A FEJGÖRCSÖK NAPJÁN.

A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak. Brescia ostroma alatt kapta azokat.

Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta.

Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város fő-fő polgáraiból.

Hanem a fejét mégis eltalálta valami.

A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó találkozót adna egymásnak az ő agyában, a mit ő «izent» másoknak.

Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni.

Őrjöng a fájdalomtól s legkedvesebb emberére is dühös.

Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz.

Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan dæmon, a ki kínpadra feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és szemei előtt tűzzel festi ki a világot.

Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmez-e neki? hát az ő torturájának van-e valami igazság irva a gyógyszerekben?

És ezen ember tartott törvényt egy legyőzött nemzet felett.

A kínzó fejgörcsöknek egy ily órájában, este későn, a gyötrött ember egyedül ült szobájában s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, a mit tízszer megújíttatott egy nap.

Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?

Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fennült, vagy járkált.

Komornyikja mégis be mert hozzá jönni lábhegyen.

– Mi az? rivallt rá egy háborgatott tigris haragjával a nagy ember.

– Valaki akar excellentiáddal beszélni.

– Űzd el.

– Egy nő.

– Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonynyal! Ma nem akarok nyafogó pofákat látni. Ma kirugom, a ki könyörög. Semmi nőt nem fogadok el.

Sok nő taposta azon időben az ő küszöbét. Gyászruhás nők.

– Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő, bátorkodék a komornyik megjegyezni.

– Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg Alfonsine baronessenél.

– Azt mondja, hogy legsürgetősebb beszéde van excellentiáddal, rögtön és ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.

– Erős jellemű dáma. Jó. Bocsásd be. Hisz ez nem nő, hanem ördög.

Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve: úgy várta látogatónéját.

Alfonsine úti köntösben lépett be hozzá s gondosan betette maga után az ajtót.

– Kérem, baronesse, a mit mondani akar, csak röviden; mert a fejem fáj.

– Röviden fogok szólani, tábornagy úr; ma tudtam meg, hogy ön föl fog mentetni Magyarország kormányzóságától.

– Hah! – A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. – Én? és miért?

– Végét kell szakítani a szigornak, a mit ön eddig gyakorolt, s felvilágosítani róla a világot, hogy ez nem a kormánypolitika hibája, hanem személyi túlbuzgalom.

A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni azokon.

– Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés megszünik, s csak fogságot fognak azontúl az elitéltekre mérni.

– Ah! Nagyon köszönöm önnek ezt a hírt baronesse, nagyon köszönöm!

– Előre siettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön felmentetését, még egy éjszaka van hátra, a mi alatt önnek tennie lehet.

– Tenni fogok! Arra esküszöm!

– Ön tudja, minő fogadás köt engemet önhöz? A boszú. Megalázva, széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak, kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiírtani azt a javíthatlan ivadékot, mely, ha életben marad, újra fölemeli a fejét, újra harapni fog. Megboszúlni azt a sok nemes vért, mely végig öntözte ez átkozott földet. Ezért imádom önt; mert önnek ez kezében volt, és megtette azt.

– Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb fölfedező rendőrsége nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki volt adva, s a mi a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet még megbocsátjuk, de a pasquillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban. Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, a kik elfogják a napvilágot s árnyékot vetnek a földre; a kik mérget csepegtetnek a sebekbe és boszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.

– Ön hizeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem álmait én álmodtam.

– És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak, s a ki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen ember, a ki az ön álmait megvalósítja. Most épen ilyen órái vannak. A világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyal arczú szép hölgy?

– Mindent! A százfejű hydrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön kezében. Egy szorítás e kéztől, s a munka be van fejezve. Akkor aztán repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban repült!

– Tehát sietni kell, ugy-e? használni a rövid időt? Úgy lesz! Most tíz óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő. Nem fél «nap», egy egész «éj». Sok éjszakát lehet csinálni egy éjszakából, ugy-e, kisasszony?

A nagy férfiu csöngetett.

– Hadsegédem jőjjön be!

A hivatott megjelent.

– Menjen ön sietve a főhadbíró-ezredeshez. Mondja neki, parancsolom, hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden hadi törvényszék. Reggeli három órakor minden itélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden vádlott készen legyen itélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben álljon. Sietve!

