HÁZ (continued 2)

BÁBONY FALU.

INAKTELKE FALU UTCÁJA.

KALÁNTARTÓK. (259)

1. Batiz Bandi Ferenc kalántartója a mestergerendán, Magyar-Gyerő-Vásárhelyt; 2. 4. Balás Ferenc Mátyásé, Sárvásárt; 3. Tál és kalántartó, Magyar-Gyerő-Monostorról; 5. Szőke Istváné, Sztánán; 6. Szűcs Pistáé, Magyaró-Kerekén; 7. Benki-Luki István kalántartója és «öveges»-e, Zentelkén; 8. Varga Mihók föstött kalántartója Nagy-Almáson; 9. Bogdán Istvánné, Magyar-Gyerő-Monostoron.

NYÁRSZÓI HABARÓ. FENYŐGALYBÓL. (260)

1. Himes járomszeg, Nagy-Almásról; 2., 3., 4., 5. Himes ostornyelek, Damosról; 6., 7. Csüllő, sőllő, Jegenyéről; 8., 9. Sotartók, Nyárszóról; 10. Kilincskészség, Nagy-Almásról; 11. Gyujtótartó, Darócról; 12. Iskátulya, Nyárszóról; 13. Vaskilincs, Sárvásárról; 14. Kis fiók, Magyar-Bikalról. (261)

Itt kerítünk sort a diszített apró holmira is, amelyek bennünket nem néprajzi, de művészi szempontból érdekelnek.

A szoba falán s a mestergerenda oldalán vannak a cifra kanáltartók (259), különféle megoldásban. Néha csak egyszerű léc a kanáltartó, megfelelő lyukakkal, nyilásokkal a kanál nyelének; van azután áttört ornamentikájú s van föstött díszítésű is; utánozzák a jászol fölé akasztott széna-lajtorja formáját is, amelynek díszítése a szerkezet pálcikáiból kerül ki.

NYÁRSZÓI GYÚJTÓTARTÓ. (263)

CSIZMATAKARÍTÓ A JEGENYEI TEMPLOM ELŐTT.

A bérmáló úton járó püspök tiszteletére csinálták 1903-ban. (264)

KALOTASZEGI SÓTARTÓK. (262)

(Négyszeres kissebbítés.)

Az apró holmi kieszelésében s díszítésében kifogyhatatlan a nép elméssége; resü idejében faricskál a földmíves, egy-egy jeles hajlású ág, egy-egy fagöcs szolgáltat ideát munkájához. Így készülnek a sótartók, szelencék, kis ládák, kacattartók, a játékszerek. A jegenyei templom előtt láttunk egy furcsa holmit, – hát ez mi?… A csizmáról azon takarítják le a sarat, – mert amikor a püspök itt járt, sáros idő volt s nem illett volna bekeverni a templomot. (260–64).

Említettük már a régi gyertyatartókat. (265–66) Különös alakú holmi, első pillantásra alig tudja az ember, hogy micsoda, – inkább íjjnak tartaná. Vékony faragott léc, amelynek közepe tájára a tulajdonképpeni gyertyatartó karja van erősítve és pedig, vagy a kar megy a lécen keresztül, vagy megfordítva; a karok vége kiszélesedik és gyertyavastagságú lyukkal van áttörve, ide helyezik be a gyertyát, amit félköralakban meghajlított egy vagy két faabroncs tart egyenes helyzetben, aszerint, amint kétkarú vagy négykarú a gyertyatartó; e rugó a léc alsó végén megy keresztül s beléér a kar gyertyanyilásába, oda szorítva a belédugott gyertyát. A gyertyatartón leginkább a középső függő rész van díszítve; szokott alakja négyszögű hasáb, melynek éleit rövidebben vagy hosszabban bemetszik és vagy a bemetszéseket festik be különféle színűre, vagy magát a lécet s ez esetben a bemetszés nyomán látszik a fa természetes színe; néha egész hosszában is lesimítják az éleket s így nyolcoldalú hasábot kapnak, közbül csillagidomokat is formálva; e díszítést megismétlik a gyertyatartó karjain is. Különös esztergapadon romlott formát mutat egyik példány: a lécen karok helyett korong van s ezen nyugszanak a fakupaalakú gyertyatartók. (266)

GYERTYATARTÓK ÉS KINCSES SZUSZÉK.

a) Damosról, b) Sárvásárról, c) Bánffy-Hunyadról, d) Kincses szuszék, Sárvásárról. (265)

(Négyszeres kissebbítés.)

A szeretettel díszített apró holmi közé tartozik, valóságos ékszere a kalotaszegi fehérnépnek, a vőlegényétől, kedvesétől kapott vászonfeszítő, vetélő, orsófogó, a cifra mosósulyok, a kézi mángorló, a díszes guzsaly és a himes rokka, a szépséges kis kapatisztító.

GYERTYATARTÓK.

1–6. Magyar-Bikalról. 7. Darócról. 8. Damosról. 9–10. Nyárszóról. 11. Magyar-Gyerő-Monostorról. (266)

(Körülbelül nyolcszoros kissebbítés.)

A vászonfeszítőnek a szövőszéken, az esztovátán (268) veszi hasznát a leány- és asszonynép, ezzel feszíti ki a már megszőtt, de még föl nem tekert vásznat s a szövőszálakat. A vászonfeszítő két villásan egymásba szoruló részből áll, egyik fele a villa s ennek ágai közé csúszik a másik fele úgy, hogy tetszésszerint hosszabbítható. A feszítő két végén szögecskék vannak, azok nyomulnak kifeszítéskor a vászonba. A diszíthető mező keskeny rajtuk, de éppen alkalmas valami folyó láncdíszítésre s ezt meg is cselekszi a díszítő, ritka dekorativ érzéssel alkalmazkodva a díszítendő tér arányaihoz; ahol a szerkezet megbontása nélkül szélesíthet a szerszámon, ott szélesíti és a díszítésen is aszerint módosít. Néhány sikerült példányt mutatunk be itt. Hasonlóan bánnak a vetélővel, vagy mint ők mondják, a sikkantyúval. Az orsófogó szinte lantalakú, de sajnos, ez a holmi már megyen ki a szokásból, egy-egy régi példány még akad, elvétve. (267–272)

HIMES TEKERŐK. (267)

(Kétszeres kissebbítés.)

HIMES ESZTOVÁTA (SZÖVŐSZÉK), KÖRÖSFŐRŐL. (268)

Helyes holmi a sulyok, a mosófa is, amivel a kut mellett, patakparton télvíz idején is mezítláb, paskolják a mosásba került gúnyát. (273–74). Lapátalakú, rendeltetése szerint súlyos és jól kézbeillő, marokra fogható; a nyele síma, gömbölyded s a nyelén nincs is díszítés, csak kivételesen, csak a nem használatra, inkább emlékbe készült példányokon és jellemző, hogy éppen az ilyeneken, a díszítés nem olyan ügyes, nem olyan magyaros, mint a többieken. Hogy mennyire helyes, tárgyhoz, célhoz, anyaghoz alkalmazkodó a díszítő érzés e népben, azt láthatjuk, összehasonlítván a sulykokat a kapatisztítókkal. (275–76–77). Nagyjából hasonlít egymáshoz a két lapátformájú holmi, de mivel használat alkalmával az egyiket marokra kell fogni, míg a másikat csak az ujjak közt tartják, ezt tekintetbe veszik a díszítés alkalmával, ezért síma a sulyok nyele, viszont himes a kapatisztítóé; a diszítésének elhelyezése és iránya is alkalmazkodik a tárgy jellegéhez: az övre akasztva hordott kapatisztítónál fölül van, látszik a nyél, tehát ezt is díszítik és eszerint, – a marokra fogott sulyoknál a lapátrész esik fölül, csak az látszik és a marok alatt a nyél vége, ezt fejezi ki a nyélből fölfelé induló virágdísz vagy az országcímer elhelyezésének iránya s ezt a nyél díszített vége.

a) Csü. b) Vetélő. c) Vászonfeszítő. d) Négy nyüstű csiga. e) Feszítő esztovátán. f) A csiga alkalmazása az esztovátán. g) Lábító az esztovátán. h) Feszítő az esztovátán. (269)

(B.-HUNYAD.)

KALOTASZEGI HIMES VÁSZONFESZÍTŐK. (270)

(Körülbelül felenagyság.)

KALOTASZEGI HIMES VETÉLŐK. (271)

(Körülbelül felenagyság.)

ORSÓTARTÓK ÉS SERÍTŐ.

1. Kis-Petriből. 2. Jegenyéről. 3. Nagy-Almásról. 4. Magyar-Valkóról. 5. Sztánáról. 6. Serítő. Bogártelkéről (272)

(Háromszoros kissebbítés.)

TÜRE FALUBÓL.

A díszítési centrum a sulykokon, – a kapatisztítókon is – a lapát közepére esik s ezt hangsúlyozzák csillaggal, rózsácskákkal; e középpont köré sugarasan helyezkedik, az átlók s tengelyek irányában, a többi ornamentum. A sulyoklapát jobb- s baloldalát egyenes vonal határolja, míg a felső- és alsó rész többnyire íves, vagy legalább is tompaszöget képez a két félrész, úgy, mint a kapatisztítóknál, de a sulykokon nem megy át kunkorodó száracskákba. A lapát felső oldalának kiképzése hasonlít az alsó oldal kiképzéséhez, de a középvonal, mintegy a nyélnek folytatásaképp, kis gombbal vagy tulipánvonallal van jelezve, eltérőleg a kapatisztítók díszítésétől, ahol ez az inkább alsónak mondható oldal rendesen egész egyenes vonalú. A sulykok s a kapatisztítók is, rendesen mindkét oldalukon különbözőleg vannak diszítve. A diszítési motivumok hasonlítanak az utcaajtókon alkalmazott motivumokhoz, finom kicsinyítésben; legtöbbször a körosztásából származó csillagok jól véshető formái ismétlődnek. Jellemzően pontos, tiszta faragásuak dicsekedhetnék velük akármely ügyes műfaragó, pedig súlyos kezű parasztlegények munkája valamennyi. Olykor a faragó neve s a faragás dátuma is ott a sulyok élén és ott a leányzó neve is, aki ajándékba kapta. Akadunk olyanokra, amelyeket ugyan egészen föd a díszítés, de az átlók és tengelyek mentén egy-egy nagyobb rózsácska vagy egyéb virág hangsúlyozásával ügyesen, valóságos műízléssel van osztva a tér; naivul buja, szinte telhetetlen díszítési kedvet látunk egyes példányokon. A mélyebb és sekélyebb ornamentumok ízléses váltakozásának példája 1. ábra, – kezdetlegesebb a 3., 5., 9., 12. Több a mértani díszítés, ritkább a tisztán virágdíszes; mindkét oldalán egyforma, például: a 18. Van vegyesen díszített is. A nyél végződése, mint már említettük, gomb, vagy virág; a gombon gyakori a rózsácska. Egy-egy sulyok nyele sípban végződik, hogy sípszóval jelt adhasson az asszony, ha teszem hazulról meleg vízre, vagy egyéb segítségre van szüksége.

TÜRE FALUBÓL.

KALOTASZEGI HIMES SULYKOK. (273)

(Körülbelül hatszoros kissebbités.)

KALOTASZEGI HIMES SULYKOK. (274)

(Körülbelül hatszoros kissebbítés.)

HIMES KAPATISZTÍTÓK. (275)

(Körülbelül felenagyság.)

HIMES KAPATISZTÍTÓK. (276)

(Körülbelül felenagyság.)

HIMES KAPATISZTÍTÓK. (277)

(Körülbelül felenagyság.)

LAPICKA (KÉZI MÁNGORLÓ), M.-VALKÓRÓL. (278)

(Háromszoros kissebbités.)

Külön szólunk egyik legeredetibb kalotaszegi kis holmiról, a kapatisztítóról. (275–76–77). Apró kis lapátocskák ezek, a surcra, a kötényre akasztva hordja, a köténydarázsolás fölött a fehérnép, amikor mezei munkára megyen kapával, – az ásóra, kapára ragadt földet és sarat ezzel kotorja le, munkaközben. A használati eszközből azonban, éppen mint az orsónehezítő karikóból, amiről ezután lesz szó, apránkint valóságos dísztárgy, ékszer, szerelmi emlék lett, ezt is inkább a szerelmes legény faragja s kedveskedik véle választottjának. Látszik is a munkán a szeretet, hogy a legjavát, legszebbjét adja rajta annak, ami tőle telik. Hát tud is, telik is! Mily gazdag változatosság formai gondolatokban, formaérzékben. És jellemző a népművészet elhagyatottságára, hogy e remek kis holmit eddig jóformán senki sem ismerte, csak éppen a nép, aki nem parádézott vele. A falvakban maga a pap sem tudta, amikor megmutattuk néki, hogy mire való kicsi jószág lehet az. Egyszerű formájában (275) ismeretes szerszám ez más vidékeken is, de Kalotaszeg kellett hozzá, hogy ilyen díszes holmi legyen belőle; a kis lapát is, a nyele is díszes, még pedig mindkét felén másmilyen, – dísztelen alig akad Kalotaszegen. Pedig nemcsak cifraság ez, használják munkára, amint azt kopott, csorbult, azon földes példányaink bizonyítják.

Az egészben nyolc-tíz centiméter hosszú szerszám lapátjának éle ferdén van lefaragva, hogy a sár eltávolítására alkalmas legyen; rövidke nyele van, a fogásra szükséges hosszaságban. Egy darabból készül a lapát és a nyele is, az utóbbit gombbal vagy lyukkal látják el, hogy zsinegre fűzve hordhassák. A kapatisztítók faragást biró, tömött puha fából készülnek rendesen, csak elvétve csinálják vasból. (275). A sok közül csak egy-kettő (276) van föstve. Ólombeöntésű dísz van némelyiken, bizonyosan hogy súlyosabb is legyen; az egyik vasból levőnek (275) a nyele csavart, lapátja félkörű, a másikon egyszerű pont és karikadísz. Rendes alakja a hosszabb vagy rövidebb négyszög; egyenes vonalú a négyszög három oldala; legalsó vonala, a lapát éle, föltétlenül egyenes, a két oldala is, bár néha görbe vonal határolja, de a nyéllel érintkező oldal (a legegyszerűbb dísznélkülieket kivéve) mindig két kis ívecskéből áll, mely a nyél felé kunkorodó kis szarvacskákban végződik. Nagyjából, az egész bizonyos nyílalakot ölt ez által, jól kifejezve használatának célját, de másrészt, az egyszerű ívecskék támaszul is szolgálnak az ujjaknak. A nyíl, legtöbbször, közepe felé fogásra alkalmas módon vagy megvastagodik, vagy köralakú gombot visel; ilyen gomb van a nyél felső végén is, hogy zsinegre fűzhető, vagy megköthető legyen. E célra gyakran át is van lyukasztva ez a rész, vagy maga a dísz képez ily lyukat. Az egyenes nyilformájú mellett, néha az ívalakú is előfordul. A lapátrész közepét rendesen valami rózsácska hangsúlyozza, vagy a négy csúcs van kiemelve ilyenfélével, vagy pedig egyesítve van mind a kettő. E rózsácska köré, mely lehet áttört is, csoportosul a többi dísz, egészen kitöltve a teret. Ritkábban indul ki virág a nyélből vagy más dísz; elvétve a szerszám hosszát hangsúlyozó vonalas is előfordul. A rózsácska négy-hat-nyolcszögű csillagalak, teljesen azonos a kapukon látottakkal; a középső díszt könnyen véshető apró háromszögek veszik körül, áthúzódva a nyélre is. Néha nincs is egyéb dísz, olykor rózsácskák is vannak vagy pedig a nyél szélesbített középrészét foglalja el ilyen; vannak áttört nyelűek, de némelyik már a túlzásig ki van cifrázva s hasznavehetetlen volta ront szépségén. Egy-egy példányon évszámra is bukkanunk.

ZSOBOKI KARIKÓK. (279)

(Eredeti nagyság.)

A sulyok mintájára készül a lapicka, (278) a kézi mángorló fa, – lapátja jóval hosszabb szabású, rendeltetése szerint sokkal súlyosabb a sulyoknál s alsó oldala, mely a gúnyát mángorolja, természetesen, síma. Felső lapja, ahol a gazdag díszítés van, kissé domború, így formásabb és súlyosabb. A hosszukás lapátalak formájához jól megértetten alkalmazkodik a himes díszítés; a hosszúkás alak középponti kiképzésre alkalmas nem lévén, a nyélből nő elé a díszítés: az indaszerű szár, amelyen, két oldalt, levelek, virágok, csillagmotivumok ülnek, betöltvén szint’ az egész fölületet; a díszítés mögé mintegy háttérrel szolgál az apró háromszögvéset; a nyél vége kiszélesedő szívforma, két oldalán a szokásos csillaggal.

