XIV. FEJEZET. A CSALHATATLAN PANACÆA.
Reading edition
Belleville lovag ez idő alatt egyre vitézül védte a fedett állását mind szóval, mind karddal. Oroszláni bátorsága mellett az egész ráröffent fegyveres csoportnak is ellent tudott állni. Emléket is kaptak tőle már elegen, a mivel hazamehetnek. A rárohanókat meg-megszalasztja; de aztán a helyére megint csak visszatér, nehogy körülfogják, vagy egy másik csoport azalatt megszállja a kapualját. Végre azonban utoléri a nagy veszedelme, a mint Fabriczius parancsára belülről kinyitják a kaput s hirtelen hátulról köpönyeget vetnek a fejére.
Belleville lovag ugyan még az orozva jött lefegyverezésre sem adja meg magát. A bal kezébe fogott tőrrel kihasítja a köpönyeget s kidugva rajta a karját, félkézzel és kurta dákossal is vitézül ellentáll a vele dulakodóknak s sok kárt tesz levágott fülekben és betört oldalbordákban, míg utoljára is valamelyik fogdmeg kötelet vet a lábszárai körül s azzal lerántják a földre és elnyomják, minden ordítozása daczára.
A szomszéd házban volt a kurucz tábornok főhadiszállása, de abban most egy lélek sem volt ez idő szerint, minden ember az ellenség elé sietett.
A diadalmaskodó népség boszuval ordítá: «Oda kell őt csukni a Ketterhäuschenbe! Be a kalitkába!»
Ebben a válságos veszedelemben trombitaharsogás hangzik fel az ó-kapu felől; fáklyafény támad, nehéz dübörgés hallatszik.
Korponay János érkezett meg!
Nem lett belőle Uriás!
A kurucz kapitány szétverte a lesben álló ellenséget; elhozta a fővezértől küldött élelmiszert és lőport a hegyszoroson keresztül, hiány nélkül; sőt még ahhoz is elég jókor érkezett, hogy a robbanás után rohamot kisérlő császári csapatokat lovasságával oldalba kapja, s az ostrom visszaverésében elnyerje az oroszlánrészt. Háromszoros diadallal került vissza a kis kapitány. (Többet tud már az ABC-ből a három első betűnél!)
Az ő lőporos és lisztes zsákos szekerei dübörögnek ott végig a széles utczán.
– Utcza, kutya, kurta! kiált Korponay, mikor a Pfannschmidt2) ház szegletén bekanyarodva, meglátja azt a nagy tomboló tömeget a Thurzó-ház előtt; egy rész még akkor tódult ki a kapun. Micsoda disznóság van itten!
Azzal sarkantyuba kapva a lovát, odavágtat a lovasaival a legsűrűbb tömeg közé; a mikor már épen kötözni kezdik hátra a kezeit Belleville lovagnak.
– Hát ti imfámis Rackerek! A míg én a városotokat védem, azalatt ti az én feleségem szállását ostromoljátok! Én ti nektek ennivalót hozok, lőport hozok, ez a köszönet érte? Mit csináltok ott azzal a nemes úrral?
– A franczia ez! kiabálnak a polgárok.
– Micsoda? Belleville lovag! Az én camerádom! Ereszszétek el mindjárt! Mit vétett nektek?
– Elszöktette a leányt a Ketterhäuschenből. Ide hozta ebbe a házba! kiabálnak minden oldalról.
– Jól tette! derék ember volt érte. Az is az én cselédem volt! Hogy mertétek elfogni? S még azért ily ribilliót csinálni! Mikor a sánczok előtt az ellenség, ti meg a város közepén ránk támadtok! Haza hordjátok az irhát ebben a nyomban, azt mondom, mert ha én megeszlek benneteket, medveczukor alakjában támadtok fel az itélet napján!
E békítő szavak nem tévesztették el csillapító hatásukat, a fegyveres polgárság abban az arányban kezdte átengedni a tért a piaczon, a melyben azt az előrenyomuló kurucz huszárság elfoglalta; a társzekerek döczögtek ezeknek a nyomában.
Korponay leugrott a nyergéből, hogy össze-vissza czibált vitéz bajtársával kezet szorongasson.
«Ventre saint gris! ces cancres des bourgois!» Mi történt itt veled bajtárs? kérdi tőle.
– Velem semmi. De te ugyan jókor jöttél. Én már félóra óta védem a kapudat. A feleségedet azóta odafenn tán már fel is akasztották.