Mikor a hadsegéd eltávozott, a hatalmas ember Alfonsinehez fordult.

– Meg van ön elégedve a gyorsasággal?

Alfonsine mást kérdezett tőle.

– Közöttük van-e Baradlay Richard?

– A legelsők között van.

– El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett nekünk, mint mások ezeren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint az öldöklés dæmona. Hogy még a hadi törvényszéknek is szeme közé nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolán a volskusokhoz. És hogy a leghatározottabb ellenség, ki mindent újra kezdeni képes, a míg él.

– Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a följegyzettek között.

Alfonsinenak meg volt az a gyönyöre, hogy egy hosszú sorban olvashassa Baradlay Richard nevét, vörös tintával kétszer aláhuzva.

Piros vére legyen a harmadik!

– És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm. Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem, mintha az összecsapódó földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már hagyjon magamra. Valamit tépnem kell, a mi a kezem közé akad, s ilyenkor nem jó közelemben lenni.

– Jó éjszakát!

– Hahaha! Átkozott jó éjszaka vár rám. Szerencsés útat.

– Az enyim az.

A delnő eltávozott.

A fejgörcsös ember csakugyan talált valamit, a mit összetépjen.

(Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)

Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában s nehéz nyögése, hörgése, feljajdulása keresztül hallatszott a kettős ajtón.

Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le az éjjel szemeit. A rémes öröm, a bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.

És korán reggel a hajnali vonattal vissza akart utazni Bécsbe.

Ez még csak előérzete a gyönyörnek, a mit érez. A kéj otthon vár reá. A másik leánynak a kétségbeesése.

Ébren számlálta az órákat.

Most tizenkét óra… Most ülnek össze a hadi törvényszékek… Most olvassák fel a vádlott előtt a vádpontokat… Most kérdik tőle: van-e valami védelmed a világon?… Nincs… Most visszaviszik börtönébe.

Most egy óra… Tanakodnak fölötte… Nincs a ki egy szóval tudná mentegetni… Mostan szavaznak…

Két óra… az itéleteket mostan irják… Nagy sietve viszik a teljhatalmú úrhoz.

Három óra. A fejgörcsös ember minden itéletnek aláirja nevét. Tüzet lát maga előtt. Tűzlapra ir vérbetűket.

Négy óra… Minden készen van… A ki tudott az éjjel aludni, felköltik… Megmondják neki, hogy nézze meg még egyszer, milyen szép ez a világ… A pirkadó hajnal, a halványodó csillagok… Még egyszer, és aztán soha többé.

Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a vendéglőudvarban egész éjjel. Úti podgyászát levitette s a főhadbiró-ezredes lakása elé hajtatott. Az is jó ismerőse volt. Mint a sírásónak a halotthordó. – Tudta, hogy most ébren és otthon találja. Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vampyrtól.

Az pedig egy igen komoly, hidegvérű, kevés szavú férfi volt.

– Vége van az éjjeli munkának? kérdé Alfonsine.

– Vége.

– Mi van az itéletekben?

– Halál.

– Mindenkiében?

– Kivétel nélkül.

– Baradlay Richard?

– Köztük van.

– El van itélve?

– Halálra.

Alfonsine megszorítá a férfi kezét.

– Jó éjszakát!

Az nem adta vissza hideg kezével a szorítást s azt mondá:

– Reggel van.

Hiszen nem neki szólt sem az üdvözlet, sem a forró kéz görcsszorítása.

Alfonsine sietett a vasúthoz. A vonat korán indul. Az öt órai harangszót ott hallotta.

Ez a lélekharang neki.

Most olvassák fel itéletét… Most fordítja arczát az ablakon bemosolygó hajnal felé s kér tőle egy kis pírt kölcsön… Most törik el feje fölött a pálczát… «Istennél a kegyelem!» – Denevérszárny, repülhetsz!

E közben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat körül utas nép sürgött-forgott, helyezkedett s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma reggel.

Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté, hősége volt. Hátat fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta, hogy egyszer csak e párázatból egy ködarcz fog kiemelkedni, felhőhomálylyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog nevethetni.

A vonat tovarobogott.

Negyven percz volt öt óra után.