VISTA FALUBÓL.

Kedves kis holmija a kalotaszegi fehérnépnek az orsónehezítő «karikó» is, (279–283) amit az orsó aljára illesztenek a fonás megkezdésekor, amikor nem lévén még elég fonál az orsópálcikán, az orsó magában nem elég súlyos a pörgetésre. Az orsóra illeszthetés végett van a karikán az áttört lyuk s ha gömbalakú, ha buzogányformájú, a bemélyedő nyilás. A karikó rendes alakja az aránylag nem vastag korong, amelyből kereket, csillagot formálnak; vannak hengerkeszerűek, vannak teljes gömbök s vannak díszes buzogányfej-formájúak. Készül fából, márványból, kőből, alabástromból s öntik ólomból is, (285) fából készült öntő mintába.

ZSOBOKI KARIKÓK (ÓLOM ÉS ALABÁSTROM). (280)

(Körülbelül felenagyság.)

Az Egeres-menti falvakban és Zsobok vidékén, ahol alabástromot s márványt bányásznak, remek kőpéldányokat találtunk, valóságos ékszer, olyan csinosak, ügyesek. Csudálatos, hogy e kis holmi alakjának kieszelésében, a csekélyke fölület díszítésében mennyi az elmésség, az ízlés, az ötvöshöz méltó díszítési érzék. Legegyszerűbbek az öntött példányok s nincs is rajtuk nagy változatosság. Annál változatosabb a fából faragott karikó. Köralakja mintegy magától kinálkozik a rózsácskadísz kialakítására s valóban, mindazok a rózsácskaformák, amelyeket kapukon, kapatisztítókon, sulykokon láttunk, mind meg vannak a karikókon is, sőt sokkal nagyobb a változatosság. Új meg új megoldását eszelik ki a kör kitöltésének, természetesen mindig mértani formákkal; a tárgy kicsinysége alig engedne meg a rendelkezésükre álló egyszerű faragó eszközökkel egyéb szabadabb díszt. A fából készült karikók csak alacsony, keskeny hengeralakúak, ritkán áttört kerékformák. A kőkarikók legnagyobb része szintén ilyen s ez esetben ugyanolyan a dísz rajtuk, mint a fakarikón, de a kő anyagának megfelelőleg vastagabb henger oldalfelülete is díszítve van, olykor írással s évszámmal. A kör középpontjából, az orsólyukból sugarasan kiinduló csillagalak mellett kisebb csillagidomokat és rózsácskákat helyeznek a lyuk köré, gondosan kitöltve minden megmaradt helyecskét kisebb-nagyobb háromszöggel. Míg a kő és fakarikóknál jellemző a vésett homorú rajz: az ólomból öntötteknél domború a rajz s ez természetes is, mert nemleges alakját, az öntő mintáját faragják ki. Az egyszerű, megfordított alakok mellett sokszor a teknikának jól megfelelő formákat találunk, ami ismét csak a kalotaszegiek helyes ízlésére és pompás formaérzékére vall.

BOGÁRTELKI KARIKÓK (ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (281)

(Körülbelül felenagyság.)

DARÓCI KARIKÓK (ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (282)

(Körülbelül felenagyság.)

A szépen diszített apró holmi közé tartozik, ennek az ékszert nem viselő gazdag ízlésű népnek fényűzése még a himes diótörő, mogyorótörő, az almapotyoló, a templomban használt zsótárszorító (284–285). A mogyorótörők díszes példányait mutatjuk be itt, olyikon rajt van a temetői fejfák csillaggombja is. Furfangosabb kitalálás az a csavarra járó diótörő, amelyet a ketesdi ezermester eszelt ki: a házikóba szorított diót a csavarral roppintja össze; de milyen ügyes annak a házikónak a díszítése, milyen formás, milyen újjak közé illő a csavar fogantyúja is. Aféle kis almacsép az almapotyoló, – inkább gyermekszerszám ez, a nehezen érő savanyú almát potyolják puhára, levesesre a kis nyélen csuklóra járó gömbalakú hadaróval. Díszes, ismétlődő tulipánalakokból formált villa a zsótárszorító, – ma már nem igen használnak ilyesmit, a régi világból valók ezek a Kis-Petriben lelt példányok is.

DARÓCI, BOGÁRTELKI S EGYÉB KALOTASZEGI KARIKÓK (ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (283)

(Körülbelül felenagyság.)

HIMES MOGYORÓTÖRŐK (KÖRÖSFŐ, KETESD, MÁKÓ, NYÁRSZÓ) CSAVARRAJÁRÓ DIÓTÖRŐ (KETESD) ALMAPOTYOLÓ (KIS-PETRI.) (284)

(Körülbelül felenagyság.)

ZSÓTÁRFOGÓK (KIS-PETRI.) – KARIKAÖNTŐ MINTA (ZSOBOK.) – FARAGÓ BICSKA (B.-HUNYAD.) – CIRKALOM (M. GY.-MONOSTOR.) – FÜRÉSZ (B.-HUNYAD.) – KANTAHORDÓ FA (B.-HUNYAD.) (285)

B.-HUNYADI TALYIGA. (291)

HIMES FEJSZE. (285)

MÁKÓI SZEKÉROLDAL VASALÁS. (288)

«LYUKAS FA», CSIRKEITATÓ. (286)

BIVALYSZEKÉRRE VALÓ SARAGLYA, ABBÓL AZ IDŐBŐL, AMIKOR MÉG VASUT NEM JÁRT; MIKLÓS MÁRTONNÁL, NYÁRSZÓN. (289)

HIMES KÉSZSÉG. – HIMES JÁROMFŐ. – HIMES KOCSI LAJTORJA, B.-HUNYADRÓL. (290)

JÁROM, B.-HUNYADRÓL. (292)

MÉRA FALU.

A SZEKÉR. (287)

Külön szóljunk a gazdasági eszközökről, mert diszíti a kalotaszegi magyar, hogyne díszítené, az ő kedves kenyérkereső szerszámait.

Alig akad eszköz a gazdaságban, ami ha gyakran kézben jár, faragott, himes, vagy föstött ne lenne. Ezzel becsüli meg a maga holmiját, szeretetét így mutatja. Himes a faragó szerszám nyele, a fűrész fogantyútól a szekercenyélig, a kaszanyél s a kaszakőtartó, himes a kapanyél, himes a járom, az ostornyél, himes a szekér fája, de még a vasára is jut cifra (288) Tudni kell, hogy a kalotaszegi földmíves, ha csak lehet, összes gazdasági eszközeit maga cselekszi télidején, a nyáron eltett szerszámfából. Legnevezetesebb szerszáma ehez a «kézvonó», két fafogantyúval ellátott ivesen hajlított éles vas, amivel a kézvonószékbe lábítóval maga elé szorított nyers fát simítja; ilyen kézvonóval vájja a kis teknőt is. Nevezetes szerszámja a «furu», a csaperesztő-, a légyszegeresztő- és gereblyeszegeresztő furu (ilyennel készül a «lyukas fa», (286) a csirkeitató). Munkálkodik már gyermekkorában, akkor végzi a fonási munkát; gyerekmunka volt hajdan a «kerekkas», a venyigéből font, «küllül-belül» sárral tapasztott kosár, amiben a gabonát tartották; gyermek fonja ma is a juhlászát, a lészát; a legénynép ügyesen bánik a fürészszel (amelynek négy részét rámának, köznek, csattolónak és fognak nevezik) s a hornyolóvassal, a kis horgas favésővel, amivel egy-egy gyönyörűen rajzol a fába.

Hogy szekerük (287–90) díszes, az természetes. A szekér vasrészeire, a marokvasas rúdfűre, a hatlóra, a fojtóvasra (ami a simejt fogja le a tengelyhez) a kovács kalapál cifraságot; a farészeket, a hosszú vagy kurta lajtorjafákat, a lajtorjafogakat (a hét zápot), de még a kerékküllőket is, maga a gazda vési csillagosan, tulipánosan cifrára.

Díszes a járom, himes vagy föstött, de gyakran jár együtt a két mód: ki is föstik a faragott díszt pirosra, kékre, zöldre, nemzeti színűre. (292–93) A járom ornamentumai között legszokásosabb a magyar címer, két galamb között s ilyenkor a többi rész, az egész «készség» (a járom felső része), a bélfák és a két járomszeg (261.) is, holdacskákkal, rózsácskákkal, ágas, tulipános motivumokkal van borítva; a bélfákra edényből felfutó ágon virágot, gyümölcsöt s tulipánt vésnek. A készségre kerül a faragó neve és a dátum s két végén fejfamotivumok vannak. Egy-egy jármon, például a damosi Vince Ferkő munkáján, megmarad a fa természetes színében a himes rész s a többi kékre van mázolva (294).

A gereblyék közt, – a fehérnép holmija s ezzel is a szerelmes legény kedveskedik választottjának, – sok a himes (295–96); a díszítés szabad, csillag, rózsácska a gereblyefogak fölött s végig hornyolva a többi, föl a nyélen is, mintegy középig, hogy a kézbe kerülő rész síma maradjon. A kaszanyélre apró homorú, félholdszerű bemetszések kerülnek, így a kaszakőtartóra is, amelyet néha színeznek is, zöldre, kékre (293). A csép, motolla, kapanyél, ostornyél (261) s bot is himes, olykor föstött, helyes beosztással; a «strázsabot», amit a falu soros éjjeli őre hord, gondosan van díszítve, ez is faricskál rajta, amaz is, amig «példa» lesz belőle. (296, 297, 298) A vízhordó-, a kantahordó fák közt, amivel a leány megyen kutra, sok ügyes példány akad (285, 296).

1., 2. KASZAKŐTARTÓ, KÖRÖSFŐRŐL, AZ 1. ZÖLD ALAPRA FARAGVA. 3. KASZAKŐTARTÓ, JEGENYÉRŐL. 4. DAMOSI JÁROM, VILÁGOSKÉK ALAPON PIROS FEHÉR ZÖLD FÖSTÉSSEL A FARAGÁSON. 5., 6. HIMES KASZANYELEK MAGYAR-GYERŐ-VÁSÁRHELYRŐL. (293)

FÖSTÖTT ÉS HIMES JÁRMOK, DAMOSRÓL. (294)

A könnyű, puhafából készült fapoharakra, (299) az úgynevezett pásztorkalánra is jut a díszből. Fogásra és tarisznyához függesztésre alkalmas fülük szokott lenni, a fül néha egész nyéllé növekszik s az ilyen pohár már inkább kanálalakú. E két részt díszíti a pásztor unalmában egyszerű motivumokkal; a fogantyú állatfejben is végződik, leggyakrabban azonban kis háromszögek, pontok, körök, vonalak, kis virág s a sűrűn előforduló kigyó kerülnek díszül a pásztorpoharakra.

Térjünk át a házban található cserépholmira. Egy értelmes faragó ember, Istók Pista Szemes, bikali földmíves szedegette elé a füstös mestergerendáról, sok noszogatás után a «míveket», a miket a télen cselekedett. Mert csak télen nyúlhat a faragó késhez, a «nyiszoró»-hoz, – amikor a bihaly dolgától jut hozzá érkezése. Volt ott sok holmi: sulyok, csüllő, serítő, borotvás iskátula, sikkantyú, kis tükör, készen vagy megkezdve, – hát ez mi? kérdem, egy félig himzett iharfa táblácskára mutatva. A fatáblára valami mácsonyavirág forma volt vájva, olyan stilizáló érzéssel, a tér dekorativ kitöltésének annyi ösztönszerű ízlésre valló gazdagságával, olyan gyönyörű arányosan, hogy elcsodálkoztunk rajta.

– Ez? Hát csempe nyomtató, Topónak – válaszolt Istók Pisti Szemes. – Az a gaz, amit ráfaragtam, az künt terem a gyepű alatt. Mondok, valami haszna kerüljön… Mer’ hogy olyan formás, az aszály pusztítaná el!

Így lesz a mácsonyából diszítő motivum. Arra is megtanított Istók Pisti Szemes, hogy mi az a csempe? A csempét «kályhá»-nak hívják Kalotaszegen, a «kályha» pedig «kályhafiókot» jelent s ilyen kályhafiókokból rakja össze furfangosan kemencéjét a kalotaszegi magyar, beföstvén a cseréplapok eresztékjeit miniumos pirosra, vagy kékre, vagy zöldre, – de inkább pirosra, mert a piros, az a kedves színe ennek a derűs lelkű népnek.

– Ki az a Topó?

HIMES GEREBLYE, GYERŐ-MONOSTORRÓL. (295)

KALOTASZEGI HIMES HOLMI. (296) (DAMOS, B.-HUNYAD, M.-BIKAL, KÖRÖSFŐ, DAMOS.)

(Strázsabot, kantahordó, guzsaly, csép, vetőkaró.)

1., 2. HIMES STRÁZSABOT. 3. HIMES GUZSALY. 4. HIMES CSÉP. 5. HIMES VETŐKARÓ. (DAMOS, KÖRÖSFŐ.) (297)

– A Nagy János Topó? Fazekas… osztán! (Az «osztán» csudálkozást jelent, hogy annyit se tud az urifajta.)

– Hol lakik?

– Hogy hol? Hunyadon lakott annak a hetvenhetedik bopája is (bopa: nagyapa, bonya: nagyanya), mer’ hogy fazekas volt az egész nyámság (rokonság) örökké.

Egy reggel, Hunyadon, betelepedtem Topóhoz. Mintha hazaérkeznék itt az ember, minden házba s alig hogy szóba ereszkedett a háznépével, mintha mindig ismerte volna őket.

Csurgott az ég, a házban erősen félhomály volt. Mert külön műhely nincsen, arra nem telik; a kis ház egyetlen szobájában, az utcasorra nyíló ablak előtt, az «első padon», a ház oldalfalába vágott, tenyérnyi «tekintőlyuk» mellett ült Topó mester s előtte a «korong». Keze alá, munkájához, a tekintőlyukon át adódik bé a világosság. Felesége, formás derekú eladó leánya és az inasa is ott dolgozott véle.

– No, gazd’ uram, meg akarom tanulni a mesterséget én is, – mondék, helyet foglalván a «balpadon», az inas korongja mellett. És akarom forgatni a korongot, – zökken egyet-egyet, de bíz az nem forog.

– Hm! – bólint Topó, egyet sunyítván, – mer’ hogy az a paripa nem mindenkit ismér! Nem türi az magán a cipellős úrfit.

Hát levetjük a cipellőt. Csakugyan: ahogy mezítláb támaszkodtam a koronglábítóhoz s meztelen lábbal lökdöstem a korongaljat, nyomban engedelmeskedett az ősegyszerű masina és forgott a korongtál helyesen. Topó elémcsapta a korongtálra a marék agyagot s nézte egy darabig kedvtelve, mint kínlódom vele; aztán megsajnált:

– No! abból se lészen ma csatlós kancsó, elhiszem, – és oktatott türelmesen, jósággal, a fazekas tudományra. Ezalatt leánya «írta» a tálakat «szalú»-val, felesége a sörményen (örlő) a gelétet örményezte.

– Az a’, – kezdte, mialatt ügyes újjai nyomán szédítő gyorsan formálódott a síkos agyag s mutatta, mit csináljak, – persze hogy a’ vót, agyaggal mocskolódék az egész nemzetségem. Vélem az esett, hogy apám elhótt, mielőtt engem ráoktatott volna. Az öreg Miklós Ferenc keze alá kerültem… Szerettem, biztos, hogy szeretem ezt a lucskos mesterséget. Ha apád az vót, mondok, légy té is az, ne vesszen a mesterség… Miklós Ferenc gazdám eleénte kicsig ütögeté az újjamat, de Isten azér’ áldja meg. Másként lettem vón’ tekergő. Aszondják, egy tűt aki tud csinálni, az is jó!

DAMOSI STRÁZSA, A STRÁZSABOTTAL. (298)

– Hány éves kigyelmed, Topó?

– Köszönöm, egészséges vagyok.

– De mégis?

– Hászen, én csak ötvenkettő.

– Meddig tanult kigyelmed Miklós Ferencnél?

