A DICSŐSÉGES CSATÁK NAPJAIBÓL.

I.

(Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom.)

Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a mikor 1848-ban a pozsonyi országgyülés törvényeinek hirét vette. Nincs többé robot, nincs urbér, nincs földesuri hatóság, nem kötéllel fogják ezentul a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb szabadságban.

De most már hát mit csináljunk?

Épen e kérdés az, a mely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy pillanatig se tanakodott.

Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi jön, csak ezután jön. Igy cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk.

Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az igazságot felszentelnünk.

A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető gödrök fészke, akkor fényes szinü zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az áldomás szinteréül.

Gyönyörü szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a földbe ültetve. Sátrak az urnők és a sütő-főző készségek számára. Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes öröm, nemes vidámság az arczokon. Minő tünemény volt az, a mikor az öreg nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerü jobbágyát! Édes fiam vagy ezentul, nem cselédem!

Szentek egyessége.

Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek?

Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek voltam akkor, még se felejthetem.

Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a hust, a másik a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sipot, kereplőt és szines szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni senkitől.

Hát a czigány?

Volt czigányunk elég. Az öreg Józsi czigány volt a fejedelmük. Minden czigány az ő ijafia, unokája volt. De azért csak Józsi czigány maradt. Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is csak ugy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi czigány háza«. Senki se tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás József volt a neve.

Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon, Enyéngen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt behivatta az udvarba.

– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az áldomáson!

Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig tánczolt a fiatalság a puha pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.

Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.

A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára fegyvert késziteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az ellenség. Rácz, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt verni véresen.

Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa. A fokos csak követválasztásra való. Sőt az uj törvény onnan is eltiltotta. A kard csak diszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a főispánhoz megy deputáczióba, az oldalára kösse czifraságnak. Különben pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog s nincs is kiköszörülve. A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké változtak át a franczia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én falumban husz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak tizenkilencz főből áll s még az se mind vadász ember.

Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.

No nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.

Körösztös Ferencz volt a falu kovácsa. Fekete arczu, zömök, vaskos termetü erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrácz fiu, vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadráczra még nagy szerep vár. Körösztös Ferencz ivadékai ma is élnek.

Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak csinálni tiz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszut, hegyeset, két élüt, két hüvelyk széleset, hosszu két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet ugy se ád ki a falu, tiz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.

Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról.

Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szent-Gálra hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere, Szent-Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.

Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépitve. Mező-szent-györgyi birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még nem épithetett. A Turgonyi-házat birta zálogban. Ott születtem én is. Annak végében volt a másik utczán a kovácsműhely. A mint a dárda-készités megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Ujhelyi, Keserü, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiuk ott segitettek a fekete arczu kovácsnak és vadrácz legényének. Fujtatni, szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hütőbe vizet hordani, a kész dárdapengét simitani, fényesiteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk, mint a kéményseprő. Az arczunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.

Tiz nap alatt készen lett százhusz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzáképest kontár munka.

Most már szervezhetjük a nemzetőrséget.

Apám lett a mező-szent-györgyi nemzetőrség hadnagya, a jó erős félszázad parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentul ő lett a mi törpe hadműveleteink intézője.

Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék tisztujitó, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közösügyeknek, a regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát tele volt az ő tapasztalása.

De hát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, a mely nélkül nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem volt meg apámnak.

Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt. Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet függetlenségi harczaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt s voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók, földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a haptákot?

Hanem hát jó az isten, megsegiti az embert még a katonamesterségben is.

Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferencz volt a neve. Honnan jött és mikor jött a falunkba: nem tudom. Maga orosz volt, görög katholikus, a felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk miatt egyedül valók nagy vidéken. Csodájukra jártak az emberek. Volt öt-hat gyermekük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek. Hová lettek: nem tudom. Mig én főiskolákra, akadémiákra jártam: azalatt eltüntek, nyomuk se maradt.

Ez a Gregorich Ferencz valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az egzeczirozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő adomájára. Hozzá fordult apám:

– No, most már nótárius koma, kend tanitja be a nemzetőröket, kend tanit meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.

Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szive-lelke szerint jó hazafi volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszu katonáskodása alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.

– Csakhogy nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy tanithassam én be ezt a sok szőrösfülü parasztot német szóval?

Bizony sehogy.

Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy diótörő, fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott német irást és szótár segitségével meg is értett belőle valamit. Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben országgyülési képviselőnk, a ki jól tudott németül. Lutránus volt. Budán, Pesten növekedett, édes anyja a nádorispán feleségének volt egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir, ő maga királyi viczefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.

Mit csináljunk most már?

– Kend pedig nótárius koma, magyarul oktatja a legénységet, punktum.

– Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó, de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?

Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna itt-amott, de az mind paraszt legény volt valamikor. Már pedig szabadság ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, mig a világ az ő sarkaiból ki nem fordul.

Végre jó gondolata jött az apámnak.

– Irja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra, majd előteremtem én azokat magyarul is.

Ugy lett. Apám befogatott, kocsira ült, berucczant Veszprémbe. A pozsonyi országgyülésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.

Apám előadja neki az esetet.

A nagyfejü és nagyszemü mindentudó követ keserüen mosolyog.

– Lássa uramöcsém, igy vagyunk. Az a féleszü nótárius a mi korunknak igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja ám uramöcsém, hogy az országgyülésen másként gondolkodnak.

Apám elkomolyodott. Nagy elméjü ember volt, de nagy világtudása nem volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.

– Már pedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem tanitom, de magam se tanulok meg. Inkább ott hagyom tiszti állásomat.

Nem ugy lett.

Gregorich leirt valami harmincz német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor ezt kiegészitette valami nyolczvanra s a szójegyzéket átadta apámnak.

»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb. Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj. Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Czél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz. Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes. Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó. Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«

Efféle szavakat állitott össze a mindentudó követ. Mi, gyerekek, megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is. Sőt a mit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich Ferencz nótárius uram is.

A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az ugynevezett Barta-csárda. A csárdák kora elmult, azért hagytam abban én is. Volt a telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, mig betér a csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös kertnek van bekeritve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide jöttek ki a nemzetőrök derüs szép napokon egzeczirozni. Itt tanulták a katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást, fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei gazdának rettentő nehéz tudomány ez.

Izzadt a nemzetőr, mintha követ fejtett volna a nagy igyekezetben.

Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a katonai gyakorlatokat s bizony nevettek is egyszer-másszor.

A katona akkor katona, ha ugy áll, mint a czövek: egyenesen. Ha pedig lép: oly keményen lép, mintha hidon járna s a hidat le akarná maga alatt szakasztani. A mi jó földmives népünknek pedig az ilyen lépés épen nem természete. Hetyke bolondnak tartja azt, a ki mikor simán is léphetne, oldalba rugja maga alatt az istenadta földet. De a katona igy kivánja.

Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.

Állani épen nem tudta megtanitani a nemzetőrt.

– Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó vakapádnak, a ki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagu világra!

Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal czifrábban is. A gyereksereg vihogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében, haragjában nem vette észre még ezt se.

A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány, hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar épen a hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor emlékezik meg, a mikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek is a domboru has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd tudja meg mindenki, hogy a szent-györgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit eszik, a mennyit akar. Istennek hála, van miből.

A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, igy jártunk fel az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából, markolattal és kereszttel. Az uri gyerekeknek még hüvelyt is készitett hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött kóczmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanubizonyságot tett arról, hogy ő fegyveres vitéz, a ki védelmezi a szabadságot. Valami szép furcsa tollal árasztották el a vidéket a sipoló bugyros zsidók. Pirosra, fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a francziák hires marseillais-indulója. A rajongó pesti ifjuságnak nem volt elég az ősi magyar kurucz-zene, a mely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a francziánál. E helyett elterjesztette a nagy forradalom hires indulóját.

Énekeltük is. De nem franczia szöveggel, hanem magyarral. Valami bolondos gúnydalt készitettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia főherczegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás, tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam először. Az egész falu megtanulta rögtön s dudolta egész nyáron át. Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem s ez mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle bolondság volt:

Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, kik és mifélék. De már Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, mig az egész franczia indulót el lehetett vele dudolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével készitettek hozzá változó szöveget.

Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk s az én kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai gyakorlatot. Mellet ki – hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Ugy is kellett tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az utonjárók gunyolódásnak tartották a kölykek katonás játékát – ott az öregek mellett.

Mindez csak mulatság volt egyelőre.

Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De Szent István napja után már komolyra fordult a dolog. A ráczok, oláhok, horvátok ölték a magyart, a hol módjukban állott. Rémséges hirekkel volt tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök álljanak ki, szállják meg a Dráva partját s ne eresszék be Jellasich seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova Dráva-Sellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el botját, tarisznyáját; ha pedig gorombáskodik: üssék agyon.

Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, a hol a mi nemzetőrségünk épen nem várta. No de majd lakol érte hamarosan.

Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az utolsó kurucz csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harczolt a magyar önönmagáért. A régi harczok emlékei már csak a tudós emberek irásaiban éltek. Mindenki bizott még a királyban. Azt pedig el nem hitte komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a magyart saját otthonában.

Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich egyenes uton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a nemzetőrség s ártson annyit, a mennyit tud az ellenségnek.

Jól is volt ez igy, a mint a következés megbizonyitotta. Apám legalább nem járt ugy, mint a Bakonyontuli Pápa-vidéki nemzetőrség. A hogy egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.

Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetirónak, Pápay Sámuelnek volt egyik fia. Vagy husz-huszonöt évvel idősebb, mint én, de aztán benső barátság fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa s lelkes és bizalmas barátja. Uri házát Pápán a nemzet minden nagyja fölkereste, ha utja arra vezetett. Jeles iró, nagy műbiráló maga is és régi irodalmunk első nagy buvára. Ő mellette nőtt fel Miklós fia, az én öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás, legnemesebb táblabiráink egyike.

1848-ban pápai főbiránk volt s már ennélfogva is a járásabeli nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát nemzetőrei közt voltak svábok is.

Ugy szeptember közepe táján, a mikor már seregét majdnem megették a szunyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb s deputáczió gyanánt megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.

– No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!

– Azt szeretnők tudni, tekintetes urunk, mikor megyünk már haza!

– Haza? Hát mit akartok ti otthon?

– Dolgozni!

– Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor a nélkül is ellehettek?

– Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?

– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide benneteket, hogy még a télen is éljetek!

Azt a jajgatást, a mi a szegény svábok közt e szóra kiütött, leirni nem lehet. De ugy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét mulva egy se maradt közülök. Csak a magyar őrizte a határt.

De az is hiába őrizte.

A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön már Jellasich a Dráva felé?

Ettől a kalandtól apám megmenekült.

II.

(Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. – Ők lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. – Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni.)

Hanem hát Jellasich azért mihozzánk is eljött.

Hetekig járt már a hire, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak utját akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István főherczeg, habsburgi uralkodó herczeg volt a magyar hadsereg fővezére. Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges szine előtt meg merjen állani egy rongyos tábornok? Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől, a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán?

Hejh, hajh, hiszékeny lelkü bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a nemzetek világtörténete nem ismer, a milyen volt ezé a magyar nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről s még arról se gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára szökött el s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.

A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk láttára.

Apám semmiféle utmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan arra, mit csináljon. Pedig, mint afféle falusi hazafi, ugy gondolkodott, hogy az ő nemzetőrcsapatának mégis csak tenni kellene valamit, a mikor az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én s átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még talán ott levő magyar csapatok vezetőivel értekezzék.

Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei, most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak épen nem mondták, hogy az ellenség oly közel van.

Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. A hol a főhadsereg hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon.

Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte a borsodi önkénteseket. Palóczos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a beszédet még nem hallotta.

A lepsényi nagy kőhid párkányfalán üldögélt egy feltünő jó nemes arczu ifju. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak ugy tetszett, mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon. Késő délután volt már az idő.

Megszólitotta az ifjut. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta, hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak: elfeledtem. Nevére se emlékszem. A kit érdekel: Borsodban könnyen megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifju:

– Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta kenyérből se ehetik eleget!

Az ifju honvéd nem olyan szinben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként a falu dobosát, hogy az előljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön hivja össze még az esti órákban a faluházához.

Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég hosszu. Kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült legyen reggelre két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt hust is gyüjtsenek, a mennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka panaszra: ez a panasz a mi vidékünkön szünjék meg alaposan.

Bizony az ellenség lakmározott ebből.

A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt s folytatta a visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön Jellasich táborának előőrsei.

Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege. Ime, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok, szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak valóságos rendes hadsereg volt az ágyuval, lovassággal, rendes tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt, Magyarország tisztviselője, harmadik rangu zászlós ura, a horvát bán, a magyar mágnás, gróf Jellasich.

Ne neked királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való minden hűség, a mikor a magyarhoz mindenki hűtelen.

Ezt mondta a papunk: Bózsa Sándor s egyetértett vele mindenki. De nem volt mondásában semmi ujság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.

Az előőrsök hozták a bán harácsoló rendeletét a mi falunk számára is.

Nyolcz tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér széna, huszonöt akó bor, tiz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett nyomban Lepsénybe szállitani az ellenség számára. Estére ott kellett lenni a készségnek.

– Vakapád, adta horvátja, lehet teveled másként is beszélni!

Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a sok kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült, mézes bor és szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolcz tehenet. Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.

Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud németül is, horvátul is beszélni.

Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s a mint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket nyomban ellátta fölséges izü és illatu puha kenyérrel, dagadó kalácscsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, a mióta az árnyékvilágon kóborol.

De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy a szomszéd Mező-Szent-György község már esennen várta s ime, kész vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem számitott a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról, hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállitott a táborba.

Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök, szerezsánok, marczona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pinczéket tört, lábas marhát ragadozott, utczákon és udvarokon tüzet rakott s arra keritést, kaput, kocsit, szekeret, hidast, butort, ágynemüt fölhányt. Szilaj vadsággal okozta a károkat a nélkül, hogy haszna lett volna belőle. Csupán azért, mert véres gyülöletre biztatták föl a magyar ellen.

Ez volt a hire Jellasich táborának.

Apám hát összegyüjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk deputáczióba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan, a hogy’ illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy vitéz katonáinak a rablást, gyujtogatást, fosztogatást tiltsa el.

A küldöttség utját és sikerét leirtam már másutt. A küldöttségnek tagjai voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, a ki néhány szót németül is tud; azután Fodor László szolgabiró, Pósa József és Nagy Károly, mind falunkbeli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s végül apám.

Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyilt bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló igéretei: mintha nem is ellenség lett volna, hanem jóbarát.

Mindent megigért a bán s mint utóbb bebizonyodott, igéretét a mi falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.

De apám még se hitt.

Alkonyat felé kocsira rakta anyámat Laczi öcsémmel, a ki akkor négy éves volt és Lajos öcsémmel, a ki akkor csecsemő volt s elküldte Balaton-Füredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott nem járt ellenség.

De Lepsény felé a rendes uton még se merte küldeni, mert arra ellenséges csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országutra vezető mellékuton ment s a szőlők mellett dülőutakon. Füle felé kerülve csak reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balaton-Füredre. Alacsony termetü, pupos, törpe alaku emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István. De minden izma aczél s régi hű cseléd.

Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét. Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyteritők. Az volt a hire s ugy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük. Anyám csak az ágyteritőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a szerezsánok. El is dugta az ágyteritőket oly gondosan, hogy aztán maga is alig találta meg őket. Ép igy rejtette el védegyleti lobogónkat, mely értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany és skófiumvarrással.

Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére, hogy lássa az elvonuló sereget. Igaz, hogy a bán meg is hivta a küldöttséget erre a diszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk 141 esztendő óta. Akkor vonult el ezen az uton az utolsó német sereg, Rabutin labancz német generális serege, a mikor 1707-ben téli szállásra vonult Stájerország felé. Keserü emléke meg van örökitve a családi irásokban. Török, tatár sohase pusztitotta el falunkat, de ez a német sereg kirabolta s porrá égette.

Magam is elmentem az utpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy maradtak volna otthon.

Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután. Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz meg száz kocsi kisérte a mi vidékünkből is. Vagy harmincz mező-szent-györgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, podgyászt, szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Ugy voltak kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De egy magyar ágyugolyó egyszer közibük keveredett s egyik kocsijuk kerekét összetörte. Nosza lóra legénység. A szent-györgyiek pillanat alatt fölugráltak lovaikra s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három huszár a bán seregéből utánuk rucczant:

– Hová mégysz, paraszt?

– Itatni, fiam, itatni!

– No csak gyorsan, azután visszatérni!

– Várj, fiam, várj!

No hiszen várhatta őket Jellasich. De ugy elszeleltek ők az ötven kilométer távolságból Mező-Szent-Györgyre, nem látta őket többé a büszke bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.

Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.

Két előkelő uri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négy lovas. Az ostorhegyes sántitott. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van nyilalva, valami gézenguz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy segédtisztje.

Jókedvü volt a bán, folyton nevetgélt. A szent-györgyiek tisztességgel, levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:

– Jó napot, jó napot, emberek! Köszönöm!

Várj csak bán néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy barátságnak!

A másik hintóban polgári öltönyü uriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb csomagot és odahajitották a nép közé.

– Olvassátok, emberek! Adjátok oda másnak is.

Ezek voltak Jellasich proklamácziói a magyar nemzethez.

Hogy őt, a bánt fölséges ura s királya bizta meg, hogy győzhetetlen serege élén bejőjjön hozzánk. Nem ugy jön, mint ellenség, hanem ugy jön, mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat, Kossuth elámitott embereit, külföldi csavargókat akarja móresre tanitani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segitségére legyenek.

No csak várd el, jókedvü bán.

E proklamáczió volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az igaz, hogy mi nem terjesztettük.

Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar hadsereg.

A bán hadteste 18 vagy 20 ezer emberből állott. A sereg jobb szárnyát Roth és Philippovich tábornokok vezették. Ugy hiszem, Roth volt a hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Igy ismeri függetlenségi harczunk történetében a nemzeti történetirás is.

Ez a jobb szárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt. Hadakozóinak létszáma 7–8 ezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság, megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő hadserege 27–28 ezer főből állott.

Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.

Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege épen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb 12 ezer főnél. Ennek is tetemes része ujoncz honvéd s hevenyészett önkéntes csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, a ki szeptember 12-én állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnök-tanuló, azelőtt sohase látott ágyut s néhány nap mulva már ott volt a pákozdi csatában s tüzmesterré léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.

Igy álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich könnyen átgázolhatott volna a kis ujdonsült magyar seregen, sőt talán még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk fővárosát.

Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez miránk! A mikor a párduczot legyőzi a kopó!

A bán jött előre a rendes ősi hadi uton Kanizsa, Balaton-Szent-György, Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán, Tolnán keresztül Simon-Tornya és Székesfehérvár felé. Ugy látszott mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.

A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg kellett gátolnia.

Itt kezdődik igazán a mi történetünk.

A bán Fehérváron már valószinüleg belátta, hogy czélszerü volna, ha serege jobb szárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá s minél előbb egyesülhetne vele. Utasitotta tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon előre.

De miként utasitotta?

Táviró még nem volt.

Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak rendesen összekötve.

Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt utközben ugy lelövik vagy ugy leütik a lóról, mint a verebet. Sohse ér el Rothhoz és Philippovichhoz.

Nagyszámu erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet s egyébként is saját erejét gyöngitené vele.

A táborkar hát osztrák észszel ugy gondolta ki: legjobb lesz 16 bátor katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három gyors táboriszekéren küldeni, mely lóhalálában siet s idején átadja a hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi nép könnyelmüen meg ne támadhassa vagy az esetleges támadást véres fejjel utasitsa vissza.

Igy történt.

Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer, gyors futó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész lovak ki voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott, etette-itatta és dörzsölte a lovakat.

Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édes anyámat akarta meglátogatni Balaton-Füreden. Három nap előtt küldte el oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is, Dénes testvérbátyám is.

Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is kocsijával. Kuka Péter nevü szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólitja magához, de a kocsiról le nem száll.

– Miféle három kocsi ez, Péter?

– Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva. Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.

– Nem beszéltek senkivel se?

– Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.

Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint Szilas-Balhás, a Simite-Simota pedig kétségtelenül Simon-Tornya. Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig rosszul hallja.

Tehát a bánnak Simon-Tornyára van izenni valója! Még pedig nagyon fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?

Bánja a kő, akármi van. Odaszól a kocsishoz.

– No menjünk, István!

Elindult a kocsink s mentünk rendes ügetésben előre Balatonfő-Kajárra. Apám nem akart letérni füredi utjáról.

Balatonfő-Kajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással husz percznyi távolság. Husz percz alatt sokat lehet gondolkodni. Apám is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balaton-Füredre megy, a helyett, hogy otthon volna.

Balatonfő-Kajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott. Felső-bükki Nagy Ferencz, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják apámhoz:

– Mi ujság Szent-György felé?

Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanitásait is. Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:

– Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a táskájában.

Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a parancsot a kocsisnak.

– Fordulj meg, István. Megyünk haza. A hogy’ a kocsi meg a ló birja.

A pupos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már megreggeliztek, de a lovak még ettek.

III.

(Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? – A vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész. – Sortüz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. – Az ellenség menekül. – Utána! – A félre vert harangszó. – Az üldözés. – Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit feleljen az örök biró előtt?)

Apám, a mint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a kisbirákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva, hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.

Huszonöten vagy harminczan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt, vetés, kukoriczaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem volt otthon, vagy nem volt kéznél.

Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell fegyverezni s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztitani. Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is parancsolja.

Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont, elpárolgott, elkésett.

Ne csodálkozzék senki.

A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harcz. Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz. Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren, hatvan töltés a táskában, elszántság a szivekben. Bizony meg kell azt gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a vitézek csapatát?

A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már nem emlékszem. De a kikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket följegyezzem.

Apámon kivül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János tanitónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanitott először a latin nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát. Később lelkész lett ő is s valahol már irtam róla. Végre a belső emberek közül ott volt Gregorich Ferencz, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.

A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabiró rokonunk. Ők azonban ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre s apám kommandója alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos, Szentkirály-szabadjai származásu, régebben akademikus tanitó falunkban, a hol egy távoli rokon családba házasodott és Ujhelyi László kisbirtoku nemes, a ki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli rokonunk. Ennek 14 éves fia is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő minden áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak később önfejüleg vett részt az ellenség üldözésében.

A volt jobbágy telkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három vármegyében a leghiresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Guzst tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, a kinek a mellékneve ez volt: »a hosszu nyaku«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, a kire biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kivül még hárman voltak, de e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.

Igy jött össze a 15 főből álló csapat. Apámon kivül öt nemes ur, három belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük. Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Ujhelyi László vasvillával. Javakorabeli vakmerő ember volt.

