-patkányja se mehetett vissza Horvátországba. Seregeink Bécs felé közelegtek s az osztrák főváros közelében vivták harczaikat.

Mind igaz volt, a mit a két zsidó beszélt. Igaz emberek voltak azok, becsületes volt járatuk, csak beszédjüket meg kellett érteni – de visszájáról. Meg is értették a zbarazi huszárok.

Tarnopolból hamarosan megkapták a hirt. Az öt huszárt csakugyan visszavitték oda. Nem adtak volna életükért a zbarazi huszárok egy pipadohányt. Szentül meg voltak győződve, hogy hamarosan fölkerülnek a szárazfára.

De bizony mégse ugy lett.

Az ezredes, Földváry István, vén megcsontosodott katona volt, de magyar ember volt. Egy hétig bezárva tartotta az öt katonát, egy kissé meg is koplaltatta, kegyetlenül össze is szidta őket s azután kieresztette. Megkegyelmezett nekik. Takarodjanak vissza századukhoz, a melynek fele akkor már szerencsésen határainkhoz érkezett.

S a mikor tisztjei kérdezték, miként lehetett a hütlen huszárokhoz oly irgalmas, azt felelte:

– Mit akartok? Hiszen csak haza akartak menni, de ott is huszárok akartak maradni. Ha ily vén bolond nem volnék már, magam is csak oly bolond lettem volna, mint ők.

De ebből az irgalmas eljárásból a zbarazi Vilmos-huszár mást is gondolt.

Azt, hogy valahol a magasságban még a jó ezredesen felül is valami okból nagyon félnek.

Nem lehet az másként. Bizonyosan félnek.

Mert hogy a huszár összebeszéljen s szakaszonként, századonként megszökjék, fegyvert, ruhát, lovat magával vigyen s mindezért csak két napi elzárás legyen a büntetés, egyéb semmi: a magasságos uraknak nagyon meg kellett ijedniök valamitől. Azelőtt? Ég leszakadt, föld megindult volna, semmint kegyetlen halállal ne lakoljon az öt huszár.

Mást is vettek észre.

A botbüntetés elmaradt. Korábban, még öt-hat hét előtt is, minden szóért, minden semmiségért nyomban kijárt a tizenkét vagy huszonöt bot. Most e helyett elzárták a legényt. A mi csak boszuságot okozott a többi bajtársnak. Mert a bezárt legény lovát, szerszámát, a többinek kellett gondosan ellátni.

Csakhogy a huszár általában fura legény. Ha látja, hogy a fölebbvalók félnek, a szigoru bánásmód enyhül, a legények rendetlenségeire szemet hunynak: csakhamar ugy érzi, hogy ő az ur a világon s most már neki igazán nem is parancsol senki. Bajuszát még keményebben kipödri, pipáját foghegyre veszi, fejét hátraszegi, ugy lép az utczán, mintha toborzóba akarna kezdeni s a fegyelmet épen nem akarja régi mód szerint tisztelni.

A mi Zbarazban akkor azt jelentette, hogy most már a hazamenetelről is hangosan lehet beszélni. Csak épen az a kutyafülü szászpapkölyök, az az őrmester meg ne hallja, mert az bizonyosan áruló lenne s aztán kéz alatt agyon kellene lőni vagy vágni.

Október 25-ike jelentés napja volt. Az altisztek oda gyültek a kapitány lakására. Mindössze csak öten voltak. A többi vagy beteg, vagy fegyházban, a kezelőőrmester épen Tarnopolban. A kapitány se volt otthon, csak a főhadnagy előtt végezték a jelentést.

A mint ott ácsorognak, jön Tarnopolból egy ordináncz. S tudatja, hogy az első század onnan megszökött. Vele ment Szontágh Izidor hadnagy is. Ő biztatta fel s ő vezette el a századot.

Nem ismertem Szontágh hadnagyot. Nem is igen tudok róla többet, mint a mit Herman Jánostól hallottam. Ő ugy emlékezett: Frigyes volt a neve, de az ezred történetéből ugy olvasom: Izidor. Herman azt mondta róla: pesti születésü, ritka becsületes ember, jó tiszt, szerette katonáit, a legénység rajongott érte, bátor, sőt vakmerő, többször harczolt vele, többször látta és bámulta a csatában. Ha óvatosságra intették, azt szokta mondani:

– Az a golyó, melyet az én számomra öntöttek, megtalál mindenütt. Más golyó pedig ugy se talál meg.

Igazhivő török mondása ez.

Világosnál fogolylyá lett. És pedig nehéz fogolylyá. Herman János Aradon látta utoljára, kifosztva mindenéből. Az ily tisztek iránt, a kik előbb a rendes hadseregnél voltak, nem ismert könyörületet a hóhérlelkü osztrák. S ő azonfelül egész század huszárt is hozott át a honvéd-hadsereghez. Kufsteinba vitték 18 esztendei várfogságra.

Él-e még: nem tudom. Többé e történet folyamán nem fordul neve elő. Névtelen dicsősége maradjon fönn e szerény följegyzésem soraiban.

Visszatérek a jelentés további lefolyására.

Az altisztek elbeszélgettek a tarnopoli ordinánczczal. Mit beszélnek a legények Tarnopolban? Mit csinálnak a tiszt urak? Üldözik-e keményen a menekülőket? Mi lesz már ezentul a magyar katona sorsa?

Társalgásközben várják a naposkáplárt: mikor mehetnek már jelentésre a kapitány elé?

Jön egyszer a naposkáplár. Tudatja, hogy a kapitány nincs itthon. A jelentést Crowther főhadnagynak kell megtenni. Ő pedig nem jön ide, szeretőjénél van, oda rendeli az altiszteket rapportra.

Ezt már a huszár gyomra sem állta. A lengyel menyecske villája messze volt. Az utczák kövezetlenek, bokáig kellett az őszi sarat gázolni. A jelentés helye a kapitány lakása. A főhadnagynak oda kellett volna jönni.

A huszárok elkezdtek ugy a bajuszuk alatt morogni.

– Micsoda? Mi menjünk seregestől a főhadnagy ur szeretőjéhez? Nem ez a rend. Eb megy oda. Nem megyünk!

Herman János őrmester nagy szót ejtett ki a száján.

– Hát inkább jönnétek haza Magyarországba? Én oda is elvezetlek benneteket.

Mint a villám, ugy csapott rájuk a szó. De nyomban kitört belőlük az öröm és elszántság.

– Oda elmegyünk. Vezess!

– Jól van, bajtársaim! Elmegyünk. De előbb jól meg kell gondolni a dolognak elejét-hátulját. Estére jőjjetek hozzám a szállásomra. Ott meghatározzuk a tennivalót. Most pedig mégis elmegyünk a főhadnagy urhoz. Ha onnan elmaradnánk: mindjárt észrevehetnék, miben törjük a fejünket.

Okos beszéd volt. Szót fogadtak. Odamentek Crowther Eduárd főhadnagyhoz.

A főhadnagy katona volt, de angol volt. Először ugy beszélt hozzájuk, mint katona, – azután ugy beszélt, mint angol.

Hosszu beszédet tartott.

Először is tudatta velük, hogy Tarnopolból az ezredes első százada megszökött. Tehát igazat beszélt a két zsidó is, az ordináncz is.

Azután elmondta, hogy minő szégyen, gyalázat ez az egész ezredre. Hütlen megszegése a katonai eskünek, folt a büszke lobogón. El nem hitte volna soha, hogy magyar huszár ilyesvalamire vetemedjék. Gondolják ezt meg jól a huszárok.

Nem káromkodott, nem tombolt, nem toporzékolt, nem szedte le a csillagot az égről, nem mivelte a huszárok apját-anyját s valamennyi szentjét. Angol embernek ez nem szokása.

Végezetül azzal zárta mondókáját:

– Különben hallják meg kendtek azt is, hogy én a lova farkához nem köttetek egy huszárt se!

Hát ez is mondott szó volt. Érthetett belőle, ki mit akart. A huszárok azt értették, a mit legjobban szerettek.

Estefelé az őrmester szállására összegyültek. Mind az öt altiszt együtt volt. Volt valami kevés innivalójuk. Pipaszó mellett folyt a beszélgetés. Körül se kellett tekinteni: nem hallja-e meg a szót valaki. Nem tudott ott magyarul senki, csak az öt huszár.

Egyszerü ártatlan lelkük talán nem is sejtette, mekkora végzet az, mely ott lebeg fejük fölött s ott leskelődik köröskörül életük és haláluk fölött.

Herman János kezdte a szót.

– Öten vagyunk bajtársak. Mindenki mondja el egymásután a gondolatát, mikor induljunk, mekkora készséggel lássuk el magunkat, kiket vigyünk, kiket ne vigyünk magunkkal, merre menjünk?

Egymásután mindenki előadta a maga tervét. Utóljára az őrmester állott elő a magáéval. Ebben nyugodtak meg egyelőre valamennyien.

Holnapi napon, október hó 26-án esti nyolcz órakor lesz az indulás. Nyolczra készen legyen mindenki. Teljes felszerelésben minden huszár. Széna, zab annyi, a mennyit a ló elbir. Szegről, pótlék-patkóról se feledkezzék meg senki. S minden kenyerét magával hozza mindenki. Tarnopolon mennek keresztül. Ott vezet át a legegyenesebb út nagy Magyarországba. Ott van a zászló is az ezredes lakásán. Azt a zászlót magukkal kell vinniök. Hiszen szent esküjök szállt az égbe, hogy azt a zászlót soha el nem hagyják. Azt az esküt meg kell tartani.

Eskü!

Most is meg kell esküdni az öt bajtársnak egymás között. Áhitatos lélekkel, komoly, férfias elszántsággal. Habár ez az eskü ellenkeznék is a zászlóesküvel. De nem ellenkezhetik. Egy istenünk, egy életünk, egy halálunk, egy hazánk, egyetlen édes szenvedő nemzetünk. De minden életünk és halálunk imádott magyar fajunké! Minden más eskü istentagadás, szentek káromlása, lélekkárhozat, kegyetlen gonosztett.

Megesküdtek együtt, egyszerre mind az öten.

A pipát letették az asztalra. Letették a csákót is. Körbe álltak s megfogták egymás kezét jobbról-balról. Herman János mondta az eskü szavait, utána elmondta a többi.

– Mi hű bajtársak, Vilmos-huszárok, becsületes magyar legények, esküszünk az igaz istenre, a magyarok istenére, hogy mi ez idegen országból együtt, egyetértve, édes hazánkba visszatérünk, semmi veszedelemtől meg nem hátrálunk, senkinek parancsolatára vagy kérésére meg nem tántorodunk, utolsó leheletünkig haza igyekezünk, hogy életünket és vérünket édes hazánk és nemzetünk javára hiven feláldozzuk. Jól tudjuk, hogy nagy veszedelmek környékeznek bennünket, de azért eskünket megtartjuk, bajtársainknak hű bajtársai leszünk s őket semmi nyomoruságukban el nem hagyjuk, együtt küzdünk, együtt szenvedünk, együtt, egymásért lészen utközi halálunk – a ki köztünk elgyengül, támogatjuk, – a ki elmulik, eltemetjük, becsületes hirét, nevét hazavisszük. A ki előttünk járó lészen, hiven követjük, a ki vezet, annak szót fogadunk; kesergésre, panaszkodásra, mások kárhoztatására nem fakad lelkünk. Ugy áldjon vagy verjen meg bennünket a mi istenünk, a hogy eskünket igazán megtartjuk!

Azután a mikor bevégezték, még egyszer megszoritották egymás jobbkezét. De már akkor nem szóltak, nem beszéltek.

Igy hangzott esküjök. Nem pap, nem tudós ember csinálta, nem könyvből tanulták azt az esküszöveget. Csak az együgyü huszárlélekből, de hazafi lélekből sarjadzott az. Csak Herman János őrmester mondott később valamit.

– Hejh, bajtársak, sokszor esküdtem már a zászlóra, egyébre nem. Minden esküm igaz eskü volt, de a mai volt a legigazibb.

A bajtársak szemeinek villogása volt a tanubizonyság, hogy ők is igy vélekednek a maguk esküjéről. Pedig se pap, se feszület nem volt náluk. Csak a mikor az esküszózatot bevégezték, sarkantyujok pengése mondta rá az áment.