– A tanulás öt esztendő. Aztán akinek ha addig nincs esze, mehet a vízzel verset. Apám ebbe a helybe lakott, iparkodék biz’én ide magam is. Biz az, úrfi, lelkem! száz esztendeje is mult, hogy az a verem ott az ágy mellett a sarokban s itt löcsölik vízzel benne az agyagot! Az ajtó mellett meg a sörmény. Bo-bonyám (szépanya) sörlésközben ahajt szoptatta apámat. Most is csak azon a lyukon köpik egyet-egyet a kű.

Künt zuhant valami. Az inas matatott a hiúban, lepotyantott egy csempét.

– Egy kályha lecsepege a hiuból, – mondotta nyugodtan Topó, és feleségéhez: – Mán kettő e héten! Ha még egy, a gyereket megtaslizod.

Kértem, mondaná el, legelejétől kezdve, hogy lesz a fazék?

– A fazék?

És minden irányítgatás nélkül, apróra, így tanított:

– Már mi csak a határunkból való agyaggal dógozunk. A Hados ódala a mi jogunkban van. Az ember szekeret kerít, hárman-négyen bémegyünk a fődbe s kihányjuk fődszinire. Isten ügyel, hogy nyakunkba ne szakadjék a főd, mer’ a bíz’ ott nyomná az embert, pedig még előbb kontyoló alá szeretném adni a jányomat.

TOPÓ ÉS AZ INASA, B.-HUNYADON. (300)

TOPÓNÉ A SÖRMÉNY MELLETT, B.-HUNYADON. (301)

FÖLDMIVES- ÉS PÁSZTOR IVÓKÉSZSÉG. (299)

1. Magyaró-Kereke. 2., 3., 5. Magyar-Bikal. 4. Ketesd. 6., 7., 8. Körösfő. 9., 10. Nagy-Almás.

SZARKALÁBAS, KIS-BABÓS, NAGY-BABÓS, KOSZORÚS, BUZAFŰS, TULIPÁNTOS, SÚNYOROS DISZÍTÉSŰ EDÉNY, B.-HUNYADRÓL.

B.-HUNYADI ÚJ EDÉNYEK. (303)

A FAZEKAS SZERSZÁMAI. (304)

1. Butyóka, amivel fölverik az agyagot a verőszékre. 2. Szelő, amivel vékony forgácsokban leszelik az agyagot, hogy a kavicsok előkerüljenek belőle; könnyű kéz kell hozzá, többnyire az asszony csinálja. 3. Agyagrögök. 4–5. Fakés, amivel az agyagot alakitják a padon; zsendelylapát, amivel a kész nyers edényt a szárító polczra helyezik. 6–7. Ecset s a festék csurrantó tülök.

B.-HUNYADI ÚJ TÁLAK. (305)

HOGY KÉSZÜL A FAZÉK? (302)

1. Összatapsolja az agyagot. 2. Húzza föl. 3. Lenyomja. 4. Lyukasztja. 5., 6., 7. Csűbe húzza. 8. Fogja a szájat. 9. Húzza föl megest. 10., 11. Szájjat csücsörít. 12. Fakéssel kerekíti. 13. 14. Hasat csinál. 15. Csinálja ismég, a szája szélit. 16. Fenekszegélyt kerít neki. 17. Feneket bévül takarítja kézzel. 18. Most csinálja készre a szájat körömmel meg csipővel (bőrdarabka). 19. Levágja a padról dróttal. 20. Leveszi készen. (302)

1. AGYAGTAPOSÁS. AGYAGVERŐSZÉK A BUTYÓKÁVAL. 2. AGYAGTERITÉS. 3. AGYAGRÖGÖZÉS. 4. A FAZEKAS KORONG. 5. ÉGETŐ KEMENCE. (306)

Itthon a fődet béhányjuk verembe, oda né, az ágy mellé. Kis-kapával összevagdaljuk, béáztatjuk. Mikor beázik, beverjük a tőkén, butyókával; aztán szelővel leszeljük. Így lesz a forgács. Az a’, lucskos mesterség e’! Lám a forgácsot megest csak áztatjuk, majd letakarjuk zsákkal s megtapodjuk háromszor. Most gyűn a padra. Itt begyurjuk háromszor. Aztán szabjuk, amennyi köll belőle egy fazakhoz.

Mán itt a markomban!… Verem belőle a szelet kifele, a tenyeremben, – most csapom a korongra!… Ehun e! Most csücsörítem… most húzom csőbe… vájom a fakéssel, hogy szélesedjék… mind csak szélesítem… Megvan!… Húzok néki egy degyeget az újjommal, hogy így kerüljék elé a szájja… Most fakéssel húzom föl utána újból… csinálunk néki hasát… Most fenékszeget vetünk néki… gömbölyítjük a hast szaporán… Eztán kifogjuk csípni a csípőbőrrel… közbe lehetne az embernek pipálni is, de az agyagtól elnehezedik a pipa… Aztán simítunk… Így… Már most csak megjegyezzük… az újjambögyivel öt karikát a nyakára, egyet a hasára… Lám!… Már most csak levágjuk a korongról a dróttal… Avval osztán kész van a csupor.

És gyöngéden, mintha pihés fecskefiókát emelne ki fészkéből, serény újjai közt emelte át az asztalra a még puha edényt (302).

– Tovább is van még, úrfi lelkem. Hacsak ennyi vón’! E’ majd aztán, ha szikkad, kap fület. Egyet, mer’ csupor, kettőt, ha rátó (amiben a mezőre hordják az ételt) lenne. Aztán még kicsit ha beszikkad, fehér főddel beöntjük. Fődet, a fehéret, Révről hozzák. Abból készül a lugmelegítő, abból a vízmerő fehér kanta is. A csuprot csak kűlül öntjük bé fehér főddel, bévül csak a szájjánál. Aztán, ha egyszer kiszárad, bérakjuk a csűrben, kemencébe, péntek reggel. Ha megégett, más reggel kiszedjük. Mert a kemencében kétfelül ég a tűz, kilenc-tíz óra formáig, akkor utóbb béfojtjuk és hülni hagyjuk. Úgy! Reggel szedjük ki, szombat reggel. Akkor sorba rakjuk s bévül, egyszer, megöntjük sárga mázzal.

RÉGI KALOTASZEGI EDÉNYEK. (SÁRVÁSÁR, NYÁRSZÓ.) (307)

B.-HUNYADI ÚJ EDÉNY. (309)

KANCSÓK A MULT SZÁZAD KÖZEPÉRŐL. (NYÁRSZÓ.) (308)

SZUCSÁK FALUBÓL.

MÉRA FALUBÓL.

A sárga mázat? Az a sárga gelét. Nagy-Bányáról hozzák, az asszony vesződik véle a sörményen, amíg liszt lesz belőle. Ha a sárga egyszer megvan bévül, a szájjat zöld mázzal kenjük.

A zöld máz? Hát úrfi lelkem, az úgy van, hogy megveszünk egy-egy mihaszna rézüstöt a cigány kolompártól, megégetjük, megtörjük, megszitáljuk és az is az asszony dolga a sörményen. Mán most gelét, egy kicsi szitált porond s a vizes rézliszt, összekeverem, az a zöld máz. Mint az eperfa levele!

Hogy a sörmény?! Az drága kő. Afajta hosszú fekete darócos oláh hozza Páncsicsóról (értsd: Páncélcsehiből, Szolnok-Dobokából). Minden esztendőben két-három versben felvágjuk a küvet rovátosan a kővágóval, szép sorjába, egy irányba.

No, de a csupor! Még egy csöpp munka esik véle is! Az, hogy mikor a szájja már zöld, megcsíkozzuk a hasát is, végig zölddel, húzunk közibe egy-egy feketét is, fekete borostyánliszttel: újra bétesszük kemencébe, – vasárnapra parádéban a csupor! Mer’ mán kész. Cifra, úgy-e, úrfi? Az urak munkája nem ilyen ceremóniás? Hej, csak könnyű annak, akinek két bőr van a kezén!

– Micsoda két bőr?

– Hát a keztyű… Az én dógom a csupor. Van olyan is, akit megírunk. Azt béöntjük vörös föstékkel, mihelyt kiszárad; a leány írja rá a barkaságot fehér főddel, a szalúból. Aztán kiégetjük zsengélve, aztán béöntjük fehér gelétmázzal (aranysalak), visszatesszük kemencébe ütet újra, égni, két napra s kész. Mehet vásárra. Mi csak itt járunk hetipiacra, meg olykor Feketehalomra. Egy nap, ha jól megpöködöm a markom, elkészül vagy ötven darab; abból eltörik a kemencében, vagy romlik husz is. Gelétre, bikkfára, mer csak annak a szene (parázs) igazán jó, a’ nem ád sok hamut, mind köll a pénz, – de hát egy pöngőt mégis csak megkeresünk így naponta. Abból rámhúztak jövödelemadót hat pengőt, taksadíjjat iparjogba két pengőt. Fizetek. Nem jó szívvel, de meg köll fizetni. Ami marad, abból élünk. Csakis ebbül! Ebbül bizony, mert nékünk künlévő nincs semmi. Más, vet-arat, abból jut nékünk is picula csuporér’!

Szeretik, amit a jányom ír! Tud ő szarkalábast, kis babósat, nagy babósat, csillagosat, koszorúsat, tulipántost, búzafűst, eresztett sinyórost, szőlőfürtöst, minden csudát. (303, 305, 309) Ami a szalúból telik. Hanem egyre megy a’! Azér’ a gelét kilója mégis csak harminc krajcár marad, a porcellánfődet se adja Csoma, a bótos, tizenötön alul. Nekünk meg csak az az egy pengő, akihez négyen vagyunk szájjal.

Így beszélt Topó, de azért mosolygott hozzá hamiskásan. És mosolygott a leánya is. Az asszony is, mintha dúdolt volna, mialatt a padlás folyógerendájába horgolt sörménybotját forgatta. Talán éppen azt az ezeresztendős verset dalolta, amit Szent-Gellért püspök hallott a kézimalmot forgató leányzó szájából? Mert nem igaz, nem mulik az idő! Itt száz év előtt is így volt és így lesz, ha egy kicsit vigyázunk Topóékra. A magunk, a magyarságunk érdekében.

B.-HUNYADI VŐFÉLY KULACS. (311)

(Zöld máz.)

B.-HUNYADI TOJÁSTARTÓ. (310)

(Zöld máz.)

(Tizszeres kissebbítés.)

– Hát télen?

– Télen? Agyagot inkább őszszel hozunk, két-három szekérrel. Télbe nem esik jól ez a mesterség, itt lucskolódni. Télen? Megyek az udvarba, vágok fát, vakarom a bihalyt, béjövök, eszek, ha ád az asszony, palacsintát, rétest. Ha az nincs, hagymát. Sokszor meg, ha jól megpirongat az asszony, nem eszek semmit, hanem iszok e’ kis pálinkát s haladok el. Hébe-hóba dógozunk. Meg a kitekintőn nézem a menyecskéket is, mikor jőnek a kútra.

Rászólt a felesége:

– Elhallgat kigyelmed!… Hogy a jánya előtt nem sül ki a szeme az ilyen embernek!

Ezt tanultuk Nagy János Topónál s így magyarázta a mesterségit ő. Már most hozzátehetjük – s ez munkatársunk, a jeles szakértő Gróo István vélekedése is a következők folyamán, – hogy bizony az az agyagművesség, ami ma is éldegél Kalotaszegen, úgy teknika, mint diszítő művészet dolgában bizony elsatnyult; kevesen foglalkoznak vele, mindössze nehány Topó fajta fazekas mester készít olcsó piaci edényt. A piacra szánt holmit pedig a népes készíti azzal a gonddal, azzal a szeretettel, amivel a maga holmiját. A korongozott edények diszítése szegényes, egyoldalú, színtelen, csak fehérrel cifra a barnás edényen s ritka a barnával diszített fehér edény. De van azért még szép munka is Kalotaszegen: a csempék; ezeket régi jó mustrák után nyomják ma is.

A fazekas mesterség maga a legérdekesebb falusi mesterségek közül való (306).

A bányából hazahordott agyagot a fazekas elteríti az udvaron, jó sokat egyszerre, mert porhanyóbb lesz az agyag, ha soká áll; javítja a fagy is. Amikor arra kerül a sor, hogy munkába vegyék, gondosan megtisztogatják csigától, kövecskétől; különösen a csigahéj és a mészkődarabkák veszedelmei a fazekasnak. Az ilyen észre nem vett, benne maradt darabok oltott mésszé égnek ki a kemencében, az ujonnan készült edényt ugyan nem bántják azonnal, a munka épnek látszik, – de a legelső nedvesebb napon megszívják magukat vízzel s kipattantják az edény oldalát. Ahonnan pedig lepattan az engobe réteg és a máz, ott átszivárog a víz is. Olyan helyt, ahol sok ilyen meszes edény áll egy rakáson, egy-egy borusabb napon állandó a percegés. Ezért ül neki a fazekas a nyers agyagnak és két kézre fogva görbe kését, vékony szeleteket vág az agyagból, hogy megtisztítsa. Erre való szerszámja a szelő. Következik az agyag meggyúrása. A kövecskétől, csigától, ágacskától megtisztított agyag felkerül a verőszékre (butyókával verik fel), de hogy formálhatóbb legyen, előbb jól meg kell gyúrni. A bánffy-hunyadi fazekas lábbal tapodja az agyagot; a rakásnak, amit a földre terít, előbb a szélét tapossa, úgy halad beljebb, a rakás közepe felé; azután asztalon gyúrja tovább, úgy, mint a tésztát. Neki feszíti tenyerét, öklét s lapos lepénynyé túrja szerte az agyagot, majd összehengeríti s addig sodorja, amíg hosszúra nem nyúlik, akár a fonatos kalács tésztája; akkor aztán összehajtja kétrét vagy négyrét s újra kezdi a sodrást. Amikor már jó egyenletes az agyag, aszerint, hogy mekkora edényt akar készíteni, kiméri, kiporciózza az egészet, csak úgy szemmérték után, de elég pontosan. Mert ha egyszer beléfog, jóideig ugyanazt az edény fajtát csinálja; ha váltogatná, nem menne a munka oly szaporán.

«GYŐRI KANCSÓK» DISZÍTÉSE, M.-BIKALRÓL.

(König György gyüjteményében.) (312)

KANCSÓDÍSZÍTÉSEK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL.

(Magyarókereke, B.-Hunyad, Zsobok.) (313)

RÉGI EDÉNYEK KALOTASZEGRŐL. (XVII. tb. a.)

RÉGI EDÉNYEK KALOTASZEGRŐL. (XVII. tb.)

«GYŐRI KANCSÓ» DÍSZÍTÉSE. (GYARMATHY ZSIGMONDNÉ GYŰJTEMÉNYÉBŐL, B.-HUNYADRÓL);

«GYŐRI KANCSÓ» DÍSZÍTÉSE, MAGYARÓKEREKÉRŐL. (314)

TÁNYÉROK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL (B.-HUNYAD.) (315)

KANCSÓDÍSZÍTÉSEK (M.-BIKAL, ZSOBOK) A MULT SZÁZAD KÖZEPÉRŐL. (316)

Koronghoz ül, bal lábát, amire támaszkodik s mely a tartást adja, felteszi az arra való lécre (a lábítóra) és jobb lábával hajtani kezdi a korongot; innen nyul az agyag után, azt még egyszer szerte szaggatja s jól összetapsolja, mielőtt a korongra tenné.