– Nekem – ugymond – nem kell a puska. Nagyot puffan s azután eldobhatom. A vasvilla nem csal.

A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni, minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a ficzkóval tudtak bánni.

Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott a vadrácz kovácslegény. Csak ugy kötényesen, szurtosan, füstösen, mellény nélkül, feltürt ingujjal, a hogy a műhelyben szokott dolgozni. Ő volt egyedül az önkéntes csapat. Volt a kezében egy rozsdás háji-báji egycsövü rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták igazitás végett. A vadrácz most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal s ugy vette magához.

Ő fürödni akar az ellenség vérében.

Indulás előtt még egy fontos intézkedést kellett tenni apámnak.

Falunktól északkeletre a székesfehérvári országut partján van a bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos fensikon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk egész határába.

A bán seregének valami utócsapata, valami podgyászfedezet vagy katonai nyelven: hátvéd ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy 800 főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni, hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti s lakosait kardélre hányja. A hogy szokás a háboruban ősidőktől fogva.

Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői ellenség idáig elláthasson vagy a puskaropogást innen meghallhassa. Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés. De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig.

Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a templom kulcsát vegye magához és semmi teremtett lelket a harangokhoz férni ne engedjen s bármi történik, tűz, véres halál vagy más veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért Csonka Ferencz dobost is odaállitotta ezzel a parancscsal a templom ajtajába.

No most már Isten hirével neki az ellenségnek!

Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett senki. Mikor már fennültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:

– Hahó, urak, majdnem elfeledtünk valamit!

Leugrott a kocsiról, bement a szobába s kihozott egy pintes üveg jóféle pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű.

– Igyunk egyet utoljára. Az apám se ment a csatába üres gyomorral.

Hát ez bizony jó lesz!

Ittak. Az üveg üres lett, csak a pálinka ágya maradt meg benne.

Volt ugyan néhány hangos szó ivásközben is, de boldogult jó apámnak, valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt megjegyzése.

– Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző ugy szidta a horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni utoljára?

Apám rákiáltott a kocsisokra. Fiatal paraszt legények voltak.

– Sebesen hajtsatok, gyerekek.

A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.

A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire, csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes hajtással iramodik le a puszták felé.

Nosza sebten átforditani a kocsikat az enyingi utra! Az enyingi út épen keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztutnál épen beleütköznek a horvátokba.

Ugy is lett. Hajtott a három szent-györgyi kocsis, mint a förgeteg. Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos szemmérték ugy mutatta, hogy a keresztutnál a hat kocsi egymást lovastul, emberestül együtt összetöri.

Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Épen a keresztut előtt megállitotta a kocsikat.

Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen?

Mire apám a kocsiról leszállt s jó nemzetőreit olyan a milyen csatasorba tudta állitani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!

Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy ellenfele kisebb számu, fegyelmezetlen, csupán nemzetőr s ugyszólván fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.

– Mit akarnak az urak?

A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett s a hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen. Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:

– Önök foglyaink, le a fegyverrel!

A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna az egész dolgot.

Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy Megkérdeztem Horváth Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.

A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember. Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő, se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az irások, de a ki halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékirás.

A hadnagy elnevette magát.

A pap rettentő hirtelen természetü ember volt. Valami kimondhatatlan düh vett erőt rajta, a mint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se szólt többet, puskáját nagy gyorsasággal fölemelte s abból a két lépés távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.

A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott. Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha, vastag rétegü irások és tárcza: a lövés még csak komoly sértést se okozott. Csak épen nagyot taszitott a hadnagyon.

De aztán a hadnagy harsány hangon kiáltotta legényeinek a vezényszót:

– Tüzelj!

S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés távolságból a szent-györgyiek hadsorába. De e hadsorból is visszaadta a lövést hat lőfegyver.

A hős hadnagy a kettős sortüz eredményét nem érte meg.

Azalatt a néhány pillanat alatt, mig a két ellenfél sorakozott s a hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrácz kovácslegény a maga agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej épen átellenese volt annak a lőcsnek, a melyhez a hadnagy tántorodott. A mint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrácz legény is elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis mozsárágyu. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb.

Csoda esett. Az az iszonyu lövés ugy leszakitotta a hadnagy fejét, mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hirét apám se hallotta soha.

Egy másik katona is elesett a sortűz alatt.

De a mi csapatunknak is sulyos vesztesége támadt. Gregorich Ferencz nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál ugy félszakosan. Minden vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni amugy huszárosan, a mikor már a csatatér üres lett s a holt hadnagyon és a vonagló katonán kivül senki se volt körülötte.

Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kivül az lett a következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták volna, belevagdalt a lovakba s ugy elnyargalt a kőkuti puszta irányában, hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hirét se hallottuk.

De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk termettek vitézeink s a három kocsi is menekült vissza a falu felé lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska még se elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még nagyobb számmal is vannak.

E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé s aztán fordulj, indulj, – ugy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint apám vitézei.

Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar ruhájában nem is lett volna könnyü az ugrándozás. Nótárius komája eleven vagy holt testét se akarta otthagyni. De a mikor mindenki megfordult, ő is meghátrált vagy száz lépésnyire.

Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát az épségben maradt tizenöt katona.

A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Ugy látszott: tanakodtak egy-két perczig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd« csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út; az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták, hogy falunkat kikerülik s a pusztákon át kisérlik meg Bessenyő vagy Székesfehérvár felé a menekülést.

Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már hatalmasan töltve ficzkóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve erősen czélba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.

Valaki nagyot kiáltott mellette.

– Megvan! Megvan, nemzetes hadnagy uram! Egy megint ott fekszik.

Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zuzta össze. Csak akkor vette észre apám, hogy a ki közbekiáltott, ott állt mellette. S az senki se volt más, mint Szombati, a zsöllérünk, a kit egyik munkámban »A házatlan zsöllér« czim alatt már megénekeltem.

Épen jókor jött.

– Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza nyomban ide hozzám!

A gyorslábu Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.

Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy egyet azóta a katonák közül apám elejtett.

Visszafordultak mind a tizenhárman.

Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferencz jegyzőt hazavitette. Levágott kukoriczaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet. Sulyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.

A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A Wallenstein doktor jőjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem fogadtatván.

A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval, kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze ötöt-hatot.

Azalatt, mig e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát agyonlőtték. Ujhelyi László és Kemény Péter ugy akarták őket agyonverni, de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál.

De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni, meggyógyitani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?

Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s az emberséggel, hogy ép katonát igy legyilkoljon, sebesült katonát igy elpusztitson a nemzetőr, a mivelt és jólelkü magyar ember?

Bizony, nagy kérdések ezek.

De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával: agyontiporja az ellenség a mi ujoncz magyar seregünket.

Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron meggátolni. Minden áron!

Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul támadott.

Hiszen, ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az embertelen ellenség mindent megtud s akkor bitófára huzatja jobbjainkat s koldussá és földönfutóvá teszi népünket.

Csupán azért, mert védtük hazánkat, ősi örökünket.

De ne bizonykodjunk. A háborunak végzete van. Az ellen semmit se ér a bölcselkedés.

A mi történt: én csak azt mondom el.

Apám tanácsot tartott embereivel. A menekülő katonákat meg kell ejteni. E fölött semmi kétség. De kocsin-e, lovon-e vagy gyalogszerrel?

A kocsi meg a ló nagy czéltábla. A katona pedig lő. A nagy kukoricza-dülőkben kocsival, lóval nehezebb is a mozgás. Tehát gyalogszerrel folyik az üldözés. Időnk van rá: napnyugtáig. Terünk is van hozzá elég. A lepsényi, mező-szent-györgyi és polgárdi határ, a déghi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a Hortobágynál. E területen se hegy, se völgy, se erdő, se árok, se szakadás, se bozót, se tó, se ér. Itt elbujni nem lehet az ellenségnek. Csak napszállatig legyen meg a vad.

Most dél van. Talán jó lenne mégis egyet falatozni. Éhgyomorral nehéz lesz estélig.

Nem lehet. A katonának is dél van. Ő se eszik. Mi se lehetünk alábbvalók.

Előre!

Irtóztató hajtóvadászat kezdődött. A vad a 14 erős határőr katona. Fegyverrel s fölös lőszerrel. Elszánva a halálra. Tudja, hogy másként nem menekül. Csak ugy, ha utolsó lehelletig védi bőrét.

A vadászok és hajtók többen vannak.

A kiket apám sirt ásni és temetni hozatott ki, kettő azok közül is beállt vadásznak. Az egyiknek a neve Hende János, a másiké Fazekas Mihály. Mind a kettő csak szegény házas zsöllér. Fejszét is hozott magával mind a kettő. Nemcsak ásót. Dolga lesz a fejszének is.

De a harangokat is félreverték.

Hallotta a nép a puskaropogást. A mikor a jegyzőt vérben-fagyban hazavitték, megrohanták a templomajtót. Hiába rejtette el a kulcsokat az öreg harangozó Balázs. Volt egy fia, ludtalpu volt. A legények emiatt Tipetopa Balázsnak nevezték. A Tipetopát nyakon fogták. Megfojtják, ha a kulcsokat elő nem teremti. Nem szabadulhatott másként: előteremtette. Fölrohantak a toronyba. Félreverték mind a három harangot. Szomoru szó a félrevert harangszó. Veszedelmet jelent. Asszony jajgat, gyerek sivalkodik, megbőszül a tömeg. Fujhat már a somogyi szél, elviheti a hangot a bessenyői pusztába. Most már azzal se törődnek.

A harangszóra egymásután futnak ki az emberek. Ki, a messze határba. Kettesével-hármasával. Gyilkos eszközt visz magával mindenki. Fejszét, vonyogót, vasvillát, lobogós dárdát.

De a kiknek puskájuk volna: azok elmaradtak. Nemes ember ugyan ha kényelmesen teheti, egész nap elvadászgat, de hogy egész nap futva kergessen ellenséget: azt az ő tüdeje, lába, büszkesége ki nem állja.

Csak apám maradt meg az üldöző sereg élén. Neki kötelességében is állott.

A katonák eleintén a kőkuti puszta irányában menekültek délkelet felé. A Rába-család birtoka hajdan, – később s ma is a Purgly-családé. A mint a puszta épületeit meglátták: letértek arról az irányról. Lakott helyre menni nem látták tanácsosnak. Ha jobbra fordulnak, a gróf Nádasdy Ferencz riki pusztájába tévednek, a hol szintén épületek és emberek vannak. Balra fordultak tehát kelet felé s nekivágtattak az én birtokomnak, a Lapos nevü dülőnek. Erre nagy messzeségben nem látszott előttük semmi épület.

A katonák győzték a futást. Erős fiatal emberek. De bármily erősek: kifáradnak, kimerülnek, összeroskadnak, kidőlnek. Nehéz a ruha, a bakancs, a podgyászbatyu. Különösen nehéz a puska és a tölténytáska. Jól tudták ezt az üldözők is. Még jobban érezték a katonák.

Eleintén meg-megálltak, szem-irányra vették az üldözőket s beléjük lövöldöztek. Golyójuk nem talált. Apám is lőtt rájuk háromizben, ő se talált. Talán nagy volt köztük a távolság.

Ugarokon, tarlókon, szántásokon, kukoricza-táblákon is történt a futás. Ez is szemlátomást pusztitotta az embererőt. De majd jön a nagy Ökörmező, egyenes, sima, fényes, gyepes legelő, ott nem sülyedez az ember lába: ott talán lesz menekülés. Igy számitottak a katonák.