Szegény huszárok, vajjon megtudjátok-e tartani szent fogadástok?

Másnap, 26-án, délelőtt a szokásos naponkénti oktatást tartották a szakaszvezetők. A katonai kincstár nagy lóólaiban volt az oktatás. Mind az öt összeesküvő egy szakasznál jött össze.

Itt most az őrmester tartotta az oktatást.

– Fiaim, legények, bajtársaim! Tudjátok, hogy’ vagyunk. Ha nem tudnátok, elmondom. A mi szép huszárezredünk felbomlik. Van is már főtisztünk, nincs is. Senki se parancsol. Emlékeztek, hogy a tavaszszal Szent György napja előtt már megkaptuk a rendeletet, hogy haza megyünk édes hazánkba. Senki se tudja, miért nem történt ez meg eddig. De most már nem lehet várni tovább. Az ezredes ur svadronyja már Tarnopolból elindult. A mi türelmünknek is vége van már. Mi is sokan, jó bajtársak, fogadást tettünk már a tegnapi napon magunk között, hogy még ma mi is elindulunk. A ki közületek velünk akar jönni, szivesen viszszük magunkkal!

A legénység zajosan kiáltott közbe:

– Mind elmegyünk mi is!

Az őrmester folytatta:

– Jól van, bajtársaim! Igazi magyar huszár nem is tehet másként. Otthon is édes hazánkért harczolunk s zászlóeskünkben erre is megesküdtünk. Azonban mégis gondoljátok meg jól. Mi senkinek nem parancsolunk, senkit nem kecsegtetünk, senkit arra, hogy velünk jőjjön, rá nem beszélünk. Vessen számot mindenki saját lelkiismeretével.

A legénység megint felkiáltott:

– Számot vetettünk! Megyünk!

Az őrmesternek még sok volt a mondanivalója.

– Bajtársak! A kik elmegyünk: nem lakodalomba megyünk, hanem inségre, nyomoruságra, talán a halálba. Nem a vidám élet vár bennünket, hanem az éhség, futás, gyötrődés, ha pedig elfognak az uton: vas és akasztófa. Mert üldöznek bennünket éjjel-nappal, hegyen-völgyön, vizen és szárazon. Mindaddig, mig édes hazánkba nem érünk, a hol háboru lesz megint a sorsunk, vérontás a mindennapi mulatságunk. Senki minket balsorsáért ne okozzon. Minden bajtársunkat saját keserü elszántsága vezérelje.

De a legénység még most is lelkesen kiáltott:

– Készen vagyunk mindenre!

Az őrmesternek szivét elnyomta ez az elszántság. Egy köny hullott ki a szeméből. Azért folytatta kemé nyen:

– Bajtársaim! A ki itt marad: az is megesküszik az élő istenre és huszár-becsületére, hogy a mig mi el nem mentünk, utat nem nyertünk, addig nem szól senkinek és néma marad, mint a sírhalom. És megesküszik, hogy ha észreveszi, hogy az ittmaradottak közül valaki áruló, azt nyomban agyonlövi. És szent fogadást tesz arra is, hogy ha addig, mig mi felkészülünk, főtiszt jönne véletlenül ide: azt hozzánk be nem ereszti, hanem az ajtóban agyonlövi s akármit mondana: semmi szavát meg nem hallgatja. Csak istennek hisz ezentul és saját szivének és hű bajtársának. Ha pedig a főtiszt észrevétlenül mégis be találna lépni: életét el nem veszi, hanem lerántja, megkötözi s egy nap, egy éjjel elzárja.

Egy-két huszár elnevette magát:

– Ez már nem nekünk szól őrmester uram, mert mi itt nem maradunk.

Az őrmester igy végezte szavait.

– Most pedig legények, mielőtt megesküdnénk: kiadom a parancsot. S a ki áldója van ennek a kajsza-bajsza világnak, azt lelkére vegye mindenki, mert különben belétek üt a kacskaringós menykő, de azonkivül magam is. Senki a mai szent napon a lénungját kezébe nem kapja, hanem az ott marad a szakaszvezető bugyellárisában. Különben akadhatna olyan gézenguz, kákabélü, furukihányta, semmire se való, gyalogjáró kapczabetyár, a ki még ma is felöntene a garatra, még ma is felkeresné a babáját, még ma is beleveszne a pálinkás zsidóba s egy vagy más módon veszedelmet támasztana még ma is. De azért ma is keményen sétáljon az utczán s a korcsmába be-benézzen minden legény, mint a hogy’ lénung napján eddig szokta. Igy legyen, a mint mondtam, legények, azt a dörgő, morgó, csikorgó mennyei seregét az öreg apátoknak!

Furcsa szónoklat volt bizony ez! De az őrmester jól ismerte már a huszárt, kiváltképen az öreg huszárt. Arra a szóra, a mely csupa bölcseség és áhitatosság, nem ad az sokat. A mi a fődolog, a maga nyelvén kell azt neki megmagyarázni.

A huszárok nagyot bólintottak erre a beszédre. Ez már igaz mondás. Mert ámbátor a lénungjáról le nem mond valamennyi szentek és megváltók kedvéért se s a babájának is szivesen megcsipné piros pufók arczát még egyszer, de azért a mai napnak mégis nagy sora van s egy napig már csak elvár, ha másként nem lehet.

– Most pedig esküszünk, bajtársaim!

A huszár egy esküt ismer: a zászló-esküt.

Ott van előtte a ragyogó zászló: a hősi vitézség jelvénye. Annyi áldás rajta, annyi véres csatáról, annyi hősi diadalról tesz tanubizonyságot. Ellenség kezébe nem került még soha, hulló vérével megvédte azt a huszár. Nem is kerül soha, csak a mikor minden huszár holtan fekszik már a csatamezőn. Diszben áll ki a huszár a téren, harsogó zene üdvözli, fényes tisztikar áll előtte főtisztekből, vezérekből. Istennek fölszentelt szolgája mondja az eskü szavait előtte s a huszár mély, dörgő hangján mondja a szavakat utána. Azután a vezér tart beszédet. Császárról, királyról, istenről, hazáról és hősi vitézségről és a huszárbecsületről beszél. S azután ujra felharsan a riadó zenehang és a vezényszó. Fordulj! Indulj! Magyar huszár vagy, a hatalmas istennek első katonája!

Csakhogy most nem volt diszszemle, nem volt harsogó zene, nem voltak ott főtisztek, hadvezérek, nem volt ott a ragyogó zászló sem.

Nem volt bámuló közönség. A diszes, tágas lóólnak még az ajtóit is bezárták. Csak egyik-másik ló forditotta vissza fejét a jászol mellől s nézte az összeesküvőket. Nem értette, mit akar az ő gazdája. A huszárlegényen se volt se dolmánya, se mentéje, s diszes csákója. Szennyes vászonzubbonyban volt valamennyi, a hogy szokás, a mikor a lóval bánik. Kitlinek nevezte azt a zubbonyt.

Kitliben esküt tenni!

Különös az. De különös volt az idők járása is. Más világ, más ember, más sziv, lelkeknek más lángolása. Valami csodás, valami szent és felséges káprázat az emberek lelkén. Elszántság, dacz, bánatos harag, a hazának égő szerelme, angyalszivek boszuja – leszámolni végre a háromszáz esztendős nemzeti fájdalmakért.

Letették az esküt. Letette mind a négy szakasz. Épen ugy, a hogy Herman János szakasza. Nyugodtan ment azután ebédjére minden legény. A szakaszvezetők is rendesen átvették a lénungot, csakhogy nem osztották ki. Majd később. Holnap reggel, a mikor már menekülő utjokban lesznek. Távol Zbaraztól és Tarnopoltól.

De nagy véletlen jött közbe, szinte fenyegető. Pontosan délben megjött a kapitány. Uj kapitány a második századosi rangban. A neve: Ermisch Frigyes. Származására rajnavidéki német vagy porosz. Már régebben szolgált a huszároknál, de nem a Vilmosoknál. Valamit tudott magyarul is.

Ez a kapitány délutáni 2 órára magához rendelte az összes szakaszok altisztjeit. Természetesen megjelentek s a kapitány előtt sorban felálltak. A jelenet részleteit különösen megtartotta emlékezetében Herman János. Ő a sor jobb szárnyán állt a kapitány balkeze felől.

Szép beszédet tartott a kapitány.

Elmondta, hogy ő is hive a szabadságnak s a népek jólétének; ő is szereti a magyarokat, ismeri is őket, kivált a huszárokat, a kik őt, mint jó atyjukat, ugy szerették, ugy becsülték. Ő is lelkesül azért, hogy a szép Magyarország boldog legyen s leküzdhesse ellenségeit s mihelyt ő felsége a császár azt parancsolja, ő is szivesen vonul be Magyarországra, hogy ott az oláhot, ráczot, horvátot s a haza egyéb ellenségeit eltiporja.

A huszáraltisztek csak hallgattak. Némán, merev, kemény arczczal néztek a kapitány szemei közé.

Ha a császár azt parancsolja! Jó reggelt, kapitány uram! Hogy’ adja a hátaslovát? Hiszen épen a császár parancsára öldöklik a magyart s pusztitják országát. De már, vitéz kapitány uram, mi majd csak hazamegyünk magunk, ha a császár nem parancsolja is. Sőt ha ellenkezőt parancsol is.

Ha a kapitány jól megnézte volna az altisztek kemény arczát: valami eféle gondolatot hamar leolvashatott volna az arczáról. De hát ő nem nézte meg, hanem egyenesen oda fordult Herman Jánoshoz:

– Adja kend kezét és becsületszavát, hogy ő felsége a császár parancsa nélkül az ezredet el nem hagyja s Magyarországba vissza nem megy.

Most akadt meg már Herman János!

A becsületszó nagy szó. Katonánál, huszárnál életnek és halálnak szava. Tegnap este ötödmagával esküdött hüséget hazájának. Ma délelőtt a négy szakasz huszárral együtt. Szive, lelke után ezt az esküt tartja. Élve-halva ezt az esküt meg nem szegi. Hogy adhassa most becsületszavát a kapitánynak?

Könnyedén nem is adta.

– Vitéz kapitány uram, olyan világot élünk, a mikor senki nem tudja, mit hoz a holnapi nap. A mikor senki se tudhatja: kinek higyjen. Jellasich ma áruló, holnap dicső hadvezér. Előttünk hirdették ki. Minden rend fölbomlott már. Ki parancsol, ki engedelmeskedik, azt se tudjuk immár. A mi ezredünknek is egyik százada itt, másika amott. Esküm köt engem, vitéz kapitány uram, mire adjam én becsületszavam?

Derék legény is volt Herman János, de kissé ravasz is volt. Elég bátor volt arra, hogy az első felhivásnak ellene szegüljön, de azt mégis elhallgatta: melyik esküje köti őt. A régi e vagy a tegnapi és mai?

De a kapitány elképedt az ellenszegülésre. Hiszen ez lázadás. Annyi mintha fegyverrel támadta volna meg főtisztjét. Joga volna nyomban agyonlőni azt az altisztet, mint a kutyát. Ilyen szörnyü esetről még nem is hallott a kapitány a maga katonaéletében…

Szerencsére, fékezhetlen dühvel és haraggal lett tele minden csepp vére. Odaállt az őrmester elé. Odahajolt hozzá. Orra majdnem az őrmester orrába ütődött. Kardját verte a padlóhoz s orditott, mint behemóth.

– Kend kutya lázadó! Kendet tüstént nyakig vasba veretem s Tarnopolba hurczoltatom. Kendet a lengyelek felbujtották vagy Magyarországból kapott levelet. Mi?

Odatartotta kinyujtott tenyerét az őrmester elé.

– Adja kend nyomban a kezét és becsületszavát?

Az őrmester eszén járt.

Belecsapott a kapitány tenyerébe s megrázta azt istenesen.

– Katonai becsületszavamra kijelentem, hogy se lengyelek engem fel nem bujtottak, se Magyarországból levelet nem kaptam három hónap óta.

Ermisch Frigyes vitéz kapitány ur rögtön magához tért s büszkén nézett végig az altiszteken.

– No, lám! Ugy-e?

Az altisztek előtt csak ugy tündöklött a kapitány sikere és hatalma! Pedig Herman János kissé megint ravaszkodott. Mert abban csakugyan igaza volt, hogy lengyel őt fel nem bujtotta s a hazából hivó levelet nem kapott.

