PERIHELIA.

A kiknek még egy 1849-ki magyar hirlap akad a kezébe (kevés volt, s a mi volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy junius 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.

Lesznek élő emberek, a kik emlékezni is fognak rá.

Valóban a legnagyobbszerű perihelia volt az, a mit látni lehetett.

A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.

A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket irnának más békés időkben.

1849-ki juniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leirták volna.

Hajh, akkor a «kettős napot» észre sem vettük, nekünk az éjszakánk volt kettős!

Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.

Pihent, rendezett, harczedzett hadsereg.

Kétségbe kellett esni.

Voltak forró képzelődésű emberek, a kik azt hitték, hogy még lehet győzni.

«Voltak? – Voltunk!»

Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük fél milliót!

Minden ember, a ki él, mozog, a ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, a mi vasból van, a minek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem akartok tán örökké élni? férfiak!

Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.

Erős vonást képez e rettenetes korszak illustratiójában ez a «veres kereszt».

Feltüzte azt mellére a reformatus és evangelicus épen úgy, mint a catholicus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!

Nem látott e keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestatiót.

Elenyészett ez iszonyú veszélylyel szemközt minden valláskülönbség, minden dogma.

Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestans pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestans papok nem álltak elő, mint a konstantinápályi shismaticusok, az ostrom alatt a «filioque» fölött czivakodni, hanem utánozták Amiensi Pétert. Sokan megkeserülték azt.

Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.

Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.

A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a balpartját ne tapodja ellenség.

Junius huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a tiszamelléki rónát.

Forró nap volt, a föld izzott, az ég sápadt.

Déltájon a sápadt égen csodatünemények tüntek fel.

A nap tányéra elmosódott, s tompa szögletes küllőkkel vette körül magát.

Ennek a neve a «koróna».

Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, köröskörül, a szérű belseje felé halvány piros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. – Ez a «hálósz».

S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szakgatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap?

A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehez hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szivök, midőn előttük áll – egy században egyszer.

A végveszedelem jele az égen! suttogták a babonások.

Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betüket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.

Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin tette a csata hevében, hozzá kiáltani: «In hoc signo vinces!» (E jelben győzesz).

Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.

Istennel akart beszélni.

«Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak is vagyon ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen, – s kit kezed letöröl onnan ismét? melyikünknek a napja az, a melyet le fogsz törülni a kettő közül? Oh bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott s megállt az Ajalon völgyében, míg hiveid harcza bevégződött; azt, mely elfeketült és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült: a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonynyal azt tartod meg! Él az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.»

A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszant tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva halántékain; arczán túlvilági megdicsőülés sugárzott.

A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.

– Oh mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid: akkor oh uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, melyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, a hol ezen te zászlódat kezemből kiejtem.

S azzal kiejté kezéből a zászlót, végig esett a kunhalom ormán és meghalt.

Az úr szaván vette és betölté kivánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt rá mondva az itélet, ötszáz kancsuka-ütés és deportatio Siberiába.

Az úr megőrzé szolgáját és magához vette.

Nem volt az csodatünemény, a pathologia majd jól meg tudja magyarázni: szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára.

Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.

Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.

Az a kereszt – a kardmarkolat.

És az sem segített messze.

A juniusi perihelia két napjából nem a régi nap maradt az égen.

Ezt az astronomusok sem vették észre – de mi tudjuk.