Hiába!

Az Ökörmező szélére kiértek ugyan, de már erőtlenül.

Mekkora volt Ilion vára? Mekkora utat végeztek Homerosz hősei, a mikor a gyorslábu Achilleüsz kergette Hektort s a mikor gyors futásban háromszor kerülték meg a várost? Pedig a város körül nem volt olyan sima és egyenes mező, mint a mi nagy Ökörmezőnk. A költő szerint Athéne, a bölcs és ravasz istenasszony, birta rá Hektort, hogy ne fusson tovább, hanem álljon meg és álljon szembe gyorslábu ellenségével. Pedig dehogy az birta rá. Hanem elbágyadtak az izmok, megereszkedtek az inak, sziv és tüdő megunta az erős munkát.

A nagy mező szélén a katonák megálltak. Tanácskozásuk alig tartott egyetlen perczig. Elhatározták, hogy kegyelemre megadják magukat. Föltétlenül bizonyos, hogy a harczban és a futásban elpusztulnak. Hátha megmenthetnék a puszta életet!

Kifelé fordult arcczal körbe álltak s féltérdre ereszkedtek. Lövésre kész töltött fegyverük térdükön keresztülfektetve. Ugy várták be az üldözőket.

Csakhamar ott termettek a szent-györgyiek. Lehettek már vagy harminczan. De a messzeségből is folyton szállingóztak még. Körülvették a tizennégy térdeplő katonát.

Szomoru tárgyalás volt az, a mely most köztük megkezdőgött, de két-három percznél tovább alig tartott.

A katonák közül senki se tudott magyarul, a mieink közül senki se tudott németül vagy horvátul.

A jelek és jelenségek után ugy kell lenni, hogy a katonák fölajánlották fegyverüket és szabadságukat, de föltételül tüzték, hogy életben maradhassanak.

Apám még néhány száz lépés távolságban volt. A hajszában ugy futni, mint a katonák s a fiatalabb és pőregatyás szent-györgyiek, csakugyan nem tudott.

Ujhelyi László volt a mieink közt a leghevesebb. Odakiáltott a katonákhoz:

– Nem alkudozunk veletek, kutyák. Először adjátok át a fegyvert, azután várjátok meg, mit csinálunk.

Nem értették e szót a katonák. De ha értették volna is, akkor se egyezhettek volna bele.

Ujhelyi nem is várt tovább.

Érthetetlen düh fogta el. Az egyik katonára ráugrott, mint a tigris, kirántotta kezéből a puskát s mielőtt az a katona térdéről felemelkedett volna, őt agyonlőtte.

A többi katona mind felugrált s egymásnak hátat vetve belelövöldözött a nemzetőrökbe.

De ezek is rárohantak a katonákra. Egy pillanatig borzasztó dulakodás támadt az ellenségek közt.

Fazekas Mihály, a sirásó, a kezében levő erdei fejszével mint a villám, ugy csapott le a katonákra. Két suhintással két katonának hasitotta ketté a fejét. Nyomban meghalt mind a kettő.

Ez a Fazekas alacsony, zömök termet volt. Mozdulatai gyorsak. Egyik legjobb aratómunkásnak tartották a faluban, nagy izomerővel. Különös testi sajátsága volt, mint a japán szemfényvesztőknek. A japán lenyeli a kardot, ő pedig le tudott tuszkolni a torkán félméter hosszu rétest, a nélkül, hogy harapott, rágott és nyelt volna. Sok fogadást nyert ezzel a faluban és a vásárban.

Hende volt a másik azok közül, a kiket apám temetni kirendelt s a ki az üldözőkhöz csatlakozott. Magas, erős, vörösszőrü ember. Egyik katona a puskatussal vágta fejbe. Kemény koponyája kiállta az ütést, nekiugrott, mint a hiuz, a katonának, torkon ragadta s szempillantás alatt megfojtotta. A holttestet, mint zsákot hajitotta el a gyöpön.

Berta János szent-györgyi nemzetőrt a karján érte lövés. Belehalt. Mire hazaértek vele: elvérzett.

Összesen öt katona maradt holtan az összecsapás terén. Kilencz kimenekült a tolongásból s vagy száz lépésnyire megugrott. Bár halálosan kimerülve s megrémülve, ott a katonai erény lett urrá lelkükön. Megálltak s vezényszóra fegyverüket megtöltötték s gyujtóval ellátták. Sőt hárman vagy négyen vissza is lőttek a mieinkre, hogy menekülésüket biztositsák.

Hiába!

Hova menekülnek? Előttük a határtalan puszták. Könyörülő lélek nincs segitségükre. Se ételük, se italuk, se pihenésük. Ha aczélból volnának, akkor is el kellene pusztulniok. Nyomukban a szent-györgyiek, a kik már vért szagoltak, a kik már két áldozatukat siratják s a kiknek, ha maguk elveszni nem akarnak, őket kell elveszteniök.

Igy is lett.

Nyolcz katona egyenként, egymásután dőlt ki. Kimerült, elesett, lefeküdt. Az üldözők felkonczolták. Szegény fiuk! Csak három könyörgött életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, a mikor a halál rájuk rohant.

De volt egy közöttük, a ki nem akart elfáradni. Az utolsó. Apám még évek mulva is elérzékenyült, mikor erről volt szó.

Egyenes termetü, derék szép ifju volt. Bajusza alig serkedzett. Erős és bátor. Nem futott, hanem csak siető lépésekben ment előre. Időnként megállt és körülnézett. Égen-földön lehet-e segitség? Nem lehet. Minden bajtársa halott már. Még azt is látja, a mint az elhullt vitézeknek a sík mezőben ássák a sirt. Maga van idegen országban, ellenséges földön, haragos, szilaj üldözők a nyomában.

Meg-megáll, czélba veszi az üldözőket s visszalő rájuk.

A tarnóczai puszta határárka mellett észak felé fordul. Arra fekszik Bessenyő. Ott van a horvát sereg tábora. Ha ő eljuthatna oda!

Apámban aggodalom támadt. A fiu bátor, meg nem adja magát életre-halálra, hatvan tölténye van, biztos halálra a nemzetőr meg nem közelitheti. Hátha emberfölötti csodálatos ereje van? Hátha mégis sikerül neki a bán utóseregét elérni? Igaz, hogy a fehérvári országut oda egyenes irányban is legalább hat kilométer távolság s ez utat ily üldözés után már lehetetlen megtenni. De hátha csoda történik?

Apám is fáradt volt már a lerogyásig. Kora reggel óta nem evett, nem ivott. A nap leszállóban. Egész nap fegyverben, izgalomban, üldözésben. Szemei pillanatonként káprázni kezdtek. Nagyon erős, edzett ember ugyan, de bágyadtság kezdi már lebirni.

Kellő távolságból még egyszer gondosan czélbavette a vitéz katonát s kilőtte rá fegyvere mindkét csövét. Nem találta. Nincs ma már szerencséje. Gyakorlott vadászember tudja már azt. Legjobb olyankor már hazatakarodni, nyugalomra térni. A katona is visszalőtt rá, annak se volt már szerencséje.

Az ugynevezett aprórészi földeken vetőszántásban volt egy ember türhető két lóval. Egy suhanczot oda futtatott, fogja ki az ember az eke elől lovait s vezesse oda sietve.

– Egy legény üljön fel az egyik lóra s nyargaljon be Csőszre. A csősziek jőjjenek ki nyolczan vagy tizen kocsin vagy lóháton a cséri puszta felé különböző utakon. Horvát katona menekül arra: valahol utját kell állani.

Ez volt parancsolata. Csősz fehérvármegyei nemesi falu. A menekülőnek mellette kellett elsurranni.

A lovasember vakaródzott. Elnézett Csősz felé. Nagy út ez az ő egész nap szántó lovának. Észrevette a menekülő katonát is.

– Nemzetes hadnagy uram! Nem megy az a katona ma tovább. Hiszen ott fekszik a határhalmon.

Apám odatekint. A katona csakugyan ott fekszik félszakosan a határhalmon.

A hol a soponyai út a szent-györgyi mezőkről kiér a szomszédba: ott falunknak is határa van, vármegyénknek is. Ott már Fehérvármegye kezdődik s három határ sarkallik össze. Mező-Szent-György, Polgárdi és Dégh határa. Ezért van ott hármas halom. A legmagasabb halom tetején feküdt a vitéz.

Nem sokáig feküdt.

Felült, megtöltötte fegyverét s lőtt a mi embereinkre. Megint töltött s megint lőtt. Mindig gondosan czélzott s ugy lőtt.

Tehát nem adja meg magát. Az üldözők kiabáltak rá. Szidták. Fel-felemelt gyilkos szerszámaikkal fenyegették. Fel se vette a fenyegetést. Nyugodt vérrel töltött s ha közelgetett valaki: lőtt. A golyók ott fütyörésztek az emberek között.

Egyszer azután nem töltött többé. Szépen letette maga mellé nehéz fegyverét, két kezét összetette keblén s fejét hátraeresztette a gyepes hantra.

Elfogyott a töltény.

Agyonzaklatott teste és lelke áhitotta már a pihenést. Az örökké tartó nyugodalmat.

A határnak ez a része, habár észre nem vesszük is, magas fensik. A Balaton akarattyai partja szépen ide látszik s azon túl a messzeségben Tihany és Balaton-Füred hegyormai. A nyugovó nap épen ez ormok felett szórta szét őszi bágyadt sugarait. A nyugoti égalja már sárgulni, piroslani kezdett.

A haldokló vitéz nem törődött már haragos ellenfeleivel, a kik pedig közelegtek hozzá. Ő csak a lenyugvó napot nézte. Még egy sugár! Csak még egy sugár! Azután hadd jőjjön az örök éjszaka.

A nemzetőrök odamentek hozzá.

A vitéz fölkaphatta volna még fegyverét s véres viadalban vehetett volna bucsut a világtól.

De minek az? Bágyadt test, nehéz fegyver, tizszeres ellenség számban, erőben, vakmerőségben. Nincs menekvés. Igy is, ugy is mindennek vége.

Hős lelke felszállt a csillagok utjára, az örökkévalóságba.

Boldogtalan lélek! A mikor majd elkövetkezik az idők vége, oda szólitanak a nagy biró szine elé. S ott majd megkérdik tőled: miként folyt életed, miként lett halálod? Szerettél-e, gyülöltél-e, miért multál el élettel teljes, boldogságra váró fiatal korodban? Hiven teljesitetted-e az életnek és a halálnak kötelességét?

Mit felelsz? Mondd meg az egész igazságot.

Hitszegő király, béres kormányzók, szegődött hadvezérek szabad nemzet eltiprására hajtottak. Bátor férfiak védelmezték orvul megtámadott hazájukat, fajuk becsületét és jövendőjük reményeit. Ez volt az ő kötelességük s a tiéd a hősi halál.

Ezt feleld a kérdésre a nagy biró szine előtt.

IV.

(Mit akart az ellenség? – A házatlan zsöllér. – Eberhard kettős lövése. – A fenevad. – A szegény katona kegyetlen halála. – A kisértet. – A halálfej. – A mogyorófa mindent rendbe hoz.)

– – Apám gondosan megvizsgálta, igazán meghalt-e az utolsó vitéz?

Azután megparancsolta, hogy az egyik határhalom mellett mély sirba temessék.