Noha ily módon szerencsésen megmenekült a faggatástól: mégis sok gyötrelmet okozott neki ez a jelenet. Sohase hányta szemére senki, de ő jól érezte, hogy nem volt őszinte, nem volt igazán egyenes. Tizedik esztendeje szolgált már az ezrednél. Természetében is ott volt, de tiz év alatt meg is tanulta, mi a becsület. Ösztöne örökösen zajongott, hogy őszinteség nélkül nincs igazi becsület. Szerencséjére a napok és éjszakák izgalmaiban ösztöne elcsillapodott. De még élemedett korában, husz év mulva is, elpirult, a mikor erre a jelenetre gondolt.

Szegény fiu, te nem tudtál volna a királynak jó tanácsadója lenni.

Ermisch kapitány a nagy diadal után nyomban szomszédjához fordult. Ez valami Gojnár nevü altiszt volt. Készen árulóvá lenni, mindent nagyhirtelen elmondani. Azt is, a mi történt a lóólban s azt is, a mit esti nyolcz órára terveztek. A mint a kapitány hozzászól, jobb kezét odavágta a mellére s kemény hangon felkiáltott:

– Vitéz kapitány ur, jelentem alázatosan, én mindent elmondok, a mi a szivemen van!

No, most mindjárt lecsap a menykő!

De nem csapott le. A kapitány látta, hogy még nagy csomó altiszt áll előtte. Hát ő valamennyinek a szónoklatát végighallgassa? Mikor lesz ennek vége? Igazi katona ugy se szereti a sok beszédet. Még a magáét se, hát még a másét!

Rácsapott az árulkodó altiszt vállára.

– Derék legény kend. Különös gondom lesz kendre!

Nyomban elfordult tőle s a hitszegő Gojnárnak nem volt alkalma titkát kitárni.

Hát a szász pap kölyke, a Kossuth-gyülölő őrmester, a ki ott állott a balszárnyon szélről!

Verte a mellét, hogy ő igaz hive a császárnak.

Erre már nem volt kiváncsi sem a kapitány, se a többi altiszt. Ezt ugy is jól tudta mindenki.

A fenyegető véletlen igy ért véget. De a vezetők aggodalma tovább tartott.

Az udvaron állt már az egész század, várta a lénungot. Herman János és társai attól féltek, hogy a kapitány az egész századot is vallatóra fogja. Ez esetben halomra dől minden. Akadt volna egész sereg legény, a ki megvall mindent. A huszár előtt rettentő hatalom a kapitány. A kapitány az uristen. Még annál is több: a császár helytartója. A mit a kapitány parancsol: az a szentirás.

Csakhogy a kapitány semmi különös dolgot nem parancsolt.

Sőt nekem az a gyanum, hogy ez a kapitány nem ostoba ember volt, hanem jó ember. Németországi igazi német, nem afféle osztrák. Rajnavidéki hazájában megismerte s megszerette a népek szabadságát. Csaknem mindenből, a mit tett vagy mulasztott, az tünik ki, mintha tudta volna s jó szivvel látta volna: mit akarnak a huszárok. Hadd menjenek isten nevében arra dél felé orvul megrohant hazájuk védelmére.

Napiparancsa abból állt: mai naptól kezdve ő veszi át a század vezetését, – a lénungot megkapja minden legény; – a ki fogságban van, kiereszti; – elődje a század pénzéből megtakaritott hetven ezüst forintot, azt ő nyomban a legénység közt jutalmul kiosztja.

Ez kell a huszárnak. Hetven forint nagy pénz. Minden legényre majdnem harmincz pengő krajczár. Hiszen ez tiz napi lénung! Hol lesz a huszár már tiz nap mulva! Ugy se volt pénze. Arra pedig el voltak szánva, hogy utközben nem harácsolnak, hanem a mig győzik: készpénzzel és becsülettel megfizetnek mindent.

Jó az isten.

II.

(Indulnak hazafelé. – A zarubinczei izenet. – Zsurmay kapitány. – A lengyelek bucsuja. – Az első állomás. – A borkii gátszakadás. – Herman őrmestert meg akarják ölni. – A trembovlai huszárok. – A lengyel önkénytes. – A czorkovi eset. – Miért haragszik a paraszt? – Átkelés a Nyisztra vizén.)

Most már nem sok idő volt hátra az indulásig. Csak izenetet vártak még Zarubinczéből.

Kis falu ez, Zbaraztól alig öt kilométernyire. Valami ujabb keletü nemzetőrség volt ekkor Gácsországban és Zarubinczében lakott a nemzetőri kapitány. Derék lengyel nemes, előkelő földesur, a magyar barátságnak s a népek szabadságának rajongó hive. Napok óta biztatta már ő is a huszárokat a hazamenetelre. Az összeesküvő altisztek korán reggel kiküldtek hozzá egy huszárt, hogy adjon nekik biztos kalauzt, a ki elvezesse a huszárokat a Kárpátokig és küldjön attól néhány száz forintot is. Pénz nélkül, kalauz nélkül vészbe, nyomorba, halálba mennek.

Tőle várták az izenetet, a pénzt, a kalauzt. Esteledni kezdett már s még mindig nem volt itt, a mit vártak.

Október 26-án korán alkonyodik. Hat órakor már teljes sötétség. Herman Jánosnak nem volt maradása. Összejárta mind a négy szakaszt. Nem lesz-e baj? Nem bomlik-e meg az egész terv? Nem volt-e áruló?

Nem vett észre semmi gyanusat. A huszárok is ettek, lovaik is abrakoltak, minden kéz munkában. Minden készség málházva, csomagolva. Nyolcz órakor kellett indulni. Egy negyed órával előbb minden huszár a lován, indulásra készen. Egészben 130 huszár s 17 vezetékló.

Most már nem féltek senkitől és semmitől. Herman János adta ki a vezényszót.

– A kapitány ur lakására! Indulj!

A század odament a kapitány lakására. A kapitány nem volt otthon. A városi társaskörbe ment vacsorára, ismerkedni és udvarolni. Csak katonaszolgája volt otthon. Nyavalyás osztrák fiu, majd a nyavalya törte ki, a mikor a raktár kulcsát oda kellett adnia.

Kiszedték az éles töltéseket. Herman maga osztotta ki a legénység között. Egy csomó legénynek rongyos volt a csizmája, mindegyik kapott uj csizmát. Uj dolmány, mente és nadrág is volt a raktárban, a huszárság szennyes, rongyos, de azért az uj ruhát nem vették ki.

Miért?

Mert az a másé, az osztrák kincstáré, a császáré!

Óh, együgyü magyar huszár! Bizonyára nem jutott eszedbe, hogy az a más mennyit rabolt, mennyit fosztogatott a te szegény nemzetedtől háromszáz év óta! Az a csoda, hogy meztelen bőröd megmaradt. S te még most sem akarod, most sem mered az uj dolmányt magadra ölteni!

Vigyázz! Fordulj! Indulj! Neki a sötétségnek, neki a nagy bizonytalannak!

A lovak alig tesznek néhány lépést: megállásra ad jelt a trombitaszó.

– Mi történt?

A gondviselés mérhetetlen jósága beleszólt a játékba. Azok a szegény huszárlegények elindultak volna pénz nélkül, vezető nélkül, főtiszt nélkül, térkép nélkül, az utak, lesek, veszedelmek ismerete nélkül, Tarnopol felé, háromszáz kilométernyi utra, nagy Magyarországba. De megjött a zarubinczei izenet.

Herman János lovagolt az oszlop szélén. Szemközt jön vele uri kocsi a sötétben. A mint a huszárok elé ér, megáll. A kocsiban fölemelkedik valaki s hangosan a huszárok felé szól:

– Vilmos huszárok! Én vagyok a zarubinczei izenet.

Herman János s altiszttársai leszállnak a lóról s a kocsi mellé állanak meghallgatni az izenetet. Fontos és érdekes az!

Volt a Vilmos-huszároknál egy lengyel származásu hadnagy, daliás termet, lelkes fiu, nemzetünk lángoló hive. Függetlenségi harczunk történetében Zsurmay a neve. Eredeti lengyel családi neve Surmacki volt, keresztneve Leopold. Mint hadnagy épen 1848-ban vált meg az ezredtől, mert a tavasz elején nyugalomba vonult. A márcziusi dolgok után nem volt kedve többé az osztrák császárt szolgálni. Nálunk leginkább Bem oldalánál harczolt Erdélyben, Zsurmay Leopold néven ismerte csak a honvédhadsereg. Kitünő tiszt lett belőle, ha jól emlékszem ezredes. Októberben épen Zbaraz körül tartózkodott.

A zarubinczei nemzetőrkapitány igenis el volt határozva, hogy vezetőt is, pénzt is küld a huszároknak, de csak akkor, ha már ezek valósággal elindulnak. Elhatározásuk erejében ugyan nem kételkedett, de gondolt arra az ezer meg ezer akadályra, mely esetleg fölmerülhet s mely a szándékot dugába dönti. Az utolsó pillanatra tartotta fenn tehát a segitséget. Hiszen kudarcz esetén ő is nagy bajba kerülhetett volna.

Zsurmay az alkonyat sötétsége alatt már bement Zbarazba kocsijával. Megvárta, mig a huszárok lóra ülnek. Megvárta, mig a kapitánynál elvégzik dolgukat s a raktárból a szükséges dolgokat magukhoz veszik. De előállt akkor, a mikor már változhatatlan bizonysággal az elindulás hazafelé megtörtént.

– Hozzátok jöttem, Vilmos-huszárok s megyek veletek hazátokba. Karom, kardom, vérem és életem a tiétek és hazátoké. Ismerlek benneteket, szolgáltam köztetek. Van pénzem, térképem, elszánt akaratom számotokra, az utakat tudom és megtalálom. De csak ugy, ha biztok bennem, ha én leszek a század parancsnoka.

Ez volt a zarubinczei üzenet, a hogy Zsurmay tolmácsolta.

Az altisztek alig egy-két pillanatig tanácskoztak. Herman őrmester kimondta az itéletet:

– Legyen hát vitéz kapitány uram a mi vezérünk. A magyarok Istene hozta mihozzánk!

Zsurmay csak ennyit felelt:

– Lovat, nyerget!

S a mint lovára ült, kirántotta kardját s huszárai élére állt.

– Utánam!

Azt hitték a jó huszárfiuk, hogy majd ők az éjnek sötétségében titokban, észrevétlen osonnak ki Zbarazból. Nem lehet ám az! Lengyel lakja azt a várost, a kinek szive eltiprott honáért örökké vérzik, mint az istenanya szive keresztre feszitett szent fiáért. A lengyel jól tudta már, hogy a magyar hazamegy nemzete szabadságát megvédeni. Előbb tudta, mint maga a huszár. S a mikor a század megindult, egyszerre világos lett minden ablak, fényes lett az egész utcza; néppel, tömeggel, sokasággal tele lett a házak eleje; – aggok, kicsinyek, férfiak és nők és ragyogó szüzek pirult arczczal éltették a huszárt s a hős magyar nemzetet, a ki fegyvert fogott szabadságáért.

– Isten áldása legyen veletek. Legyen utazástok boldog, győzelmetek bizonyos. Miért nem mehetünk mi is veletek? Ha mikor diadalmaskodtok: el ne feledjétek Lengyelországot.

Zsurmay minden szót jól értett. Kemény arczán végig csurgott könyje. De mintha a huszárok szivét is megérintette volna a földindulás.

– Isten hozzád Lengyelország, nem látunk mi már téged többé!

Oszlopban ment a huszár, csak léptetve a kivilágitott városon keresztül. Mikor már kiért a városból, még akkor is hallotta, a mint utána zugott a két nemzet testvéri dala:

De a huszár is mély hangon dalolta a maga nyelvén:

Hajh, szomoru és mégis dicső kor, a mikor az elnyomott nemzetek édes testvér gyanánt szerették egymást. A lecsillapodott város mint az erdőzúgást, ugy hallotta a huszárok énekét a távolból, a sötét éjszakából.