– A feleségemet! Akkor gyere velem.
S azzal karon kapva a kedves bajtársát, vitte őt rohanva magával, útközben rátaláltak Belleville elhullatott kardjára. Azt is felvette, a kezébe adta a lovagnak.
– Megyünk az asszonyomhoz!
No, ez szép találkozás lesz!
Doktor Cornides ezalatt odafenn minden tudományát kimerítette, hogy az alvó úrasszonyt életre költse, természetesen eredmény nélkül.
Tanui voltak a sikertelen kisérleteknek többen a házkutatást végzett polgárok közül, a kikhez csatlakozott később Fabriczius is.
A biró, a mint Belleville lovagot a drabantjai elnyomták, visszasietett Korponayné hálószobájába, nehogy távollétében az asszonyt valaki az egyetértő szövetséges társai közül a történtekről értesítse.
Ezalatt Wenczezlausz is előkerült a villamos géppel.
Megcsinálták az ember-lánczot. A doktor fogta az egyik kezét az alvónak. Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét. Wenczezlausz hajtotta az üvegkereket. A doktor hozzányult a jobb kezével az ördöngős gép villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat, olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.
– Még erősebb electricitást kell összegyüjteni! mondá a tudós ezermester, s Wenczezlausz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel hajtani a gépet, a közben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre, kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az ébresztési kisérletek alatt félrecsúsztak.
De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett férj, kisérve Belleville lovagtól.
Mikor meglátta a sok hivatlan szájtátó férfit a felesége nyoszolyája körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan azt hitte, hogy a feleségét torturázzák. Hozzá a doktor alakja, a villamos gép, s az azt hajtó hóhérlegény.
Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat s a legjobban keze ügyébe eső Wenczezlausz nyakát megragadva, ordítá:
– Mit csináltok ti itt? beste lélek fiai!
Doktor Cordines, felismerve a kapitányt, két mankójára emelkedék, fejét vállai között csaknem elvesztve, s kenetteljes hangon mondá:
– Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum produkáltatik, electrica machinával contra soporem artemisialem.
Korponay a doktort félretolta maga elől, Wenczezlauszt odalökte a villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette, s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá: «Juliannám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!»
És ecce! A gonosz tetanusnak egyszerre vége szakadt. A nyak nem volt megmerevedve többé: szépen meghajlott; a szempillák felnyiltak, az öklök, a mik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.
Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s a kábulat végkép elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot sikolt örömében, s mind a két karját a hizelgő ébresztő nyaka körül fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dósisban, hevesen lihegve hozzá: «kedves aranyom, bálványom, édes kis uracskám».
Doktor Cornides kihuzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az okuláréján keresztül nézve beleirja ólma hegyével a praxist: «Contra soporem artemisialem: – oscula mariti. – Specificum. – Probatum est».
– Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek vagyunk, mondá Belleville lovag.
– Magam is azt tartom, szólt Fabriczius. A kapitány úrnak ott a helye a felesége mellett. Kendnek, Alauda, Wenczezlausz a Ketterhäuschen mellett, a strázsán, a míg föl lesz váltva; a többinek a maguk őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville lovagnak pedig a börtönben.
Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését s sietett a beavatkozását érvényesíteni.
– Protestálok! Biró uram, Belleville lovag katona.
Ő felette polgári magistratus nem itél, ő csak katonának adhatja át a kardját. Én fogom őt őrizni és én felelek érte.
– Ám lássa kegyelmed, szólt Fabriczius, elég önuralkodással, hogy semmi arczkifejezéssel ne magyarázza szavait. Mi többiek menjünk: Belleville lovag maradjon!
Belleville is kénytelen volt belenyugodni ez expediensbe, s savanykás képpel adta át a kardját Korponaynak.
– De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? kérdezé tőle a kapitány, mikor a többiek eltávoztak.
Belleville lovag félre nézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, oly dæmoni hamissággal mosolygott feléje.
– Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a világra jönni, de én tőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.
– Valami kaland volt! suttogá Korponay. Va! farceur! Kitelik tőled!
S azzal gyöngéden a hátára ütött.
– No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kivánj neki jó reggelt, s aztán menj át a szobámba, dülj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem háborgatlak.
– Köszönöm.
Belleville alig tette be maga után az ajtót, hallhatá a csalfa tündér örömének csattogó hangjait.
Ő pedig aludjék békével.
Pedig hiszen nem a férj vetteté föl a lőporos tornyot.
Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra megkínzására.