MAGYARÓKEREKEI KANCSÓK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL. (317)

Nagyon ügyes, gyakorlott embernek kell lennie a korongosnak és sok időbe telik, míg belétanul ebbe a mesterségbe. Mert vannak nehéz fogásai, hogy jól és gyorsan menjen a munka. (302) Első törekvése, hogy az agyagtömeg pontosan a korong közepére, a tengely vonalába jusson; ügyes kézzel csapja kellő helyére s azután két tenyerével befogva az agyagot, szinte ránehezkedik az agyagra (2–3), a korongot meg, közben, erősen hajtja. Érzi a forgáson, mikor válik keze alatt az agyag olyan meredek kis dombbá, mely aztán egészen centrális helyzetű. Azután belémélyeszti jobb hüvelykujját erősebben a balt kevésbé és lyukasztja (4.). Ezt a lyukat tágítva öblösíti, nyújtja felfelé a falát, «csűbehúzza», lassan vigyázva, hogy az edény fala egyenletesen vékonyodjék. (5., 6., 7.) Igen kell vigyázni a sebesen pergő, lágy jószágra, hogy szerte ne fusson. A szájnál mindig valamivel vastagabbra fogja az agyagot (8.), mert ott szakad ki legkönnyebben; többi részét bátrabban húzza föl (9.). A munka további menete azután ez: szájat csücsörít (10–11.), fakéssel kerekíti (12.), hasat csinál (13–14.), csinálja ismét a szája szélit (15.), fenékszeget kerít neki (16.), fenekét bévül takarítja, olyan háromszegletű, de nem hegyes fakéssel, aminek közepébe hüvelykujját dugja a lyukba s úgy forgatja (17.), végkép megadja a szája formáját körömmel, vagy egy bőrdarabkával, amelynek csípő a neve (19.). Ha azután a munka eddig sikerült, ha nem «srófos», ha elegendő erős a feneke, levágja a korongról vékony zsineggel vagy dróttal, ráállítja a zsendelylapátra és szikkadni teszi, csak úgy fületlenül. Csak amikor megszikkad valamennyire, akkor veszi le és körömmel bevagdalván, megvizezvén azt a helyet, ahová a fület illeszteni kivánja, a fület tapasztja hozzá. Amikor a nyers edény elég száraz, következik a leöntés (focskolás, engobálás). Finom agyagréteggel, festett iszappal öntik le a szikkadt agyagot s ez a színes iszapréteg ád színt és simaságot az edénynek. Bánffy-Hunyadon a leöntés agyagjának festőanyaga a barnakő (manganhiperoxid) s az ilyennel leöntött edény, ha sikerül az égetés, szép fényes barnásfekete lesz. A fehér agyag engobe is divatos náluk. A fekete edényt fehérrel cifrázzák, a fehéret feketével. Manapság egyetlen diszítő szerszámjuk a festékcsurrantótülök (304.), a gurgulyának egy fajtája, a «szalu». Ökörszarvnak a vége ez, amelynek csúcsát kifurják és lúdtollából vágott csapot illesztenek beléje. Ha fekete edényt akarnak cifrázni, a tülökbe fehér festéket (agyagot) öntenek s ezt csurgatják belőle, úgy, hogy mindenféle mustra keletkezzék. Ha meg fehér edényt díszítenek, fekete barnaköves festék kerül a tülökbe. Sebesen jár a cifrázó keze, mert a tülökből folyton csöpög a festék s nincs idő «irásközben» a tétovázásra. A cifrázás kis kerek pettyeit is a tülökből cseppentik; a nagyobb pettyeket pedig úgy csinálja a fazekas, hogy egy ujját a festékbe mártja s úgy cseppent az edényre, helyes kerek petty marad az ujja nyomán. Ecsettel már alig cifráznak Bánffy-Hunyadon; a kaparás, vágás (sgrafitto) pedig soha nem is volt divatban. A cifrázott edény ismét szárad s pihen egy ideig, csak a teljesen száraz munkát rakják a kemencébe, hogy először is kizsengéljék.

MÁKÓ FALUBÓL.

A bánffy-hunyadiak tapasztott kemencéje nyilt katlankemence. Kerek, felül nyilt, fala domborodik, felfelé szükül s fölül, a pereme, kissé kihajló. Legalul, egymással általellenbe, két nyilás szolgál a tüzelésre. (306)

A zsengéléshez nem szükséges olyan vigyázva rakni be a munkát, mint a második égetéshez, nem kell attól félni, hogy az edényeket összetapasztja a megolvadó máz. De azért gondosan rakja a fazekas, kisebb edényt a nagyobba, hogy mennél több férjen a kemencébe, mert költséges a tüzelés. Az első, a szárító tűz lassú, majd szítják addig, amíg elég keményre ég az agyag. Az égetés idejét a kemence nagyságához szabják. A jól kiégett mázatlan cserépnek olyannak kell lennie, hogy a hegyes kés ne igen fogja.

Végin jön, de nem utolsó dolog, az edény megmázolása és a máz kiégetése. A fazekasmáz egyszerű ólommáz. Főalkotórésze az ólomgelét; ehez vesznek körülbelül félannyi súlyú kvarczot (kavicsot, békasót), igen kevés borokalcitot és kaolint. Mindezt, hogy egyenletes legyen, gondosan, lassan megőrlik kézimalmon, őrlés közben vízzel föleresztve s ha a lecsurgó máz nem elég finom, ha még szemcséit érezni az ujjak közt, át «örményezik» még egyszer. Ez hosszú, időemésztő, fáradságos munka s a fazekasok legfőbb vágya, hogy valami tökéletesebb őrlőszerszámot szerezhessenek be. Vastagon megmázolva kerül az edény másodszor a kemencébe. Most már igen vigyázva rakják, nehogy összetapadjanak, amikor a tűzben megolvad a máz. Amikor megtelik a kemence, tetejét megrakják cserépdarabokkal, mert azok áteresztik ugyan a levegőt, de a meleget valamennyire mégis megmarasztják. Az égetéshez is érteni kell. Némely kemence oldalán kis üveges kukucsáló lyuk van, azon ügyeli a mester, megolvadt-e eléggé a tűzben a máz s eszerint igazítja a tüzet. Csak jóval a tűz elalvása után, a kissé már kihült kemencéből szedik azután ki az edényt.

MAGYARÓKEREKE FALUBÓL.

KALOTASZEGI KEMENCE. (318)

A bánffy-hunyadi korongolt edények (309) ornamentikája, mint már említettük, nem gazdag, kevés motivummal írják. Diszítő formáik nagyobb része geometrikus. A legékesebb tálat, például, középen egyetlen tőből kinövő három nagy kelyhes tulipán, néhány kisebb inda és virág diszíti (a.). A nagy kelyhek szélét pettyek veszik körül s az indákat tüskeforma, szaluval csöppentett diszítés borítja. Ennek egyszerűsített változata az, amelynek közepét egyetlen virág foglalja el (mintha letépték volna) s a csonkaságért kárpótol a félköríves, kunkorodó vonallal töltött gyűrűs fríz, mely a tálon körülfut (b.). Csinálnak Bánffy-Hunyadon olyan tálat is, amelyeknek közepét fenyügaly- (csetenye) forma diszítés tölti ki, vagy úgy, hogy egymás mellett (c.) állanak a galyak, vagy egy középpontból ágaznak négyfelé (d.). Az ilyen csetenyés diszítést úgyszólván megteremti maga a szalu; varrásban, faragásban nem is fordul elő ilyen motivum. Így teremnek a tálon körülfutó körök és hullámos vonalak is, – csak oda kell tartani a csurgatót a korongon pergő edényre s ha ügyel a fazekas, a folyton ömlő kis tülök nyomán szabályos vonal keletkezik. A kört s a hullámvonalat szeretik; akad azonban egyenes vonalakból szerkesztett sakktáblaszerű diszítés is (e.), amelyen minden második mezőt kipontoznak; van olyan, amelyen egy nagy csigavonal alkotja a diszítés magvát, ebből küllők erednek, közben nagyobb és kisebb pontokkal (f.). A tányér peremén, mint a legtöbbön, itt is hullámvonal fut végig. Arra is van példa, hogy a tál közepére meghajlított vesszőt rajzolnak (g.) s erre bogyókat; olykor a tányér egész fenekét egyetlen sűrűen sodrott csigás vonal foglalja el. A födőket is egészen úgy diszítik, mint a tálakat.

LUKÁCS MÁRTON FARAGÓ KÁLYHA CSEMPÉJE, B.-HUNYADON. (319)

A fazekak diszítésében is találunk egynehány típust. Kedves cifrájuk, például, a félkörives fríz; a félköröket pettyek, megkunkorodó vonalak (h.) és fenyügalyforma figurák élénkítik; megvastagított, hullámvonalas indával is szívesen díszítik a fazekat (i. j.). Azokat a sajátságos alakú, ételhordásra készült fazekakat («rátó»), amelyeknek fogantyúját a perem diametrális pontjairól áthajló íves abroncsféle képezi, rendesen függőleges osztású ornamentika díszíti; mintha dongákra szelnék a felületet a pontsorok s az így kapott mezőkbe illeszkedik a fenyügalyacska, vagy valami színes virág (k. l.). Eredeti kalotaszegi fazekasmunka a vőfélykulacs és a tojástartó. (310–11). A vőfélykulacsot hat egymásra helyezett kis kulacs, illetve hordócska képezi, amelyek azonban közlekednek egymással; ugy van készítve, hogy szíjra akasztva hordhassák. Testvére ennek elmésség és újság dolgában, a fantasztikus koronának épített tojástartó; alsó része széles abroncs, ezen áll két egymást derékszögben metsző ív, úgy az alsó tartó rész, mint az ívek, meg vannak rakva kisebb csészékkel és madáralakokkal. Mindkettőt zöld máz borítja, írott cifrázás nincs rajtuk.

A kalotaszegi fogasok és tálasok legfőbb, legbecsesebbnek tartott ékessége azonban nem a kalotaszegi edény, hanem azok a régibb színes, ónzománcos edények, amelyeket ők győri kancsóknak, győri edénynek hivnak; kivitelük csinosabb, színesebbek, rajzosabbak, hogyne kedvelnék! E győri kancsók a kereskedelem révén jutottak Kalotaszegre s nem lehetetlen, hogy az első példányok éppen győri műhelyekből kerültek a vásárokra, bár az sem lehetetlen, hogy a régi gyerővásárhelyi műhelyek is gyártottak ilyesmit s a győri elnevezés a gyerői elnevezésből származik; a nép ma széltében azt tartja, hogy elsülyedt már az a bánya, ahonnan e kancsók agyagját ásták. Annyi bizonyos, hogy hasonló holmival, a mult század közepe táján, még telve volt az egész Felvidék és a Dunántul. Legjobban megbecsülték Kalotaszegen s itt maradt belőlük legtöbb. Annak a virágzó agyagiparnak a termékei ezek, amit a céhbeli, ónzománchoz értő fazekasok míveltek az egész Felvidéken, kezdve Pozsonytól egész Sárospatakig. Kevesebb került Kalotaszegre azokból az erdélyi szász kancsókból, amelyek teknika és rajztudás dolgában felette állván az előbbieknek, könnyen felismerhetők.

Az agyagipari tevékenység, mely a kalotaszegi házakat is ellátta parádés cserépedénnyel, a XVIII. század elején már igen élénk; sokat nemesített rajtok a Habánok bevándorlott törzsének tudása, de ornamentika dolgában teljesen helyi jellegű, népies ízű maradt mindvégig. A XVIII. század hetvenes és nyolcvanas éveire esik e fazekasság fénykora. Ornamentikája dús, az egész edényt elborítja, de eredeti, nem érzik rajta túlságosan a barokk hatás; a rajz gondos, elég finom, egyenletes, bár nem oly tökéletes, mint az első habán fazekasok munkáján. A XIX. század elején azonban – úgy látszik, a külföldi gyárak versenyének hatása alatt, amely kiszorította fazekasaink munkáit az úri házakból, – erősen hanyatlik a teknika, sőt az ornamentika is módosul, silányodik. Az ónzománc már nem oly fehér, hanem fakó s likacsos; a rajzon látszik, hogy sebbel-lobbal van odavetve, – de maguk az ornamentális formák népiesebbek, eredetiebbek lesznek. Még a XVIII. század második felének diszítményeiben sok a közösség a morva és cseh fazekasmunkák ornamentikájával, de a következő században már megszakad ez a kötelék. Látszik, hogy a céhbeli fazekas nem vándorol el messzire, hanem otthon tanul, kevesebbet tud ugyan, de cifrája eredetibb lesz s inkább a népies szűr és subahimzések felé húz. A mult század közepéig haldoklik nálunk ez a teknika, végre is elpusztul, hogy helyet adjon az engobbal dolgozó fazekasságnak. Innen datálódik agyagiparunk elparasztosodása. Azok a képeink, amelyek ilyen Kalotaszegen talált győri kancsókról készültek, módot nyújtanak, hogy az ónzománcos fazekasság fejlődésének fokait megfigyeljük, már amennyiben ez a módosulás az ornamentikán is meglátszik. Színes táblánkon (XVII. tb.) például, mellképpel díszített szász kancsó van; a szász fazekas munkája a XVIII. század második felében igen gondos, – ornamentikája nem népies, de a rokokó figurákat ép úgy, mint a szenteket, elég jól rajzolja meg. Szász ember munkájának látszik még ugyanezen a lapon két kancsó amelyek az arcképesnél valamivel később készülhettek. A többi edény azon a lapon, magyarországi készítés; háromnak kiterített rajza 1780 tájáról való és jó mutató azokból a gonddal, szeretettel cifrázott edényekből, amelyek abban a korban kapósak voltak; a felület beosztása elég szigorú mind a három darabon, vízszintes ővek futnak körül a kancsó testén s ezek az abroncsok, ha keskenyek, egészen geometrikusak, ha szélesebbek, egyszersmind szabadabbak is; napraforgó rózsája, levélfüzér- vagy hullámvonal alakú figurákat adnak. A kancsó hasán maradt legszélesebb övbe jönnek a legjelentékenyebb díszítések. Színes lapunk e három kiborításain a díszítéseket, edényből kinövő bokor, vagy egyes nagyobb letépett virágok képezik, erősen körülhatárolt mezőben, – de van szabadabb kitöltés is. Így egy Gyarmathy Zsigmondné gyűjteményéből való kancsón (314), két ővben egymás fölött, tornyos házakat, jegenyéket s a jegenyében óriás madarakat látunk. Divatos a kockás minta is a XVIII. század vége felé (XVII. tb.). Ékesek a mesterségkancsók, olyanok amelyen egy-egy mesterség szerszámai vannak megrajzolva. Legkedvesebb állatja ez időben fazekasainknak a szarvas (313); a madár és a nyul később lesz divatossá (317) s az a két kancsó, amelyeket ezek az állatok díszítenek, már a hanyatlás korából, a XIX. század legelejéről való.

a) b) c) KIS LŐRINC EZERMESTER KÁLYHACSEMPÉI, KETESDEN. (319)

(A csempék körülbelül háromszoros kissebbitésben.)

KÁLYHACSEMPE KIS-PETRIBŐL. (320)

BÁLINT JÁNOS KÁLYHACSEMPÉJE, SZTÁNÁN. (321)

KÁLYHACSEMPE BOGÁRTELKÉRŐL. (321)

MAGYAR GYERŐ MONOSTOR. (322)

M.-VALKÓ.

MÁKÓ. (323)

Undi Mariska gyüjtése.

INAKTELKE.

M.-VALKÓ.

MÁKÓ. (324)

M.-VALKÓ.

M.-VALKÓ.

M.-GY.-MONOSTOR. (325)

Undi Mariska gyüjtése.

M.-VALKÓ.

A lassú hanyatlással az ornamentika módosulását követhetjük tányérjaink rajzain (XVII. tb.). A két külön álló tányér 1800 tájáról való (315) s egykorú velük a színes lap két tányérja. A színes lap másik két tányérja 1830 felé készülhetett s díszítésük már igen messze áll a József császár korabeliektől. Apróbb, pávatollra emlékeztető szálak nőnek ki sűrűn a szárból, a rózsa, vagy margitvirág újabb, apró leveles ágat hajt s a nagy rózsából fakadó hajtások ágain kisebb virágok ülnek, egészen a mi népies ornamentikánk felfogása szerint. Sűrű levéllel benőtt hullámos menetű indák is divatosak, olyanok, amilyent szűcseink szoktak kivarrni; a szines lap egy kancsóján meg épenséggel ki vannak rajzolva a nagy rózsákban a himzett szálak vonalai. E korból, az ónzománcos fazekasság haldoklásának korából való a színes lap négy kancsója. Szövegábráink között, kiborításban, látható két M.-Bikalról és két Zsobokról való kancsó; köztük legrégibb a sárgazománcos zsoboki (1810–20 tájáról), (312. 316).

Bezzeg más a kalotaszegi agyagművesség gyöngyének, a kályhacsempéknek diszítése! Annak a gazdagságnak, eredetiségnek, annak diszítő erőnek láttára, igaz gyönyörűséget érezhetünk.

BÁCS FALUBÓL.