Igy hagyta el a Vilmos-huszár Zbaraz városát 1848-ik év október 26-án esti nyolcz órakor. Csak a mikor jó messze kiért már, akkor kezdte rendezni, tarsolyába és kápájába elrakni a sok lengyel kalbászt és mézeskalácsot és rozsliszt-pereczet, melylyel a népség az utczákon át nagy szivességgel elhalmozta.

De Zsurmay nem a tarnopoli uton vezette századát. Az a katonai főút sokszorosan veszélyes lett volna. A város vége felé balra, mellékutczába vezényelt s onnan mellékútra Zarudzie felé. Meg is magyarázta altisztjeinek rögtön. A főuton okvetlenül útjukat állják s el is fogják őket. Ő ezért az orosz határszél mentében Bukovina felé mellékutakon akar haladni, igy biztosnak tartja a menekülést.

Négy jó legényt elvesztettek e miatt a menekülők. Hárman őrszem gyanánt álltak messze kint a tarnopoli uton s egyet utánok küldtek ordináncznak, a mikor még Zsurmay nem jelentkezett. Ez utolsó neve Hegedüs volt. Derék fiu, nagyon szerették. Ez a négy huszár többé nem is csatlakozhatott a menekülőkhöz.

Az első állomás Czernietov-Mazoviecki volt, kisded falu, jó 12 kilométernyire. Nem nagy távolság, a lovak is jó erőben, a legénység is jó kedvvel, nem is kellett volna megállani. De másrészt jó ok volt rá.

Az uraság várta itt a huszárokat. Zsurmay kijelentette, hogy neki be kell menni az urasághoz, de benne ne kételkedjenek, kisérjék őt oda. Herman János hatodmagával odakisérte. A kastély kivül volt a falun, termei kivilágitva fényesen s tele uri vendéggel, tündöklő szépségü asszonyokkal. Esti tiz óra tájban volt az idő.

A huszárokat nagyon szivesen fogadták, kivált mikor értésükre esett, hogy felsőbb parancs nélkül mennek Magyarországba. A gazdasági udvarban a legénységet is ellátták itallal s harapnivalóval, a lovakat is hevenyészett abrakkal. De nem ez volt a fődolog, hanem az, hogy Zsurmay kapott itt egy jó rendben kidolgozott utirendet, melyen a nappali és éjjeli állomások meg voltak jegyezve s az uton talált összes lengyel urak megnevezve. Ezek fogják ellátni a huszárokat, ezek jegyzik föl az ellátás költségeit. A költségeket majdan a diadalmas Magyarország fogja annak idején megtériteni. A becsület dolga ez.

Bizony a becsület dolga ez! Derék, jó lengyel barátaink rég aluszszátok már az örök álmot s várakozástok még mindig nem teljesülhetett. Porrá, hamuvá váltak már a huszárok is. Alig élhet közülök egy-kettő. De azért mi most is esennen várjuk, hogy nemes adósságunkat valamikor, minél előbb leróhassuk.

Egy órai pihenés után tovább mentek. Esős ősz járt, az utak fel voltak ázva, felfakadozva. A ló csülökig dagasztott a sárban. De menni kellett. Tarnopol közelében voltak, innen távozni kellett minél előbb.

Utjuk mellett nagy tekergéssel folyik a Gniezna patakja. Jókora folyó, mint nálunk a Hernád. Vize most kissé fel volt duzzadva. Borki fölött mesterséges halastó van, ennek gátján jó időben út vezet s ez útra tévedtek a huszárok. Ám a gát fel volt ázva, omlott, süppedt a lovak lába alatt, néhány ló le is fordult a gátról, bele is sülyedt a sárba, az őszi habarékba.

Egy embert és egy lovat se volt szabad elveszteni. Kimentettek, kihuztak minden lovat.

Éjfél volt az idő, felhős ég, kevés világosság. Keservesen jutottak el a zúgóig, a csapógátig. S a mikor oda jutottak: nagy riadalmukra akkor vették észre, hogy a csapógát dobogója nincs meg, elvitte a viz, vagy elvitték ellenséges kezek.

Most mit csináljanak?

Visszafordulni majdnem lehetetlen. A csapógáton kell átmenni.

A borki éjjeli őr segitségükre volt. Maga is egykor katonaviselt derék lengyel. Ő megmutatott a faluban valahol egy csürön egy óriási kaput, hozzák el a huszárok, keresztül teszik a zúgónak árkán, jó lesz hidnak.

Igy történt. Valami tizenöt vagy husz ló Zsurmayval együtt át is ment rajta. Ijedezve, toporzékolva, de mégis átment. Hanem a többi ló át nem ment az apostolok kedvéért se. Az éjszaka sötét, az út sötét, a kapu világos, a ló el nem tudta gondolni, miféle bolondságba viszik, megbokrosodott, nem ment.

Herman János leszállt a lováról s kantáron fogta a huszár lovát. A huszárt nem engedte leszállni, fogja a kantárt s használja sarkantyuját. Erős legény volt, 26 éves, zablatövön fejénél fogva huzta a lovat. Hátul pedig az éjeli őr dolgozott. Alabárdjának vastag, hosszu nyelét elvégre összetörte a lovak hátán. Képzelhetlen vesződséggel csak igy lehetett a lovakat egyenkint átvonszolni.

Vagy nyolczvan huszár átkerült már, de még mindig túl volt a csapógáton ötven. Éjfél rég elmult már, hajnali két óra körül járt az idő. Zsurmay elgondolta, hogy a nagy hajszának nagy zaja van. Fele falu már fölébredt s ott volt, ott bámészkodott a gáton. Tarnopol alig tiz kilométer nyugat felé. Tarnopolba Zbarazból is eljuthatott már a szökés hire. Ott nagy helyőrség van, üldözésre küldhetnek ki lovas századokat. Elhatározta, hogy a 80 huszárral megindul s a túl rekedt 50 huszárt sorsára hagyja. Egy huszárt oda küldött Herman Jánoshoz s közölte vele e szándékát.

Herman testben-lélekben ki volt már merülve. Szakadt róla az izzadtság, alig lihegett az órákon át tartott erőfeszitéstől, inai már elkezdték az ernyedést. El is volt keseredve. S ime, azt hallja, hagyjuk el ötven bajtársunkat.

Odaszól nagy lélekzetvétel után a huszárhoz:

– Hát te mit csinálnál?

A huszár neve volt Böszörményi Dani. Ő is altiszt. Egykor sárospataki diák, kemény fiu, mint a tűzkő. Igaz, jó, benső barátság kötötte Hermanhoz. Azt felelte:

– Én, Jancsi, a bajtársaimat el nem hagyom, ha megnyuz is a kapitány ur.

– Én se, Dani. Eredj oda az emberekhez, a hol a kapitány ur áll. A kapitány urnak ne szólj semmit, hanem vedd elő a pisztolyodot, huzd fel a sárkányát s kiáltsd ki hangosan, hogy a kapitány ur is hallja, hogy a ki előbb megindul, semmint minden bajtársunk megmenekül, azt agyonlövöd, mint a kutyát. S kiáltsd ki azt is, hogy ezt én parancsolom.

Ugy történt. Egy huszár se mozdult meg, mig az utolsó is át nem jött a kapuhidon.

Hajnali három órakor lett vége az iszonyu vesződségnek. Herman Jánost két huszárnak kellett tartani, hogy a képzelhetlen fáradtságtól el ne essék és a puha sárba el ne feküdjék. Jártányi ereje nem volt, lovára se tudott felülni. Husz év mulva is azt irta Jókaihoz küldött rövid emlékiratába e jelenetről:

»Ha valaha isten ellen vétettem, most leróttam, mert olyan dolgot végeztem el, a melyet elgondolni se lehet.«

Elvégre feltették lovára s a nyeregben meg tudott ülni. Ereje is lassankint visszatért. A reggeli hüvös őszi szellő már teljes erejében találta. Hiába, a fiatal kornak varázsló képessége van.

Ezután nagy utat tettek egyfolytában világos reggelig. De csak léptetve. Az út rossz, a lovak erejét kimélni kellett oly időre, a mikor a gyorsaságra lesz szükség. Az út mindenütt a Gniezna partján vezetett.

Reggel Smolanka táján nagy nemesi vagy grófi kastélyhoz jutottak. Az utirend szerint itt jóbarát várta őket, ide hát betértek. Minden huszárnak volt elég zabja, a legtöbbnek szénája is. Megetettek. S a legénység is reggelizett és pálinkázott.

Itt egy 15–16 éves uri rendbeli fiu jött hozzájuk. Lelkes arcz, tüzes szemek, lángoló lélek. Ott őgyelgett a huszárok közt s a régiekkel, a kik már megtanulták a lengyel szót, beszélgetett. Elkérdezgette: hova mennek, ki küldi és ki hivja őket, mit akarnak?

Egyik öreg huszár szóba állt vele.

– Senki se küld minket urfi, nem is hi minket senki, csak a haza. Tele van osztrákkal az országunk, csak azokat akarjuk egy kissé agyonverni.

Nagyot sóhajtott a fiu.

– Hejh magyar vitézek, én is szivesen elmennék veletek, ha lovat, fegyvert adnátok kezembe!

– Hiszen ha csak az kell!

Az öreg huszár jelentette Herman őrmesternek s ez Zsurmaynak. A derét fiut bevették huszárnak. Pénze volt elég. Jó katona lett belőle. A veszedelmes utat könnyü lélekkel tette meg a huszárokkal. A halálos órákban nem siránkozott édes anyja után. Ő is Bem közelébe került Erdélybe. Nevét az őrmester elfeledte.

Tovább mentek.

Ha a Gniezna partján maradnak; egyenesen Trembovlába jutnak. Ebből baj lehetett volna. Skomorochynál tehát letértek az utról Iwanowka felé. Délután négy órakor értek ide s jól látták jobbkézről nyugat felé Trembovlát a völgyben valami nyolcz-kilencz kilométernyire. Bár a nap már nyugvóra kezdett fordulni, Trembovla tornyai oda fénylettek hozzájuk. Itt is sok jó bajtársuknak kellett volna lenni.

Éjszakára egy nagy faluba értek s a falu közepén levő nagy korcsma udvarán helyezkedtek le.

Huszonnégy óra óta voltak utban. A mult éjjel semmit se aludtak. Egész nap keveset pihentek. A halastó gátjánál sok erőt vesztettek. Mégis nagyobb utat végeztek hatvan kilométernél.

De legényen, lovon meg is látszott. A ló nem szokta meg ezt. Huszonnégy óráig hosszu uton hurczolni lovasát s egész terhét, nem a közkatona lovának való. Sok ló nem evett s alig ivott valamit. Alig várta, hogy nyergét levegyék, csak elfeküdt oly gyorsan, mintha leroskadt volna.

A legénység is fáradt volt kegyetlenül. Huszonnégy óra óta nem aludt, folyton lóháton vagy a lovat kantáron vezetve gyalogszerrel. Sok legénynek se ital, se étel nem kellett. Csak letette fejét a lova mellett nyergére s aludt, mint a kősó.

Itt azonban mégis uj erőhöz jutottak.

A földesur nyomban fölkereste a századot s az egész legénység számára húst főzetett és süttetett. Kenyere ugy is volt, de azt is kaptak. Esti tiz óra tájban hatalmas lakmározást csapott a huszár. A lovak is megdörzsölve s kissé pihenve, vigan kezdték ropogtatni a takarmányt és az abrakot. A lovak száma azonban kisebb lett. Hármat az útban el kellett hagyni. Kettőt Zsurmay és a lengyel urfi ült meg. A vezetékló tehát tizenkettőre olvadt le.

Az őrmesternek, Herman Jánosnak itt komoly esete támadt.

Délután egy útszéli csárdánál itattak. Volt egy közhuszár, félig magyar, félig tót, mogorva sunyi legény. Beült a csárdába s kijelentette, hogy ő most már innen az istennek se megy tovább. Ő nem megy neki a veszedelemnek, hanem belovagol Trembovlába s jelentkezik ujra az ezrednél.

A ki ezt cselekszi: egyuttal áruló is lesz.

Az őrmester megfogta a két fülét s megrázta kegyetlenül, mint Krisztus a vargát.

– Vagy hű maradsz vagy meghalsz!

A legény megadta magát, elcsillapodott, megigérte, hogy ezentul szófogadó lesz.

De alattomos természete nem változott. Az egész uton estélig senkihez se szólt. Látszott rajta, gonosz indulata még mindig tart s boszun töri fejét. Egy-két huszár figyelemmel kisérte.