Leszállt az est, csillagos lett az ég, hüvös őszi esti szellő lengedezett a Bakony felől. Oda messze van a falunk. Sok időbe telt, mig kocsija kiérkezett. Gyalogszerrel nehezen tudott volna haza ballagni. Ledőlt a határhalomra s szemeit le nem vette az uj sir domboru halmáról. Ez is határjel az élet és a halál között.

Másnap délig apám ágyban maradt. Nagy és fájdalmas nyilallása támadt. De délután kocsira ült, embereket vitt magával s egyenként megvizsgálta a sirokat. Eltemettek-e mindenkit s pontosan és jól végezték-e a munkát a sirások?

Csak azután jutott eszébe kinyomozni: mi volt hát az erős futár-csapatnak küldetése! Tizenhét embert tiszt vezetése alatt nem szoktak hiába vagy csekély okból kiszakitani a seregből. Jellasichnak mi volt a czélja?

Állj csak elő házatlan zsöllérünk, öreg Szombati! Te voltál ott a hadnagy temetésénél, te fosztogattad ki öregéből, nagyjából a szerencsétlen halottat. Ugyan mit találtál nála?

Zsebóra, aprópénz, sovány tárcza, óraláncz s több efféle hiábavalóság: ezzel nem törődött apám. Hadd legyen ez a Szombati hadizsákmánya, ha csakugyan talált effélét a halottnál. Hanem hát levelei, jegyzetei!

Csakugyan előállt Szombati öt-hat levéllel. A szemétdombon keresgette össze őket, mert még estennen oda szórta szét. Német nyelvü magánlevelek voltak. De volt fontos levél is köztük. Hadiparancs a bántól, a fővezértől Roth tábornok számára. Siessen a tábornok hadtestével, szeptember 29-én, legkésőbb 30-án ott legyen Székesfehérváron, hogy összeköttetésbe jusson a fősereggel.

Hát ezt a hadiparancsot Roth tábornok meg nem kapja soha.

Vagy e napon, vagy a következőn történt még valami Lepsényben, a mit megemlités nélkül nem hagyhatok. Elég fontos dolog. Apámnak nem volt része benne.

A székesfehérvár–kanizsai országuton akkor rendes postakocsi járt, melyet delizsáncznak neveztünk. Ily postakocsi vidám trombitaszóval koczog el a főutczán a nagyvendéglő előtt. A széles kocsisülésben középen ül a postás-legény, jobbról és balról mellette két erős fegyveres, marczona vitéz a bán seregéből. Valami fontos sürgönyt vittek ezek is.

A vendéglőben ül és iddogál Eberhard Ignácz. Mellette a falhoz támasztva puskája. Valami alsóbbrendü gazdatiszt gróf D’Orsaynál, gróf Nádasdy Leopold haszonbérlőjénél. Jó lövő, ügyes vadász, apám meg szokta hivni vadászataira.

Eberhard meglátja a két katonát. Kinyitja a vendéglői szoba ablakát, felkapja fegyverét, szempillantásig czéloz az ablak vasrostélyai közt s egymásután kettőt dördül a kettőscsövü fegyver.

A két vitéz egyszerre esik le az ülésből a postás-kocsis mellől. Egyik jobbra, másik balra. A kocsi megy tovább. A kocsis hátra se néz. A két vitéz nem mozdul. Odamennek az emberek. Emelgetik, vizsgálják a két vitézt. Bizony halott az, mind a kettő. Sziven találta őket az ügyes vadász hátulról, ablakrostélyon át, nyolczvan lépés távolságból. Egy-egy lövéssel mind a kettőt.

Hosszu évek multán is mesteri lövés gyanánt emlegették ezt vadászpajtásaink. Emlékezete fennmaradt az öregeknél.

1868-ban szervezte Kerkapoly, a későbbi pénzügyminiszter, az első honvédséget. A kezelő őrmestereket szemelte ki először. Figyelmeztettem Eberhard Ignáczra. Őt nevezte ki először Tolnavármegyébe, Paksra vagy hova. Ha még él: nagyon idős ember lehet, túl a nyolczvanon.

A két vitéz szintén Roth tábornoknak vitt sürgönyöket. A tábornok ezeket se kaphatta meg.

Látszólag kis dolgok ezek. De ezekből készül a történet nagy dolga. A mint egy-egy csöpp vér sokaságából az élet, a szerelem, a lángelme, a nagy alkotás. Majd mondok én el nagy dolgot is. A mikor elfogtunk egy egész osztrák hadtestet szőröstől-bőröstül, ágyuival, lovasságával, vezéreivel, tisztjeivel egyetemben. Meg nem menekült belőle még egere-patkánya se. A legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi harczunk egész folyamában.

Történetirásunk tudja ezt. Néhány szóval meg is emliti. De keveset tud róla s a mit tud: abban is sok a tévedés. Nem nagy emberek csinálták a nagy hadi tényt. Leginkább csak csiri-biri nemzetőrök. Hogy juthatna hely a történet márványoszlopán holmi mező-szent-györgyi nemzetőrhadnagynak?

Azonban még egy-két apróságot, egy-két furcsa szörnyüséget kell elmondanom, mielőtt a nagy dologba belekezdenék. Annak a kornak jelleméhez tartozik ez is. Hadd ismerjék meg azt a kort, a kik akkor még meg nem születtek.

A fenevadnak is van néha emberszive, az emberszivben is néha ott tombol a fenevad. Erről mondok el példát ama napok eseményeiből.

A büszke bán hadseregének utját állta a mi hadseregünk Pákozdnál. Sőt kissé meg is vertük a büszke bánt. Bizony nem juthatott ő el diadalmas hadvezérként Magyarország fővárosába. Sőt a pákozdi csata után titkon fölszedte sátorfáját s október 1-én ugy kiiramodott országunkból, meg se állt a határszélig.

Nálunk nyugalom volt. Békésen végeztük a szüretet. Jellasich futó hadaiból erre-arra szállingóztak egyes katonák. Szökevények, eltévedtek, elmaradottak, lábbadozók.

Egyik napon apám kimegy a szőlőbe a must forrását megnézni. Engem is magával vitt. Csak ugy gyalogszerrel mentünk. Vállára vetette a puskát is. Zavaros idők jártak, azután vadászember is volt, kukoriczatöréskor sok nyul huzódik a szőlőbe.

A gyalogut keresztül vezet a fehérvári országuton. Az országutnak árka van. A mint már ötven lépésre megközelitettük az árkot: ime, szemközt jön Körösztös Ferencz, a falunak feketearczu kovácsa, a dárdagyártó. Fokos a kezében. A fokos tele vérel, a gyöpön törölgeti le róla a vért. Tisztességgel köszön apámnak.

– Adjon Isten! No, mi ujság Ferencz?

Nézzük a kovács arczát. Rettenetes fölindult állapotot mutat arcza. Ajkai, állkapcsai vonaglanak. Izgatottan felel apámnak:

– Nagy az ujság. Épen most vertem agyon egy kutyát itt az uton.

– Miféle kutyát?

– Hát Jellasich kutyáját. Ott fekszik ni, az árokban!

Kezével mutatott egy pontra.

Apám nem tudta: mit értsen a beszédből. Odamentünk a mutatott helyre.

Agyonmarczangolt katona vonaglott az árok fenekén. Feje össze volt törve-vágva. Csupa vér volt körülötte az árokbeli gizgaz. Még nem halt meg, de eszméletlen volt. Hason feküdt, de időnként mintha fel akart volna állani. Könyökre, térdre fel tudott emelkedni, de megint elesett. Ujra fölemelkedett, ujra elesett. Az eltünő életnek utolsó öntudatlan jelensége. – Elborzadtunk.

Apám tünődött: mit csináljon? Orvos, ápoló, gyógyszer nincs közelben. A falvak is távol. Még emberek sincsenek, a kik a szegény haldoklót elhurczolják. De miért is hurczolnák? Élni már meg nem él. Csak kinlódik kis ideig. Legjobb lenne talán kegyelemlövéssel megszüntetni kinjait. Mint hajdan tette a hű barát a csatatéren, halálra sebesült bajtársával.

Lassan levette apám a puskát válláról s önkénytelenül felhuzta a kakasokat s megnézte, a gyutacsok rendben vannak-e?

Még se tudta agyonlőni a boldogtalant. Eszébe jutott, hogy a hegymesterek nincsenek távol, más ember is akadhat a szőlőhegyben, sőt kocsi is. Talán érdemes volna kisérletet tenni a haldoklóval. Hátha még ember lehetne belőle?

A feketeképü vad kovácsról egészen megfeledkezett. De az nem mirólunk. A hol találkoztunk vele, ott megállott, megfordult s minket nézett. Kiváncsi volt, miként hat ránk a látomány.

Mikor látta, hogy apám leereszti a kakasokat s a puskát megint a vállára teszi, odaszólt:

– Mi az, nemzetes hadnagy uram?

Apám hátra se nézett, csak annyit szólt:

– Él még ez a szegény katona.

A fenevad elbődült.

– Nem lehet az! A kit én egyszer agyonvertem, nem szabad annak tovább élni.

Nehéz lépésekkel odasietett. Fölállt az árokpartra. Látta vonaglani a haldoklót. A dühöngő tigris arcza szelidebb, mint e pillanatban volt a fenevad emberé. Hihetetlen gyorsasággal ráugrott a haldokló hátára s két csapással darabokra hasitotta koponyáját.

Most már nem vonaglott többé.

Igazán meghalt.

Oly hirtelenséggel történt az egész, hogy alig volt időnk eszmélkedni. Én mint gyerek kiabálni kezdtem, hogy apám lőjje agyon azt a kegyetlen embert. De apám is haragba jött. A fekete kovács erős ember volt, de apám még erősebb. Letaszitotta a holttestről, de akkor már későn volt. Csak annyit mondott neki:

– No, Körösztös Ferencz, szerencséje, hogy töltött fegyver van a kezemben!

Még az első dühből felelt a vad ember:

– Hát aztán, ha az nem volna a kezében?

– Hát akkor megfogdoznám kissé, hogy lepedőben vinnék haza innen. Most pedig takarodjék szemem elől!

Apám előkeritette a hegymestereket, temessék el a szegény halottat. Egy vagy két huszast adott nekik s jó ital bort.

A fenevad másnap mindenképen bocsánatot akart kérni apámtól. Mentsége ebből állott:

– Miért jött az a horvát a mi országunkba ellenségnek? Azután nem is köszönt nekem, mikor mellettem elment. Hát ki vagyok én?

Még vagy tizennyolcz évig élt a fenevad, de jó szemmel nem tudtam rá nézni többé. Pedig a dárdagyártáskor ugyan csak kedveltem.

– – Elmondom a kisértet történetét is.

A véres csetepaté után harmad vagy negyednapra a szegény hadnagy feje felszinre jött. Vagy nem jól temették el vagy el se temették vagy kincskeresők, sirfosztogatók kiásták. S otthagyták a pusztákra vezető utszélen a kukoricza szélén.

Varga nevü enyingi ember koczog arra kocsijával. Jön a pusztákról, igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija. Kocsija után baktat sovány kuvasza.

Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a kukoriczába s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami sulyos dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja gazdájának.

A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt, kiveszi a kuvasz szájából – hát uramfia, se nem tök, se nem burgundi répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.

Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt horvát halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan származik. Duhaj a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a kocsi derekára s elkoczog vele hazafelé. Az asszony a tornáczon várja.

– Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a jobb apád se.

Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a gömbölyü. Se nem sárga, se nem sima, se nem könnyü, szaga is más. Esti homály van már a tornáczon, nehéz a tájékozódása. Lassanként veszi észre: haja is van, szája is van, füle is van, orra is van.