A régi erdélyi kályhacsempékből a Kolozsvári Erdélyi Muzeumnak, Budapesten az Iparművészeti Muzeumnak igen becses példányai vannak, de a kalotaszegi kályhák, bár atyafiságban állanak vélük, sokkalta becsesebbek számunkra, mint azok, mert motivumaik eredetében magyarabbak. A XVII. és a XVIII. századbeli városi kályhásmesterek munkáján, minden magyarságuk mellett, érezzük a renaissance és a barokk hatást, hol gyengébben, hol erősebben, – a kalotaszegi csempék diszítése tiszta, zavartalan megnyilatkozása a népies felfogásnak és képzeleterőnek. E csempék régiek, vagy legalább is régi, egy-két száz éves minták utánzatai. A régi minták utánzása sohsem történt s nem történik némi módosítás nélkül. A lágy hársfa, amibe a csempék cifrájának viszáját faragják, megengedi könnyen a változtatást s a faragó ember, ha egyebet nem változtat nagyapái mintáin, hát megtoldja a saját esztendeje számával; bizonyos, hogy az idők folyamán másolás közben történt apróbb változtatás magán a diszítésen is. A régi városi, céhbéli kályhások munkája befolyással volt a kalotaszegi fazekasokra is, mint ahogy viszont a céhbeli mesterek népiesen magyaros felfogása érvényesült a renaissance és a barokk-stilus korában. Ami idegen stilusbéli elemet átvett a XVII. és következő századok folyamán a kalotaszegi kályhadíszítés, azt a minták utánzói, vagy mondjuk inkább szaporítói s megújítói szépen kiküszöbölték onnan, úgy, hogy most alig ismerünk rajtuk idegen stilus hatásának nyomaira. Felötlőbb az, hogy idegen teknika díszítő elemeit keverték a cifrázásba; legtermészetesebb, hogy olyan vésett, geometrikus tagolású rózsákra is akadunk, amilyent az utcaajtó félfáira is vésnek, mert hisz a kályhacsempe mustráját is vésik; sok a régi varrottasi motivum is. Akad, itt-ott, egy-egy kellően meg nem értett renaissance elem is, például kagylóforma (amely apránkint szekfűvé vált), olyan oszloppár szélről mely a barokkban ívet tartott, már egész népies elváltoztatással. Legszokásosabb díszítés az egy tőből eredő hatalmas bokor, amelynek lombjai s virágai, több-kevesebb szabadsággal, olykor egész szigorú tengelyes szimmetriával töltik be a csempe hosszúkás négyszögű mezejét. Hogy ez az ideális lombozat mennyire változó, mennyire különböző művészi jelleg dolgában, azt a rajzokból is látni, pedig ezek nem mutatják a domborodást. Egyiken, amit gyerőmonostori Debreczeni János gondolt ki s Undi Mariska fedezett föl, laza, vékony indák nőnek ki egy edényből s a gyöngéd, hajladozó ágak rózsái, tulipánjai, gyöngyvirágjai is könnyűek, oly finomak (322/2), hogy még aki nem hivatásos ornamentikus is, át kell, hogy érezze ennek az ideális virágzatnak az üdeségét. Másutt (319 c.) egy jókora kosár az ornamentális szerkezet súlypontja s ebből nőnek ki a laza virágos és leveles ágak, amelyek között csak egy, a középső virág (a régi erdélyi himzésekről ismerős) erőteljesebb s ez végzi be, fölfelé a kompoziciót. Páros tömegelosztást, mondhatni két súlypontot látunk a 323. ábra 3. rajzán, melyen a befoglaló idom elliptikus, a díszítés töve szívforma s ebből ered a két nagy rózsa. Néhol az edény, amelyből a bokor kinő, aránytalanul kicsiny, mint egy Mákóról való csempén (324/2) pedig a belőle eredő hatalmas kehely, mely uralkodik az egész mezőben s mintegy második tövét képezi a többi kinövő ágnak és virágnak, igen súlyos. Hogy elvész alatta a két kis madár! Ez a díszítés különben, különös, szokatlan felépítésének ellenére vagy talán épp ezért, egyike a legbájosabbaknak. Éppenséggel nem organikus egy Magyar Valkóról való kályhacsempe ornamentikája (324/3): tövét hatalmas virágkehely képezné, de a kehely kicsiny edényt fog körül s ebből erednek a keresztforma merev szárak, amelyek igen régi, XVII. századi szabású virágokat hordanak; úgy látszik, ez esetben két különböző csempedíszítésnek nem sikerült összeházasításával van dolgunk. Azok közül, amelyeknek elosztása hossztengelyes, említsünk meg még kettőt; az egyiknek (323/1) középső virágja a XVI. század legelejének díszítményeivel rokon, a másiknak (325/3) egész felépítése, sőt motivumai is a gótikára emlékeztetnek. Mindkettő Magyar-Valkóról való. Történeti nevezetességű az a csempe, amelyet ugyancsak Undi Mariska talált és rajzolt le Gyerőmonostoron (321/1); mintáját Debreczeni Pál, Debreczeni Pál, a «Kiovi csata» szerzőjének, Debreczeni Mártonnak testvére gondolta ki. Érdekes benne, mint ölt a kehely, melyből a bokor ered, virágformát. Centrálisan arányos minta, tehát olyan, amelyik alulról s felülről egyaránt nézhető, kevés van Kalotaszegen. Egyet mutatunk be ilyent. (324/1) ugyancsak egy igen régi formájút; rajza a XVI. század elejéről eredhet, abból a korból, amikor Erdélyben a haldokló gótika ornamentikája keveredni kezd a magyar népies elemekkel, aminthogy ez a dályai templom festett menyezetén és az őralljaboldogfalvi templom ablakbélletein is látszik.

KENDERÁZTATÓK. (326)

KENDERTÖRÉS. (327)

KENDERTÖRŐ (NYÁRSZÓ). (328)

KENDERTILÓ (KETESD). (331)

TILOLÁS. (329)

TILOLÁS. (330)

TILOLÓ ASSZONYOK, KÖRÖSFŐN. (332)

A férfiember dolgával s a közösen végzett munkával foglalkoztunk eddig, – szóljunk most arról, ami javarészt a fehérnép munkája, amit a nők végeznek. (326–351.)

Szabó Pali Püspök felesége, Léti Annus asszony oktatott bennünket Magyar-Bikalon, mint készül az a pompás vászon, a kalotaszegi híres fodorvászon, amire «írás-után» varr a fehérnép. Beszélt Annus asszony szaporán s eközben még szaporábban kapkodta egyik «fűkender»-t a másik után a «hehelő»-re.

… Hogy van-e munkánk véle? Elhiszem! Kilencvenkilenc munkája vagyon a kendernek, drágám!

– Épen kilencvenkilenc?

Jórészt. Mert mán a főd is! Válogatni kell azt. Csak az a helyes néki, aki torha, jó puha, meg egyenes, az az ügyes kenderes főd. Azt oszt’ télbe marhaganéval jó vastagon megganézzák az emberek, márciusba megugarolják, májusba keverik újból, megszántják mag alá, elvetik s beléboronálják. Mer’ minden rendes háznak szokott lenni kenderes fődje, olyan egy vékárul vetett, de soknak csak félvékás. Hogy mennyi terem? Egy vékáról megterem négy kalangya, egy kalangya pedig huszonnyolc fű. Hogy mennyi vászon telik belőle? Telik vastag is, meg vékony is, vagy száz sing; egy sing négy fertály, éppeg négy arasz, mert mi csak úgy mérjük. A vastag vászon? A’ négy nyüstös, a vékony csak kettő.

TILOLÁS. (334)

TILOLÁS. (333)

TILOLÁS. (335)

«FŰ» ÖSSZEFOGÁS. (336)

HEHEL (KETESD). (338)

ECSELÉS. (337)

HEHELÉS. (339)

ECSELÉS. (337)

FONÁS A GUZSALYRÓL FONÓKERÉKRE. (344)

MOTOLLÁLÁS. (346)

FONÁS GUZSALYON. (342)

HEHELŐ ASSZONY, EGY «FŰ» KENDERREL, M.-BIKALON. (340)

KENDERTÉPÉS, KÖRÖSFŐN. (341)

FONÓKERÉK S GUZSALY (M.-BIKAL). (345)

GUZSALYFONÁS ORSÓVAL, KÖRÖSFŐN. (343)

Jó. A mag hát künn van, a fődbe. Ha esőt ád a jó Atya, akkor lesz szép a kender. Nem gyomlálunk. A mag tizenhárom hétig ül a fődben. Aratástájt lesz csak véle dógunk: akkor nyűjjük ki a virágost, rá három hétre (szeptember) meg, nyűjjük a magoskendert. E mán asszonymunka, ebbe az ember nem elegyedik. A nyűvés? Három markot nyüvünk egy fűbe, békötjük s odaállogatjuk csomóba, – ott «megüvödik» s negyednapra kiterítjük, ott a fődjin. Ott is marad, amíg megszárad. Akkor szekérre teszik s hazahozzák az emberek; itthon a csürbe leteszik s elcsépelik. A magot is még az emberek szórják föl. Az asszonyok újból felkötözik, tizennégy fűbe egy-egy csomót s kirakjuk üket az ereszhéjjára, telelni. Tavaszszal, Szent György nap után, elvisszük a tóba, eláztatjuk. Ha tó nincs, – mer’ nékünk sincs, – ahol vizet kapunk, oda, a réten a göbölydékekbe, ahol a hóvíz megmaradt. Kövekkel lenyomjuk. Ázik vagy két hétig. Aztán kivetjük, szétterítjük s megszárad. Itthon elcsapjuk, tillóval. Elcsapás után megheheljük; először levevődik róla a jobbik szösz, a tövi szösz (abból kerül az osztovátára a nyújtó-szál), aztán a hegyi szösz, ami a behelen megmarad (abból adják a beverő szálat), – ehun e’, ami a karomon marad föltekerve, e’ pedig a fűkender. Eztán letesszük a pincébe, hogy pihenjen. Amint és az eső, akkor ecseljük, – tövirül jön a pátyaszösz, fejirül az ecselszösz. Hogy miért akkor, amikor és az eső? Mer’ akkor nem kopik úgy, nem fullasztja a szegény asszonyt annyira.

CSÜLLÉS A VETŐKARÓRÓL. (348)

VETŐKARÓ. (347)

TEKERÉS. (350)

VARRÁS. (351)

AZ ESZTOVÁTA MELLETT. (351)

(B.-HUNYAD).

Hogy aztán? Van még véle munka, van, aranyom úrfi, elég. Fűkendert, hét fűt, feltépünk egy guzsalyra, aztán azt fonjuk «nyújtani» orsóval, vagy guzsalyról a kerekre (a rokkára), ha akinek a keze fárad. Így készül a vékony fonál. Annak a sárga fodorvászonnak, akit úgy szeret az úrfi, annak, édes, ilyen vékony fonál a nyújtószála is, meg a verőszála is. A fonalat aztán felmatoláljuk az orsóról a matolára. Mikor tíz pászma egy darab (negyven «íge» egy pászma; egy íge négy szál), levesszük a matolláról s vetjük rá a többit.

Mikor minden asszony elvégzi, lesz a szapulás. Ki milyen ügyes gazdasszony, de mán Szent Pál nap után nem soká hagyhatjuk. A szapulóba kereken, jó lucskosan, belérázzuk, husz-harmincat, egy szapulóba, – béterítjük lepedővel, a «hammassal», ráteszünk két véka rostált cserfahamut s egy nap mind szapuljuk, főzzük, öntjük, mellőle egy asszony sehá nem mehet. Tüzesített kővel forraljuk éjfélig is. Megforgatjuk, ha fótos, úgy pállózzuk (párában melegítés) újra, hajnalig is. Egy nap s éjjel asszonynak nyugodalma nincsen, hogy fekete ne maradjon. Régente, még reggel egyszer kirázták s kezdték újból. No!… Mikor fehér, kimossuk tiszta hideg vízben a kútnál; itt, Bikalon, ki van erre nevezve a Fűzkut, ott mossuk, – kicsavarjuk, kirángatjuk, spárgára, itthon az udvaron, kiteregetjük. Megszárad, mikor milyen idő van, két nap alatt is, három nap alatt is, akkor kirángatjuk. Szegény asszony! csoda, hogy meg van a lelke!… Feltesszük a tekerőre s a tekerőről gombolyégba szedjük, osztég a nyújtót megvetjük a vetőkaróra s leszedjük, – most kerül az esztovátára…

Így a munka a szöszszel is, akiből a verőszál lesz. De a szöszt nem lehet kerekkel fonni, csak orsóval.

Hogy mitől lesz fodros a vászon, amikor lekerül az esztovátáról?… Az asszony munkájától, csak. A mi verejtékünktől, úrfi aranyom! Belényomjuk a vásznat egy csöbör vízbe s verjük a kis székhez, szaporán, sokáig. Ha jó súlyosan fontuk az orsóval, girengyezik (göröngyösödik), megfodrodik, – a’ lesz a fodorvászon. Mert, hej, szép is a’! Koporsómban is jobban pihenek meg, elhiszem, ha a’ lesz párna a fejem alatt…

Erre a szépséges fodorvászonra került hajdan – kerül még ma is, de már ritkábban, – a varrás, az írás után való varrás. Mert ez a szép, ez a művészi, nem pedig az az emésztő tucatmunka, ami «kalotaszegi varrottas» néven kerül ma piacra s ami kenyérkeresetnek kenyérkereset, de a művészetnek semmi köze hozzá.

EGERES FALUBÓL.

IRÁS. (352)

IRÁS. (353)

IRÁS. (354)

IRÁS. (355)

IRÁS. (356)

IRÁS. (357)

IRÁS. (358)

IRÁS. (359)

IRÁS. (360)

IRÁS. (361)

Mejjrevalóhoz s dulandlé sarokhoz.

EGERES FALU.

«Beszéljek a kalotaszegi varrottasról is? – írja munkatársunk, Kriesch Aladár. Arról a szegény varrottasról, mely a legelevenebb intőpéldája annak, hogy mint tünik el a semmiségbe a művészet géniusza, amint valami dolog tisztán pénzért, kereskedelmi célokra készül! Mi az a mai, világoskék vagy rózsaszín selyembe hímzett, idegenbe olcsó pénzért készülő terítő ahhoz az őserejű, régi varrottashoz képest, amit pusztán csak a maguk örömére, ünnepjeik és köznapjaik szebbé tételére készítettek! Emitt a teknikák alkalmazkodása az élet szükségletéhez, a feladathoz s a virágként mindenfelé fakadó motivumok tengernyi sokasága.6) Amott egyetlenegy tehnikának az unalomig való ismétlése két-három elsorvadt motivummal».

A régi kalotaszegi varrottas nagyjából háromféle volt: 1) Az írás után varrott, – melynek öltése rendkívül egyszerű és érdekes. Ez úgy készült, hogy minden egyéb próbálgatás nélkül – koromlébe mártott lúd- vagy sastollal felrajzolták a diszítményt (352–360) s utána kivarrták. (363) Most már nagy ritka öreg asszony ért az írásához. 2) A szálán varrott, – midőn minden előrajzolás nélkül, a vászon szálait olvasva öltöttek s használták az e tehnikánál dívó összes öltéseket, úgymint pl. a keresztöltést, száröltést, stb. (362, 378) 3) A vagdalásos, – amidőn a vászonból, közzel-közzel belévágva, szálait kihúzkodták s az ornamentet helyenként fonállal kitöltötték, körülszegték. (380. 381)

Eme harmadikból fejlődött aztán a modern kalotaszegi varrottas, amely fölött most apraja-nagyja naphosszat görnyed, pár garast keresve s elmúló művészetük morzsáit széjjelszórva a világ minden tája felé.

Az írásos és szálán varrott mindig színes volt, fehéres vásznon színes fonal. A vagdalásos régebben soha szines nem volt, szürke alapon fehér fonállal dolgoztak.