Ez volt a szerencse.

Az őrmester aludt, mint egy darab fa. Ő dolgozott a gáton legtöbbet, ő volt kifáradva legjobban, neki kellett a pihenés leginkább.

A sunyi legény fölkelt fektéből, pisztolyát kivette a nyeregkápából s ment az őrmesterhez. Alvása közben agyon akarta lőni az őrmestert.

De a két szemes huszár utána. Kezét elkapták, pisztolyát kicsavarták s egy ajtószár rekeszvasához odakötözték.

Zsurmay bent volt az uraságnál, az őrmestert keltették hát föl törvényt látni az orgyilkos fölött.

Egy-két altisztből, egy-két közhuszárból állt a hevenyészett biróság. A tárgyalás alig tartott három perczig. Tetten is érték, be is vallotta gyilkos szándékát, a büntetés: halál. Példa kellett.

Belátta a sunyi legény is: ez az igazság. Nem is igen nyugtalankodott, mikor az udvaron a kút mellé állitották, hogy ott agyonlőjjék. De akkor előállott maga az őrmester s igy szólt:

– Bajtársak, megérdemelné a nyomorult a halált. De kegyelmezzünk meg neki. Kitaszitjuk magunk közül, hadd menjen neki a világnak. Rongy életét ne pusztitsuk el. Minek az nekünk?

A bajtársak belenyugodtak.

Az orgyilkost kikötötték a kúthoz s ott volt reggelig, indulásig. Könyörgött, istenkedett, égre-földre esküdözött, hogy szánja-bánja vétkét, jó bajtárs marad ezentul, de már többé nem hittek neki.

Reggel a huszár-gunyát le kellett tennie. Pőrén, gyalog, ló nélkül, fegyver nélkül kikergették a faluvégre. Mehetett Trembovlába. Hirt róla ezentul nem hallottak.

Reggel még sötét volt, a mikor elindult a század. Jó előre az előörsök, jó hátra a hátvéd.

Egyszer csak előre rugtat a hátvéd és jelenti, hogy trombitaszót hall mögötte az uton. A ködben, sötétben nem tudja, miféle csapat, de lovasságnak kell lenni.

Zsurmay megállitja a századot és csatasorba rohamra fejleszti. Herman őrmester hat erős legénynyel visszafordul kikémlelni az ismeretlen csapat erejét és mivoltát.

Csakhamar megközeliti s meglátja a csapatot. Lovasság jön, de a ködben nem látja jól, miféle. Rájuk kiált, de a csapat nem felel, csak jön. Vagy ötven lépés távolságból még egyszer rájuk kiált:

– Megállj, vagy lövetek. Ki vagy?

Erre a szóra csak jön ám vissza a hang, a ködből:

– Jó reggelt, Herman bajtárs!

Bizony Rácz Pista őrmester volt az, a ki jött Trembovlából, a Vilmos-huszárok ottani századából. Gyenge félszázaddal, épen 45-öd magával indult el épen azzal a szándékkal és igyekezettel, miként a zbarazi huszárok. Csodálatos véletlenség volt találkozásuk.

Csakhogy a trembovlaiak valahogy fehér köpenyegre tettek szert. Bizonyos távolságból svalizséroknak lehetett tartani. De azért kölcsönösen nagy volt az öröm a találkozás fölött. Csakhamar megizleltek minden kulacsot s kicseréltek minden pipát. Csak Zsurmay nem örült.

– Eddig is sokan voltunk. Eddig is sok baj volt, még több lesz ezután!

Már ebben nem hallgattak rá a huszárok.

Igy került össze a 175 huszár, a melyről szól ez a történet. Sorsuk ezentul egyenlő.

Délután Czortkovba értek. Jókora város ez, a Szeret folyik keresztül rajta sokféle kanyargással. Itt nem volt szándékuk megállni s mégis megszaporodtak egy önkénytes lovaggal.

Épen a város közepén lovagoltak a folyó balpartján. Szemközt a jobbparton látnak egy előkelő ifju lengyelt, a mint felszerszámozott, felnyergelt lovára akar ülni. Oldalán kard, övében pisztolyok, lengyel süvegén kócsag, jó meleg dolmány vállain. Daliás alak.

De könnyedén nem tud felülni. Körülötte családjának tagjai. Apja, anyja, testvérei, gyönyörü leánykák és fiuk. A lovat is fogják. Az apa mordiáz, az anya sir, a leánykák fejük felett összekulcsolt kézzel könyörögnek, könyjük hull, mint a záporeső.

– Ne hagyj itt bennünket. Ne menj el. Sohase látunk többé!

– Megyek harczolni a magyarokért.

Lerázta magáról siró rokonságát, felpattant lovára s nyargalt ki a folyó partjára. A legközelebbi hidnál Zsurmaynál jelentkezett s a huszárokhoz csatlakozott.

A neve Maklovszky volt. Csatában bátor, jó katona. A lengyel légiónak volt egyik jeles tagja. Végigküzdötte egész függetlenségi harczunkat. Az őrmester Lugoson találkozott vele utoljára. Menekült Törökország felé. Él-e még vajjon? Ősz fürtökkel, rokkant öregséggel emlékezik-e még a Vilmos-huszárokra? Visszajutott-e még egyszer szülőföldére? Megölelhette-e még szeretteit, a kik oly sürü könyhullással látták, a mint szabadságért lángoló ifju hevében elrohant harczolni szegény magyar testvéreiért? Vagy elhunyt utközben, elvérzett az oroszok elleni harczokban s hamvait elfödte már az enyészet s emlékét a feledés!

Ki tudna ezekre ma már feleletet adni!

A mint a század átment a városon s a város végére ért: ime, a folyó hidja nincs meg. Gonosz kezek fölszedték a huszárok előtt. A tulsó parton pedig egész tömeg férfi állt kaszával fölfegyverkezve. Zajongtak s emelgették a kaszát, hogy most mindjárt lekaszálják, rendre vágják a huszárokat.

Mi ez?

Kérdik uj bajtársukat, Maklovszkyt. Ő aztán megmondja, hogy a tömeg oroszokból áll, valami orosz pap bujtotta s fegyverezte fel. Szándéka határozottan ellenséges.

Annál jobb. Fél is a huszár gyalogembertől, kaszás paraszttól. Nem is volt a tömeg épen nagy. A huszár rögtön neki akart rohanni s széttiporni az egész csőcseléket.

De Zsurmay nem engedte. Semmi zajt, zenebonát, ütközést, vérontást nem akart. A lovat is féltette, az embert is. Visszafordult. Egypár körmönfont huszárimádság átröpült ugyan a kaszásokhoz a folyó tulsó partjára, de egyéb baj nem is történt. Csak az, hogy istentelen nagy kerülővel lehetett ismét a rendes utra visszatérni. S nem is aznapon, hanem csak másnapon délelőtti tiz órakor. Kisebbszerü faluba értek.

Vasárnap volt. A legénység nekivetkőzött embert, ovat, ruhát, patkót, nyerget, szerszámot rendbehozni. A birónak megparancsolták, hogy minden ház főzzön egy-egy huszárra. A huszár-kovácsok munkához láttak. Minden huszárnál volt két patkó és harminczkét patkószeg. A ló papucsának rendben kell lenni. Ez a fődolog. Patkó nélkül nincs ló, ló nélkül nincs huszár.

De tökéletes boldogság sincs a földön.

A biró csak jön ám vissza kis vártatva, hogy a főzésből nem lesz semmi, mert a népség nem engedelmeskedik. Azt mondja a népség, nincsenek jó járatban a huszár urak.

Dühbe jön az őrmester. Tud beszélni oroszul is, lengyelül is; öreg katona; még káromkodni is tud idegen nyelven. Elkeriti a főzőkanálfülü mivoltát a biró hetvenhetedik öregapjának s ugy kérdi tőle:

– Honnan tudjátok ti gazemberek, hogy a huszár urak nincsenek jó járatban?

Nem is ijedt meg nagyon a főzőkanálfülü biró.

– Azt mondja a népség, csókolom a vitéz ur kezét, ha jó járatban volnának, akkor jött volna a szálláscsináló és szépen beszállásolnák a huszár urakat.

Ebben pedig igaza volt a birónak. A huszárok csak a csürös kertekben tanyáztak.

Rendes étkezés, elegendő pihenés tehát nem volt.

De nemcsak a biró szava volt az, a mi sietésre biztatta a századot. Hanem az urak beszéde. Néhány lengyel nemes ur is lakott ott és a közelben. Ezek jó szivvel, jó szóval felkeresték a huszárokat. Ők már tudták hova mennek azok. S nyiltan megmondták, hogy a parasztok rossz indulattal vannak a magyarok iránt.

Ugyan miért?

E kérdésre már nehezebb a felelet. Hiszen a szegény paraszt volt a legnagyobb szolgaságban. Ő szolgája volt uraságának is, a császárnak is. A magyar pedig szabadságáért küzdött s parasztjainak is jóvoltáért, felszabadulásáért. A józan ész tehát ugy hozta volna magával, hogy a lengyel és orosz paraszt szive is ott legyen a huszárok mellett, a szabadság bajnokai mellett. A józan ész és a tisztesség egyaránt.

Ejh-hajh, gyerekbeszéd ez! Ha a koronás urakat s tanácsosaikat a józan ész és a tisztesség vezetné! Épen csak ez a kettő nem vezeti.

A lengyel nemesség nemzeti nagyságra s országának szabadulására törekedett. A bécsi hatalmasság épen ezt nem akarta. A nemességet nem fojthatta bele a gödörbe, mint ősszel a méheket szokás, tehát felbujtotta ellene a parasztságot. A parasztság aztán épen két év előtt verte agyon a nemes urakat halomszámra.

Azóta nemesség és parasztság a sziv mélységeiben ellensége volt egymásnak. A kit a nemesség szeretett, azt gyülölte a parasztság. A lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének, hű bajtársa a magyarnak. A lengyel és orosz paraszt már ennélfogva is ellensége mind a kettőnek. S a bécsi udvar gondoskodott arról, hogy a szegény földnépe meg ne ismerje az igazságot s meg ne szeresse a magyart.

A huszár itt már torkig volt az indulattal. Nem akart a faluból kiindulni addig, mig a falu lakosságát egy kis keserves tánczban meg nem forgatja. Meg is kérte Zsurmayt, hogy álljon csülökre s fenyitse meg a rosszindulatu embereket. Egy kis deres és harács észretériti majd őket. Nem félt a huszár. Hét szakasz huszár legázol, ha arra kerül a sor, hetvenhét parasztfalut.

Azonban Zsurmay megmaradt a maga jól kigondolt terve mellett. Ne bántsuk a parasztot; ne bántsunk senkit. Térjünk ki minden baj elől, ha lehet. Most még lehet. A kard markolatát csak akkor fogjuk meg, a mikor már életre-halálra ki nem kerülhetjük. De akkor aztán majd megfogjuk istenigazában.

Hát jól van! Talán igaza is volt a vezénylő kapitánynak. Talán ő ellátott olyan messzire, a hova a közhuszárnak sejtelme se ért el.

Hanem azért azt a káromkodást, a mit a haragos huszár azon a rongyos falun végig mivelt, mig kiért belőle, nem jó lenne felirni s ékes, tudós könyvekben örökössé tenni. De nem is mutatkozott az utczán, apró gyerekeket kivéve, teremtett lélek. A huszár bizonyosan végig kardlapozta volna, ha felnőttet lát.

Jó három órai lovaglás után egy kis városkába értek s a piacz közepén arczélben felálltak. Kopott mente, foltos nadrág, a csákón csapzott kócsag: egyenkint nem valami diszes tünemény a nagy utazásban levő huszár. Por belepte, sár beföcskendezte, még a bajusza se ugy áll, a hogy kedve volna hozzá. De tömegben, de hadsorban mégis fölkelti a lelkek alvó indulatát. Meséből, mondából, multak emlékéből vele jár a hősi vitézség ragyogása s ha tömegben ott áll, azt a ragyogást látja mindenki.