Megborzad. Haja is az égnek áll. Elkiáltja magát:

– Halálfej ez, te ember.

Az ember elneveti magát.

Az asszony seprőt fog és nagy elszánással az ajtó elé áll.

– Soha se menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyüséget az én hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se léped át a küszöbömet!

– Nono, asszony, legyen eszed. Mindjárt elásom a kertbe.

El is vitte, el is ásta, de azért alig tudta az asszonyt megkérlelni.

Lefeküsznek, elalusznak. Éjfél körül fölébred az asszony, kimegy a tornáczra. Az ég csillagos. Első tekintete a gömbölyüre esik. Ime, ott a halálfej az ajtó előtt!

Csak esik ám vissza az asszony a szobába. Szólni se tud rémületében. Nekibódul a szobában asztalnak, széknek, kályhának. A zajra mécset gyujt az ember. Az asszony rémült arcczal néz a nyitott ajtó felé. Az ember kilép a tornáczra s ime ő is látja: ott a halálfej.

– Uram, én istenem, ez már a kisértet!

De azért észre tér. Fogja az ásót és a vasvillát, elhurczolja a gömbölyüt s ujra eltemeti a káposztáskertben.

Most már nem alusznak. Gyötrődéssel telik az éjszaka. A mikor hajnalodik: az ember maga megy ki a tornáczra. Szinte retteg, mikor az ajtót nyitja.

Megint ott van a halálfej. Pókhálószin szemeivel mintha épen ő rá nézne.

A duhaj lélek is meginog most már. Eszeveszetten fut a biróhoz, nagy bölcsességü Bocsor uramhoz.

– Biró uram kötöztessen meg engem, bünös lélek vagyok.

– Ne bolond, ne! Ugyan mi ütött hozzád?

Alig tudja elpanaszolni nagy keserüségét, megrémült lelkének háborgását.

A bölcs biró odamegy a házhoz. Megérti a veszedelmet. Megsimogatja, megvigasztalja az asszonyt, a ki egész testében reszket, a hideg rázza.

Akkor szól az embernek:

– No, most gyere gézenguz, ásd el azt a tetemet, de csak ugy felszinesen.

Az ember elássa.

– Most pedig gyere a hidas mellé, lessük meg mi lesz a halálfejjel.

Semmi más nem lett vele, csak az, hogy a kuvasz nyomban ott termett s nagy buzgósággal kezdte kiásni a kisértetet.

– No, lásd!

Azzal fogta a birói botot, jó suhogó mogyorófaszárat s ugy elagyabugyálta az embert, hogy a bot is összetörött a hátán.

Nem is jött elé többé a kisértet. Igaz, hogy most már mélyen, igazán temették el. Az asszony is magához tért. Belátta, hogy a bölcs biró mogyorófája többet ér, mint az ő seprőnyele.

V.

(Roth generális Soponyán. – Fábián tiszteletes ur. – A megzavart vacsora. – Itt vannak a huszárok! – Roth generális menekül. – Görgey Artur. – A huszárok éjjeli terve. – A kálozdi legények. – Szilas-Balhási fészkünk.)

Hagyjuk el e kis dolgokat. A korszak arczán apró karczolások ezek. A nagy eseményeknek nézzünk szeme közé. De ne a törtenetiró ünnepélyes, komor arczával, hanem mintha a család bizalmas körében emlékeznénk róluk.

Hogy Roth hadserege napról-napra hol járt, mily utakat tett, merre csavargott október 4-éig: nem tudom, nem is kutatom. A mi vidékünkre október 4-én érkezett. Az én családom emlékei közé ez a hadsereg e naptól kezdve tartozik.

A pákozdi csatáról, a bán hadseregének megveretéséről s elszökéséről nem tudott semmit. Ez már bizonyos. A bán futárcsapatát megsemmisitette apám, a fővezér hadiparancsa ott volt nálunk a fiókos szekrényben jól eldugva a fehérruhák közé, ezt ugyan Roth tábornok meg nem kaphatta. Ha némi kósza hir eljutott is a fülébe: annak nem hihetett.

Nem is hitt.

Október 4-én Soponyán volt főhadiszállása.

Ez a falu szomszédos az enyémmel. Fehérvármegyében, a Sárviz völgyében fekszik. Nincs épen közel hozzánk. Az út, a mely a két falut összeköti, a pusztákon át vezet s lehet 12 vagy 13 kilométer hosszu. Hajdan parasztfalu volt, semmi rokonunk, semmi ismeretségünk benne, legfeljebb keresztülmentünk rajta, a mikor a sár-abai atyafiakat látogattuk.

De akkor volt ott apámnak egy jó barátja. A kálvinista pap, tiszteletes Fábián István uram. Ez korábban, a mult század negyvenes éveinek elején Mező-Szent-Györgyön volt lelkész, onnan ment át Soponyára. Nemes modoru, művelt ember. A család több jeles férfiuval ajándékozta meg nemzetünket. Soponyáról is gyakran ellátogatott hozzánk. Ugy tudom, nekem keresztapám volt.

Nála volt szállva a papi lakban a fővezér, Roth tábornok. Társa, Philippovich tábornok, a nagy-lángi pusztában ütött tanyát.

A falu tele volt katonával. Minden ház tömve, de azért a csapatok nagy része az utczára szorult. Az utczán raktak esténkint tüzeket, ott sütötték-főzték ételüket, ott ittak, daloltak és tánczoltak késő estig. Roth hadseregében már több volt aránylag a határőr és szerezsán, mint a rendes sorhadi csapat. Az ágyuütegek egyrésze ott volt felállitva a templom körül.

A tiszteletes urnál esti 8 órakor ültek az asztal mellé vacsorázni. A lelkész nőtlen ember volt teljes életében, öreg szakácsnéja elkésett egy kissé a sütéssel-főzéssel. Hiába sürgette gazdája is, a tábornok is. De már a szakácsné nem engedett a maga jussából. Ily előkelő s nagyszámu vendég előtt ki akart tenni magáért. A sok idegen országbeli ember, német, rácz, horvát legalább jó hirét vigye el a háznak. A sok rétes, kalács, töltött patkó, hizott lud nem sülhet ki előbb a kemenczében.

Az asztalfőn ült a hadvezér, maga Roth tábornok. Jobbjára ültette a házigazdát, a tiszteletes urat. Néhány táborkari törzstiszt és segédtiszt volt a többi vendég.

A németek nyugodtan, jókedvvel esznek-isznak s a diadalmas hadjárat reménységeiről elmélkednek: egyszerre csak égszakadás, földindulás, – rettenetes csatariadás, éktelen zaj támad az utczán. Reszket bele ajtó, ablak.

Rohanó lovasság dübörgése, kardcsattogás, puskaropogás, lovak nyeritése, emberek orditása, káromkodás, jajgatás. Az ördögök szababultak el lánczaikról. A katona füle rögtön felismeri a zaj természetét. Valóságos véres csata folyik odakint a sötétben. Ember ember ellen.

Mi ez?

A hadvezér és társai mintha megmerevedtek volna az első pillanatban. Mind felugráltak az asztal mellől s kardjukat siettek felcsatolni. De Roth intett a segédtiszteknek, ugorjanak ki, tudják meg, mi történt s jelentsék rögtön.

Ujra letelepedtek az asztal mellé. A csatazaj is mintha kissé távolabb huzódott volna. De a sok jóizü étel mintha még se esett volna olyan jól, mint előbb.

Egyszer csak nagy nehéz léptekkel jön be egy segédtiszt. Odatoppan a vezér elé, megáll mint a czövek, kezével megadja az üdvözlő jelet s katonás, harsány hangon jelenti:

– Tábornok ur! Jelentem alázatosan, jönnek a huszárok!

Németül szólt a jelentés, »Kommen die Hussaren!«

A jó, öreg tiszteletes, Fábián István uram sokszor elmondta, nekem is elmondta e történetet. Az ő szavai pedig igaz szavak. Mindig hozzátette:

– Sohase felejtem el ezt a jelenetet!

Roth tábornok kezéből kiesett a kanál. Merev szemmel, nyitott szájjal, szótlanul bámult perczekig.

– Jönnek a huszárok!

Huszár csak egy van a világon. Az a magyar huszár. Ő neki magának is van ugyan néhány század huszárja. De épen ez az, a melyet Jézus-Mária-huszárnak csufolt a mi népünk.

Hogy’ jöhet ide a magyar huszár? Hogy’ törhet az be a főhadiszállásra, annak is a kellő közepébe? Hát az előőrsök? Hát az elővédek? Hát az őrszemek, a katonai készenlétek? Áttörhet ezeken észrevétlenül a magyar huszár?

Ez azonban mind csekélység. Hát csakugyan ott termett a huszár.

De hát honnan termett? Földből támadt? Förgeteg hozta oda? Nincs már csoda a világon. Hiszen előtte van a fővezér, a büszke bán győzhetetlen hadseregével. Most már közel is jár Budához, az ország fővárosához. Hogy’ juthatott annak a háta mögé a magyar sereg? De hiszen nincs is magyar sereg. Tudja ő azt hivatalosan a bántól is, Bécsből is az udvari haditanácstól. Volt ugyan valami szedett-vedett csapat, melynek a nádor-főherczeg lett volna a fővezére, ám a nádor-főherczeg is elszökött s kényre-kegyre átengedte a sorsnak azt a csapatot. Nincs hadsereg, a ki a bánt föltartsa diadalmas, hóditó utjában. Honnan jön hát ez a magyar huszár?

Ime a sulyos titok, a miért a tábornok szeme merev lett és a szája nyitva maradt. A miért a kanál kiesett a kezéből, pedig ott párolgott előtte a fölséges izü és illatu csirkelé és ott görnyedt a mosolygó sültek és kalácsok terhe alatt az élésszekrény és pohárszék.

Egyszer csak homlokára üt.

Menybéli uristen! Valami ismeretlen hadsereg szétverte a büszke bán táborát! Fut, nyargal, menekül a bán valamerre. Nem lehet másként. Ha Buda felé közelegne: vele tudatta volna. Ha csatát vesztett s vesztes hátrálásban volna: vele azt is közölte volna. Valami borzasztó balsors érhette a büszke bánt, hogy róla egészen megfeledkezett.

Ne tünődjél, ne töprengj, ne marczangold elmédet, vitéz osztrák generális! A szent-györgyiek megvigasztalhatnának, hogy a bán te rólad meg nem feledkezett. De nincs most már szó arról. Mindegy az már neked is, a bánnak is. A mi elmult: elmult az már végkép. Hanem szórj le arról a teritett asztalról mindent. Ételt, italt, asztali kendőt, teritőt és gyujtass fel ott még több gyertyát, ülj az asztal mellé, csőditsd össze nagy hirtelen a haditanácsot, rendeld oda Philippovich tábornokot s táborkarod tisztjeit, szedd elő a táborkari térképeket s valahogy csinálj tervet a menekülésre. Fuss e földről hazádba vissza! E föld nem terem a te számodra se győzelmet, se dicsőséget. Még becsületet se!

De hát mi is volt az a csatazaj valósággal?

A bán október 1-én a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével. Be nem vallotta ugyan urainál Bécsben se a csatavesztést, se a szökést. Azt mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatot tartott szükségesnek. Ez volt az a hires »Flankenbewegung«, mely a hadak történetében példabeszéddé vált azóta. Gúny és nevetség azóta e szó. Ha én napkelet felé vonulok előre seregemmel, azután valahol ellenséges táborra akadok, meg is ütközöm s ütközet után visszafordulok napnyugatra, az ellenséges tábor pedig jön utánam és kerget: bizony az én hadi mozdulatomat csufos megfutamodásnak tartja minden ember, a ki nem evett maszlagot.

