VIII. FEJEZET. A MADÁR A KALITBAN.

Wenczezlausz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb pandur. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze az utczán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tuczat éjjel kóborló mesterlegényt, a ki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték a fogházba, a mi a hóhér házával van szemben a vizibástya alatt. Egy spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy generálisnak a kuktája. Több házban bezörgettek az ablakon, a hol még tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kurucz hajdut is megfogtak, még pedig in flagranti, a mint épen az utczán pipára gyujtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezéből az alabárdot s szétütve a patrol között, elfutamodott.

Éjfél után azonban, midőn a hó ismét esni kezde, s az őrjárat ismét felkerült a bástyautczából a nagy piaczra, Wenczezlausz úrfi felkiáltá: «Hopp Gevatterek!»

– No! mi az?

– Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a hóban? Nem asszonyszemély czipőinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok; ez a kecsege orr. Itt valami leány ment keresztül a piaczon!

– A bizony, fehér személy czipőjének a nyoma.

– Utána!

Az egész őrjárat nekiiramodott, a hóban meglátszott lábnyomokon az üldözésnek.

Az üldözött azonban valószínűleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett s bekanyarodva az oszlopcsarnokok alá, útat vesztett; itt már nem volt friss hó, a miben a nyomai meglátszassanak.

– Eltünt a ringyó! szitkozódék Wenczezlausz.

– Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta, véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert jobb szive volt, mint hogy egy jámbor fehér cseléd veszedelmére törekedjék.

– De nem repült el, mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni az arkádok alatt valahol. Csak keressük.

A diáknak tetszett ez a sport.

Csakhogy azok az arkádok az egész piacz mentében köröskörül futnak. A menekülő leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség őt védelmezte.

– Így soha el nem fogjuk! mondá Wenczezlausz, ha mind egymás sarkát tapossuk le, hanem váljunk kétfelé: egyik innen, a másik onnan! Megkerítjük!

Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait s úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.

Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az oszlopcsarnokból s kívülről lapult oda egyikéhez azoknak a tömör házlábaknak, a miken az egész emelet nyugszik.

Mikor aztán a két bekerítő csapat összeért, akkor a leány hirtelen neki iramodott s futni kezdett szélgyorsasággal a Thúrzó-ház felé.

A drabantok felől bizton el is menekülhetett volna, de Wenczezlausz észrevette.

– A hol fut, ni! Héj az én édes szemeim! Elejbe a ruddal!

Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú prémes kantus volt, a minek a hegyesen végződő csuklyáját egészen a fejére húzta.

Mikor a legelső férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak tőle, de Wenczezlausz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel akarta az arczáról rángatni a takaró-csuklyát. Hanem ez a jó szándéka siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az ábrázatja annyi gót ábécze-jegyet kapott tőlük, hogy elmehetett volna vele Denkmalnak.

– Hó, megállj, majd megmutatod a Czifferblattodat, csak kerülj a városházára.

S azzal a leányt, a ki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem fogta a dolgot, felkisérték a városházára.

Elől Wenczezlausz, a kivont schlägerrel az egyik markában, a másikban a rudlámpással.

Az iskola sarkánál egy magányos férfi bukkant ki az utczából, a ki tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.

– No! megállj! Ki vagy? rivalt rá, ijedtében vitézül, Wenczezlausz.

– Hu! Bolond! Bizony nem ismered meg apádat.

– A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a lámpása?

– Becsapta a szél a szárnyát. Hát hová olyan nagy robajjal?

– A városházára, egy leányt fogtunk.

– No no! Hol van?

Wenczezlausz odavilágított a karos lámpással a leányra.

Alauda uramnak nem kellett a leány arczát meglátni: ráismert a kantusáról (talán egyébről is).

– Hüh! kiáltá fel, visszarántva lélekzetével a rémület szavát. S aztán elkezdte a fiát szidni deákul: Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu asinorum rex. Tu bos trismegistos.

– Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne! Hisz ez czélzás!

– Tudod-e, hogy kit fogtál?

– Nem mutogatja a képes felét.

Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, a mit mond.

– Te szerencsétlen! A biró leányát fogtad el!

– Micsoda? az én hugámat?

– Oh caput bisonis! Mintha csak egy biró volna Lőcse városában. A Fabricziusét.

– Hahhó! hisz akkor ez nagy gaudé! Ebből kapitális heccz lesz!

– Ne kiabálj! bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, a mit száz bölcs sem húz ki. Soha sem érted te ezt meg; nem a te fejednek való. Megyek én is veletek a városházára.

Nem messze volt már odáig. A leány és az őrjárat kinn maradt az oszlopos előcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.

Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hivatta fel mind a harmincznyolcz czéhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a bokrot, hogy a védelmükre bizott tornyokat hogy elhanyagolták. A Doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak; a spanyol lovasokról hiányzik az egymáshoz kötő láncz, a lőporos tornyokra nincs felhuzva a fekete lobogó; a golyótüzesítő kemenczékhez nincs fűtőszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakigyók golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy a bástyaárokból a vizet a zsilipen leereszszék, mikor éjjel jégburok van a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az összes jégburkolat leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.

Épen akkor lépett be Alauda uram, mikor legjobban dicsérték.

– Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! Mondá Fabriczius. Reggelig minden rendben legyen.

S azzal sorba mindeniknek kiosztá a rendeleteit s csak azután került rá a sor Alauda uramra, hogy azt is észre vegye.

– Mi tetszik, nemes uram?

Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illő simulékonysággal oldalgott Fabriczius mellé s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:

– Volt már odahaza a házánál, tekintetes főbiró úr?

– Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elő a védművek megtekintéséből. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, a mit kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, a hol akar. Hát kegyelmed mit kiván velem közölni?

– Az őrjárattal jöttem ide, mely a városban czirkál, a rendet fentartani.

– No az is dicséretes dolog, ha a patricziusok maguk vezetik az őrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?

– Egy leányt fogtak el az őrök, a ki tilalom ellenére egyedül járt az utczán.

– No hát zárják be egy huszonnégy órára a Ketterhäuschenbe. Tudják a parancsolatot.

– Engedelmet kérek. A lányka igen jó házból való személy.

– A kalitba vele! kiáltá türelmetlenül Fabriczius. Huszonnégy óráig ott marad a közönség csufjának. Huszonnégy óra mulva a haját a hóhér-legény tőből levágja s a leányt seprüvel kiveri a szégyenkapun a városból.

– Kérem szépen, súgá malitiosus kimélettel Alauda. Ez a hajadon – főbiró uramnak a saját leánya.

Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arczát halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához kapott. De egy percz mulva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el mellét, mondá ki itéletét:

– Akkor – negyvennyolcz órára legyen kitéve a Ketterhäuschenbe.

A jelenlevők mind csendesen zugni kezdtek.

– Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolcz óráig a szabadba kitéve! Pogánynak is sok volna!

– A mit mondtam, megmondtam. Másodbiró úr, hajtsa végre a parancsot. – Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. Kegyelmed ismeri a szokást. A Ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.

Alauda uramnak nagyot villantak e szóra a szemei. Erre várt ő.

– Már megbocsásson elsőbiró uram, de kegyelmed maga ebben a dologban érdekelt fél. A Ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.

– Igaz. Kegyelmed nem bizik én bennem. – Én pedig nem bizom kegyelmedben. Tehát ki vegye őrizet alá a Ketterhäuschen kulcsait?

– Még van egy úr, a ki ebben a városban parancsol, Andrássy generális.

– Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy generálisnak. Járjon Istennel! – térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?

Alauda uram vissza tért az őrjárathoz.

– Jöjjenek kentek utánam.

– Az elfogott leányt elkisérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két, karikára fűzött kulcsot a városi hadnagy vette át s azonnal felvitte a Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott Andrássy tábornok.

Alauda uram pedig megtette a további intézkedéseket.

– A leány negyvennyolcz óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtől meg ne fagyjon, mind a két oldalán a Ketterhäuschennek őrtüzet kell rakni, s azt folyvást fentartani. Alauda Wenczezlausz, janitor úr, megbizatik vele, hogy ez idő alatt a fogoly felett őrködjék. Vigyázzon rá, hogy éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne nyomja az álom, a míg a hóhér a delinquensért eljön és átveszi őt. Ételt, italt fog küldeni a város mind az őröknek, mind a siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!

Wenczezlausz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a megbizatásra. Negyvennyolcz óráig őrizni egy leányt két hideg januárusi napon és éjszakán az őrtűz mellett. – Hanem a heccz derék lesz!

A két őrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a fényétől aztán világos lett az egész piacz. A körüllevő házak ablakait mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn. «Madár van a kalitban? Vajjon ki lehet?»

Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg s dugta az arczát a kámzsája és karjai alá.

Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait; (ilyen illuminatio mellett nem volt arra szükség) s elballagott az árkádsorok felé. Azoknak a sötétjében mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. – S ha megtudta volna is, kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely voltaképen Fabriczius birónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje alatt Korponay Jánosné szállása; a ki annak egész utczára nyiló részét megszállva tartja házanépével és cselédjeivel. Fabriczius hozzátartozói az udvari osztályba szorultak. A mellette levő két házban pedig Andrássy István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a szobák egymásba nyiljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajjon a harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképen áttörve?) Szokás volt az az akkori viharos időkben.