Szine-java kijött a városnak a köztérre. Mindenki kiválasztott egy huszárt s hivta vendégének. Lett volna lakodalom hegyen-völgyön. De Zsurmay nem engedte. Közel járt már a század Bukovinához s a Nyisztra vizéhez. Arra már nagy helyőrségek vannak. Sietni kellett, hogy a század előbb keresztülhaladjon, semmint a helyőrségek fel lesznek riogatva. Ha pedig minden huszár külön gazdához megy vendégségbe, nehéz lesz őket összeszedni. Fél napot is, egész napot is elveszthetnek.

Csak előre!

Hanem azért itt derekasan megvasalták a lovakat s rendbe hoztak minden szerszámot. Bevásároltak egyuttal annyi kenyeret és kolbászt, a mennyi készen volt az egész kisvárosban.

A hogy’ Zsurmay megtagadta az egyenként való vendéglátást: egyik előkelőbb lengyel ur leemelte süvegét s minden polgárt sorba járt, hogy a mit vendégére szánt volna, adja adományul készpénzben, jó lesz a huszárnak az utra.

Az is igaz. De a huszárnak volt elég pénze. Pénzre nem szorult. Zsurmay csak nagy kérésre fogadta el. Hanem a mikor kellő pihenés és abrakolás után a század megindult: akkorra készen állt már a város zenekara is s muzsikával kisérte a nép messze-messze be a szürkülő estébe a dalolgató huszárt. Mert a huszár, ha halottas ágyáról kel is föl, ha egy-két óráig jó dolga van, már dalolni tud, mint az erdei rigókakas.

De itt mégis megtudtak két dolgot.

Az egyik az, hogy a Nyisztra vizén nemsokára át kell menni, még pedig olyan helyen, a hol se ember, se ló nem szokott átjárni. A másik pedig az, hogy Kolomeában lesz az első igazi pihenés, ha ugyan lesz.

Zsurmay ügetésre vezényelt. A ló fáradt volt már, senki se hitte, hogy ügetni tudjon. De a lónak is kedve támadt. Kedve meghozta erejét. Általános öröm és csodálkozás a huszárok közt. Becsületes ügetésben talán tiz-tizenöt kilométer távolságnál is többet kibirtak.

Egyszer csak valami puszta, rekettyés ligetben előttük állt a Nyisztra vize.

Nincs olyan tudós könyv és térkép, a melyen a Nyisztra folyamot meg lehet találni. Nem is az ennek az igazi neve. A tudományban is, de azon a vidéken is Dniester ennek a neve. Az ottani nép azonban Dnyeszternek ejti ki.

De a huszár ezt a szót meg nem tanulja. Hallja, hallja ugyan, de a nyelve nem áll rá. Hanem azért ad neki nevet a maga módja szerint. Nyisztra – van ez olyan szép, mint a Dnyeszter.

Előttük áll hát a hatalmas folyam. Már ott is van akkora, mint a Tisza Szegednél. Kényelmesen gomolyogtak le árjai napkelet felé. Ha csendesség van: zugását is lehet hallani.

Mi lesz most már?

Se hid, se komp, se zátony.

Bizony itt usztatni kell. Ősz van már, november elején vagyunk, hüvös éjszaka, szellő is leng, eső is szemetel. S embernek, lónak bele kell feküdni a hideg hullámokba. Csak az orra, csak a füle látszik ki. Terhe van lónak, embernek. Ruha, fegyver, patkó, nyeregkészség. Sok vas, sok szij, ázott gunya, mind sulyos. Az embert és a lovat mind huzza lefelé a mozgó örvények mélységébe, az örök sötétségbe, a halálba. S nincs meg egész ereje se embernek, se lónak.

Megállnak a parton. Nagyot fuj a ló. Egyik-másik tüsszögni kezd. Tüsszenésük, horkolásuk betölti az éjszakát és a ritkás ligeteket. Embernek a közelben semmi nyoma.

Sötét van. A vizben senki se látja társát. Senki se tudná észrevenni a fuldokló bajtársat. A ki halálnak válik, észrevétlen tünik el a mélységekben. Nincs segitség. Szegény hazánk, szegény árva magyar hazánk, de sokat szenvedsz fiaidért, de sokat kell szenvedni fiaidnak te érted. És csak jó fiaidnak kell szenvedniök.

Hejh, vitéz kapitány uram, ezen a folyón mi ma át nem megyünk!

– De bizony átmennek kendtek. Épen három nap előtt itt ezen a helyen fogtak el félszázad huszárt, a miért, hogy ők se akartak nekimenni a folyamnak. Nem alkuszunk. Előre!

Ez volt Zsurmay parancsa.

De a pataki diák nélkül aligha baj nem lett volna. Előállott Böszörményi Dani s azt mondja a közelében levőknek:

– Hallottátok-e legények Árpád apánk hirét? Az volt a ti öreg apátok, de az enyém is. Az is erre járt, mikor Ázsiából hazajött. Épen ezen a helyen usztatott át e rongyos pocsétán, a hol most mi állunk. Pedig nem is kergette senki. Ha ő megcselekedte: mi is utána csinálhatjuk. Nem törik bele se kezünk, se lábunk.

Még nevettek is rajta, akármilyen keserü volt a nevetés. Azután Herman őrmesterhez fordult:

– Gyere pajtás, törtessünk előre! Csináljuk meg az utat a bajtársaknak vagy az égbe, vagy a pokolba, vagy a tulsó partra. Jó út lesz az, akármerre vezet.

A pataki diák jól megtanulta az uszást valamikor a Bodrog vizében. De az őrmester is gyakorlott volt benne.

Lecsatolták a kardot oldalukról s fölakasztották a nyeregkápára. Nekik nehéz lett volna az uszáshoz, a ló könnyebben birja. Ugy mentek ketten előre s mikor lovuk lába már nem érte a földet, ugy fordultak le a lóról, hogy uszva törjenek előre s félkézzel ugy vezessék a mellettük uszó lovat.

Utánuk a kapitány, utánuk a legénység szép kettős sorban, rendes hadoszlopban. Csak a lovak feje, csak a huszárok feje látszott ki a vizből. De azért nem látta őket senki. Senki se volt a két parton, sötétség volt az ur, mintha a folyam örökre elnyelte volna a vitéz századot. Ha van is ott valaki: csak egy hosszu, vastag, óriási kigyószörnyeteget lát a vizek fölött, a mint ott kanyarog és vonaglik s halad lassankint a tulsó part felé. Vajjon eljut-e odáig?

Messze sodorta őket a hatalmas folyam alá felé, de azért oda jutottak. Szerencsére meneteles parthoz értek s a mikor ember és ló lerázott magáról annyi vizet, a mennyit tudott s egymást számba vették: nem hiányzott senki.

Csoda volt ez!

III.

(Kolomea szomszédságában. – A takarodó hangja. – A huszár lova bölcselkedik. – A mamaliga. – Utjukat állják. – Föl a hegyekbe!)

De még nagyobb csoda volt, hogy a legénység, bár nyakig ázott, órákig fázott a hideg novemberi hullámokban, még hurutot se, még náthát se kapott a veszedelmes kaland után. Edzett a magyar legény, hideget-meleget egyaránt birja, lenézi az orvost, utál minden patikaszert; fiatal pálinka, paprikás szalonna, jóizü káromkodás: ebből áll minden orvossága; magát el nem hagyja; mint a legyet, ugy hajtja el magáról az ápolót és sajnálkozót, lábáról le nem esik s ha csak aludni nem akar: le nem fekszik. Ha egyszer a huszár elveti magát: már akkor jó éjszakát! A halál kutyái ólálkodnak már akkor körülötte.

De a miben különös nagy gyönyörüsége telt a huszárnak, még a ló is felüdült a fürdő után. Vidáman emelgette lábait s jókedvéből még nyeritett is egyet egyik-másik.

Hajh pedig se a szürkülő reggel, se az egész borongós őszi nap nem nagy örömre várta a huszárokat!

Valahol Uscieczko városa közelébe mentek át a Dnyeszteren. Innen némi kerülővel jó országút vezet Horodenka-Kolomeába, de nekik itt már az országutakat kerülniök kellett. Közel Bukovina, közel Moldva, közel Oroszország, itt már erős helyőrség volt az országutak mentén minden nagyobb faluban, városban. A Dnyeszter jobbpartján itt Uscieczkótól félre kevés falu, nagy erdők és nagy pusztaságok s vizes, tocsogós, süppedős nagy rétek, mezők, legelelők. Az erdőt is kerülték, a mezőkön, süppedékeken hatoltak előre. Apró erekkel voltak tele a mezők. A dülőutak keresztülvágták az ereket. Hol volt, hol nem volt hid az ereken. Még jobb volt, ha nem volt. Rongyos, korhadt, fenyőfahidak. Minden hidnak beroskadt vagy padlója vagy gerendája a lovak lába alatt. Ha már hidat láttak, leszálltak a lóról s ugy vezették a lovat a rozzant hidon keresztül, mint mikor a dajka járni tanitja az ölbelit. Igy is sok lovat ugy kellett kiemelni az ingoványból.

Ugy késő fölöstököm-tájban tiz óra körül egy magányosan álló szénaboglyához értek. Itt letelepedtek s a lovakat lepányvázták. Hüvös idő volt, de azért minden huszár pőrére vetkőzött, hogy az éjjeli vizet minden ruhadarabból kifacsarják. Az eleven testen három nap se száradt volna föl a ruha s igy igen nehéz volt a lónak a huszár. A posztó és fehérnemü sok vizet felszi magába, a lovat pedig kimélni kell. A lovak is jól laktak a gazdátlan szénából, a legények is kedvökre falatoztak. Szerencsére nem csatangolt arra se csősz, se kerülő, se vadászgató ember. A kissé homályos szürkeségben pedig a messzi falvakból, a távoli országutakról nem látta őket senki.

Késő délután valami faluba értek. Itt felálltak a templom-téren. Itt kellett volna éjszakázniok. A lovak egész nap posványt dagasztottak, el voltak fáradva keményen. A század eleje már egy óra óta is ott állt a templom mellett, mig a vége a mezőkről bevánszorgott. Már szentül hitték is, hogy itt éjszakáznak. Zsurmay bement a lengyel urasághoz és sokáig késett ott. Miért késett volna, ha nem azért, hogy elszállá solásról gondoskodjék.

Bizony nem lehetett itt hálniok. Az uraság kijelentette, hogy semmiről se áll jót. A lakosság orosz, Kolomea nincs messze, rossz emberek éjjel bizonyosan hirt adnának a helyőrségnek s reggelre az egész század be lenne keritve s fogolylyá téve.

No huszár, nézz föl arra a csillagos égre, a melyen nem látsz csillagot, mert szürke felhők eltakarják előled, azután káromkodjál egy nagyot, czifrát, haragosat, de indulj az esti alkonyatban. Éhgyomorral, fáradt lóval, uttalan utakon kutyád tudja, hova mégysz az őszi éjszakában! Pedig még kutyád sincs!

Menni kellett tovább, tovább, tovább!

De azért mégis volt iránya, volt szerencsés elvége a mai utnak.

Volt Horodenka-Kolomea közelében egy falucska s benne lengyel uraság. A falucska neve Strzylecz vagy mi volt, mesemondóm már biztosan nem emlékezett nevére. Elfelejtette az uraság nevét is.

Az uraság nevére könnyen rájöhetnénk. Fia tiszt volt a Ferdinánd-huszároknál. Ez az első számu ezred volt, a függetlenségi harczban csak ugy ismertük: a Császár-huszárok. Talán az egész ezred, de bizonyosan több százada itthon volt honvéd hadseregünknél már jó előre. Dicsőséges részt vett a csatákban, legnagyobb részt talán a nagy-sarlóiban. Kutassy Ignácz kapitánya egykori jóbarátom egy szakasz Császár-huszárral vitte be Guyon tábornokot is az ostromlott Komárom várába. Ő fogta el Hontban pecsovics volta miatt a jó Paczolay János hires követet és képviselőt is. De hát ez mind nem ide tartozik. Csak az tartozik ide, hogy a strzyleczi lengyel uraság huszár fia ennél az ezrednél volt hadnagy vagy főhadnagy.

Hát az csak igazán természetes, hogy a lengyel uraság szivesen látta a menekülő huszárokat.

Csakhogy sok természetes dolog van a világon.

Az is természetes például, hogy a ki a katonaság szökését háborus időben elősegiti, azt mint az ellenséggel czimborálót haditörvényszék elé állitják s nyomban agyonlövik vagy felakasztják.