Igy járt pedig a bán. A helyett, hogy Budára ment volna előre: visszafordult hátra s futott Győr és Sopron felé. De igazán futott ám!

Hadd fusson. Elbeszélésem keretében többé semmi dolgom vele.

A magyar vezér október 2-án még mindig várta Pákozd és Sukoró közt: mit akar a bán? Mozdul-e előre vagy hátra? Kéri-e a fegyverszünet meghosszabbitását vagy békét ajánl, békét hoz? S im, egyszer csak jelentik az előőrsök s a pákozdiak seregestől, hogy a bán serege elszökött, hire-hamva sincs a táborban, utócsapatait épen most verik agyon a székesfehérváriak a szőlőkben.

No, ez eddig tiszta munka!

Most a magyar sereg válik kétfelé. Egyik része kergesse a bánt Győr felé. A másik része Fehérváron át Roth tábora elé s a hol találja: üsse agyon. Ha ugyan agyon hagyja magát ütni.

Ezt a részt Perczel Mór vezette, a tüzes hazafi, a joghallgatóból lett katona, a rögtönző hadvezető, a fényes győzelmek és nagy csatavesztések hőse. Tábornok volt-e már akkor: nem is tudom jószerével. Azt se tudom biztosan: volt-e valósággal háromezer jó katonája, a mint akkor nálunk hiresztelték. Csak bizton, bátran elindult Roth hadseregét kiverni az országból.

Előcsapata öt-hatszáz emberből állt. Egy vagy két csonka zászlóalj gyalogság s egy-két század huszár. Ezer főre alig rugott.

Ezt a csapatot ujdonsült önkéntes százados vezette. Magas, szőke, fiatal, pirosarczu ember. Büszkén és keményen nézett ránk s büszkén és keményen beszélt velünk, a mikor apámmal együtt találkoztunk vele. Elbeszélem ezt szép sorjában a maga helyén.

A százados neve volt: Görgey Artur.

Nagy név. Egykor dicsőség ragyogta körül, azután árnyék boritotta. Itt nem akarok itélni a nagy kérdésben: a ragyogás volt-e igaz vagy az árnyék? Melyik káprázat a kettő közül?

Ezt a nevet mi túl a Dunán nem ismertük. Nemzetsége régi. Régisége belenyulik az Árpádok legdicsőbb korszakába. A felső vármegyékben, lengyel széleken jól ismerték a nevet sok század óta, de mi nem ismertük.

Ő vezette Perczel előhadát s ugy rémlik előttem, akkor még csak százados volt. Előőrsei október 4-én már Csikvár és Tácz körül csatangoltak.

Gyönge félszázad huszár napnyugtakor Táczra vetődik s ott meghallja, hogy Roth tábora, a horvát sereg már Soponyára érkezett. Jól van. Megtaláltuk, a kit keresünk. A vad fekvőhelyét ismerjük. S ott a vad is, a hol a fekvőhelye. A kérdés csak az: alszik-e a vad, vagy fülel?

Ezt a huszárnak meg kell tudni.

Volt a huszárok közt apámnak ismerőse. Czeczei származásu öreg legény, de kemény legény. Akkor már őrmester. Nem mondom föltétlenül bizonyosnak, de ugy rémlik előttem: Dávid Ferkó volt a neve. Ha még élne, jóval felül volna a kilenczven esztendőn. Apám ismerős volt Czeczén, gyerekkorában sokszor járt ott. Édes anyja Kaszás Erzsébet volt. A régi nemes törzsökös Kaszás nemzetségből. Ez a nemzetség még százhusz év előtt virágjában volt Czeczén. Apámnak nagybátyjai s unokatestvérei éltek ott. Ezek révén ismerte meg a huszárőrmestert is.

Tácz Soponyához hat kilométer távolság. Az őrmester jó futós gyerekeket küldött előre Soponya felé megtudni: vajjon a német-horvát előőrsök Soponya és Tácz közt mennyire vannak előretolva? A gyerekek gyorsan megfordultak. A táczi malomhoz vezető utnál már megtalálták az őrszemeket.

A rendes uton hát nem lehet orvul meglepni Roth táborát. A táczi malomuttól Soponya még három és fél kilométer s ez a vonal bizonyosan meg van rakva előőrsökkel.

De hát nem lehetne-e meglepni a szigeten át? A czeczei legény jól ismeri a Sárviz titkait, hiszen Czecze is a Sárviz partján fekszik. Gyerekkorában még tele volt a völgy bozóttal s a bozót farkasokkal és tolvajutakkal. Vajjon Soponyára nem lehetne-e eljutni tolvajuton?

Bizonyosan el lehet jutni.

A Sárviz-csatorna különös csatorna. Két ágon folyik egymás mellett. Az egyik öntöző- és malom-csatorna, a másikon a fölös viz vonul alá. Amazt Malom-csatornának, emezt Nádor-csatornának nevezik. A két csatorna közt a sziget. Néhol a sziget csak egy-két öl széles. Itt jól lehet látni, mennyivel magasabban folyik a Malom-csatorna vize, mint a másiké. Tácznál alig egy kilométer széles a sziget, Soponyánál kettőnél is szélesebb.

Mindjárt akadt táczi legény, a ki lóra ült s a huszárokat rávezette a tolvajutra s azon az esti homályban elkalauzolta Soponyára, épen a falu északi végére. Ott hid is van a Malom-csatornán. Ezen már ugy robogtak át a huszárok s ott a hosszu széles utczán, mint a mennydörgő mennykő, ugy csaptak le a horvátokra. A tábortüzeket átugratták, a csoportokban guggoló, vacsoráló, pipázó és dalolgató horvátokat széttiporták, csattogó kardjukkal sulyos sebeket osztogattak, a hol egy-egy csoport fegyverre kapott s lövöldözni kezdett, azt megrohanták. Káromkodásuk, lovaik dobogása, lövöldözés, fegyvercsattogás, jajveszékelés pokoli zajjal verte fel a falu csendjét s a tábor nyugalmát.

S a hogy’ rohant előre, ugy rohant vissza is a kis huszárcsapat. Ha tudja, hogy hol van az ellenség vezére: fogolyként vihette volna magával a főhadiszállása kellő közepéből, tiszteletes Fábián István ebédlő szobájából.

Meg is menekült a huszár-csapat szerencsésen. Csupán három sebesültjök akadt s azok közül egyik épen apám ismerőse volt, a czeczei őrmester, Dávid Ferkó. De kigyógyult s az éjjeli támadás részleteit ő beszélte el apámnak.

E támadásnak nagy következése lett.

Roth haditanácsa elhatározta a visszavonulást. Éjfél után három óráig pihenést engedett a csapatoknak, de akkor meg kellett indulni visszafelé, Kálozd és onnan Simontornya felé.

Igy szólt a hadiparancs. Igy indultak meg a seregek.

Kálozd Soponyához nyolcz kilométer. Egyenes jó út vezet oda a Zichy grófok nagy-lángi pusztáján keresztül a Sárviz-csatorna jobb partján. Az út mellékét már akkor fasor szegélyezte.

Kálozd északi faluvégén van a temető. Legalább gyerekkoromban, mikor ott jártam, ott volt a temető. A temetőtől valamelyes távolságra szintén észak felé egy téglahid van az uton keresztül. Van is, nincs is viz a hid árkában. Ekkor száraz őszi napok jártak, nem volt viz a hid alatt. Hanem a hid nyilásának mellékét sürün benőtte a bodzafa. Valóságos kis sürüség támadt ott.

Hat kálozdi legény valóságos betyár-virtussal összebeszélt, hogy Roth seregének azon az uton való visszavonulását törik-szakad meggátolja. Volt köztük valószinüleg katonaviselt ember is. Akkor ugy hallottuk, hogy a Zichy grófok két uradalmi kanczellistája vezette volna őket s ők látták volna el fegyverrel is az összebeszélt legényeket. A hat legény elbujt a hidnyilás mellett lévő bodzafa-sürüségbe. Kettőscsövü fegyvereik élesre töltve.

Hajnali négy óra tájban értek oda az osztrák hadsereg előőrsei. Éjjeli sötétség van még ilyenkor, október 5-én. A mint az előőrsök lőtávolba értek: a hat legény meglehetős szabatossággal sortüzet bocsátott közibük.

Felhőtlen égből a villám!

Az előőrsök visszanyargaltak s jelentették, hogy Kálozdot már elfoglalta a magyar sereg. Ott áthatolni lehetetlen.

Ujabb kinos meglepetés Roth táborkara számára.

Északra hát nincs menekülés. Bizonyitja ezt a huszárok késő esti támadása Soponyán.

Napkelet felé nincs menekülés, hiszen a bán hadseregének abban az irányban kellene lenni s most már bizonyos, hogy nincs. Vagy szétverték vagy elfutott.

S ime, dél felé sincs menekülés. Kálozdon a magyar sereg.

Tehát csak napnyugat felé lehet menekülni, a pusztákon át.

Igy határozott a vezér. Csakhogy ez nagy időveszteséggel jár.

Vonuló hadsereg arczát változtatni, az ezerféle hadiparancsokat és utasitásokat előre és hátra minden csapattal közölni, a tüzérséget s az egyéb műszaki csapatokat az uttalan pusztákra terelni: ez bizony időbe kerül.

Világos reggel lett, a mikorra a sereg a nagy-lángi pusztán át Kis-Láng és Ödön puszták irányában megindulhatott.

A katonának akkor is volt térképe, csakhogy a térkép volt más, mint a mai. Dülőket, dülőutakat, árkokat, fasorokat, mesgyéket az akkori térkép nem igen mutatott. Igaz, hogy effélék nem igen voltak természetben sem. Óriási legelők, kaszálók, szántóföldek, ugarok váltották föl egymást. Nem jó utja volt a hadseregnek a pusztákon át. A kukoricza táblákon, az őszi vető szántásokon keservesen tudott haladni a tüzérség és szekerészet. Este felé járt az idő, a mikorra a hadsereg Déghez ért s Roth és Philippovich Déghen a főhadiszállást megüttethette. Pedig Soponya Déghez alig több 18 kilométernél.

Másnap október 6-án Rothnak Simontornyára kellett volna érkeznie s a Sió-Kapos csatornán ott kellett volna átmennie. El is ment Szilas-Balhásig. Nagy falu s nagy nemesi közbirtokosság volt az akkor. Határa 24 ezer hold. Eszterházy herczegnek s Nitzky Kristóf grófnak volt benne nagyobb birtoka, de a határ tulnyomó nagyobb része előkelő köznemesi családoké volt. Itt birt és lakott öreg apám, Eötvös Ferencz. Itt született apám. A nemesség nagy részével osztályos atyafiságban voltunk. S a mikor apám öröklött mező-szentgyörgyi birtokára átköltözött: a szilas-balhási rokonokkal azon túl is állandóan fentartottuk az atyafiságos érintkezést. Sátoros ünnepeken, névnapokon hol mi rándultunk át oda, hol ők mihozzánk. Tiz-tizenöt puszta feküdt határain. A Tóti puszta is Eszterházy herczeg gazdasága. Ez a puszta vergődött a következő napon történelmi névre, noha eddigi történetiróink ezt a nevet eddig tökéletesen homályban hagyták.