Ma már, nehány gyakrabban ismétlődő mintát leszámítva, nagyon bajos az egyes minták elnevezését megállapítani; számtalan régi minta divatját multa, a legszebbeket nem is igen varrják ma már s aki varrja, elnevezését az sem ismeri, hisz régente is, az elnevezés faluk szerint változott, sőt egyazon faluban három-négyféle ugyanannak a formának az elnevezése. Faluról falura gondosan nyomoztuk s gyűjtöttük a már-már végképp pusztuló régi mintákat, – munkatársunk, Juhász Árpád is sokat vesződött az elnevezések kutatásával, amiben segítségére volt Edvi Illés Aladár munkatársunk is. Magával a formakincscsel szakszerűen eddig kevesen foglalkoztak, nagyobb gyűjtemény csak egy jelent meg (Pentsy-Szentgyörgyi: Kalotaszegi Varottas Album), ennek is csak az első kötete, amiből hiányzik éppen az igazán művészi, az írás után való varrottas ismertetése; lehet, a második kötetben készültek véle foglalkozni. A megjelent gyüjtemény elmélete hemzseg a tévedésektől s alaptévedése, hogy a varrottasokat a nép az uri osztálytól vette át… Kutatásaink folyamán számtalanszor meggyőződtünk, hogy ez az elmélet meg nem állhat. Föltéve, hogy az erdélyi fejedelmi udvarokból került minták után dolgozott a nép, – mi bizonyítja, hogy e mintákat az uri osztály eszelte ki s nem éppen népies hagyomány juttatta föl a kastélyba? Ellene mond a nép konzervativ természete, nem egykönnyen vesz át a nép valamit s ha vesz, kevés abban a köszönet; ami nem az ő lelkének talaján fakadt, az satnya marad, az nem tud fejlődni, annak nincs gyökere, – már pedig, milyen gazdagság volt itt valaha éppen varrottasokban! Okoskodásunkat igazolják azok a félig, vagy rosszul értett formák, amelyekkel ma már lépten-nyomon találkozunk s amelyek a modern tehnika révén kaptak lábra. Ne kételkedjünk: azok a régi varrottasok a nép művészi érezésének ép s egészséges alkotásai, – bár közkincse Kalotaszegnek, mindenki a magáénak tartotta s tartja még ma is, változtat rajta, hozzá ád, elvesz belőle, új kombinációkat próbál, sőt ugyanazt a mintát néha annyira elváltoztatja, hogy csak nagy figyelemmel akadhatunk az eredeti rokonságra. Kívülről tudták a mintákat a régiek; még most is akadnak, akik ismernek sokat s ha jó kedvük van, csakis ilyenkor, csodálatos könnyűséggel és olyan kéz gyakorlattal vetik vászonra, papirosra, hogy a gyakorlott rajzolót is bámulatba ejtik (352–360).

SZÁLÁNVARROTT, SZEDETTES. (362)

IRÁS UTÁN VARROTT, JÁKÓTELKÉRŐL; LÁTSZIK AZ IROTT S MÉG KI NEM VARROTT RÉSZ. (363)

Más sora van a modern, többnyire sárga vagy halvány rózsaszín, vagy világos kék selyemmel varrott kézi munkának! Azon bezzeg nem változtatnak, nem is igen alkalmas rá az a szabályos, mértanilag, szemekre kiszámított minta; ezt bizony, valamint a jobbmódúaknál divatos horgolt vánkosbetéteket, kétségkívül az uraktól tanulta el a nép, – de nem is fejlődésképes ez, az ő kezűkön halott marad, nem nékik való, ki is rí a falusi szoba környezetéből, ha ugyan maradt még valami igazán népies abban a szobában. De hát ez a nép az uraktól tanulta volna a kapuk faragását, hímes kapatisztítóit, a súlykot, a színes jármot!? Vagy csak éppen a varrottasoknál szorult volna másra, ott ne tudta volna megtalálni forma nyelvén azt a mondandóját, amelylyel egyéb holmiján oly szépen beszél hozzánk!

Mindig a nép volt a művészetek anyja, teremtője, nevelője Homérosztól kezdve minden művésznek; és a néphez tér vissza ismét minden művészet új anyagért, ha a néptől kapott régit már agyon csépelte. Ez a természetes folyamat; a nép a természettel folyton érintkezésben áll s a természetnek képekben, formákban gazdag tüneményei, jelenségei folyton hatnak rá, gazdagítják képzeletvilágát, megtermékenyítik s be is vetik gondolkozásuk talaját a művészi érzék magjával, amikből oly szép virágok teremnek; sokszor tapasztalhatja, például a városi ember, ha megfigyelő képességet tud vinni magával a városból, hogy nyelve, az a tanult nyelv, milyen csinált papirvirág a nép nyelvének élő virágaihoz képest.

De szükség van ilyen ép megfigyelő képességre a nép művészetének méltatásánál is. A varrottas, kivált a tömött mintájú írás után készült, valósággal összefolyik eleinte szemünk előtt, de megismerkedvén, megbarátkozván vele, mintegy érezzük, látjuk kisugározni belőle a ráfordított munkát, kedvet és szeretetet. Mert valóban kedvvel, szeretettel készülnek, vagyis inkább készültek e régi varrottasok, nem pénzért megrendelésre másoknak, hanem maguknak varrták, diszítvén vele magukat és hajlékukat.

A leggyakoribb diszített fehérnemű Kalotaszegen, a kis kendő, a nászkendő, a nagyobb kendők, a törülközők, a rúdra valók, meg a párnahaj (párnacsúpnak is nevezik) vége.

A kis kendők hosszú, másfél méter keskeny (35–40 cm.) fodorvászonból készülnek s két végükön 30–40 cm. hosszú, egyforma vagy néha különböző diszítéssel, és pedig oly módon, hogy keskeny diszített szegély van a két végén, melytől a tulajdonképpeni nagy díszt egy kis keskeny üresen hagyott hézag választja el; lehet keskenyebb, lehet szélesebb a szegély, meg a hézag is, de úgyszólván egyetlen kis kendőn se hiányzik ez a tagozás. Hasonló a nagy kendők vagy törülközők beosztása is, – hasonlóan hosszúkásak, de kétszer-háromszor szélesebbek, nagyobbak.

Más fajta a párnahaj ornamentuma, amelyet sokszor egyenes vonallal vagy valamely dísz tengelyével, illetve középvonalával két szimmetrikus részre osztott díszítés képez. Magát a lényeges díszt, mely jobbra és balra újra szimmetrikus, (tehát az egésznek két keresztben álló szimmetralis tengelye van, amitől a nevét is kapja a varrottas) egyenes vonal keríti kétfelől, s erre következik a szegély dísze, mely folyton változik és külön önálló formájú; a szimmetrikus két részre osztó vonal a vánkosról levéve éppen a szélére esik, úgy, hogy csak az egyik fele látszik a dísznek, a másik a túlsó oldalra kerül (legnagyobbrészt így is vannak bemutatva e könyvben). Az írás utáni varrottas szabadon van rajzolva; szabályos merev részarányosságot egyen se találunk, de éppen ez a szabadság különbözteti meg minden gyári és gyári módon készített kézimunkától; akad azonban olyan is, mint például a kapusi forma, amelyen csak a szegély és csak a jobb- és baloldali rész szimmetrikus. A varrásra használt fonál, ahogy ők nevezik, a fejtő színe rendesen vörös, vagy kék, van fekete s elvétve akad zöld is: mosás után szépen fakul a vörös és a kék.

Hasonló tagozásúak a lepedők is; tulajdonképp ágyterítők ezek s az ágy oldalára lecsüngő rész, a «hajtás» van szélesen (30–40 cm.) kivarrva. Maga a vászon nem elég széles terítőnek, tehát kettőt, hármat toldanak össze, szintén házi készítésű csomózott csipkével, mint ők mondják, recével (379); újabban már bolti csipkét használnak. A terítőnek azt a részét, amely az ágy tetejére kerül, vagdalásos rózsákkal, csillagokkal diszítik, kivált a gyerőmonostoriak.

Hasonló, de méreteiben kisebb az úgynevezett ágyfűtől-való.

Szép az abrosz is, amelynek sajátságos külön diszítési módja van, s ezt az ornamentumot más varrottason is alkalmazzák, abroszformának nevezve: körformát betöltő, elszórt nagyobb-kisebb diszek ezek s a toldások kiemelése széles fogazatos varrással vagy csipkével történik. Még ide tartoznak a női ingek gallérjai, vállfüi s oldalvarratai is.

Formai szempontból vizsgálva a varrottasokat, legfontosabb a formai alapgondolat, amely mintegy váza az egész diszítésnek. Ezt a rendesen egyszerű, vonalakkal kifejezhető alakot ruházzák fel a varrási tehnikának megfelelő szerkezeti és formai elemekkel s változatokkal, olykor annyira dúsan, hogy maga az alapgondolat, a váz, csak figyelmes vizsgálat után ismerhető fel; vannak oly sűrűen bevarrottak, hogy így, képen, be sem mutathatjuk, bár eredetiben, minden túltömöttségük mellett is, elég jól hatnak. Maga a formai alapgondolat nem túlságosan sok, de feldolgozása annál változatosabb; úgyszólván fel van használva minden lehetőség, amit a varrottasok különben egyszerű varrási tehnikája nyújt.

A kis és nagy kendők fő motivumai képviselik az egyik leggyakoribb alakot s mint mellékdíszek, szegélyek, előfordulnak lepedőkön, párnacsupokon is.

Leggyakrabban az egy tövön nőtt öt-virágos motivum ismétlődik; ismerős alakítás ez a magyar népművészetben egyebütt is, előfordul kapukon, butoron, gazdasági eszközökön, elő a szűrökön is. A kendő szélességének közepéből indul ki a szár, tetején van az egyik virág, mellette két oldalt vagy kissé lejebb egy-egy virág s legalul ismét kettő. Magából a tőből indulhatnak a mellékvirágok, átlósan, vagy pedig a szárból, valamivel följebb; az alsók pedig a tőből vagy cserépből felfelé fakadnak vagy lefelé hajlanak, kunkorodott száron. Rendesen öt virág van e száron, de előfordulhat hét is, amikor újabb két száron ülő virág van beiktatva a közepén. Többnyire egy-egy ilyen virágzat képezi, vagy kettő egymás mellett, úgy az írás utáni, mint a szál utáni varrottasok egyetlen alapmotivumát; alattuk kis szegély, hézag s a szélén ismét szegély. E forma pompásan belé illik a hosszú, keskeny kendőkbe, jól hangsúlyozván a felfelé menő irányt. A párnacsupoknál már többféle a formai alapgondolat. Két – olykor csak egy – részarányos tengely körül helyezkedik el e dísz, a párna élét a vonal képezi, amely alatt és amely fölött a duzzadóra tömött vánkoson látható a varrás. E szimmetrális egy pontjában, mint egy négyzet közepében, átlók kereszteződnek, akár egyszerű egyenes vonallal kifejezve, vagy néha csak alig vehető ki e vonal a reá halmozott formák sokasága miatt; ez az úgynevezett «selyemkeszkenő forma». Ritkább a «kapusi forma»; ennél nem a középvonalból, hanem az egyik szélsőből indul egy virág a másik vonalig terjedő nyulványokkal s mellettük ferdén felfelé haladó széles vonal; egy-egy ilyen motivum mellé, megfordítva, sorakozik egy másik vagy több is. A «pápaszemes» vagy «jármos» valóban szemüvegre emlékeztet hullámvonalával és ebbe helyezett virág díszével, – a középvonal alatt és fölött egymásfelé fordított alakzatok vannak. Ilyen forma a «hintókerekes» is. Az «abroszformánál» egy csigavonalú vagy köralakú száron nőnek ki a virágok, befelé és kifelé, – az első esetben egy nagyobb virággal végződnek a középen, ha pedig körbe van fogva a szár, a diszítés közepét külön álló rózsa foglalja el. Virágból és levélből váltakozva, párhuzamos, függélyesen álló, külön felismerhető oszlopok adják a «dorombos» formát. Van sok egyéb elnevezésű, de a formai gondolat alapjában csakilyen.

RÉGI KALOTASZEGI CSOMÓZOTT RECEMINTÁK. (379)

Az írás utáni varrottas öltésformája a «sinyór», mely, mint neve mutatja, a zsinór fonását tünteti föl: a két, felülről befelé menő szálak közepütt hegyes szögben találkoznak; ugyanennek az öltésnek szélesebb fajtája, amikor középen még egy keresztben fekvő rövid szál is látszik, – az írás utáni varrottasok javarészén ilyen az öltés. Egyszerű, párhuzamos, egymás mellé simuló öltéseket is használnak, ezek alkalmasak különösen a szélesebb formák és közök kitöltésére. Beszegésre, toldások összevarrására valami különös, fogazatos, fürészes varrásmódjuk van, hogy ezzel is szélesebbé, gazdagabbá tegyék e vékony diszítési elemet.

Szerkezetileg is nagy a szerepe az egyszerű sinyóröltésű vonalnak; ez tünteti fel gyakran a formai alapgondolatot, ez adja a virágszárakat, s a virágokat befoglaló körvonalakat; egyenes mivoltában mint elválasztó rész szerepel; a szegélyeknek ez képezi alapját s ugyancsak a fődísznek is; egyenes vonalak közé kerül a párnacsupok, az ágyfűtől valók, valamint a lepedők főornamentuma is.

A diszítési elemek magából a tehnikai, a varrási módokból könnyen adódó egyszerű alakulásokat mutatnak; nyugodt s kellően síkhatású az egész kézimunka, az erősen stilizált növényi részek s virágok kifejlett, helyes szépérzékre vallanak. Soha a varrási tehnika határait túl nem lépik s amit csinálnak, az könnyen, mintegy játszva folyik munkájuk természetes jellegéből; ismerik jól a maguk egyszerű eszközeit s derüs kedvük, szépet áhító lelkük látszik meg munkájukon, – aminthogy meglátszik a városi nők kézimunkáján, a hajszálvarrásokon, a tűfestéseken az unalom, a görnyedő fáradság, a karaktertelen nemzetközi mintákba posványosodott stílus érzéketlenség.

Térjünk vissza a legművésziebb, az írás utáni varrottas elemzéséhez.

Az egyenes szárból vagy konturból kiinduló és oda újra visszatérő zsinór kisebb-nagyobb láncokat, csipkéket, zeg-zugokat képez, ha pedig az oda- és visszatérő rész egymás mellé szorul, kis leveleket, kinyúló nyelvecskéket formál, amelyek hosszúra elnyulva, bizonyos konturák közti részt egészen betöltve, annak sujtásszerű hatást kölcsönöznek. Van olyan alakítás, hogy a sinyór a szárból indul ki, de nem tér vissza, hanem bekunkorodva, csigaszerűen végződik; az ilyet horgasnak nevezik. Előfordul a sinyórnak kis köröcskévé alakulása, amit «tyúkszem»-nek neveznek; ilyesmivel a tömör ornamentikát kedvelő kalotaszegiek a hézagokat, a varrás közt maradt közöket töltik ki. Egészen telivarott kis pontokat is használnak ilyen célra, de egyszersmind konturák körül is alkalmazzák finom csipkézetnek, sőt a nagyobb tyúkszem köré is elhelyezik. Ugyanily szerepe van annak a kérdőjel (?) kacskaringónak, amire sok varrottason rá találhatunk. Az egymásmellé fektetett párhuzamos öltések sora a konturák közti tér masszás kitöltésének egy másik módja. Ilyen öltésekből nagyobb pontokat és karikákat is képeznek.

Az írás utáni varrottasok diszítése rendesen növényi formák stilizálása.

Szár, virág, levél, kacs, gyümölcs, – ezek a főbb motívumok, ehhez járul még itt-ott az ismert cserép, amiből a virág kinő s előfordul a pávaszem, a csillag, a «lapicka», – ez utóbbi csak egy elszegletesedett rózsaalak külső hasonlóságától vette nevét, amint a «tyúkszem» elnevezés is így került a növényi nevek közé a sinyórból alkotott apró karikából közepén maradt kis lyuk miatt.

A virágok közül a rózsa, félrózsa, tulipán, a bimbó, majoranna, a gyöngyvirág, – gyümölcsök közül, a mák s a körte az, amit a leggyakrabban stilizálnak.

Hogy ez említett elemekből mint szerkesztik meg a formákat s mikép változtatják, ez legtanulságosabb része a varrottasoknak. A vékony, sovány alapformákból mint lesz ennek szinte a fölismerhetlenségig tömött s gazdag kialakítása, a gömbölyű növényi részek miként lesznek sarkos, négyszegletes alakúvá, miként hangsúlyozzák itt az indát, a szárt, amott pedig a virágot, a levelet, mint hangsúlyozzák a szerkezetet vagy a formai alapgondolatot vagy mint nyomják el más motivumokkal: mindezekre szép példákkal szolgál az írás utáni varrottas.

Ismételjük, legelterjedtebb az a forma, amit «öt virágos»-nak lehetne nevezni, a kalotaszegiek «félágú»-nak, «rózsás»-nak is nevezik, hiányzik azonban olyan összefoglaló elnevezés, amely e határozott formát jól kifejezné. Kis és nagy kendők vannak ezzel diszítve, párnacsupokon s lepedőkön is előfordul. Igaz, hogy nem mindig öt virág van rajta, akad, gyakran még a szárakon, s elszórva az üres közökön is virág, – de mégis határozottan felismerhető öt főbb s a többinél nagyobb virágalak.7)

Összehasonlítva sok ilyen varrottast, bizonyos változatok tipikus ismétlődése új felosztásra ád alkalmat. Több ily csoportot találunk, bár lesznek olyanok is, amelyek vagy teljesen egyéniek, vagy nagyon ritkák, annyira, hogy egy második egészen hasonlóra már nem akadunk.