Az is természetes, hogy Kolomea városa közel fekszik, csaknem a kertek mellett. S ott egy zászlóalj gyalogság s két erős század német lovasság van elhelyezve – kétszeresen elég arra, hogy az ázott-fázott, kimerült, kifáradt huszárokat könnyü szerrel meglepje és elnyomja.

És az is természetes, hogy a lengyel uraság azért, mert fia magyar huszártiszt volt s mert maga is szerette a magyarokat, mégse nagyon vágyakozott arra, hogy őt hamarosan agyonlőjjék vagy felakaszszák. De mégse örült volna azon se, ha a menekülő huszárokat nála fogják el.

A legtermészetesebb pedig mégis csak az volt, hogy ha igaz jó lengyel hazafi ajtaján vendég kopogtat, ha az a vendég magyar s maga, lova éhes, szomjas: hát akkor a lengyel hazafi ajtót nyit, keblére öleli üldözött vendégét, könyje összeomlik a magyar bujdosó könyével s szivét, csürét, éléstárát átengedi vendégének, ha mindjárt kerékbe törik is, négyfelé vágják is. Igy tett a lengyel bujdosóval a magyar is mindenkor. Igy voltunk már egymással jó kétszáz esztendő óta! Még a kuruczok bujdosása óta! Még Zrinyi Ilona fejedelemasszonyunk, még Rákóczi utolsó fejedelmünk óta!

Azonban ehhez a sok természetes össze-visszasághoz képest most már okos ember kellett. A huszár is hozzájusson mindenhez, az uraságnak se legyen semmi bántódása.

Hát hiszen okos ember is akad a huszárok közt.

Az uraság kastélya kivül volt a falun, jó két parittyadobásnyira az utolsó házhoz. A kastély mellett angol kert, az angol kerten kivül a gazdasági udvar bekeritve fallal, palánkkal és hatalmas gyepüvel.

A huszárok késő este nagy sötétben jönnek. De nem jönnek végig a falun, a mely orosz és ellenséges, hanem kint a mezőkön. Lesz gondoskodva vezetőről. A mikor pedig odaérnek kivül, hátul a keritéshez, nem szólnak egy szót se, nem könyörögnek senkinek: adj’ isten jó estét, itthon-e a gazda? – hanem a hol leggyöngébb a palánk, ott bedöntik; ha kapnak ólat és jászolt, szénát és zabot: lovukat odakötik. S ha egyebet is találnak: meleg ételt, tüzes italt, puha derekaljat, hát legyen eszük, tudják, mirevaló.

Minden igy történt.

Keserves csetlés-botlás után a sötét estén odaértek a keritéshez. Herman János őrmester leszállt lováról s bemászott a kerités kapuján. A ki ott várta a sötétben pipaszóval: maga volt az uraság. Nem szólt, nem beszélt, csak intett egy-két emberének: pusztitsák föl egy helyütt a palánkot. Csak egy huszár férjen át a résen. A többi a huszárok gondja.

Édes anyjuk meleg hajlékában se volt jobb dolguk. Mióta Zbarazból elindultak, ez a pihenés és ellátás esett nekik legjobban.

Ettek, ittak, jól mulattak. Pipáztak is, daloltak is, szunnyadoztak is. A lovak már órák óta jóizüen ropogtatták a lóherét és rozsabrakot.

Egyszer csak elkezd fülelni a ló. Fejét fölemeli néz mereven, pillanatig a szájabelit se ropogtatja.

Mi ez? Mit sejt a ló?

Hang jön a messzeségből. Öreg este van már, kilencz óra. Késő idő novemberben. Hang jön a sötétségből, keresztül az égen, a mezőkön, a ködökön. Valami jól ismert, valami édes, bánatos, most keserü hang!

A trombita hangja! Kolomeában most fujják a takarodót. A takarodó hangja! Oda hozza a szellő és az éjszaka. Először megérti a ló, azután megérti a huszár!

Az a felséges zene! Hallottátok-e már a távolból, a mikor magánosan andalogtatok az éjben és a pusztaságban? Istennek hangja az a katona lelkéhez.

A mint ez a szózat hozzá jut: leteszi fegyverét és mezét. Azt a ruhát és azt a vasat, mely mindenütt kemény és mindenütt szorit és mindenütt sulyos. A mely arra inti, hogy ha majd kell: vitéz legyen, hős legyen, vért ontson, embert gyilkoljon, édes jó anyjának könyörgő szavára se hajtson.

A takarodó hangjának szózata másra inti.

Pihenj édes fiam. Ne félj ma már följebbvalód durva szavától, kegyetlen bántalmától. Add át lelkedet a szelidségnek. Tedd le fáradt tested a földnek felszinére s hajtsd le fejed nyugodtan. Ne gyülölj, ne haragudjál, boszuságot ne táplálj, hanem szeress. Gondolj azokra, a kiket otthon hagytál s a kik még most is szeretnek s oly esennen várnak. Hunyd le szemeidet s engedd, hogy édes puha tenyerével a jóltevő álom fogja le azokat. S szálljon fel lelked az álmok világába s keresse meg ott szivbéli mátkádat s repüljék át álmaid az esztendőket s lásd magad körül mosolygó hitvesed, játszó gyerekeidet s szabad hazádat.

Leteszi a huszár a pipát s elhallgat maga is, mint a lova. Hallgatja a takarodót.

Elhagyta ezredét. Hűtlenné lett zászlójához. Megszegte esküjét!

Ez is eszébe jut.

Jól van. Megtörtént. Eltiprott faját, feldult hazáját kell mentenie. Azért tette. A haza mindenek felett való. Se Isten, se ördög, se üdvözülés, se kárhozat, se élet, se halál ne legyen akadály azon az uton, mely a haza megmentéséhez vezet.

De mi lesz holnap? Mi lesz holnapután? A sikon, a hol minden ember ellenség s fent a szirtek magasságában s az erdők mélységében, a hol ember sincs?

Mennyit szenvedtek már eddig is!

Böszörményi Dani szeméből kihullott a köny. Vajha elérhetné édes hazáját. De vajjon néhány nap mulva nem hollók és farkasok játszanak-e csontjaival?

Egyik közhuszár felkiáltott:

– Hej, bajtársak, eljöttem veletek, el is megyek tovább is. Ha égbe, ha pokolba, ha tüzes kemenczébe. De másodszor meg nem tenném, ha Árgyélus király fiának tenne is meg az a kopasz öreg uristen!

Öreg huszár felelt neki:

– Ne félj attól, kis öcsém. Csürhés bojtár maradsz te otthon ezentul is, nem Árgyélus királyfi.

Szerencsére vége lett a takarodónak. Még nevettek is a közhuszár kárhozatos beszédén.

Hajnalban, sötétben indulniok kellett. Félig aludta ki magát a huszár, egészen a lova. Három órakor már éjfél után nyeregben ült mindenki. Hét óra előtt nem lesz világos. Jó négy órájuk lesz egérutat nyerni. Kolomeát kikerülni s messze hagyni. Husz kilométernyi uttal már jól bent lesznek Bukovinában.

Csakhogy most már hegyek közé jutottak. A hegyek és erdőségek, ritka és szegény falvak, rossz utak, járhatlan hegyicsapások, mind ellenségei a huszárnak. S a Pruthfolyótól még mindig 130 vagy 140 kilométernyi út előttük.

A Pruthon szerencsésen keltek át valahol valami Budylov nevü falu közelében, de azután beszakadtak a hegyek közé Galiczia és Bukovina határainak mentén. Minden nap veszedelmek sokasága fenyegette őket. A mesemondó őrmester el se tudta mondani minden kalandjukat. Helyet, számot, nevet sokat elfelejtett.

Néhol a patakmedrek és hegyszakadékok fölött oly magas hidakon mentek keresztül, hogy ember, ló szédült, ha a mélységbe tekintett. Egy helyen se út, se hid előttük. A völgy mélyén a szakadékok miatt nem lehetett járni. A vezető mégis abban az irányban tartotta biztosnak a menekülést. Óriási hegy meredek oldalán kellett félszakosan végig lovagolni. De bizony nem lovaglás volt az. A huszár nem mert lován maradni. Leszállt mindenki, eleresztette lovát, kápára tette a kantárszárát s kardja segitségével gyalog botorkált a meredeken. Kecskének való út. A ki leszédül, lecsuszik, vagy legurul: halál fia. A ló, ez a hű és okos állat, istenadta jó ösztönével el nem hagyta gazdáját, nagy vigyázva utána ment, nyomában haladt. Érezte, hogy a maga erejével, maga eszével meg nem menekülhet.

Szegény huszárló! Te is a magyar Alföld sik-egyenes mezejéről kerültél ide, a miként huszárgazdád. Nem jártál iskolákat, nem hallgattál bölcselkedő tudományokat, furfangosságra nem torzitották el a te egyszerü lóeszedet. De bizonyára a te egyszerü lóeszeddel elgondoltad nem egyszer, hogy mi a menydörgős menykő hozott ide téged is, gazdádat is, erre az istenverte pogány országra? Miért kell teneked bérczek oldalán, fák tetején, meredek lejtőkön mászkálnod, mint a mókusnak, holott te nem vagy mókus s a gazdád se mókus! Nem jobb volna, nem okosabb volna-e ennél odaát a sikon, a délibábos rónán szabadon legelni s futkározni?

De hát, jó huszárló ne szomorkodjál. Most még legalább ne essél kétségbe. Lesz még neked rosszabb sorod is a világon.

Például ott Uscie-Putilla körül.

Huszárátok még nem ért olyan várost, mint Uscie-Putillát. Bukovinai város ez, épen Galiczia és Bukovina határán. Zsurmay jó eleve tudta, hogy ennek jókora gyalogsági helyőrsége van, azért a várost nagy kerülővel s egész éjjel lovagolva, ki is kerülték a huszárok. Kegyetlen út volt, köves területen, fáradt lóval, éhes és álmos huszárral.

Igaz, hogy a huszár a ló hátán is tud aludni. Csakhogy az előőrsnek, elővédnek nem szabad aludni, mert annak a vezető nyomán az útra kell vigyázni. Útra is, ellenségre is. Igy van a hátvéd is, a kinek még arra is van ügyelete, hogy fáradt lova el ne bóduljon, el ne maradjon. Középen, az oszlopsorban aztán alhatik a huszár. De azért ez az alvás se sokat ér. Az éhes ló fű után, lomb után, falevél után kapkod. Minden kapkodásnál meglódul az alvó huszár feje. Álma ennélfogva inkább gyötrő, mint engesztelő. Mire hajnalodik, mire kialudta magát, épen csak ugy érzi, mintha jól eldögönyözték volna.

Reggelre egy nagy völgybe értek. Nagy völgyben nagy falu. Nagy faluban lengyel uraság. Lengyel uraság jó szivvel látja a huszárokat. A huszárok megtelepednek az urasági majorban.

Zsurmay kiadja a rendeletet: ma pihenő nap lesz. A huszár szemre birja lovát. Ez az első kötelesség. Megdörzsöli, megjártatja, levetkőzteti, itallal megkinálja. Sok ló fáradt, erőtlen. Sok patkó hiányzik. Körmök letöredezettek, hatvan ló sántit. Ezzel tovább menni igy nem is lehet. Elő a vasalással. Ez még az etetésnél és abrakolásnál is fontosabb.

De a huszár is éhes. A farkasnál is éhesebb. Káprázik a szeme, rogyik az ina, szárad a nyelve az éhségtől. Az eget már nem is égnek nézi, hanem rongyos, foltos köpönyegnek, a mely mindjárt rászakad és őt agyonnyomja.

Pénz van elég, árus ember is van elég, a bukovecz jó pénzért odaadja mindenét. Itt ma jól lakunk.

Szalonnát ugyan keveset kaptak, kolbászt se eleget, de megvettek egy nagy hordó brinza sajtot, – sóval, köménynyel, illatos fűszerszámmal legyurt, legyömöszölt kecsketurót. Ez is valami. Mig a meleg étel elkészül, a brinza is jó éhes embernek kenyérrel falatozni.

De mi lesz hát a meleg étel?