Nekem ki kell emelnem a homályból. A történelmi igazság mindenekfölött való.

Roth hadserege Szilas-Balhásról nem ment egyenesen délnek Simontornyára, hanem délnyugatnak fordult a Tóti puszta felé s ez nap délutánján el is jutott oda a puszták kanyargó utjain keresztül.

Miért változtatta meg irányát?

Apám ennek okát soha se tudta meg egész bizonyossággal. Rothnak és táborkarának sincs erről semmi hadijelentése. Nem is valószinü, hogy készitett volna hadijelentést. Szegény osztrák tábornoknak nem volt már arra ideje se akkor, se később.

Mi késztette rá, hogy egyenes utjáról letérjen: erre nézve rámutatok a jelenségekre. Függetlenségi harczunk történetéről ezer könyvet és emlékiratot s százezer czikket irtak már nagy és kis emberek, hivatottak és hivatlanok, de erről soha nem irtak egy betüt se.

Pedig nemzeti történetünknek ez is érdekes, ez is fontos fejezete. S az én névtelen kis családom történetét ez is közelről érinti. Már tudniillik Roth hadseregének e helyütt örökre eldöntött sorsa.

VI.

(A föld népe. – Kossuth alföldi utja. – A nagykőrösi nemzetőrök. – A kis kunok. – Három pandur meg az esküdt ur. – A szilas-balhásiak harczolni akarnak. – Roth generális utolsó tábor állása. – A tábori éjszaka. – Megyünk apámmal Görgey elé.)

Jön a föld népe!

Ezt mondta a mezőföldi ember, a mikor seregenként, nagy tömegekben jöttek a túl a dunai nemzetőrök.

A katona nem a föld népe. A tisztviselő se az és a nemesség se az. A nagyszámu nemzetőrt nevezte el a mi népünk föld népének. Sötétkék ruhája, széles karimáju kalapja, a kalapon nemzetiszinü szalag, a ruha szabása egészen a mezőföldi telkes gazdáéhoz hasonlit: ilyen volt a túl a dunai nemzetőr.

A mi vidékünk a Duna balpartját, a Duna–Tisza közét nevezi Túl a Dunának. Onnan jöttek a nemzetőrök. Kevés puska, kevés kard, sok dárda, sok fokos, néhány kasza is: ebből állott a nemzetőrök fegyverzete. A tisztek lóháton. Egyébiránt kocsi és ló szép számmal volt velük. Kellett a podgyásznak, az elfáradt embernek, a nehezebb gunyának s némi enni-innivalónak az a sok kocsi. Őszi idő. Eső lehet, hideg lehet, kegyetlen szél is támadhat, isten tudja: lesz-e jó hajlék mindenütt, okos ember meleg ruhát is visz magával hosszu utra.

A mely napokon mi a büszke bánnal Lepsényben vesződtünk: ugyanakkor ment Kossuth Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, hogy nagy lelkének tüzével lángra lobbantsa a szunnyadó lelkeket. Ébredj magyar! Bitor ellenség tört hazádra! Légy bátor, mint mindig. Légy erős, mint hajdan. A mi fegyvered van: vedd kezedbe. De puszta kézzel is álld utját az ellenségnek. Apáid se kimélték vérüket, te se sajnáld a tiédet. Rongy élet a szolgaélet. Vagy szabadon élj, vagy halj meg becsülettel!

De mi ezt nem tudtuk. A villám segitségével nem lehetett akkor még se irni, se beszélni. Kossuth fönséges utjának hirét csak sokkal később hozta hozzánk a szellők szárnya.

A czeglédi nemzetőrök Bicske felé jártak. A kecskeméti nemzetőrök utját nem ismerem. A nagy-kőrösiekről már többet tudok.

A mely napon Roth generális Soponyára ért, hogy este kiejtse kezéből a kanalat: ugyanaz napon, október 4-én, hat század nagy-kőrösi nemzetőr gyönyörü rendben bevonult Sár-Bogárdra. Kemény járásu, napsütött arczu, kipödrött bajuszu bátor fiuk és férfiak. Kik voltak, hányan voltak, kik vezették őket: másutt beszélem el. Ma is sokan élnek még közülük. A kik pedig elmultak már: azokra büszkén emlékezik az ivadék.

Csak egyről emlékezem meg ezuttal.

Sár-Bogárdon lakott egyik nagybirtoku bátyámuram, Huszár Gábor. Felesége Hajós-lány, a sár-abai Hajós nemzetségből, apámnak unokatestvére s mező-szentgyörgyi közös birtokainkban osztályos atyánkfia. Nála volt szállva többedmagával egy nagy-kőrösi nemzetőr. Fiatal surján legény, piros, pozsgás, jókedvü diák, alig tizenhat esztendős. Sok fiu, sok leány volt a háznál. A Huszár-fiuk: Zsiga, Elek, Imre természetüknél fogva szótalan gyerekek voltak. Sokáig emlegették ők is, a leányok is a jókedvü nagy-kőrösi diák-nemzetőrt. A ki pedig senkise volt más, mint Nagy-Kőrös városának később sok időn át hires főjegyzője, Molnár Gedeon.

Előkelő nemzetségü, ma is él, nagy birtokát kezeli, ma is jókedvü s ámbár mai napság már nem diák, azt hiszem, Jellasich ellen ma is elmenne nemzetőrnek is, honvédnek is, a miként ötvenhat év előtt megcselekedte.

Szeptember 25-én harsogott le Nagy-Kőrös városának háza erkélyéről, a hirdető erkélyről Kossuth szózatos beszéde s október 4-én már Sár-Bogárdon volt a nagykőrösi nemzetőr. Századokba osztva, tisztekkel ellátva, katonai pontossággal. Az utnak hosszusága a mindenféle kerülőkkel vagy kétszáz kilométer. S közben a Dunán is át kellett szállani Ercsinél.

Hogy’ lehet ez?

A nemzetőr még se katona. Ma más korban élünk. Ma vaskerékcsapáson villamos erővel röpiti a katonát a vaskocsi s ha ma mozgósitják a katonát: még se tudna a kilenczedik napon teljes rendben az ellenség előtt kétszáz kilométer távolságban pontosan megjelenni. S a nagy-kőrösi nemzetőr ezt tudta.

Hajh, dicső mult! Szinte bágyaszt, ha rád emlékezünk, Más lelke volt akkor a magyarnak. Mai lelke mélyen alszik. Fölébred-e még, a mig mi élünk?

Napkeletről jött a nagy-kőrösi nemzetőrség. Onnan jöttek a kis-kunok is még nagyobb sereggel. Náluk Kossuth nem járt ezuttal, de azért mégis ugy jöttek, mint a felhő. Otthon nem maradt volna senki. A horvátokat meg akarta enni mindenki.

Sok rokonember és ismerős volt köztük Kun-Szent-Miklós és Kis-Kun-Halas vidékéről. Apám öreganyjának egyik testvérét odavitték férjhez, másik testvérének ivadékai odaköltöztek. A Maár, Baki, Bankós, Takács, Bibó, Bessenyey nemzetségek sok tagja tartotta közelről vagy távolról az atyafiságot az öregekkel.

Sok pajkos fiatal is volt köztük. A kis-kun hajdan hires volt a pajkosságról. Poharazás közben elődeink a kis-kunt nem is fogadták el igaz nemesnek, hanem pajzánul csak vad nemesnek. Ellenségüldöző utjokban sok rakonczátlanságot követtek el a pajkosabbak. Meglövöldözték az apró jószágot; a birkának meg se kérdezték az árát, mégis illatos paprikást készitettek belőle; ölelgették a menyecskéket; a csárdákon földhöz vagdalták a mértékeket. Ugy viselték magukat, mintha katonák lettek volna, holott pedig csupán nemzetőrök voltak.

– Itt van a tatárjárás!

– Hol van, merre van?

– Hát még nincs itt, hanem jön. Két napi járóföldre vannak már a kis-kunok.

Efféle beszélgetéssel ijesztgették az emberek egymást. Pedig nem is volt rá komoly ok. Csak a szállongó hir csinált kicsinyből nagyot.

De a hir mégis eljutott Veszprémbe, a vármegye székhelyére. A bölcs alispán lovasfutárral utasitotta az egyik járásbeli esküdtet, hogy tartsa fenn a rendet, fegyelem alá szoritsa a kis-kunokat, sulyos felelősség alatt teljesitse kötelességét s megnyugtató jelentését haladéktalanul nyujtsa be a nemes vármegyéhez. Minthogy pedig mindezt puszta szóval elintézni nem tudja, karhatalmi erő gyanánt rendelkezésére bocsát az alispán – három pandurt.

– Három pandur! háromezer kis-kun nemzetőr fékentartására, ha az pajkos akar lenni! De hiszen dohányzacskó lesz annak a három pandurnak a bőréből iziben.

Nagyot nevetett a járásbeli esküdt. A ki nem volt más, mint az én másodizigleni nagybátyám, Laszly György, szilas-balhási birtokos. Érdekes ember, a rég kihalt ősnemesi társadalom remek alakja. Könyvet érdemelne életének megirása. Hogy iróink, költőink, korfestőink ki engedik halni az ily férfiak emlékezetét!

Azonban az alispán lovasfutárja után nemsokára megérkezett a három pandur is. Veszprémből jöttek egyenesen kocsin. Szép, tiszta egyenruhájuk, tömött tarisznyájuk, szalagos pörge kalapjuk, rövidcsövü jó puskájuk, elegendő puskaporuk.

Katonásan jelentkeztek a járásbeli esküdt urnál. Várják a parancsot. Ők majd rendet tartanak a kis-kunok közt, ha azok rakonczátlankodnak.

– Jól van, fiaim. Derék gyerekek vagytok. Igyátok csak meg ezt a jó pohár bort. Azután jöttök velem!

Ott lakott az öregapám mellett. Nagy telke, kertje lenyult a tóig. Uszóláp volt a taván. Sok mulatságos története van ennek az uszólápnak. Az ő telke s az öregapámé egy osztályből hasadt.

Elvezette a három pandurt a telken levő pinczéig. Kinyitotta a pincze ajtaját s levezette őket a pinczébe.

– Itt lesz a tanyátok. Hozzatok be tiz kéve zsupszalmát és csináljatok magatoknak vaczkot, puha szalmaágyat. Enni-inni valóról ne aggódjatok. Ma még szabadon járhattok. Holnap délben itt lesznek a kis-kun nemzetőrök. Holnap hajnalban tehát ide bezárlak benneteket s innen meg nem szabadultok addig, mig egyetlen kis-kun lesz ezen a vidéken. Akkor megmarad a rend, nyugalom és a békesség. Mert ha titeket meglát a kis-kun s megérti, hogy ti akartok köztük rendet tartani: akkor fenekestül felfordul a jó rend, titeket pedig ugy agyonütnek, mint a patkányt. Nem akarok az alispán urnak a bőrötökkel beszámolni.

– Igenis, tekintetes esküdt uram, megértettük.

Négy napig ettek-ittak, aludtak a pinczében. Igy menekült meg mindenféle zajtól, zenebonától és kárvallástól a szilas-balhási nagy nemesi község.

Tolnavármegye se maradt el a maga nemzetőreivel. Teletömte csapatokkal Ozora körül a Sió jobb partján a dombokat, erdőket és ligeteket. Ha jól emlékszem: tagyosi Csapó Vilmos volt a nemzetőrök parancsnoka. Itt ugyan hiába törekednék az osztrák vezér a maga seregét a Sión átszállitani.