Az első ilyen csoportba lehetne osztani azokat, amelyeknél a két alsó virág szára fölfelé indulva csigásan vissza kunkorodik s e csigavonal zárja magába a két alsó virágot (I. 15). Egy nagy nyárszói törülköző dísze ez; a már említett elválasztó egyenes vonal közepén kis kacskaringós vonal van, fölötte egy ívvel elzárt részben csillag; e csillag felett indul ki a középső és a két oldalág, végükön nagy rózsával; a csillag mellől a két csigavonal nő ki. E csigavonalon jól felismerhető az az egyik jellemző mód, amivel a vékony szárakat kiszélesítik: kis csigavonalak s hasonló nagyságú levelek váltakozva simulnak itt szorosan egymáshoz, mintegy a növényi szárak levelét és kacsait utánozva; a virág, amiben e csigavonal végződik, tulajdonkép körbe helyezett s «majorannás»-nak nevezett elem; ugyanez az elem képezi, egymásnak szembe fordítva, a szokásos szegély alsó és felső részét. Gyakran megismétlődik ez a majoránna; bizonyos szögben kiinduló két kis levélből áll, melynek nyilásába egy szögalakban meghajtott egész kis sinyór-darabka van szögével felfelé beillesztve; többnyire más elemekkel van gazdagítva ez az egyszerű kis virágalakzat, jelen esetben a szegély felső részén az egymás mellé sorakozók közé, kis háromszögecske tölti ki a megmaradt közt, lent pedig, a majoránna alatt, két csigavonal van, – ez az, amit «majoránna-horgassal» néven ismernek. A felső virág szárain csak egy-egy levélke és csiga van (az egész varrottas a kevésbé tömöttekhez tartozik), a szárak végén pedig virágok; a négyszög vagy levél felé közeledő konturvonalak külsején csipkeszerűen csatlakozik a sinyór, belül a dupla középvonallal két részre osztott teret vízszintesen fekvő és egymáshoz simuló levelek töltik ki, paszomántszerűleg. A virágok, fölül, az ismert majoránna-motivummal végződnek, mintegy a gyümölcs (alma vagy körte) virágos végét stilizálva; a középső virág alján a két levél és «horgas», a rózsa csészéjére emlékeztetnek; a két oldalvirág alatt két kis csillag a túlsoknak tartott hézagot tölti be s baloldalt még tyúkszem is van; a középső és baloldali közt lévő kérdőjel-forma kacskaringó, felfelé törekvő nyúlványával, szintén csak hézagtöltő, – a baloldali virág, ugyanis, alul hegyesebben esvén ki, nagyobb tér maradt s ezt sokalta aki varrta. Jegyezzük meg különben, hogy a varrottas készítése mindig bizonyos tömöttséggel indul meg s készítője ezt az arányt igyekszik betartani mindvégig; ezért használja e kis töltelékeket, mert, mint említettük, e varrottasok rajzát minden méregetés, törülés, javítás nélkűl, koromlével egyszerre írják a vászonra s nem csoda, ha nem teljesen pontos; ilyen utólagos kis pótlásokkal érik el a kivánt egyensúlyt s valóban első pillanatra fel sem tünik, például e varrottason, ez a kis rajzhiba.

Hosszasabban foglalkoztunk e példánynyal, de néhánynak ily részletes taglalása a többit is könnyen érthetővé, áttekinthetővé teszi s megértjük csakhamar a legzsufoltabbakat is.

A III. 9. magyarbikali kendőn kevés változtatással ugyanezt látjuk, – már az I. 2, damosi törülközőn a három felső virág végződésen két-három «majoránna» van egymás fölött s így e virágzat alakja az ananászra emlékeztet; baloldalt, a felső részen, ismét tértöltő szerep jut a majoránnának, de formáját újítják a fölfelé kunkorodó horgasok; ezzel az ollóformájú alakkal gyakran találkozunk még.

A I. 5. kalota-szt.-királyi varrottason ismét más formájú kitöltését látjuk a nagy virágoknak, a körvonalon belül párhuzamos öltésekkel van kitöltve, úgy, hogy magát a tömeget két keskeny hézag választja ketté; a középső virág három mezőre van osztva, épúgy kitöltve, szintén hézaggal tagozva; a két alsó virág közepén kis üres kör van hagyva. Az eddig említett hézagtöltőkhöz újabb alak járul: balról lent egymásra rakott levelek.

A I. 6. varrottas két felső oldalának virágjai a konturával párhuzamosan vannak kitöltve. Hasonló a I. 16. nagy törülköző fél rajza s mégis, a ritkásan tartott virágok szinte másmilyennek tüntetik föl. A I. 11. középrózsájában két csillagalak van; az oldalvirágok elnyúltak, tojásdad alakúak, száraikon pedig egy-egy dupla majoránna ül, horgassal.

A daróci III. 15. kis kendő virágai négyszögletű edényféléből indulnak ki, amelyen négy majoránna van; a középrózsa belső elválasztó vonala két sinyórból s köztük párhuzamos öltéssel készített fogasos varrásból áll, felső két oldalán két-két majoránna; az oldalsó virágok keskeny levélalakúak, belső részük vonalakkal s pontokkal van kitöltve; az alsó csigákon levő virágzat közepén csillag s körülötte hézagos levelek. Éppen ilyen, csak kissé tömöttebb, a I. 13.

A I. 14-en a két alsó virág belseje csillag, köröskörül majoránnákkal, fönt pedig sujtásos kitöltésű rózsákat látunk. A zentelkei I. 14. varrottason hálósan diszített edényből nőnek ki a virágok; a középső virág közepének kicsiny hézagában keresztvonalat látunk, a két alsó s két oldalsó közepe üres; a szegély majoránnái két tömött csigát képeznek. Egészen tömött a I. 4.; két oldalsó virágából indul ki a majoránnás virág szára. Zentelkén leltük a III. 3.-at is; két oldalsó virágának közepén rózsaalakot látunk. A XIII. 1. oldalvirága szilvamagalakú, körül csipkeszerű sinyór, fönt majoranna horgassal (képünkön a varrottasnak csak az egyik fele látszik; hasonló a III. 7., I. 12., XIII. 11., XIII 5., de azért mindeniken van némi változat).

A I. 3. zentelkei nagy törülközőn két alakzat kerül egymás mellé s érdekesek az aránybéli változatok, amelyek világosan mutatják, hogy a tér egyenletes betöltése volt a cél s ezt különféle járulékokkal el is érték. Egészen eltérő külső alakulása van a III. 8.-nak: az alsó tömött két csigából emelkedik magasra, keskenyen, a két oldalvirág, négy sor sinyórral bélelve. A I. 7.-nél aprók a felső virágok, de meg leljük bennök mégis a jellegzetes elemeket; a vezető szerep két csigavonalé. Egy inaktelki (III. 2.) kis kendőn a három egymás mellé helyezett virágformának oldalvirága dupla majoránna; egy zentelkei kendő (I. 10.) oldalvirágának közepén fekvő keresztet látunk s az így képzett négy mezőcskében egy-egy tyúkszemet. Elnyúlik a csigavonal szára a III. 14.-en, úgy, hogy még egy csillagalak elfér a rendes alsó virág mellé; e szárak fölött két rövidebb szár van mint térkitöltő, folytatásában pedig, két oldalt, egy-egy majoránnás rózsa; ez az átmeneti alakítás a nyolc virágos alakhoz. Kis ablakszerű formából nőnek ki a virágok egy zsoboki (I. 1.) varrottason; hosszú, keskeny levélalakú az oldalvirág, vaskos majoránnákkal. Egy magyarvalkói varrottason (III. 13.) rácsozva van a virágcserép s a középvirág belső része is.

Nagyon ritkás varrású a (I. 8.) kendő; közép- és két alsó virága majoránna, oldalsó virágai keskenyek; viszont, mennyire túltömött a I. 9., – középső virága hozzásimuló keskeny mellékvirággal, erősen kidomborodó töltelék van a felső virágok belsejében, ami a különben tömött diszítést némileg érthetőbbé teszi.

Az eddigiektől különbözik az ötvirágos alakzatúak egy másik csoportja annyiban hogy az alsó virágok nincsenek mintegy csigavonalba begöngyölgetve, mint ezt idáig láttuk, hanem a tőből egyenesen nőnek ki vagy pedig lefelé csüngenek.

A II. 12. és II. 13. zsoboki és magyarvalkói varrottas mutatja ezt a különbséget; az alsó virágok tojásdad alakúak, bévül párhuzamos öltésekkel kitöltve s ugyanígy varrott nagy pontok vannak körülöttök; e kettő teljesen hasonlít egymáshoz, csak a szegélyük különböző.

Különös a diszítés a XIII. 12.-en, de ez is a majoranna változata, két lecsüngő alsó virággal. A II. 20. zsoboki varrottason a hosszú két oldalszárból csüng le a két alsó rózsa; a II. 6. alsó virága egészen az alapvonalra fekszik lecsüngő felső részével s két oldalt hullámvonal tölti ki a megmaradt teret. Alulról kunkorodik föl egy damosi varrottas (II. 11.) csillagalakú alsó virága, a szárakon levélerezetszerűen befelé összefutó öltésekkel, hegyesedő véggel. Széles vaskos formái vannak a II. 19.-nek; a II. 5. magyarbikali varrottason a középvirág komplikált, többszörös virágzattá lesz; a II. 18. zsoboki varrottas keskeny oldalvirágjai alatt csillagalak is ül a száron s az alsó virágok száraiból az előbbiekhez hasonlók nőnek ki; a szegély felső részén mákformákkal találkozunk. Nagy csigavonalai vannak az oldalvirágnak a XII. 14.-en s az alsó diszítés csillag. Tömött, vaskos formákat látunk a XII. 10-en; középvirága mellől nagy horgasvonal nő ki; az oldalsók fölé vízszintesen fekszenek az alsók. E csoporthoz tartoznak még azok az alakítások is, amelyeknek alsó virágai kifejezetten majoránnák, nagyok, vízszintesek (III. 4., III. 5., III. 19., III. 12., III. 11., XII. 8.) vagy lecsüngők (III. 18., III. 17., XII. 19.); további változata e csoportnak a III. 16. s a kissé tömött III. 6. A III. 10. két oldalvirága rácsos, hosszú, lecsüngő szára van az alsó virágnak s rózsákkal vannak kitöltve az üresen maradt közök; a 364. ábra három felső virágának szárába csillagok vannak szorítva.

E csoportba sorozhatjuk még azokat a varrottasokat is, amelyek hasonlítanak ugyan az elébb ismertetettekhez, de a két oldalvirág a két leveles szár oldalából nő ki, nem pedig végéből; ilyeneket leltünk Zsobokon (II. 3., II. 10.), Nyárszón (II. 17.), Zentelkén (II. 15.) és Magyar-Bikalon (II. 2., XII. 4.). Ugyancsak egy bikali kendőn (II. 4.) két-két csillag van az alsó száron s ebből lefelé kis ágacska kanyarodik az alsóbb alá. E két újabb virágalak valószinűleg csak térkitöltő volt s a szár folytatásába jutván, bevonták magába a szerkezetbe, épúgy, mint azt azon a kalota-szt.-királyi varrottason (II. 8.) látjuk, ahol az oldalvirágok szárai alatt lévő csillag jutott ilyen helyzetbe.

Különösek a II. 7. 365. 366. bikali varrottasok: a három felső virág nagy mákalakú, az alsók majorannák csigavonalban vannak, – az oldalsókból, a szerkezetbe nem is illesztve, két-két többszörösen ismétlődő majoranna nő ki.

Magyar-valkói a II. 16. melyen a főszár egymásra helyezett apró karikákból áll, erre rózsa következik és föléje ismét egy nagy rózsa; kétoldalt s lennt, nagy mákok vannak lefelé fordítva. Egy bikali (II. 1.), egy szentkirályi (II. 9.), s egy zentelkei (II. 14.) varrottason a főszár kimaradt és a felső virágok vízszintes vonalon ülnek, – nyilván csak az előbbiek változatai.

Az eddig ismertetett varrottasok diszítésének bizonyos egyöntetű jelleget adott az ötös fővirág, – egy újabb, harmadik csoportba sorozhatjuk azokat, amelyeken ötnél több a fővirág. Azzal is megszaporodik egygyel az ötös szám, hogy már a kiindulás pontjában levő kis virágzat- vagy edényféle lesz határozottan virágalakúvá (IV. 9.) s ezt feltünően tapasztalhatjuk egy magyar-gyerővásárhelyi varrottason (IV. 19.): egy pontból sugarasan nő ki a hat virág; a IV. 9. különösen szép, gondos munkájú példány, csomózott szélcsipkével. Az utóbbihoz hasonló a kissé sovány IV. 13. érdekesen központi megszerkesztésével a diszítésnek.

Sok varrottasnál a főszárból három oldalszár nő ki, amelyek közül többnyire a két középső vízszintes irányú s a felsők fölfelé, az alsók lefelé kunkorodnak. Ilyen például a IV. 13., – szép ritkás varrásu, két középső virágja mák; hasonló, bár kissé fölületesebb munka egy zentelkei (V. 13.), s kisebb eltérésekkel hasonlókat leltünk Szentkirályott (IV. 5. V. 11. V. 2.).

(364)

(365)

(366)

IRÁS UTÁN VARROTT MINTÁK (MAGYAR-BIKAL).

Szép s új alakításokat mutat a XIII. 2.; a tőnek mintegy gumója gömbölyűaljú edényfélében van, az egyenes szár közepe mákalakú virágon halad keresztül s fent nagy rózsában végződik, a hosszúkás oldalbimbók hullámosan vannak két sor sinyórral bekerítve, az oldalsó középbimbók mintegy virágcsészébe vannak foglalva s félig kinyílt bimbóhoz hasonlítanak, míg a felsők egészen zártak; az alsó rózsák is szokatlan formájúak; hullámvonal tölti ki a teret oldalt s a szegély alsó része apró csészés rózsákból áll. Egy mákói (IV. 8.) varrottas fő középvirága kicsiny, jelentéktelen s két oldalt, középen, körtealakú, mácsonyaszerű ornamentum van kiemelve, széles, tömött, domború belsővel. Kissé zavaros egy zsoboki (IV. 3.) varrottas; csillagtőből párhuzamos vonalak indulnak ki, közük hullámvonallal vannak betöltve, – fönt tölcséresen szélesül ki, különös virágot alkot, úgy, hogy az egész hosszúkás virágzathoz hasonlít; oldalából két-két széles száron, nehezen kivehetőleg, túlhalmozott tulipán nő elé. Egyszerű a IV. 14., – kis virágban végződő, széles szárak képezik díszét. Szintén túlhalmozott a XII. 18.; fönt is, oldalvást is, tulipán van rajta, alul rózsák, a szegély felső része ismét tulipános; különben hasonlít a IV. 9-hez, kissé tömöttebb s főtörzse meg van vastagítva.

Az első csoportba sorozhatnók a IV. 1-et, de az alsó csigavonalas virág fölé a törzs közepéből kiinduló oldalvirág szárából, vízszintesen, még egy rózsa is nő ki, beilleszkedve a megmaradt közbe. A IV. 10. nagy törülköző, különös terjedelmes tulipánjával, kerékre emlékeztető oldalvirágaival, lecsüngő alsó rózsáival szintén ide tartozik, – épígy a IV. 6. is.

Tömött nagyvirágú a XII. 12., – kicsiny a törzs tetején levő majoránna, oldalt, egymás alatt nagy tulipán van lent széles száron kis csillagok. Egészen középpontos kialakulás a XII. 12. neve: «ágatlan virág lapickával», középen köralakban körülvevő majoránnák s csillagok teszik még nagyobbá, ebből indul szét, sugarasan, a sok szár; fölfelé s lefelé, egy-egy rövid száron, négyszögletes virágalak; két szár tartja a két oldalsó szintén négyszögletes virágot, a szegletekbe, középről, tulipánok, majoránnák nyulnak ki. Ez és a következők kétszer megismétlik ornamentumukat, – párnacsúpok, ágyfűtől valók és lepedőhajtások. Ilyen a 367., gömbölyű rózsáival. A magyar-gyerő-vásárhelyi IV. 18., szintén «lapickás», alatta párhuzamos szárak haladnak el oldalt s végükre cifra tulipán jut, – lent két elmetszett lapicka s benne virág. A IV. 15. is ehez hasonló, sok szárral; a felső lapicka és tulipán közé, ismét virág van szorosan beillesztve.