Mi lenne más? Málé, puliszka, mamaliga. Kukoriczalisztből főzött pempő, dödölle, gánicza, nyögvenyelő. A bukovecz nemzeti eledele. Fölséges étel. Megeheti a császár is. Ha az embernek hátához vágják: ott ragad, pupja lesz belőle, mint a tevének. De a huszár megszokja, szereti abban a pogány tartományban. Ha isten igazában jól lakott belőle: ugy érzi a gyomrát, mintha ott belül volna a patrontáska hatvan éles töltéssel.

Öt nagy üstöt kitesznek a nagy szin alá. Tele rakják sóval, vizzel, kukoriczaliszttel, apritott szalonnával. Akkora tüzeket raknak az üstök alá, mintha ökröt akarnának sütni. S készitik a kását kissé bukovecz módra, kissé magyar módra.

A bukovecz télre is gondol. Gidája, kecskéje, gödölyéje elég van. El is hull belőle néhány, le is öl néhányat. De akár hullott, akár leölt: megfüstöli s ha már megfüstölte: maga se tudja, melyik az egyikféle, melyik a másikféle. Ez mind eladó. S a huszár megvesz annyit, hogy mindenkire jusson egy gödölyeczomb. Ezt is főzik nagy üstökben.

A mi alatt pedig a huszárok igy készülnének a lakomára és a pihenésre: azalatt valami akasztófavirág, valami kém, biró vagy pap, valami bukoveczi gazember hirt ád Uscie-Putillában, fölzajgatja a helyőrséget; ime, itt vannak a szökevény huszárok, itt is napolnak, itt is éjszakáznak, el lehet őket fogni utolsó emberig.

A helyőrség parancsnoka okos ember és nagy hadvezér. Csupán gyalogsága van ugyan, de az legalább elég van. Megindit egy erős zászlóaljat, vagy ezer embert s két szakaszban megy a huszárok után.

Nem a faluban akarja őket megrohanni. Utczákon, sikátorokon át akkor elmenekül a huszár.

Nem is a falut akarja körülvenni. Vékony csatárláncz lenne abból, ott töri át a huszár, a hol akarja.

Nem is hátból akarja megtámadni, hiszen akkor a huszár lóra ül s megy előre épen oda, a hova menekülni akar. Olyan cserepár pedig csakugyan nem született még a világra, a ki a huszárt hátulról kergetve el tudná fogni.

Hanem a helyett jó messze kikerülve, jobbról-balról, megkerüli a falut s elmegy a hegyekig. Ott van egy szoros út. Azon az uton kell a huszárnak keresztül vonulni. Azt az utat állja el mindkét felől a gyalogsággal s a sürüből ugy lelövöldözi a huszárt a lóról, mint a varjut a fa tetejéről. De még sokkal jobban. Mert a varju, ha megunja a lövöldözést, tovább repül, a huszár pedig még se tud repülni.

S a helyőrség parancsnoka, a hogy bölcsen kitervezte: azon módon végre is hajtotta a hadicselt.

Jámbor huszárjaink csak várták-várták: mikor lesz már készen a mamaliga és a kecskeczomb. Kevergették, izlelgették nagy gonddal. Bizony, talán már jó is lenne. No még tiz percz, akkor lesz igazi. Meg kell hát azt is még várni. Különben se sietős a dolog. Nincs a tatár a hátukban.

Eltelt a tiz percz is. Böszörményi Dani a főszakács. Herman őrmester az üstparancsnok. Nyugodtan megállapodnak: kész a fölséges étel. Tökéletesen sikerült minden.

Elő hát most már a köpönyegekkel.

Hét köpönyeget leteritenek s azokra kiboritják az üstök forró, meleg tartalmát.

A köpönyeg pótolja az asztalt. A földre csak nem borithatják ki az illatos, jó ételt.

Azután a köpönyegen el lehet teriteni a forró ételt, hogy hamarabb kihüljön. A macska sem enné meg hevenyében a forró kását.

Végre pedig a köpönyegen el lehet osztani a mamaligát igazságos, egyenlő adagokra. Minden köpönyegen huszonöt adag. Hét köpönyeg százhetvenöt huszár.

Valahára letelepednek a köpönyegek mellé s megkezdik nagy kényelmesen a falatozást. Éhes a huszár, jól esik minden falat. Az ételnek illata is csak fokozza az étvágyát.

A mint az első falathoz hozzányulnak, megharsan a trombita.

Fegyverre, lóra, készen lenni indulásra! Veszett sietésre hajszol a tábori jel.

Nem lehet az! Agyon kell ütni azt a trombitást. Valaki bizonyosan megveszett. Talán csak nem bolondult meg Zsurmay kapitány ur! Hogy hagyhassa ott az éhes huszár a kész ennivalót? S aztán a lovak se fujták még ki magukat.

Herman őrmester fut a kapitányhoz.

– Mi ez, vitéz kapitány uram? Hiszen a legénység most nem ülhet lóra.

A kapitány fölvezeti az őrmestert valami látóhelyre. Mutatja neki onnan az út menetét. Épen helyezkedik el a gyalogság, hogy puskavégre várja a menekülőket. Mindezt jól lehetett látni a tábori messzelátóval. De hiszen ott volt a kapitány kezében a jelentés is.

Lóra, fegyverre, indulásra!

Nem lehetett okoskodni. Még késlekedni se.

Hanem azt a káromkodást, a mi erre kitört, ne kivánja senki meghallani! A jégeső ahhoz képest kis leánykának szelid imádsága. Az égnek angyalai ugyan mindent meghallanak, azt a káromkodást is meghallották, de el is bujtak az öreg anyjuk köténye alá, elő nem mertek bujni harmadnapig.

Igy mondta el a huszárőrmester.

Vége tehát a százhetvenöt adag mamaligának! Az illatos jó ételt leforditották a köpönyegekről bele a sárba, szemétbe.

– De a ki áldója van a bukoveczének: ebből ugyan nem eszik. De még a kutyája se!

A huszár méltó haragjában lovával a fekete földbe gázoltatta bele azt a sok jó ennivalót. Került ugyan belőle egy-egy jó marokkal a csákóba is, de mégis sovány vigasztalás volt az a nyugodt lakoma elmaradásaért.

Hanem a kecskeczomb még se maradt ott.

Minden legény felszurta kardja hegyére a maga gödölyéjét s ugy ment végig szép egyenes sorban a falun és az uton az ellenség elé.

De most már szemébe akart nézni ennek az ellenségnek. Ezer vagy tizezer, lő vagy nem lő: mindegy az. A huszár neki akart rohanni s azt is legázolni, mint a mamaligát.

A kapitány minden haragját előszedte, hogy ezt meggátolja.

– A hazának szüksége van, bajtársak, minden lóra és minden emberre, mit tékozolnánk erre a rongyos cserepárra?

Ez is igaz.

Hanem a mi ezután következett, arról soha se látta be a huszár, hogy annak ugy kellett lenni.

Zsurmay tanácskozott a vezetőkkel. Ők elvezetik a menekülőket föl a hegyekbe és erdőkbe olyan uton, a hol nem lesz többé ellenség, de falu se lesz, ember se lesz. Ott éhen veszhet minden ember, minden ló.

A kapitánynak vasfeje volt. Ő ezt az utat választotta.

A mint az ellenség lőtávolába ért a huszárság, alig járható ösvény mutatkozott jobboldalról. A kapitánynak jeladásra villant kardja s aztán jobbra fordult az erdei ösvényre. Utána a huszárok. A cserepár csak várta, mikor jön már a szökevény huszár, mikor sütheti rá rossz puskáját. De bizony hiába várta. Fölfelé ment a huszár az erdőkbe, a magasságba. A cserepár, a mint egyszer fönt a szikla élén megpillantotta, keresztet hányt magára. Oda már nem hord el az ő puskája. De oda már maga se megy se elébe, se utána a huszárnak.

IV.

(Hol a pokol? – A széna, juhtej, burgundi répa. – Herman őrmester elveszti pénzét. – Kidől a ló. – Mi a hős, a mikor éhes? – A Kárpátok tetején. – Az első magyar szó. – Fajnatelep. – Megmenekültek. – Felső-Vissó ünnepe. – Végszó.)

A huszár átvergődött a bukovinai határon s megint ott volt Galicziában. Valahol Probina-patak felé, valahol a Baba Ludova óriási hegységének közelében.

Találkoztak erdei emberrel. Szóba álltak vele.

– Jól megyünk-e, héjh?

Az erdei ember a fejét csóválta. Nem akart felelni.

– Akárhova mennek a vitéz urak, nem jó uton mennek. Éhen-szomjan pusztulnak el a vitéz urak.

No, ez ugyan jól biztat. Hanem azért csak előre! A mig ló birja, ember birja.

A pokolról azt beszélik a papok, hogy az a kegyetlen vendégfogadó valahol lent van alattunk, valamiféle mélységben s ott valami kecskelábu, kettős szarvu, hosszu farku, kiöltött piros nyelvü fürge fekete legények rakják a tüzet a katlan alatt, kétágu vasvillával berzengetik a parazsat s igy fütenek be a szegény vendég alá, a ki igy vagy amugy oda kerül szállásra.

A huszár most arról győződött meg, hogy mindez bolond beszéd.

Nem a mélységben van a pokol, hanem a magasságban. A hol nincs jótét-lélek, nincs meleg hajlék, nincs ember. A hol nincs más, mint árnyék, sötétség, nyirkos kő és büdös fenyő. A hol se fű, se virág, se napfény, csak mérges gombák, pöfetegek, utálatos csuszó-mászó férgek. A hol nem csak nem sütik-főzik az embert, de a hol az ember még csak föl se melegedhetik, a hol örökké didereg s a ködtől, nyiroktól még délben se tud szabadulni.

Ez a valóságos pokol.

Egész nap mentek. Mikor volt este, mikor volt éjszaka, nem is tudták a fekete fenyvesekben. Hol töltötték, hogy töltötték az éjszakát: mind elfeledték. A ló csak bandukolt előre hegynek, völgynek. Talán harapott is útjártában, ha füvet talált itt-ott. A legénység megette gödölyeczombját s azután szunyókált vagy a lován, vagy a lova mellett.

Déltájban havas tetejére értek. Kiéhezve ember, állat. De itt mégis szerencsések voltak. Ráakadtak egy ütött-kopott, rozoga gunyhóra. Valami juhásznak vagy kecskeőrzőnek volt a gunyhója. De eleven; gunyhólakó nyomai látszottak körülötte s volt mellette egy boglya széna is. Idei rakás, egészséges, illatos.

No hála legyen a papnak-papucsnak: a lovak számára hát lesz ennivaló. Zsurmay kapitánynak aggodalmai voltak ugyan, hogy a tulajdonos engedelme nélkül föl lehet-e a szénát étetni, de már erre csak nevetett a huszár. Hát a betlehemi jászolból, a csecsemő Jézus Krisztus alól nem kiszedné-e a huszár a szénát, mikor az ő lova éhes?

Mégis trombitáltatott a kapitány ott a havas rengetegben, hogy ha közelben van a széna tulajdonosa: hallja meg.

Meghallotta. Odajött. Sajnálta a szénáját eladni, mert nem hitte, hogy megkapja az árát, – attól félt, kardlappal fizetik ki. De bizony jó pénzt kapott érte. Épen két akkora szája lett örömében a rusznyáknak, mint a mekkora illett volna.

Ennivaló hát van a lónak, de hol lesz már az innivaló?

Sehol se lesz. Csak annyi viz van a havason, a mennyi holmi apró gödröcskékben, földszinti faodvakban meggyülekezik. Ez pedig édeskevés. Sok hegyet-völgyet meg kell mászni még ma a lónak, mig vizre akad.

De hát most már mit eszik a legénység? A huszár se kutya.

Előállt a rusznyák, van két hordó juhteje.

Hejh rusznyák, istennek angyala vagy te. Hol az a két hordó juhtej?

Előkerült.

Megvették, megitták. Minden legénynek jutott egy meszely. Savanyu volt, mint a vén asszony nevetése, de többet ért, mint máskor a sódar.

Hanem hát végre is mi az? Egy meszely juhtej. Becsületes macskának is kevés. Valami harapnivaló is kellene.

Egyik huszár elkezdett böngészni. Valami vakandturásra akadt, de a mely mégis nagyobb volt, mint a vakandturás. Szétrugja a földet s ime, veremre akad. Turkál benne s kisül, hogy a verem tele van burgundi répával.