A IV. 17., V. 4., V. 8, varrottasok hasonlítanak egymáshoz; a hosszan elnyuló oldalvirágok jó nagyok; a varrottas alsó fele a képen le van metszve, de ha tükörben nézzük, megkapjuk az összhatást. A IV. 17-en tömött a varrás, a fekvő oldalvirágok négyszögletesek.

Ritkásan van tartva a V. 10. lepedő «ágatlan rózsa» nevű dísze, nagy oldalsó rózsákkal; hasonló a V. 3., de tömöttebb; a V. 6. lapickás, az oldallapickák levélerezetesek; kissé zavaros a varrottas a sok apró virág és a sok vékony ág miatt; a V. 9. és V. 12. masszásabbak és érthetőbbek is. E csoport igen gazdag, sikerült példái a magyarókerekei V. 2. V. 7. V. 5. V. 1. amelyeken az eddigi formai elemek változatai föltalálhatók. Masszás megoldású a IV. 4. V. 14.; ez utóbbi sűrűn tartott varrottason csak annyi hézag van hagyva, amennyi a tömegek külön választására szükséges. Középponti elrendezésű a IV. 11. párnacsúp dísze; egy nagy komplikált majoránna a középvirág, mellette az alapvonalból nő ki a nagy oldalrózsa s úgyanannak szárából az alsó mák; ez ismétlődik az elválasztó vonal alatt; hasonló 368 és 369. de az elrendezés nem egészen középponti, az elválasztó vonal alatt a szegély van nagy lefelé csüngő rózsákból.

A 370. IV. 12. IV. 7. egyenes, szegletes alakítások, sűrűn bevarrva nehezen kivehető rajzzal; különösen a IV. 7. elszórt közeivel valósággal szövethez hasonlít.

Szabadabb, egyénibb s a szokottól eltérő alakításokat mutatunk be a bikali VI. 14. és VI. 7. varrottasokon; tömött majoránnasorból indul ki, mereven, a VI. 14-en az egyetlen sinyórból álló törzs s belőle nagy, merev, vízszintesen álló hosszúkás rózsák, «körték» nőnek ki; fölül majoránna; ehez hasonlít a VI. 7., de inkább levélfűzér, mint virág az, ami két oldalt van rajta. A törzsnek nagy köralakú kiszélesedését mutatja a nyárszói 371 példány; rózsa van a vaskos kör belsejében, külső részéből, fönt és lent, két kis levélszerű forma nő elé, a felső közt kis csenevész majoránna tölti ki. Hasonló a kalotaszentkirályi VI. 3. példány, de fölül három virágzattal, lennt horgassal, a kör belsejében majoránnával. Ilyen megoldású, de gazdagabb, a daróci V. 15. példány; a nagy kör könnyebb s csipkés, csak a belseje tömött, körül majoránnák, csigák, levelek s fönt három majoránnás virágzat. Némileg hasonló ugyan, de sokban eltér e kettőtől a kalotaszentkirályi VI. 18. varrás, – túlgazdagon van díszítve s a formai alapgondolat nehezen ismerhető föl rajta; két vonal indul ki az alapvonal közepéről, csigásan görbülve, két oldalt majoránnás rózsában végződik; középen egy csipkésen kitöltött tojásdad alak a tő kezdete s egy másik, kisebb, tojásdad alak köti össze a nagy csipkés körrel, amely körül majoránnák vannak, fölötte pedig nagy virág fejezi be a törzset; a csigavonalból, két oldalt, az előbbihez hasonló alakítású törzs nő ki s két oldalt kisebb virágok nyúlnak elé belőle, egészen betöltve a teret. Ezekhez hasonló a XII. 2., – a törzs kezdete rózsa, ebből nő ki a nagy kör s mellőle, hozzá símulva az alsó ívoldal virágokat hordó vastag szár, felső részén nagy majoránnával. Kissé soványabb de hasonló megoldású a XIII. 7. A VI. 1-esnél a törzsből kehelyszerűleg szétválik a két oldal virágszára s benne foglal helyet a nagy tulipán; a törzs mellett kisebb csillagok vannak. Érdekes a magyarókerekei 372., melynél az öt virágzat annyira megnövekszik, hogy egymással érintkezve teljesen betölti a teret; – a XII. 17-nél a két alsó csillag kiemelése jellemző, vékony szárakon van a két kis oldalrózsa s a nagy középvirág, alatta vízszintes csipkézett vonal; hasonló csipkézett vonal van a magyar-bikali VI. 5. varrottason is, a vonal alatt az alsó virágot magában fogadó csigavonalú szár s fölötte a két oldalmajoránnát viselő vastag szár; a szár közepéből nő ki a középvirág. A csigavonalas csoporthoz tartozik a VI. 2. is, – maga a vonal csipkézett, a virágok nagy tömött horgasokkal vannak kivarrva. Ezekhez tartozna a kalota-szentkirályi 373. is, mely érthetlen szerkezetével és izléstelen, durványos megoldásával igazi korcspéldány a szép varrottasok között. A sok melléktulipánnal terhelt nyárszói VI. 19-en is csigavonalba vannak elhelyezve az alsó virágok, a fő- és oldalszárak közét nagy tulipánok töltik ki. Különös a daróci VI. 6. tömöttsége miatt alig kivehető vízszintes levélfűzér nyugszik a szegély alapvonalán s belőle négy hosszúkás, egész végig egyforma vastag virág nőtt ki, köztük keskeny, vékony hézag. Szokatlan alakítás a XIII. 6., homályos szerkezettel.

(367)

(368)

(369)

(370)

(371)

IRÁS UTÁN VARROTT MINTÁK.

Valamennyi eddig bemutatott példány között a leggazdagabb, talán legegyénibb a VI. 16.; kis rózsából nő ki a két hosszú nagy oldalvirág s a két alsó virág; a középső nagy virágmajoránnának a tovább képzése; alul, két oldalt, a két nagy rózsa csak térkitöltő s nincs szervi összeköttetésben a többivel; hasonló szerepük van a mellettük lévő szokatlan háromszögű alakzatoknak is; a nagy gazdagságnak megfelelőleg a szegély felső része is nagy rózsákból áll, kissé elnyomva a szegély alsó keskeny, majoránnás részét.

Egészen szabad, könnyed, nem részarányos, nagyon ritka megoldása az öt virágzatnak a VI. 4.; kis horgassal nő ki az alapvonalból, ívalakban, a főszár, belőle lent egy leveles ágacskás virág tör elé, mellőle egy másik szár, amelyen kerek rózsa ül s ennek szárából egy másik virág szára indul és keresztezi a fő szárat, amelynek végén majoránnaféle ornamentumot látunk; lent térkitöltő rózsák, oldalt horgasos hullámvonal. A szárak keresztezése oly motivum, amely egyedül csak ezen a varrottason fordul elő.

E legutóbbi és a következők, nagyon elütők, mondhatni idegenszerűleg hatnak a többi varrottas mellett, egyik-másik emlékeztet székely varratosakra, – a csipkézett akantusos levelek idegen befolyásra mutatnak s egészben oly ritkásan vannak tartva, hogy ez által is kirínak a többiek közül. Ilyen a zentelkei VI. 12. példány, egy nagy törülköző dísze, rózsából nő ki a középszár, csipkés, szokatlan levelekkel, horgasos majoránákkal s fent nagy rózsa; különös a két oldalvirág szárán levő ágazat; a virág alatt az alsó rózsák alulról fölfelé kunkorodó száron csüngnek. Ehez hasonló a VI. 11.; a kidolgozás kissé hanyagabb, – két oldalt térkitöltő egyenes leveles száron álló mákkal. Ilyenféle a VI. 13. nagy törülköző varrása; ez különben egészen székelyes, nincs is sinyórral varrva, de vannak kalotaszegi elemek is rajta. A VI. 17. nagy törülköző ritkás díszén a virágok már díszesebb füles vázából nőnek elé, középen nagy tulipán van, két oldalt különös rózsák; az alsó virágok hiányzanak s helyüket két kétfejű sas foglalja el; e motivum elég gyakori Kalotaszegen, különösen a templomok mennyezetén, de kancsókon s kályhacsempéken is. A VI. 8. egészen elüt a kalotaszegi formáktól; a csipkés levelek idegenszerűek, virágai a varrottasokon nem fordulnak elő, csak az egésznek elrendezésében marad meg valami kalotaszegi jelleg. Kezdetleges, sovány alakítás a VI. 9. végig egyforma részei nagy szegénységre vallanak, erős ellentétben a varrottasokon szokott díszítéssel. Még soványabb, még ügyetlenebb a XII. 13.; annyira felületes, hogy inkább ecsettel odacsapkodottnak, mint himzettnek látszik. Hasonló a XII. 1. ágyfűtől valónak szegélye; maga a dísz egy rózsából mint tőből indul ki, vékony száron van a széles ívbe foglalt rózsa vagyis inkább mák; a tőből két oldalra nő ki az oldalszáron három kis virág s azután visszafelé kunkorodva, nagy rózsában végződik; alulról is össze van kötve e virág a tővel; két, a középső elemhez hasonló virágzat van jobbról s balról. Ágyfűtől való a XII. 3. is; nagy tulipán van lent a középen, aljából nő ki a különös hoszszúkás virágzat s belőle, oldalt, fölfelé s lefelé egy-egy mák; a középvirág ismétlődik jobbról-balról s a XII. 13. már látott egyszerű motivumok formálják a szegélyt; – ehez hasonlít, kissé elütő szegélylyel, a XII. 5. A VI. 10. ágyfűtől való formai alapgondolata egy hullámvonal («fojó»-nak nevezik e vonalat) s belőle tulipán és egyéb alakú virágzatok nőnek ki váltakozva fölfelé, lefelé pedig fordítva; a szegélyen mák van. E nehány vékonyvonalú varrottasnak formailag rokona a VII. 6. «fojó tulipántos»; főmotivuma, a tulipán világosan van tartva, de a mellékrózsák masszások; a hullámvonal domború felén van a tulipán fölfelé és lefelé fordítva; homorú felében ritka majoránna. A hullámvonal gazdagabb kialakítása látható a «kapusi formában». A VII. 5. lepedőhajtás kissé egyszerűen kidolgozott ornamentumán jól felismerhető a «kapusi forma» lényege. Az egyenes vonalok közé szorított díszen hullámvonal, az egyenes által képezett trapezalakú mezőben ennek a keskenyebb részéből fejlődik ki a virágzat, betöltve a teret, itt szegletes keretben levő rózsa van s e keret, fölül, nehezen felismerhető majoránnában végződik; a megmaradt helyet hullámvonalból kinövő rózsák és horgasok töltik ki; a szegély alul is, felül is, hármas ágú virág, köztük majoránna; magán a lepedőn meg nagy fehér rózsák vannak, és szinte empiros hatású ez a díszítés.

(372)

(373)

(374)

(375) IRÁS UTÁN VARROTT MINTÁK.

A hullámvonal rendesen nem oly egyszerű, mint ezen a példányon, hanem különféle, már ismert módon, vastagabbá fejlesztve, két különálló egyenes, vagy csak kevéssé meghajtott vonalból áll, amelyek ferdén állva s csigavonalakban végződve érintkeznek egymással. E csigavonalak érintkezése pontjából nő ki a nagy komplikált virág, amelynek rendesen majoránnákból képzett három nyúlványa, fölfelé kiszélesedve, tölti be a teret; ilyen a VII. 2. párnacsúp, ahol két rózsa is van egymás fölött s rajtuk két nagy majoránna, oldalt pedig két virágból képezett nyúlvány nő ki s fölnyulik a felső vonalig; az egész, megfordítva, lefelé ismétlődik; tömött, különálló négyszögeket képező, ötös virágzatok képezik az alsó és felső szegély díszét. Hasonló a XIII. 9. párnacsúp, de kissé ritkább, egyszerűbb rózsával. A VII. 11. 3. 9. 4. 8. 10. párnacsúpok díszének túlsó fele nem látszik (az előbbi kettő fel van fejtve és szétterítve); lefelé mindig a szomszéd motivum fele kerül mindegyik alá. Egymáshoz többé-kevésbé hasonlók ezek, csak a VII. 10. tér el némileg a többitől. A XII. 6. kiterítve, egész mivoltában megmutatja a VII. 1. és VII. 7. párnacsúp díszét is; ezeken láncból áll a hullámvonal, s nem nagy rózsából indulnak ki az ágak, amelyek a tért betöltik.

Egy nyárszói (VIII. 2.) kiterített párnacsúp dísze mintegy átmenet a középponti formából a «pápaszemes» vagy «jármos» mintához; ilyenféle a VIII. 5. is. A láncos hullámvonalnak csak egyik oldalán nő ki egy kis majoránna s a nagy, élén álló négyszög közepét egy közömbös rózsa foglalja el, jelezve az egész dísz középvonalát, tengelyét; ugyanilyen rózsák vannak a két egymásfelé keskenyebb véggel fordított trapézekben is; a XII. 11. XIII. 3. már felismerhetőbb módon «jármas»; a hullámvonalnak a tengelytől számított domború és homorú része nincs egyenlően betöltve; a megkeskenyedő homorú részbe, jól beillő, fölfelé szélesedő majoránnaalak jut, a domborúakba, részben összefüggve a hullámvonallal s körrel bekerítve, rózsaalak; vagy egész külön állva (X. 8. X. 10.) vagy ritka rózsás (VIII. 9. és X. 9.) ritkábban előforduló szegéllyel. Az inaktelki X. 12. tömött varrottasban csak két elem van: egy rózsa és egy majoránna, köztük a hullám – a két szimmetrikus részt erősen hangsúlyozott díszített tengely választja el. A hullámvonal a többieken három részből álló tagozatokban szakad meg. Még jobban felismerhető ez az alakítás a körösfői «Tamás Erzsóké» felirású párnacsúpokon (VIII. 1. VIII. 3.) míg egy zentelkei (X. 1.) varrottason a hullámvonal domború részei visszakunkorodva végződnek rózsákban, s ez a tipikusan jellemző formája a «pápaszemes»-nek, – a szegély dísze csak bizonyos változata az «ötvirágú» dísznek, az alsó virágok egyszerű alakja az előbbeni kettőnél kissé gazdagabb kiképzésű. A VIII. 11. és VIII. 7. ritkább rózsáival és a tömött VIII. 4. az egyszerűbb pápaszemesekhez tartozik széles szegéllyel. A X. 5. magyar-gyerő-vásárhelyi párnacsúp is az egyszerűbbek közé tartozik e csoportban. A szintén magyar-gyerő-vásárhelyi VIII. 6. és X. 4. párnacsúpokon hiányzik a szegély s ezt helyettesíti az egyes motivumok fölé varrott rózsák sora; ehez hasonló a VIII. 8. de tömöttebb és gazdagabb. A magyar-bikali X. 11. párnacsúp szintén szegélytelen, a szegélyt a szegletesen megtört hullámvonal homorú részéből kinövő virágzat kiemelkedő és összeérő ágai pótolják; a bekunkorodó csigavonalból különös ágszerű toldalék borúl az ágakra. A X. 6. varrottason toldalékos ágról majoránna csüng le egyik oldalán, a másikon csipkés levél. A X. 7.-en egészen fölfelé igyekvő ág nyúlik ki a magasra kiszökő rózsa mellé. A VIII. 10. szinte a kivehetetlenségig gazdag alakulása e formának; a X. 3. egyszerűbb, de ide tartozó. A VIII. 10. szokatlan forma e csoportban, – a rendesen erősen kiképzett tengelyvonal hiányzik, az alsó rész alárendelt kiegészítése része lett a felső virággá alakított hullámvonalnak.

A «pápaszemes» formával rokon a «selyemkeszkenős»: két egymás felé fordított hullámvonal ágai meghosszabbítva kereszteződnek, – e két kereszteződő átlós vonal és a középpont kidomborítása s a tengely elhagyása jellemzi e formát, amelyet egyszerű alakjában a XIII. 4. példány mutat be. Az átlók láncszerű továbbképzése s a középnek négy majoránnával való hangsúlyozása látszik a IX. 8. párnacsúpon, épúgy a IX. 4.-en; tömött példányai ennek az alakításnak a IX. 3. 14. 12. és 15.; az átlók közei rózsákkal vannak kitöltve, maguk az átlók virágalakban végződnek. Szép példányok a IX. 5. és XII. 7. átlátszó tiszta szerkezettel s jól elosztott pontokkal.